Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



National Loyalty and Changing the Guard. The Disenfranchisement of the Jews of Komárom and the Surrounding Area (1938–1944)

Bajcsi Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). [National Loyalty and Changing the Guard. The Disenfranchisement of the Jews of Komárom...
Bővebben

Részletek

Bajcsi Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). [National Loyalty and Changing the Guard. The Disenfranchisement of the Jews of Komárom and the Surrounding Area (1938–1944)]. Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus, 2023, 204 p.

Ildikó Bajcsi, the Budapest-based Clio Institute’s talented young researcher needs no introduction. Her writings are well known in academic circles in both Hungary and Slovakia, and her lectures are followed by the general public with an interest in history. I will only mention just a few highlights from the long list of her works. First and foremost, her very first monograph entitled “Hungarian Minority Mission in Czechoslovakia. The Community Engagement of the Sarló Ge neration After Trianon” (Bajcsi 2021) was published as the conclusion of her doctoral research. Additionally, on its website, the Clio Institute published some of her more extensive studies, such as “Regional Conflicts and Elite Organisation in Komárom and Komárom District Following the First Vienna Award” (Bajcsi 2020c), “Slovak Historians’ Inter pretations of Trianon: A Historiographical Review (1989–2019)” (Bajcsi 2020b), and „Jews in the way of a new life: Andor Jaross and the Jewish Question (1938–1940)”

(Bajcsi 2023b).

Based on this, it is evident that, as a social historian, Ildikó Bajcsi focuses primarily on the city and region of Komárom (Slovak: Komárno) and tackles the intricate topics of the existence, identity, and history of the local Jewish minority. It is also clear that the author limits her scholarly interest to the first half of the 20th century.

In the introduction of her book, the author refers to her earlier work entitled “Nationalism and Changing of the Guard: Discrimination Against the Jewish Population in Komárom (1938–1941),” also to be found on the Clio Institute’s website. The volume deals with the same topic and expands the time frame until 1944. Based on my experience as a specialist writer, I would like to point out that this approach is undoubtedly correct as new sources continually emerge, and there is always room for new perspectives in the analysis of existing ones. As I often say, there is no such thing as a finished book!

As for the research methodology, it follows and fully meets the expectations of the social sciences. The author first processed the available Hungarian and Slovak-language literature on her topic, especially on the Komárom region and the Jews of southern Slovakia (Hungarian: Felvidék), then divided the existing material into chapters for her book. I must note that even if processing the secondary lite rature’s facts and findings about the region had been the sole accomplishment, it would have already been a significant advancement for further research. The main contribution of the author, however, is that she has uncovered archival sources to shed light on national issues at the local level, which she has placed perfectly in the historical context drawn from the secondary literature. Ildikó Bajcsi mainly conducted research at the Nitra State Archives in Nyitraivánka and its branch archives in Komárom. There, she examined the records of Komárom County reannexed to Hungary, which include records of the county and district chief magistrates as well as records of the Komárom municipal authorities. Additionally, she reviewed a large number of contemporary press materials, among which I only mention the articles from the Komáromi Lapok. This is also a novelty since a significant portion of these sources had never been brought to light in a single study before.

The book, which is divided into 13 chapters (including subchapters), is extremely carefully annotated in almost 700 footnotes, with an extensive bibliography, and it should not scare away those who are only interested in history as laymen. Ildikó Bajcsi’s style is engaging and easily understandable, and her work’s structures and logical construction greatly helps readers navigate through the labyrinth of events. Moreover, her writing is enriched by touching and poignant personal stories, making it even more captivating. An example of this is the case of Mrs. Sándorné Földes, a resident of Komárom, who addressed Miklós Horthy’s wife directly with the following text in a petition, all for the sake of her daughter: “My 20-year-old daughter, who converted to the Calvinist faith, just as I did, is considered Jewish according to the Second Jewish Law, and despite her outstanding performance at the Hungarian Trade Academy in Bratislava (Hungarian: Pozsony), she cannot find work anywhere because she is considered a Jew. She is consumed by the worst thoughts, and I fear that she might commit suicide in her hopeless situation” (Bajcsi 2023a: 82). Was the petition successful? –

Ildikó Bajcsi’s book reveals this detail as well.

The author’s openness to the general public is evident from the inclusion of carefully selected period photos throughout the book. Furthermore, there are rare images, such as a photo of the Wilhelm family from Komárom, which the author obtained from and published with the permission of the Jewish Community of Komárno.

The structure of the book essentially follows chronological order: the main topic of the book (i.e., the discrimination against the Jewish community in Komárom) is brought to the forefront after a concise summary of the background events following the First Vienna Award (November 2, 1938). It then proceeds to examine the local implementation and the impact of the Second, Third, and Fourth Jewish Laws, ultimately leading to the period of ghettoization and deportation.

While it would be preferable for the readers to discover the book for themselves, I believe that a concise summary of the contents and an outline of the main issues presented constitute an essential part of a book review. In this context, considering the limitations of this review, I will not proceed chapter by chapter but instead focus on the thread of the topics that I see logical.

Antisemitism was not foreign to Czechos lovak politicians at all: the local Jewish population was mistreated by the zn of the Komárom Jewish community remained Hungarian-speaking and Hungarian in sentiment. From Ildikó Bajcsi’s book, we learn that Rabbi Ernő Waldmann, who lost his life in Auswitz in 1944, even corrected a Czecho=slovak school inspector: “Sir, there is not a single person in our community who knows the state language, so it is not necessary for the pastor to know it” (Bajcsi 2023a: 26).

The Jewish community in southern

Slovakia, including in Komárom, received the First Vienna Award with apprehension, as Hungary had already implemented the First Jewish Law at the time of the territorial annexation. The author points out that, from the perspective of the local Jewish community, this should be considered the “lesser evil”: in the newly established Slovakia, a puppet state of Germany under Jozef Tiso’s presidency issued racial anti-Jewish laws akin to the Nuremberg Laws as early as 1939. Following the annexation, antisemitic incidents occurred, such as the destruction of the bust of Dr. Mór Lipscher, the chief physician of Komárom who had performed the first brain tumor surgery in Hungary.

A crucial part of the book is the in-depth analysis of the antisemitism of Andor Jaross, the Minister without Portfolio for Upper Hungarian Affairs, who played a key role in creating the image of the “opportunistic,” “returning” Jews. The antisemitic-turned Felvidéki Magyar Hírlap, for instance, claimed that Jews had formed their own political party and declared themselves Jewish during the census, causing such a decline in the Hungarian population in Bratislava and Košice (Hun garian: Kassa) that they lost their language rights. The author points out that there was indeed a high level of assimilation among the Jews in Kassa after the change of power, but this was not the case in Komárom. Further more, it is essential to highlight that Ildikó Bajcsi has also examined Jaross’s view in light of the People’s Court records held in the Budapest City Archives. She also discusses Jaross’s exoneration cases and his circle’s corruption cases related to the revision of industrial permits. An important part of the economic destitution of the Jewish community in southern Slovakia was played by the revision of the industrial permits. The book includes a number of locally relevant cases of industrial revision, as well as a series of personal conflicts resulting from the society’s growing antisemitism. One such example from the Royal Persecutor’s Office in Komárom was reported by Ferenc Lovász against Henrik Reif, of Jewish descent, who “On October 3, 1939, during an altercation at the Otthon Café called [Lovász] a shit and said that the levente institution is also shit” (Bajcsi 2023a: 93).

The conflict between Komárom’s mayor, Gáspár Alapy, and Miklós Balogh, a funeral director who was also involved in the city administration, is clearly outlined in the examination of the period following the Second Jewish Law. Alapy displayed excessive tolerance toward the local Jewish population, and thus, he was also transported in 1944. (The author actually commemorated Alapy separately in her “From the Mayor’s Office to the Cattle Car”; see Bajcsi 2020d.) The book vividly illustrates the strawman system that allowed people to circumvent the Jewish Laws, as well as the operation of the silent partnership. To highlight the former, the book quotes Komáromi Lapok: “they enjoy the fruits of the Christian conjuncture, and the strawman, the business substitute, who is rewarded with 160–200 pengős, strolls down the street or basks in front of his shop, having cooked his soup well” (Bajcs 2023a: 92).

We learn that Alapy advocated for the Thrid Jewish Law because he expected it to clarify the application of the law and eliminate illegalities. This may lead to an interesting conclusion: although the Third Jewish Law undoubtedly had a racial foundation based on the German model, it still enforced the uniquely Hungarian form of economic-social (the socalled Prohászka-style) antisemitism. In 1941, however, the vision of the Holocaust began to emerge on the pages of Komáromi Lapok: “When asked to exclude Jews from the local market, one of our leading officials said that, although he is not an anti-Semite, he is willing to exterminate all Jews if the law so ordered. But due to respect for the law, he will not carry out anything the law does not command

(Bajcsi 2023a: 105). The anti-Jewish perspective of the press, which reinforced economic stereotypes, is also illustrated with a collection of contemporary articles. With these, the author also indicates that acts of economic fraud were shown to be committed mainly by Jews. Dezső Weisz, for example, had to pay a fine of 400 pengős for selling, for public consumption, milk diluted by 40% with water. In 1943, he was also interned for dealing sheep cheese for more than double the official price (Bajcsi 2023a: 123).

As the land redistribution in Czechoslo vakia between 1920 and 1935 barely benefited Hungarians, during the execution of the Fourth Jewish Law, efforts were made to compensate for this. Furthermore, the revision of the Czechoslovak Land Reform invalidated numerous legitimate Jewish land acquisitions. In her book, Ildikó Bajcsi highlights the corruption surrounding land redistribution and describes the measures taken to ensure the continuity of production.

The year 1943 marked a transition for the Hungarian Jewish community, since legislative activity had virtually ceased. Furthermore, the author includes other intriguing aspects, such as the Komárom forced labor camp workers. For instance, Ottó Gimes, a worker in the camp, filed a complaint against his sergeant, stating: “Seargant Durmics kept the company in constant terror, constantly made antiSemitic remarks, praised Szálasi, and regularly beat us to a bloody pulp. Durmics, a harsh, merciless sadist, determined to carry out all kinds of wrongdoing, used tortures of various kinds, drove us into puddles, constantly struck us, or had us beaten, hit some of us on the head with logs, and forced others into the icy Danube, and my comrade Kellner died of a disease he thus contracted (Bajcsi 2023a: 157).

Before the concluding section, we read about the ghettoization of the Jewish community in Komárom, their desperate struggle for survival, the rescuers, and the deportations. For example, a fur trader appealed to the gendarmes, hoping that if he were arrested, he could escape deportation. The passage from the handwritten autobiography of Szilárd Holczer is equally heartbreaking: “The loading into the trains took place under horrible conditions, with the Hungarian gendarmes beating the people like cattle into the wagons. There they slept. There they carried out their necessities, crammed into tiny little spaces, the sick wailing, screaming. You can imagine what a train like that must have looked like when it arrived at Auschwitz and the doors were opened” (Bajcsi 2023a: 166). Incidentally, trains from Győr and Komárom were mistakenly directed towards Kassa instead of Strasshof in Austria.

Finally, after this rather concise content summary, I would like to commend the meticu lous editorial work, which reflects well on the Clio Institute, and to add a personal recommendation for the book. My professional background is in the history of public law and administrative history, so I must admit that my more rigid regulatory and enforcement-oriented thinking means that I am relatively far removed from social history. The author, a social historian, may not even realize how much source material she has processed for my preferred disciplines. I was most impressed by the parts that describe how in November and December 1938, during the period of military administration, the gendarmerie used the lack of “communal affiliation” (pertinenza, illetőség) as a reason for deportation, whereas in February 1939, the Slovak–Hungarian bilateral agreement introduced the more modern concept of permanent residence (Bajcsi 2023a: 45). Another example is where the author discusses that, since the mass deportation of Jews had already begun in Slovakia in 1942, the Hungarian authorities had to face a wave of refugees in the border areas. In Komárom, a “criminal organization” assisting in such escapes was uncovered in the spring of 1942 (Bajcsi 2023a: 124–125).

Needless to say, the book contains loads of source material on how the Jewish Laws were applied and circumvented; the word “disenfranchisement” in the title of the book already implies this. Connected to this, I note that the author has also looked through the baptismal records in the Roman Catholic parish of north Komárom and has kept track of the number of converting Jews, which was a tactic less and less successful as the Jewish Laws appeared. Ildikó Bajcsi’s latest book thus offers useful information for colleagues working in other fields as well, and I heartily recommend it to them.

To conclude, I encourage the author to continue her research! Although she briefly touches on it in the final pages of the book, it would be interesting to examine the return of Holocaust survivors, and the rebuilding, in the light of another change of power, of the local Jewish community in the area that once again became part of Czechoslovakia. It would be worthwhile to organize the sources from the perspective of Hungarian public administration by adding more information about the chief magistrates’ person, career, and legal practices, especially their relationship with the Jewish community. We could learn more about them, just as Mayor Alapy’s way of thinking becomes evident. I wish the author continued her research on this topic with similar success!

Bajcsi Ildikó 2023a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.

Bajcsi Ildikó 2023b. „Az új életnek útjában áll a zsidóság”: Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940). Clio Műhelytanulmányok, 1. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2021. Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában: A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után. Budapest, L’Harmattan.

Bajcsi Ildikó 2020a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941). Clio Műhelytanul mányok, 11. sz. https://www.clioinstitute.hu/ muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020b. Szlovák történészek Trianon értelmezései: Historiográfiai áttekintés (1989–2019). Clio Műhelytanulmányok, 4. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020c. Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a Komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok, 2. sz. https:// www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020d. Polgármesteri székből a marhavagonba (Alapy Gáspár). In: Czókos Gergely–Kiss Réka–Máthé Áron–Szalai Zoltán (szerk.): Magyar hősök: Elfeledett életutak a 20. századból. Budapest, Mathias Corvinus Collegium–Nemzeti Emlékezet Bizottsága– Mandiner.hu, 11–15. p.

Gábor Hollósi

Rövid URL
ID6706
Módosítás dátuma2023. december 16.

László Tost, Mayor of Košice

Szeghy-Gayer Veronika: Tost László, Kassa polgármestere [László Tost, Mayor of Košice]. Kassa/Košice, Kassai Magyarok Fóruma, 2022, 220 p. Péter Váczy, possibly regarded as the “most...
Bővebben

Részletek

Szeghy-Gayer Veronika: Tost László, Kassa polgármestere [László Tost, Mayor of Košice]. Kassa/Košice, Kassai Magyarok Fóruma, 2022, 220 p.

Péter Váczy, possibly regarded as the “most Slovak historian”2 by the Hungarian minority public between the interwar period due to his connections to both Vrútky and Košice, serves as an undisputed reference point. His 1931 study on local history, when viewed nearly a century later, can serve as a significant starting point for Veronika Szeghy-Gayer’s new monograph on László Tost, and offer a broader interpretation of it.

Váczy’s regrettably relatively overlooked study primarily focuses on the methodology of local history, concentrating on the identification and meticulous analysis and methods while placing the historian’s personality in the background. According to this perspective, the general understanding of history and historiography, which relies on synthesis, fails to consider the nuances of local history. In other words, overarching summaries of social, political, economic, and cultural tendencies are susceptible, and their findings may be reduced to mere outlines because they often neglect the concept of relativity. When it comes to the region (in Váczy’s case, the countryside), he advises against historical generalizations, as they are unable to provide detailed portraits and, being somewhat detached from empiricism, may not resonate with “today’s individuals.” Nevertheless, he does not overly idealize specifics either. Váczy does not perceive a competition between these two historiographical approaches; instead, he suggests that gener alized approaches should draw from the results of local research. The fundamental question revolves around how a historian, when examining local patterns, processes individual “sets of facts.” It is a common understanding that “available sources dictate the path to follow.”[1]

His thought process is indeed inspiring, but I modify one point of it, or rather, my fundamental approach differs: I do not exclude „the variable value of the writer’s personality” from my investigation. This is because I also seek to understand the motivations behind SzeghyGayer’s  research, which is rooted in place and personality (Váczy succinctly phrases it as: “The historian is the one who embodies the current state of historiography in  a non-existing personality”4). However, I also aim to shed light on “the advantages and disadvantages of the local history method.”

Veronika Szeghy-Gayer stands out as one of the most versatile members of the younger generation of Hungarian historians in Slovakia. Her research encompasses the history of the Hungarian and Jewish minorities, the political elite, and variations and changes in Central European memory culture, and also displays an interest in social history-based urban and regional history.

Szeghy-Gayer places the “biographical canvas” on Váczy’s above-mentioned theoretical and local history frame (encompassing the geographical areas of Buda and Košice and the geographical regions of Orava, Sáros, and Zemplén). She meticulously employs all relevant and usable sources to depict the somewhat fragmented, obstacle-ridden, and tragic life of László Tost, along with the history of the family’s former gardening dynasty, spanning from the turn of the 18th and 19th centuries to the 20th century.

The author’s motivation serves as an exemplar (inspired by the former Tost house): by delving into the past, she aims to gain a better understanding of the present while breathing life into history. In a way, her approach resembles that of a novelist: she taps into the power of imagination, as she expresses it: “The unique building was suddenly populated with flesh-and-blood people before my eyes” (p. 11). However, this atmosphere is imbued with the tragic essence of life. Szeghy-Gayer focuses on the intricate interconnections in László Tost’s life, examining a selected slice that is not arbitrarily chosen. She works with small-scale narratives, where the characters – especially the widows, whose fates reveal distinct stories – occupy their rightful places.

It is important to highlight (and the author does not conceal this fact) that she worked with less-than-ideal sources and information. This is because the Tost legacy as a closed archival unit does not exist. Thus, the reconstruction of not only László Tost’s figure but also the history of the Tost family is fraught with interruptions due to limited source material. However, it is precisely this scarcity that has propelled her towards innovative approaches while carefully weighing the significance of general or national historical events. She provides a well-justified explanation for this situation and the associated research challenges at the conclusion of her book.

The book, well-crafted and captivating (with a harmonious blend of text and illustrations), comprises 15 chapters and is accompanied by thorough notes that do not overwhelm the narrative. The volume concludes with a section on sources, a bibliography, and a brief author profile.

Veronika Szeghy-Gayer’s book effectively illustrates that in our narrower geographical context, social history writing is gaining prominence. The previously less favorable scenario, marked by the dominance of political history and the marginalization of social historians, as observed by Vilmos Erős a decade ago,[2] is gradually giving way. The social history perspective is experiencing significant and positive transformations within the realm of historical thinking among the Hungarian community in Slovakia.

Štefan Gaučík

Rövid URL
ID6700
Módosítás dátuma2023. december 16.

Monuments. Sacral (and “sacral”) monuments in the Carpathian Basin

Liszka, József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacral (and “sacral”) monuments in the Carpathian Basin]. Komárom– Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Etnológiai Központ,...
Bővebben

Részletek

Liszka, József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében [Monuments. Sacral (and “sacral”) monuments in the Carpathian Basin]. Komárom– Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

For nearly four decades, one of the most prominent aspects of József Liszka’s wide-ranging scientific interests and rich work has been the research of sacal monuments.1 This assertion holds true, even when viewed from the other way around: for decades, József Liszka has been a leading figure in the study of Hungarian (especially among Hungarians in Slovakia) sacral monuments. This fact implies that his endeavors have been fruitful, leaving an indelible mark and creative influence in virtually every facet of this specialized field of study.

Concerning primary research, he tirelessly roams the countryside, meticulously documenting our sacred small relics, cataloging their external characteristics and cultural context in which they are revered. With an aim to provide a platform for Hungarian research findings, he launched the Sacral Monuments Archive a quarter-century ago, offering a treasure trove of “descriptive cards” and a rich photographic collection. Over the years, Liszka has occasionally sat down at his desk to syn-

thesize fundamental research, his own and the observations of others, as well as insights from Hungarian and international literature. His comprehensive analyses shed light on various facets of the world of sacred small relics. In addition to his three books on this subject (Szent képek tisztelete [The Veneration of Holy Images], 1995; Állíttatott keresztínyi buzgó ságbul [Erected out of Christian Fervor], 2000; Szent Háromság egy Isten dicsőségére… [For the Glory of Holy Trinity One God…], 2015), he has contributed with over 50 articles to Hungarian and foreign journals and essay collections. Amid his diligent fieldwork and contemplations, he has also built other strong foundations: he is the founder of the Ethno logical Centre in Komárno (which prominently features folk religiosity among its areas of focus), serves as research coordinator, mentors fellow researchers, organizes conferences, and assumes the role of a journal editor.

All these diverse endeavors are now culminated in his recently published work titled Monumentumok [Monuments], where the author systematically reviews research findings related to sacral monuments of the Carpathian Basin. Given the varying depths and qualities of basic research available across regions, it is evident that Liszka’s primary focus lies in summarizing our knowledge of sacral monuments among Hungarians, par-

1 The Editor would like to point out to a translatological issue here: Hungarian term “szakrális kisemlékek” can be translated, literally, as “sacred small relics”, referring to the physical size of these monuments, i.e. that they are relatively small, definitely smaller than “big” monuments. Nevertheless, according to the Reviewer, term “sacred small relics” does not make much sense in English. Thus we use the term “sacral monuments” in this review, contributing perhaps to a scholarly discussion on the issue.

ticularly those in Slovakia and/or among Roman Catholic Hungarians. In some respects, the book offers more than just a monograph. On the one hand, it provides a glimpse into Liszka’s decades-long contemplations, reflections, and uncertainties as a researcher, transcending the conventional dry academic discourse. On the other hand, it sets forth a program, identifies research gaps, outlines directions, and introduces fresh perspectives. For instance, by placing the word “sacral” in quotation marks in the subtitle, Liszka not only suggests but also leaves open a phenomenon that challenges the traditional interpretation of sacral monuments: the question of public sculptures representing communal (national, political, etc.) sacredness outside the confines of conventional religious contexts.

In terms of sheer volume, Monuments is an imposing work. Divided into four chapters, it spans 514 pages, brimming with the author’s summaries, conclusions, and reflections. The text is accompanied by 438 illustrations, predominantly photographs, and an additional 188 pages are devoted to appendices, including an extensive bibliography, an image index, and references. The book does not provide summaries in foreign languages, but nonHungarian readers can gain insight into its structure and rich content by referring to the Slovak and German tables of contents.

The first chapter, titled “Módszerek, források, adatbázisok” [“Methods, Sources, Databases”], serves as the “textbook” section of the book, offering a meticulous presentation of the methodology and minimum requirements for successful fieldwork and documentation. Additionally, it introduces primary source types (archival materials, maps, engraving, postcards, etc.) and elucidates their significance and utilization. Through illustrative examples, Liszka guides the readers through the fascinating case study of two sacred small relics, unveiling their microhistories through archival images.

The second chapter, spanning nearly 100 pages, delves into the complexities of typology and terminology. Liszka first thoroughly examines and clarifies the concept of sacred small relics with a comprehensive review of international scholarly literature. The primary organizing principle of typology – supported by a review and critique of typological experiments known from international literature – is form, somewhat downplaying considerations of functionality and content. By emphasizing characteristics of form, he presents a comprehensive typological sequence that breaks away from folk and regional terminologies. With necessary refinements, this typological sequence serves the purpose of establishing a consistent, descriptive terminology system.

The third chapter, titled “Tartalom és forma” [“Content and Form”], extends over 300 pages and, this time, organizes the world of sacred small relics by content rather than form. It commences with representations of the Holy Trinity, progresses through sculptural works portraying the Holy Family and its members (Mary, Joseph, Jesus, and others), and extends to monuments representing the cult of individual saints. Starting with the most beloved saints in Hungarian folk religiosity, such as St. John of Nepomuk, St. Wendelin, and St. Florian, it explores a wide range of weather saints, plague saints, and helper saints, ultimately concluding with an exploration of the “territory of sacredness” represented by national patron saints (including saints of the Árpád dynasty, led by St. Stephen). Each subsection starts with recommended readings and a brief research overview, and after a discussion of cultural, religious, and devotional context, follows a discussion structured around iconographic types of representation. The subsections close with an examination of the geographical distribution and the elaboration of regional differences. The chapter concludes with an exploration of the phenomenon of the sacred depot (deponia pia) and its instructive interpretative possibilities, along with questions concerning the coloring of sacral monuments and the aesthetic value system within the community and monuments preservation.

In the fourth chapter, titled “Szoborsorsok” [“Fates of the Statues”], thought-provoking discussions emerge regarding the cultural history and the social and functional contexts of sacral monuments installations. This section also explores the adaptation of new forms in response to the COVID-19 pandemic, emphasizing the role of personal and collective selfexpression, which at times overshadow the religious dimension. Moreover, the author poses intriguing yet challenging questions concerning the origins and microhistories of individual small monuments: why they were situated in specific locations, why they were adorned with specific attributes, why they were subsequently relocated, and how did these changes collectively evolve within the community?

Monuments stands as an indispensable monograph that provides a wealth of knowledge and visual resources. It offers a comprehensive summary of the most significant research findings and analyses related to sacral monuments in the Carpathian Basin, with meticulous attention to their formal, functional, iconographic, and devotional aspects. The book systematically organizes our understanding of documented materials on sacral monuments in the

Carpathian Basin, providing a holistic view of their historical backgrounds, appearances, iconographic programs, and distribution within the Hungarian-speaking regions, and regional peculiarities in these cults and representations. It is our hope that Liszka’s book will serve as a wellspring of inspiration to researchers delving into the realm of sacral monuments, motivating them to further enrich the subject by addressing knowledge gaps, conducting further collections and studies, and exploring the theoretical questions and novel perspectives elucidated in this monumental work.

Attila Terbócs

Rövid URL
ID6696
Módosítás dátuma2023. december 16.

Minority Research Journals  in Slovakia and Hungary

It is hardly debatable that in the decades since the regime change, significant institutionalization has taken place in the Central European genre of ethnic studies,...
Bővebben

Részletek

It is hardly debatable that in the decades since the regime change, significant institutionalization has taken place in the Central European genre of ethnic studies, particularly in the field of minority research. Numerous academic, governmental, and university institutes, as well as research centers established by the affected communities, have started their operations. Most of them seek to adapt to the conditions of international project financing, which, partly in a fortunate manner, encourage cooperation and the exploration of new subject areas. In part, this process has also had some undesirable consequences, pushing longitudinal research and time series analysis into the background. All of this continuously has shaped and transformed the institutions dealing with Central European ethnic processes, a transformation that can be readily traced in the emergence, disappearance, and migration to the internet of the associated specialist journals.

Among the Hungarian-language minority-focused journals, Kisebbségkutatás (Minority Research) edited by Győző Cholnoky, recently ceased publication after a 27– year run between 1991 and 2018. The issues from 1997 to 2018 are freely accessible via the popular Hungarian journal database MATARKA. The second and third volumes of Magyar Kisebbség (Hungarian Minority), published by a foundation in Cluj-Napoca and substantial in documentation, databases, and thematic compilations, also appear to have—hopefully only temporarily—stalled. From the older journals published in Hungary, the Regio: kisebbség, társadalom, politika (Regio: minority, society, politics), founded by László Tóth in 1990, still appears regularly, and it has been published and cared for by the Institute for Minority Studies for the past two decades. The journal’s past issues are available on the Electronic Periodical Database (www.epa.hu). Similarly, digital issues of Pro Minoritate journal published since 1991 are available on the website of the foundation with the same name.

Considered a joint cultural journal of Hungary’s minorities, Barátság (Friendship) used to be a monthly publication and is now issued six times a year. Featuring welldesigned, high-quality visual artwork, the journal defines itself as a “cultural and public affairs journal that serves the mutual understanding of the peoples of Hungary.” The issues of this periodical, now in its 30th volume, are available on the Nemzetiségek (Nationalities) portal (http://nemzetisegek.hu/), which continuously offers rich informational material.

Kisebbségi Szemle (Minority Review)

Among the minority journals in Hungary, one of the latest and relatively less-known ones is the Kisebbségi Szemle, led by Zoltán Kántor from the Institute for National Policy Research. The journal has been published since 2016, and its digital versions are available for free download on the website of the Bethlen Gábor Foundation: (https://bgazrt.hu/nemzetpolitikai-kutatointezet/folyoiratok/kisebbsegi-szemle/).  To pique your interest, we would like to draw your attention to two studies from 2022 Issues 3 and 4. Tamás Szabó, an Assistant Professor in political science at Sapientia Hungarian University in Transylvania, examines the foreign policy activities of the Democratic Alliance of Hungarians in Romania (Romániai Magyar Demokrata Szövetség, RMDSZ) in his two-part study titled “The Foreign Policy Advocacy of Ethnic Parties”. In the first part published in issue 2022, number 3, the author outlines the theoretical framework of the analysis. He emphasizes that, much like Bulgarian Turkish parties and Hungarian parties in Slovakia and Serbia, the RMDSZ had to grapple with the question of how its foreign policy maneuverability was fundamentally shaped by participation in the government over one or two electoral cycles. This position entailed institutionalized coalition partnership and discipline, while also bringing forth a greater initiative potential derived from the party’s opposition role. During the RMDSZ’s first period of participation in government from 1996 to 2012, the successful NATO accession and European integration represented common foreign policy priorities with the majority partners, much like the Hungarian Coalition in Slovakia during its participation in the two governments of Mikuláš Dzurinda.

In the second part of his study published in Kisebbségi Szemle’s 2022/4 issue, Tamás Szabó reviews the international repercussions of the status law adopted by the Hungarian National Assembly in 2001 and the RMDSZ’s role as a mediator and balancer in the bilateral and international disputes. Following Romania’s EU accession on January 1, 2007, the author notes significant steps taken by the RMDSZ during the “Europeanized foreign policy” era. However, once the alliance went into opposition from 2012 and temporarily lost its role of balance in the Romanian party system, a noticeable turnaround occurred in the foreign policy activities of the Transylvanian Hungarian party. Alongside the Federal Union of European Nationalities (FUEN), the RMDSZ played a significant, even leading role in the Minority SafePack Initiative (MSPI) launched as a European citizens’ initiative in 2013. After MSPI collected more than 1,000,000 valid signatures in at least seven EU member states by April 3, 2018, a legislative proposal by MSPI was submitted to the new committee formed after the European Parliament elections on January 10, 2020. The proposal was presented to the European Commission on February 5, 2020. The MSPI encountered significant government resistance in Romania and Slovakia, highlighting the fact that the foreign policy maneuverability of ethnic parties can trigger significant counter-reactions throughout.

Under the banner of “Europeanized foreign policy,” the RMDSZ produced a shadow report on the Framework Convention for the Protection of National Minorities and the European Charter for Regional or Minority Languages adopted by the Council of Europe. The RMDSZ drew the attention of the U.S. government to severe infringements affecting the Hungarian community in Transylvania, such as injustices in the restitution of historical church community assets.

Tamás Szabó’s study makes several important conclusions, which seem applicable to other Hungarian minority parties as well. In particular, the following statement is worth quoting: “The ethnic parties’ involvement in foreign policies has been promoted by both internal and external factors. While, at the domestic political level, the limits of cooperation with the majority and the marginalized position resulting from the opposition role brought strategies for representing minority interests in foreign affairs to the forefront, at the international level, interconnected processes (such as the more prominent role of kin states [or motherlands]), transnationalization of politics, internationalization of minority issues, and European integration) have significantly facilitated the formation of coalitions and the organization of ethic parties into transnational networks.”

From the rich content of the 2022/4 issue, it is important to draw attention to Norbert Tóth’s well-documented and significant study on the commitments made by the Visegrád Four (V4) countries regarding the European Charter for Regional or Minority Languages. The author, an associate professor and department head at the Ludovika University of Public Service, offers an excellent overview of the commitments made by the Czech Republic, Poland, Slovakia, and Hungary concerning the 98 legal norms outlined in the charter.

As European linguistic diversity, unfortunately, is visibly reflected in language rights as well, it had to be stipulated at the time of the charter’s release that contracting states were not obliged to accept and recognize every provision. Among the V4 states, Poland has assumed just 37 commitments, yet it endeavors to apply them to 19 languages used within its territory. In contrast, the Czech Republic has pledged 48 provisions, primarily related to two minority languages: Polish and Slovak. Slovakia regards 53 commitments of the charter as mandatory, while Hungary has 57 legal obligations. Moreover, within these countries, not all rights are provided to every minority in their territories. The author thoroughly presents the commitments made in the fields of education, justice, public administration, media, and culture. Although the four countries committed to 81 out of 98 legal obligations, only 20 of these legal norms are obligatory for all V4 member states. It goes without saying how important it would be to monitor the results of regular European Commission inspections and, even more so, to collect compliance with the commitments in local shadow reports.

The same issue of the Kisebbségi Szemle contains, among other contributions, a historiographical overview by Ildikó Bajcsi, a researcher at the Clio Institute, on the interpretations of Trianon in Slovak historiography. The author concludes, among other things, that rather than focusing on political history analyses, there is potential for creating a complementary historical overview through studies, books, and research in the fields of social and cultural history, as well as investigations “from the perspective of memory politics.”

Minority policy in Slovakia. Critical Magazine

Regarding the state of minority journals in Slovakia, besides the journal of the Forum Institute in Šamorín, we find primarily regular scientific studies on minority topics in the Slezský sborník published by the Silesian Museum in Opava and the Človek a spoločnosť (ČaS) journal of the Slovak Academy of Sciences’ Institute of Social Sciences in Košice. The latter journal, titled Individual and Society, has been published in English since 2018 (https://individualandsociety.org/).

In the following, we present the Menšinová politika na Slovensku. Kritický magazín, first published between 2011 and 2014 and reintroduced in 2020, available in both Slovak and English. It is published by the Center for the Research of Ethnicity and Culture (Centrum pre výskum etnicity a kultúry; CVEK), a non-governmental, independent social association based in Bratislava. The journal, under the leadership of project manager Alena Holka Chudžíková and editor Elena Gallová Kriglerová, is published online twice a year and is accessible on the journal’s website (https://mensinovapolitika.eu).

In the first issue of 2022, released in late February (https://mensinovapolitika. eu/2022/02/), four studies are available in both Slovak and English. Kriglerová analyzes the possibilities, obstacles, and risks associated with the mass influx of Ukrainian refugees into Slovakia that is expected to occur with the outbreak of the RussoUkrainian war. According to data from 2022, since the beginning of the war in 2014, over 56,000 Ukrainian citizens have applied for a temporary or permanent residence permit in Slovakia. The author quotes Interior Minister Mikulec, stating that, if necessary, Slovakia could provide accommodation for tens of thousands more refugees. Kriglerová also highlights the results of research on the Slovak population’s opinion regarding migration. Research revealed that in 2022, 85% of the Slovak public consi dered the prevention and control of mass migration to be important, largely due to the impact of the 2015–2016 Syrian and Afghan refugee waves. However, it is worth noting that the willingness to accept Ukrainian war refugees in January 2022 was significantly higher than the general sentiment expressed in the 2022 research.

The study’s conclusion draws attention to the fact that, despite changes to immigration laws, Slovakia lacks an effective system for integrating refugees and immigrants settling in the country on a long-term basis. The CVEK’s research program for 2020–2021 also examined the topic of foreigner integration in Slovakia. The results of this program are summarized by Michaela Píšová, who highlights the common phenomenon of rejection due to the lack of personal relationships with Slovakians and knowledge of the Slovak language. Those immigrants settling in Slovakia face substantial challenges when attempting to communicate in English with the majority of the Slovak population and various institutions. Dark-skinned immigrants often experience prejudice from the majority population. Nevertheless, foreign nationals who have established permanent residency in Slovakia hold very positive views about the country’s security and the freedom to practice their own religious and cultural identities.

In her brief analysis of the 2021 census ethnic and language data, Alena Holka Chudžíková highlights three noteworthy phenomena. First and foremost, the author underscores the possibility of multiple ethnic identities. Thanks to the option of dual declaration, the decline in the number of individuals identifying primarily as Hungarian was effectively halted. This is attributed to the 34,098 individuals who identify themselves as Hungarian alongside other identities. As a result, the number of ethnic Hungarians decreased by a modest 2,313 individuals, which is significantly less compared to the decline of hundreds of thousands in the preceding 20 years. At the same time, the number of those identifying as Rusyn nearly doubled between 2011 and 2021, increasing from 33,482 to 63,556, even though only a minority of them (23,746 individuals) listed Rusyn as their primary ethnicity. Dual ethnic identity has been a longstanding characteristic of the Roma population in Slovakia, and this method may represent a positive development for them as well. In 2011, 105,738 individuals identified as Roma, whereas in 2021, this number rose to 156,164. Nevertheless, only 67,179 individuals listed Roma as their primary ethnic affiliation. Additionally, the willingness to acknowledge ethnic heritage was evident in the data pertaining to 8,538 ethnic Germans and 1,838 Jewish Slovak citizens. In both cases, the majority did not list German or Jewish as their primary ethnicity.

The latest issue of the journal, published in 2022 as Issue 2, presents two studies that delve into the impact of radical and extremist tendencies permeating youth in Slovakia. Jana Kadlečíková underlines the fact that authorities and social organizations dealing with this matter tend to respond reactively, often only after conflicts have already erupted. Their efforts consistently lack preventive measures, educational tools, and interventions. Research conducted by CVEK last year also indicated that schools bear the brunt of this responsibility, despite being already overwhelmed with numerous other tasks. Additionally, support and guidance for extracurricular activities among young people, except for various sports, appear to be rather limited. It appears that the government sector is struggling with uncertainty, while municipalities and social organizations are, for the most part, ill-prepared for such preventive endeavors. It would be undoubtedly crucial to conduct separate research focused on analyzing youth within the two largest minority communities in Slovakia.

Alena Holka Chudžíková presents the findings of a program that investigated the dynamics and potential collaboration between the Slovak police and young individuals. According to data gathered through focus group interviews, young people also recognize the significance of the police presence in preventing and addressing extremist phenomena. However, their interpretation of democracy frequently extends beyond the boundaries accepted by state authorities. This reality, combined with the prevailing lack of trust in these authorities, unquestionably leads to the author’s concluding observation that the majority of teenagers do not closely heed the official warnings and notifications from law enforcement agencies.

The journal presents a compelling interview conducted by Svetluša Surová, an expert in European minority self-governance and a member of the Slovak community in Vojvodina. In this interview, she engages with Professor David Smith, who is the Alec Nove chair in Russian and East European Studies at the University of Glasgow and serves as the editor-in-chief of the journal Europe-Asia Studies. Furthermore, Professor Smith is a member of the Council for European Studies and undertakes editorial responsibilities for the council’s exceptionally captivating and high-quality journal, Europe Now (https://www.europenowjournal.org/issues/past-issues/).

Surová, in a previous issue of Menšinová politika, explored the concept of national councils responsible for minority cultural autonomies, a significant but neglected addition to the minority legislation draft led by the Plenipotentiary for Minorities László Bukovszky. In her interview with the British professor, she also raised questions about the potential for institutionalizing the communal rights of minorities. One of the research projects conducted by Professor Smith of University of Glasgow involved a comparison of minority models in various European countries. Based on this research, he shared the view that the effective provision of collective rights for minority communities becomes most successful when these communities form integrated groups within the societal, economic, and political lives of the respective country. Even in such cases, individual-based cultural self-governance solutions seem to be more successful than territorial autonomies. While these solutions are essential political institutions, they are less likely to be accused of endangering the political and territorial integrity of the country. However, for non-integrated or partially integrated, marginalized, and discriminated minority groups, cultural autonomy may not be a feasible path, as their situation requires solutions to many other fundamental issues that cultural self-governance institutions are not suitable for. David Smith illustrates this contradiction through the example of the cultural self-governance of the German and Roma minorities in Hungary: while the former successfully organizes and oversees the strengthening of German minority education, the local, regional, and national Roma cultural self-governance bodies consistently face serious problems in all aspects of community life.

In the era of online portal dominance, a pressing question emerges: how can traditional print and digital journals, known for their commitment to scientific rigor and methodology, secure their future? The wealth of content featured in the Hungarian and Slovak minority reviews discussed above serves as a clear indicator. Within the often disorderly and unfiltered landscape of online platforms, marked by the absence of essential academic references, the fields dedicated to the study of minority issues will persistently demand, and should wholeheartedly welcome, the provision of rigorously substantiated, verifiable information and findings offered by scholarly journals for a considerable time.

Rövid URL
ID6692
Módosítás dátuma2023. december 16.

To make stew, you need a hare, and to establish a monarchy, you need a king. Former Crown Prince Wilhelm II’s relationship with the National Socialist movement during the 1932 German presidential election

Introduction[1] Prince Georg Friedrich of Prussia announced in a press release in the spring of 2023 that he was withdrawing his claim on numerous Hohenzollern...
Bővebben

Részletek

Introduction[1]

Prince Georg Friedrich of Prussia announced in a press release in the spring of 2023 that he was withdrawing his claim on numerous Hohenzollern family estates, castles, and works of art. Moreover, the family was abandoning the lawsuits against the German state.[2] The disputed assets are estimated to be worth hundreds of millions of euros. The prince, who since 2014 had been negotiating with the federal government, Berlin, and the state of Brandenburg about the return of these assets, justified the decision by saying that he wanted to promote an unbiased historical discussion on the role of the Hohenzollern dynasty in the 20th century. The Hohenzollerns played a prominent role in German history, so the ongoing interest of historians is entirely understandable. What needs to be explained, however, is how the withdrawal from legal proceedings is related to the historiographical debates.

The 47-year-old Prince Georg Friedrich is the great-grandson of the last German emperor, Wilhelm II. Although the emperor had signed his forced abdication in November 1918 while in exile in the Netherlands, he held hopes of returning until his death in 1941. In the spring of 1920, the Dutch government allowed the dethroned monarch to move into a villa he had bought in the town of Doorn, where he lived until his death, with a small court at his disposal. The former emperor remarried after the death of Empress Auguste Victoria. His second wife, Princess Hermine, consistently supported her husband’s efforts to reclaim the imperial throne, often with excessive zeal. Although she was never crowned, Princess Hermine expected to be addressed as Her Imperial Highness. Those around her did not find her agreeable but rather aggressive, and the emperor’s children did not maintain a close relationship with her.

The monarch’s eldest son, Crown Prince Wilhelm, also harbored the goal of restoring the monarchy. In the autumn of 1918, he too fled to the Netherlands, but in late 1923, Chancellor Gustav Stresemann allowed his return to Germany on the condition that he stay away from politics (Pekelder – Schenk – Bas 2021). However, the former heir to the throne openly sympathized with the National Socialist Party from the late 1920s, and his ties with the NSDAP (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) continued even after 1933.

At the end of World War II, the Allied powers divided Germany into four zones of occupation. Most of the Hohenzollern estates and assets fell within the Soviet zone, and later became part of the GDR from 1949. The Communist government confiscated all movable and immovable property of the Hohenzollern family, making any claim for their return impossible until 1990. A few years after the reunification of Germany, in 1994, the German parliament established the legal possibility for the restitution of To make stew, you need a hare, and to establish a monarchy, you need… assets confiscated between 1945 and 1990 under the Indemnification and Compensation Act (AusglLeistG).[3]

Section 3 of the act excludes the possibility of restituting real estate assets; instead, the owners are entitled to compensation. According to Section 5, ownership of certain movable assets, if they were publicly accessible in public collections at the time the law came into effect, revert to the original owner after 20 years. However, Section 1(4) of the act excludes from compensation those whose ancestors played a significant role (erheblicher Vorschub) in the National Socialist or Communist dictatorships. The investigation of the former crown prince became indispensable under the law, because in 1945 he was the senior head of the Hohenzollern family. Therefore, the consequences of his actions continue to influence not only his family’s moral standing but also the assessment of his descendants’ claims. The question now is whether the crown prince played a significant role in the rise to power of the National Socialists and the consolidation of the Nazi dictatorship. Thus, the protagonist of this article is not Prince Georg Friedrich, but his great-grandfather, Crown Prince Wilhelm. This study examines the relationship between the former crown prince and leaders of the National Socialist party in the late 1920s and early 1930s, with a particular focus on the German presidential election.

Expert opinions pro and contra

Negotiations between the German government and the Hohenzollern family already began in 1991, behind closed doors. The family’s senior leader at the time, Prince Louis Ferdinand, the son of Crown Prince Wilhelm (and the grandfather of Georg Friedrich), announced his claim to the family’s assets, which had been nationalized by the communists after the war. After a lengthy investigation, in 2014, the authorities concluded that Wilhelm’s activities did not fall within the scope of Section 1(4) of the 1994 AusglLeistG. It is likely that the decision was influenced by the expert opinion prepared by Cambridge professor of history Christopher Clark at the family’s request.[4] Clark, a respected figure in professional circles researching modern European history, opined that, although the former crown prince expressed sympathy for the National Socialists on certain occasions, his overall actions and statements should not be regarded as a significant endorsement.[5] Clark argued that the driving force behind Wilhelm’s behavior was the otherwise illusory hope that Hitler would help bring about the restoration of the monarchy.[6] The crown prince, in Clark’s view, often overestimated his own importance, while in the eyes of the Nazi leaders he was merely a minor player.[7] Clark also claimed that the majority of the Germans harbored supportive feelings for the monarchy, but this sympathy did not extend to the crown prince, who was, in fact, quite disliked. This unpopularity was great even among noble families as they saw the embodiment of Prussian monarchy traditions in the President of the Reich Paul von Hindenburg.[8] The National Socialist leaders recognized this; therefore, they did not really need Wilhelm’s support. Moreover, he was often referred to with derogatory terms.[9]  A few years later, when the debate had already become public and his work heavily criticized, Clark partially revised his position, considering the crown prince’s role in the rise of National Socialism to be more significant than previously thought (Pekelder – Schenk – Bas 2021).

Meanwhile, 20 years passed and both parties became driven by the desire to finally agree. At the time, it seemed that they would reach an agreement that would be reassuring for the family, but the press picked up on the case (Röd 2014), and the Finance Minister of Brandenburg withdrew (Pekelder – Schenk – Bas 2021). Following this turn, the state government commissioned two renowned researchers to prepare additional expert opinions. This is how the studies by Stephan Malinowski and Peter Brandt were published in 2014. Malinowski is an established researcher of the relationship between the German aristocracy and the National Socialist movement, while Brandt is a specialist on Prussia, but his research also includes the history of nationalism and the labor movement.

An essential premise of Malinowski’s extensive 100-page study is that, solely based on his lineage, Wilhelm cannot be dismissed as a mere inconsequential figure. Prior to the monarchy’s downfall, he held the position of the eldest son of one of Europe’s most illustrious emperors, serving as the heir to the throne and maintaining a constant presence in public life. Even after the monarchy’s demise in 1918, certain political factions and a substantial portion of the populace continued to uphold the monarchy’s significance, ensuring that the crown prince retained a prominent role. Despite the waning of his political influence due to the defeat in the war and the overthrow of the monarchy, his societal and symbolic significance endured (Malinowski 2014).

An array of documents substantiates the crown prince’s persistent endeavors to forge a political alliance between conservative factions and National Socialist elements, primarily from 1932 to 1934. Despite his efforts yielding no success and his involvement gradually diminishing after 1934, coming to a halt in 1940, Wilhelm can be held accountable for fostering the recognition of National Socialism, both domestically and internationally. This, however, does not alter the fact that, from a political perspective, Wilhelm was never considered part of the Nazi inner circle and did not provide significant financial backing to the NSDAP (Malinowski 2014).

In his research, Brandt delved into the crown prince’s political engagement spanning from 1924 to 1938. By analyzing Wilhelm’s statements in chronological sequence, Brandt’s findings underscore the substantial role played by the crown prince’s actions in bolstering the ascent of the National Socialist movement and the consolidation of its regime. This influence was particularly pronounced during the tumultuous dissolution of the Weimar Republic and the first years of Hitler’s chancellorship.[10] The crown prince drew inspiration from the Italian fascist state, viewing it as a viable model for implementation in Germany, with the active participation of Hitler. A pivotal error on his part, however, lay in his unwavering belief that a Hohenzollern prince was indispensable to the long-term interests of the National Socialist elite.[11] Owing to his deep involvement in politics, members of the resistance movement personified by von Stauffenberg refrained from considering the crown prince’s inclusion in their schemes to assassinate Hitler in 1944. Remarkably, the crown prince went as far as prohibiting his son from establishing any contact with the resistance, despite Louis Ferdinand’s earnest appeal for Wilhelm’s consent.[12]

The former Crown Prince’s return to Germany

The crown prince had grappled with concentration difficulties since childhood, adversely affecting his academic performance, resulting in mediocre scholastic achievements. After embarking on two years of legal studies, he received a brief military training and served in various ranks within the army during his youth. His unhappy marriage to Princess Cecilia of Mecklenburg-Schwerin yielded six children, but the prince, renowned for philandering tendencies, spent limited time with his family (Pekelder – Schenk – Bas 2021). Behind the front lines, officially leading German forces but effectively commanding a small unit, he was involved in the protracted trench warfare at Verdun that began in February 1916 and persisted for nearly a year. His actions during this time drew substantial criticism, both contemporaneously and in later years. Following Germany’s defeat in World War I, he resided on the Wieringen island in the north of the Netherlands until 1923. It was there that on December 1, 1918, he penned a declaration renouncing his claims to the throne.

The circumstances and interpretations of the permit issued by the Stresemann government in October 1923, facilitating the prince’s return to Germany, have long been debated. The crown prince asserted his desire to participate in his children’s upbringing and oversee his estates and therefore appealed to the Reich government. Fulfilling Wilhelm’s request posed a considerable challenge for the chancellor, yet ultimately, the president of the Reich and the government granted their consent. Two versions of the agreement exist, with a pivotal distinction: one required the prince to abstain from any political activity upon his return, while the other merely prohibited political involvement. Stresemann claimed during a government meeting in the fall of 1923 that the prince’s declaration was available. It was not until Stresemann’s death in 1929 that the content and format of the crown prince’s declaration, whether verbal or in writing, became a topic of public discourse in Germany.[13]

Upon the prince’s return in 1923, Germany faced daunting challenges, including the looming threat of civil war in some regions, internal political strife with significant casualties, hyperinflation reaching catastrophic levels, the French invading the Ruhr region, and Hitler’s unsuccessful coup attempt in November. However, the prince sought a life of comfort and leisure. Among his estates, he selected Cecilienhof Palace in Potsdam and Oels Palace in Silesia as his residences. Engaging in sports, hunting, travel, and social events, he could finance his lifestyle because the government of the Republic had returned a significant portion of the aristocratic families’ estates, despite constitutional provisions allowing for uncompensated expropriation. This divisive yet gallant and generous decision aimed to foster reconciliation between noble families and the Weimar regime.

During the first years following his return, Wilhelm refrained from direct involvement in political affairs, although he remained socially engaged. He maintained a personal acquaintance with Hermann Göring, dating back to their encounter on the Western Front during World War I. After 1923, they visited each other on several occasions, and it is possible that Göring played a role in arranging the first meeting between Adolf Hitler and the crown prince. In 1926, Hitler, likely alongside Ernst Röhm, received an invitation to one of Wilhelm’s residences, Cecilienhof. At the time, Hitler had garnered recognition due to his 1923 coup attempt trial, yet it is perplexing why Wilhelm welcomed the failed coup leader who was in the process of reorganizing his party (Malinowski 2014). The meeting, with its exact date concealed, was disclosed by the prince in an unpublished memoir of only 30 pages in 1946. In it, he emphasized Hitler’s unimpressive appearance but captivating lively eyes and passionate demeanor (Machtan 2021).

The prince also utilized Viktoria von Dirksen’s salon in Berlin as a venue for meetings with prominent National Socialist figures and some conservative party leaders. Ms. Dirksen, who regularly hosted notable figures from the political, economic, and cultural spheres during the 1920s, enjoyed warm relations with high-ranking NSDAP officials. For instance, Göring recommended Joseph Goebbels to Ms. Dirksen (Fröhlich 1987), whom she supported financially until his financial situation improved. Magda Goebbels and Viktoria also became friends. The salon saw frequent visits from the crown prince, his wife Cecilia, and his brothers August Wilhelm and Eitel Friedrich, as well as Count Ciano, Mussolini’s son-in-law.

The former crown prince regarded Italy as a model due to the Italian monarchy’s transformation, in his view, replacing outdated institutions with modern ones, abolishing parliamentary constraints, and ousting political opponents. His admiration for Benito Mussolini was evident, with Mussolini’s photograph adorning his desk at Cecilienhof. In 1928, the prince had a personal audience with Mussolini, which he described enthusiastically in a letter to his father, Wilhelm II. He portrayed Mussolini as an energetic and resolute statesman who had completely reshaped Italy, eliminating socialism, communism, democracy, and Freemasonry. The prince expressed satisfaction that il Duce sought close ties with Germany, contingent on Germany’s strengthening and right-wing orientation. He also criticized German political circles for their shortsightedness in attacking Mussolini over the South Tyrol issue (Ilsemann 1968).

Shortly after Stresemann’s death in 1930, Wilhelm joined the Stahlhelm (Steel Helmet), a paramilitary organization comprised of WWI veterans that opposed the Weimar Republic. By then, it boasted one million members. The prince increasingly stepped into the political arena, where he sought to fashion himself as a conductor orchestrating the collaboration between conservative and far-right parties opposed to the Weimar Republic. From 1930 onward, he transitioned from covert presence to open action. Wilhelm’s brother, Eitel Friedrich, represented the family at a so-called national opposition meeting organized on October 11, 1931, in Bad Harzburg on the initiative of Alfred Hugenberg, leader of the Deutschnationale Volkspartei (DNVP). While the crown prince played a minor role in organizing the event, he fervently supported the goals of the participating parties and organizations, united in their aim to dismantles the Weimar democratic framework. Wilhelm focused on bridging the divide between the Stahlhelm and the SA, as well as reconciling substantial differences of opinion within the Bad Harzburg Front. Given the NSDAP’s ascendance as the second-strongest party in the Reichstag since the fall of 1930, Hitler emerged as an unavoidable political player, although the “old” right-wing parties still aimed to contain him. The crown prince’s priority was reconciling these differences, as it allowed him to avoid choosing between the “old conservatives” and the “new conservatives.” By doing so, he hoped not to undermine the monarchy’s prospects (Pekelder – Schenk – Bas 2021). During this period, Hitler had a substantial need for Wilhelm’s assistance, as he believed that with the crown prince’s support, he could establish closer ties to President Hindenburg and his inner circle. Unlike certain members of his family, the prince refrained from joining the NSDAP, the SA, or the SS. Nevertheless, owing to his distinguished lineage, he remained an asset to the National Socialists, even without formal party membership. Despite his sympathy for the NSDAP, the prince did not blindly align with Nazi ideology, and his aversion to Jews was restrained compared to sentiments expressed in some of his father’s statements.[14]

The former Crown Prince’s role in the presidential election

In 1932, the expiration of Hindenburg’s presidential mandate shifted the focus of domestic political struggles to the presidential elections scheduled for March. On January 4, the prince wrote a letter to his adjutant and confidant, Louis Müldner, revealing his intention to make a momentous decision about his future: he aspired to run for the presidency, viewing it as a sole opportunity to restore the monarchy. The letter disclosed that he had garnered support from the Stahlhelm and Hugenberg’s monarchist DNVP, and he also hoped for backing from other influential figures. He considered the

National Socialists’ support essential and was optimistic about reaching an agreement with them. He also believed that offering Hitler the chancellorship in exchange for his backing could serve as the foundation for a deal (Machtan 2021). The crown prince calculated that, similar to during the previous presidential election in 1925, right-wing parties would unite behind a single candidate in the first round. He envisioned himself as that candidate, because neither the DNVP nor the NSDAP supported Hindenburg. Moreover, the elderly president was unlikely to run against a Hohenzollern. Only from the lines regarding his father’s stance could hints of uncertainty be inferred, and these fears seemed reasonable.

On January 10, 1932, Hitler paid a visit to the prince at Cecilienhof, where the prince outlined his plans for the candidacy.[15] Cecilia, the prince’s wife, noted in a letter to one of her sons that the tea party unfolded in a pleasant atmosphere, and “Don Adolfo” made a very favorable impression on his hosts (Machtan 2021). One reason for the good mood might have been Hitler’s alleged promise that, if he were appointed chancellor, one of his initial acts would be to facilitate the return of the Hohenzollern family (Machtan 2021). However, these mutual promises were not translated into actions. The prince’s efforts could not ease the tension between Hugenberg and Hitler, and he also received a stern prohibition from Doorn. Wilhelm II threatened to excommunicate his eldest son from the family if he pledged allegiance to the republic as president of the Reich (Ilsemann 1968). Following this verdict, Goebbels publicly announced Hitler’s candidacy for the presidency at a crowded meeting in the Berlin Sportpalast (Goebbels 1994).

In the absence of a common right-wing candidate, in the first round held on March 13, the NSDAP nominated Hitler, the DNVP and Stahlhelm backed Theodor Duesterberg, the bourgeois parties and the Social Democrats supported Hindenburg, and the Communists backed Ernst Thälmann. Hindenburg narrowly missed an absolute majority in the vote, while Hitler gained 30.1%, Thälmann 13.2%, and Duesterberg 6.8%. Consequently, a runoff election was scheduled for April 10. The prince’s hopes for a united right-wing front were shattered, and his expectation of consolidating various factions within this diverse and loose coalition proved illusory. On March 4, the prince attended Duesterberg’s campaign rally,[16] and on the eve of the election, he was present at the NSDAP campaign-closing event. On the evening of the election, he was Göring’s guest at the house of the Nazi luminary, where the possibility of candidacy resurfaced.

A few days later, the prince received representatives from the DNVP and the NSDAP.

However, despite the results of the first round, this meeting, which also included Mussolini’s envoy, failed to bring them any closer to a common candidate. Subsequently, on March 23, the prince composed a letter to Hugenberg and urged him to support Hitler in the runoff. This letter was prompted by the DNVP and Stahlhelm’s call to their supporters to abstain from voting on April 10. In his letter, the prince reminded Hugenberg of the objectives of the Harzburg Front and emphasized that withholding support would lead to the disintegration of the national front (Machtan 2021). Before the runoff, Duesterberg withdrew from the race, but Hugenberg rejected the prince’s request.

In the meantime, the prince remained committed to his candidacy. He wrote another letter to his father, reiterating his reasons for pursuing the presidency. His envoy visited Hermine in Doorn and requested her intervention. Although the imperial couple, particularly Hermine, sympathized with Hitler and viewed his potential appointment as chancellor as a significant step towards monarchy restoration, they strongly criticized the crown prince’s aspirations for the presidency. They had reasonable concerns that the prince aimed to claim the throne for himself rather than for his father. The precise date of Hermine’s initial meeting with Hitler remains uncertain, but it is well documented that during her visits to Germany, she occasionally met with the party leader. For instance, in November 1931, in the salon of Baroness Tiele-Winckler, she listened with enthusiasm to Hitler’s extensive monologue on how to handle all the “November traitors,” referring to those who proclaimed the republic (Malinowski 2021). After her return, she conveyed to the emperor her impressions in warm words, also embellishing and overthinking them, which – not for the first time – raised false hopes in the former emperor.

Their concerns extended to the prince’s wife, who made comments in Berlin’s social circles that raised doubt about the emperor’s suitability to rule. These remarks also reached Doorn. The emperor reproached his daughter-in-law, suggesting that her Russian and Danish ties made her appear disinterested in Germany and Prussia, implying that her support for the prince’s presidential run was driven by her desire for the throne (Ilsemann 1968). However, the accusations against Cecilia, particularly those concerning her emotional attachment, lacked a solid foundation. Besides Hermine, other family members did not take these claims as credible. While it is true that Cecilia’s mother was a Russian grand duchess, her sister became Queen of Denmark, and Cecilia cherished memories of the loving family atmosphere at the estates of her father, the Grand Duke of Mecklenburg, she wholeheartedly and enthusiastically represented German national interests as the crown princess. The emperor and Hermine, however, had valid reasons to assume that Cecilia’s political activism was motivated by her dream of restoring the monarchy. She was the founder and patron of the Queen Luise League (Bund Königin Luise), the women’s “branch” of the Stahlhelm, where she tirelessly worked until its self-abolition in 1934. The organization was named after Queen Luise of Prussia, Cecilia’s grandmother. In the 1920s, it operated as the only women’s organization in the country, excluding Jewish applicants and identifying “foreign races” and monarchy-rejecting individuals as Germany’s internal and external enemies. They promoted these ideals through nationwide educational programs, emphasizing the traditional role of women centered around the concepts of the mother-wife-home.

While awaiting his father’s response, the prince conveyed to Hitler through one of his confidants, the playwright Joachim von Ostau, his intention to run in the runoff election. If elected, his plan was to dissolve the Reichstag and appoint Hitler as chancellor. According to Ostau’s account, Hitler accepted the proposal. The party leader suggested that the prince be nominated by Hugenberg’s party, with the condition that if this prompted Hindenburg to withdraw, the NSDAP would also withdraw Hitler’s nomination. However, the meeting between the prince and Hugenberg never took place because in the final days of March, the emperor informed his son via telegram of his rejection. The prince resisted Cecilia’s efforts to turn him against his father (Machtan 2021). This settl ed the matter, and in the runoff election, Hindenburg had to compete with Hitler.

On April 1, in Oels, the prince issued a statement signing it as Crown Prince Wilhelm. In it, he asserted that abstaining from the runoff election incompatible with the principles of the Harzburg front and declared support Hitler on April 10. German and foreign audiences learned about the prince’s position as early as April 3. Most newspapers covered the news extensively, portraying it as a sensation and continuing to do so until election day. The liberal Vossische Zeitung reminded its readers that in the first round, the prince voted for Duesterberg, and had previously identified as a libe ral. Therefore, his public support for Hitler was deemed as credible as his promise from 1923.[17] The next day, the newspaper did not interpret the prince’s actions as his own decision but as an order originating from Doorn. With this decision, the article continued, the Hohenzollerns had turned their backs on Hugenberg, who had distanced himself from Hitler, and had endorsed the “man from Braunau.”[18] The following day, the Vossische Zeitung found it peculiar that, while the National Socialist electoral machinery was roaring with renewed vigor, even the Völkischer Beobachter was embarrassingly silent about the prince’s statement.[19] A day later, the paper published a letter from Hindenburg to Marshal Ferdinand Foch dated July 9, 1919, in which he requested Foch’s intervention to prevent the extradition and prosecution of Wilhelm II. The newspaper criticized the ex-emperor for campaigning against his protector after almost a decade and a half, showing ingratitude instead of gratitude.20 One day before the vote, the [20]Vossische Zeitung reported on a National Socialist election rally in Erfurt attended by August Wilhelm, one of the prince’s younger brothers. There, the prince had confirmed that the emperor had “explicitly permitted” him to participate in the National Socialist election campaign. This statement served as a response to Elard von Oldenburg-Januschau,[21] a staunch supporter of the Hohenzollern monarchy and, not incidentally, Hindenburg’s old comrade-in-arms, who was calling for Hindenburg’s support in this fierce election campaign.

The Berliner Tageblatt brought up longstanding rumors suggesting that the Hohenzollerns had been making donations to the National Socialists.[22] Conversely, the Welt am Montag presented the regular financial support of the NSDAP as an established fact, implying that the Hohenzollern family aimed to soften the party leaders’ hostility towards the monarchy through this financial support.[23] The communist newspaper, Die Rote Fahne, also featured a statement by the former crown prince endorsing Hitler. This gave the newspaper an opportunity not only to criticize the “Hohenzollern gang” campaigning for the National Socialist but also to launch an attack on the Weimar system, which they accused of squandering the workers’ taxes to enable a lavish lifestyle for the former crown prince.[24] The Social Democratic Vorwärts sarcastically remarked that the prince should be thanked for his statement,[25] while the conservative Deutsche Allgemeine Zeitung, closely aligned with the industrial magnates of the Ruhr region, expressed regret for the prince, who they saw as aligning with the losing side.[26]

The prince’s statement also made its way into Hungarian newspapers. Most of them, such as the Budapesti Hírlap[27] and the Magyar Hírlap,[28] simply reported it without adding further commentary. Only the Pesti Hírlap went a step further and reflected on reports from German newspapers, quoting an article from the Berliner Tageblatt that mentioned the crown prince’s breach of his oath to the government in 1923.[29]

We only have one recorded response from Hitler to the prince’s statement. He expressed his gratitude, stating, “I greatly appreciate the former crown prince’s action.

This was a completely spontaneous statement on his part, and with this, he has publicly aligned himself with the core of the German nationalists.” He conveyed these remarks to Sefton Delmer, a British journalist born in Berlin, who worked for the Daily Express. However, Hitler also made it clear in his response to a question regarding any potential quid pro quo that Germany had more important issues to address than debating the form of government (Machtan 2021). Delmer first interviewed Hitler in April 1931 (Delmer 1962), and they continued to meet on several occasions. On April 5, 1932, for example, the quoted interview took place while Delmer accompanied Hitler and his entourage on a plane during their travels to election rallies (Delmer 1962).

In the runoff election, Hitler lost to Hindenburg by nearly six million votes. Following the first round, Carl von Ossietzky noted with restrained optimism that, while Germans had said no to fascism on March 13, the defeat did not push Hitler into a catastrophic situation. Ossietzky remarked, “Adolf Bonaparte will have to wait for his own 18 Brumaire.”[30] However, Ossietzky’s colleague, Hanns-Erich Kaminski, expressed a more bitter perspective after the runoff. He contended that although Hindenburg had won, fascism was far from defeated. He warned the German populace that “contrary to the illusion created by Hindenburg’s re-election, it must be clearly stated: this election was not a struggle between democracy and dictatorship. Instead, it was more akin to two competing business entities quarreling over profits before ultimately merging.”[31]

In a letter to the British media mogul Lord Rothermere on June 20, 1934, the prince proudly asserted that he had thrown his support behind Hitler at a time when numerous conservative politicians were still hesitating. He asserted that his political endeavors, particularly the appeal he had made between the two rounds of the presidential election, had garnered two million votes for Hitler (Pekelder – Schenk – Bas 2021). However, the accuracy of this claim remains uncertain, and it is unclear upon what evidence the prince based this statement.

Conclusion

Subsequent events proved Kaminski’s keen insight. In the spring of 1932, Hitler officially lost the presidential race, but the true losers were the proponents of the Weimar Republic. The Hohenzollerns did not come any closer to the throne either. The prince’s aspirations were impeded not only by the family’s deep-seated conflicts, but also, and primarily, by his own personality. He positioned himself poorly in the complex web of alliances, misunderstanding the complex political landscape and placing undue faith in Hitler as a custodian of Prussian traditions. The prince’s involvement in the presidential election contributed to the downfall of the Weimar Republic. By putting his name and symbolic authority in the service of the National Socialists, he bore responsibility for weakening the traditional strongholds of the right and facilitating the acceptance of the NSDAP.

Moreover, his modest personal qualities also hindered his ability to temper rival forces, especially as political animosity escalated and violence became a daily occurrence. For him, comfort took precedence over hard work, his ambitions tended towards grandiosity, and his lack of strategic vision was not compensated for by an effective operational planning. Whereas, for a monarchy, a king is needed, just as a hare is needed for stew, as Otto von Bismarck aptly noted long ago, “Pour faire un civet, il faut un lièvre, et pour faire une monarchie, il faut un roi” (Bismarck 1928: 155).

Literature

Ausgleichsleistungsgesetz (AusglLeistG) (Gesetz über staatliche Ausgleichsleistungen für Enteignungen auf besatzungsrechtlicher oder besatzungshoheitlicher Grundlage, die nicht mehr rückgängig gemacht werden können (gesetze-im-internet.de)

Bismarck, v. O. 1928. Gedanken und Erinnerungen. Stuttgart-Berlin, J.G.Cotta’sche Buchhandlung Nachfolger, 1928. Die drei Bände in einem Bande.

Clark, Ch. Gutachten. 2011. hohenzollern.lol.

Delmer, S. 1962. Die Deutschen und ich. Hamburg, Nannen Verlag.

Fröhlich, E. 1987. Joseph Goebbels und sein Tagebuch. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte. München, 1987/4.

Goebbels, J. 1994. Napló. Dunakönyv Kiadó.

Ilsemann, v. S. 1968. Der Kaiser in Holland. Aufzeichnungen des letzten Flügeladjutanten Kaiser Wilhelms II. Monarchie und Nationalsozialismus 1924-1941. (Edited by Harald von Koenigswald) München, Biederstein.

Machtan, L. 2021. Der Kronprinz und die Nazis. Hohenzollerns blinder Fleck. Berlin, DunckerHumblot.

Malinowski, S. 2014. Gutachten zum politischen Verhalten des ehemaligen Kronprinzen (Wilhem Prinz von Preußen 1882-1951). (2014 online publication).

Malinowski, S. 2021. Vom König zum Führer. Sozialer Niedergang und politische Radikalisierung im deutschen Adel zwischen Kaiserreich und NS-Staat. Berlin, Akademie Verlag.

Pekelder, J. – Schenk, J. – Bas, v. d. C. 2021.  Der Kaiser und das Dritte Reich. Die Hohenzollern zwischen Restauration und Nationalsozialismus. Göttingen, Wallstein Verlag.

Röd, I. 2014. Kritik an Hohenzollern-Entschädigung ― Grüne und Linke reagieren mit Unverständnis auf den Vorbescheid des Amts zur Regelung offener Vermögensfragen.

Märkische Allgemeine (Online-Archive 02.24.2014).

Rövid URL
ID6690
Módosítás dátuma2023. december 16.

Attempts of self-determination by the Carpathian Rusyns in the 1860s

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.04 Introduction In the linguistically, culturally and denominationally diverse Kingdom of Hungary, Latin was the language of education and office until the first half...
Bővebben

Részletek

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.04

Introduction

In the linguistically, culturally and denominationally diverse Kingdom of Hungary, Latin was the language of education and office until the first half of the 19th century. After a struggle lasting about half a century, Act II of 1844 made Hungarian the exclusive language, except for in Croatia, which was granted a six-year grace period. However, there was no mention of the other languages used in the country. Nor were there any references to nationalities in the laws of 1848. The issue of nationalities became prominent in Parliament from 1861, following the Serbian and Slovak movements and the October Diploma of 1860 of the Habsburg Emperor, which made it clear that Hungary too needed to institutionalize national equality (Nagy M. 2017: 139–157). In one of the accompanying documents of the October Diploma, the Habsburg Emperor stipulated Hungarian as the language of the Hungarian offices, but also declared that the muni cipalities could determine the language of their internal affairs and the language of instruction in schools and that citizens could address the state offices in their own language (Deák 2009: 77–78).

Hungarian politicians did not consider territorial (political) autonomy for minorities to be conceivable, but only the granting of basic linguistic and cultural rights within the framework of “a unified and indivisible Hungarian nation in accordance with the histo rical concept of the Hungarian state” (Vasas 2001: 99–128). The national minority representatives of the parliament proposed a list of “all peoples living in the country” and their definition as “nationalities with equal rights.” In contrast, Act XLIV of 1868 on National Equality codified the “indivisible, united Hungarian nation,” relying on indivi dual rights instead of collective rights for nationalities (Szarka 2017: 1575).

The title of the Act XLIV of 1868 refers to national equality, but the law deals almost exclusively with language use: it states that the only official language is Hungarian, and regulates “the official use of the various languages in vogue in the country” (i.e., it defines nationalities primarily by their language, so it is in fact a language law; Andrássy 2017a: 4; Andrássy 2017b: 69–70; Nagy 2017: 71). Evans also concluded that the legislation narrowed the nationality question explicitly to the problem of language, but also pointed out that the introduction, which attempted to reconcile the many views, ended up being a “grammatical jungle,” which contributed to its later widespread misunderstanding (Evans 2006: 195). To quote the passage of law in question: “As all the citizens of Hungary, according to the principles of the Constitution, constitute one nation in political terms, the indivisible and united Hungarian nation, of which all citizens, of whatever nationality, are equal members; as this equality of rights can only be subject to special rules for the official use of the various languages in vogue in the country, and only to the extent that the unity of the country, the practical necessity of government and administration, and the accurate administration of justice require; the full equality of rights of the citizens of the country in all other respects remaining intact, the following rules for the official use of the various languages will serve as a standard [… ].”1 Within the political nation of Hungary, the Hungarian linguistic-cultural element has mostly prevailed (Evans 2017: 32), as a result of the political practice of Magyarization.

There is a rich literature on Hungarian nationality policy and the aspirations of individual ethnic groups in the period, including a relatively modest one on the Ruthenians (or Carpathian-Rusyns). In this paper, we will attempt to group together the claims made in connection with the Ruthenian nationalist movement in the period around the Austro-Hungarian Compromise of 1867.

Official language

The legal regulation of language use has been common in Europe since the modern age. However, to this day there is no uniform definition of national, official or state language, the content of which is determined by the legislation of each state. Traditionally,

the French Cardinal Richelieu is considered to be the first politician to have pursued a conscious language policy, consciously linking the existence of the state and the nation to a single national language (Szalayné Sándor 2009: 1343).

In the Habsburg Empire, the language issue began to be politicized from the end of the 18th century, before which linguistic diversity had not been a political difficulty. The members of the dynasty learned and spoke many languages, and St. Stephen’s admonition that a country with one language and one custom was weak and fallible was a topos familiar to the Austrians (Evans 2006: 183). The rise of one living language above the others took place in the 18th century. In the competition between the different German language standards, the “correct” German language emerged, and Joseph II was the first of the monarchs to be taught it. This “correct” language was not, however, identical with the “German national language.” Joseph II made German official in 1784, stressing that it was not for his own convenience, as he was quite fluent in Latin. However, he considered Hungarian to be underdeveloped and believed that it was spoken only by a minority (Evans 2006: 185–187). In response, the Hungarian nobility began its half-century-long struggle for the officialization of the Hungarian language, which was to be successful. At the same time, as Gyula Szekfű put it, the linguists, steeped in the ideas of the Enlightenment, had to realize that the boundaries of language and state did not yet coincide (Szekfű 1926: 23). Szekfű cited the example of Zólyom County, which in its appeal for the development of the Hungarian language, complained that nationalities were hindering the spread of the Hungarian language (i.e., “the patriotic wish of the greater part of the country”; Szekfű 1926: 34).

The use of official language in the post-1848–1849 period remains one of the most controversial issues in the Hungarian system of government. In the initial period, efforts were made to ensure that local offices used the mother tongue of the local population. However, instructions and intentions were not always sufficient: the official often gave priority to his own spoken language, and for certain languages there was no uniform language norm (“official language”), which was the case not only for Ruthenian, but also for Slovak and Romanian. At the same time, illiteracy was a problem among the population, as was the use of Cyrillic letters. From 1850 onwards, the language of the offices was again German, instead of Hungarian (Deák 2009: 37). This was the last attempt to govern the empire in one language. However, the exceptionally confrontational nature of the system soon became apparent (Evans 2006: 192).

The October Diploma of 1860 reorganized the use of languages in state offices, restoring the Hungarian official language. The emperor instructed the Hungarian Chancellor Count Antal Forgách to draft a law on the use of languages by nonHungarian citizens, but the chancellor felt that where there was no complaint, no action was needed, and that there was no need for uniform regulation (Evans 2006: 86–87). The Act XLIV of 1868 on National Equality did not change the mainstream approach. Prime Minister of Hungary Baron Dezső Bánffy summed up the issue thusly: “If everyone in the country will be able to speak Hungarian, as is everyone’s duty under the law, there will be no need, from an equity point of view, to talk about the language use be nefits granted to nationalities under the law in question” (Bánffy 1903: 33).

This was a departure from the practice of the Austrian Empire. The December Constitution in 1867, among other things, made Ruthenian the official language in Galicia, together with Polish, and in Bukovina, together with Romanian. The legislation legally enshrined the existing multilingual administrative practice. Its real novelty was the inclusion of a guarantee of legal redress: in the event of a nationality-linguistic violation of rights, recourse could be had to the courts. With the 1861 patent, representatives in the Imperial Council could speak in their mother tongue, although until 1917 only speeches in German were recorded in the minutes (Evans 2006: 194). From 1866, the national laws in Galicia were also published in German, Ruthenian, and Polish (Nagy 2019: 143–144).

The Austrian Empire was historically divided into provinces. The most autonomous, largest, and most populated of these was Galicia, with a predominantly Polish and Ruthenian-Ukrainian population, which from 1867 was effectively an autonomous province. After the turn of the century, Galicia’s population exceeded eight million, while the center, Lviv, had a population of 200,000. In Galicia and Bukovina, which were part of the empire, the Russophile and Ukrainianophile tendencies competed with each other in the early 19th century. From the mid-1800s onwards, Vienna clearly supported the Ukrainian over the Russian among the competing linguistic and national trends.

The region later called Transcarpathia or Subcarpathia is much smaller in area, consisting of just villages and a few small towns, and has a much smaller population. The weakest lobbying was on the part of the Rusyns, although modern historiography describes the second half of the 19th century as a period of the Rusyn “awakening,” “national rebirth” and “nation-building.” The “people” spoke the local regional dialect, but the intelligentsia was trilingual: Russian, Ukrainian and Ruthenian consciousness struggled with each other. Even that particular local language was not uniform, with rela tively significant differences between its dialects, and so the problem of the lack of a standard variety could not be solved by choosing a single dialect. Although many Slavic peoples in Europe and the monarchy were working to codify their own standard language varieties during the period, these examples did not have a decisive influence on the Ruthenians in Hungary (Csernicskó and Fedinec 2018: 141–182).

During the era of the dualism, there were several attempts to replace the Cyrillic script with Latin script in the Ruthenian language (Csernicskó 2013: 102–103). These attempts were unsuccessful, and beyond that period, apart from isolated attempts in Slovakia, the Cyrillic script was no longer questioned (Gustavsson 1998: 75–98). Despite the enthusiasm of the renowned Slavicist Sándor Bonkáló in 1915 for the publication of a new type of textbook, which he personally approved and which was approved by the ministry, after the Greek Catholic Bishop of Eperje, István Novák István, ordered that the teaching of the Ruthenian mother tongue in his diocese should be carried out from textbooks “based exclusively on the Latin alphabet and Hungarian phonetics,” the idea of Latinization merely added to the list of isolated attempts (Bonkáló 1916: 333).

Parliamentary representation

Three general elections were held in Hungary between 1848 and 1867, and 13 during the dualist period. The electoral system was determined by Act V of 1848 on the election of the delegates (representatives) to the national assembly on the basis on the principle of popular representation, by Act II of 1848 on the election of parliamentary deputies on the basis of representation of the people (Transylvanian Act), by Act XXXIII of 1874 on the amendment and supplementation of Act V of 1848 and Act II of 1848, and by Act XIV of 1913 on the election of the members of the Parliament. Act V of 1848 introduced a territorial electoral system in place of the previous system of envoys, with direct elections to the seats of deputies taking place in the center of the constituency. Elections were held in stages rather than on a single day. The post-Compromise elections were characterized by party participation. The parties were organized on the basis of their attitude to the Austro-Hungarian Compromise, and it was around this issue that the sharpest debates were held. Until 1919, less than 10% of the Hungarian population had the right to vote.

The purpose of the elections was to form the House of Representatives. The 1848 law provided for the formation of electoral districts, but in such a way that the “division of the country into electoral districts for the purpose of dispatch, and the jurisdictional territory and autonomy of counties, districts and free royal cities” did not cause any change (§ 4; i.e., the boundaries of the above administrative units were not crossed by the electoral districts). The House of Representatives, excluding Transylvania, consisted of 377 deputies, of which six were elected from the County of Maramarosh, four from the Counties of Ung and Bereg and two from the County of Ugocha. After the AustroHungarian Compromise, the constituencies were modified by the Act XLIII of 1868 on the Detailed Regulation of the Unification of Hungary and Transylvania, but these changes did not affect the northeastern part of the country, where the majority of the Ruthenian population lived. The “national question” was also raised during the preparation of the new electoral law, but the Act XXXIII of 1874 left the constituencies practically untouched, with two exceptions (Budapest and the Krajina), and subsequent changes were only a reaction to administrative changes. The northeastern part of the country was affected by the Act LXIII of 1881 on the adjustment of the boundaries of certain jurisdictions, when a settlement was annexed from Ung County to Zemplén County and from Bereg County to Ung County. The next electoral law, Act XIV of 1913, provided for the creation of a new law regulating constituencies, which was not adopted (Szabó 2002: 59–82).

According to the law, a constituency shall elect one representative. The Explanatory Memorandum to the Act states that “I consider it a definite mistake to portray our non-Hungarian fellow citizens as opponents of Hungarianness.[1][2] Life and experience contradict this. There are also many constituencies today where there are hardly any native Hungarians among the voters, yet without any opposition from any nationality, strong supporters of Hungarian national policy win seats. But I would like to emphasize that any electoral reform that would entail the marginalization of the Hungarian element would be an unforgivable political mistake.”3

The boundaries of the constituencies are decided by the county assembly. An interesting case from 1861 is discussed by Ruszoly. The boundaries of the electoral constituencies of Bereg County were determined by the county assembly in such a way that their centers were to be located in the field towns with a Hungarian population, crossing ethnic boundaries (Ruszoly 1983: 131). According to contemporary reports, in the Felvidék district of Bereg County, the center of which was Nagybereg, the Hungarians and the “Hungarian-Russians” (Ruthenians) elected Lőrinc Buday as a representative by a joint vote. After the election, a group of “Hungarian-Russians” complained to Parliament about the election of a Hungarian representative in a district populated predominantly by non-Hungarians. Upon investigation, the complaint was rejected by the relevant department of the House of Representatives. According to the reasoning, there is no evidence that the final result does not correspond to the actual will of the electorate, and the appearance of any circumstances giving the election of representatives the appearance of a nationalist party struggle must be avoided (Ruszoly 1983: 131–131).

During the debate in the House of Representatives on April 30, 1861, István Demjén (Kaszony district of Bereg County) said that “[…] the complainants present the issue as if the wish of the thousands of Ruthenians of Bereg County to elect a Ruthenian deputy from one of their districts was a universal one, and as if this universal wish had been prevented by intrigue, intimidation and violence. However, we know the situation in Bereg County–thank God!–there is no ethnic friction at this time.”[3] László Tisza (Tenke District of Bihar County) found it necessary to note that “here it was not the Ruthenian nationality that took action against other nationalities; it was the raw masses who took action against their leaders, the intelligentsia.”[4] At the same time, Sándor Seregélly (Ökörmező district of Máramaros County) pointed out the problem of constituency boundaries: “in my opinion, the crime, the cause of the trouble, stems from the fact that Bereg County did not arrange and draw the boundaries of the constituencies in a fair way.” Such and similar reasons “awaken in some nationalities an acceptable demand for separate territory, separate autonomy.”[5]

József Bánó (Héthárs district of Sáros County) on April 30, 1861, said the following: “Concerning the national frictions concerning the Slavic and Ruthenian movements, which are also mentioned in the petition, and which I have heard about so far, I am obliged to declare that we, the representatives of the northern and northeastern counties, who also represent partly Ruthenian and partly Slavic-speaking people, are not aware of any such movement, except for this one case; and having read in the newspapers of Slavic and Ruthenian programmes, I must declare here that no one in this country is qualified to propose a programme but the Slavs and Ruthenians who are in this House.”[6]

The above comments foreshadowed another problem. Who can represent the nationalities? According to the cited House of Representatives debate elected representatives do not need to belong to a particular nationality, although there was a demand for them to do so. The 1861 manifesto of the Ruthenians of Maramures argued that the Act V of 1848 should be amended to take account of nationality proportions in the constituency system and to allow Ruthenian voters to choose a Ruthenian representative (Ruszoly 1977: 28–29).

In 1865, Bereg County officially put on the agenda to change the constituencies at least enough to change their centers. Ruthenian clergymen and municipal judges, as well as several Ruthenian municipalities, requested this, but the committee meeting of October 5, chaired by Deputy Governor of the Archbishopric Sándor Buday, rejected this request. The rejection was made according to the reasoning that “the majority conside red that the creation of constituencies and their centers was within the rights of the assembly, which had been dissolved [in 1848] and could no longer convene, but this current committee no longer has the power to deal with this issue” (Cited by Ruszoly 1999: 255).

Territorial autonomy

Adolf Dobriansky is one of the best-known Ruthenian politicians of the period. Two questions from the literature on Dobránszky are highlighted. The first is that in the 1850s– 1860s several lists of informers were known in the Hungarian capital. One list from 1867 included his name. Subsequent research has proved that a well-known figure in the Ruthenian movement was the unpaid correspondent of the police director in Kassa in the 1850s (Deák 2006: 37). The second is that in 1861, when the case of Lőrinc Buday was discussed in the House of Representatives, complainants also objected to Dobriansky’s mandate, and he failed to retain it. During the debate on April 30, which was similar to the Buday case, members who spoke emphasized that “Mr Dobránszky came in with the Russians in 1848 and acted as a commissioner for them […] we know that he brought the Muscovites upon us […] we can also see his behavior during the election (i.e., that he wanted to unite the Ruthenians against the Hungarians)”[7] (See also Yekelchyk 2007: 48). In fact, it was due to this that he lost the mandate that he had won in 1861, the certifying committee not recognizing his election.

The support of the Tsarist army, which crushed the Hungarian Civic Revolution and War of Independence, was true not only of Dobriansky, but also of another emblematic figure of the Russian national awakening, the author of the Russian national anthem, Alexander Dukhnovych, who wrote in his autobiography: “One thing in life has really given me joy, and that was in 1849, when I first saw the glorious Russian army. I cannot describe the feeling of joy I had when I saw the first Cossack on the streets of Eperjes [in Slovak: Prešov]. I danced and cried with joy […]” (Dukhnovych 1967: 106–107; Magocsi 1975: 362). Magocsi emphasizes that both were residents of Prešov, not poli tic ally active in the territory of the later Transcarpathia (Magocsi 2010–2011: 169).

Dobránszky published the speech, which was omitted in 1861, in several languages. A summary of his demands is found in several places. Mayer, for example, quotes him as follows: “1. In the regions where the Ruthenian [Russian] people live, either alone or in a mixture with the Slovaks, Ruthenian or Slovak-Ruthenian, capitals should be established, and there all affairs should be conducted in Ruthenian. The Ruthenian or Ruthenian-Slovak capitals should form their own districts, with a Ruthenian court and higher educational institutions (law academy, gymnasium). The

Ruthenian people should have access to education. 3. the Ruthenian [HungarianRussian] people should be able to hold a national assembly every year, where they can discuss the affairs of the people and elect their ecclesiastical and secular representatives. The goal is to establish a Ruthenian congregation and a Ruthenian bishopric in Maramures. 4. The Ruthenian people should have representatives Vienna. In Buda there should be a Ruthenian church not only for the army but also for the civilian population. 5. the Ruthenian people should be free to turn to the whole world for help, and to resettle freely from the kingdom in question, should the Hungarian rulers again come to rule this land, from which God save us” (Cited by Mayer 1974: 1146–1147).

Although, as mentioned above, Chancellor Forgách did not go through with the drafting of the law on the use of languages by nationalities, he did set up a committee on the issue, of which Dobriansky was a member (Csernus-Lukács 2017: 189– 200). Dobránszky initiated several actions to gain support for his autonomy plan, but he was essentially left alone (Deák 2018: 174–175). Albert Berzeviczy, President of the Hungarian Academy of Sciences, in his work summarizing the history of the Horthy era, said that, in contrast to the loyal Ruthenians, he was the politician “whose mandate as a deputy had to be annulled because of his unbridled national agitation. He began to act as a councillor to the Buda governorate, and used his official position to encourage the Ruthenians in the northeast to assert their national distinctiveness by publishing a circular in a newspaper” (Berzeviczy 1933: 409). This is a very accurate formulation, given that even at the turn of the century, the Hungarian political elite was not prepared to recognize the Ruthenians as a separate nationality (Deák 2018: 175).

Dobriansky ran with the same programme in the 1865 election, also in Sáros County. His victory in the Makovica district was again contested. The protesters also brought up the above document as evidence against his patriotism. However, the vindication committee considered that the charges were not serious and that he could retain his mandate (Mayer 1974: 1149). In 1868, the nationality representatives tabled their own proposal in the debate on the Act XLIV of 1868 on National Equality, which included a demand for territorial autonomy, language and education. The proposal was signed by 16 Romanians, seven Serbs and one “Russian” (Ruthenian) deputy, Dobriansky (G. Kemény 1952: 5–8).

More than 50 people spoke in the general debate, but a number of them declined to speak, giving in to pressure from the “pro-Hungarian” majority, which felt that “the whole debate was not the success it had hoped for” (Schlett 2002: 60). Dobriansky, “the most unpopular member of the House of Representatives,” who “had not yet forgotten the Austrian deployment of the intervention troops of the Czar” (Kemény G. 1950: 1341), stressed in his long speech that the nationalities with the Hungarians constituted “political nation” and that the text of the law on nationalities was in fact limi ted to the use of language: “Apart from the details, which may be amended during the detailed negotiations, the majority proposal does not differ from the minority proposal in that it does not accept the carving out of jurisdictional territories, the territorial domi nation of languages, and the proportional distribution of offices and dignities among the nations, but in that it seeks to solve the nationality question on the basis of individual freedom. By silently disregarding the actual and legal existence of the nations of the country, it seeks to substantially restrict individual freedom in the use of language, and thus lays the foundation for the tendency that has become more and more prevalent in recent times, which, by outright denying the existence of non-Hungarian nations, not only recognizes the Hungarian nation alone, but also seeks to replace it as the alleged political nation of the country, and thus as the political factor of the state. I consider this procedure to be contrary to the previous procedure of this House and of the legislature, not only dangerous for the state, but also unworthy of positive law and even incompatible with our millennial Constitution itself.”[8]

In the rest of the speech, he explains in a historical discussion that “the six nations (Hungarian, Romanian, Serbian, Slovak, Ruthenian, German) living together in our country in masses […] partly formed independent states on the territory of present-day Hungary before the arrival of the Hungarians, partly settled here later under certain conditions, partly acquired it together with the Hungarian nation, and all of them jointly defended our common homeland with their fights and their wealth for almost a millennium. It turns out that these nations, as legal persons with equal rights, originally possessed separate national self-government, and even separate territories, and were in general secured for nationalities by such institutions or patent instruments, which, having the nature of treaties, cannot be altered by unilateral or majoritarian means, much less abolished, and that this condition is not only not positively opposed by our domestic laws, but is regarded as flowing from one of the directives of our constitution [the Tripartitum].”[9] Since the majority proposal does not take all this into account, it “involves the spiritual death of non-Hungarian nations.” The greatest danger of the cent ral proposal is that it weakens the love for the common homeland. Dobriansky sums up thusly: “As for the future Magyarization of non-Hungarian nations, I do not deny the possibility of this for the fragments that are scattered in the regions inhabited en masse by the Hungarian nation, especially if the Hungarian nation, as we wish, were not the oppressor of the other nations, but the leader, and thus could enjoy the blessings of peace and concord, but the Magyarization of the millions and millions of non-Hungarian nations, in view not only of the essential circumstance that these nations constitute the majority of the population of the state, but also of our geographical situation, I consider absolutely impossible [… ].”[10]

Summary

The main objection of the nationalities to the Act XLIV of 1868 on National Equality was that it offered too little for their liking, but after its introduction the main concern became to enforce it, as politics became less and less responsive to it as time went on. It is clear from the above that, although the Ruthenian national awakening has traditionally been regarded in the literature as a late and less specific event, it is worth taking a broader view of the issue, without disputing the fact itself. The lateness and lower visibility of the event was linked to the fact that it was a much smaller community than the other nationalities concerned, with a much smaller intellectual community. The contemporary House of Representatives’ diaries show that, in relation to the Ruthenians (Rusyns), the speakers were talking about religion and language, not ethnicity. The political realization of ethnicity easily led to accusations of pan-Slavic incitement.

If we take stock of the demands of the Ruthenian community in the period, we can identify the following issues: language use (in offices, education), parliamentary representation (whether anyone or a representative of the nationality is entitled to represent that nationality), and ensuring the conditions for access to parliament (the creation of a national electoral district and the realistic possibility for representatives of nationalities within the district to exercise the right to vote), as well as the idea of territorial autonomy. In this respect, they are not far behind the much more numerous and prominent Romanians, Slovaks, Serbs and Croats. The 1918 People’s Law No. X, which created Ruzka Krajina at the end of the period, was intended by the legislator to grant the Ruthenians living there “full self-determination” in certain areas. In reality, however, this did not mean “full” self-determination (Tóth 2014: 56; Tóth 2018) even in circumstances when this legislation had almost only theoretical significance.

Literature and sources

1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában [https://net.jogtar.hu/ezer-evtorveny?docid=86800044.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D28].

1868. évi XIV. törvénycikk indokolása az országgyűlési képviselők választásáról [https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91300014.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3F pagenum%3D46].

Andrássy, György 2017a. A magyar nyelv és a magyar nyelvközösség jogi helyzete. In:

Tolcsvay Nagy, Gábor (ed.): A magyar nyelv jelene és jövője. Budapest, Gondolat, 2017, 64–90.

Andrássy, György 2017b. Hány hivatalos nyelve volt Magyarországnak az 1868. évi XLIV. tc. szerint? Jogtörténeti Szemle 19 (3): 4-12.

Az 1861-ik év április 2-án Pesten egybegyült országgyűlés képviselőházának naplója. Szerk. Hajnik Károly. I. Pest 1861.

Az 1865-dik évi deczember 10-dikére hirdetett országgyülés képviselőházának naplója. Szerk.

Greguss Ágost. IX. Pest 1868.

Bánffy, Dezső 1903. Magyar nemzetiségi politika. Budapest, Légrády.

Berzeviczy, Albert 1933. Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865. I–IV. Budapest, Franklin.

Bonkáló, Sándor 1916. Ruténeink írásreformja. Magyar Figyelő (6): 333–346.

Csernicskó, István – Fedinec, Csilla 2018. A mai Kárpátalja területének történeti-nyelvi viszonyai a 19–20. század fordulóján, kitekintéssel a mára. In: Szakál, Imre (ed.): „Indivisibiliter ac Inseparabiliter” – „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul”. Beregszász–Ungvár, RIK-U, 141–182.

Csernicskó, István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek: nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest, Gondolat.

Csernus-Lukács, Szilveszter 2017. Felírási javaslat a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, 1862. Századok 151 (1): 189– 200.

Deák, Ágnes 2006. Besúgólisták a neoabszolutizmus korából. Aetas 21 (4): 21–44.

Deák, Ágnes 2009. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus: 1849–1867. Budapest, Kossuth.

Deák, Ágnes 2018. Vizsgálat egy megyei királyi biztos ellen hivatali visszaélés ügyében. Századok 152 (1): 171–214.

Dukhnovych 1967: Духнович, Олександр 1967. Твори в 4-х томах. Т. 2. Братіслава, Словац. пед. вид-во; Пряшів, Від. укр. л-ри.

Evans, Robert 2017. Közép-Európa nyelvi és kulturális diverzitása: valóság és konstrukció. In: Szarka, László (ed.): Párhuzamos nemzetépítés, konfliktusos együttélés. Birodalmak és nemzetállamok a közép-európai régióban (1848–1938). Budapest, Országgyűlés Hivatala, 19–36.

Evans, Robert J. W. 2006. Nyelv és államépítés: a Habsburg Monarchia esete (Robert A. Kannemlékelőadás). Aetas 21 (4): 181–202.

Gustavsson, Sven 1998. Sociolinguistic Typology of Slavic Minority Languages. Slovo: Journal of Slavic Languages and Literatures (46): 75–98.

Kemény G., Gábor (ed.) 1952. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I–VII. 1867–1892. Budapest, Tankönyvkiadó.

Kemény G., Gábor 1981. Mayer Mária: Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések 1860-1910. Századok 115 (6): 1340–1343.

Magocsi, Paul Robert 1975. The Ruthenian Decision to Unite with Czechoslovakia. Slavic Review 34 (2): 360–381.

Magocsi, Paul Robert 2010-2011. The Fourth Rus’: A New Reality in a New Europe. Journal of Ukrainian Studies (35-36): 167–177.

Mayer, Mária 1974. A ruszinok (kárpátukránok) és az 1865. évi képviselőválasztás. Századok 108 (4–5): 1142–1175.

Mayer, Mária 1977. Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések 1860-1910. Budapest, Akadémiai.

Nagy, Mariann 2017. Közös haza vagy magyar ország? A soknemzetiségű ország realitásai és mítoszai. In: Szarka, László (ed.): Párhuzamos nemzetépítés, konfliktusos együttélés. Birodalmak és nemzetállamok a közép-európai régióban (1848-1938). Budapest, Országgyűlés Hivatala, 139-157.

Nagy, Noémi 2017. A nemzetiségi törvény kétes öröksége: Adalékok a dualizmuskori magyar nyelvjoghoz. Jogtörténeti Szemle 19 (3): 70–74.

Nagy, Noémi 2019. A hatalom nyelve – a nyelv hatalma: Nyelvi jog és nyelvpolitika Európa történetében. Budapest, Dialóg Campus.

Ruszoly, József 1983. Mészáros Károly és a rutén nemzetiségi törekvések 1861-ben. In:

Nyakas, Miklós (ed.): Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. Hajdúböszörmény, Alföldi Nyomda, 129– 154.

Ruszoly, József 1999. Országgyűlési képviselő-választások Magyarországon 1861-1868. Budapest, SZTE ÁJK.

Schlett, István 2002. A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868-ban. Magyar Szemle 11. (1–2): 40–62.

Szabó, Pál Csaba 2002. Országgyűlési választókerületek a dualizmuskori Magyarországon. Acta Universitatis Szegediensis: acta historica (114): 59–82.

Szalayné Sándor, Erzsébet 2009. A nyelvhasználat jogi szabályozhatósága. Magyar Tudomány 170 (11): 1343–1351.

Szarka, László 2017. Elmaradt nemzetiségi kiegyezés(ek). Magyar Tudomány 178 (12): 1564– 1577.

Szekfű, Gyula 1926. Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848. Budapest 1926.

Tóth, Norbert 2014. A kisebbségi területi autonómia elmélete és gyakorlata. Nemzetközi jogi és összehasonlító jogi analízis. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet – L’Harmattan.

Tóth, Norbert 2018. A népek önrendelkezési joga. In: Internetes Jogtudományi Enciklopédia [https://ijoten.hu/szocikk/a-nepek-onrendelkezesi-joga].

Vasas, Géza 2001. Magyar nemzetfelfogások a dualizmus korában. 1. Magyar Szemle 10 (1–2): 99–128.

Yekelchyk, Serhy 2007. Ukraine: birth of a modern nation. New York, Oxford University Press.

Rövid URL
ID6684
Módosítás dátuma2023. december 18.

The Bourgeoisie, Armalists, Aristocrats. Entrepreneurial Strategies in the Iron Industry in Gemer (1780–1881) 

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.03 Introduction[1] From a historical perspective, mining, metallurgy, and the iron industry can be consi dered to have been the most significant fields of...
Bővebben

Részletek

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.03

Introduction[1]

From a historical perspective, mining, metallurgy, and the iron industry can be consi dered to have been the most significant fields of industry in the 18th and 19th century. Their products were in demand even in the most remote markets. In the territory of present-day Slovakia, the development of the iron industry was facilitated by rich deposits of iron ore and other metals (e.g., copper, cobalt, mercury, nickel, and antimony), extensive forests, water resources, good-quality workforce, and last but not least, the experience and the technological and practical skills gained in the field of mining and metallurgy for centuries.

Contemporaries considered Gemer to be the “main nest” of the iron industry in Hungary, followed by Spiš and the environs of Zvolen. It should be noted, however, that, especially after the construction of the railways in 1867, the southern regions of Hungary, mainly Vajdahunyad and Caraş-Severin County with the town of Aninabánya as its metallurgical center, and also the town of Braşov, all in Transylvania, were gra dually becoming the second most significant iron industrial region, although a much less important one than Gemer (Erdélyi 1846: 169; Fényes 1847: 83; Mózes 1988: 28–29).

This study focuses on the Gemerian context of the iron industry and its enterprises based on rare, yet unexamined, recent sources and, specifically, on the legal predecessors of the Rimamurány–Salgótarján Ironworks, namely the Murány Union, the Rima Coalition, the Gemer Ironworks Association, and the Rimamurány Ironworks Association. The management of the Rimamurány–Salgótarján Ironworks, the flagship of the Hungarian iron industry, considered these to have been the direct predecessors of their company with a healthy dose of pride (Gaučík 2020). In particular, I deal with prominent organizers, experts, and entrepreneurs active in these companies and briefly portray their careers. At the same time, I trace the most important trends in the development of the iron industry in Hungary, because, through its prism, it is easier to understand the regional context and the strategies of the entrepreneurs and the managers. In this study, I do not devote special attention to the quantification of the iron products nor technological development. Data and contexts pertaining to these can be found in earlier, synthesizing works; Slovak historiographical literature has already dealt especially with the regions of Spiš and Zvolen.

The Development of the Iron Industry in Slovakia Until the Late 18th Century

According to some Romantic researchers, the history of the iron industry in Slovakia reaches back to ancient, or even mythical, times.[2] The first written references to an iron industry in the territory of Slovakia date only to the Middle Ages, to the 13th century. Nevertheless, archaeological research has documented its existence a lot earlier, in the 7th–6th centuries BC (Heckenast 1980: 1).

In the territory of present-day Slovakia, German colonists, Slovaks, and Hungarians played a major role in mining, metallurgy, and the iron industry. It is worth briefly touching upon the ethnicities of the key players in this industry.

In one of his articles, József Volny,[3] a product of a Slovak–German family and one of the most knowledgeable experts on Hungarian metallurgy and mining, who held important posts in the structures of the iron industry in Hungary (e.g., he was a member of the board of directors of the influential Országos Magyar Iparegyesület [the National Hungarian Industrial Association[4]]) and had an international outlook, discussed the lingual and ethnic situation in the iron industry in Gemer at the turn of the 18th and 19th centuries. He outlines the social composition of the entrepreneurial groups, the positions of bourgeois entrepreneurs, and the later, increased interest of the aristocratic families in the manufacturing of iron products in the region as follows: “Roughly until the late 18th century, our iron industry, which had been developing as part of the guild industry, had been managed by wealthy members of the bourgeoisie, who had been in touch with the feudal lords, that is with the Hungarian element, only to the extent that they had been the lessees of their land and water rights and used their extensive forests. This relationship changed in the early 19th century and over the course of that century, when the manufacturers of iron made a fortune, acquired aristocratic privileges, and began to purchase the surrounding forests. On the other hand, the feudal lords began to acquire the hammer mills operating on their properties. That is how it came about that, except for a company or two, the iron industry in Upper Hungary perfectly merged with the feudal lords who held estates, and well-established Hungarian names can be found among the entrepreneurs and those involved in it. We encounter the Bethlens, the Battyhánys, the Nádasdys, the Andrássys, the Forgáches, the Kubínyis, the Jeszenáks, the Máriássys, the Prónays, the Fáys, and other members of the renowned families of our motherland.”[5]

In the 10th–13th centuries, there were two major centers of iron production in Hungary (in the northern part of Borsod County and in the western parts of the counties of Vas and Sopron) and several minor, mutually isolated local centers (Heckenast 1980: 1). In the 14th century, after the exploitation of the open-cast ore mines in Vas County and a decrease in the output of the mines in Borsod County, the center of metallurgy and iron production shifted to the regions of Spiš and Gemer, and due to their rich reserves of raw materials and suitable sources of water energy, it remained there until the dissolution of the Kingdom of Hungary in 1920. Smelters were established near rich and accessible sources of ores. Smiths made gear and weapons for the royal and the banderial army and agricultural equipment and everyday items for the population (Frisnyák 1996: 131–133).

Hungarian rulers were aware of the importance of mining, metallurgy, and the iron industry for the royal budget and generously supported the free royal mining towns and private individuals by privileges (Izsó 2006).[6] Some of the aristocrats of Gemer (including the Bebeks, the Csetnekis, the Máriássys, and the Szontághs) ran businesses on their estates, fiercely defending their privileges by which they, logically, got into conflicts with their new competitors, the free bourgeoisie (libertines) from areas including Dobšiná, Jelšava, Revúca, and Rožňava, who were also driven by their auri sacra fames (accursed hunger for gold), to paraphrase the above-mentioned József Volny. Therefore, they began to specialize in mining ore and other minerals, and to defend their economic interests, they united into mining associations (Mikulik 1880; Mikulik 1885: 4–7; Heckenast 1973: 139–141).

In a period of boom during the anti-Ottoman battles and the uprisings of the nobi lity, the demand of the armies for offensive and defensive iron weapons increased rapidly, which had a positive impact on the development of entrepreneurship (e.g., the weapon-producing company in Dobšiná). Despite some isolated anti-capitalist features and specializations of guilds (e.g., in the production of arms, including rifles and pointed weapons), the level of metallurgy and iron processing in Slovakia remained low. Better-quality products, components, and accessories of agricultural equipment and machine parts had to be imported from regions lying in present-day Germany or Austria (H. Balázs – Makkai 1962: 230).

In the early 18th century, the share of industry, and of the iron industry as part of it, decreased in the Hungarian economy. A new boom of agriculture began due to increased consumption, the availability of land in the southern parts of Hungary after the expulsion of the Turks, the modernization of large estates, investments, and favorable conditions for cereal crops production (Kaposi 2002: 75, 125). The significance of the iron industry began to grow only in the latter half of the 18th century. Western European models of industrialization came into vogue. The philosophy of the economic and fiscal policy of the Viennese Court changed in the spirit of mercantilism. The positive “attributes” of an enlightened country, in terms of the general welfare of the imperial population (i.e., an active trade balance and a balanced budget) and efficient taxation that enabled economic growth and led to a militarily powerful country, became the main objectives. As part of the government’s interventions into economic life, new administrative structures, with motivated, specialized apparatuses, came into being also in the Spiš-Gemer mining region. Besides providing guidelines for production, these were to ensure a monopoly for the government (e.g., over copper; Ondrušová 2013: 161–1 62; Lacko 2015: 209–230). However, a long conflict over the taxation of mined iron ores (urbura) had been dragging on between the government and the producers. Moreover, despite the centralization efforts and interventions of Joseph II, they did not manage to settle this problem in favor of the government (Heckenast 1986: 1041–1042).

In this period, certain changes can be identified in the economic policy of the Habsburgs. Mining officials responded to the deteriorating situation, namely to the increasingly costly copper mining and processing, which had a negative impact on certain towns with rich mining traditions, especially Spiš. They began to approve modernization projects of old hammer mills and projects of entrepreneurs, especially from among the aristocracy, of building new hammer mills (the Kohárys in Pohorelá, the Andrássys in Betliar, blast furnaces in Hronec and Hrádok).[7] The key players in metallurgy and in the iron industry in Hungary were the Habsburg government, which acted as the “largest entrepreneur” through its mining chambers, the market-oriented enterprises of the aristocracy, and lastly, in the early 19th century, the first capitalist companies in Gemer.

State-owned ironworks and companies of squires, which were already able to operate efficiently in the domestic market and to at least partially satisfy as much as possible even foreign demand, were of great significance. A brisk iron trade pulsated between the Kingdom of Hungary and the other parts of the empire. Iron was exported from the Lower Hungarian mining region[8] to Moravia and Silesia and from the Upper Hungarian mining region[9] to Galicia, Poland, and even Transylvania. Western Hungarian counties imported iron products form Styria, mainly through Viennese tradesmen. The amount of better-quality iron products (sheet metal, tools, locksmith tools and pro ducts, cast iron, steel) imported from Austria kept increasing (Mérei 1951: 113).

Despite the positive progress, the Hungarian iron industry developed less dynamically, especially because of the use of traditional technology and a lack of capital. In amount of raw iron produced, however, Hungary ranked an impressive fourth after Styria, Bohemia, and Carinthia. Although the amount of iron produced in Hungary (excluding Transylvania) in the 1780s, which was around 145,000 Viennese cents (i.e., around 2,589 metric cents), appeared to be insufficient, it was only somewhat lower than the amount produced in the more developed Carinthia (155 Viennese cents).[10] A breakthrough in output increase came about only around the year 1865, when the amount of raw iron reached almost 1 million q [q = quintal] and climbed to 1.4 million q by 1882.[11]

Along the Crooked Paths of Modernization

The “capitalist turn” (i.e., joining forces and creating new organizational forms) was indispensable. It manifested itself prominently in the Slovak territory first in Gemer and already at the turn of the 18th and 19th centuries. The birth of new iron companies was encouraged not only by the already acquired experience and positive developments in the latter half of the 18th century (mainly the spread of blast furnaces from 1760 onwards and the slow disappearance of the so-called Slovak furnaces (slawische/ slowakische Feuer, Stückofen, tótkemence, bucakemence),[12] but also by a fortunate constellation (i.e., a favourable economic situation) during the Napoleonic Wars in the beginning of the 19th century.

In the Muráň demesne of the Kohárys, in the latter half of the 18th century, metallurgy was still evolving, and hammer mills were being built in the valley of the Hron river only gradually.[13] The demesne usually leased these out or even sold them to wealthy members of the bourgeoisie from Revúca and Jelšava (Barto, Benkár, Šramko). Some armalists, who were elevated from serfdom in a couple of generations’ time (Czibur, Czékus, Gömöry, Sturman), had owned hammer mills already in the early 17th century (Heckenast 1986: 1041-1042). The industrial potential of this region is aptly illustrated by the development of the number of smaller ironworks and hammer mills and their output.

Table 1: The Development of the Number of Iron Factories, Smelters, and Furnaces in the Muráň Valley (1755–1806) (Source: Heckenast 1986: 1043). 14

Year Iron Factory Smelter[14] Furnace
1755 12 18
1799 14 25
1782 14 25
1806 14 1 25

Chart 1: Manufacturing Data of Iron Factories in the Muráň Valley (1779–1782, Viennese Cent) (Source: Heckenast 1986: 1044).

The data above reveal a quantitative growth of the iron industry in the region and point out a group of ambitious entrepreneurs who specialized in renting or building furnaces in the Kohárys’ demesne. With their purchases, they increased their wealth and asserted their economic interests with increasing self-confidence (e.g., Ondrej Šramko, the mayor of Veľká Revúca). Among the entrepreneur families, we encounter the Sturmanns (whose surname was also stylized as Sturman), who were a prototype of these small, but gradually growing first bourgeois entrepreneurs (i.e., capitalists). Among the iron-producing families of Gemer, it was definitely they who achieved the most rapid social advancement and increase in their assets.

From the early 20th century, in the interwar period (1918 to 1939) still, rumors were being spread about the Swedish roots of the Sturmanns, probably to increase the social prestige of their offspring (Veres 1922: 84; Barát 1935: 30). This Gemerian fami ly allegedly came from a marshal of the Swedish King Gustaf Adolf, an anonymous one, who had fought bravely in the Thirty Years’ War (1618 to 1648) and received great honors and estates for his merits. For reasons unknown, a branch of this unknown warrior settled first in Transylvania and, from there, made its way to Gemer (Tahy 1904: 202).

The truth was a lot simpler, however, and it was in line with the actual life of Gemer. The ancestors of this, most probably German, family of Sturmann came from Revúca. Their names are documented in registers of serfs from the year 1558. István, who lived in Mokrá Lúka (Vizesrét), was redeemed from serfdom for 280 guilders and acquired armales, along with his sons András and György, with the title of nobility Ózd et Zádorháza, on March 28, 1699. He was apparently one of the wealthiest serfs of the Kohárys’ demesne, since he owned land and ran a smelter, for which he paid rent to the royal treasury (Sarlay 1933: 35–36).[15]

The family had had considerable assets already by the late 17th century, since it had received into custody the praedia of Sirk, Turčok, and Železník, all places with significant mines of iron ore, from the Csákys. The Sturmanns acquired these definitively in 1758 (Vályi 1799: 414, 538; Heckenast 1986: 1045). Their furnaces accounted for a significant part of the iron production in the Muráň Valley. In 1779, they accounted for 25.2%, and in 1782, already 27.1% of the total iron production, overtaking not only their competitors (e.g., the Csernyuses), but even the companies of the Kohárys.[16] From this family, which was related to the Czékus family of entrepreneurs, the person who achieved the highest social recognition was Martin (Martinus, Márton) Sturmann, a quite-forgotten figure of the regional history of Gemer. He was the initiator and co-organizer of the first ironworks, a sympathizer with liberal ideas, promoter of arts, and supporter of the Lutheran Church and the needy.[17] Martin Sturmann followed in the footsteps of his father, also called Martin, who had probably laid the foundations for their family enterprise in the iron industry (Heckenast 1986: 1045).

The First Entrepreneurial Companies of the Iron Industry

In the early 19th century, Gemer had a remarkable economic capacity. As much as a half of the iron industry of Hungary was concentrated in that region. Nine smelters and 81 bloomeries, with an annual output of about 200,000 Viennese cents (11.2 million kilograms) operated there. The production facilities ran from spring to autumn. In winter, they shut down for 15 to 20 weeks. The operations were based on feudal estates, where most of the plants were situated. The feudal lords rented out the furnaces and the smelters for urbura (Eisenfron, mining revenues). This type of enterprise changed quickly, however, as closer economic collaboration, the establishment of joint stock companies, the profitability of production facilities, and naturally, achieving the highest possible profit came to the forefront (Réti 1977: 12).

The first capitalist company in Gemer was the Societas Massae Chalybeae steelworks, which operated from 1792 to 1798 in the Upper Hron region. Its shareholders had a blast furnace with hammer mills built in the village of Šumiac, but they soon began to face financial problems. They could not achieve their long-term plans of steel production and produced only raw iron. In 1798, the company declared bankruptcy and the production facilities were taken over by the Kohárys (Horváth 1811: 319; Heckenast 1986: 1046).18

A few years later, entrepreneurs in the valleys of the rivers Muráň and Rimavica were also mobilized. The Murány Union, with its seat in Bartová, was established on May 3, 1808.19 The founding members put into the company as many as 26 mines in Železník, the mining field in Rákoš, and 14 ironworks in the valley of the Muráň river. Its shareholders included members of aristocratic entrepreneur families (Martin and Ondrej Sturmann, Petróczy, Ondrej Šramko, Bartho, Bartóffy, Benkár, Engel, Clementis, Czékus), the influential German tradesman and iron entrepreneur and owner of the smelter in Rimavské Brezovo[18] Georg Ludwig Malvieux,[19] and even the small town of Veľká Revúca.[20] The business matters were handled by the president of the company was founded by the shareholders Miklós Király Szathmáry, Éva Czékus, Martin Sturman, János Kaiser, György Samarjay, János Lányi, and Izrael Gömöry, with the support of the feudal lord Count Ferenc Koháry.

the company, Martin Sturmann. Ondrej Šramko, considered to have been the first “union director,”23 apparently also held an important post in the management. Their official books and documents were kept in Slovak and German. Hungarian was additionally introduced into official communication only in 1834.24 The Murány Union established a business in Pest, where its products were sold from the year 1818 onwards by the wholesaler Antal Deron.25

Initially, the industrial complex of the union was able to produce as many as 5,000–6,000 Viennese cents of raw iron, 3,000–4,000 ingots, and 7,000–9,000 Viennese cents of pig iron (Réti 1977: 13).26 To increase its production, in 1827 and 1828 the union purchased several forests and water wheels in the valley of the Rimavica river, six hammer mills in the vicinity of Rimavská Kokava, eight refining forges (Frischfeuer) in the valley of the Klinovská Rimavica, and two hammer mills near Klenovec (Lower and Upper Hlinanec) (Koroknai – Schlegel 1978: 12).

The iron production of the union progressed rapidly. In the 1830s, it exported raw iron even to Vítkovice and began to monopolize the interior trade of Hungary. In 1843, it began to build a factory for puddling and rolling in Ózd in collaboration with the other iron companies of Gemer. Thanks to the relative expansion of the market, and to the conditions that arose in 1848–1849, the Murány Union climbed to the top among private ironworks in Hungary, and even in the field of cast iron production. However, due to the post-revolutionary, negative development of the economy and the narrower market opportunities, a recession hit this company, too. In 1850, for example, as many as 50,000 cents of raw iron remained in its warehouse unsold, leading to a significant decrease in income and the shutdown of some of its hammer mills.27 In 1851, it produced 35,854.5 Viennese cents of raw iron (Koroknai–Schlegel 1978: 12).

The other significant iron company, the Rima Coalition (or Rima Ironworks – Rimai Vasművelő Társaság – as it was usually referred to) was established on May 13, 1810, with its seat in Rimavské Brezovo in the Malohont region. Its share capital consisted of 128 shares at a nominal value of 2,000 guilders. Its major shareholders included the noblemen Count József Luzsénszky, Count Alajos Forgács, members of the Kubinyi family, Martin Sturmann, and the Murány Union (Koroknai 1977: 465). The lawyer of the company was Miklós Ratkó.[21] Technical matters, the development of iron infrastructure, the increase in the output of its hammer mills and furnaces, and mining and business matters were entrusted to the talented Frigyes Heincz, who held the post of inspector and was a prefect from 1826 (Koroknai 1978: 164). In its Article 12 regarding administrative rules, the “Corporate Agenda” of 1812 respected all the commonly spoken languages in the region (i.e., Latin, Slovak, and Hungarian): “Every clerk shall make notes daily about the economy he is handling and shall submit these in time either in Hungarian, or in Latin, or in Slovak, for audit to the respective bureau” (Koroknai 1977: 465).

The industrial and raw material base of the coalition consisted of factories in Rimavské Brezovo, Likier, and Hnúšť, and iron ore mines in Železník, Rákoš, and the Rimavica Valley (Réti 1977: 14). Right in the year of its establishment, its assets increased significantly by its acquisition of land from Baroness Erzsébet Luzsénszky.[22] Over time, the coalition acquired large forest properties in the cadastral areas of the villages Vyšná Pokoradz, Čerenčany, Selce, Rimavská Kokava, Rimavská Baňa, Likier, and Tisovec. As Réti estimated, at its establishment, the Rima Coalition was able to produce raw iron amounting to 7,000–8,000 Viennese cents and a significant amount of malleable iron of 4,000–5,000 Viennese cents. In the first two decades of the 19th century, the company exploded in the Hungarian market and significantly increased its production capacity. It established two new hammer mills and blast furnaces (in Ráztočno, Likier, and Rimovce). It was not a chance that the first iron cartel agreement on the prices of iron products in Hungary, which was basically a market regulation, was reached between this coalition and the Koburgs’ ironworks. However, the early 1830s brought not only a cholera epidemic and a social crisis, but also financial distress. The coalition acquired a loan with a significantly higher interest rate (research has not focused on concrete providers of such capital yet), and it could reimburse it only with a significant delay and only thanks to the new, more favorable situation and an increase in production. In 1839, for example, it increased the amount of malleable iron to 13,200 Viennese cents (Réti 1977: 15).

Réti formulated a thesis that the Rima Coalition began to gradually lag behind the Murány Union. As he noted, the Rima Coalition had produced the same amount of raw iron as the Murány Union in 1841 (10% each), but a few years later it fell behind its regional competitor and was unable to increase production, while the union doubled its own production and overtook even the Koburgs’ ironworks. Réti’s estimate is based on the earlier research of Gyula Mérei, but he did not quantify the extent of the decline of the production of the company in Rimavské Brezovo. According to the Austrian mining statistics of 1839, it is noteworthy that iron producing companies in Gemer were able to produce more raw iron together (the Murány Union 20,155 Viennese cents and the Rima Coalition 28,260 Viennese cents) than the Koburgs’ company (36,800 Viennese cents). In the field of cast iron production, however, both the union and the coalition lagged significantly behind the companies of not only the Koburgs, but also of the Andrássys (Réti 1977: 17).[23]

The shareholders of the coalition were aware of the decline and of their technolo gical backwardness and problems with domestic consumption; therefore they contacted Tivadar Rombauer,[24] a native of Levoča, who was already a recognized expert at that time, and offered him the post of company director (Lehoczky 1965: 82). Probably at the initiative of Rombauer and the other managers of the coalition and the union, the most significant meeting of the iron producing companies in Gemer took place under the leadership of Count György Andrássy.[25] They met on January 23, 1843, in the picturesque mansion of the Andrássys in Krásnohorská Dlhá Lúka.[26]

This was essentially the first time that the situation and the alternatives in the development of the Hungarian iron industry were discussed systematically. The partici pants identified the basic problems (i.e., the limitations of an underdeveloped iron market, the poor transport infrastructure, the obstacles in the form of export duties, and the overall backwardness of the country). They initiated the abolition of the customs border between Austria and Hungary, and they called for the protection of the export of iron products from the Habsburg Monarchy. They pointed out the necessity of a rational construction of a railway network between Hungary and foreign lands, as well as between the developing Pest and the most important regions of the iron industry. The participants considered it important to financially support industrial entrepreneurship by establishing a bank of superregional significance in Košice. They initiated the development of secondary mining schools and universities and the exchange of experience between stakeholders in the iron industry (Réti 1977: 18). These progressive proposals and recommendations reflected the liberal ideas of Count György Andrássy and the knowledge he gained during his travels in England, France, and the German lands from 1832 to 1834. As a close collaborator of Count István Széchenyi, he advocated for the modernization of Hungary (Brigovácz 2008: 167–188). On the other hand, the presented proposals also reveal the Andrássys’ strong lobbying motives and their long efforts to uplift and further develop the iron industry and the road network in Gemer and, thereby, also their family mines, smelters, and factories.[27]

The meeting in Krásnohorská Dlná Lúka became a crucial one for the establishment of Rimamurány–Salgótarján Ironworks. That is where the idea to establish an iron factory in Ózd in Borsod County, which would focus its production on a voluminous amount of railway tracks for the construction of a countrywide railway network in Hungary, was formulated.

On October 14, 1844, in Rimavská Sobota, the Murány Union, the Rima Coalition, and the aristocrat entrepreneurs of the iron industry, including the most active Andrássys, approved a plan to establish an iron factory in Ózd and create a new organizational structure of the Gemer Ironworks Association (Gömöri Vasművelő Egyesület).[28] Allegedly, the first person to have publicly pronounced this was a delegate of the Murány Union, János Czibur (Óvári 1967a: 440). The company started its activities officially on May 17, 1845 (Szigetvári 1962: 152).36

The place of the new plant, however, became the subject of an extensive debate.[29]Already back in 1843, Count György Andrássy preferred the cadastral area of the village of Sajópüspöki, while others were for several localities in the valley of the Slaná (Sajó) river. At their meeting in Rimavská Sobota, a proposal for a further unspecified place at the northern foothills of the Mátra mountain range also came up. The Rima Coalition suggested the valley near the village of Sajóvárkony in the vicinity of Ózd. Ultimately, the stakeholders agreed on Ózd, where they purchased a property of an area of 20 cadastral jutros. The construction of the factory began on April 20, 1845. The machinery was provided by the Lutz & Dobs machine factory from Brno. Twenty to 25 specialists and 80–100 day laborers worked on erecting the structures. The management of the Gemer Ironworks Association consisted of five members. Its president was Pál Király Szathmáry, the director of the Rima Coalition.[30] Technical work was supervised by the above-mentioned Tivadar Rombauer. The Murány Union was represented by the engineer of Gemer County, János Czibur, and a mining expert, the metallurgical engineer József Benkár (Réti 1977: 18–19).[31] The technical director was an Austrian engineer, Kajetán Fohn, who supervised the construction and was responsible for the acquisition of machinery for the production of raw and malleable iron and components.[32]

The company had a share capital of 250,000 guilders and issued 25 shares for its acquisition (i.e., each share was worth 10,000 guilders). Of the shares, 40% was owned by the Murány Union and the Rima Coalition (owning five shares each). Count Károly Andrássy and the banker Móric Ullmann Szitányi owned two shares each; Pál Király Szatmáry, the squires Sámuel Draskóczy[33] and Ferenc Ragályi, the towns of Rimavská Sobota and Veľká Revúca, the engineers of the company (Rombauer, Fohn, and Gotthard), and small local entrepreneurs owned one share each. The group of the small local entrepreneurs included not only prominent officials and experts in the iron companies of Gemer (the drafter of the foundry in Hnúšť, Frigyes Heincz[34] of the Rima Coalition and János Czibur of the Murány Union), but also an iron trader (Pál Jurenák from Pest) (Réti 1977: 19; Jenei 1980: 52; Szigetvári 1962: 152).[35]

The ironworks (rolling mill) in Ózd was designed to produce railway tracks, sheet metal, and steel of various type in a quantity of about 100,000 Viennese cents. It was equipped for this purpose with 10 puddling furnaces and steam engines with 90 horsepower, which powered a lathe, sheet metal cutters, and pumps. To ensure production, contracts to supply raw iron were reached with the Murány Union, the Rima Coalition, and the companies of the Andrássys. The company acquired the right to mine lignite in the vicinity of Ózd, with which it was experimenting successfully. A safe and fast transportation of the products required transport networks to be built, so a bridge was erected near the village of Sajópüspöki, and the road between Ózd and Bánréve was renovated (Szigetvári 1962: 152; Réti 1977: 19). The technological significance of the ironworks in Ózd for Hungarian railways was immense as, until then, the country had had to rely on Austrian and Czech lands (Präval in Carinthia and Vítkovice) for providing rolled iron products (Óvári 1967a: 437). However, the envisaged lucrative deal with the Central Hungarian Railways (Magyar Központi Vasúttársaság, Ungarische CentralEisenbahn) was not struck, and in 1847, the Gemer Ironworks Association had to resort to increasing its capital to 350,000 guilders to maintain its liquidity (Óvári 1967b: 489).[36]

Nevertheless, the management and the shareholders were optimistic about the future. Work was progressing well, although the industrial complex was still unfinished. What they could not have foreseen, however, were the events of 1848 and 1849, specifically the state of war, the disruption of the economy, and the subsequent crisis with a major impact on the development of the iron industry in Gemer.

In the Service of the War Economy

With respect to private mining and iron industry, noteworthy, and even progressive, changes took place in the spring of 1848. In May, the Hungarian government, led by Lajos Kossuth, began to form a new organizational structure for mining, metallurgy, and iron production in Hungary and tried to reduce its dependence on Vienna. At their negotiations in Pest, the members of the parliament and the delegates of mines and iron companies repeatedly discussed a new form of Hungarian economy, the harmonization of the interests of the state and of the individuals, as well as the need for a new mining law and the improvement of the social status of miners (partly to eliminate social and ethnic unrest). The representatives of the Rima Coalition (Vilmos Kubinyi, Tivadar Rombauer, and Miklós Ratkó) and the Murány Union (József Benkár) also participated in these negotiations. All of them actively worked in committees that dealt with specific problems of individual production areas (Sashegyi 1969: 323–352).

The idea to unite forces and create more efficient forms of entrepreneurship in the iron industry was also revived. It came up on May 10, 1848, when the representatives of the Murány Union initiated their fusion with the Rima Coalition, but the shareholders of the coalition rejected it (Réti 1977: 20–21). The position and the business strategies of the Murány Union and the Rima Coalition changed drastically in the autumn of 1848, when the definitive rift between imperial Vienna and revolutionary Pest escalated into armed conflict. Iron-producing companies and enterprises specializing in the production of iron components became crucial elements of the emerging Hungarian arms industry, which were to ensure the self-sufficiency of the Hungarian revolutionary army and provide an arsenal especially for artillery and infantry. On the other hand, the interventions of Kossuth’s government and the forceful enforcement of state interests met with passivity, and sometimes even unwillingness, from private iron-producing companies, which regarded these regulations and intentions as harmful. The reason was that the rapid reprofiling of iron companies required not only the modification of their machinery and new investments, but to a certain extent, even retraining their workforce and employing new specialists. Some companies saw in the purchase orders and loans of the revolutionary government an escape from their crisis and an opportunity to increase their liquidity and, in a very short time, they became subsuppliers of the National Arms Factory (Országos Fegyvergyár) in Pest. Some entrepreneurs were more cautious and waited. However, especially after September 1848, Minister of Defence Lázár Mészáros stepped in drastically and forced them to actively participate in the armament policy of the Hungarian government. Lázár went as far as threatening unwilling entrepreneurs with “nationalizing” (i.e. confiscating) their property.

In the case of the Rima Coalition, it was Lajos Kossuth himself who intervened. We do not know the details of the attitude of the management and the shareholders, but in a letter dated November 20, 1848, Kossuth urged them impatiently to produce cannonballs and grenades of the required quantity. Three days later, a contract was signed by a delegate of the coalition, Vilmos Kubínyi, and Minister of Defence Lázár Mészáros. According to this contract, the coalition was liable to supply 10,000 grenades, weighing seven Viennese Pfunds, for the Hungarian revolutionary army and deliver them to Pest by March 19, 1849. Production took place in Hnúšťa. After inspection, the ministry paid 12 guilders for 100 Viennese Pfunds of good ammunition and three guilders for nonfunctional ones. The coalition had to transport these unusable cannonballs at its own cost to the premises of the National Arms Factory (Szigetvári 1962: 154).

The Rima Coalition produced 20,568 grenades in total, of which it delivered only 17,314. Due to the retreat of the Hungarian revolutionary forces, the rest were stored in a mine near the village of Sirk, from where they were later transported to Málinec to be smelted. However, the imperial forces confiscated them, along with their molds (Szigetvári 1962: 157).

On the surface, the Gemer Ironworks Association took a proactive part in arms production. It contacted Gerhard Heinrich Knutzen,[37] an engineer of Dutch origin in Pest, in the matter of rifle production for the infantry. A contract was signed on July 12, 1848. Knutzen was to study rifle production in England, Belgium, and France, and acquire machinery for the production on behalf of the company. However, due to the state of war and the closure of the borders of the Habsburg Monarchy, this project did not unfold as anticipated (Szigetvári 1962: 158).

In the autumn of 1848, the Hungarian government returned – that is to say, in an escalated situation, it had no other choice but to return – to its original idea of producing rifles in Hungary. On November 21, 1848, it entered into a contract with Knutzen and provided a loan of 60,000 guilders, at 4% interest, to the Gemer Ironworks Association and undertook to provide components so that the rolling mill in Ózd could commence production. However, the company did not proceed well with rifle production, whether due to the worsening political and economic conditions or due to the threat of invasion by Austrian troops. An unexpected change occurred in early January 1849, when the Hungarian government fled Pest away from the advancing Austrian troops. Tivadar Rombauer, who was liable for the evacuation of the National Arms Factory, moved the lathes, the drills, and the other machines for rifle production to Ózd, where production started immediately under the supervision of the state. Due to alleged sabotage (non-repaired machines, no coal, disorganization of the production), however, rifle production progressed slowly. By June 1849, only three 350 Viennese Pfunds of sheet metal had been processed for rifles. The machinery of the National Arms Factory was ultimately transported back to Pest (Szigetvári 1962: 158–165; Óvári 1967b: 485).

On June 21, 1849, without scruples, the Gemer Ironworks Association quantified its financial demands against the state. It demanded 36,932 guilders for the use of machines, for unfulfilled contractual obligations, for laborers’ wages, and for the produced iron products, and it appears to have received this amount (Szigetvári 1962: 166).

In the summer of 1849, iron production in Gemer stopped completely. The ironworks in Ózd was occupied by Slovak voluntary corps led by Major Henrik Lewartovski. The premises were meticulously burgled and some of the machines, technical equipment, and 520 Viennese Pfunds of rolled iron were taken away (Óvári 1967b: 485).

The Quest for New Paths

After the revolution, iron-producing companies faced a number of problems, especially financial and economic ones. The completion of major technological investments in iron and steel production, which had begun before 1848, became a priority. Domestic capital was inadequate. Moreover, major Hungarian commercial banks, mainly the ones in Pest, had not yet specialized in targeted lending to industries. In an economically subverted country, foreign capital was being cautious and some firms, for example the Gemer Ironworks Association, struggled with financial difficulties. The departure of qualified foreign experts, which began already in March 1848, and the shortage of the part of the workforce that had joined the Hungarian revolutionary army and had been persecuted after the Surrender at Világos, worsened the situation further (Vass 1977: 9).

The management and the shareholders of the Murány Union, the Rima Coalition, and the Gemer Ironworks Association were aware of the problems that hindered progress. Austrian iron companies were increasingly dominating the Hungarian market, and Hungarian iron companies, not only not proceeding jointly, but sometimes even going against each other, could not seriously compete. On the other hand, they could capitalize on the experience that they had gained with the establishment of the ironworks and rolling mill in Ózd. To join forces was therefore not only logical, but even indispensable.

Their fusion was urged especially by the Gemer Ironworks Association, which was in financial distress due to the worthless Kossuthian currency and an inadequate amount of goods in stock and was in danger of bankruptcy. The reason for the accumulation of the banknotes of the revolutionary Hungarian government was that Gemer, whose territory had not yet been entered by Austrian and Russian troops in the summer of 1849  became an “island” for this money. A “regional bubble” was essentially created, which led to a decline of all the economic sectors. An influx of worthless “Kossuthian banknotes” began from the neighboring counties, and the population tried to get rid of them as fast as possible (Steier 1937: 588; Óvári 1967b: 485–486).

In this difficult situation, when production facilities had not been operating for almost two years, what would have been lifesaving for the management of the Gemer Ironworks Association would have been a large loan (they needed capital in the amount of 60,000 guilders) or foreign investment. Two of its delegates, the squire Gyula Draskóczy and János Czibur, were therefore commissioned to gain financial aid. After their negotiations in Pest and Vienna failed, they tried their luck in Carinthia and Styria, also in vain. Ultimately, they managed to attract a Viennese iron-producing company, Lachner & Heinrich, which provided a loan of 21,000 guilders and even guaranteed the sale of their products. Thanks to this modest loan, shareholders’ donations, and the involvement of an expert, the Austrian engineer Valentin Gotthard, production resumed in Ózd in early 1851. Laborers were recruited from the close vicinity, such as from Betliar. However, despite the initial, although only partial, success, the collaboration with the Viennese company became problematic and the crisis of the company deepened further (Óvári 1967b: 485–486).

In 1852, on the initiative of the Rima Coalition, negotiations began over the establishment of a new company. The Rimamurány Ironworks Association (Rimamu rányvölgyi Vasmű Egyesület) was established on July 6, 1852, with the fusion of three enterprises – the union, the coalition, and the mining company – by joining their production capacities and funds. The focus of iron production in the wider region definitively shifted to Ózd. A share capital of 55% was raised by aristocrats, 25% by small entrepreneurs (i.e., forgers), 15% by the towns of Rimavská Sobota and Veľká Revúca, and 5% by traders.[38] Gusztáv Fáy[39] became the president of the Rimamurány Ironworks Association, and the experienced József Benkár was appointed as its chief inspector, which was essentially its director, and he held this post until his retirement in 1856. He was succeeded by the above-mentioned, agile József Volny, whose leadership was considered by the contemporaneous press as years of boom for the ironworks in Ózd.

Under the directorship of Benkár, new investments were implemented, such as the construction of steam hammers and steam boilers and residential buildings for the laborers. However, the proposed comprehensive modernization, thanks to which the output of the ironworks in Ózd would have achieved iron production in the amount of 30,000 Viennese Pfunds, did not take place due to the cautiousness of the shareholders. Progress was more systematic under Volny, who was more successful at convincing the shareholders to fund new projects (a rolling mill, soldering furnaces, cutters). In 1858, he managed to achieve an old goal: their new workshop began to produce railway tracks. Another achievement of his was the establishment of the ironworks in Borsodnádasd in 1864. However, the Rimamurány Ironworks Association also inherited a heavy burden from the Gemer Ironworks Association, the scandal of the so-called Hungarian money. From 1850, the Viennese government demanded that it pay back the 60,000-guilder grant provided to the people of Gemer by the Hungarian revolutionary government. A lawsuit followed, which dragged on until as late as 1863. In that year, the company had to surrender and pay a smaller amount, 36,000, which it nevertheless missed badly in its subsequent years.

The 1850s brought other negative developments in the iron industry, too. The iron producing companies of the monarchy could not compete with English producers of railway tracks, so they were forced to change their manufacturing profile and redirect it to steel bar production. This change led to overproduction and, consequently, to a long crisis in the Hungarian iron industry (Óvári 1967b: 486).

Conclusion – The Vision of the Centralization of the Iron Industry of Hungary

In the future, our iron industry can develop only in the current direction and only on the present-day basis, but for it to be able to meet the justified demand of the consumers for cheap iron, it must adjust; on the other hand, in the case of the liberalization of the internal market, it is necessary for it to resist the discounted products of foreign competition; the scattered small companies must unite into larger units.” (Volny 2003: 41) This is how József Volny formulated his vision based on his long experience and contemporaneous trends. His words also confirm the progressive 19th-century idea that the socioeconomic modernization of Hungary, the upliftment of backward areas, and the civilizational progress of the population can be ensured not only by the state, but also by entrepreneurial groups that had large raw material reserves and capital and could attract experts with adequate technological and managerial experience. Of course, the state had to respect the principles of, sometimes overly idealized, laissez-faire and bear in mind the tried and tested principles of supply and demand to create suitable laws and an overall “healthy atmosphere” for entrepreneurship in the country.

In Volny’s concept, the economic elite was assigned a prominent position at the regional level. With their close collaboration, the aristocracy, the wealthy middle nobility, and the corporations could establish entrepreneurship in iron production, mining, and metallurgy, and make it more efficient. Their activities could be of a major significance for the national economy and earn recognition and facilitate the social development of the region. He also investigated the most important political, financial, and transport possibilities of the development of mining and metallurgy, not only in the region of Gemer, but also in comparison with the other regions of Upper Hungary. Although unconsciously, but in the depths of his deductions, he did identify four longintertwined phenomena: the attitude of the Austrian/Hungarian state to iron-producing companies (industrial policy and its metamorphoses), the application of the latest technological know-how from abroad, the activities of entrepreneurs, especially from among the aristocracy, and the centralizing process of the iron-producing companies.

According to some other experts, the self-sufficiency of Hungarian iron companies could have been realistically achieved, to a certain degree, by increasing their capacities, but they still would have had to have relied on the import of steel and iron products from Austria (Kerpely 1884: 29). Technological innovations began to be applied, including the transition from water sources to steam engines, a more intense use of coke, and the planning of more modern smelters. Finally, an influx of foreign, especially Austrian, capital and the arrival of experts from Czechia, Austria, and Germany could also be observed. Nevertheless, the foundations for the new development of the iron industry in Hungary and Slovakia were laid by the experience of the iron entrepreneurs of the first half of the 19th century.

Literature

Barát, Endre 1935. A magyar nőnevelés apostola. In Ujság, 8 December 1935, Vol. 11, No. 280, 30.

Berend, T. Iván – Szuhay, Miklós 1975. A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848– 1944. Budapest, Kossuth Könyvkiadó; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Boros, Gábor. A diósgyőri kohászat Csavar- és Húzottáru Gyárának története 1770–2007.

Miskolc, Pfliegler J.  Ferenc Emlékére a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárért Alapítvány, 2007.

Borovszky, Sámuel (ed.) 1903. Gömör-Kishont vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.

Brigovácz, László 2008. Egy tanulmány értékű napló – Andrássy György angliai utazása. In Történeti Tanulmányok, Vol. XVI, Acta Universitatis Debreceniensis, Series Historica LX,  Debrecen, Debreceni Egyetem, 167–188.

Eisele, Gusztáv 1907. Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének bányászati monografiája. Vol. 1. Selmeczbánya, Kiadja az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Borsod-Gömöri Osztálya.

Erdélyi, János 1846. Nemzeti iparunk. Pest, Heckenast Gusztávnál.

Fényes, Elek 1847. Magyarország leírása. Vol. 1. Pest, Nyomatott Beimelnél.

Fricz-Molnár, Péter 2019. Király Irén családtörténeti visszaemlékezése. Turul, 2019, Volume 92, Issue 4, 175–187.

Frisnyák, Sándor 1996. Az Árpád-kori Magyarország gazdaságföldrajza. Földrajzi Közlemények, 1996, Volume 70, Issue 2–3, 119–136.

Gaučík, Štefan 2020. Podnik v osídlach štátu. Podnikateľské elity na príklade Rimamuránskošalgótarjánskej železiarskej spoločnosti. Bratislava, Historický ústav SAV; Veda.

  1. Balázs, Éva – Makkai, László (eds.) 1962. Magyarország története 1526–1790. Budapest, Tankönyvkiadó.

Heckenast, Gusztáv 1958. A murányvölgyi vashámoros céh szabályzatai (1585 – 1713 – 1755). Történelmi Szemle, 1958, Volume 1, Issue 3–4, 430–447.

Heckenast, Gusztáv 1961. A feudáliskori magyarországi vaskohászat historiográfiája. Történelmi Szemle, Volume 4, Issue 1, 1961, 123–129.

Heckenast, Gusztáv 1973. Železiarsky priemysel Rožňavy na začiatku 18. storočia. Obzor Gemera, 1973, Volume 4, 139–141.

Heckenast, Gusztáv 1980. A vashámor elterjedése Magyarországon (14–15. század). Történelmi Szemle, 1980, Volume 23, Issue 1, 1–29.

Heckenast, Gusztáv 1985. A vaskohászat technikai szintje Magyarországon a 16–18. században. Századok, 1985, Volume 119, Issue 4, 917–940.

Heckenast, Gusztáv 1986. Magyarország vastermelése II. József korában. Századok, 1986, Volume 120, Issue 5–6, 1040–1094.

Horváth, Mihály 1811. Az ipar és kereskedés Magyarországban a három utólsó század alatt. Buda, A Magyar Kir. Egyetem betűivel.

Izsó, István 2006. Szemelvények a középkori montanisztika magyarországi történetének írott forrásaiból (1000–1526). Rudabánya, Érc- és Ásványbányászati Múzeum Alapítvány.

Jenei, Károly 1980. Az alapítás és üzembe helyezés. In: Berend, T. Iván (ed.). Az Ózdi Kohászati Üzemek története. Ózd, Ózdi Kohászati Üzemek.

Kaposi, Zoltán 2002. Magyarország gazdaságtörténete 1700–2000. Budapest; Pécs, Dialóg Campus Kiadó.

Kerpely, Antal 1884. A magyar vasipar jövője (a legközelebbi tíz évben). Budapest, A M. T. Akadémia könyvkiadó-hivatala.

Koroknai, Ákos 1977. Egy feudáliskori részvénytársaság (Rimai Coalitio) szervezete és működése. Levéltári Szemle, 1977, Volume 27, Issue 3, p. 457–487.

Koroknai, Ákos 1978. Heincz Frigyes, a Rimai Coalitió kiemelkedő műszaki vezetője. Műszaki értelmiségi életút a XIX. század elején. Bányászati és Kohászati lapok. Kohászat, 1978, Volume 111, Issue 4, 163–171.

Koroknai, Ákos – Schlegel, Oszkár 1978. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság története 1808–1918. A vállalat gazdasági levéltára alapján. Budapest, VÍZDOK.

Lacko, Miroslav 2015. Štátne financie habsburskej monarchie a uhorská meď v období vojny o rakúske dedičstvo. Na ceste k novým kontraktom. Historický časopis, 2015, Volume 63, Issue 2, 209–230.

Lehoczky, Alfréd 1965. Rombauer Tivadar és a borsodi ipar. Borsodi Szemle, 1965, Volume 9, Issue 2, 82–84.

Mérei, Gyula 1951. Magyar iparfejlődés 1790–1848. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat.

Mikulik, József 1880. A bánya- és vasipar története Dobsinán. Budapest, Az Athenaeum R. társulat könyvnyomdája.

Mikulik, József 1885. Magyar kisvárosi élet 1526–1715. Rozsnyó, Kovács Mihály könyvnyomdája.

Mózes, Mihály 1988. Az erdélyi-bánáti nagyipari fejlődés főbb bekapcsolódási szektorai (1867– 80). Magyar Történeti Tanulmányok, 1988, Vol. 21, Debrecen, KLTE, 27–40.

Ondrušová, Eva 2013. Kameralistika v teórii a praxi: prípad Habsburskej monarchie. Kováč, Dušan et al. Sondy do slovenských dejín v dlhom 19. storočí. Bratislava, Historický ústav SAV, 158–172.

Óvári, Antal 1967a. Az ózdi vasmű alapításának első üzeméveinek vázlatos története I. Kohászati Lapok, 1967, Volume 100, Issue 10, 437–442.

Óvári, Antal 1967b. Az ózdi vasmű alapításának első üzeméveinek vázlatos története II. Kohászati Lapok, 1967, Volume 100, Issue 11, 485–491.

Paulínyi, Ákos 1963. A szlovákiai bucakemencék (ún. tótkemencék) és a bucaművelet a XVIII. században. Adatok a közvetlen eljárás történetéhez Magyarországon. Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Osztályának Közleményei, 1963, Volume 32, 423 – 447.

Réti, R. László 1977. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság története 1881– 1919. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sarlay, Soma 1933. A Sturman-család eredete. Turul, 1933, Vol. 47, Nos. 1–2, 35–36.

Sarusi Kiss, Béla 1997. Vasgyártás és vasgazdálkodás Murányban a XVI. században. Fons, 1997, Volume 4, Issue 1, 79–98.

Sashegyi, Oszkár 1969. Bányapolgárok a forradalomban. Az 1848. évi országos bányászati értekezlet jegyzőkönyve. Levéltári Közlemények, 1969, Volume 40, Issue 2, 325– 352.

Steier, Lajos 1937. A tót nemzetiségi kérdés 1848–49-ben. Budapest, Kiadja a Magyar Történelmi Társulat.

Szigetvári, István 1962. Iratok a Rimamurány-Salgótarján Vasmű Rt. levéltárából az 1848– 1849. évi szabadságharc hadianyaggyártásának történetéhez. Levéltári Közlem é nyek, 1962, Volume 33, Issue 1, 285–310.

Szilágyi, Gábor 1960. Iratok a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű üzemi bizottságainak történetéhez 1945–1946-ban. Levéltári Közlemények, 1960, Volume 31, Issue 1, 285–310.

Tahy, István 1904. Tahyak és azokkal rokon családok. Budapest, Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvény-társaság nyomása.

Vályi, András 1799. Magyarország leírása. Vol. 3. Buda, A királyi universitásnak betűivel.

Vass, Tibor 1977. Jelbeszéd az Ózdi Finomhengerműben. Miskolc, Hermann Ottó Múzeum.

Volny, József 2003. Gömör megye bányaipara (1867). Rudabánya, Érc- és Ásványbányászati Múzeum.

Veres, Szilárda 1922. Emlékeim 1847–1917. Budapest, Légrády testvérek kiadása.

Ungár, László 1936. Magyarország pénzügyei 1848–1849-ben. Századok, 1936, Volume 70, Issue 1–3, 598–660.

Rövid URL
ID6667
Módosítás dátuma2023. december 16.

The “ideal with great appeal” or the emergence and development of leisure time in Czechoslovakia (among other countries)

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.02 Introduction Our lives begin at a specific time, last for a certain duration, and end at a predetermined moment.[1] This grand mystery that...
Bővebben

Részletek

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.02

Introduction

Our lives begin at a specific time, last for a certain duration, and end at a predetermined moment.[1] This grand mystery that frames our existence has given rise to numerous profound thoughts. Out of curiosity, I searched for literary quotes about time on the Internet and found 108 pages on the citatum.hu website alone, including the following: “Time […] would keep running on, in an uncountable chain of events, and one day time would erase the dark men governing us, and it would erase my parents, and it would erase me too, and it would keep running along the streets, across the squares, the whole city, leaving a whole future in its wake” (Julián Fuks, Brazilian writer, 1981–), and “Time is what is real, the best we give, and our gift is the hour-glass – indeed, ‘tis subtly narrow, that bottle neck through which the red sand runs, so hairlike its trickle that the eye beholds no diminishment in the upper chamber, and only at the very end does it appear to go fast and fast be gone” (Thomas Mann, Nobel Prize-winning German writer, 1875–1955).

From a scientific perspective, time is a multidisciplinary topic, studied in numerous fields. In sociology, Émile Durkheim set the foundational tone, imbued with lyricism, when he wrote in 1912 about time in terms of “an abstract and impersonal framework that maintains not only our individual existence but also that of humanity. It is like an endless canvas on which all duration is spread out before the mind’s eye and on which all possible events are located in relation to points of reference that are fixed and specified” (Durkheim 2003: 20). One segment of this “endless canvas,” which is human lifetime, is leisure time. I will address this aspect in my article, beginning with a brief overview of the origins of leisure time.

1. The “birth” of leisure time

The fundamental thesis posits that leisure time “becomes measurable and perceptible in relation to the time spent on activities that serve the preservation of life, expressing, in the management of time, a certain sense of freedom of a specific type of time” (Fekete 2018: 27). In simpler terms, work time and leisure time cannot be entirely se parated. This is because, firstly, both are “manifestations of the same human essence” (Szalai 1976: 11), and secondly, the quantity and content of work time significantly determine the amount and content of leisure time.

As is often the case with social phenomena, leisure time has multiple definitions, generally encompassing activities considered as taking place during leisure hours. One definition is as follows: “Leisure time is the period for relaxation, social interactions, vacations, unwinding, and replenishing physical and mental resources, organized by individuals based on their own needs, desires, values, and aspirations” (Kratochvílová 2010: 4). Methodologically, I primarily align with sociologist Sándor Szalai, a member of the Hungarian Academy of Sciences and leader of the Multinational Comparative Time Budget Research Project between 1964 and 1970. According to him, “leisure time cannot be perceived as an abstract category; it must always be defined for research purposes. It only becomes measurable and evaluable when compared to time spent on activities aimed at life maintenance (breadwinning work, mandatory social, family, household, and subsistence tasks, satisfying one’s own physiological needs, etc.)” (Szalai 1976: 13). Additionally, I would emphasize that leisure time is not only free from compulsory activities but is also freely chosen, including the selection of the time period and how that time is spent.

Drawing from the literature on leisure time, three closely related theses can be established: 1. work time and leisure time were not always sharply distinguished from one another (at least for the masses); this separation only occurred in the modern era. Consequently, 2. the phenomenon of leisure time in today’s sense, as the term itself, is a product of the modern era. 3. Leisure time has never been independent of social status; it has been decided by social class or stratum.

Throughout history, all known societies have had their own days of rest and holidays, with specific times allocated for work and rest. However, in traditional societies, the time of celebration or rest was not freely chosen and spent. In these societies, the periods of work and rest during the day were continuous and intertwined (a situation similar to what millions of people and families experienced during the pandemic when they started working from home). According to Iván Vitányi, who considered time management to be the most important criterion of lifestyle type, time management in traditional societies was governed by habit (Vitányi 2006). Time use was additive: work was primary, and other activities were supplementary, but they were also related to work. Leisure time, in today’s sense, did not exist. Yet the concept of leisure had already been defined by the ancient Greek philosophers. “It was on the soil of the great slave-holding civilizations of antiquity that the ideal of choosing activities not determined by efforts of subsistence, was first formulated. […] This ideal, in which the devaluation of useful labor became part of the ‘ideological arrogance’ of the ruling class, has a great appeal in that it idealizes a state in which energy is freed from securing the necessities of life, and thus, people engage in activities they find appealing for the sake of activity itself” (Danecki 1973: 29–30). This ideal, which characterizes leisure time today and is referred to as “personal time” in everyday discourse, was called “spare time” by ancient Greek philosophers. Aristotle, for example, understood it as a sphere of life where the formal condition is the individual’s inner and outer independence and its content is contemplation, as opposed to activities related to acquiring material wealth, which have no strictly defined goals. Leisure time was considered a privilege of the upper echelons of citizens born into freedom (Zborovszkij 1976: 23). Thus, spare time became a monopoly of a narrow elite, but at a great contradiction: “The few obtained it at the cost of converting almost the entire life of the rest into working time” (Danecki 1973: 28– 29).

The distinct separation of working time and time spent outside of work, the modern leisure time in industrial societies,[2] resulted from the radical division of workplaces and households, as well as public and private spheres. Leisure time evolved into an autonomous sphere, providing individuals with an opportunity to escape their obligations and explore self-realization.

However, this does not imply that people worked continuously without rest until the Industrial Revolution. Firstly, their endurance and tolerance were biologically determined. Secondly, the norms were related to work and rest and primarily based on religious precepts. Even within the Christian cultural sphere in Europe, the Old Testament provided instructions on time management from its first pages. The Creator himself rested on the seventh day after the demanding work of creating the world, which he blessed and sanctified (Genesis 2: 2–3). He also commanded people not to work on the seventh day, as it was a day of rest. This applied to everyone, including all members of the family, servants, domestic animals, and even “strangers within [one’s] gates” (Exodus 20: 8–11; Exodus 31: 12–13). Disobeying this commandment carried the penalty of death (Exodus 31:14–15). Thus, leisure time, in this context, applied to all, irrespective of their social status.

According to Polish sociologist Jan Danecki, in medieval Europe, and in purely agricultural societies of Asia, Africa, and Latin America in the second half of the 20th century, people had more than one-third of the year as time off from work. Sundays and church holidays made up a smaller proportion, while the rest were not freely chosen days off; they were the result of external circumstances, such as natural disasters, diseases, epidemics, unfavorable weather, or natural cycles. These were not perceived positively as they led to deteriorating living conditions. “Therefore, human efforts were generally directed at elimi nating this type of surplus time imposed by coercion in order to ensure long-term viability throughout the year and beyond (through accumulating reserves, investments, etc.)” (Danecki 1973: 32). With the advent of capitalism alongside industrial society, these surplus times were eliminated “in the most ruthless manner, using all the means of economic and non-economic coercion” (Danecki 1973: 32). Initially, several holidays were abo lished, and idleness and loafing were strongly criticized. In France, this was particularly characteristic of the Enlightenment philosophers, but Protestantism also played a significant role, as evident in Max Weber’s classic work, The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism. Religion and its interpretation played a pivotal role once more. The conviction that salvation depended on fulfilling one’s divine mission and placing work and duty above all else fostered the view that any pursuits outside of labor, including leisure activities, were considered wasteful and even sinful. In other words, leisure time, as the opposite of working time, acquired a negative connotation. Marx also concurred with the defining role of the Protestant ethic, writing in his equally classic work, Capital: “Protestantism, by changing almost all the traditional holidays into workdays, plays an important part in the genesis of capital” (Marx 1955: 259, note 124).

The advancement of production techniques, which occurred alongside the scientific and technical revolution, could have allowed most people to access work that sustained their livelihoods and provided them with leisure time for freely chosen activities. However, this conflicted with capitalist interests driven by the free market. Instead, the opposite occurred: during the period when labor-saving machines were introduced, English workers, for example, saw their working hours increased to 12–16 hours a day.

As Marx wrote, referring to reports from contemporary labor inspectors, “the fact is, that prior to the Act of 1833,[3] young persons and children were worked all night, all day, or both ad libitum (at will)” (Marx 1955: 262), meaning they worked even on Sundays, disregarding “divine ordinance,” leading to an extension of the workday. Eventually, “All bounds of morals and nature, age and sex, day and night, were broken down” (Marx 1955: 261). In France, this transformation was completed by the great revolution.

In these circumstances, where capitalists controlled not only the majority’s working hours but virtually their entire time, leisure time was not a concept for working-class people. This extreme exploitation led to such physical, mental, and moral exhaustion that it began to jeopardize the capitalist system itself. Workers could only enforce the first laws aimed at limiting and precisely defining working hours when the reduction of working hours became a collective interest of the capitalists as well. When the time came to define “when the time which the worker sells is ended, and when his own begins” (Marx 1955: 285), and the slow process of reducing working hours commenced,[4] the history of leisure time, as we understand it today, began. However, “for a long time, it was not a question of acquiring leisure time in the classical sense, but only of reclaiming the time that was stolen from the worker before (Danecki 1973: 36). Thus, the initial labor movements aimed at reducing working hours were primarily motivated by the defense against biological deterioration.

These political movements, along with the strengthening of interest representation, and the development of technical tools and economic organization, increased in labor productivity by the mid-20th century. This led to the mass availability of leisure time, which was previously limited to a narrow social stratum but now became accessible to the majority. This not only allowed people to engage in politics and public activities during their leisure time (Danecki 1973: 39), but also contributed to scientific research, particularly in the emerging field of leisure sociology. In the 1960s and 1970s, leisure time became a measure of social development. In Western countries people often talked about the “society of leisure” and the “civilization of leisure,” with leisure seen as the main path to democratization, with the belief that equality among all social strata could be attained through leisure activities. However, in socialist countries, where leisure time was also a significant social issue, research indicated leisure was unevenly distributed among different social strata, with significant variations in the content of activities (Szántó 1973: 9). Consequently, a “synthetic” solution was proposed “that would simultaneously humanize work and reduce working hours, creating a new, higher-order unity of creative work and creative leisure” (Szántó 1973: 9).

By the early 1970s, it became evident that although working hours had decreased in both Western and Eastern Europe, the amount of time spent on “effective work” increased. People took on additional income-generating side jobs, a phenomenon reflected in the results of the Multinational Comparative Time Budget Research Project[5] conducted between 1964 and 1970. The research showed that in Hungary, 18% of skilled male workers and 26% of male intellectuals had side jobs. Among those with side jobs, the majority were married men, with 40% doing so due to low income and 25% due to temporary financial difficulties, indicating a strong financial motivation. Additionally, 30% of the respondents justified having a side job with interest in work, and 5% with other reasons. Hungarian sociologist Miklós Szántó noted that the percentage of individuals taking on additional jobs was on the rise and likely higher than that which had been reported in the Multinational Comparative Time Budget Research Project. He attributed this trend to the so-called fusi phenomenon, a sensitive matter that was widely acknowledged but not openly discussed, especially during official data collection. Some researchers explained the phenomenon of people engaging in extra work despite reduced working hours by suggesting that individuals did not yet fully value their leisure time. Szántó, however, cautioned that this did not necessarily imply a lack of demand, but rather quite the opposite: “The rapidly growing needs drive these individuals, and often, it is the heightened desire for a higher-quality utilization of weekend leisure time that prompts people to temporarily give up their free hours” (Szántó 1973: 16). This increased desire for more fulfilling leisure activities was closely tied to specific items, such as television sets, which, due to financial constraints, were not initially widely available as mass consumer goods. Consequently, this also clarifies why individuals engaged in work during their leisure hours: to generate the funds necessary for investing in what they considered higher-quality leisure experiences. In this context, their motivation grew, as leisure time had transformed into a commodity integrated into mass consumption. This shift was particularly prominent in Western countries, where an entire “leisure industry” emerged (Szalai 1976: 15), and to some extent, in socialist countries as well. Hence, it was not a matter of people preferring work to leisure, but rather a necessity to earn money for their leisure activities – a trend that remains relevant today. “The work-to-consume strategy became a self-reinforcing cycle, which, although not always consciously acknowledged, influences us all” (Schor 1993, cited in Chorvát 2019: 8).

The key characteristics of modern leisure time can be summarized as follows: 1. It is distinct from working time, representing the opposite end of the spectrum; 2. Leisure time is universal, no longer the exclusive privilege of a select social group but has become accessible to the masses; 3. It is individualized, primarily under the control of the individual, rather than subject to societal rules dictating its use; and 4. It is consolidated, characterized by a “block-like structure” (Szalai 1976: 15). This structure was evident in the shift from fragmented leisure time consisting of numerous small blocks in previous years to the accumulation of substantial leisure periods after work and during weekends and extended vacations. This transition further fueled the growth of the leisure industry and market. The move to a five-day workweek significantly bolstered this consolidation. Between 1940 and 1960, numerous countries embraced the concept of a free Saturday. In Czechoslovakia, this shift occurred relatively swiftly between 1966 and 1968, whereas in Hungary, it unfolded gradually through five phases between January 1, 1968, and June 30, 1982 (Palkó 2014).

2. Leisure time in Czechoslovakia

Reflecting on labor regulations in our region during the 19th century, we find that Hungary’s first Industrial Act of 1872 established a maximum daily working time of 16 hours. This limit remained unchanged with the enactment of the second Industrial Act in 1884. As the 20th century dawned, many Western European countries were already advocating for 8-hour workdays, whereas Hungarian workers were primarily focused on securing Sundays as a day of rest and a maximum daily working duration of 10 hours. Although the demand for an 8-hour workday did arise during certain strikes, it was not the primary objective. In 1910, only 3.4% of workers in Hungary were engaged in 8-hour workdays, while 25.4% worked for 8–10 hours, 66.3% for 10–12 hours, and 4.9% for

12 hours or more. Even during World War I, the majority of workers still endured 10– 12-hour workdays (Szántó 1973: 12). Other sources suggested that before 1918, the official working day in the Czech and Slovak regions of the Austro-Hungarian Monarchy was 11 hours, although some industries had shorter hours (Linhart – Vítečková 1975, cited in Chorvát 2019: 79). The shift to an 8-hour workday occurred in 1918, shortly after the formation of Czechoslovakia.

In 1930, Tomáš Baťa, a prominent shoe manufacturer, introduced a 45-hour, 5day workweek for his employees, and other factories temporarily also reduced working hours. Although in 1931, the Ministry of Social Affairs proposed a 40-hour workweek bill, it did not pass. However, due to the economic crisis in the 1930s, some employers voluntarily adopted workweeks of 40 hours or fewer (Štern 1934; Bitterman 1934, cited in Chorvát 2019: 80). The next adjustment to working hours came in 1956 when the workweek was reduced to 46 hours, with a minimum of 5 hours to be worked on Saturdays. In 1965, the Labor Code set a maximum limit of 46 weekly working hours. Nevertheless, during that period, the workweek still spanned six days (with the previously mentioned exception of the Baťa factory), despite analyses pointing to the reduced productivity of Saturdays as workdays.

Subsequently, in August 1966, a decree from the Central Planning Institute declared every fourth Saturday as a day off, and from January 1967, every second Saturday became a day off. In the field of education, this change took effect in September 1967, with schools holding classes every other Saturday. In the autumn of 1967, an experiment was conducted involving 138 factories, exploring the transition to a 5-day workweek, contingent on factories’ increasing productivity while maintaining wages. Despite achieving convincing results, Antonín Novotný, the President of Czechoslovakia and General Secretary of the Central Committee of the Communist Party of Czechoslovakia (CPCS Central Committee), harbored concerns about the potential adverse economic impact of implementing the 5-day workweek. Consequently, it was only after the period known as the Prague Spring, during which Alexander Dubček succeeded Novotný as Party Secretary General, that the 5-day workweek was fully introduced on September 29, 1968, with all Saturdays designated as days off. Czechoslovakia thus outpaced several Western European countries, including neighboring Austria, where school-free Saturdays were not introduced until the 1970s.[6]

How did individuals choose to utilize this sudden increase in leisure time? In late 1969, the Czechoslovak Labor Research Institute in Bratislava conducted a survey to shed light on this question. Silvia Valná, the head of the research, noted that the transition to a shorter workweek did not significantly alter the lifestyle of rural populations. However, urban residents who owned cottages or weekend houses, known as chalupa or chata in Czech and Slovak,[7] suddenly found more time for their favorite activity, the chalupárstvo.[8] This involved visiting their houses and making improvements to them.

Many working women shifted household chores they used to do during the week to Saturdays, which allowed them to have a genuinely free Sunday. Students also benefited from increased free time, although the reallocation of Saturday classes to other weekdays sometimes resulted in overburdening primary school students.

In a 1970 public opinion survey titled Názory 1970, it was found that despite some complications in services and transportation due to the transition to the 5-day workweek, 48% of respondents considered it very good, 34% considered it good, 13% considered it both good and bad, and only 2% considered it bad (Chorvát 2019: 79). When respondents were asked how they spent their newfound leisure time, 80% provided answers. Among them, 19% focused on housework; 15% on socializing, entertainment, watching TV, and self-care; 12% spent time with family and children; 11% rested; 7% went on vacation or engaged in tourism and travel; 5% worked on tasks related to their homes and weekend houses; 3% pursued their hobbies; 3% engaged in culture, self-improvement and sports; and 2% used their free time for various kinds of work to ensure a genuinely free Sunday. Alongside the positive aspects of the free Saturday, 30% of respondents mentioned negatives. For example, 8% cited lower income; 4% complained that nothing could be done or bought on Saturdays because it was a “dead day”; 3% mentioned difficulties related to shopping (long lines, product quality, and availability) and services; 2% complained about the closure of food and other stores; 2% complained that they had to work on Saturdays; and 1% stated they did not have enough free time (Chorvát 2019: 79–82).

In the 1960s, similar to in other countries, in Czechoslovakia it was assumed that increased leisure time would have a positive impact on personal development and the cultivation of needs, thereby enhancing labor productivity and benefiting the economic and labor sectors. However, surveys conducted in the 1960s and 1970s indicated that people in Czechoslovakia, much like in other countries, primarily used their leisure time for work, household chores, traveling, tending to weekend houses, and watching TV (Chorvát 2011: 21).

Surveys conducted in the 1970s also revealed that the free Saturdays were often only nominally free because people could be called in to work if necessary. While such instances were infrequent, national committees (the municipal offices of the time) occasionally announced “Action Z” for Saturdays. This meant that local residents voluntarily participated in community assistance activities such as building cultural centers, schools, mortuaries, and other community buildings or projects. However, even when

ling gaps left by the stores, and partly as a response to the detachment experienced during regular working hours (https://radiozurnal.rozhlas.cz/jak-jsme-zili-7226867/6). Alterna tively, some opinions suggest that the popularity of “weekend cottage living,” especially during the normalization period of the 1970s, represented an escape from a seemingly bleak social environment into a more individual sphere (Slejška Dragoslav 1990: 318–319, cited by Chorvát 2019: 23).

Saturdays were officially free, people did not necessarily dedicate their extra leisure time solely to personal hobbies. For example, surveys conducted by Slovak sociologist Ladislav Macháček indicated that family and mutual-assistance activities, known as kaláka in Hungary, were rather common, as were supplementary jobs (fusi).[9]

In the realm of domestic research, it is vital to acknowledge the highly comprehensive and still distinctive social stratification study conducted in 1967 on the Czechoslovakian population (Machonin et al. 1969). This study provided compelling evidence that there is no single, universally applicable leisure time model; instead, how people spend their leisure time is intricately linked to their social strata. The researchers identified six social strata based on socio-economic status: the first stratum comprised 2.3% of the population, the second 8%, the third 15%, the fourth 26.2%, the fifth 30.4%, and the sixth 18.1%. These strata, along with other characteristics, exhibited notable distinctions in their leisure activities. The lead researcher underscored that one’s occupation and educational level had a more significant influence over their leisure time choi ces than involvement in political power and governance, such as Communist Party membership or holding related positions (Machonin 1969: 129). Additionally, in this stratification, although not dominant, ethnic differentiation still played a noteworthy role (Machonin 1969:126). Specifically, Machonin mentioned Hungarians as part of the fifth stratum (i.e., the second lowest), indicating that, in conjunction with Slovaks and other ethnicities, they constituted 40% of the stratum’s composition. However, based on the descriptions of individual strata, there were also Hungarians in the fourth stratum in proportion to their national representation, whereas their presence dwindled in the higher strata, particularly in the top three (a pattern mirrored by the Slovaks). This foundational stratification closely correlated with a sixfold social stratification system derived from lifestyle patterns (Linhart 1969:219). The lower (9.6%) and the upper-lower (29.8%) strata predominantly occupied their leisure time with domestic work, house/apartment maintenance, and, for farmers, tending to their gardens and land. Their creative outlets were closely tied to these activities. Vacations were a rarity, with leisure hours filled by visits to pubs, rest, attendance at sporting events, or foraging in forests. In terms of media consumption, their interests leaned toward sports and crime news, pop music, and entertainment programs. The lower-middle (25.3%) and upper-middle strata (19.1%) exhibited a more active approach to their leisure compared to the preceding groups. They actively pursued diverse hobbies (e.g., stamp collecting, beekeeping, or hunting) and expanded their leisure beyond their homes through excursions and travel. Their media consumption displayed a broader appreciation for cultural events, especially in the upper-middle stratum, where theater, concerts, and art galleries garnered more attention. For the upper-lower (10.1%) and upper (5.2%) strata, leisure unequivocally revolved around travel, both domestically and internationally. While their leisure activities shared commonalities with those of other strata, what distinctly set these two strata apart, particularly the upper one, was their more frequent visits to cultural venues (Linhart 1969: 219–221).

Therefore, it can be observed that the utilization of leisure time varied among different social strata. This variation was closely linked to the nature of their occupations: the upper strata were primarily comprised of individuals engaged in intellectual work, and they exhibited distinct leisure patterns compared to the lower strata, which predominantly consisted of manual laborers. Farmers belonged to the lowest stratum. Hence, it is not surprising that the population of Slovakia, in comparison to the inhabitants of the Czech lands, had a higher representation in the lower strata. Additionally, it is worth noting that “the lowest forms of leisure time utilization are exceptionally prevalent among some minorities, especially Hungarians, Ukrainians, and Roma” (Linhart 1969: 226).

3. Leisure time of Hungarians in Slovakia during the 1960s and 1970s

Comprehensive research specifically focusing on the leisure time of Hungarians in Slovakia during this era is lacking. Nonetheless, there are three studies that touch upon the subject of leisure time. The first was conducted in 1963–1964, examining the quality of the life and cultural level of teachers in Hungarian-language primary schools, as well as the interests and health of educators. The second study took place in 1964– 1965 and was titled The Examination of the Cultural Life of Hungarian Ethnic Workers and the Economic Factors Influencing Cultural Activities. Both studies were led by István Kardos, a sociologist and researcher at the Marxist-Leninist Department of the Faculty of Education in Nitra.

The third occurred several years later, between 1971 and 1975, at the Cultural Research Institute’s Cultural Theory and Sociology Cabinet in Bratislava. It was led by Milan Kašiak and László Végh and titled The Socialist Development of Hungarian Ethnic Culture in Czechoslovakia. This research was conducted in six ethnically diverse districts – Galanta, Komárno, Levice, Rimavská Sobota, Lučenec, and Trebišov – covering 57 sett lements where the Hungarian ethnic population constituted at least 10% of the total population or where at least 100 Hungarians resided. Essentially, this was a comparative study aimed at both Slovak and Hungarian ethnic populations in the mentioned districts. The mixed sample included 2,000 respondents, with 45% being Hungarian and 55% Slovak, reflecting the actual ethnic proportions (Kašiak-Végh 1976: 30).

The research covered various topics, including leisure time. The research report emphasized leisure time as an urgent societal issue during that period, justifying its importance by stating that leisure time “profoundly influences the nature of individuals’ cultural lives, as people mainly fulfill their cultural interests and needs during their leisure hours” (Kašiak-Végh 1976: 177). The researchers defined leisure time as “the part of the day that remains after the completion of work, household chores, and personal needs (sleeping, eating, taking care of health, hygiene, and appearance) have been satisfied. During this time, individuals can engage in activities of their own choosing and interest, including physical and mental relaxation, expanding their knowledge, participating in public and social life, and other activities that bring them joy or entertainment” (Kašiak-Végh 1976: 178). The section related to leisure time included two questions. The first inquired about the respondents’ engagement in specific activities during an average workday, Saturday, and Sunday, measured in minutes, as well as the total amount of their leisure time. The second question focused on how they spent their leisure time.

Now, let us delve into the quantity of leisure time. For the entire sample, respondents had an average of 4.26 hours of leisure time in a typical workday, 6.94 hours on Saturdays, and 8.92 hours on Sundays. Their average weekly leisure time amounted to 37.16 hours. Table 1 illustrates the quantity of leisure time by ethnic affiliation. These data reveal that the Hungarian and Slovak populations in the six districts of southern Slovakia had nearly identical amounts of leisure time, with only negligible and insignificant differences between them.

Table 1: Average leisure time of Hungarians and Slovaks, hours (Source: KašiakVégh 1976: 179)

Ethnicity Weekday Saturday Sunday Whole week
Hungarians 4.29 6.97 9.01 37.43
Slovaks 4.25 6.93 9.13 37.31

However, gender differences in the quantity of leisure time were evident in both the Hungarian and Slovak sub-samples (see Table 2). Hungarian men and women had the same amount of leisure time on weekdays, but on weekends, men enjoyed more leisure time than women, resulting in a weekly leisure time surplus of 2.4 of leisure time for men. In the Slovak sub-sample, a similar trend favoring men was observed. However, several distinctions emerged: 1. Slovak men had more leisure time not only on weekends but also on weekdays compared to Slovak (and Hungarian) women; 2. Slovak men had more leisure time than Hungarian men; and 3. Slovak women had the least amount of leisure time, even less than Hungarian women, resulting in a more substantial difference in leisure time between Slovak men and women compared to their Hungarian counterparts. On a weekly basis, Slovak men had 7.7 hours more leisure time than Slovak women, 2.6 hours more than Hungarian men, and 5 hours more than Hungarian women. The fact that Slovak women had less leisure time than Hungarian women was attributed to the higher employment rate among Slovak women in the sample.[10]

Table 2: Average leisure time by gender, hours (Source: Kašiak-Végh 1976: 179)

Hungarians Slovaks
Gender Weekday Saturday Sunday Whole week Weekday Saturday Sunday Whole week
Men 4.2 7.5 9.9 38.4 4.6 7.8 10.2 41
Women 4.3 6.4 8.1 36 3.9 5.9 7.9 33.3

Regarding age groups,11 there were differences in the amount of leisure time among various age groups in both sub-samples, and when comparing the Hungarian and Slovak age groups, the differences between them also become evident. For example, in both sub-samples, individuals aged 60 and over (i.e., retirees) had the most leisure time – they had twice as much leisure time on weekdays as the other age groups. However, Slovak individuals in their 60s had more leisure time on both weekdays and weekends compared to

Hungarians, resulting in a weekly surplus of 4.2 hours of leisure time for them.

Table 3: Average leisure time by age groups, hours (Source: Kašiak-Végh 1976: 179)

Hungarians Slovaks
Age group Weekday Saturday Sunday Whole week Weekday Saturday Sunday Whole week
15–19 3.4 7.7 9.9 34.6 3.8 8.3 9 36.3
20–24 3.6 7.2 9.4 34.6 3.3 7 9.4 32.9
25–29 3.1 6.4 8.8 30.7 2.7 6.6 8.9 29
30–44 3.1 5.8 8.2 29.5 3.3 6 8.5 31
45–59 3.9 6.7 8.6 34.8 4.1 6.1 8.5 35.1
60 and over 7.2 8.2 9.7 53.9 8 8.7 10.1 58.1

The researchers did not extensively analyze leisure time by education level and occupation (Table 4 and Table 5) because the statistical test only showed weak significance. However, when examining the data, it is interesting to note that in both sub-samples, those without elementary school education had the most leisure time on a weekly basis, followed by those with an elementary school education (with only slight differ-

Czech 43%, Slovak 36.4%, Ukrainian 37.7%, and Hungarian 27.6%. The author emphasized that “the relatively low employment of female labor is closely linked to the agricultural nature of south Slovakia’s economy and the general shortage of local job opportunities. Due to the lack of industrial employment, we often find male workers in the south Slovak agriculture assigned to perform jobs traditionally designated for women” (Mihály 1969: 917).

11 Regarding age groups, it is interesting to note that children were included in the sample since the lower age limit for respondents was 15. This practice is rare nowadays and only occurs in targeted surveys, such as youth research.

ences between these two educational categories among Hungarians and Slovaks). This can partially be explained by the fact that some of these education categories included teenagers who were not yet working and were still attending school. Additionally, some of the retirees in this group may not have had an elementary school education according to the norms of the time. This is because, not to mention older individuals, those around 60[11] at that time were born before or during World War I, in a completely different world (both in a figurative and literal sense) and completely different country.

Table 4: Average leisure time by educational level, hours (Source: Kašiak-Végh 1976: 180)

Hungarians Slovaks
Education level Weekday Saturday Sunday Whole week Weekday Saturday Sunday Whole week
Unfinished elementary 6.2 7.5 9 47.5 6 7.6 9.7 47.3
Elementary 4.5 6.9 8.9 38.3 4.6 6.2 8.9 38.1
Trade school 4 7 9.8 36.8 3.9 7.2 9.9 36.6
Vocational school 3.9 6.5 9 35 3.4 7.1 8.8 32.9
High school 3.3 6.8 8.9 32.2 3.6 6.9 9.1 34
Higher education 4.1 7.5 9.2 37.2 3.4 6.9 9 32.9

When it comes to the breakdown by occupation, I find housewives, especially Hungarian ones, particularly interesting. On workdays and Saturdays, they had more leisure time than workers and others, but on Sundays, they had less leisure time than the others. Slovak housewives show a different pattern: they had more leisure time on workdays, similar to Hungarian women, compared to other occupations, but on weekends, they had even less leisure time than Hungarian housewives. In the Hungarian– Slovak comparison, Hungarian housewives had an extra 8.8 hours of leisure time per week compared to Slovak housewives, which essentially equated to one workday. What could be the reason for this? We cannot know for sure in retrospect, but one hypothesis comes to mind: it is possible that Hungarian housewives did not consider the myriad of household tasks they performed as “full-fledged” work. One possible reason could be that the ideal of the woman of the time was not a housewife but one who contributed to the national economy, which could involve work traditionally done by men as well. Might they have thought that all the work they did at home was essentially done “only” in their free time? In other words, all this was “just” leisure activities and not real work?

We could have partially answered this question by examining how much time the respondents spent on the 10 activities listed in the questionnaire, as household chores were on the list. Unfortunately, however, this data is not included in the research report, nor is the time spent by both sub-sample groups on work or school-related activities, other paid work, preparing for work at home, further training outside of work, commuting to and from work, childcare, sleeping, personal hygiene and grooming, as well as eating (these were the activities listed in the questionnaire).

Table 5: Average leisure time by occupation, hours (Source: Kašiak-Végh 1976: 179)

Hungarians Slovaks
Weekday Saturday Sunday Whole week Weekday Saturday Sunday Whole week
Worker 4.1 7.1 8.8 36.4 4.4 7.5 9.7 39.2
Farmer 4.3 6.8 9.3 37.6 4.5 6.9 9.6 39
Employee

(zamestnanec)

3.5 6.8 8.9 33.2 3.4 6.4 8.9 32.3
Student and vocational student 3.8 8.2 9.9 37.1 3.7 8.2 9.9 36.6
Housewives 5.5 11.2 7.8 46.5 4.9 5.6 7.6 37.7

The breakdown of leisure time by settlement size (Table 6) shows that there were no significant differences between the various categories in either the Hungarian or Slovak sub-samples, and this was even more pronounced in the Slovak sub-sample. The differences between the two sub-samples were also not statistically significant. The only striking data point was the 40.8 hours of leisure time per week for Hungarian residents of towns with over 5,000 inhabitants, a fact noted by the researchers but left unexplained. However, previous surveys[12] mentioned that the residents of the two major cities, Bratislava and Košice, had an average of 37.4 and 33.5 hours of leisure time per week, respectively, whereas the rural population had only 26.8 hours of leisure time (Kašiak-Végh 1976: 181). Therefore, the average 37.16 hours of weekly leisure time for the studied population in southern Slovakia represented nearly a 10-hour surplus of leisure time compared to the entire country’s rural population and rivaled the amount of leisure time enjoyed by urban residents (Kašiak-Végh 1976: 181).

Table 6: Average leisure time by settlement size/populations size, hours (Kašiak-Végh 1976: 179)

Hungarians Slovaks
Population size Weekday Saturday Sunday Whole week Weekday Saturday Sunday Whole week
0–999 4.1 6.6 8.9 36 4.3 7.4 9.3 38.2
1000–1999 4 6.6 8.7 35.3 4.2 6.6 9 36.3
2000–4999 4 7.3 9 36.3 4.1 6.4 8.9 35.8
5000 and above 4.8 7.3 9.5 40.8 4.3 7.3 9.3 38.1

After discussing the quantity of leisure time, let us take a look at how the respondents spent this time.[13] In the corresponding question, the researchers listed nine activities as answer choices, and as a 10th option, respondents could specify an activity that was not included in the previous options (Table 7). So, the answers precisely indicate how much they favored these activities during their leisure time.

Table 7: Frequency of leisure activities (%) (Kašiak-Végh 1976: 179)

Hungarians Slovaks
Watching TV 77.4 78.4
Reading – book, newspaper, journal 67.8 56.6
Listening to the radio 63.2 61.8
DIY and handicrafts 34.6 32.3
Cinema visit 27.2 21.9
Theater visit 26.5 15.9
Exhibition visit 10.7 8
Going to concerts 8.8 4.2
Art club activities 7.9 5.5
Other 7.8 8.5
Did not respond 0.7 0.5

Both subgroups had a strong preference for media-related activities, with television watching being the most prominent, followed by reading, which also included newspapers (reading books was included in this section, and also discussed separately in a chapter besides media-related activities), and listening to the radio. The activities related to media consumption characterized more than half of both Hungarians and Slovaks (TV watching by more than three quarters). Furthermore, DIY activities and handicrafts, as well as going to the cinema and theater, were among the most preferred leisure activities. Other activities, however, including sports, hiking, gardening, and fishing, were less common. The researchers also noted that older respondents and those with lower educational levels, especially farmers and housewives, showed less interest in the listed leisure activities, except for handicrafts, which housewives marked more frequently than others (Kašiak-Végh 1976: 153).

It is unfortunate that the research report does not specify the significance of paid work outside the workplace, unpaid work, and household chores because, as mentioned earlier, time-use studies from that era suggested that these activities significantly characterized the leisure time of both Western and Eastern bloc populations. There is no reason to assume that it would have been different for Hungarians in Slovakia. István Kardos’ research, for example, supports the previously mentioned mutual assistance phenomenon: “Home construction projects are almost everywhere based on mutual assistance (by friends or possibly relatives)” (Kardos 1965: 537). Many people were involved in construction, so there were many such projects.

The conclusions regarding media consumption aligned with the findings of contemporary foreign and domestic research. Concerning Hungarians in Slovakia, Kardos had already pointed out in 1965 that 74.5% of the examined individuals regularly or occasionally watched television (Kardos 1965a: 540), and the favorite pastimes of teachers were television watching, theater and cinema visits, and dancing (Kardos 1965b: 643). These data prove that apart from work outside of regular working hours, from the mid-1960s onwards, similar to in other countries and regions in Czechoslovakia, media consumption was the most common leisure activity in the ethnically diverse region of southern Slovakia, regardless of ethnicity.

Literature

Biblia. Budapest, Kálvin János Kiadó, 2000.

Danecki, Jan 1973. A megosztott idő egysége. A szabad idő és a munkaidő az ipari társadalmakban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Durkheim, Émile 2002. Elementární formy náboženského života. Praha, OIKOYMENH.

Durkheim, Émile 2003. A vallási élet elemi formái. Budapest, L´Harmattan Kiadó.

Falussy, Béla (szerk.) 1976. A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat.

Falussy, Béla 2007. Tevékenységosztályozási rendszerek az időmérleg-vizsgálatokban. Statisztikai Szemle, 85/8, 690–713.

Fekete, Marianna 2018. eIdő, avagy a szabadidő behálózása. Generációs kultúrafogyasztás a digitális korban. Szeged, Belvedere Meridionale.

Kardos, István 1965a. A magyar nemzetiségű dolgozók kulturális színvonalának minősítése. Irodalmi Szemle, 1965/6, 529–543.

Kardos, István 1965b. Tanítóságunk élet- és műveltségi színvonala egy felmérés tükrében. Irodalmi Szemle, 1965/7, 633–647.

Kašjak, Milan –Végh Ladislav 1976. Socialistický vývoj maďarskej národnostnej kulúry v ČSSR. Bratislava, Výskumný ústav kultúry a verejnej mienky.

Kratochvílová, Emília 2010. Pedagogika voľného času – výchova v čase mimo vyučovania v pedagogickej teórii a v praxi. Trnava, Typi Universitas Tyrnaviensis.

Linhart, Jiří 1969. Úloha životního stylu a spotřeby při vytváření sociální stratifikace. In: Machonin, Pavel a kol.: Československá společnosť. Sociologická analýza sociální stratifikace. Bratislava, Nakladateľstvo Epocha, 211–235.

Machonin, Pavel és kol. 1969. Československá společnosť. Sociologická analýza sociální stratifikace. Bratislava, Nakladateľstvo Epocha.

Marx, Károly 1955. A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Budapest, Szikra Kiadás.

Mihály, Géza 1969. Időben és térben. Irodalmi Szemle, 1969/10, 914–918.

Chorvát, Ivan (ed.) 2011.  Voľnočasové altivity obyvateľov Slovenska,  poznatky z aktuálnych výskumov. Bratislava, Sociologický ústav SAV.

Chorvát, Ivan, Šafr Jiří (ed.) 2019. Volný čas, společnost, kultura: Česko-Slovensko. Praha, Sociologické nakladatelství (SLON).

Palkó, László András 2014. Keserédes napjaink. Ünnepek és ünneplési szokások Magyarországon a kádári puha diktatúra időszakában: 1962–1988 (1. rész). Valóság, 57/10, 48–73.

Szalai, Sándor 1976. Bevezetés. In: Falussy Béla (ed.) A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat, 7–17.

Szalai, Sándor (ed.) 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.

Szántó, Miklós 1973. Előszó a magyar kiadáshoz. In: Danecki, Jan 1973: A megosztott idő egysége. A szabad idő és a munkaidő az ipari társadalmakban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 7–20.

Vitányi, Iván 2006. A magyar kultúra esélyei. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ.

Zborovszkij, H. F. 1976. A szabadidő mint szociológiai kategória. In: Falussy Béla (ed.) A szabadidő szociológiája. Budapest, Gondolat, 17–49.

Rövid URL
ID6659
Módosítás dátuma2023. december 16.

The Value System of Unevenness

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.01 To transform unevenness into a moral concept deserving defense and preservation, compelling arguments are imperative. The core of unevenness lies in the assertion...
Bővebben

Részletek

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v25y2023i5.01

To transform unevenness into a moral concept deserving defense and preservation, compelling arguments are imperative. The core of unevenness lies in the assertion that the components of underdevelopment hold greater value than the state of progress.[1]

For this shift to occur, the state of progress must be perceived as a precursor to decline and deterioration. Furthermore, even if downfall does not occur, one should not doubt the forecast of future downfall. Since every advanced culture faces a crisis at some point, who can question that the present one will also face trouble in the future? Moreover, it is possible that its current state is indeed the beginning of its crisis.

However, what unevenness lacks is the way it can advance to the forefront of development. Critiques directed at more advanced cultures are not accompanied by real alternative development strategies. Instead, they attempt to mobilize through prophetic visions, without producing well-defined, achievable, and quantifiable programs.

The ideological defense of underdevelopment is intricately linked to the defense of those responsible for it. If they are not the cause of underdevelopment but, instead, obstruct others from venturing down the path of decline, then their actions may be attributed as morally commendable. Consequently, they uphold a moral prerogative to either retain or regain power. A visionary perspective and fervent political identity are crucial for upholding the unverifiability of this assertion, alongside fervent emotional attachments taking precedence over reason, and tightly controlled vested interests.[2]

Emotions primarily revolve around national sentiments. They are nurtured through the continuous reinforcement of the feelings associated with a wounded national identity. The objective is not to alleviate the feeling of being offended but to amplify the suffering and fortify the perception of injured pride.

Nonetheless, the core of Central European unevenness encompasses not only a relative disconnect from the more developed Western regions but also a distancing from the even less developed East. Unlike the Eastern empires, they perceive themselves as Western and, consequently, as more advanced. Despite the presence of numerous cultural attributes, including elements of their political culture influenced by the East, they have never regarded themselves as belonging to the Eastern sphere because with that, they should have acknowledged the naturalness and legitimacy of their recurrent subjugation to Eastern powers. While some of their leaders may have promoted this ideology, they were aware that their society had no desire to become either Turkish or Russian, nor did it seek to assimilate into these empires. Apart from a few, they themselves were not fully inclined towards this outcome, even though they lent their support to the dominion of these empires and propagated various facets of their culture through the authority received from their conquering rulers.

Nonetheless, the architects of this uneven separation face yet another challenge: they must also distinguish their societies from each other. When dealing with Eastern conquerors, they position themselves as more Eastern, embracing a more communist, pro-Russian stance. If the conquering power hails from the West, such as National Socialist Germany, they endeavor to present themselves as more pro-German than their neighbors. During their alignments with the democratic West, they make a conscious effort to appear more Western, which often results in pushing back against their neighboring nations.[3] Furthermore, when they simultaneously gravitate toward both the East and the West, they employ distinct arguments and approaches for each. It can even be a multipronged strategy, as some Central European countries may seek alignment with more than two powers.

In such a situation, the objective is not to mitigate the unevenness but to perpetuate it as a political and cultural goal. Otherwise, one would need to reckon with the power-related, economic, and cultural implications of this dual nature. This pertains to how the foremost outcome of this power play is not regional autonomy, but rather the region’s subjugation under the guise of national conflicts. They disassemble the formerly unified economic landscape and establish functional units that rely on the currently dominant power. This occurred in the 20th century, an era when even nations once considered powerful discovered that their markets had diminished in size.

In an era of market expansion through colonization, breaking down the previously large market into smaller units means strengthening the dependence of the smaller ones. This, however, must be substantiated.

Furthermore, from a cultural standpoint, those who were previously closely interconnected must also be set apart from one another. The cornerstone of this division is linguistic. They aim to accomplish this by establishing linguistic dominance. As a result, schools predominantly mandate that minorities learn the language of the majority, rather than vice versa, even in regions where they coexist. The other language becomes a tool of oppression, as the two languages are not considered equal. In our case, with the end of the Austro-Hungarian Monarchy, it was not linguistic parity that followed the dominant Hungarian; instead, it was the ascendancy of the dominant Slovak (along with Czech).

In this context, the capacity of individuals within the emerging national majority to independently develop their understanding of the neighboring culture, public life, and the perspectives of their politicians diminishes rapidly. In essence, their own national dominance serves to isolate them from the others.

Another critical element, or rather argument, of cultural separation is the creation of an enemy. The past of the other side is portrayed in such a way that fellow nationals perceive the path of the national struggle as the sole viable option. Achieving this would be challenging without linguistic separation. If a significant part of the majority understood the language of the minority, they could acquaint themselves with shared histori cal events that served the interest of all. However, the injustices and inhuman actions committed by their own side could not be concealed or misinterpreted. They could directly, without any domestic interpretation and misrepresentation, get to know the present views, positions, suggestions, and initiatives of the nationals on the other side.

Their public opinions would overlap, forming a shared public opinion to some extent.[4] Thus, the possibilities for stirring up nationalistic emotions and manipulation would be constrained, and as a result, the ruling elite would find it much more challenging to militarize their own national public opinion.

Moreover, the convergence of public opinions would have another significant consequence. The network of direct connections between members of different nations could become much denser than in the case of cultural separation based on creating an enemy. This would not only involve interest-based economic relations but also the entire spectrum of the human connections.

This sets an example not of regional multiculturalism but rather of separation from those declared as national enemies. (Someone, who publicly identifies as Slovak but speaks Hungarian and is knowledgeable about Hungarian culture becomes nationally suspicious and thus less valuable.) In the value system of the national struggle, anyone who loves, or even just could love, the enemy ranks lower on the hierarchy of values in the fight, as they become suspicious. A person loyal to their nation does not speak the other’s language even if they could, but instead compels the other to use the dominant language. They do not emphasize the values of the other culture but rather highlight how much more valuable their own is.

The expectation of mutual assistance arises primarily when it aligns with their own interests.[5] They do not perceive themselves as accountable for the well-being of the other party unless it involves a conflict. Alliances are established based on shared interests and within the confines of these interests.[6] However, relationships founded on publicly declared responsibility for the other party do not develop, even though their decisions clearly exert a significant, sometimes decisive, impact on the present and future of neighboring nations.

Turning the shifting of responsibility into a societal value has become the primary reason for the lack of solidarity within the European Union. The country’s political leadership and a substantial portion of the population primarily regard EU accession as a means to advance their interests. Many struggle to envision this issue in any other way, while others are interested in ensuring that they do not embrace a different perspective.

Prioritizing the assertion of national interests as the supreme value, however, undermines and raises doubts about universal values (Kant 1995: 85).

Central Europe

The theorists promoting unity among the small Central European nations have recognized the valuable qualities these nations share, particularly those they have borrowed from one another. This highlights the potential benefits of discontinuing hostilities and rekindling cooperation.

Nevertheless, the thesis that, after 1989, the experience of communism and the region’s Nazi and Soviet occupations would awaken the democracies of the Central European small nations to cease their previous national struggles and, by establishing national peace in their states, provide full national freedom and equality for their minorities,[7] did not prove to be true.

Instead, it became clear that many former supporters and adherents of the old dictatorship attempted to utilize the tools of national conflict. While not entirely surprising, this outcome was inconsistent with the assumption of the thesis that those seeking to replace the communist dictatorship with constitutional democracy would also aim to redefine those concepts of nation and state that had long subjugated the entire region. However, this redefinition only occurred to a limited extent.

In each nation, there were individuals who aspired to such change, and some of them even assumed prominent roles in the regional revolutions.[8] Nevertheless, among the opponents of communism, there were many who continued to view the region in the same old way, adjusting only to adapt to the new international order.[9] Essentially, they had no inclination to modify their views, and it is doubtful they were even capable of doing so. Furthermore, in the relationship between Hungarians and Slovaks, the legacies of national aggressiveness, which were present not only before but also during the communist era, persisted after 1989. For the Slovaks, this involved elements of Husák’s nation-building and their sociological implications.

A new identity did emerge, but it existed only in certain aspects. Only few elements existed of this complex identity that could have supplanted the deeply entrenched national sentiments arising from inter-group conflicts. However, these aspects remain underrecognized by the various national public opinions. One of the more well-known aspects is the concept of shared interests.[10]

However, the absence of a new, comprehensive Central European, including a shared Slovak-Hungarian identity, allows the dominance of the previous national hostilities-based self-perception to persist. Something new is needed for the new identity.

Mere modifications to some of the old elements will not suffice.

Critique of the old is necessary, of course,[11] but stable and enduring common interests are also required. The recognition of shared interests is gradually growing, as evidenced by the creation of the Visegrád Group and the continuous reinforcement of their cooperation. Nevertheless, this partnership does not encompass the full range of shared values. While the parties collaborate in several vital areas, there is still a lack of profound understanding and mutual appreciation among them.

When it comes to criticism of the past,[12] these nations often avoid discussing the national injustices they themselves have caused or merely touch upon them, reluctant to draw conclusions that might challenge their core value systems.

One glaringly tacit example is the public silence of two countries that are perhaps closest to each other in their interests, the Czech Republic and Slovakia, on the expulsion of Czechs from the Slovak state that was formed before World War II. If the injustice of this were to become a significant topic in public discourse, it would inevitably raise questions about how to evaluate the expulsion of Germans and Hungarians. This is why they, and the Czechs too, choose to remain silent about it, likely because the expulsion of around three million Germans from the Czech Republic involves far bigger numbers.

Such behavior makes a person of good judgment distrust the other party. Their interests are momentary. They can be factored in, but expecting more is foolish and even naive.

However, if the cultural value system remains largely unchanged, the behavior of these countries will also follow suit. As long as the prevailing values of national relativism persist, their cooperation will remain contingent on serving their immediate interests. While interest-driven cooperation seems sufficient in the current context, it would likely prove insufficient in a crisis demanding substantial risk and sacrifice, or when substantial conflicts arise. The parties involved are aware of this, and in addition to the areas of cooperation, they continue to build or maintain various forms of great power support that can be deployed against their neighboring nations when the need arises.[13] In other words, there is no genuine shared destiny. The European Union refrains from substantial intervention in the Hungarian– Slovak relationship. It lacks the necessary norms and legal framework for such involvement, and it has no intention of pursuing such an avenue. Any such attempt could disrupt the current tacit agreement among the parties where they tolerate each other’s national injustices, following the French model, for example.[14] Thus, an involvement would jeopardize the status quo, and with it, the present-day European Union.

Due to this, the European Union emphasizes its respect for the national identities of its member states. In practice, this translates to non-interference. The EU and its constituent member states have not created any shared system of norms that would affect the core national identity. Clearly, they have no plans to do so. However, everything can be preserved that has accumulated, during the past and present struggles, in the identity of each country’s citizens and nations. This situation, however, does not constitute true national harmony.

The foundation of reconciliation is the desire for peace on the part of the parties involved. This also implies that they must willingly abandon the arsenal of warfare. As a first step, they must scrutinize all the views and actions aimed at defeating and destroying the other party, sometimes even seeking national and, in extreme cases, physical annihilation, both in the past and present. These views must be criticized because aggressive ideologies have driven the formulation of these views, motivated by national conflicts rather than the pursuit of truth. Their primary objective is national mobilization, not the critical presentation of reality.[15] Their measure of success is national victory over the other party, not a benchmark of human progress, universal human freedom and rights, or even universal national freedom.[16] Instead, the yardstick is the advancement of their own nation over the other (Kant 1995: 85).

This moral standard is at odds with universal human values at every turn. The recurring and often glaring contradictions need to be resolved. Therefore, answers must be provided for the acts committed in the name of the nation, such as the killing and deportation of the national enemy, as well as the deprivation of their freedom and fundamental rights. It is also necessary to explain why the same national rights are revoked from those labeled as national enemies, rights for which the predecessors of the present majority fought and which they now consider to be the most just and glorious phase of their national history.[17] Furthermore, it is essential to justify the contempt and disdain directed toward those they perceive as their national enemies.

The solution is relativization, a concept well-known in the history of ideas.[18] It involves challenging the universality of universal human values and demonstrating that their significance is context-dependent and situational. This suggests that their value and validity are relative.[19] However, the examination of the national freedom of individual citizens does not end there; it extends to various aspects of the fundamental human rights upon which the state is built. Moreover, it significantly curtails the natio nal freedom of those who are part of the national majority.

The national freedom of the majority seems to be assured. Their language holds the status of an official language, their traditions prevail, their culture dominates, and their influence is pervasive throughout the state. They even symbolically manifest this dominance, with state symbols reflecting their own image. However, if they decide to employ these elements to hinder the parallel national aspirations of their fellow citizens belonging to different nationalities, they must distort each abovementioned tool.

The argument used to relativize national freedom and oppress minorities significantly contributes to the confusion of the value systems of various political ideologies.

The left is also compelled to engage in the relative interpretation of human rights.[20] In countries undergoing transformation, the desire to suppress other nations involves va rious elements that shape the new left within this context. It encompasses the Jacobin tradition of unification, presupposing the subordination of all to a single political code based on the general will, a thesis reminiscent of Rousseau. The author later adds the ritual reverence of common traditions to this code.[21] It can be concluded that the Jacobin tradition appears in a post-Leninist form in former communist countries.

The ultimate law is therefore the law of war. However, to accomplish this, the past must be viewed in a similar manner. One possible way to evaluate it is by categorizing history into positive and negative periods based on the growth or decline of national power.[22] In this framework, a period of a nation’s history is considered positive when it involves an increase in population, territorial expansion, or international influence, while the opposite is seen as negative. This evaluation remains unaffected even if the nation achieved its goals during a positive period by aligning with regressive forces, and even if they subjugated other nationalities during their expansion, either in their own territories or through alliances with those building their states by oppressing their national minorities.[23] This evaluation does not consider the quest for dominance over others. It measures national greatness solely by the extent of power, not the fate of the subjugated or their relationship to social progress. This has always been the case. The conquest of others rarely triggers a social debate leading to a significant portion of the political community questioning the moral basis of its own achieved national greatness, or the rightness of subjugating others (Habermas 2005).

In such cases, national and democratic principles almost entirely diverge from each other, with the one labeled as “national” becoming the ultimate moral yardstick (Kant 1995). The essence of the Central European dilemma lies precisely in this contradiction. This contradiction has several consequences, which not only contribute to its perpetuation but further strengthen it.

The first consequence in our list is of a political-sociological nature. Maintaining and utilizing this contradiction has placed in positions of power individuals who have a vested interest in its preservation. For example, those who themselves benefited from confiscated assets cannot be expected to wish to clarify the post-World War II expulsions. Similarly, criticism of fascist or communist pasts is not expected from those who owe their careers to these regimes. Furthermore, this extends to a part of the most cri tical and intellectual segments of society, as ideologies are also necessary to restrict the national freedom of others.

Unevenness

The underdevelopment behind the advanced West has, anyway, turned the countries of the region into a kind of transitional space. Underdevelopment and the back-and-forth between the East and West are also self-justifying. They create the morality of unevenness, and this morality naturally takes root in politics. Its essence lies in the fact that political unevenness, behavior that is neither truly Eastern nor truly Western, is not a flaw but a virtue. Therefore, elements of the political system that differ from those of Western democracies are useful and necessary. They protect against Eastern despotism and Western decadence. Neither the one nor the other poses a mortal danger to the existence of these small nations. (Either way, they must continue their constant struggle for survival.)

This mindset also shapes the particular role of nationalism in our region (Szűcs 1974: 31). Here, national identity must justify not only its well-known functions further west but also the unevenness of the state and society. Moreover, since national identity is the dominant identity of our time, it plays an irreplaceable role in this endeavor.

National identity must become the supreme value in such a way that it can also justify backwardness. Therefore, elevating the national identity above universal human values should not only happen because of the struggle against others. Otherwise, the level of freedom and equality and the development of society would be the primary values. It needs to be justified why it is necessary to restrict the national freedom of the country’s citizens of other ethnicities, why it is good for the state to hinder their national equality, and why it is important and right for the majority’s culture to be dominant, while the culture of others is subordinate. The ideology of centralized power for national reasons can be built on this justification. Of course, the ideology must be based on a national sense of danger. The central importance of the national peril simultaneously defines the scope of those conceptions of nationality that are suitable for strengthening this passion.[24]

Taking into account the processes of globalization and the EU’s loss of space, the morality of national unevenness can also spread among the nations of Western Europe if they attempt to justify their own gradual decline.

Critical aspects

The ideology of nationalism cannot be independent of the value system of the Enlightenment because it is also a product of that era. It involves a complex identity that, in many ways, resembles the dominance of earlier prevailing self-perception, namely religious identity.[25] The Enlightenment is, to a significant extent, the ideology of the continent’s renewal precisely due to its critique of the political role of the church and many tenets of religion. The Thirty Years’ War showed that religious identity is not only incapable of preventing major social catastrophes but also serves as the ideological basis for one of the most devastating wars.[26]

One of the most crucial questions of our time is whether European intellectualism will be capable of finding a solution to the problem posed by the aggressive elements of nationalism that underlay the two world conflagrations of the 20th century. The success or failure of the experiment is a fundamental problem not only for the world, but for the Europe that created the idea of nationalism. It is precisely through these two wars that the states of our continent are losing their former dominant position in the world and are becoming secondary, and sometimes even tertiary, actors (CoudenhoveKalergi 1988: 9–12). Without pointing out the flaws of the prevailing ideology in these wars, we should articulate their essence, and then, arising from criticism, outline the foundations of an ideology that, even if covertly, continues to shape the 20th century (Skalnik Leff 2016: 318).

In the European Union, throughout its history, a tacit set of rules have established the boundaries for critically evaluating previous crisis periods. According to this, the ideologies of fascism and communism must be universally criticized, but it is politically inappropriate to address the current aggressive nationalism of member states. As per these rules, anyone who criticizes aggressive nationalism against minorities in another member state and advocates for the resolution of the situation, the granting of rights, and the redress of grievances of the affected, typically their own minorities, is consi dered a nationalist and, therefore, suspicious. The primary weakness of this system of rules does not lie in the incorrect stance because one could expose the wrongness of a stance in a public debate. Instead, it lies in silence, in the elevation of silence as a moral value. Through silence, public debate becomes precisely incorrect.

Moreover, silence, as history has repeatedly shown, does not silence the supporters of national aggression. They continue to voice and act upon their views. Silence, however, silences their critics and those affected, those who suffer the consequences of aggression. This is how the obligation of silence makes them suspicious, and it can be claimed that they, through their outspokenness, endanger European peace and balance, as opposed to those who disregard their rights.

It can be implied that they may ultimately be seeking to disrupt their countries because they are unwilling to remain silent during an era that either promises prosperity or is marked by challenges. Consequently, one should approach their critical statements and national demands with great caution and avoid putting excessive pressure on their countries’ leaders. The primary objective is to maintain a delicate balance rather than address the core issue,[27] which involves changing the value system based on the majority’s exclusivity, fostering unity and diversity among citizens, and, of course, guaranteeing the national freedom and equality of the affected minorities.

Without political debates about the current aggressive nationalisms, those views and prejudices on which individual national aggressions rely do not change. Without change, they continue to exist and resurface in every critical situation.[28]

Literature

Barnard, Frederick M. 1988. Self-Direction and Political Legitimacy – Rousseau and Herder. Oxford, Clarendon Press.

Bibó, István 1986. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Bibó, István: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945—1949. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Breully, John 1998. The Nationalism and the State. Manchester, Manchester University Press.

Coudenhove-Kalergi, Richard 1988. Pan-Europe. Paris, Presses Universitaires de France.

Deutsch, Karl W. 1966. Nationalism and Social Communication: An Inquiry into the Foundations of Nationality. Paperback – June 15, MIT Press.

Dunn, John 1979. Nationalism. Western Political Theory in the Face of the Future. New York, Cambridge University Press.

Habermas, Jürgen 2005. A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián 2004. január 19én. Holmi, 17/11, 1393–1407.

Józwiak, Veronika 2019. A V4-ek hangja az Európai Unióban. In: Stepper, Péter (ed.): KözépEurópa és a Visegrádi Együttműködés. Budapest, Antall József Tudásközpont.

Kant, Immanuel 1997. Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus.

Kedourie, Elie 2000. Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd.

Kis, János 1987. Tágabb összefüggések. Beszélő, (2.). 1/21. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ tagabb-osszefuggesek.

Kymlicka, Will 1995. Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

McRae, Kenneth D. 1986. Conflict and compromise in multilingual societies. Belgium, Waterloo, Ontario, Wilfrid Laurier University Press.

Skalnik Leff, Carol. 2016. National Conflict in Czechoslovakia. The Making and Remaking of a State, 1918-1987. Princeton University Press.

Smith, Anthony D. 1991. National Identity. London, Penguin Books.

Szakálné Szabó, Zita 2021. Harminc éve a közös úton – A Visegrádi Négyek együttműködésének politikai fejlődési íve a kezdetektől napjainkig. DOI: 10.36817/KM.2021.2.6 Külügyi Műhely, no. 2.

Szűcs, Jenő 1974. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat.

Rövid URL
ID6653
Módosítás dátuma2023. december 16.

Imprint 2023/5

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE Volume XXV (2023) Editor: BARNABÁS VAJDA Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ...
Bővebben

Részletek

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE
FORUM SOCIAL SCIENCES REVIEW
ANNUAL SCIENTIFIC JOURNAL IN ENGLISH LANGUAGE

Volume XXV (2023)

Editor: BARNABÁS VAJDA
Head of the Editorial Board: LÁSZLÓ ÖLLÖS

Members of the Editorial Board

Zoltán Biró A. (Romania), Gábor Csanda (Slovakia), Zsuzsa Csergő (Canada), István Csernicskó (Ukraine), Csilla Fedinec (Hungary), Holger Fischer (Germany), Susan Gal (USA), László Gyurgyík (Slovakia), Péter Hunčík (Slovakia), Zsolt K. Lengyel (Germany), Attila Kovács (Slovenia), Ferenc Laczkó (The Netherlands), Petteri Laihonen (Finland), Zsuzsanna Lampl (Slovakia), István Lanstyák (Slovakia), József Liszka (Slovakia), András Mészáros (Slovakia), Attila Simon (Slovakia), László Szarka (Hungary), Andrej Tóth (Czech Republic), Barnabás Vajda (Slovakia), László Végh (Slovakia)

English translation and proofreading: László Zala

Content

Studies

ÖLLÖS, LÁSZLÓ: The Value System of Unevenness

LAMPL, ZSUZSANNA: The “ideal with great appeal” or the emergence and development of leisure time in Czechoslovakia (among other countries)

GAUČÍK, ŠTEFAN: The Bourgeoisie, Armalists, Aristocrats. Entrepreneurial Strategies in the Iron Industry in Gemer (1780–1881)

FEDINEC, CSILLA: Attempts of self-determination by the Carpathian Rusyns in the 1860s.

EGED, ALICE: To make stew, you need a hare, and to establish a monarchy, you need a king. Former Crown Prince Wilhelm II’s relationship with the National Socialist movement during the 1932 German presidential election

Central European Forum

SZARKA, LÁSZLÓ: Minority Research Journals in Slovakia and Hungary

Book reviews

Liszka, József: Monumentumok: Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében. [Monuments. Sacred (and “sacred”) small relics in the Carpathian Basin]. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ. Reviewed by Attila Terbócs

Szeghy-Gayer, Veronika: Tost László, Kassa polgármestere [László Tost, Mayor of Košice]. Reviewed by Štefan Gaučík

Bajcsi, Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944) [National Loyalty and Changing the Guard. The Disenfranchisement of the Jews of Komárom and the Surrounding Area (1938–1944)]. Reviewed by Gábor Hollósi

Rövid URL
ID6650
Módosítás dátuma2023. december 16.

Farkas Tamás–Slíz Mariann (szerk.): Tulajdonnevek és szótárak

Budapest, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2020, 243 p. A tanulmánykötet a tulajdonnevek szótárakban való megjelenését dolgozza fel. A tanulmányok hat nagyobb...
Bővebben

Részletek

Budapest, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2020, 243 p.

A tanulmánykötet a tulajdonnevek szótárakban való megjelenését dolgozza fel. A tanulmányok hat nagyobb témakörre tagolódnak. Az általános kérdéseken túl a tulajdonnevek egynyelvű és többnyelvű szótárakban való megjelenéséről, a tulajdonnévszótári típusokról, a magyar tulajdonnevek más nyelvű szótárakban előforduló magyarázatairól, valamint a tulajdonnevekkel összefüggő köznevek szótári formáiról olvashatunk a kötetben.

Az Előszóban a szerkesztők, Farkas Tamás és Slíz Mariann a tulajdonnevek szótári megjelenésének problematikusságát emelik ki. A kötet céljának tartják, hogy átfogó képet nyújtsanak a tulajdonnevek lexikográfiájáról. Itt olvashatjuk továbbá, hogy a 14 szerzős tanulmánykötet nagy részét az Alkalmazott Névkutatás 2017. Nevek és szótárak című konferencián elhangzott előadások írott változatai alkotják.

Az első fejezetben Farkas Tamás A tulajdonnevek szótári feldolgozásának alapkérdései (11–36. p.) című munkájában főképp a magyar lexikográfia és a magyar névkutatás eredményeit mutatja be, a tulajdonnevek szótári megjelenésének problémakörét tárgyalja részletesen több szótártípusra kitérve, végül kiemeli az elektronikus névszótárak előnyeit a papíralapú szótárakkal szemben.

A Tulajdonnevek az egynyelvű szótárakban című fejezet három tanulmányt tartalmaz. Elsőként Gerstner Károly Tulajdonnevek a történeti és etimológiai szótárakban (39–52. p.) című munkáját olvashatjuk, mely felvezetésként a szótártörténetről szól, majd a Czuczor–Fogarasi-féle szótár tulajdonnévi említéseit mutatja be. A továbbiakban a szerző áttekintést ad arról, hogy a nyelvtörténeti és az etimológiai szótárak a tulajdonneveket inkább csak a köznévi címszók adatolásában használják. A következő tanulmány a Tulajdonnevek a tájszótárakban (53–62. p.) címet viseli, szerzője Juhász Dezső. Az általános tájszótárak közül az 1838-as Magyar tájszótár (Tsz.), valamint az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) tartalmaz tulajdonneveket, míg az 1898-as Magyar tájszótár (MTsz.) és a Nagy magyar tájszótár (NMTsz.) nem. A regionális tájszótárak többsége tartalmaz tulajdonneveket, található közöttük azonban olyan is, amely kizárja tárgyalásukat. A tanulmány végén Juhász kitekintést nyújt a nyelvatlaszok névállományára, végezetül pedig felvázolja a további lehetséges kutatásokat a témában. Mártonfi Attila a Tulajdonnevek a helyesírási szótárakban (63–91. p.) című dolgozatában átfogó képet nyújt az összes köznyelvi helyesírási szótár tulajdonnévtartalmáról. Következtetésként megállapítja, hogy személynevek, földrajzi nevek, csillagászati nevek, intézménynevek és címek a vizsgálati korpusz teljes anyagában felfedezhetők. Az állatnevek, tárgynevek, márkanevek, kitüntetésnevek és díjnevek, valamint az egyéb tulajdonnevek helyzetét szótáranként vizsgálja. Az egyes névfajták jelenlétét példákkal is szemlélteti az adott szótárakban.

A kötet harmadik fejezete a Tulajdonnevek a többnyelvű szótárakban címet viseli, két tanulmányt tartalmaz. Fábián Zsuzsanna a Tulajdonnevek az olasz–magyar szótárakban (95–107. p.) című írásában az összes, száz oldalnál nagyobb terjedelmű olasz–magyar szótár – köztük a szakszótárak is – tulajdonnévi vonatkozását elemzi a mennyiség, az egyes névfajták gyakorisága szempontjából. Hangsúlyozza, hogy érdemes lenne tudatosan beemelni a tulajdonneveket a kétnyelvű szótárakba, főképp az intézménynevek kategóriáját, ugyanakkor szerinte „nagyobb figyelmet kellene arra is fordítani, hogy az adott szótártípusokhoz is más és más fajtájú tulajdonnevek illenek”. Tulajdonnevek a kulturális szótárakban címmel Szilágyi-Kósa Anikó tanulmányát (109–130. p.) olvashatjuk, aki e sajátos szótártípusban hasonlítja össze a tulajdonnévanyagot. Öt választott szótárban vizsgálja a tulajdonnevek arányát, majd szótáranként részletezi azok földrajzi nevekkel, személynevekkel és egyéb névfajtákkal kapcsolatos tartalmát. Ezen kívül két speciális kulturális szótárt külön vizsgál. Konklúzióként olvashatjuk, hogy az ilyen jellegű szótárakban jóval több tulajdonnevet találhatunk, amit azzal indokol, hogy a kulturális ismeretek átadásában nélkülözhetetlenek a tulajdonnevek. Ezek közvetítése a kulturális kétnyelvű szótárakban átvitt névként, behelyettesítésként, fordításként vagy modifikációként is megjelenik.

A következő fejezetben (Tulajdonnévszótári típusok) három tanulmányt olvashatunk. Elsőként Kovács Éva fejti ki részletesen A történeti helynévszótárak munkájában (133–144. p.) azokat a törekvéseket, melyek a magyar helynévkincs összegyűjtésére és kiadására vonatkoznak a 19. századtól napjainkig, a digitális adatbázisokat is érintve. Ezekkel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a helynévtárak és a helynévszótárak összekapcsolását valósíthatjuk meg általuk, ami előnyös lehet a tudományos kutatások számára. A történeti személynévszótárakkal N. Fodor János foglalkozik (145–164. p.), valamint leírja „a magyar Onomasticon” létrehozásának tervét, annak egyes lépéseit. A továbbiakban részletesen jellemzi az Árpád- és Anjou-kori, az ómagyar és középmagyar korból származó személynévtárakat, valamint az újmagyar kori családnévtárat és családnév-enciklopédiát. A fejezet utolsó tanulmánya A laikus keresztnévszótárak (165–184. p.) címet viseli, melynek szerzője Slíz Mariann. Ebben az írásban olyan keresztnévszótárakról olvashatunk, melyeket nem nyelvész képzettségű személyek írtak. Alapvetően három kategóriába sorolja ezeket e műveket a szerző: általános jellegű, ezoterikus alapú és parakomparatív keresztnévszótárakra, melyek azonos ismérveit, tartalmi jellemzését írja le. A vizsgálat tanulsága Slíz szerint az, hogy nagy az érdeklődés a keresztnevek iránt, ugyanakkor e művek félretájékoztatják az olvasót, amiből különböző problémák adódnak. Ezek ellensúlyozására az ismeretterjesztést javasolja, melyre a nyelvészeknek nagy hangsúlyt kell fektetniük.

Az ötödik fejezetben szintén három tanulmány fejti ki a címadó Magyar tulajdonnevek és magyarázataik más nyelvek szótáraiban problémakört. Benő Attila a Magyar tulajdonnevek a román névszótárakban című munkája (187–197. p.) elején leírja, hogy a román nyelvű névszótárak nagy mennyiségű magyar vonatkozású adatot tartalmaznak, ami szerinte „a több évszázados nyelvi-kulturális érintkezések és az összekapcsolódó történelmi helyzetek kontextusában természetesnek tekinthető”. Az általa vizsgált korpusz földrajzinév-szótárakat, településnév-szótárakat és személynévszótárakat tartalmaz, melyeket jellemzésük mellett a magyar neveket érintő hiányosságok és a vitatható szempontok alapján elemez. Ennek eredményeként azt olvashatjuk, hogy az etimológiai magyarázatok olykor elmulasztják a magyar forrásokat, hivatkozásokat, tudományosan megalapozatlanok, valamint a tulajdonnevek helyesírása sem megfelelő. A következő, Magyar tulajdonnevek a cseh és szlovák névszótárakban című tanulmány (199–207. p.) szerzője Bauko János. Ő azokat a cseh és szlovák nyelvű keresztnév-, családnév- és helynévszótárakat elemezte és tekintette át, melyek tartalmaznak magyar tulajdonneveket, azokra vonatkozó névcikkeket vagy névmagyarázatokat. Az előző tanulmánnyal ellentétben a cseh és szlovák nyelvű munkák vizsgálata azt mutatja, hogy ezek hivatkoznak magyar szakirodalmakra, a magyarázatok többnyire elfogadhatóak. A nevek helyesírására jellemző a csehes vagy szlovákos írásmód. A továbbiakban Sebestyén Zsolt a Magyar tulajdonnevek az ukrán névszótárakban című tanulmányát (209–219. p.) olvashatjuk. Kárpátaljai vonatkozású helynévszótár egyetlen született ukrán nyelven, amely azonban kis arányban mutatja a helységnevek magyar eredetét, a magyar névformákat egyáltalán nem érinti, a névmagyarázatok pedig a legtöbb esetben szintén pontatlanok. Egy további, országos helynévszótár tartalmaz még nagyjából 50 különböző kárpátaljai nevet, köztük helységneveket, vízneveket, patakneveket, hegyneveket, hágók neveit. Ezek etimológiája az előzőhöz hasonlóan többnyire helytelen. A személynévszótárak közül néhány magyar vonatkozásút emel ki, melyek a kárpátaljai ukránok családneveivel, a szlovákiai Eperjes környéki ukránok családneveivel foglalkoznak. Végezetül egy ruszin–magyar szótárról számol be, mely nagymértékű kereszt- és becenévanyagot közöl. A szerző zárszóként leírja, hogy az ukrán kutatásokból nehezen vonhatók le objektív következtetések politikai vonatkozásuk miatt.

Az utolsó fejezet, a Tulajdonnevekkel összefüggő köznevek a szótárakban, két tanulmányban dolgozza fel a témakört. Bába Barbara A Magyar földrajzi köznevek táráról című írása (223–230. p.) az említett mű tudománytörténeti hátterét és jelentőségét taglalja, ismerteti a szótár forrásait, s foglalkozik a földrajzi köznevek meghatározásának problematikájával. Zárásként a Köznevesült tulajdonnevek szótárainkban című írást (231–240. p.) olvashatjuk, mely Takács Judittól származik. A szerző felvezeti a köznevesülés folyamatát, lehetséges okait, majd rátér az így keletkezett szóanyag szótári megjelenítésére, hangsúlyozva annak nehézségeit. Kiemeli, hogy a „köznevesült tulajdonnévi adatok megjelenése az általános szótárakban igen esetleges”, és szorgalmazza a magyar deonomasztikon létrehozását, mely az ilyen jellegű szavak anyagát tartalmazná.

A tanulmánykötet szerzői mind lexikográfiai, mind névtani tekintetben maradandót és hiánypótlót alkottak, munkájuk jó alapul szolgálhat további, tulajdonneveket érintő, összefoglaló jellegű munkák végzésére, amire utalást és kitekintést is tettek.

Csobády Csilla

Rövid URL
ID6630
Módosítás dátuma2023. december 13.

Murzsa Tímea–Papp Ágnes Klára (szerk.): „Nekem is csak maszkjaim voltak”

Tanulmányok Szabó Magda életművéről. Budapest, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2023, 304 p. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság (MIT) és az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke 2022. március...
Bővebben

Részletek

Tanulmányok Szabó Magda életművéről. Budapest, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2023, 304 p.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság (MIT) és az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke 2022. március végén rendezett egy Szabó Magda életművéről szóló konferenciát Budapesten. Az ezen a konferencián elhangzott előadásokból született meg a „Nekem is csak maszkjaim voltak” c. tanulmánykötet Murzsa Tímea és Papp Ágnes Klára szerkesztésében. A tanulmánykötet hat fejezetre tagolódik, melyek műfaji vagy elméleti kategóriák által meghatározott egységekbe rendeződnek.

Az egyes fejezetek központi témáját a címbe emelt, Szabó Magdától vett idézetek foglalják össze. Az első fejezetben, melynek címe „Vers, neked is?”, Szabó Magda lírájáról olvashatunk három tanulmányt. Sebők Melinda Szabó Magda pályakezdése című írása bemutatja Szabó Magda költői pályakezdését és nyomon követi versnyelvének alakulásait. A költővé érés fontos állomása volt a Magyarok folyóirat indulása, majd az Újhold megalapítása, mely a háború utáni romokból való újrakezdést jelentette. Sebők Szabó Magda több, a klasszikus minták ihlette költeményét elemzi, majd megállapítja, hogy „a háborús emlékektől szabadulni képtelen művész keserű lázadása, intellektuális lírai feszültsége Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János költészetével is rokonítható”.

Széchenyi Ágnes tanulmánya a Bárány című, 1947 júliusában megjelent verseskötettel foglalkozik, melyért Szabó Magda Baumgarten-díjat kapott, amit aztán visszavontak tőle. A tanulmány elhelyezi a kötetet az Újhold lírájának kontextusában, alaposan elemez a Bárányban közölt több költeményt, kiemelve a túlélésversként olvasható címadó verset. A Bárány című kötet után két évvel megjelent Vissza az emberig című kötet, majd a hallgatás éveiben született versek után Szabó Magda prózaíróként jelentkezett, de a költői indulás prózai műveinek megformálására is kihatott.

Osztroluczky Sarolta „Vers, neked is?” című tanulmányában néhány, az ars poetica verstípusához tartozó költeményt vizsgál annak reményében, hogy képet alkosson „e félbemaradt költői pályaszakasz változó, módosuló költészetfelfogásáról és poétikai stratégiáiról”. A kiválasztott verseket keletkezési időrendben tárgyalja, a negyvenes évek elejétől az ötvenes évek elejéig. Az első elemzett vers a Vedret a kút (1940 eleje), míg az utolsó az Ősz (1954). Elemzéseiben Osztroluczky rámutat arra, hogy a nyelvi és poétikai elemek (a vesszők nyelvtani funkciója, a verstani, zenei hatások, a rímszerkezet, a költői képek) hogyan támasztják alá az önreferencialitás megnyilvánulását. A tanulmány az Ősz utolsó két sorával zárul, mely Osztroluczky szerint „Szabó Magda félbemaradt költői életművének önértelmező foglalata”: „A visszhang sem volt sosem ismerős, / mért volna ismerős a némaság?

A tanulmánykötet második fejezete az „Elég legenda van forgalomban rólam”: a drámaíró Szabó Magda címet viseli. Ebben a fejezetben két tanulmánnyal találkozhatunk. Az elsőben – melynek címe „…mégis, Uram?” – Maczák Ibolya szövegalkotási, műfajtörténeti és dramaturgiai kérdéseket fejteget Szabó Magda Béla-trilógiája kapcsán. A szerző összegzi, hogy miként jött létre a trilógia összevont változata (az És ha mégis, Uram című színmű), melyet a debreceni színház mutatott be 1997-ben Szabó Magda 80. születésnapjának tiszteletére. Végezetül arra a megállapításra jut, mely szerint az És ha mégis, Uram című darab fontos példája a hazai királydrámáknak, „mivel mind a műfaj, mind pedig az írónő kapcsolódó trilógiája lényegében máig a tudományosság és a szakmai közbeszéd homlokterében áll”.

Ezt követi Baranyai Norbert „Elég legenda van forgalomban rólam…” című tanulmánya, mely Vörösmarty kultuszát és emlékezetét vizsgálja Szabó Magda Sziluett című drámájában. Baranyai alaposabban kitér a drámaszerkezet kérdéseire, hosszasan elemzi az Etelka-szerelmet, végül megállapítja, hogy „bár a Sziluett főként a Vörösmarty-emlékezet tekintetében érdemelhet kitüntetett figyelmet, a dráma végső soron Szabó Magda írásművészetének szempontjából is szolgálhat tanulságokkal”.

A tanulmánykötet harmadik fejezete a „Gyakran segítettem szerkeszteni az életnek”: térpoétika és narratológia címet viseli. Ebben a fejezetben öt tanulmányt olvashatunk. Az első Nagy Csilla Kísérlet műportréra című tanulmánya, mely Szabó Magda Szüret című verses regényét elemzi. A Debrecen 1944-es ostromáról szóló verses regény 1948–49-ben született, de teljes terjedelmében csak 1975-ben jelent meg a Szilfán halat című gyűjteményes kötetben. A Szüret a Szabó Magda-életműben csak kisebb hangsúllyal van jelen, ez Nagy Csilla szerint összefügg a megkésett publikálással. Nagy beszél az idealizáltnak mondható Debrecen-kép ellenképéről, az emlékezés szerepéről, a szüret motívumáról, a magyar és világirodalmi előzményekről, a háborús trauma női megfogalmazási módjáról. Végezetül arra a megállapításra jut, hogy bár a Szüret „a pályakép későbbi alakulásának kontextusában zárványként tűnik fel, valójában mind a nemzedéki poétikai törekvések, mind pedig a műfaji hatástörténet későbbi alakulása szempontjából szervesen illeszkedik az irodalomtörténeti folyamatokba”.

Kosztrabszky Réka Az énelbeszélés sajátosságai Kaffka Margit és Szabó Magda regényeiben című tanulmányában a Színek és évek, valamint Az őz című regények összehasonlítására vállalkozott, mivel mind a két említett mű „egy-egy női főhős élettörténetére fókuszáló homodiegetikus elbeszélés, amelyben a narrátor és a főhős alakja egybeesik”. A szerző párhuzamokat mutat ki az elemzett regények elbeszéléstechnikájában, az emlékidéző helyzet körülményeiben, az aposztrophékban, a szerepjátszás motívumában, a visszatekintő perspektívában, a művek időszerkezetében, a perspektívaváltásokban.

Érdekes a műfaja Kosztolánczy Tibor Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő című írásának, egy elképzelt fiatal lektor által megírt lektori jelentésről van ugyanis szó. A Mózes egy, huszonkettő Ábrahám és Izsák ószövetségi történetének modern feldolgozása, melyet Kosztolánczy új megközelítésben tárgyal, közben az 1960-as évekbeli és a mai olvasó befogadói horizontját is összehasonlítja. Elemzi a cselekményt, a narráció módozatait, s közben finoman rámutat a regény hibáira, következetlenségeire, ellentmondásaira, didaktikus elemeire, taktikus és manipulatív gesztusaira („a regényben több helyütt is imponálóan ügyes hűségnyilatkozatokat olvashatunk a konszolidációs politika mellett”).

Radvánszky Anikó A szkéné közepén című tanulmányában önéletrajzi és térpoétikai szempontból elemzi a Régimódi történetet. A szövegben fontos szerepe van a színpadmetaforának, „a földrajzi és történelmi reáliák kereszteződésében […] egy családtörténet színpadképeként jelenik meg Debrecen”. Radvánszky a Régimódi történetet anyaregénynek tartja, foglalkoztatja a terek és a szereplők jelleme közötti összefüggés, a térábrázolás elbeszéléssé alakulása. A tér ábrázolása a mítoszteremtéssel és a szociológiai érdeklődéssel, a korrajzzal és a származás kérdéseinek tárgyalásával is összefügg, s genderszempontból, a női tapasztalat megformálódása szempontjából is vizsgálható.

Papp Ágnes Klára Mi a baj a lekerekített történettel? című tanulmányának központi kérdésfelvetése, hogy tulajdonképpen mit is takar a szakirodalomban, Szabó Magda műveiről írt kritikákban gyakran kárhoztatott „lekerekítés”, s mennyiben tekinthető negatív jelenségnek. Ehhez kapcsolódóan vizsgálja a regényszerkezeteket, a retrospektív elbeszélés és a célelvűség összefüggéseit, az énelbeszélés és az önigazolás kapcsolódását. A lekerekítés az egyértelmű igazságba vetett hittel és az irónia hiányával is összefügg. Ellenpéldaként Papp Ágnes Klára egyrészt a célelvet kiiktató Ókút című művet hozza fel, melyben a humor és az önirónia is szerepet kap, másrészt az én koherenciáját felszámoló hasonmástörténeteket.

A kötet negyedik fejezetébe sorolt tanulmányok kulcsszava a mítosz. A Szabó Magdától választott mottó („én csinálom a magam mitológiáját”) is utal arra, hogy nemcsak az antik mítoszok megidézésről, hanem egy sajátos mitológia megalkotásáról is beszélhetünk az életmű kapcsán. Szabó Magda Vergilius-átiratával, A pillanat című regénnyel két tanulmány is foglalkozik. Ajkay Alinka Fikció, önmitologizálás és metrikai virtuozitás című írásában A pillanat különböző értelmezési lehetőségeire mutat rá. A mű különlegessége, hogy túllép a korábbi regények időbeli és térbeli keretein, az írónő egyetlen olyan regényéről van ugyanis szó, mely nem Szabó Magda korában, s nem a 20. századi Európában játszódik. Értelmezésébe bevonhatók az európai és magyar eposzirodalom alapművei (a legszembetűnőbb a Vergiliushoz és Zrínyihez való kötődés), de az antik irodalom számos más alkotása is, az említetteken kívül Ovidius művei. Ajkay Alinka elemzi az eposzi hangulat megteremtésének elemeit (eposzi kellékek, hexameter-töredékek), rámutat, hogy a regény számos kortárs utalást tartalmaz, ezért kulcsregényként is olvasható, s az önmitologizálás eszközévé is lesz.

Kusper Judit tanulmányában (A mítosz nőneműsége, mitopoétikák újrakonstruálása Szabó Magda A pillanat című regényében) a vergiliusi férfiközpontú narratíva mellé helyezett női narratívát és a testnarratívákat vizsgálja. A pillanat című regény párhuzamos univerzum, „a fiktív antikvitás imaginárius világa”. A Trójából menekülő hősök Szabó Magda univerzumában sérült testtel indulnak útnak (Cicusnak, a néma szolgálónak kivágták a nyelvét, Caietát a megidézett Eszkiesz istennő fosztja meg nő testétől), az Aeneas páncélját magára öltő Creusának pedig testidentitása válik kérdésessé. Kusper Judit a testmetaforát a földrajzi térre vetítve a regény kapcsán Trójáról mint beteg testről, Latiumról mint egészséges, életerős szervezetről beszél.

Murzsa Tímea Predesztináció és szabad akarat kérdései Szabó Magda prózájában című tanulmánya a Pilátus és a Mózes egy, huszonkettő című, bibliai hátterű regényekkel foglalkozik. A Wolf Schmid-i narratív ekvivalencia fogalmából kiindulva a tematikus ismétlődéséket, motivikus kapcsolatokat vizsgálja a két regényben, elemzi a generációk közti eltéréseket és hasonlóságokat, szülők és gyerekek (főként anyák és lányok) konfliktusait, a determinált életút és a szabad akarat kérdéskörét.

Narratológiai kiindulópontú, de a mitológiai referenciákat is érinti Gintli Tibor A jelentéstulajdonítás mozgástere Szabó Magda A Danaida című regényében című tanulmánya. Az elemzett regényt – elismerve, hogy vannak olyan jegyei, amelyek korlátozzák, egyirányúvá teszik a befogadói aktivitást – védelmébe veszi a korabeli kritikai fogadtatással szemben, mely poétikai szempontból visszalépésnek tekintette a mindentudó narrátor alkalmazását. Gintli hangsúlyozza, hogy a didaxissal, a túlmagyarázással szemben hatnak a regénynek a nyitottságot alátámasztó jegyei (ilyen pl. a nyitva maradó alapkérdés, hogy bűnösnek, vagy áldozatnak tekinthető-e Katalin), a jelentésbeli nyitottságot fokozzák az életrajz szövegének széttördelt darabjaiból álló fejeztcímek és a mitológiai vonatkozások is.

A tanulmánykötet ötödik fejezetének középpontjában az ifjúsági regények állnak, elsősorban az Abigél. Szilágyi Zsófia „Mint maga a szabálytalanság” címmel az iskolát mint helyszínt vizsgálja Szabó Magda regényeiben, „a tündériskolától a Matuláig, az Eperjes Benjámin utcai iskolától az Apáczai Csere téri lányiskoláig”. Ezzel összefüggésben azt a kérdéskört is körbejárja, hogy mennyiben lehet Szabó Magdának az iskolával kapcsolatos, imázsépítő nyilatkozatait bevonni az értelmezésbe. Szabó Magda a tanárfigurákat (ahogy más foglalkozási ágak képviselőit is) tudatos írói elgondolás alapján lépteti fel, az iskola pedig sokféle viszonyrendszer megrajzolására nyújt számára lehetőséget.

Horváth Zsuzsa Az Abigél és a lányregény poétikája – retorikai játék egy műfajjal címmel értekezik arról, mennyiben illeszkedik az Abigél a lányregény műfaji szabályaihoz. Amellett, hogy az Abigél számos más műfajjal (iskolaregény, fejlődésregény, történelmi regény) is kapcsolatba hozható, feltűnő a játék a lányregény sémáinak kibillentésével (a címe pl. egy női név, ami a lányregények esetében is megszokott, itt azonban a címbe emelt név nem a főszereplőre, sőt, nem is egy lányra, hanem egy szoborra és végső soron egy férfira utal).

Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik Schein Gábor Az Abigél műfaji kódjai és emlékezetpolitikája című tanulmánya is, mely a middlebrow, a minőségi szórakoztató irodalom definiálásból indul ki. Az Abigél iskolaregényként az Iskola a határon rokona, ám Ottlik műve Szabó Magdáéval ellentétben soha nem számított az ifjúsági regény kategóriájába. Az Abigél háborús regényként az emlékezetpolitika keretei között vizsgálva az emlékezet meghamisítását, megszépítését szolgálja, Magyarországon ugyanis a második világháború alatt nem volt a regényben bemutatotthoz hasonlóan kiterjedt ellenállási mozgalom, a református iskolák pedig (a regénybeli Matula védelmező funkciójával szemben) a valóságban éppen ellenkezőleg, az uralkodó ideológia kiszolgálóiként többnyire elzárkóztak a zsidó diákok fogadása elől.

A kötet záró fejezete az „Annyi titkom volt”: politika, imázs, kánon címet viseli és az életmű politikai aspektusait, Szabó Magdának a Kádár-rendszer irodalmi életében betöltött szerepét, az írói imázs kiépítésének módszereit tárgyalja. Lengyel Imre Zsolt Mellérendelés vagy hierarchia? címmel a Freskó című regény etikai és politikai vonatkozásait boncolgatja. A Freskóval Szabó Magda 1958-ban tért vissza az irodalmi nyilvánosságba, s Lengyel Imre Zsolt értelmezése szerint a regény maga is „a nyilvánosságba való visszatérésnek mint problémának adja körültekintő analízisét”, nem egyszerűen társadalmi tabló, hanem egy politikai dilemmát próbál etikai alapokra helyezve körüljárni.

Reichert Gábor Az őz és a „hátranézésvita” című tanulmányában Szabó Magda regényét az 1950-es és 1960-as évek fordulójának irodalmi diskurzusából kiindulva tárgyalja, és arra a kérdésre keresi a választ, mit mond az ötvenes években játszódó mű a Kádár-korszakról, amelyben íródott. Reichert rámutat Szabó Magda ködösítő és taktikus írói módszerének egyes elemeire, melyek azt biztosították, hogy az osztályalapú olvasat ne tudjon fogást találni a művön, ugyanakkor azoknak a sémáknak a jelenlétére is, melyek meghatározták az adott korszakban az élettörténet elbeszélhetőségét.

Kiss Noémi A magyar irodalom átpolitizáltsága nyugaton a rendszerváltás tükrében címmel Kertész Imre és Szabó Magda Haldimann-leveleit hasonlítja össze. Rámutat arra, hogy a két életmű egymás inverze: Kertész a Kádár-korszakban mellőzött író, a rendszerváltás után lendül fel a karrierje, Szabó Magda viszont – részben megalkuvásainak, tudatosan kiépített kapcsolati hálójának köszönhetően – ünnepelt szerzőnek számított a rendszerváltás előtt, a rendszerváltás viszont frusztrálja, elbizonytalanítja, bár a későbbiekben – elsősorban a Für Elisének és Az ajtó külföldi sikereinek köszönhetően – sikerül újra talpra állnia. A pályának ezeket a szakaszait a szerepjátszásokkal terhelt interjúknál jobban dokumentálják a Svájcban élő Haldimann Évához írt levelek (bár a válaszlevelek sajnos nem hozzáférhetőek).

A tanulmánykötetet V. Gilbert Edit Áthangolva, átszínezve – kitalálni az életet című, a konferencia tanulságait is összegző írása zárja, mely az áthangolásnak, átszínezésnek elsősorban azokra a módszereire mutat rá, melyek révén Szabó Magda igyekezett saját recepcióját befolyásolni, nemegyszer tudatosan félrevezetve olvasóit és kritikusait. A kitalált élet részeként pályatársait is olyan színbe állította, amilyet az ő imázsa szempontjából megfelelőnek gondolt. Ezt az életet átszínező játékot még Haldimann Évának írt magánleveleiben is játszotta – a csúsztatásnak egyik megdöbbentő esetét Gergely Ágnes leplezte le az Oklahoma ezüstje Szabó Magda-portréjában. Zárásként V. Gilbert Edit a Szabó Magdát kategorizáló, egyoldalú címkék helyett az életmű ellentmondásaira is rámutató, komplexebb, pármondatos összegzést nyújt.

A zárótanulmány utal arra, hogy Szabó Magdáról egyrészt irodalomtörténeti elhelyezésének problematikussága, másrészt „a személye körüli történések” kérdéses megítélése miatt nem íródott eddig „teljesnek tekinthető monográfia és életrajz” – ha a monográfiát nem is helyettesíti, az életmű értékelésének mégis egy különösen fontos mérföldköve ez a számos aspektust átfogó, különböző elemzési szempontokat alkalmazó, rendkívül sokrétű és alaposan átgondolt szerkezetű tanulmánykötet.

Rövid URL
ID6628
Módosítás dátuma2023. december 13.

Kisebbségkutatók Mekkája – A flensburgi Európai Kisebbségi Központ működéséről és kiadványairól

Flensburgot akár az európai kisebbségek, s kivált a kisebbségkutatók szimbolikus fővárosának is tekinthetjük. A Balti-tenger délnyugati öblének partján – a Dánia és Németország közt kétharmad-egyharmad...
Bővebben

Részletek

Flensburgot akár az európai kisebbségek, s kivált a kisebbségkutatók szimbolikus fővárosának is tekinthetjük. A Balti-tenger délnyugati öblének partján – a Dánia és Németország közt kétharmad-egyharmad arányban megosztott Jütland félsziget délnyugati sarkában – található legészakibb német kikötőváros ipari és kulturális központként is figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Nemcsak a két ország intenzív gazdasági-kereskedelmi, turisztikai együttműködésében, hanem a dániai német és a németországi dán kisebbség egymás közti és „anyaországi” kapcsolataiban, s az európai kisebbségpolitikában is fontos szerepet játszik. A Kiel székhelyű németországi tartományban – az 1920. évi népszavazás alapján kijelölt „etnikai határ” mentén, Dél-Schleswigben – ma is mintegy 60 ezer dán él, míg a németek által Észak-Schleswignek mondott dániai Dél-Yütland tartományban hozzávetőleg 15-20 ezer főre tehető a magukat németeknek vallók száma. Mellettük, a félszigeten és a környező szigetvilág településein a tágabb régió további „őslakos” kisebbségének, a frízeknek a maradék közösségei élnek, amelyek a hollandiai Frízföldhöz is kapcsolódnak.[1]

Aligha véletlen, hogy az európai kisebbségek két fontos nemzetközi intézménye, az 1949-ben alapított Európai Nemzetiségek Európai Föderatív Uniója (FUEN) és az 1996-ban létrehozott Európai Kisebbségügyi Központ (European Centre for Minority Issues –ECMI) székhelye egyaránt ebben a hangulatos határvárosban található, ahol az esti hajókkal Dániából „hazalátogató” dánoknak hosszú lapos falapokra rakott korsókban méterre mérik a sört. Rövid beszámolónkban a huszonhét éve Németország, Dánia és Schleswig-Holstein tartomány által – közösen finanszírozott alapítványi háttérrel – alapított kisebbségügyi központ tevékenységét és kiadványait mutatjuk be. Az interdiszciplináris kutató- és információs központ működési költségeit a három kormány finanszírozza, a kutatóintézet gyorsan gyarapodó tevékenységének nagyobb részét kutatási, dokumentációs projektekre elnyert pályázati, külföldi kormányzati és európai uniós támogatásokból végzi. Az angol munkanyelven dolgozó ECMI kezdettől fogva nemzetközi tudományos szakértői hálózatot működtet, amelynek többségét folyamatosan ösztöndíjas vendégkutatók, külső szakértők alkotják. Aktív kapcsolatokat ápolnak, közös kutatásokat, dokumentációs projekteket tartanak fenn hasonló profilú európai intézményekkel. Kilencfős igazgatótanácsa három-három dán és német tagból, valamint az EBESZ, az Európa Tanács és az Európai Unió egy-egy képviselőjéből áll.

Amikor 2016-ban az Európai Kisebbségügyi Központ 20. évfordulóján a FUEN elnöksége köszöntötte a kutatóintézetet, az európai kisebbségi kérdésekben nyújtott teljesítménye mellett a kutató- és dokumentációs központ gyors reagálású cselekvési tervét is méltatta. Abban az évben, 2016-ban indult el például az a Hídépítő projekt, amely a határ menti kisebbségek közvetítő, kapcsolatépítő szerepét és a többség–kisebbség párbeszéd fontosságát vizsgálja. „A FUEN-t és az ECMI-t nem csak a flensburgi helyszín köti össze, hanem elsősorban az európai kisebbségek jogaira és a kutatási eredmények gyakorlati megvalósítására irányuló erőfeszítések, mint például a FUEN és az ECMI együttműködésében a nyugat-balkáni projekt és a Kaukázus-dialógus találkozó.” Valószínűleg az egymáshoz közel eső központok közti folyamatos együttműködés is közrejátszott abban, hogy az ECMI európai kisebbségek érdekképviseletével, a kisebbségi konfliktusok megelőzésének lehetőségeivel, azonnali és hosszabb távú kezelésével kapcsolatos kutatásai, ajánlásai beépültek az európai kisebbségi érdekképviseleti szervezet munkájába is.

A Központ a ma már nagy többségében német lakosságú Flensburg még mindig dán derűt sugárzó tengerparti óvárosában, a történelmi Kompagnietor jól felszerelt, pompás kézikönyvtárral ellátott ódon épületében működik. Rendszeresen tanácskozásokat, konferenciákat rendeznek és szerteágazó kiadványi tevékenységük is itt folyik. Miközben munkájuk céljait, gyakorlatorientált kutatási területeiket folyamatosan frissítik, alapításuk óta küldetésük meghatározó feladatait az alábbi hat alapkérdés vizsgálatára összpontosítják. 1) Konfliktus és biztonság, 2) Kultúra és sokszínűség, 3) Dán–német kisebbségi kérdés, 4) Jogegyenlőség és inklúzió, 5) Igazságosság és kormányzás, 6) Politika és civil társadalom. Mint látható, a dán–német határrégióban élő két kisebbség ügyeinek folyamatos nyomon követése egyike a Központ alapfeladatainak.

Nagy súlyt helyeznek a nemzetközi kutatói és dokumentációs csapat éves munkaterveiben a folyamatos tájékoztatásra, a dokumentációs munkára, valamint az európai országok kisebbségi kérdéseivel kapcsolatos tanácsadói, döntés-előkészítő tevékenységre. Éppen ezért a Központ bekapcsolódik a különböző európai kormányzati és nemzetközi szervezetek munkájába, naprakész elemzésekkel segíti az előre meghatározott kérdésekben az európai sajtót, információkkal és elemzésekkel támogatja mások tudományos kutatásait, a médiát és a nagyközönséget. Kezdettől fogva fontos küldetése az intézetnek az európai államok, különösen az EU-és ET-tagállamokban élő nemzeti kisebbségek nyelvi-kulturális, politikai, jogi viszonyainak, konfliktusainak a dokumentálása, elemzése, helyzetjelentések, javaslatok, ajánlások megfogalmazása a tartományi és a nemzeti kormányok számára, s persze az etnikailag vegyes régiók kisebbségi viszonyainak folyamatos kutatása.

Mindazonáltal az ECMI legfontosabb feladatának az európai országokban, országok közti kapcsolatokban felmerülő, kisebbségi gyökerű potenciális konfliktusok etnopolitikai elemzése, dokumentálása számít, és munkájuk legnagyobb részét az etnikai feszültségek megoldására összpontosítják. Nagy súlyt helyeznek a kisebbségpolitikát szabályozó nemzetközi, bilaterális és nemzeti jogi normák értékelésére, fejlesztésére, az etnikai sokszínűség és az emberi jogokon alapuló demokratikus kormányzási formák megszilárdítására. Ennek érdekében igyekeznek felmutatni a jó példákat az EU-tagállamok és tagjelölt államok kisebbségi joggyakorlatában. Az ilyen normák végrehajtása és a vonatkozó végrehajtási mechanizmusok hatékonyságának vizsgálata általában azzal ér véget, hogy az ECMI tanácsot ad a kormányoknak és a kisebbségi csoportoknak, és együttműködik velük a kisebbségi szabályozások végrehajtási lehetőségeinek kidolgozásában. Ezt látjuk például több roma tárgyú projektjükben vagy az éppen most kezdődő szerbiai programjukban.

2023. évi tervükben több fontos új kutatás mellett egy különösen nagyszabású, gyakorlatorientált kutatási programot kezdtek el A kisebbségvédelem Szerbia uniós csatlakozásában címmel. Ez négy pillérre épül: a szerb hatóságok támogatása a nemzeti kisebbségek védelmét biztosítani hivatott új cselekvési terv kialakításában; állami köztisztviselők kisebbségbarát képzése; az újonnan megválasztott szerbiai magyar, román, szlovák, horvát, bunyevác stb. nemzeti kisebbségi tanácsok működésének fejlesztése; szervezeti képzés a tanácsok számára az etnikumközi kapcsolatokkal foglalkozó szerbiai nagyvárosokban. A projektet a szerb kormánnyal együttműködésben valósítják meg, bevonva munkájukba az emberi és kisebbségi jogokért felelős többi szervezetet is. A program a szerbiai nemzeti kisebbségek helyzetének javítását és védelmük megerősítését célozza az ország EU-csatlakozási folyamatának részeként.[2]

Itt érdemes röviden megemlíteni az ugyancsak 2023-ban beindított Szikra (Spark) c. hároméves kutatási programot, amelyet a Heidelbergi Egyetem Politikatudományi Intézetével közösen készítettek elő.[3] A Német Kutatási Alapítvány (DFG) által támogatott projekt azokra a tömeglélektani, emocionális és szituációs tényezőkre összpontosít, amelyek gyakran szinte teljesen előzménytelenül súlyos etnikai konfliktusok kirobbanásához vezetnek. Ezekre a többnyire kulturális hátterű identitáskonfliktusokra a projekt rövid ismertetése szerint jellemző, hogy „úgy viselkednek, mint a közmondásos puskaporos hordó vagy futótűz”, amikor váratlanul tömeges zavargásokhoz, tüntetésekhez, konfliktusokhoz vezetnek. Ilyen konfliktusok alakultak ki pl. 2010-ben a kirgizek és az üzbégek között, amelyeket elmérgesedett lokális viták váltottak ki. Hasonlóképpen robbantak ki azok a spontán tömeges tüntetések és zavargások, amelyek George Floydnak a rendőrségi őrizetben történt halála után 2020-ban történtek. Az új program ezeket a rövid idő alatt eszkalálódó konfliktusoknak az etnikai, kulturális hátterét, dinamikáját vizsgálja. S minthogy a Központ munkájának mindmáig kiemelt szegmensét „konstruktív konfliktuskezelésnek” nevezik, ez az új kutatás szintén sok új eredményt hozhat.

Ami azért is lehet különösen fontos, mert az ECMI rendszeresen szerepet vállalt és vállal a nemzetközi béke-erőfeszítések és békefenntartó műveletek támogatásában. Így például a macedóniai, koszovói, boszniai feszültségek kezelésében vagy a mostani ukrajnai háborúban érintett kisebbségekre vonatkozóan is külön programokat indítottak be.[4] 2023-ban nemzetközi szakértői műhely-konferenciát szerveztek Flensburgban a háború által érintett nemzeti és vallási kisebbségek helyzetéről.[5] Önálló ukrajnai kisebbségi blogot indítottak, amelynek eddigi adatokban, elemzésekben gazdag közleményei jelzik, hogy a konfliktus etnikai vonatkozásaival Európa-szerte sok neves kutató foglalkozik, akiknek a gyorselemzései, statisztikai, diplomáciai, információi segíthetik az Unió és tagállamainak tájékozódását.[6] A Központban külön vizsgálják Oroszország ukrajnai oroszokkal kapcsolatos anyaországi politikáját a háborús viszonyok közt. Az ECMI 2023. augusztus végi nyári egyetemén, amelyet ebben az évben Belgrádban tartottak, kiemelt téma volt a háborús helyzetben élő kisebbségek ügye.

Folyamatosan kapcsolatban állnak, pl. előadókat hívnak meg, konferenciákat rendeznek az etnikai feszültségekkel teli régiók érintett közösségeiből, intézményeiből és igyekeznek párbeszédre ösztönözni a helyi szereplőket, akár az adott régióban, akár semleges helyszínen. Ennek során a Központ igyekszik hasznosítani a kisebbségi kérdések kezelése szempontjából példaértékűnek tekintett német–dán határrégió tapasztalatait.

A Központ folyóirata

A közel három évtized alatt több mint 700 kiadvány jelzi a Központ tevékenységének eredményességét és súlypontjait. A kiadványok nagy többsége természetesen szabadon és ingyenesen elérhető és letölthető a Központ honlapjáról is (www.ecmi.de). A jelenleg 23. évfolyamában járó Journal on Ethnopolitics and Minority Issues In Europe (JEMIE) című „etnopolitikai és kisebbségügyi” folyóirat angol nyelven jelenik meg. Újabban évente már csak egy-két számban közlik a különböző intézeti és külső kutatók közleményeit. A szigorú szakmai lektorálásnak köszönhetően a lapban megjelenő írások az adott témákban fontos hivatkozásnak, a nemzetközi minősítésekben a legmagasabb minősítésű dolgozatoknak számítanak. A lap profilját meghatározó sokdimenziós kisebbségi kérdéskörön belül kezdettől fogva nagy súlyt helyeznek az etnikai konfliktusok elemzésére, a kormányzati és az önkormányzati kisebbségpolitika, illetve a kisebbségi és emberi jogok, valamint a multikulturalitás gyakorlatainak etnopolitikai vizsgálatára.

Érdemes itt megjegyeznünk, a JEMIE lapjain többször, ugyanakkor mégis meglehetősen esetlegesen jelennek meg a magyarországi és a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos elemzések. Tény, hogy a folyóirat 2000-ben megjelent nyitó számának fő közleményét az intézet 1997–2001 közötti magyar ösztöndíjas kutatója, a tanulmány megjelenésekor már a Miniszterelnökség Határon Túli Hivatala elnökhelyetteseként működő Gál Kinga készítette az Európa Tanács 1995-ben elfogadott Nemzeti Kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény kelet-közép-európai hatásáról.[7] A 2001. évi 1. lapszámban pedig Martin Kovats közölt tanulmányt az első magyarországi Országos Cigány Önkormányzat politikai jelentőségéről.[8]

A 2009. évi 1. számban olvasható az EU, az ET és a Kisebbségi Főbiztos romániai és szlovákiai magyarokkal kapcsolatos politikai gyakorlatának kritikus elemzése Jakob Skovgaard tollából, az RMDSZ és az MKP kormányzati részvételének éveiben kialakult „lightos”, azaz jogszabályokban nem rögzített, jórészt szóbeli megállapodásokra támaszkodó, rövid távú partnerségen alapuló konszociális kormányzati gyakorlatáról.[9]

Az alábbiakban a digitális folyóirat 2021–2023. évi lapszámok számunkra, közép-európai nemzeti kisebbségi közegben élők számára fontosnak tűnő tanulmányokat ismertetünk. A JEMIE 2021. 1. számában a dél-afrikai Johannesburgi Egyetem kutatója, Bertus de Villiers a magyarországi kisebbségi önkormányzati modellből kiindulva vizsgálja a közösségi autonómiák elméleti és gyakorlati lehetőségeit.[10] A szerző szerint Magyarország 1993 óta olyan kisebbségi önkormányzati rendszert alakított ki, amelyet a nem területi, hanem kulturális autonómiamodell „egyik legfejlettebb intézményi rendszerének lehet nevezni a világon”. Villiers ugyanakkor jelzi, hogy a rendszer távolról sem tökéletes, de mégis alkalmas arra, hogy mire jó, s miként lehet ideális esetben használni a kisebbségi közösségek nyelvi, kulturális, oktatási gyakorlatában.

Amiért a tanulmány címében megjelenő, mellbevágó globális logika érdekesnek tűnhet, az annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy vannak-e a magyarországi kisebbségi önkormányzati modellnek olyan elvei, amelyeket az ausztráliai és más őslakos csoportok is alkalmazhatnának saját önkormányzati igényeik megvalósításában. A nem területi autonómiák eddigi közép- és kelet-európai, valamint oroszországi elemzéseiből általában az derült ki, hogy a kulturális autonómia elveit általában az állami támogatások tartják életben, és kormányzati vagy többségi önkormányzati partnerség nélkül ez a modell nagyon sérülékeny. A szerző szerint a magyarországi modell fontos tanulságokkal szolgálhat ahhoz, hogy világ más tájain élő őslakos közösségek, „különösen egyes ausztráliai őslakos közösségek hogyan ruházhatók fel közösségként olyan jogi hatáskörrel, hogy kulturális és nyelvi jellegű döntéseket hozzanak, és ily módon jogi személyiségüket elnyerve együttműködjenek a helyi és állami hatóságokkal”.

Érdemes belelapozni a két évvel ezelőtt, a Covid–19-járvány idején megjelent lapszámba: a hat tanulmány közül például a romák ellen irányuló közvetett, indirekt diszkrimináció kérdése éppúgy fontos megfigyelésekkel gazdagíthatja itthoni ismereteinket, mint annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a posztkommunista országok vallásosságának ezernyi problémája miként sújtja különösen a kisebbségi közösségeket.

A 2022. 1. szám hat tanulmánya közül Koller Inez Zsófiának, a Pécsi Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszéke adjunktusának a magyarországi népszámlálási adatbázisok etnikai és egészségügyi adatai közti összefüggésekkel foglalkozó, több szempontból is érdekes tanulmányának néhány következtetésére szeretnénk felhívni a figyelmet.[11] A népszámlálási és nyilvántartási adatbázisok a politikai döntéshozók, a gazdasági tervezők és a kutatók számára egyaránt alapvető információkat tartalmaznak. Eddig alig vizsgált kérdés az egészségi állapot és etnikai hovatartozás közti kapcsolatok kérdése. A szerző szerint az etnikai hovatartozással kapcsolatos demográfiai adatok fontos többletinformációkat nyújtanak a közegészségügyről, mert részben azonosítják a különböző etnikai csoportok egészségügyi adottságait és szükségleteit, másrészt rámutatnak az egészségügyi ellátás etnikai alapú egyenlőtlenségeire.

Ez a tanulmány szerint különösen fontos lenne a sok esetben halmozottan hátrányos helyzetben, sok esetben mélyszegénységben élő romák esetében. A magyarországi statisztikai gyakorlatban az etnikai besorolásban azonban a semleges megközelítése dominál, ami a közegészségügyi érdeket háttérbe szorítja. Ugyanakkor a szakpolitikai célok nem valósíthatók meg megalapozott statisztikai mérőeszközök nélkül. Ezért az etnikai származásra vonatkozó adatgyűjtés az egészségi állapottal kombinálva sokkal fontosabb, mint az, hogy az etnikai alapú diszkrimináció megszüntetése érdekében ezt az összefüggést figyelmen kívül hagyjuk.

Az eddigi legutolsó, 2023. 1. lapszámban négy tanulmány és egy vitacikk jelent meg. Ez utóbbi az európai nemzeti kisebbségek válságjelenségeit vizsgálja, s ily módon bennünket, a Magyarországgal szomszédos országokban élő, állampolgársági és nemzeti identitásunk kettőségével jellemezhető magyar kisebbségi közösségeket is közvetlenül érint. Ruairidh Tarvet, az Edinburghi Egyetem skandinavista munkatársa 2018–2021 között dél-jüttlandi dán közegben tanított és kutatott. Munkásságának eredményeit az Újragondolt Schleswig (Re-Imagining Sleswig) című monográfiájában foglalta össze, amelyet a Dél-dániai Egyetem jelentetett meg. A 2023. évi 1. számban közölt tanulmánya a nemzeti kisebbségek helyzetét az elmúlt évek globális válságjelenségeinek kontextusában vizsgálta.[12] A szerző azt tapasztalta, hogy a válságjelenségek a dán–német határrégió mintaszerepének, a dán és német kisebbség gyakran idealizált helyzetének megkérdőjeleződéséhez vezettek.

A tanulmány a 2015. évi migránsválság, a Covid–19-világjárvány és az ukrajnai háború egymást követő globális válságjelenségeinek a kisebbségi közösségekre gyakorolt hatásait, a sok esetben a válsághelyzetekben az átalagosnál jóval súlyosabban érintett határ menti kisebbségek mindennapjaiban bekövetkezett változásokat vizsgálja. A határellenőrzések szigorítása, a nemzetállami kisebbségpolitika korlátozó intézkedései számos esetben felerősítették a nemzeti kisebbségek helyzetértékelésében, identifikációjában, magatartásában kimutatható dilemmákat, feszültségeket az állampolgárságuk szerinti befogadó és a nemzetiségük szerinti rokon vagy anyaállamokkal közti helyzetben.

A magyar–szlovák határ mentén élők számára is izgalmas kérdéskört a tanulmány a 2015–2022 közötti időszak dán és német médiaforrásai, tudományos publikációi alapján vizsgálta, s arra a következtetésre jutott, hogy a nemzetközi válságjelenségek a nemzeti kisebbségek közgondolkodásában és közbeszédében megragadható reflexiókat a lokális (szülőföldközpontú) identitástól a nemzeti és európai diskurzusok felé terelték. Mindenesetre érdemes felfigyelnünk a szerző általános szinten is megfogalmazott következtetéseire: „A határ menti régiókban élő, határokon átnyúló, transznacionális életmódhoz szokott kisebbségek számára nyilvánvaló, hogy nemzeti szintű politikai befolyás és képviselet nélkül életmódjukat válság idején valószínűleg a nemzeti trendek felé kényszerítik. (…) Európa más kisebbségi közösségeinek kutatói számára is lehetőség nyílik arra, hogy összehasonlító elemzést végezzenek arról, hogy ezek a válságok milyen hatást gyakoroltak saját közösségeikre. A kisebbségi közösségeken túl a nacionalista, euroszkeptikus és bevándorlásellenes pártok és mozgalmak népszerűségének 2015 óta tapasztalható növekedése több országban is tovább növeli a nemzetállami nyomást a kisebbségi identitások befolyásolására, ami önmagában is megér egy jövőbeli kutatást.”

A folyóirat mellett a Központ 2001 óta European Yearbook on Minority Issues (EYMI) címmel évkönyveket is megjelentet. Pl. a 2022-es számban jelent meg Nagy Noéminak, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársának az európai kisebbségek mindmáig korlátozott jogi, közigazgatási lehetőségeit vizsgáló kiváló elemzése.[13] Ennek összegzésében az alábbi következtetésre jutott: „A kisebbségek tényleges körülményei nagyon eltérőek a különböző európai országokban, a példaértékű gyakorlatoktól kezdve (Finnország, Svédország, Hollandia) az elméletileg jó megoldásokon (Magyarország, Szlovénia) keresztül a siralmas állapotokig (Bulgária, Ciprus, Grúzia). Ennek főleg az az oka, hogy a kisebbségi jogokat még mindig elsősorban az államok hatáskörébe tartozónak tekintik. Ez az ősi hozzáállás változhatna, ha az Európai Unió szélesebb körűvé válna, s olyan hatáskörökkel rendelkezne a kisebbségvédelem területén és a kisebbségi jogok érdekében lépne fel, miként azt az Európai Bizottság által 2021-ben elutasított Minority SafePack kezdeményezés szorgalmazta. Míg az ellenőrző szervek továbbra is erőteljes erőfeszítéseket tesznek a kisebbségi jogok előmozdítása érdekében, néha úgy tűnik, hogy a kisebbségi jogokért harcolók az árral szemben úsznak.”

A flensburgi Kisebbségügyi Központ fontos új digitális kiadványa a Kisebbségi Blog, amely a kutatási részlegre jellemző gyors reagálás jegyében a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségekkel kapcsolatos időszerű kérdésekről való nemzetközi kutatói gondolkodás és elemzés platformja. A blog egyaránt lehetőséget kínál az adott kérdéskörben sokéves tapasztalattal rendelkező kutatóknak és a tudományos pályájuk elején álló szerzőknek, akik bejegyzéseikkel naprakészen reagálhatnak a vizsgált jelenség aktuális kérdéseire és egymás közleményeire is, ami a kutatók közti kommunikációt felszabadíthatja a folyóiratokra, évkönyvekre jellemző nehézkes publikációs szabályok kötöttségeitől.

Összességében elmondhatjuk, a kisebbségi kérdés gyakorlatorientált etnopolitikai vizsgálatában, az alkalmazott kutatások gyakorlati hasznosításában az Európai Kisebbségügyi Központ flensburgi csapata és az általa működtetett nemzetközi kutatási, dokumentációs, képzési és informatikai hálózatok munkájának folyamatos nyomon követése, eredményeik megismerése, hasznosítása, az általuk szervezett munkába való bekapcsolódás lehetőségeinek feltárása a dunai térség kutatói, politikusai, kisebbségi szakemberei számára is alapvetően elementáris fontos feladat.

Rövid URL
ID6625
Módosítás dátuma2023. december 13.

Aki nem szállította a megoldást

Csak törekedett rá. A.Gergely[1] András egy, Tibori Tímea által vele készített maratoni beszélgetésben[2] elemez egy képet, egy budai vállalkozó furgonján feltűnt szlogent: „Megoldást szállítunk”. Hogy...
Bővebben

Részletek

Csak törekedett rá. A.Gergely[1] András egy, Tibori Tímea által vele készített maratoni beszélgetésben[2] elemez egy képet, egy budai vállalkozó furgonján feltűnt szlogent: „Megoldást szállítunk”. Hogy milyen „oltári zsiványság” kell ahhoz, hogy valaki ilyesmit ki merjen jelenteni. Mennyi „magabízó öntudat, életkezelési vagy emberismereti vagy szituáció-feltárási, belátási nyugalom és bizonyosság kell ehhez – mondja, majd hozzáteszi: – Én még beleértem azt is, hogy az is egy szállítás, vagy az is egy megoldási lehetőség, ha azt mondja, hogy erre nincs megoldás. De keresni fogok, holnap jövök, hozom, kitalálom! Végül is a nem-válasz is válasz úgy, hogy benne rejlik a több más lehetősége…” Nos, én az utóbbi mondatokban ismerek rá teljes egészében A.Gergely Andrásra, aki nem élt a „papi maszlaggal”, s nem ígérte, hogy szállítani fogja a „megoldást”, de törekedett rá, s ezzel voltaképpen mégis azt tette. Gondolatokat fogalmazott meg, majd gerjesztett, amik továbbiakat szültek, s egy megoldás persze soha nem született, de több: igen. Résztudások, ahogy ő fogalmazott, s ezeknek a résztudásoknak, a részválaszoknak az egybefésüléséből további (rész)tudások keletkezhettek, keletkezhetnek. Az idők végzetéig…

Egy, számomra kulcsfontosságú szóhasználata („makroszintű gyalázat”) kapcsán (is) engedtessék meg egy, személyesnek tűnő (noha nem az) kitérő! Amikor a jelen szöveg katalizátoraként szolgáló könyvet a legintenzívebben forgattam, éppen Dél-Tirolban tartózkodtam, jelesen a dél-tiroli Bolzanóban, s ahol a Waltherplatzon éppen a helyi könyvkiadók hatalmas végkiárusítása zajlott. Óriási sátorban (német, olasz, ladin nyelvű) könyvek százai. Magam, talán érthető okokból csak a német nyelvűeket szemléztem, de ebből a kínálatból is sikerült pontosan egy tucatot megvásárolnom, a multietnicitás és -kulturalitás, a kulturális és etnikai együttélés (vagy éppenséggel az egymás mellett élés), a többnyelvűség versus egynyelvűség, az integráció és asszimiláció, az állandóság és átmenetiség stb. témakörökből. Már ott, a fullasztó hőségben, a könyvekbe mélyedve Andrásra gondoltam, hogy mi mindent tudna ő, a maga sajátos egybeolvasási technikájával és láttatási készségével kezdeni ezzel a hatalmas anyaggal.[3] Helyben, még Bolzanóban elolvastam Toni Colleselli tizenhét esetleírását,[4] ahol a szerző különféle, zömében középiskolás és egyetemista korú fiatalok körében rögzített nyelvi szituációkat mutat be: a dél-tiroli olaszt, aki egy hangot nem tud németül, miközben anyja német, s ezzel a születési adottsággal sikeresen átbukdácsol a kétnyelvűséget firtató állásinterjúkon, hiszen: „anyám német”, vagy azt a helyi dialektusban felnevelkedett dél-tiroli németet, akinek a német irodalmi nyelvet voltaképpen (mint bárki másnak, ugyanúgy) idegen nyelvként kell megtanulnia, hiszen „Dél-Tirolban a német nyelv nélkül nem lehet boldogulni”, aztán később mégis többet beszél olaszul, ha valaki a diszkóban molesztálni kezdi, automatikusan olaszul üvölt rá, vagy azt a Dél-Tirolba került, calabriai dialektusú olaszt, akinek ott, hogy értsék, először olaszul is meg kell tanulnia, miközben érzi, hogy a németre is szüksége volna, ám az iskolai némettel a helyi német dialektust beszélők közt semmire nem megy. Továbbá azt a németet, hogy egy utolsó példát hozzak, aki tökéletesen meg szeretne tanulni olaszul, de Dél-Tirolban „nem talál rá lehetőséget”. A tengernél, ahol végre olaszul beszélhetne, a pincér (udvariasságból, vagy ő meg a németet szeretné gyakorolni?) folyamatosan németül válaszolgat neki, mígnem (a német!) elkeseredetten ráüvölt olaszul az olaszra: Olaszországban vagyunk, itt olaszul beszélünk! Olyan ez, mintha egy szlovákiai magyar oktatna ki egy szlovákot, hogy na Slovensku po slovensky (= Szlovákiában szlovákul!) És további hasonló, egyedi, de egyediségükben mégis egy teljességet mutató esetek. A.Gergely András álláspontja: olyan, hogy szociológus, hogy társadalom, hogy… olyan nincs. Minden rendkívül strukturált, ezernyi elemből összerakódott halmaz. Emberek vannak „lelkek, sóhajok, kacsintás, közelség, szagok, intimitások…” Olyan sincs, en bloc, hogy dél-tiroliak. Mint ahogy szlovákiai magyarok sincsenek, de egy szlovákiai magyar mégis magára ismerhet egy dél-tiroli történet befogadása során. Meg másra is.

Talán joggal feltételezhető, jut eszembe, hogy e sorok majdani olvasóinak nem kell bemutatni A.Gergely Andrást, hogy ki is ő, ám ezt a kötelező kört mégsem lehet megúszni. Annál is inkább, mert a válasz nem is olyan egyszerű. Ő magát az említett interjúban társadalomkutatónak mondja, ha már valamit mindenképpen mondani kell. Ez kellőképpen tág definíció, szinte bármi belefér, viszont ha valaki mégsem volna képben A.Gergely András munkássága vonatkozásában, vajmi keveset mond. És hát akkor meg kell próbálni felsorolni, hogy ezen belül mégis mi minden. Valamiféle diszciplináris sarokpontokat, nem mellesleg életút-mérföldköveket lehetne itt kicövekelni, noha azt sem biztos, hogy ezek majd maradéktalanul lefedik azt a tágasságot, amin A.Gergely András életműve elterpeszkedik. A könyvtártudománytól és pedagógiától, szociológiától, szociográfiától a kulturális (szociális), zenei antropológián és zenefilozófián át a politikai antropológiáig (vagy fordítva), a regionalizmus, a kisebbségi lét, etnikai kérdések, a városszociográfia, -antropológia, falu- és elitkutatás, romológia, vallásantropológia, a néprajzi filmezés mind-mind hatalmas problémabokrok gyökérzetét jelentik az életműben. (Ezek lenyomataként élete során volt nyomdai szedő, könyvtáros, szociológiai terepmunkás és elemző, operatőr, rádióriporter, zenész, egyetemi oktató, mindenki AGÁ[5]-ja.)

Noha publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában megtalálható (?), s mindösszesen 2406 tételt tartalmaz, 241 oldalon, itt ragadt rinocéroszként mégis szívesen vettem volna, ha (akár apróbb betűkkel is) ez nyomtatva is hozzáférhető lenne. Miközben tudom, hogy képtelenségek után sóhajtozom… A mennyiség egyszersmind lenyűgöző és elriasztó. Mármint a recenzens számára, aki (törpeségére rádöbbenve) azt sem tudja, hova kapjon, s honnan hajoljon el gyorsan.

„Tényleg: mi volna, ha egy könyvismertetésben magáról a könyvről is szólnék? Vad gondolat.” Kap észbe a képzettársításai rengetegében elkóricált recenzens.

A sors furcsa és kegyetlen fintora úgy hozta, hogy amikor a hetvenedik születésnapjára összeállított kötetről írandók fölé hajolhatnék, arról – ha vázlatosan is – beszámolnék, már a búcsúztatók, első nekrológok után vagyunk. Ily módon ez a kötet, miközben (láttuk!) egy földbedöngölőn hatalmas életművet, noha nyilván nem ez volt a szerkesztők szándéka, akarva-akaratlan lezár, egyszersmind számtalan irányban meg is nyit.

A négy összeállító és redaktor (Bali János, Papp Richárd, Povedák István, Szász Antónia, Tomory Ilona) nevének a megemlítésén túlmenően nincs értelme, mert lehetetlen feladat is lenne egy recenzió(féleség) keretein belül maradva névsorolvasást és tematikus felsorolást tartani. Így is csak néhány tény szikár felsorolására marad itt (térbeli) lehetőség.

E kötetben, ha jelzésszerűen is (hogyan is lehetne másként) gyakorlatilag minden témakör jelen van egy-egy konkrét, A.Gergely András felvetéseit nyíltan vagy bújtatottan megidéző (csak a statisztika kedvéért, ami semmit nem jelent, mégis mond valamit) negyvennégy szöveg formájában. (Az Előszóból megtudjuk, hogy határidőre ugyanennyi nem készült el. De még elkészülhet!) A több mint félezer oldalnyi összeállítás szerkesztői, a személyes hangvételű, féltucatnyi, hosszabb-rövidebb emlékezéseket, köszöntőket leszámítva, a tanulmányokat hét tematikai egységbe rendezte (Interdiszciplináris perspektívák; A kultúra átadása, közvetítése és a fordítás – az intézmények; Kép és közvetítés; Hang, tánc és közvetítés; A természetes közösségek képzete: család, etnikum, felekezet, lokalitás, nemzet; Városantropológiai megismerés és megértés; Távoli tájakon, távoli időkben). Már a fejezetcímek alapján is szemet szúrnak A.Gergely András kulcsszavai, mentalitásából fakadó álláspontjai, irányultságai: megismerés, megértés, perspektívák, átadás, közvetítés, emlékezet, fordítás… Ezeknek (és persze sok minden másnak is) a Tibori Tímea által vele folytatott, már említett beszélgetésből szemelgetett kötetzáró interjú remek keretet ad és távlatokat nyújt.

Nem marad más, mint A.Gergely Andrásra oly jellemző mondatával zárni ezt a recenziónak nem sikerült közleményemet: „…mennyi még az ismeretlen. Inkább ezzel foglalkozzunk, ne a különböző tetszelgéssel…”

Rövid URL
ID6622
Módosítás dátuma2023. december 13.

A kiradírozott színész – Szilassy László ügye egykorú sajtóforrások alapján

Az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországon is elrendelték a háborús és népellenes bűnösök felkutatását, felelősségre vonását, az igazolóbizottságok, a népbíróságok felállítását.[1]...
Bővebben

Részletek

Az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországon is elrendelték a háborús és népellenes bűnösök felkutatását, felelősségre vonását, az igazolóbizottságok, a népbíróságok felállítását.[1] Az új szervek működése azonban nehezen indult, a népbíróságok, az igazolóbizottságok sokszor pártszempontoknak alárendelve működtek, ami eleve torzította bizonyos ügyek teljes körű és pártatlan kivizsgálását. Maga a népbírósági rendszer is a bíráskodás szabályait többszörösen megsértve működött, a végső ítéletek kimondásába olykor politikusok is beleszóltak.[2] Mindemellett „a feljelentők, valamint a vád és a védelem tanúi között sokszor a valóságot meghaladóan a bosszúvágy volt érzékelhető”. (Zinner 2011, 149. p.)

A művészi felelősség korabeli megítélése

A művésztársadalom érintett tagjai esetében a vádpontok alapján két nagy kategória állítható fel. Az első a háborús, valamint szélsőjobboldali propagandadarabokban, filmekben, kívánsághangversenyeken, frontelőadásokon való részvétel miatt feddéssel, szilenciummal vagy egyáltalán nem igazoltaké, esetleg népbíróság elé utaltaké. A második a közvetlen közéleti szerepvállalás, állásfoglalás miatt felelősségre vonandóké.

Az első kategóriát illetően különösen szembetűnő a következetlenség. Mindennek magyarázatát a politikai, a személyes kapcsolati viszonyokon és a ma már feltárhatatlan egyéb okokon túl a színészi mesterség alaptermészetében kell keresnünk. Kétségtelen, hogy a mások által megírt színpadi és filmszerepek eljátszása, mások által kreált szavak, gondolatok, összefüggések tolmácsolása esetén sokszor nehéz a felelősség pontos megállapítása. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szélsőséges felfogású filmek, színdarabok szerepeinek elvállalását szigorúbban ítélték meg a második kategóriában, vagyis a politikailag, világnézetileg egyértelműen besorolható, arról nyilatkozó érintetteknél. A Madách Színházban a deportálások idején, 1944 nyarán bemutatott uszító pogromdarab, az Ártatlanok? perbe fogott, a közélettől egyébként távol maradó három szereplőjét, Tompa Bélát, Bánhidy Lászlót és Iványi Zoltánt például felmentették arra hivatkozva, hogy „csak szavalták a mások által írt szöveget, de nem voltak annak szerzői”. (Papp 2014) Viszont a politikai nyilatkozatokat tevő Szeleczky Zitát, aki a Somody István újságíró által készített interjúban egy nyilas lapban magát a nemzetiszocialista világnézet hívének mondta,[3] és 1944. október 29-én szereplést vállalt a Magyar Művelődés Házában (ma: Erkel Színház) rendezett hungarista esten,[4] ahol elszavalt egy harcra buzdító Petőfi-verset, távollétében vonták bírósági eljárás alá. Igaz, neki azt is felrótták, hogy 1944. november 18-án megjelent Szálasi Ferenc úgynevezett első kultúrértekezletén. (Szeleczkyt a népbíróság 1948. február 7-én demokráciaellenes hírverésért koncepciós perben 3 évi börtönre ítélte, a rendszerváltás után a Legfelsőbb Bíróság felmentette.[5]) Hasonló módon tettek különbséget az egyetlen nyíltan antiszemita magyar film, az 1942-ben forgatott Őrségváltás szereplői között: míg Páger Antalnak felrótták, hogy eljátszotta az „új honfoglalót”, addig a magyar színésztársadalom nesztora, Csortos Gyula esetében hallgattak arról, hogy a „strómant” ő alakította.

Súlyosabban nyomott tehát a latban, ha valaki politikai funkciót vállalt (Kiss Ferenc, Cselle Lajos), véleményét a nyilvánosság előtt demonstratív módon képviselte (Szeleczky Zita, Páger Antal), a Nyilaskeresztes Párt tagja volt (Alapy Nándor, Gárdos Kornélia, Veszely Pál), aki szélsőjobboldali fegyveres alakulathoz csatlakozott. (Ritkán, de előfordult, hogy nyomásgyakorlás céljából vettek elő ügyeket; Gáborjáni Klára színésznőt, Szabó Lőrinc lányát három hónapnyi szilenciumra ítélték, ami 1945. szeptember 1-jén járt le.[6] Ugyanekkor zajlott Szabó Lőrinc újságírói igazolása.[7])

A háborús és népellenes bűnökkel vádolt magyar színészekről több lista is készült. Az 1945 márciusában a Magyar Művészek Szabadszervezete filmalosztálya által összeállított névsorban azokat tüntették fel, akik „hazafiatlan, náci, antidemokratikus és áruló, valamint háborús uszító magatartásuknál fogva a mozi vásznán semmiféle tevékenységükkel nem szerepelhetnek”.[8] A lista összeállítóinak bizonytalanságát mutatja, hogy ott találhatjuk rajta Bilicsi Tivadart is, mint hamarosan kiderült, tévedésből, őt ugyanis a színészalosztály időközben igazolta.[9] Hasonló esetlegességekkel szembesülhetünk a magyar háborús bűnösök 1945. május elején kiadott ún. második listáját olvasva: a szabadszervezet névjegyzékéhez képest ebből a felsorolásból kimaradt például – a ma már, nyugatra menekülésének tényén túl nem tudni miért megvádolt – Hajmássy Miklós és Vaszary Piroska, miközben Sámy Zoltánt, az Operaház 1945. március 4-én Sopronban, egy légitámadás alkalmával elpusztult nyilas vezetőjét feltüntették.[10] A „fasiszta irányú” és szovjetellenes könyvek, zeneművek, filmek május közepi újabb, a korábbinál terjedelmesebb, szintén hivatalos listája, amelyet a kisgazdapárti Balogh István miniszterelnökségi államtitkár, közismert nevén a „Páter” hivatalában tartott értekezlet hagyott jóvá, szintén nem adott új támpontokat a kérdés tisztázásához. Sőt azzal, hogy a tanácskozás tette indexre azokat a filmeket, „melyek főszereplői elsősorban Páger Antal, Szeleczky Zita, Kiss Ferenc, Muráti Lili, Szilassy László, Fedák Sári voltak”,[11] újabb vitatható döntést hozott. Olyan, apolitikus filmek kerültek ugyanis tiltólistára a szereplők miatt, mint a János vitéz, a Beszélő köntös vagy a Régi nyár című operett. Nem engedélyezték persze az olyan, kifejezetten politizáló filmek vetítését sem, mint például a Dr. Kovács István, a szovjetellenes Negyedíziglen vagy az antiszemita Őrségváltás.

Szilassy László megítélése 1945 után

A háború végén az ismert fiatal színészt, Szilassy Lászlót[12] azzal vádolták meg, hogy csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz, részt vett a hatalomátvételben, valamint Szálasi kultúrértekezletén (ezt híradórészlet igazolta), majd később a kegyetlenkedésekben. A színész 1945-ben Németországba (majd onnan idővel Dél-Amerikába) menekült, filmjeit betiltották. Mint láttuk, 1945-ben az „új világ” születésének pillanatában több embert ártatlanul gyanúsítottak meg akár nyilasszimpátiával, akár háborús- vagy népellenes bűncselekményekben való részvétellel; minderről a korabeli sajtóban is olvashatunk beszámolókat. Szilassy Lászlón viszont olyan egyértelműen rajtamaradt a szélsőjobboldaliság vádja, hogy még egy filmet, az 1944-ben közreműködésével készített Kétszer kettőt is kénytelen volt újraforgatni és részben megcsonkítani Manninger János rendező, hogy az alkotást be lehessen mutatni. Manningernek – Ranódy László közreműködésével – mindazokat a jeleneteket, amelyekben Szilassy feltűnik, ki kellett vágnia a filmjéből; közülük a legfontosabbakat Várkonyi Zoltánnal vette föl újra, amit nem lehetett megismételni, azt elhagyták. Hasonló történt néhány évvel később is, szintén Szilassy személye miatt. Farkas Zoltán rendező háború előtti, Futótűz című, Dérynéről szóló alkotásából Déryné naplója címmel Farkas rövid játékfilmet vágott össze 1947-ben, amelyből a bemutathatóság érdekében Szilassy Lászlót ki kellett hagynia. (Sas 1990, 34. p.) (Farkas Zoltán egyébként maga is a megrovottak között volt, 1942-ben Negyedíziglen címmel szovjetellenes filmet rendezett, 1945-ben pedig többek között emiatt szilenciumra ítélték.[13]) Az újravágott, megrövidített történet, az 1945-ben mártírhalált halt főszereplővel, Szabó Ilonka operaénekessel, akár a rendező filmes pályára való visszatérését is elősegíthette volna.[14]

Egy ember „kiradírozása” egy alkotásból, illetve a hazai színházi és moziéletből alapvetően morális probléma, amely értelemszerűen visszahat a letiltókra és a letiltás végrehajtóira. A damnatio memoriae gesztusa éppen a tisztázás fontosságára világít rá: a nyilas bélyeg Szilassy későbbi életét alapvetően határozta meg. Ezért is szükséges a lehetőségek adta keretek között annak vizsgálata, hogy mit tett, s mit nem tett 1944–45-ben a színész.

Az egyik első híradás Szilassyról 1945. április közepén a koalíciós alapon szerkesztett Szabadságban jelent meg. A cikk beszámolt Páger Antal és a tanító-író, Kerecsendi Kiss Márton[15] Magyarországról való elmeneküléséről, hozzátéve, hogy „ugyancsak sikerült Németországba szöknie Szilassy Lászlónak”.[16] A művésszel ugyanakkor nem találkozhatunk azoknak (a Magyar Művészek Szabadszervezete filmalosztálya által összeállított és már említett) névsorában, akik „hazafiatlan, náci, antidemokratikus és áruló, valamint háborús uszító magatartásuknál fogva a mozi vásznán semmiféle tevékenységükkel nem szerepelhetnek”.[17] Szintén nem olvasható Szilassy neve a magyar háborús bűnösök ún. második listáján, amelyen pedig több színész is rajta van.

A „fasiszta irányú” és szovjetellenes könyvek, zeneművek filmek május közepi újabb, a korábbinál terjedelmesebb, szintén hivatalos listája viszont már említi Szilassyt.[18] Szintén szerepel neve a Magyar Közlöny betiltott filmeket felsoroló Hirdetményében.[19]

A színésszel kapcsolatban ekkor már egyre fantasztikusabb hírek láttak napvilágot. A háború utolsó napjaiban Passauban állítólag hazafias verseket szavalt és az árulók felkoncolására biztatott Kassai Ferenc nemzetvédelmi és propagandaminiszter megbízásából,[20] főhadnagyi egyenruhában „boldogan beszélgetett” Szálasival a nyilas kultúrértekezleten,[21] de „kiderült”, hogy eredeti nevén, mint Szabó László főhadnagy nemcsak a Margit körúti börtön nyilas rabjait szabadította ki, hanem részt vett emberek megkínzásában és a Duna-parti tömeggyilkosságokban is.[22] A Világ címlapon számolt be arról, hogy „meg nem erősített hírek szerint” Albrecht főherceggel együtt külföldön letartóztatták,[23] ami éppúgy nem bizonyult igaznak, mint az a tudósítás, hogy volt felesége „résztvett a köztársaságellenes összeesküvésben és szállást adott több olyan személynek, aki a rendőrség elől bujkált”.[24]

Az emigráció; Szilassy László magyarországi megítélésének változása

Jóllehet a háborús bűnök kérdésének háttérbe kerülése, a diktatúra kiépülése és megszilárdulása Szilassyt „fasiszta” színésztársaival együtt kiszorította az újságok hasábjairól, ám a ténytől függetlenül a velük kapcsolatos hivatalos felfogás természetesen nem változott. (Legfeljebb Kiss Ferenc és Páger Antal esetében 1956-ban – közvetlenül a forradalom előtt, amikor Páger visszatért az országba, Kiss Ferenc pedig a győri színpadra.)

A magyar közönség ennélfogva nem értesülhetett Szilassy további sorsáról, pályájának a dél-amerikai, az argentínai magyar diaszpórában való folytatásáról. Argentína fővárosa, Buenos Aires rendhagyó szerepet játszott a kisebbségi sorba kényszerült magyar emigráció életében. A határon túli magyarságnak a Kárpát-medencén kívül kizárólag itt maradt fenn tartósan saját színháza. Az 1948. július 12-én alakult Magyar Színjátszó Társaság hét éven át működött Buenos Airesben az 1944. március 19-e után a Madách Színházat irányító, egyúttal a Színészkamara főtitkáraként is dolgozó, tehát az adminisztrációhoz kétségtelenül értő Cselle Lajos igazgatósága alatt. A társulat tagjai között olyan kiemelkedő művészeket találhatunk, mint Páger Antal, Vaszary Piroska, Págerné Komár Júlia, Hajmássy Miklós, Szilassy László, Eszenyi Olga, Tahi Anna Mária és – a jórészt műkedvelőkből álló Délamerikai Magyar Nemzeti Színház megalapításáig – Szeleczky Zita. A repertoáron Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc (Bizánc), Gárdonyi Géza (A bor), Mikszáth Kálmán, Hunyadi Sándor, Harsányi Zsolt, Bónyi Adorján (Az elcserélt ember), Rákosi Viktor, Vaszary János (Egy nap a világ), Kerecsendi Kiss Márton (Az első) darabjai mellett a drámairodalom klasszikusai – Ibsen, Maugham, Scribe, Shaw) darabjai szerepeltek.[25] A társulat léte kegyelmi állapotnak tekinthető. 1955-ös megszűnése után Szilassy Lászlót is utolérte a diaszpórában élő művészek sorsa: szakmájában nem alkalmazták, legfeljebb alkalmi fellépésekhez juthatott, iskolai ünnepségeket rendezett.[26] 1960-as brazíliai honosítási papírján a foglalkozás rovatban a díszlettervező szerepel.[27]

Szilassy személyét ugyan keveset említették Magyarországon a nyolcvanas évek végéig, ám a róla szóló, hivatalosnak tekinthető álláspont az 1945-öt követő negatív kontextuson – a háborús és népellenes bűnösségen, a szélsőjobboldaliságon – alapult. Éppen a Kétszer kettő apropóján (ebből az 1944-es alkotásból vágták ki a színészt és helyettesítették Várkonyi Zoltánnal) említi népszerű filmtörténeti sorozatában Sas György Szilassyt „hírhedt nyilas »szépfiú-színész«”-ként, „aki a megvert fasisztákkal elmenekült”. (Sas 1965, 25. p.) Vélt vagy valós politikai felfogásának minősítése olykor összeolvad tehetségének értékelésével. Ahogyan Ábel Péter fogalmazott az 1973-as Új Filmlexikonban: „A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején sokat foglalkoztatott szerelmes színész, szalonvígjátékok hőse. Népszerűségét elsősorban külsejének köszönhette. A jobboldali művésztársadalomnak közismert alakja volt. Eredeti nevén, mint Szabó László főhadnagy részt vett az 1944. október 15-i Szálasi-puccsban. A nyilasuralom bukása után Ausztriába, majd Latin-Amerikába szökött.” (Ábel 1973, 512. p.)

Másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Szilassy Lászlóval kapcsolatban valamiféle paradigmaváltás kezdődjék, hogy aztán végpontján az is ugyanolyan kritikátlan védelembe, sőt apológiába menjen majd át, mint amilyen kritikátlanok voltak vele szemben nem sokkal korábban démonizálói. A kiindulópontot a Filmkultúra 1987. decemberi száma jelentette, címlapján a változás szándékát szimbolizálva Szilassyval és a más okokból szintén sokáig nemkívánatosnak tekintett Karády Katalinnal. A folyóirat hazalátogatása alkalmából hosszan foglalkozott a negyvenes évek második felében Párizsba költözött rendezővel, Hamza D. Ákossal. A lapban közölt beszélgetés során a rendező az 1945 óta elterjedthez képest Szilassyról jóval árnyaltabb képet fogalmazott meg. Nemcsak fölmentette őt a legtöbb addigi vád alól, de megalapozta azt a máig uralkodó narratívát, amely névazonosságon alapuló félreértéssel magyarázza a színész ellen megfogalmazott vádakat: „Egyébként Szilassy korántsem volt annyira jobboldali, mint ahogy ez máig él a köztudatban. Amikor én a Szíriuszt forgattam vele, a legvadabb baloldali negyvennyolcas kuruc magyar volt. Nemcsak azért, mert a filmbeli szerepe ezt kívánta, hanem valóban így érzett akkoriban. Ezután bolond módon beleszeretett Szeleczkybe [Szeleczky Zita színésznőbe], akinek úgy akart beférkőzni a kegyeibe, hogy elkezdett jobboldaliaskodni. A nyilasok úgynevezett számonkérő székének a vezetője ebben az időben egy Szilassy László nevű százados volt. Az ő rémtetteit, kegyetlen tömeggyilkosságait a névazonosság miatt sokan a filmszínésznek tulajdonították. A történelem nagyon ferdén és súlyosan ítél ezáltal róla, pedig neki semmi köze nem volt ahhoz a Szilassy Lászlóhoz, még csak kinézésre sem hasonlítottak, az egy zömök ember volt. A filmszínész Szilassy mint tartalékos repülő főhadnagy 1944-ben Szabó László néven bevonult. Ez volt ugyanis az eredeti neve, a hadseregben pedig nem szerepelhetett színésznéven. Ha lett volna a számonkérő széknél, ott is csak Szabó László néven szerepelhetett volna.” (Balogh 1987, 42–43. p.)

A személycsere motívumán alapult az a rehabilitáció gesztusát megadó kétrészes Ábel Péter-cikk is 1990 májusában, amely máig hivatkozási alap Szilassy ártatlanságának hangsúlyozásakor. Az írás kiindulópontja: Ábel imént idézett, az Új Filmlexikonban megjelent sorainak megcáfolására szólítja fel a szerzőt a színész fia, ifj. Szabó László. A múltfeltárás innen indult. (Ábel 1990a, 18. p.) A család, kortárs színészek bevonásával zajló, ám távolságtartást és tárgyilagosságot ígérő vizsgálat – Hamza D. korábbi érveit megerősítő – eredményt hozott. A személycserét Szilassy László százados és Szilassy (Szabó) László színész esetében adatokkal támasztotta alá Ábel Péter.[28] Egyetlen vádpontot látott igazoltnak, hogy a színész 1944. október 15-én (civilben, nem pedig SS-egyenruhában) részt vett a Margit körúti nyilas fogolyszabadításban. (Ábel 1990b, 36. p.) A kegyetlenségekre viszont Ábel nem talált adatokat; ugyanakkor Szilassy-ügyben ő sem merte végérvényesen letenni a garast. „Ha bűntelen volt, talán nem kellett volna elhagynia hazáját. Történelmi sorsfordulók közepette persze nehéz érzelmek nélkül, józanon dönteni. Így történhetett ez Szilassy László esetében is, hacsak ez a kép nem módosul róla valamilyen új, ezután előkerülő dokumentum alapján” – fogalmazott. (Ábel 1990b, 37. p.)

Ennek ellenére az ezt követő, Szilassyval foglalkozó írásokból eltűnt a kétely; Ábel Péter szövegéből a későbbi publikációk csak a „bűntelenségre” vonatkozó passzusokra hivatkoznak, azokat veszik át. Mudrák József Szilassy-monográfiája – a művész életének eddigi legteljesebb összefoglalója – 2008-ban jelent meg az Attraktor Kiadó gondozásában. A szerző ugyan számtalan, addig ismeretlen, elsősorban filológiai tényt, illetve korábban nyilvánosságot nem kapó fényképet is közzétett, ám munkája nagyrészt figyelmen kívül hagyja a kritikai történetírás metodológiáját, Szilassy iránt erősen elfogult. Emellett nagyon keveset foglalkozik a színész 1944–45-ös tevékenységével. Igaz, részletesen idézi Szilassy menekülésének kalandfilmbe illő epizódjait, a színész ugyanis az ostromgyűrű bezárultakor Budapesten rekedt, végül március elején sikerült átjutnia a fronton a német–magyar vonalak mögé. (Mudrák 2008, 124–126. p.) Ám az ellene felhozott vádakat nem vizsgálja, hanem mint rágalmakat visszautasítja, és csupán megismétli Ábel Péter állítását, hogy a művészt összekeverték egy nyilas érzelmű, azonos nevű századossal. (Mudrák 2008, 127–128. p.) Nem keresi a választ tehát azokra a kérdésekre, hogy miért volt Szilassy a kevés színész (Gárdos Kornélia, Szeleczky Zita, Alapy Nándor, Kiss Ferenc és Páger Antal) között, akiket meghívtak a nemzetvezető kultúrértekezletére, vagy hogy volt-e köze a Margit körúti nyilas fogolyszabadításhoz. Különböző változatokban, de más tanulmányokban is nagyjából ezek a motívumok ismétlődnek.[29]

Szilánkok 1944–45-ből

Hogy mi történt pontosan Szilassy Lászlóval 1944–45-ben, mikor és hogyan juthatott tévútra a színész, s hogy fűződik-e bármiféle bűn a nevéhez, arra egyelőre nem lehet választ adni. Tény, hogy a nyilasok ellen folytatott perekben, a nyomozati anyagokban eddig nem sikerült rábukkanni Szilassyval kapcsolatos terhelő adatra. A rendelkezésünkre álló dokumentumok nem erősítették meg azokat a sajtóban is megszellőztetett híreket, amelyek konkrét eseteket említenek.[30] A rendelkezésünkre álló sajtóanyagok – háttérben az eddig említettekkel – legfeljebb árnyalni tudják a jelenlegi képet, Szilassy László és a szélsőjobboldal viszonyáról perdöntő bizonyítékot nem tudnak kiállítani.

Figyelemre méltó apró tény például, hogy 1944 novemberében, tehát már a Szálasi-féle hatalomátvétel után a nyilas filmcenzúra Manninger János Kétszer kettő című filmjét betiltotta: az 1945 után újraforgatott alkotást „erkölcsi problémák” és „közösségellenes tendenciák” miatt nem tartották alkalmasnak a vetítésre.[31] A tilalom ténye – implicite Szilassy kiemelt politikai helyzetére is utalva – a korabeli sajtóközlemény szerint „szakmai körökben élénk feltűnést keltett”, mert „a Kétszer kettő férfi főszerepét Szilassy László játssza”.[32]

Egyértelműbben utal Szilassy privilegizált politikai helyzetére az a kisebb sajtópolémia, amely 1944 decemberében alakult ki a színész katonai szolgálatának apropóján. Az előzmény, hogy a napilapok – a színészek közül egyedüliként – tették közzé a hírt, hogy Szilassy László, „a népszerű filmbonviván is bevonult csapattestéhez. Szilassy régi katona és jelenleg mint tüzérfőhadnagy teljesít szolgálatot”.[33] Persze más színészek is katonáskodtak, például a pályakezdő Halász Géza (1919–1957), akivel a Magyar Ünnep című képes hetilap egyik utolsó számában, 1944. december elején jelent meg interjú abból az alkalomból, hogy frontszolgálata elismeréseként zászlóssá léptették elő. Ebben Halász ugyan neve említése nélkül, de felismerhetően a katonaságnál irodai munkát végző Szilassy Lászlóra utalva néhány keresetlen szóval emlékezik arról a színésztípusról, amelyik közhírré teszi bevonulását, miközben nem teljesít frontszolgálatot: „Hallottam regéket mesélni színészek »önfeláldozó« katonai szolgálatáról, mely a valójában [sic!] sokszor nem egyéb, mint íróasztal melletti hősiesség – én a magam részéről nagyon elítélem ezt a módszert. Ha egy színész, bármilyen körülmények és előzmények folytán, katona lesz, legyen egészen az. Ne csak a száját jártassa, hanem menjen ki az arcvonalra is. Könnyű jólszabott egyenruhában feszíteni a nagy nyilvánosság előtt – mely azonban egészen véletlenül, valahogy mindig ugyanaz a nyilvánosság, mely színészi minőségében szokta tömjénezni a művész urat. Tessék komiszba öltözni és fegyvert fogni a gondosan ápolt kezekbe! Mert csak ebben az esetben van joga, hogy elmondhassa magáról: katona vagyok! […] Részt kell venni a harcokban és csak azután szabad harcra buzdítani a többieket – különben hamis a hang, mely biztatni akar!”[34]

A nyilas központi pártlap, az Összetartás meglepően gyorsan, a Magyar Ünnep megjelenése után egy nappal reagált is a háborús helyzetben kétségtelenül marginális interjúra, nyilvánvalóan Szilassy Lászlóra vonatkoztatva Halász Géza szavait. A pártújság jegyzetírója úgy vélte, Halász „elvetette a sulykot”, amikor „félre nem érthető célzásokat tett arra az élvonalbeli művészünkre, akinek szélsőjobboldali felfogása és bátor kiállása mindenki előtt ismeretes! Úgy látszik, hogy a nyilatkozó művészünk elfelejtkezett arról, hogy nálánál jóval értékesebb és harci tettekben is kiválóbb egyénről szőtte a rágalmat. Minden esetre tudomására hozzuk, hogy az általa szapult művészünk a hatalom átvételének óráiban maga is tettlegesen részt vett az ügy diadalra vitelében. Több társának az élén kiszabadította a Margit körúti fogházban raboskodó hungarista harcosokat.”[35]

Szilassy Lászlónak a szélsőjobboldalhoz fűződő kapcsolatát támasztja alá – azon túl, hogy az Összetartás pozitív tónusban emlékezett meg a Margit körúti fogolyszabadításban való, később vele kapcsolatban rendre emlegetett részvételéről – a Győri Nemzeti Hírlap március 22-i, tehát hónapokkal későbbi riportja a színészről. A cikk részben a Hamza D. Ákos és Ábel Péter által említett személycsere jelentőségét is megkérdőjelezi. Az előzmény: Szilassy 1944 decemberében sikertelenül próbálta meg elhagyni a bekerített Budapestet, majd szovjet fogságba esett. Az ezután történteket Mudrák József róla szóló monográfiája így foglalja össze: „Sikerült megszöknie, de újból fogságba esett. Az oroszok több hónapig kényszermunkát végeztettek vele (árkot ásott), közben megfigyeléseket tett az oroszok felszereltségét, harci morálját és az elfoglalt területen lévő magyar lakosság, valamint a hadifoglyok irányában tanúsított viselkedésüket illetően. […] Sikerült megszöknie és eljutnia a magyar–német csapatokhoz.” (Mudrák 2008, 124. p.)

A Győri Nemzeti Hírlap újságírója találkozott is a szerencsésen frontot váltó színésszel egy közelebbről meg nem nevezett magyar SS-alakulat parancsnokságán, ahol „toprongyosan jelentkezett”.[36] (Szilassynak az emigrációban született visszaemlékezése szerint: „Bián, Torbágyon, Bicskén keresztül hajtottak bennünket az oroszok, egész Csákvárig, ott a Fehérvár felől előnyomulókkal indultak a Vértesnek. Sohasem hittem volna, hogy ezeken az idillikus vidékeken egy hónapon át, éjszaka, hóban, lövészgödröket ássak orosz gyalogosoknak! Amíg dolgoztam, figyeltem az orosz vonalat, kerestem a rést, ahol kibújhatnék. Három övezeten kellett volna átmennem, ismertem az összes géppuskafészkeket, de a nagy hó miatt csak az első olvadás után, március első éjszakáján indulhattam. […] Az első vonal előtt teljes aknásítás volt, de ismertem az orosz aknatelepítést és mint a macska, szökelltem az aknák között négykézláb. Ki is értem szerencsésen, elmaradtak az utolsó aknadugók. […] A virradatban előttem állt egy tüzérségi fedezék, épp egy huszár feje kandikált ki rajta. »Hé, koma!« – kiáltottam rá. Bajtársam fegyvere után kapott. »Ne lőj, öregem!« »Ki vagy?« »Szilassy hadnagy.« […] S ekkor megjelent háta mögött egy szakaszvezető, belenézett szakállas arcomba, vizsgált hosszan és szívéből szakadó hangján nagyot kanyarított s hozzátette: Az a csakugyan. Ismerem a mozibul.”) (Idézi: Mudrák 2008, 125. p.)

„Március 1-ről 2-ára virradó éjszaka csúsztam át a bolsevista állások között huszárjaink vonalába […] a Vértes-hegységben” – mondta Szilassy 1945 elején a Győri Nemzeti Hírlap munkatársának. A cikk szerint a parancsnokságon megdöbbenve fogadták, „mert régi elveszettnek hitt bajtársra ismertek benne: Szilassy László SS főhadnagy állt az ajtóban… […] A nagy sikereket megért, sokat ünnepelt színész, – mint az köztudomású, – a múlt évben, az októberi események előtti napokban felajánlotta szolgálatait a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségnek, bevonult a magyar SS harccsoportba s az elnökségre került, mint a parancsnok egyik legbizalmasabb munkatársa.” Szilassy a fent rögzítettekhez hasonlóan számolt be hányattatásáról, levonva a tanulságot is: „Most itt vagyok, hála a jó Istennek! Pihenek egyet, aztán újra eljövök közétek, mert veletek akarok harcolni a győzelemig.” Az írás végén a színész megemlít néhány, a budapesti Szabadság 1945. február 8-i számában, tehát a frontvonal túloldalán megjelent néhány cikket. (A 8-i Szabadságban valóban olvashatók az említett írások.) Meneküléséről beszámolt a Nyilaskeresztes Párthoz tartozó újságíró-barátjának, Somody Istvánnak is Nyugat-Magyarországon, vele egy művészestén találkozott.[37] Somody emlékei szerint a színész ekkor tartalékos főhadnagy volt. A megbeszélt hosszabb találkozóra már nem kerülhetett sor közöttük, a nyugat felé meglódult front időközben menekülésre kényszerítette őket.

Mindezek csupán szilánkok, töredékek. Ugyanakkor olyan töredékek, amelyek érdemben árnyalhatják a színésznek a szélsőjobboldalhoz fűződő viszonyáról való eddigi tudásunkat.

Hivatkozott források

MNL OL

K 159. 53. cs. Mozgóképek ellenőrzési ügyei, 1944.

Hírlapok, hetilapok

Győri Nemzeti Hírlap, 1945. március

Kossuth Népe, 1948. február

Magyar Közlöny, 1945. február, március, június.

Magyar Nemzet, 1945. május, 1994. január.

Magyar Ünnep, 1944. december

Magyarság, 1941. július, 1944. október, 1944. november

Összetartás, 1944. december

Szabad Magyarság, 1957. április

Szabad Nép, 1945. május

Szabadság, 1945. március, április

Új Élet, 1974. július

Új Magyarság, 1944. október

Világ, 1945. június, 1946. június, 1947. január, augusztus

Világosság, 1946. május

Irodalom

Ábel Péter 1990a. Történelmi nyomozás I. Szilassy László vagy Szabó? Színházi Élet, május 6.

Ábel Péter 1990b. Történelmi nyomozás II. Szilassy László vagy Szabó? Színházi Élet, május 13.

Ábel Péter (főszerk.) 1973. Új Filmlexikon. L-Z. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Balogh Gyöngyi (szerk.) 1987. Élő filmtörténet. Hamza D. Ákos a Magyar Filmintézetben. Filmkultúra, december.

Horányi Károly 2010. Vád és emlékezet. Lezáratlan eljárások Szabó Lőrinc ügyében. Kortárs, 1. sz. 3–28. p.

Kabdebó Lóránt (szerk.) 1993. Harminchat év. Szabó Lőrinc és felesége levelezése. II. kötet (1945–1957). Budapest, Magvető Könyvkiadó. konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABOL/szabol01654a_kv.html. Letöltés időpontja: 2023. október 5.

Miklós Zoltán 2015. Tolnay Klári egyik filmes férfipartnere, Szilassy László. In Sirató Ildikó (szerk.): Színháztörténeti konferencia 2014. Tolnay 100 – A 20. századi (színész)nő választásai. Konferencia a 20. századi magyar színészet, a színészek és közönségük történetéről. 2014. október 30–31. Vígszínház, Házi Színpad. Raszter Könyvkiadó és nyomda.

Mudrák József 2008. Volt egyszer egy filmsztár. Szilassy László élete. Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor Kiadó.

Papp István 2014. A magyar Jud Süss. Kádár Lajos Ártatlanok? című színdarabjának története. II. Betekintő, 4. 1–18. p.

Sas György 1965. Hetven év a Boulevard des Capucines-től a Gyarmat utcáig. A magyar film regénye. Film Színház Muzsika, április 2.

Sas György 1990. Színészek földön és egen. Déryné vándorútjai a XX. században. Film Színház Muzsika, február 17.

Zinner Tibor 2011. A magyarországi népbíráskodásról a XXI. századból visszatekintve. In Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás? Népbíróság-történeti tanulmányok. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, 136–160. p.

Zinner Tibor–Róna Péter 1986. Szálasiék bilincsben I. A Hűség Házától az Andrássy út 60-ig. Budapest, Lapkiadó Vállalat.

Rövid URL
ID6616
Módosítás dátuma2023. december 13.

Szabó Dezső és a népi írók Kelet-Európája – Helyünk Európában

Hol a helyünk Európában? Mit értünk egyáltalán Európa fogalma alatt? Ezek a kérdések különös hangsúllyal kísérték végig történelmünket. A Nyugathoz való alkalmazkodás, vagy a Kelet...
Bővebben

Részletek

Hol a helyünk Európában? Mit értünk egyáltalán Európa fogalma alatt? Ezek a kérdések különös hangsúllyal kísérték végig történelmünket. A Nyugathoz való alkalmazkodás, vagy a Kelet felé fordulás dilemmája a trianoni békediktátumot követően ismét élesebben vetődött fel. Egyre többen érezték úgy, hogy a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot, amikor nem akadályozta meg a történelmi ország szétesését. A Kelettel szimpatizáló csoportok tervezgetéseit elsősorban a „hálátlan Nyugatból” való érzelmi kiábrándulás vezette.[1] (Ring 1986, I., 529. p.) A Kelet felé fordulók egyik része – Kossuth Lajos dunai konföderációs programját követve – a kelet-európai népek egymásrautaltságát és összefogását hirdette, míg a turanisták figyelmüket Kelet-Ázsia felé fordították.

A Horthy-korszak vezető elitje történelmi véletlenként fogta fel Trianont, ezért a politikai élet irányítóinak többsége legjobb megoldásnak az integrális revíziót tartotta. A két világháború között a Szent István-i állameszme reprezentálta leginkább a történelmi Magyarország visszaállításának programját. Szekfű Gyula, a rendszer egyik reprezentatív történésze amellett érvelt, hogy a magyarság útja ezer év óta Közép-Európa és Nyugat-Európa példáját követni, s egy Kelethez forduló parasztállam visszavetne bennünket. A német eredetű Közép-Európa fogalmat sokan elvetették.

A német és orosz területek közé ékelődött térségre Gál István és Kosáry Domokos a Kárpát-Európa fogalom bevezetését javasolták. 1940 januárjában a Magyar Nemzet hasábjain bontakozott ki vita a térség elnevezéséről. Gál István erre így emlékezett vissza: „Bartók Bélával beszélgettem a térség elnevezésről. Ő is kötötte magát Kelet-Európához s ki is fejtette nekem részletesen, mennyire igazolja a népzenekutatás ennek meglétét. Mindenesetre, hogy két ilyen világraszóló géniusz, mint Bartók Béla és Szabó Dezső félreérthetetlenül és határozottan a Kelet-Európa fogalom mellé kötötték le magukat, meggondolásra ad okot mindenkinek, aki mást ajánlana.” (Ring 1986, I., 10. p.) A népi mozgalom organizátora, Németh László is hasonló szellemben hirdette: a kelet-európaiság vállalásával lehetünk európaiak.

A népi írók az integrális revíziós – tágabb értelemben az ország sorsát nagyhatalmak szövetségében elgondoló – politika helyett egy sajátosan magyar (illetve kelet-európai) út megtalálásában látták a „nemzeti sorskérdések” megoldásának útját. Az 1930-as évek elején színre lépő magyar népi mozgalom képviselői (Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán) a magyar bel- és külpolitika kérdéskörét szerves egységben kezelték. Németh László nyomán a fiatal írónemzedék tagjai azt vallották, hogy a magyar belpolitika megújítása lehet az alapja egy új, a szomszédos országok felé nyitott külpolitikának is. Németh erről így írt: „Magyarországnak egy külpolitikája van ma: a belpolitika. Kifelé hallgatni, befelé tenni: ezzel erősödünk meg kifelé is.”[2] A szegényparasztság felemeléséért küzdő írók a Márciusi Frontba tömörülve hirdettek programot 1937-ben. Március 15-én a Nemzeti Múzeum kertjében összegyűlt mintegy ötezer fős tömeg előtt a népiekhez tartozó – akkor 24 esztendős – Kovács Imre ismertette a népiek követeléseit. Ezek közt az utolsó, azaz a 12. pont így hangzott: „Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hova tartozandóság kérdésébe az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.” Azaz a fiatal népiek a „két pogány” (Szovjetunió, Németország) közé ékelődött Magyarország esetében a Duna-menti országok szövetkezését, a határok kérdésében pedig legfeljebb az etnikai revíziót tartották reális alternatívának.

A kelet-európai népek valamely föderáció keretében történő egyesítésének gondolata már a 19. század közepén felmerült. Teleki László és Kossuth Lajos mellett lengyel és román emigránsok (pl. Adam Jerzy Czartoryski, a román Nicolae Bălcescu) is szorgalmazták a térség népeinek összefogását, a 20. század elején pedig Ady Endre és Jászi Oszkár hirdette a Duna menti népek összefogását.

Hogyan képzelték el ezt a belső megújulással egybekötött külpolitikát? Mit jelentett írásaikban a „két pogány közt” őrlődő Magyarország kiútkeresése? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ e dolgozatban.

A közös német- és Hitler-ellenességen, valamint a népi írók némelyikénél meglevő konföderációs elgondoláson túl az is kiemelendő, hogy a népieknek nem volt átfogó tervük a világpolitika kihívásaira, írók voltak elsősorban, nem politikusok vagy diplomaták, ezért egységes külpolitikai koncepcióval nem rendelkezhettek. A népiek külpolitikai nézetei – eltekintve a Márciusi Front 1937. évi programjától, a Makói Kiáltványtól, majd a Nemzeti Parasztpárt programtervezetétől – nem öltöttek testet „hivatalos” formában. A külpolitikai nézeteiket leginkább publicisztikai írásaik, kisebb részben levelezésük, feljegyzéseik tükrözik. Mivel így is nagy hatást gyakoroltak a 20. századi magyar politikai gondolkodásra – gondoljunk csak az 1956-os forradalomban testet öltő harmadik utas eszmére –, ezért is különösen érdemes az ő nézeteikkel részletesebben is megismerkednünk.

Szabó Dezső látóhatára

A népi írók eszmélésüket az Ady – Móricz – Szabó Dezső triász szellemi hatásának köszönhették elsősorban. A tizenkét gyermekes református családból származó Szabó Dezső (1879–1945) Kolozsváron szerzett érettségi bizonyítványt kiváló eredménnyel. Középfokú tanulmányai után Budapestre kerülve az Eötvös Kollégium hallgatója lett. Finnugor nyelvészeti tanulmányait feladva magyar és francia szakos középiskolai tanárként járta be az országot. 1906-tól 1918-ig botrányokkal tarkított életet él: összeférhetetlen természete miatt két-három évente áthelyezték Székesfehérvárról Nagyváradra, Sümegről Ungvárra, végül pedig Lőcsére.[3] 1910-ben szervezőként vett részt egy tanári tiltakozó mozgalomban, s ennek keretében éles vitába került Tisza István miniszterelnökkel. A polémia, melynek révén országos ismertséget szerzett, a Nyugat és a Huszadik Század köreihez közelítette őt. Azonban ebből a körből is hamarosan kitűnt különvéleményével: Adyhoz hasonlóan ellenezte a világháborút, a franciákkal rokonszenvezett, s bírálta a német Közép-Európa-terveket, melyekben fenyegetést látott a magyarságra nézve. 1915-ben jelent meg Az individualizmus csődje c. írása a Huszadik Század c. folyóiratban.[4] Ebben a reformáció és a felvilágosodás koráig visszanyúlva arra a következtetésre jutott, hogy az egyéni szabadságjogok kiterjesztése a közösségi értékek lerombolását eredményezte. Az egyén jogainak túlzott erőltetése egy korlátok nélküli, az embert gazdaságilag kizsákmányoló „szabadversenyt” hozott létre, amely önzésében háborúba sodorta Európát. Véleménye szerint a liberális kapitalizmus bukását csak egy szociális forradalom hozhatja el, melyben helyre kell állítani a közösség elsőbbségét az egyéni érdekekkel szemben.

Szabó eltávolodva a polgári radikálisoktól a világháborút követően az elsők között vizsgálta a magyarság hanyatlásának okait Az elsodort falu című regényében. A kollektív világnézetre vonatkozó, előbb ismertetett nézeteit fogalmazta meg szépirodalmi keretek között ebben a munkájában. A történelmi Magyarország hanyatlását vizsgáló regényében az író minden társadalmi réteget bírált: a sváb hivatalnokot, a zsidó hadiszállítót s a lebzselő arisztokratát éppúgy, mint az alkoholizmusba menekülő dzsentrit. Az egyetlen kivétel a magyar parasztság, amelynek ábrázolásánál az ítélkezést fölváltja a csodálat. Az író Az elsodort faluban (az „idegenekkel” szemben) a faluhoz, a parasztsághoz és az azzal azonosított örök magyarsághoz menekül. A nemzet hanyatlása tehát szükségessé teszi a megváltó szándékot, s ez a szándék a regény paraszti származású főhősében, Böjthe Jánosban jelenik meg. „Ő az egészség – írja Fülep Lajos a regényről – szemben a betegséggel, az erkölcs az erkölcstelenséggel, az erő a gyengeséggel: ő a falujához, a néphez, az anyaföldhöz visszatért magyar úr, férfi és író, a gyermekszemű zseni és a romlatlan, ősegészségű óriás. Aki a háború pusztítása után is visszatért a faluba, hogy felépítse: ő a jövendő, a magyarság reménye…”[5] A regény hatása ellentmondásos volt. Azt pontosan ismerte fel az erdélyi származású író, hogy a parasztság felemelése nélkül nem mehet végbe egy új Magyarország megteremtése. Ez azonban nem azért volt így, mert csak a parasztok voltak magyarok, hanem azért, mert ők voltak a legnyomorúságosabb helyzetben a korabeli Magyarországon. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert egyfelől a regény nyomán a szociális kérdés nagyobb hangsúlyt kapott a közgondolkozásban, másfelől 1919–1920-ban számos szélsőjobboldali társaság is hivatkozik Az elsodort falura, antiszemita részletei miatt. A Tanácsköztársaság bukása után Szabó Dezső kezdetben az ellenforradalmi rendszer aktív támogatója volt, majd az általa is remélt reformok (földosztás, választójog kiszélesítése, népiskolai oktatás reformja) elmaradása után a Horthy-korszak ellenzékeként fejtette ki haláláig írói, publicisztikai és pamfletista tevékenységét.

A zsidósággal kapcsolatban is ellentmondásos pályája mérlege: a tízes évek végén és a húszas évek elején megjelent írásainak summázata szerint Magyarország egy zsidó világ-összeesküvés áldozata lett, s ez vezetett el Trianonhoz, míg a harmincas évek végére felülbírálva korábbi álláspontját náciellenes írásokat jelentet meg, s elsők között tiltakozik például 1938-ban az első zsidótörvény ellen. A második világháborúhoz közeledve számos írásában[6] bírálja a nyilasok politikáját. Egyik életrajzírója, Gombos Gyula szerint nem véletlen, hogy volt idő, amikor Szálasi őt tekintette egyetlen komoly ellenfelének. Fenyegetéssel vagy megkörnyékezéssel többször megpróbálta leszerelni, egy alkalommal személyesen is felkereste. Annak rövid megállapítása után, hogy Szálasi német részről anyagi és erkölcsi támogatást élvez, Szabó Dezső kitette a szűrét: idegen hatalom megbízottjával, úgymond, nincs mit beszélnie. Az esetet később maga mesélte el egy nála járt diákküldöttségnek, hozzátéve, hogy az újabb fejlemények után – ez közvetlenül az Anschlusst követő napokban volt – hajlandó lenne Szálasi nevét egy évig dicsőíteni a Füzetekben, ha az kimegy Németországba és agyonlövi Hitlert… (Gombos 1989, 19. p.)

Az előbb említett írások (Az antijudaizmus bírálata, A végzet ellen) is az ún. Szabó Dezső Füzetekben jelentek meg. A Németh László Tanújához hasonlóan egyszemélyes folyóirat 1934 és 1942 között nyolcvan számot élt meg. A Füzeteket Szabó Dezső maga írta tele, lapjain szerepeltek vezércikkek, esszék, vitairatok, pamfletek, miniszterelnököknek írt nyílt levelek. A Szabó Dezső Füzetekből megszerkesztett, Az egész látóhatár címen megjelent tanulmánykötetet Püski Sándor adta ki – először – 1939-ben. A németellenes írások miatt a második világháború idején a Füzetek mellett az író Marczibányi téri és Rákóczi téri, vacsorával egybekötött előadásait is betiltották. Szabó Dezső utolsó vele készült interjúját 1944. március 12-én, a német megszállás előtt egy héttel adta néhány, fővárosban tanuló vidéki kollégistáknak. A háború eseményeiről az volt a véleménye, hogy a magyarok a németekkel együtt buknak el, mert erkölcsi alap nélkül álltak melléjük.[7] A megszállást követően Szabó Dezső is – többek között Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Veres Péterrel és Illyés Gyulával egyetemben – a német Gestapo listáján van a letartóztatandók között. (Németh 2002, 823. p.) Budapest ostroma idején – egyetlen megmaradt tevékenységként – tovább körmölgette hol fűtetlen lakásában, hol az óvóhelyen Életeim c. önéletrajzi regényét. Január első napjaiban maradt befejezetlenül a kézirat, miután a magányos író vízkeresztre virradólag fulladási rohamot kapott, s hirtelen nagyon legyengült. Szabó Dezső 1945. január 13-án Pest ostroma közben halt meg: a Rákóczi téri lakása pincéjében gyűrte le a tüdőgyulladás és az éhezés.

Szabó Dezső külpolitikai írásainak főbb megállapításait, ha összegezzük, a következőket állapíthatjuk meg. A fennálló Horthy-rendszer által hirdetett Szent István-i magyar birodalom megvalósítása az író szerint lehetetlen, hiszen a Trianon következtében elszakadt nemzetiségek nem akarnak Magyarország kötelékébe visszatérni. Még kevésbé kívánatos Magyarország számára a Habsburg-restauráció, hiszen a Habsburgok több évszázados uralma szerinte csak szenvedést hozott a magyarokra. 1923-ra Szabó Dezső végleg szakított az ellenforradalmi rendszerrel, s írásaiban a német „térfoglalás” veszélyeire hívta fel a figyelmet. 1927-től kezdve foglalt határozottan állást a magyar önállóságot veszélyeztető Anschluss és Mittel-Europa tervek ellen. Szerinte a Magyarországon tapasztalható legitimista, irredenta és „antijudaista” propaganda gerjesztése is végeredményben a Közép-Európában terjeszkedni kívánó Németország érdekét szolgálja. A német nagyhatalomra példaként tekintő nyilasok politikája csak az ország további csonkulását eredményezheti, ezért az író mélyen megvetette a nyilas mozgalmat. A magyar külpolitika vezérelve szerinte csak a semlegesség biztosítása lehetett.

Szabó Dezső a kelet-európai népek összefogásának vízióját fogalmazta meg a Németország és Szovjetunió közé szorult Magyarország számára. Ennek első pillére lett volna a magyar–román közeledés, melynek gondolatát Trianon után hat évvel fogalmazta meg az író. Meglepőnek tűnhet a gondolat, miközben érdemes leszögeznünk, hogy a Bethlen-kormány idején a magyar–román viszony minimális normalizálódásának egyik állomásaként Magyarország és Románia 1924-ben több egyezményt írt alá, melyben kölcsönösen lemondtak az 1919–1920-as háborúskodás és megszállás címén támasztott jóvátételi igényekről, valamint a kereskedelmi kapcsolatokat a legnagyobb kedvezmény elve alapján rendezte a két ország. Bethlen értékrendjében a szomszédos államok kapcsán több okból a Romániával való megegyezés állott első helyen. Maga is erdélyi lévén, az ottani magyarság érdekei különösen közel állottak hozzá, valamint ott élt a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbség. Továbbá a latin szomszédhoz való közeledés ellensúlyozhatta a szláv és a német uralmi igényeket a Duna-medencében. (Fülöp–Sipos 1998, 143–144. p.) A miniszterelnökhöz hasonlóan erdélyi származású Szabó Dezső is a magyar és román nép közeledését hangsúlyozta 1926-os keltezésű magánlevelében. Ebben arról írt, hogy egy új külpolitikai gondolat foglalkoztatja, amit most kezd részleteiben kidolgozni.[8] A levélből megtudhatjuk, hogy az új irány a magyar és román népnek „a német és pánszláv veszedelemmel” szembeni összefogását tűzi ki célul.

1927. november 7-én leplezték le az ország elöljárói Kossuth Lajos szobrát Budapesten, az Országház téren, melyet a jeles esemény alkalmából a nagy magyar politikusról neveztek el. Az országos programok keretében zajló Kossuth-ünnepséget követően másnap az országgyűlés megtárgyalta és törvénybe iktatta Kossuth Lajos emlékét, valamint március 15-ének nemzeti ünneppé nyilvánítását.[9] Szabó Dezső az esemény apropóján éles hangú írásban jelentette ki, hogy az akkori rezsim meghamisítja a nagy politikus nevének történelmi tartalmát, hiszen Kossuth szemben állt azzal a Habsburg-dinasztiával, mely a „magyarságot beletaszította a világháború írtózatos kockázatába”, míg az ellenforradalmi rendszer elitje az 1918 előtti „Habsburg-politika” folytatója, így méltatlan Kossuth megünneplésére. Az író hangsúlyozta, hogy a mai magyar külpolitikának a „keleteurópai föderáció”[10] kossuthi gondolatát kellene követnie. A kelet-európai összefogás alanyai kapcsán Szabó Dezső egy másik írásában (Péterfi 2011, 90. p.) kiemelte, hogy a föderációt elsősorban „a Balkán államokkal, elsősorban Jugoszláviával és Romániával” kell megvalósítani, hozzátéve, hogy az így formálódó gazdasági egységhez Csehszlovákia, Lengyelország s a balti államok fokozatosan csatlakoznának.

Szabó Dezső 1928-ban a Bajcsy-Zsilinszky Endre által szerkesztett Előörsben publikált. A Szentistvánnapi levél című írásában három tényezőre hívta fel a figyelmet: 1. Először a magyaroknak kell az általa megfogalmazott demokráciát megvalósítaniuk, s miután a Duna-medence népei is átvették ezen államberendezkedést, az összefogás megvalósulhat.; 2. A „Dunamedence, Keleteurópa és a Balkán népeinek”[11] összefogása egy hatalmas gazdasági tömörülést is jelentene.; 3. Itt jelöli meg először a szerző azt a társadalmi bázist, amire a föderáció politikájának épülnie kell: ez pedig a parasztság.

Szabó Dezső Kelet-Európa-tervének részleteit legalaposabban 1935-ben a Magyarország helye Európában: Kelet-Európa című tanulmányban fejtette ki. Az írás kiindulópontja: Kelet-Európát – két középnagyságú államot (Lengyelország, Törökország) leszámítva – a nagyhatalmi politikának kiszolgáltatott kis államok alkotják. Ezért szükséges e kis államoknak egymással összefogniuk. Szabó Dezső több közös pontot sorol föl a kelet-európai népek esetében. Elsőként a terjeszkedő Németország és Oroszország okozta közös veszélyre figyelmeztet. Németországot a gazdasági és katonai szervezettsége s a Kelet-Európa felé terjeszkedő politikája miatt tartotta veszélyesnek a független kis államok szemszögéből, Oroszország szerinte hatalmas népességszámával és területének nagyságával veszélyezteti e térséget. A közös veszély, a közös múlt s a hasonló gazdasági és társadalmi helyzet Szabó Dezső szerint kikényszeríti a „kelet-európai államok történelmi együttműködését”. Az új történelmi összefogás szerinte katonai, külügyi, gazdasági és kulturális téren, valamint a határok kérdésében a következőképpen lenne megvalósítható: a konföderáció katonai téren olyan szövetséget jelent, mely minden külső támadással szemben közös védekezést ír elő. Ez Szabó szerint az Osztrák–Magyar Monarchia rossz tapasztalatai alapján nem jelentene közös hadsereget vagy közös vezényleti nyelvet. Másodszor a kelet-európai összefogás közös külpolitikát követel. Ennek irányító szerve a tagországok külügyminisztereiből álló Tanács. A közös szervezet mellett minden nemzet megtartaná saját külügyminisztériumát és önálló külképviseletét. Harmadik pontként Szabó Dezső gazdasági együttműködést szorgalmaz a tagországok számára. Negyedikként Kelet-Európa kulturális összefogásának célja az volna, hogy „biztosítsa e népek teljesen önálló, szabad egyéni megépülését”. A kelet-európai népek egyetemein olyan tanszékek volnának, melyeken e nemzetek megismerhetnék egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, etnológiai, irodalmi és politikai termését. Ezen feldolgozás révén – a nyugat-európai kultúrához hasonlóan – meg lehetne ismertetni a világgal a sajátos kelet-európai kultúrkincset. A kelet-európai konföderáció ötödik pontjaként a határok kérdéséről értekezik az író. Szerinte a határok a közeljövőben át fognak alakulni, s „az a folytonos ellentétekre vezető politikai és gazdasági jelentésük, mely ma még annyira megvan, fokozatosan szűnni fog s úgy szólva inkább a közös pszihéjű történelmi egységek öntudati elemeivé nemesülnek”.[12]

Modelljét Szabó laza konföderációnak tartotta, szemben az általa tévesen uniformizálónak tartott korábbi magyar konföderációs elképzelésekkel. Szerinte Kossuth Lajos dunai népek összefogását célzó tervében és Jászi Oszkár „Keleti-Svájc” elgondolásában is a kis nemzetek önállóságuk túl sok eleméről mondanának le, így ezek a tervek nem segítenék a kelet-európai nemzetek önállóságának megőrzését. E bírálat mögött nyilvánvaló az ellentmondás: Szabó nem hajlandó észrevenni, hogy az együttműködésből a nemzeti szuverenitás bizonyos elemeinek feladása is következik. A kelet-európai államok együttműködésének megvalósításában Szabó Dezső kulcsszerepet szán a magyar kormánynak, javaslatot tesz egy informatív kelet-európai parlament létrehozására, melyben a térség szakértői szabadon vitatnák meg a konföderáció politikai, gazdasági és kulturális módozatait. E testület az író szerint teljesen független lenne a mindenkori kormányoktól, hisz célja a napi politizálás helyett a kelet-európai összefogás előkészítése lenne. Az állandó parlament – Budapest központtal – a „tudomány szenvedélytelen letörhetetlenségével folytatná a maga munkáját”. Emellett működne egy Keleteurópa című folyóirat, mely „munkatársakat szervezve mind e népek kiválóságai közt: állandóan ismertetné e népek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életét”.[13] Szabó Dezső a magyar egyetemi és főiskolai ifjúságnak nagy szerepet szánt e munka elvégzésében, főként a kelet-európai gondolat propagálásában s a közös baráti (nemzetek közötti) kapcsolatok kialakításában.

Németh László harmadik útja

Szabó Dezső mellett a népi írók másik meghatározó személyisége Németh László volt. 1901-ben született Nagybányán, apja pedagógus volt, a család 1905-ben költözött Budapestre. A trianoni békediktátum aláírásának évében, 1920-ban magyar–francia szakra iratkozott be a bölcsészkarra, de 1921 tavaszán már orvostanhallgató volt. 1925 decemberében tett szert országos ismertségre, amikor is megnyerte a Nyugat novellapályázatát. 1926-tól a Protestáns Szemle, a Nyugat, a Társadalomtudomány és az Erdélyi Helikon munkatársa volt. Főleg kritikákat írt az élő magyar és világirodalom egyes íróiról, műveiről. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal, s 1932 őszétől 1937 elejéig összesen 17 füzetben jelentette meg az egymaga írta folyóiratát, a Tanút. 1934-ben részt vett a népi írók nemzedéki folyóirata, a Válasz megalapításában és szerkesztésében, számos írást közölt a lapban. 1935 augusztusában romániai utazáson vett részt, erről nagy hatású útinaplót is megjelentetett. Regényeket, tanulmányokat, drámákat írt, és jelentős publicisztikai munkásságot is folytatott. 1940-től a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népe munkatársa és a Zilahy Lajos-féle Híd főmunkatársa. Számos városban tartott előadást, s 1941-től az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagba is írt. 1942-ben részt vett a balatonszárszói és a lillafüredi találkozókon. 1943 augusztusában nagy hatású előadást tartott a második balatonszárszói konferencián, ahol megfogalmazta híres „harmadikutas” külpolitikai koncepcióját. A német megszállás, 1944. március 19-e után ő is bujdosni kényszerült.

Trianon után kevesen jutottak el annak kimondásáig, hogy a történelmi Magyarország szétesése egy hosszabb folyamat része volt. Németh László azok közé tartozott, akik felismerték, hogy a nemzetiségi kérdés és a nacionalizmus eszméjének térségünkben is végbemenő térhódítása jelentősen járult hozzá a Habsburg Monarchia (és benne Magyarország) széteséséhez. „Csakhogy – írta – Erdélyt és a Felvidéket nem a nagyhatalmak vitték el, hanem a kis népek nacionalizmusa.” Azaz a történelmi ország összeomlása egy szerves folyamat betetőzése, és nem véletlen történelmi kisiklásként értelmezhető. „Mihelyt nemzetiségeinket ez a tizenkilencedik századi elv teljesen hatalmába kerítette – írta A magyar élet antinómiái c. tanulmányában – Magyarország régi alakjában nem maradhatott fenn, az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség.” A szakirodalom tükrében megállapítható, hogy Németh László fontos megállapítása is féloldalas, mert a kis népek nacionalizmusát az antant segítette diadalra, mégpedig azért, mert Németországgal szemben a Monarchia elvesztette hagyományos egyensúlyozó szerepét.

Az első világháborút lezáró békék a térség soknemzetiségű jellegéből fakadó problémáit az új – az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonlóan multietnikus – államok (pl. Csehszlovákia, Jugoszlávia) létrehozásával úgy orvosolták, hogy közben újabb problémákat generáltak. A kisantant országok kisebbségpolitikájának meghatározó eleme volt a magyar ellenségkép erősítése. A magyarellenes intézkedések (pl. kisebbségi nyelvoktatás meggyengítése, földreformok, a kisebbségek önszerveződését biztosító egyházak elleni döntések) közösen jellemezték Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia kisebbségpolitikáját. Az 1919–1923. évi békerendszer összeomlása és a hatalmi viszonyok átrendeződése (Németország megerősödése) Európában az 1930-as évekre új kérdéseket vetett fel Kelet-Közép-Európa számára. Ennek egyik fontos része lehetett volna a kisebbségi kérdés rendezése a térségben. Németh László ebben a helyzetben az állami és etnikai szétszabdaltságon túli közös hazát javasolt a térség népeinek. Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel így figyelmeztetett: „mi, Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük testvéreinket, akikkel egy ország száraz emlőjét szoptuk.” (Németh 1992, 510. p.)[14] Majd arról számol be, hogy „Csehül tanulok, románul, szerbül, lengyelül…, s ide-oda levelezek, hogy a tót, cseh, román viszonyok felől tájékozódjam. (…) Cseh, szerb, román – és patriotizmus? Igen! A nemzet nem föld, hanem történelmi rendeltetés, s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat. Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket…” (Németh 1970, 246. p.)

A harmincas évek végére Németország további megerősödése – egyebek között – Csehszlovákia szétesését is eredményezte, a magyar külpolitika előtt is megnyílt az út a határok revíziójára. „Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé?”[15] – tette fel a kérdést Németh a részleges erdélyi revíziót jelentő második bécsi döntést követően 1940-ben. Ebben az írásában utalt arra is, hogy a magyar íróknak volt egy fontossági sorrendje a hazai teendőkre vonatkozóan. Eszerint először a magyar nemzetbe kell mindenekelőtt a magyar népet befogadni. Másodszor: „értessük meg magunkat az egysorsú népekkel; építsük bele egy nagyobb kelet-európai szolidaritásba a magunk biztonságát.” Harmadszor: „javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá: a magyarság csonkító határokat.” Azaz Szabó Dezsővel ellentétben Németh László szükségesnek tartja a revíziót, de a magyar szuverenitást – Az elsodort falu szerzőjéhez hasonlóan – még ennél is fontosabbnak véli.

A „Magyar Élet Könyvbarátai”-nak társasága a protestáns Soli Deo Gloria Szövetség balatonszárszói telepén a „paraszt-, munkás- és értelmiségi ifjúság” találkozóját szervezte meg 1943 augusztusában. Az egy hétig tartó konferencián Erdei Ferenc és Németh László előadása jelentőségét tekintve messze kiemelkedett a felszólalások sorából. Erdei előadásából a résztvevők többsége – nem alaptanul – azt a következtetést vonta le, hogy a magyar társadalom csak a nemzetiszocializmus és a marxista szocializmus között választhat, illetve, hogy Magyarország számára az utóbbi kínálja a jobb lehetőséget. Németh László pesszimista hozzászólásában kiemelte, hogy a magyar népre – győzzenek akár az angolok, a németek vagy az oroszok – súlyos megpróbáltatások várnak. Németh semmi biztatót nem várt az angolszász kapitalizmustól, de – álláspontja szerint – veszélyek leselkednek a szovjet szocializmus felől is. A magyar népre gyarmati sors vár, ez ellen kell fellépnie az ún. harmadik oldalnak. Németh tehát nemcsak a diktatórikus rendszerektől (nácizmus, bolsevizmus) féltette nemzetét, hanem a nyugat-európai kapitalizmustól is. „Tegyük fel – mondotta –, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most feláll valaki, s azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal.” (Németh 1992. II. k., 1290–1291., 1289., 1290. p.)[16] Németh programja, a „harmadik út” tehát a magyar függetlenségről, a szuverenitás megőrzéséről szólt.

Két pogány közt: Szabó Zoltán publicisztikája

A Budapesten 1912-ben született író személye azért is lehet fontos, mert a 20. századi magyar történelemben kevés olyan politikai szereplővel találkozunk, aki napjainkig integráló erővel bír. Tanárai közül nagy hatást gyakorolt rá Sík Sándor, akinek hatására útja a cserkészethez vezetett. 1933-ban – Sík Sándor támogatásával – Boldizsár Ivánnal megalapította a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét és annak folyóiratát Fiatal Magyarság címmel. Részt vett a Márciusi Front előkészítésében, 1937. március 15-én jelen volt megalakulásánál. Ugyanebben az évben jelent meg Cifra nyomorúság c. szociográfiája a „Magyarország felfedezése” sorozat részeként. A Horthy-rendszer kritikusa, miközben tiszteli Teleki Pál németellenességét. Nem minden népi íróra igaz, de az ő esetében elmondható: sem a zsidó-, sem a későbbi németellenes hullám nem érinti meg. A német megszállásig a Magyar Nemzet publicistája, a második világháború után a Magyar Közlöny és a Valóság szerkesztője. 1947-től a párizsi magyar követségen második feleségének édesapja, Károlyi Mihály mellett a magyar művelődés ügyeit intézte. 1949-ben, a kommunista fordulatot követően több írótársához hasonlóan ő is az emigrációt választotta. Többé már nem is tért haza, de külföldön is a magyar ügyet szolgálta, egyebek között a Szabad Európa Rádió és a Látóhatár munkatársaként. Franciaországban hunyt el 1984-ben.

Az első bécsi döntés megmutatta, hogy a magyar revíziós igényeket (legalábbis részben) Európában Németország és Olaszország támogatta. Kárpátalja 1939 tavaszi visszaszerzése pontosan érzékeltette a szűkülő magyar külpolitika mozgásterét: a második Teleki-kormány egyfelől törekedett a revízió folytatására, másfelől Kárpátalját azért akarta megszerezni, hogy az így megnyíló magyar–lengyel összefogás révén Berlinnel szemben nagyobb mozgástérhez jusson. Szabó Zoltán három hónappal a kárpátaljai bevonulást követően a Magyarság és Közép-Európa c. írásában a Duna-völgyi népek kilátásait elemzi. (Szabó 2002, 45–67. p.) A geopolitikai adottság: a Németország és a Szovjetunió – Szabó megfogalmazásában „a két pogány” – közti világ, Közép-Európa népeinek itt kell boldogulniuk. Az Északi-tengertől Adriáig húzódó „mozaikos tájat” a szociográfus a Kárpátok mentén osztja egy északi s egy déli részre. A déli, „Kárpát alatti táj” múltját elemezve megállapítja, hogy a magyarok, románok, szlovákok, horvátok, szerbek és dalmaták lakta területen a magyarság legnagyobb eredménye az volt, hogy hivatástudatot, feladatot tudott adni a térség népeinek. Ezt a szerepet pedig – véli Szabó – csak magyarul lehetett megtalálni. „A magyar úgy gondolkozott – írja –, hogy gondolatát szlovák, román és horvát, mint e táj fia, végsőfokon magáénak ismerhette. A magyar népek helyett vitte a dávidi harcot a Góliátok ellen. S a többi nép legjobbjai, Hunyadiak és Zrínyiek, Petőfiek és Martinuzziak úgy találták meg e terület természetes ellenfeleit, hogy megtanultak magyarul gondolkozni.” (Szabó 2002, 47. p.) A magyarok és nemzetiségek viszonylatában ellenségeskedést hozó változást a herderi eszmék nyomán bekövetkező – kis népeket elérő – nemzeti ébredésekben találja meg a szerző. „Mert – írja a német filozófus által közvetített kultúrnacionalizmusra utalva – arra tanította őket, hogy szabadságukat nem egymásért és egymás mellett, hanem egymás ellen kell keresniök.” (Szabó 2002, 48. p.) Erre első példaként az 1848–49-es szabadságharcot említi, ahol a most már „mostohatestvéreknek” nevezett öntudatra ébredő nemzetiségek szembefordultak a magyarsággal. A nacionalizmus térhódítása mellett a Trianonhoz vezető út másik problémáját abban látja a fiatal publicista, hogy a nemzetiségek nagyhatalmi támogatásra tettek szert, így jutván a sorstól „kiérdemeletlen ajándékokhoz”. Szabó Zoltán – Bibóval ellentétben, de a korabeli közvélemény álláspontját követve – nem tesz különbséget a trianoni békeszerződésben elveszített magyarlakta területek és a nemzetiségi többségű területek között. Holott a történelmi Magyarország felbomlását vizsgálva számos olyan tényezőre világít rá (pl. az egyes nemzetiségi törekvéseket felkaroló nagyhatalmak és a nacionalizmusok szerepe), amelyből ez a következtetés akár levonható is lenne.

Szabó Zoltán 1939 tavaszán cikksorozatot indított a Szellemi Honvédelem ügyében a Magyar Nemzet c. napilapban. Ennek szükségességét később azzal indokolta, hogy az idegen eszmék hatására – főleg a középosztályban – a független politikai gondolkodás és magyar öntudat elhalványult. Szabó írásai egyértelműen a nácizmus szellemi befolyása és a magyarországi szélsőjobb ellen irányultak. A tardi helyzet szerzője a társadalmat és a nemzetet írásaiban kettős értelemben fogta fel: „apánk az állam, de anyánk a nemzet”, írta Illyés nyomán. A kulturális értelemben felfogott nemzetet megpróbálta elválasztani az államtól, a hazát pedig az országtól. Véleménye szerint a nemzet – Németh László ekkori kifejezésével a „magyar oldal” – fölötte áll a baloldalnak és jobboldalnak. Volt ebben szerepe annak, hogy ő maga nemigen tudta besorolni magát se jobbra, se balra, ami azzal járt, hogy a baloldaliak gyakran jobb-, a jobboldaliak pedig többnyire baloldalinak tartották.

Szabó Zoltán a második világháború alatt született, Kelet-Közép-Európát érintő írásaiban a többi népi íróhoz hasonlóan a dunai népek megbékélését szorgalmazta. Így Darvas József Erdélyi naplójából, valamint Kovács Imre Erdélyi utazás című, Magyar Nemzetben megjelentetett cikksorozatából ugyanúgy a megbékélés hangja olvasható ki, mint Szabó Zoltán Kárpátaljai jegyzőkönyvéből.

Összegezve megállapíthatjuk: Szabó Zoltán írásaiban úgy gondolta, hogy a két diktatórikus nagyhatalom közé szorult kelet-közép-európai államok számára a függetlenség elvesztése nagyobb veszélyt jelent, mint a határok kiigazítása által elérhető nyereség. Fontos gondolata volt az ebből következő állítás is, hogy a „két pogány” (náci Németország, kommunista Szovjetunió) közt küzdő kis népek egymással összefogva, ne pedig egymás ellenében, egyik vagy másik nagyhatalom mellé állva keressék szabadságukat, boldogulásukat.

A népiek és a hatalom találkozása, avagy Zilahy Lajos Vendégkönyve

Zilahy Lajos (1891–1974) író azok közé tartozott a harmincas években, akik közvetítő szerepet játszottak a hatalom és a népiek között. A népi írókat több konzervatív (pl. Teleki Pál, Kozma Miklós, Zsindely Ferenc) is segítette, ami azért is fontos, mert így a magyar népi mozgalom gondolatai szélesebb körben is elterjedhettek a Horthy-korszakban. Az 1932-ben miniszterelnökké kinevezett Gömbös Gyula is várakozással viszonyult a népiek tevékenységéhez. Ez kölcsönös volt: a népiek a földreform és a szociálpolitika terén reméltek változásokat, mindkét fél Bethlen István miniszterelnökségének eredményeit próbálta meghaladni. A végül tartós eredményt nem hozó kapcsolatfelvételben a legfontosabb szerepet Zilahy játszotta. Gömbös Gyulát 1935. április 16-án Zilahy a villájában fogadta, a találkozón többen is részt vettek a népi írók közül (Féja Géza, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron). Május elején ennek érdekében létrehozták az Új Szellemi Front nevű tömörülést, ez a törekvés azonban a kezdeményezés szintjén maradt. A Corvin-koszorúval is kitüntetett Zilahy több újság (Budapesti Hírlap, Est-lapok, Magyarország) szerkesztőségénél is dolgozott, saját filmvállalatot is alapított. A Horthy-rendszert támogató író számos művét megfilmesítették.

Arról, hogy máskor is találkoztak a hatalom és a népiek képviselői, a 2010-es évek közepéig nem tudtunk, illetve csak nagyon kevesen értesülhettek róla. E sorok szerzője rátalált egy olyan forrásra, mely azt támasztja alá, hogy Zilahy Lajos 1940-ben és 1943-ban is meghívta a hatalom és a népiek (s néhány velük szimpatizáló, főként legitimista értelmiségi) képviselőit. A Zilahy Vendégkönyvre Féja Géza fia, Endre lakásán találtam rá, a kutatásra 2016-ban kaptam engedélyt az örököstől, az Egyesült Államokban élő Elizabeth K. Gravestől, illetve az Országos Széchényi Könyvtártól. Elizabeth K. Graves 2019 júliusában a Zilahy Vendégkönyv publikálására vonatkozó engedélyt is megadta. Így kerülhettek be a Trianon és a revízió c. általam szerkesztett antológiába (Budapest, Osiris, 2021) a kuriózumnak számító új források. 1940 márciusában Zilahy Lajos vendégeket hívott, és megkérte őket, írják be véleményüket vendégkönyvébe Európa és Magyarország várható sorsáról. A hagyaték különlegességét az adja, hogy a vendégek között szerepel – többek között – a korszak írói közül Féja Géza és Móricz Zsigmond. A politikusok közül pedig az az Eckhardt Tibor, aki Teleki Pál kormányfő megbízásából az USA-ba utazott, hogy a német orientáció ellensúlyozására kapcsolatokat építsen ki az angolszász hatalmakkal. Jelen volt továbbá Auer Pál jogász és politikus, aki francia és angol kapcsolatai, valamint németellenes nézetei miatt az ország német megszállása után illegalitásba kényszerült. A résztvevők közt találjuk Károlyi Józsefné grófnőt, (akinek a férje legitimista politikus volt), Pethő Sándor történészt, a náciellenes Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjét.

A beírást 1943-ban Zilahy kérésére részben változott személyi összetételben megismételték. Zilahy Egyesült Államokba való távozása után a vendégkönyv az író unokaöccséhez, Budai Tiborhoz került. Budai halálát követően egyik öccse átadta a vendégkönyvet az Országos Széchényi Könyvtárnak. 1999-ben a Zilahy által szervezett találkozókon is részt vevő Dr. Supka Magdolna (Féja Géza második feleségeként volt jelen) kért engedélyt a kutatásra a találkozó másik résztvevőjétől, Zilahyné Bárczy Piroskától. Supka Magdolna 1939 és 1943 között Zilahy Lajos Híd c. folyóiratának a munkatársa volt. A zárolás feloldása megtörtént, másolat is készült a vendégkönyv 1940-es és 1943-as bejegyzéseiről. Dr. Supka Magdolna 2005-ös halálával azonban a kutatás nem folytatódhatott. A vendégkönyv írásai azért is bírnak különös jelentőséggel, mert az Európában általános háborús cenzúra közepette megismerhetjük a korszak egy-egy meghatározó gondolkodójának tényleges álláspontját Európa és benne Magyarország várható sorsáról.

Az 1940-es találkozón részt vevő Eckhardt Tibor (1888–1972) a Fajvédő Párt egyik vezetője, 1928-tól pedig a Magyar Revíziós Liga ügyvezető alelnöke. 1930-tól a Független Kisgazdapárt tagja, Gaál Gaszton halála után a párt elnöke (1932–40). 1935 után ellenezte a német orientációt, az angolszász irányzat híve volt. Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök megbízásából 1940 nyarán az USA-ba ment, hogy ott kapcsolatokat építsen ki; nem tért vissza, előadó lett a georgetowni egyetemen. 1945 után a szovjetellenes és antikommunista emigráció egyik vezéralakja, a Magyar Nemzeti Tanács egyik megszervezője lett. A pályáját a fajvédőkkel kezdő politikus németellenes, „harmadikutas” irányban politizált tovább, számos kortársához hasonlóan ő is emigrációban élte le élete egy meghatározó részét. Az 1940. március 21-én Zilahy által szervezett találkozón Eckhardt még meglehetősen optimista, 1943-ra vonatkozóan a következőket írja: „Meg fog születni az új európai lelkiismeret védelmében az európai együttműködés, mely soha nem látott fejlődéshez fog elvezetni. Ebben a helyzetben az egyén szabad lesz, a társadalom keresztény s a nemzeti gondolat, az imperializmus helyett a népi mélységekben fog érvényesülést keresni.” (Péterfi 2021, 288. p.) A házigazda Zilahy a formálódó európai egység helyett egy „irtózatos forradalmi hullámmal” számolt, mely az európai rend teljes pusztulását jelenti majd. A magyar sorsot illetően viszont Zilahy is, Pethő Sándor is nagyon optimisták voltak, a Magyar Nemzet főszerkesztője így fogalmazott a Vendégkönyv tanúsága szerint: „Hiszem és várom a keresztény humanizmus feltámadását és a magyarság újabb dicsőségét.” Eckhardthoz hasonlóan valamiféle európai egységről vizionált a diplomata Auer Pál is, aki egy rövid versben fogalmazta meg – a Duna menti összefogásra is homályosan utaló – gondolatait:

Itt ülök fáradtan, bután…

Mi lesz a háború után?

A Nyugatnak keletje lesz…

a Keleten vajon mi lesz?

Ezt vallom én már húsz év óta,

hogy egységes lesz Európa…

Bár lesz még sok náció,

de lesz egy federáció…

S a Duna-völgy átalakul,

És itt a magyar lesz az úr…

 

1943 tavaszán találkozott újra a tárasaság, az összetétel azonban megváltozott. A régi csapatból Eckhardt Tibor felesége, Pethő Sándor neje (ekkor már Acsay Lászlóné néven), Féja Géza és Supka Magdolna, Auer Pál, Zilahy Lajos és Bárczy Piroska voltak jelen. A Vendégkönyv beszámol Pethő Sándor váratlan haláláról: 1940. augusztus 25-én autóbaleset áldozata lett. Újabb szomorú eseményről is olvashatunk: „1942. szeptember 5-én éjjel 12 órakor, ugyanabban az órában, mikor Móricz Zsigmond meghalt, orosz bomba döntötte romba a házat. E könyv sértetlenül került ki a romok közül.”

Az új vendégek: Szapáry Erzsébet grófnő, Szapáry Antal gróf, Acsay László, Pósfay László. Szapáry Antal kapcsán érdemes kiemelnünk, hogy a gróf a második világháború idején a Magyar és Nemzetközi Vöröskereszt összekötő tisztjeként több tízezer lengyel menekültnek segített ideiglenesen letelepedni Magyarországon. Nővére, a találkozón szintén jelen levő Szapáry Erzsébet grófnő a világháború alatt több ezer zsidó származású embert mentett meg. Szapáry Antal 1948-ban az Egyesült Államokba emigrált, és 1949-ben megalakította a magyar diaszpóra egyik jelentős szervezetét, a Magyar Nemzeti Sportszövetséget (Hungarian National Sports Federation). Acsay László (aki Pethő Sándor özvegyét vette feleségül) a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének elnöke (1930–1931) volt a Horthy-korszakban. Eckhardt Tiborhoz hasonlóan a Független Kisgazdapárt tagja, 1936-tól a párt ügyésze. Ő is „harmadikutas”: német- majd szovjetellenes nézetei miatt 1947 végén elhagyni kényszerült Magyarországot. Az 1943-as Zilahy-találkozón Auer mellett ott van egy másik diplomata is, dr. Pósfay László személyében. Pósfay ekkor I. osztályú követségi titkár, aki a központból a „sztambuli magyar királyi főkonzulátushoz” került 1943. november 10-ével.

1943. március 21-én már lényegesen más külpolitikai helyzet fogadja Zilahy Lajos vendégeit 1940 tavaszához képest. Teleki Pál öngyilkossága után Horthy bizalma megingott Bárdossy László miniszterelnökben. Ebben döntő szerepet játszott az, hogy az ország 1941 végén hadiállapotba került Nagy-Britanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal, valamint még szorosabbá vált hazánk kapcsolata a náci Németországgal. Bárdossy leváltását követően Kállay Miklós kormányfő a németektől való függés lazításán és a Nyugathoz közeledésen dolgozott munkatársaival. Paradox módon ebben a kérdésben a konzervatív és baloldali ellenzékére jobban számíthatott, mint saját kormánypártjának, a Magyar Élet Pártjának több tagjára. Ha Zilahy vendégeit számba vesszük, világosan látható, hogy ebben a körben is a Nyugat-barát vonal volt a meghatározó. Nézzük, mire számítottak a Zilahy-vendégek 1943 tavaszán. Különbség a korábbi találkozóhoz képest, hogy most három helyett egy évre előre (1944. március 21.) próbálták felvázolni a jövőt a résztvevők Európa és Magyarország sorsa tekintetében. A kisgazda politikus Acsay optimista, szerinte a háborút az „elkövetkezendő tél összetöri”. A népiek által hirdetett dunai konföderáció az ő nézeteit is befolyásolta. Ezt bizonyítja, hogy egy olyan „közép-dunai blokk” létrehozásával számol a győztesek részéről, ahol a magyarságnak jelentős szerepe lesz az irányításban. Ez a „tejtestvéri összefogás” a Baltikumtól az Adriáig húzódó kis államok politikai és gazdasági összefogása lett volna. Végigolvasva a bejegyzéseket, a találkozó résztvevői közül ekkor mindenki angolszász győzelemmel és német vereséggel számolt. A népi írók közül a legtöbb külpolitikai írást jegyző Féja Géza sorait szó szerint is érdemes idéznünk: „Talán kölcsönösen meggyengül a két molok, a harmadik: a kapitalista pedig el lesz foglalva a saját dolgával, s mi: föllélegezhetünk.” A molok jelentése szörny, azaz itt Féja a két terjeszkedő nagyhatalomra, a náci Németországra és a kommunista Szovjetunióra utal. Szabó Zoltán kuruc verssorához térünk vissza tehát 1943-ban: a „két pogány közt” őrlődő Magyarország kiszolgáltatott jellegére.

Volt-e esély a korszakban a népiek által sokat hangoztatott, a Zilahy-találkozókon is felmerülő kelet-európai föderációra? A népi írók táborába tartozó Kovács Imre híres üzenete – a „Duna völgye a Duna völgyieké!”[17] – egyszerre szólhatott a Trianont tető alá hozó nyugati nagyhatalmaknak, majd a tengelyhatalmaknak és a Szovjetuniónak. „Az a tény – írta 1946-ban (a népi írók java részét tömörítő) Nemzeti Parasztpárt napilapja, a Szabad Szó –, hogy magyar földön volt a szomszéd népek kulturális fejlődésének egy-egy fontos állomása, hogy a mi Kossuthunk vetette fel a dunavölgyi konföderáció eszméjét, hogy a mi Bartókunk munkálkodott zenei téren a közös dunavölgyi műveltség érdekében, hogy íróink – Szabó Dezsőtől kezdve a népi írókig – mind-mind hívei a dunai gondolatnak, arra kötelez bennünket, hogy kövessük őket.”[18] A dunai térség konföderatív egységekké szervezésének terve az első világháború után és a második világháború alatt is felmerült az angol és az amerikai elképzelésekben. Winston Churchill például az egész földrészt egy több föderációból álló Európai Egyesült Államokként képzelte el. A brit miniszterelnök támogatta azt az 1942 végére körvonalazódó koncepciót is, hogy az északi és déli konföderációk mellett, illetve részben helyettük alakuljon egy dunai konföderáció. A magyar népi mozgalom számos képviselőjénél is felmerülő konföderációs elképzelés tehát – legalábbis a teheráni konferenciáig – rendelkezett némi realitással a második világháború egy bizonyos szakaszában. Az 1920-as status quót többnyire érvényesítő párizsi békekonferencia, s az azt megelőző hitleri, majd követő sztálini birodalmi – minden más külpolitikai utat, így a konföderációt (is) elvető – politika felülkerekedése a térségben azonban elodázta a Duna-menti népek valós, mély megbékélését.

Irodalom

Fülöp Mihály–Sipos Péter 1998. Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula.

Gombos Gyula 1989. Szabó Dezső. Budapest, Püski.

Nagy Péter 1964. Szabó Dezső. Budapest, Akadémiai.

Németh László 1970. Új nyelvtanokra. In Uő: Két nemzedék. Budapest, Magvető–Szépirodalmi. Első közlése: Tanú, 1. (1932–33.)

Németh László 1992. A minőség forradalma – Kisebbségben. I. k. Budapest, Püski

Németh László 2002. Magam helyett. II. k. Szerk. Németh Ágnes. Budapest, Püski.

Péterfi Gábor 2011. Szabó Dezső És Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. Budapest, L’Harmattan.

Péterfi Gábor (szerk.) 2021. Trianon és a revízió. A népi írók feljegyzései (1920-1944). Budapest, Osiris.

Ring Éva (szerk.) 1986. Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon. Budapest, Magvető.

Szabó Dezső 1991. Az egész látóhatár. I. Budapest, Püski.

Szabó Zoltán 2002. Magyarság és Közép-Európa. Az 1939. június 18–26. között Szántódon megrendezett kisebbségi kongresszuson elhangzott előadás szövege. In Uő: A magyarság Európában, Európa a magyarságban. Szerk. András Sándor. Budapest.

Rövid URL
ID6610
Módosítás dátuma2023. december 13.

Az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület története: 1896–1938

1. Bevezetés A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A városok lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. Egyre nagyobb...
Bővebben

Részletek

1. Bevezetés

A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A városok lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. Egyre nagyobb számban alakultak meg a polgári kaszinók, olvasókörök, ipartestületek, segélyező egyesületek, dalegyletek és további célokkal létrejött társaságok, amelyek egyrészt mutatták a városi lakosság egyre nagyobb részének a politikai öntudatra ébredését, másrészt a szabadidő tartalmas eltöltése iránti megnövekedett igényét. Eperjesen sem történt ez másként, amely a Felvidék keleti részének egyik meghatározó gazdasági és kulturális központjának számított.

A város polgárságának élénk közösségi élete kapcsán hosszan lehetne sorolni azt a számtalan társasági, vallási vagy szakmai szervezetet, amely a korszakban párhuzamosan működött Sáros vármegye központjában, pl.: az Eperjesi Társadalmi Egylet, a Thököly Imre szabadkőműves páholy, az Eperjesi Széchenyi-kör, az Eperjesi Izraelita Magyar Egylet vagy az Eperjesi Görög Szertartású Katolikus Egyházmegyei Néptanító Egyesület. Ebbe az élénk közösségi térbe érkezett meg a rekreációs és versenysport a 19. század utolsó éveiben, amely az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület (röviden: ETVE) révén rendkívüli népszerűségre tett szert. Az egyesület több mint négy évtizedes működése nagy hatással volt a város sportéletének fejlődésére és kiteljesedésére.

A Felvidék sportéletével kapcsolatos kiadványok többnyire tömör összefoglalókat közölnek az egyesületek tevékenységéről. A hiányos történeti feldolgozás oka főként az lehet, hogy a klubok iratanyagának java rendkívül töredékesen maradt fenn. Emellett az évkönyveiket csak kis példányszámban adták ki, így szerencsésebb esetben egy-egy szlovákiai vagy magyarországi közgyűjteményben fellelhető néhány darab, de teljes korszakokat lefedő kötetek nem. A hiányzó évek információit korabeli sajtótermékek közleményeiből pótoltam. Ezek a lapok nem csupán a versenyeredményeket közölték a korszakból, hanem alkalmanként a tisztújító közgyűlések jegyzőkönyveinek rövidített változatát és az egyletek fontosabb infrastrukturális fejlesztéseivel kapcsolatos híreket is. Az impériumváltást követő két évtized bemutatásában a Csongár Árpád által írt A csehszlovákiai magyar sport története a két világháború között című kétkötetes munkája, valamint az Eperjesi Állami Levéltárban (Štátny archív v Prešove) az egyesülettel kapcsolatban őrzött iratanyagok segítettek.

2. Az eperjesi sportélet kezdetei

A szervezett sportélet Eperjesen jelentős múltra tekinthet vissza. Az evangélikus kollégium egyik tanára, Benczúr József kezdeményezésére 41 fő anyagi közreműködésével alapították meg 1843. június 24-én a város első testgyakorló intézetét. Alapító elnöke Krieger Károly nyugalmazott honvéd őrnagy lett, míg művezetője, azaz testnevelő tanára a bártfai születésű, német anyanyelvű Wagner Gyula volt, aki a Clair Ignác által alapított Pesti Gimnasztikai Iskolában szerezte a képesítését. A foglalkozásokon már az első évben 121 fő vett részt az Evangélikus Kollégium diákjai közül, akik szertorna és vívásoktatásban részesültek.[1] A helyszín az egykori evangélikus külvárosi iskola területe volt, amely csak a tavasz beálltától őszig volt alkalmas a testgyakorlati órák megtartására. (Hörk 1896, 178. p.) A téli időszakban – megfelelő tornacsarnok híján – a képzést szüneteltették.

Az évtizedek folyamán az intézet szertára néhány ügybuzgó tanár (Flórián Jakab, Ludmann Ottó, Husz Ármin) közbenjárása révén bővült, azonban egy téli használatra is alkalmas csarnok építésére egészen 1888-ig nem került fel sor. (Hörk 1896, 295., 323. p.) Akkor a Tisza-kormánytól a Katolikus Főgimnázium anyagi szubvenciót kapott új főépület és egy tornacsarnok létesítésére, amelyek átadását 1889. július 1-jén tartották. Az új létesítményt nemcsak a főgimnázium, hanem néhány év múltán az Evangélikus Kollégium és az Evangélikus Elemi Nép- és Polgári Leányiskola is díjtalanul használhatta. Ennek köszönhetően a tornaszerek beszerzését is közösen intézték. 1896-ra a csarnok 164 darab tornaeszközzel rendelkezett, míg a továbbra is használt nyári tornahelyiség 137 darabbal. (Hörk 1896, 423. p.)

3. Az ETVE megalakulása és első évei

Ez a több mint fél évszázados testnevelési múlt kellőképpen megágyazott a város első sportegyesülete, az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület (ETVE) megalakulásának, 1896 novemberében. A kezdeményezést felkarolta a városi elit, így az elnökség összetétele a következő lett. Elnök: Szinyei Merse István, Sáros vármegye alispánja, 1897-től főispánja. Alelnökök: Uhlarik Mátyás törvényszéki bíró, Dobiás Ede királyi főmérnök. Titkár: Dresdner Ármin könyvelő, vendéglátóipari vállalkozó. Pénztárnok: Vogel Béla, az Eperjesi Takarékpénztár könyvelője. (Dresdner 1897, 7–9. p.) A művezetői pozíciót a Katolikus Főgimnázium frissen kinevezett magyar–latin–testnevelés szakos tanára, a délvidéki Torontáltordáról származó Pethe Ferenc töltötte be. Az ETVE klubhelyisége a Berger szálloda és kávézóban volt. Az egyletnek bárki tagja lehetett nemre, nemzetiségre, felekezetre vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül. A magyar tornamozgalom többi egyesületéhez hasonlóan az ETVE is alapvetően hazafias célokat valló, magyar nyelvet használó szervezet volt, s mint ilyen, tevékeny részt vállalt a századfordulón Eperjes lakosságának magyarosítási folyamatában.[2] Ennek eredményét mutatja, hogy amíg az 1880-as népszámláláskor a város lakosságának több mint fele szlovák anyanyelvűnek vallotta magát, az 1910-es cenzus szerint a magyar anyanyelvűek már relatív többségben voltak. (Kónya 2018, 9. p.)

Az egylet nevének megfelelően a tagok kezdetben tornával és vívással foglalkoztak, de már az alapításkor kijelentették, hogy nyitottak az atlétika szabadtéri versenysportjai irányában is. A tornaoktatást heti két időpontban (hétfőn és pénteken), a vívásoktatást heti három alkalommal (hétfőn, szerdán és pénteken) Pethe Ferenc vezetésével, a Katolikus Főgimnázium tornatermében tartották.[3] A tagság aktivitását mutatja, hogy az ETVE 1897. április 4-én nemcsak hogy belépett a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségébe (MOTESZ), hanem egy héttel később megtartotta első dísztornáját is, amelyen a Nemzeti Torna Egylet 16 fővel, a Budapesti (Budai) Torna Egylet 2 fővel vett részt, míg az eperjesiek 22 tornászt vonultattak fel. Az esemény zárásaként az ETVE 100 fős bankettet tartott a Hungária szállóban, amelyen az egyesületek tagjai mellett számos MOTESZ-vezető is részt vett.[4] A fővárosi egyesületeknek a dísztornán való részvételét eleve a MOTESZ kezdeményezte. Ennek oka, hogy a szervezetet a Sáros vármegyei származású Berzeviczy Albert vezette, aki nemcsak az alma matere révén kötődött Eperjeshez, hanem anyai ágon unokatestvére volt Szinyei Merse István ETVE-elnöknek. Nem véletlen tehát, hogy a szövetség részéről az egyesület mindig is pozitív elbírálásban részesült.

A kedvező körülmények adottak voltak az egyesület továbbfejlődéséhez, így már 1897 tavaszától, még nem szervezett keretek között, hanem rekreációs jelleggel, megindult az atletizálás és a teniszezés. Előbbi a honvédség helyi gyakorlóterén, utóbbi Uhlarik Mátyás magánpályáján, amely az első teniszpálya volt a városban.[5] (Csongár 1985, II., 157. p.) Mindezen túl egy új szakosztállyal – vagy korabeli megnevezése szerint alosztállyal – bővült az ETVE: a kerékpárossal. Az új alosztály szervezeti kereteinek kialakítását Dresdner Ármin kezdeményezte, aki a Hunnia Magyar Bicycle Clubhoz és a Budapesti Torna Club kerékpáralosztályához fordult tanácsért. A Hunnia az alapszabálya és az ügyrendje, a tornaklub a menetkönyve átküldésével segítette az eperjesi kerékpársport létrejöttét.[6] A 30 fővel megalakuló új alosztály már az első évében kirándulásokat és egy országúti versenyt szervezett, majd a következő évben belépett a Magyar Kerékpáros Szövetségbe (MKSZ). Ennek 1898. évi közgyűlésén Dresdner képviselte az eperjesieket, s indítványára a szövetség elhatározta, hogy hivatalosan is felszólal a kerékpáradó bevezetése ellen, amely komoly gátja lehetett volna a sportág fejlődésének.[7]

A kezdeti lendület azonban egyes sportágak esetében apadni kezdett. A leginkább ingatag lábakon a vívóalosztály állt, amely iránt folyamatosan csökkent az érdeklődés, és már a képzés teljes leállítása is felmerült. Az egyesület vezetői úgy határoztak, hogy ismertebb vívómestert szerződtetnek a közöny megtörésére, így került 1897-ben az ETVE kötelékébe gernyói Horváth Lajos, aki a fővárosban oktatott, de korábban már tartott órákat Szegeden és Miskolcon is. Az ő alkalmazása végül sikert aratott, és a vívás iránti érdeklődés ismét visszaállt a kívánatos szintre. (Dresdner 1897, 22. p.)

Az egyesület fenntarthatóságának szavatolásához muszáj volt biztosítani a megfelelő utánpótlást. Pethe Ferenc ezért 1897 őszén ifjúsági tornakört alapított a főgimnázium keretein belül, ahol a diákok a tanórák utáni időszakban szertornázással, atletizálással, a füleslabda nevű, ekkoriban népszerű csapatjátékkal és rövidebb kirándulásokkal töltötték az időt. A tornakör legtehetségesebb diákjait az ETVE a tanévek végén értékes könyvjutalmakban részesítette. (Schlott 1898, 111. p.)

4. Az egyesület fejlődése az első világháborúig

A század végén futótűzként terjedt el az országban a labdarúgás, amely Eperjesen is számos hívet szerzett magának. Az ETVE 1898-ban hozta létre csapatát, a Felvidék első együttesét, amely 1899 májusában a Pozsonyi Torna Egylettel vívta Magyarország első vidéki labdarúgó-mérkőzéseinek egyikét. Az 1899-es év azonban nem csak e találkozó miatt számított meghatározónak az ETVE történetében. Abban az évben jött létre az egylet atlétikai alosztálya, valamint Eperjes szabad királyi város 1899. augusztus 26-i közgyűlése döntést hozott arról, hogy a Malomrét néven ismert területet versenytér, azaz sportpálya létesítése céljából ingyen átengedi a főgimnáziumnak. (Schlott 1900, 89. p.) Ezt a területet közösen használta a főgimnázium és az ETVE, majd az egyesület az évek során több infrastrukturális fejlesztést is végrehajtott rajta, így 1906-ban – egyebek mellett – 400 fő befogadására alkalmas tribünnel, 1909-ben pedig teniszpályával egészült ki a sporttelep.[8]

Ezek a változások nagy segítséget nyújtottak a szabadtéri versenysportok kibontakozásához. A labdarúgócsapat, vidéki bajnokság híján, klubközi mérkőzéseken és kisebb tornákon vett részt. Végül az MLSZ az 1907/1908-as szezonban írta ki az első bajnokságot az Északi-kerület számára, amelyet az ETVE meg is nyert. A csapat tagjai: Párkányi Sándor, Kobulszky Károly, Krizs István, Kontra József, Kissóczy József, Wunsch István, Guttmann Áron, Kriebel Aladár, Antal Pál, dr. Hirschfeld Márk és Dahlström Károly voltak. A csapat az 1910/1911-es évadban a 3. helyen végzett, míg a következő két szezonban a 2. helyen zárt. (Földessy 1926, 570. p.)

A századelőn élte fénykorát egy másik csapatsport, a füleslabda, amelyet a MOTESZ is felkarolt. 1902-től külön bajnokságot is szerveztek, amelyet az évente megrendezett országos tornaünnepélyek keretén belül tartottak. A játék részletes szabálya a Tornaügy című lap 1908. június 1-jei számában olvasható.

A MOTESZ 1900-ban bemutató jelleggel szervezett egy bajnokságot a Sopronban tartott tornaünnepélyen, amelyet az eperjesiek nyertek, megelőzve a Budapesti (Budai) Torna Egyletet. Az első, hivatalos füleslabda-bajnokságot 1902-ben írták ki. Az ETVE is elindult, ám a döntőben vereséget szenvedett a Magyaróvári AC csapatától. A következő évben azonban már bajnoki címet ünnepelhettek a Millenárison, amikor a döntőben 4 : 1-re visszavágtak a Magyaróvári AC-nek, s elhódították a MOTESZ vándorserlegét.[9] Az ETVE füleslabda-csapatának erejét mutatja, hogy 1914-ig hét alkalommal szerezték meg a bajnoki címet.

Az atlétika is nagy népszerűségnek örvendett a városban. Az ETVE kitűnő nevelőmunkát végzett, ami elsősorban Pethe Ferenc érdeme volt, ám a tehetséges fiatalok sok esetben kénytelenek voltak a fővárosba költözni és ott munkát vállalni, így kiteljesedésük többnyire már nem Eperjesen következett be. Az egyesület legtehetségesebb neveltjei közé tartozott Antal Pál diszkoszvető, aki 1906 és 1910 között magyar és cseh bajnoki címet szerzett az MTK színeiben, valamint második lett az 1908-as főiskolai bajnokságon. Szintén az ETVE-ben kezdte pályafutását báró Wardener Iván (MTK), aki 1910 és 1915 között az ország legjobb magasugrója lett, és részt vett az 1912-es olimpián is.[10] Meg kell említeni még dr. Kobulszky Károly diszkoszvetőt és gerelyhajítót, aki 1910-től a Bp. Postás, később a MAC sportolója volt, diszkoszvetésben háromszoros magyar bajnok, valamint – Wardenerhez hasonlóan – szintén részt vett az 1912-es olimpián.[11]

A korszak militarizálódását mutatta, hogy 1908 februárjától az egyesület és a helyi honvédelmi parancsnokság rendszeres céllövőtanfolyamot szervezett a kollégium és a főgimnázium 16. életévét betöltött, testileg és szellemileg egyaránt alkalmas tanulói számára. A kurzust Kollár Károly honvéd százados szervezte, a főgimnázium és az ETVE részéről pedig Pethe Ferenc felügyelte a képzést. Az oktatást rendszerint szombatonként tartották abból a célból, hogy az ifjúságot megismertessék a harcászat alapjaival, valamint a honvédségnél rendszeresített lőfegyverek nyugodt és biztos kezelésével. (Tóth 1908, 158. p.)

A harcászati képzés mellett az 1910-es évek elején egyre nagyobb figyelmet fordítottak a kisebbségek asszimilációjának a felgyorsítására is, amit nemcsak városi, hanem vármegyei szintre kívántak emelni. Ebben az Eperjesi Széchenyi-kör nevű kultúrszervezet játszotta a kezdeményező szerepet, amely tagságát tekintve jelentős összefonódást mutatott az egyesülettel. Az ETVE első elnöke, Szinyei Merse István az Eperjesi Széchenyi-körnek is egyik alapítója volt, az egyesület akkori elnöke, Uhlarik Mátyás a kör igazgatói választmányának volt a tagja, Tahy József a kör népnevelési szakválasztmányának elnöke és az ETVE tagja volt, Dvorcsák Győző egyesületi titkár a színészeti szakválasztmány helyettes elnöki posztját töltötte be, míg Pethe Ferenc művezető a magyar irodalmi szakválasztmányban is tevékenykedett. Nem véletlen, hogy a sport is az ifjúság megnyerésének egyik eszközévé vált.

A program felterjesztésére 1911-ben került sor, amikor az Eperjesi Széchenyi-kör dr. Dessewffy István kérésére anyagi támogatásért fordult a kultuszminisztériumhoz, hogy Sáros vármegye falvaiban ifjúsági egyesületeket állítsanak fel. Dessewffy ötlete szerint egy-egy helyi tanító hetenként kétszer „felolvasásokat, előadásokat rendez, a tagok magyarul társalognak, magyar lapokat olvasnak, szavalnak, énekkart alkotnak; nyáron pedig kint a szabadban elsajátítják a tűzoltás módját, sportolnak, játszanak”. (Wallentínyi 1914, 96. p.) A program végül 1913-ban vette kezdetét, de a szűkös támogatás miatt csak 8 települést (Berzevicze, Felsővízköz, Frics, Girált, Héthárs, Jakabfölde, Magyarkaproncza, és Zboró) érintett. Az ifjúsági egyesületek koordinálása és felügyelete az Eperjesi Széchenyi-kör népnevelési szakválasztmányának a feladata volt. Az egyesületi vezetők rendszeres jelentésekben számoltak be a foglalkozások iránti érdeklődésről és azok hatékonyságáról. 1913-ban a 8 egyesület mintegy 314 taggal bírt, akik közül átlagosan 250 tag vett részt rendszeresen a foglalkozásokon. (Wallentínyi 1914, 96–97. p.) A következő évben kitört az első világháború, s a hadra fogható fiatalok jelentős részét a frontra vezényelték, ezért az Eperjesi Torna és Vívó Egylet a háború idejére felfüggesztette működését.

5. Az egyesület újraindulása a világháború után

A világháborút követően Eperjes városa a megalakuló Csehszlovák Köztársaság részévé vált. A harcok és az azt követő politikai bizonytalanság együtt hátráltatták az egyesület újraindítását. Az 1919-es és 1920-as évekből kevés a vonatkozó forrásanyag, és azok alapján az ETVE felélesztésének folyamatát nehéz egyértelműen rekonstruálni. Valószínűnek tűnik, hogy az egyesület újraalapítását két külön társaság is megtette. A Gyimes Vilmos által szerkesztett 1919-es Football Évkönyv már azt mutatja, hogy Wunsch Kálmán vezetésével az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület tagsága regisztrálta magát a Magyar Labdarúgó Szövetségnél. (Gyimes 1919, 30. p.) 1920 augusztusában azonban a Sporthírlap beszámol a III. Kerületi TVE felvidéki túrájáról, amelynek során látogatást tettek a Prešovi Sport Clubnál. A cikk úgy említi ezt az egyesületet, mint az ETVE jogutódját, ráadásul az óbudai sportolókat Pethe Ferenc, az eperjesiek nagy tiszteletnek örvendő művezetője fogadta.[12] A kaotikus viszonyokban egy hajdani ETVE-tag, Grieger Tivadar hagyatéka segített rendet tenni. Ebben a hagyatékban található egy meghívó, amely 1920. augusztus 8-ára közgyűlést hívott össze, amelyen kimondják a Prešovi Sport Club és az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület fúzióját.[13] A két egylet háttere és személyi állománya mélyebben nem ismert, de Wunsch és Pethe jelenléte alapján az eredeti ETVE-hez köthető vezetők és sportolók alkothatták mindkét csapatot, s ez vezethetett el a két csoport (újra)egyesüléséhez is.

Az újrakezdés nem ment zökkenőmentesen. A csehszlovák hatóságok a korábbi magyar szervezetek engedélyét megvonták, illetve magyar identitású szervezetek, így sportegyesületek alapítását gátolták. Több egyesület emiatt nem, vagy csak sokadik nekifutásra kapta meg a működési engedélyét. A hatósági elvárás az alapszabályra és szervezet megnevezésére irányult, a városok magyar nevének használatát például nem engedélyezték. Ritkább esetben a klubszínek lecserélését is elvárták, ami az egyesületek vezetőit alkalmanként kreatív megoldásokra ösztönözte. Így történt ez a Felvidék másik meghatározó egyesületében, a Pozsonyi Torna Egyletben is, amelyet mindkét probléma érintett, mivel számukra a városi címer piros-fehér színeinek használatát is megtiltották. Végül az egylet – monogramjának megtartása érdekében – nevét Polgári Torna Egyletre, a színeit pedig a Pozsony vármegye címerére utaló kék-sárgára változtatta, így már a hatóságok elfogadták.[14]

Az ETVE végül megtarthatta színeit, de nevet kellett cserélniük, így azt hivatalosan Prešovi Torna és Vívó Egyesületre (röviden: PTVE), szlovákul Prešovský telocvičný a šermovný spolok-ra módosították. A klubtagok és a helyi magyar sajtó azonban továbbra is az eredeti nevet használta, így e dolgozatunkban, az egyszerűség kedvéért, mi is az eredeti változat mellett maradunk. Működési engedélyét végül megkapta az egyesület, de a hatóságok továbbra is figyelemmel kísérték tevékenységét, ami a nyíltan vállalt magyar identitás mellett két további okra vezethető vissza. Egyrészt az ETVE irányításában és anyagi stabilitásának megteremtésében nagy szerepet játszottak a helyi magyar és magyarbarát szlovák elit képviselői, mint dr. Ghillány László, Szepesházy Bertalan vagy Dobránszky János, akik mind az Országos Keresztényszocialista Párt, mind az ETVE tagjai voltak. Másrészt az ETVE-n belül több olyan személy is sportolt a háborút megelőzően, aki 1918 után a területvédő, majd az irredenta mozgalmak aktív szereplőjévé vált, pl. dr. Kobulszky Károly vagy Dvorcsák Győző.[15] Ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan bizalmatlansággal töltötték el a csehszlovák rendőrséget és titkosszolgálatot.

Mindeközben 1921-re az is eldőlt, hogy a csehszlovák sportélet egy merőben egyedi versenyrendszerben fog működni. Az ország legnépesebb nemzetiségei (cseh-szlovákok, németek, magyarok, zsidók és lengyelek) saját bajnokságot szervezhettek, amelyek győztesei előbb területi alapon a cseh vagy a szlovák bajnoki címért, majd ennek győztesei a csehszlovák bajnoki címért küzdhettek meg egymással. Létszámukat tekintve a ruszinok is jogosan aspirálhattak volna saját versenysorozatokért, ez  azonban a szervezetlenségük miatt nem jött létre, és a cseh-szlovák ligákban voltak kénytelenek indulni. (Turczel 1992, 24–26. p.) A klubok identitásáról tehát az tanúskodott, hogy melyik nemzetiségi sorozatokba neveztek, így az Eperjesi Torna és Vívó Egyesületéről is, amely a magyar bajnokságokat választotta.

Az ETVE működését azonban nehezítette, hogy a városon belül a konkurens klubok száma fokozatosan emelkedett. Először 1920-ban a baloldali irányultságú Törekvés Munkás Sportegylet / Snaha Robotnický Športovný Spolok alakult meg, majd 1922-ben a helyi zsidóság sportklubja, az Eperjesi Makkabi / Makkabi Prešov, végül 1931-ben az államhű szlovákság csapata, a Slávia Prešov. Mivel a sporttelep nem az ETVE tulajdona volt, így az egyesület folyamatos kompromisszumra kényszerült, hogy az edzések és mérkőzések megfelelő feltételeit megőrizze. A sporttelep üzemeltetésére pályabizottságot hoztak létre, amelynek részleteiről és a naptári beosztásról először az ETVE, a Törekvés és a helyi katonai állomásparancsnokság közösen állapodtak meg, s az évek folyamán az újabb klubok megalakulásával az üzemeltetők létszáma tovább bővült.[16] A sportpálya közös használata és fenntartása folyamatos konfliktusokat okozott a sportklubok között.

6. Az ETVE eredményei a csehszlovák időszakban

Az egyesület keretein belül űzött sportágak közül az ekkor már a legnépszerűbbnek számító labdarúgás szerveződött meg leghamarabb. Az 1920-as években Zeman Jenő és Tar Lipót Aladár felelt a szakosztályért, majd a következő évtizedben dr. Böhm Bertalan intézte a labdarúgók ügyeit.[17] Szezononként változott, hogy egyszerre hány kerületből állt a magyar bajnokság élvonala, de az ETVE mindig a kassaiban kapott helyet, ahol egy-két kiugró szezontól eltekintve többnyire a középmezőnyben végzett. Ennek egyik oka az volt, hogy a kassai csapatok uralták a ligát, a másik pedig az, hogy Eperjesen is megjelentek rivális egyletek, amelyek nagy harcot folytattak a tehetségesebb játékosok megszerzéséért. Az Eperjesi Törekvés és a cseh-szlovák bajnokságban induló Slávia Prešov sokszor jobb anyagi feltételekkel csábította el a legjobb játékosokat, így az ETVE nem tudott kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Legjobb eredményeik az 1926/27-es és az 1927/28-as szezonokhoz kötődnek, amikor a kerületi ligában előbb a 3. helyet szerezték meg a Kassai AC és a Kassai Húsos mögött, majd a következő évadban a 2. helyen zártak a Kassai TSE-t követve. Legtehetségesebb játékosuk Bihary Emil volt, akit a korabeli „zuhanyhíradó” szerint az MTK és a Ferencváros is szeretett volna leigazolni.[18] De Bihary nem akarta elhagyni Eperjest. Pályafutása során megfordult az Eperjesi Törekvés és a Slávia Prešov labdarúgócsapatában, valamint utóbbiak jégkorongcsapatában is.

Feléledt az ETVE nagy hagyományokkal rendelkező atlétikaszakosztálya is, amelyet néhány évig ismét Pethe Ferenc vezetett, majd 1923-as visszavonulása után dr. Hirschfeld Márk, Sebes Béla és Gallé Béla vette át a helyét. Pethe Ferenc edzői karrierjének utolsó éveihez két tehetség kinevelése köthető. Egyikük Haluska József, akinek kiteljesedése már nem az ETVE-ben történt meg. Tanulmányait Budapesten folytatta, orvostanhallgató lett, s 1923-ban és 1924-ben országos bajnoki címet szerzett távolugrásban, a BEAC színeiben. Esélyes volt az 1924-es párizsi olimpián való szereplésre is, de eredményei hanyatlani kezdtek, így nem jutott ki a játékokra.[19] A másik tehetséges versenyző, Sztaniszlay István teljes pályafutását az ETVE színeiben töltötte, s magasugrásban négyszeres (1926, 1928, 1929, 1930), tízpróbában egyszeres (1930) csehszlovák bajnok lett. 1928-ban, 188 cm-es eredménnyel, ő tartotta a csehszlovák országos csúcsot magasugrásban, de egyéni legjobbja 190 cm volt, amelyet egy budapesti versenyen ért el, 1929-ben. Ő lehetett volna az ETVE történetének első olimpikonja, de 1924-ben nem sikerült elérnie a kvalifikációhoz szükséges szintet, pályafutása csúcsán, 1928-ban pedig egy sérülés akadályozta meg a kijutásban. 1932-ben már leszálló ágban volt, nem tudta megközelíteni korábbi eredményeit, így a nyári játékokon való részvétel nem sikerült számára. (Csongár 1985. II., 96–98. p.)

Az egyesület nevében is szereplő két alapító szakosztály, a torna és a vívás szintén újjáalakult. Előbbit, az atlétikai mellett, szintén Pethe Ferenc koordinálta, ám a torna versenysportként való űzése teljesen háttérbe szorult. Elsősorban nők vettek részt a foglalkozásokon, akik alakformálási és egészségmegőrzési célból tornáztak. A vívást dr. Ghillány László, ifj. Kirchmayer Vilmos és dr. Dobay Sándor karolta fel. (Csongár 1985. II., 319. p.) Aktív utánpótlás-nevelést folytattak, felnőtt csapatversenyeken is részt vettek, de – a tornához hasonlóan – a tagság ezt a sportágat is inkább szabadidősportnak tekintette, és egészségmegőrző célból gyakorolta. Hasonló volt a helyzet a kerékpározással, amelyet kirándulósportként űztek, valamint a síeléssel és a birkózással. Utóbbiak mindig is a legkisebb létszámú szakosztályai voltak az ETVE-nek, működésük sem volt folyamatos. Érdekesség, hogy az eperjesiek az 1920-as évek közepéig aktívan füleslabdáztak, de a sportág végül mind a Felvidéken, mind az anyaországban kikopott a sportéletből.

Az egyesület tagjai által régóta űzött sportágak közül a tenisz fejlődése volt a leglátványosabb. A háború után az ETVE első elnöke, Görög Artúr alapította újra a szakosztályt és hozatta rendbe az egyesület sporttelepén található két pályát. A sportszereket egy helyi kereskedő, Theisz Ármin boltjából szerezték be, ahol Hammer, Mass és Slazenger ütőket és labdákat tartottak készleten. (Csongár 1985. I., 157. p.) Az 1920-as években főként a városi bajnokságban játszottak, amelyet rendszeresen meg is nyertek, emellett kassai és ungvári egyesületekkel mérkőztek meg kisebb tornákon. A Csehszlovákiai Magyar Tenisz Szövetség létrejötte után csatlakoztak a bajnoksághoz, az első szezonban bejutottak a keleti kerület döntőjébe, ahol a Kassai SC ellen 6 : 3-ra alulmaradtak. Legjobb eredményüket két évvel később érték el, amikor a kerületi ligát megnyerték, így bejutottak a magyar bajnokság döntőjébe, ahol a Pozsonyi TE már felülmúlta őket, de a második helyezés így is komoly sikernek számított. A csapat tagjai: Frisch Ödön, Schwartz Győző, Grün Emil, Krausz Hermann és Krausz Béla, illetve Keil Mária, Lefkovicsné, Zimmermanné és Paleschné voltak. (Csongár 1985. I., 160–162. p.)

1922-ben épült fel a város első, a versenyszabványoknak megfelelő medencével rendelkező uszodája, így Klauzer László, Stern Gyula és Boross Sándor kezdeményezésére az ETVE úszószakosztályt alapított. Kezdetben inkább rekreációs céllal, 1924-től már versenyszerűen úsztak. Az 1930-as évekre az ETVE a Felvidék keleti felének egyik legjobb úszó- és vízilabda-szakosztályával rendelkezett, a Kassai AC mellett. (Csongár 1985. II., 241–242. p.)

Nagy népszerűségnek örvendtek egyes újonnan megjelent játékok, mint a jéghoki. Az ETVE csapatát Timkó Emil alapította 1928-ban. A városi rivális Törekvéssel (szlovák nevén Snaha Prešovval) közösen a Baštová utcában alakítottak ki pályát, de a sportág meglehetősen időjárásfüggő volt; ha nem volt elég kemény a tél, nem tudtak jeget készíteni. További érdekesség, hogy kezdetben nem ismerték a sportág korongos verzióját, és kis gumilabdával játszottak. Az általuk űzött sportág így inkább volt bandy (jéglabda), mint jégkorong.[20] A magyar bajnokság az 1930-as években indult, a kassai csapatok uralták a ligát, a legjobb eperjesiek pedig a szlovák ligában szereplő Slávia Prešovban játszottak, így az ETVE igazán kiemelkedő eredményt nem tudott elérni ebben a sportágban.

Az újonnan feltűnő és idővel nagy népszerűséget kivívó sportágak közé tartozott az asztalitenisz is, amely az 1920-as évek elején jelent meg a Felvidéken. Kezdetben inkább Pozsonyban űzték. Az évtized végére terjedt el Szlovenszkó keleti felében is, ahol Eperjes vált a sportág egyik fellegvárává. 1928-ban, Siegelmann Lajos vezetésével jött létre a szakosztály, amelyben az egylet teniszezői, Frisch Ödön, ifj. Bartha Kálmán, Gubcsó Lajos, Krausz Hermann, Krausz István és Vajdicska Elemér kezdtek játszani. Bajnokság híján eleinte főként a kassai és ungvári klubokkal szervezett tornákon mérkőztek meg, amelyeken Krausz István és Vajdicska Elemér jóvoltából nagyszerűen szerepelt az egyesület. Az 1933-ban megalakuló Csehszlovákiai Magyar Asztalitenisz Szövetségnek az ETVE egyik vezetője, dr. Hirschfeld Márk lett az ügyvezető elnöke. A bajnokság kiírását követően az ETVE több alkalommal is megnyerte a keleti kerületet. Ebben nagy szerepe volt a Loydl nővéreknek, Adélnek és Annának, akik az évtized közepétől a keleti kerület legjobb női versenyzőinek számítottak. (Csongár 1985, II., 30–32. p.) A magyar országos döntőben azonban sosem volt esélyük a végső győzelemre, mert a Pozsonyi TE olyannyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy a csehszlovák bajnokságot is több alkalommal megnyerték. (Iváncsó 2020, 75. p.)

7. Az egyesület kihívásai és végnapjai

Az egylet működése a két világháború közti időszakban – néhány hullámvölgytől eltekintve – kiegyensúlyozott volt. Komolyabb nehézséget a gazdasági világválság és a csehszlovák bürokrácia jelentett. 1935 márciusában az Országos Hivatal (szlovákul Krajinský Úrad) hónapokra felfüggesztette az ETVE működését, mert sérelmezték, hogy az egylet nem szlovákul vezette ügykezelését, voltak idegen állampolgárok a tagok között, valamint az ifjúsági sportolók részére nem szereztek szülői beleegyezést. A hivatal munkatársai lefoglalták az egyesület teljes iratanyagát, és megtiltották mindennemű sporttevékenység végzését. Az ETVE dr. Kőszeghy László ügyvéd közreműködésével nyújtotta be a fellebbezést, valamint Bárczy Oszkár, a CSMTSZ ügyvezető elnöke is közbenjárt, így három hónap múltán törölték a felfüggesztést.[21] Sajnos az eltelt idő alatt az ETVE több felnőtt és ifjúsági sportolója átigazolt a városi riválisokhoz, ami hosszabb távon is hatással volt az egyesület szakosztályainak teljesítményére.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntés révén a Felvidék magyar többségű déli sávja visszakerült az anyaországhoz, Eperjes pedig maradt Csehszlovákia, majd az abból 1939. március 14-én kiszakadó Szlovákia része. A magyar–(cseh)szlovák külpolitikai viszony egyre feszültebbé vált, aminek eredményeként 1938 decemberében a hatóságok a Pozsonyon kívüli magyar sportegyesületeket feloszlatták, vagyonukat pedig elkobozták. A döntés megpecsételte az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület további sorsát is.[22] Eperjes magyar vagy magyarón szlovák polgársága a hatóságok vagy a Hlinka Gárda zaklatásainak volt kitéve. Az ismertebb személyek közül Dobránszky János görögkatolikus esperesplébánost, az Országos Keresztényszocialista Párt politikusát a gárdisták kényszert alkalmazva áttették a határon, míg Timkó Emil újságírót, az ETVE sportolóját a rendőrség letartóztatta.[23] A terror eszközeivel vélhetően sokakat rábírtak lakhelyük elhagyására, ami komoly érvágást jelentett az eperjesi magyar közösség számára.

Dobránszky János a fenyegetettség ellenére visszatért Szlovákiába, míg Timkó Emil hamarosan kiszabadult a börtönből és Kassára költözött, ahol a Dvorcsák Győző vezette szlovják mozgalomhoz tartozó Naša Zastava szerkesztője lett, valamint a kassai rádióban a sárosi és keletszlovák folklórral foglalkozó műsort vezetett.[24] A második világégést követően az ETVE már nem támadt fel újra. Az egyesület által használt sporttelep a Slávia Prešové, majd annak jogutódjaié lett. Az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület tevékenysége azonban nem múlt el teljesen nyomtalanul. A klub korábbi kiváló labdarúgója, Bihary Emil utánpótlásedző lett, és olyan csehszlovák válogatott játékosok sorát nevelte ki a későbbiekben, mint Ján Karel, Ladislav Pavlovič, František Semeši és Gejza Šimanský. Rajta kívül egy másik nevelőedző, Pethe Ferenc érdemelte ki az utókor elismerését, amikor 2018-ban a Szlovák Atlétikai Szövetség (Slovenský atletický zväz) a saját Hall of Fame-jébe választotta őt.

Irodalom- és forrásjegyzék

Levéltári források

Eperjesi Állami Levéltár [Štátny archív v Prešove], Eperjesi Torna és Vívó Egyesület [Prešovský telocvičný a šermovný spolok v Prešove] iratanyaga

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Távirati Iroda, Bizalmas jelentések

Magánhagyaték

Grieger-Tivadar-hagyaték, tulajdonos és hagyatékkezelő: Szirányi Ákos

Hírlapok

Az Újság, 1920

Budapesti Hírlap, 1938

Felvidéki Magyar Hírlap, 1939

Jelenkor, 1843

Magyar Nemzet teljes heti rádióműsora, 1943

Magyar Újság, 1898

Nemzeti Sport, 1909, 1971

Pesti Hírlap, 1930

Prágai Magyar Hírlap, 1936

Prešovský večerník, 2021, link: https://presovsky-vecernik.sk/sport/emil-bihary-futbalovy-zongler/

Sporthírlap, 1920, 1924

Sportvilág, 1897, 1898, 1903

Tornaügy, 1898

Vasárnap, 2000

Online forrás

HK Lietajúce kone Prešov’s website, link: http://lietajucekone.szm.sk/Historia.html

Szakirodalom

Csongár Árpád 1985. A csehszlovákiai magyar sport története a két világháború között. I. kötet. Budapest, Szerzői kiadás.

Csongár Árpád 1985. A csehszlovákiai magyar sport története a két világháború között. II. kötet. Budapest, Szerzői kiadás.

Dresdner Ármin 1897. Az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület évkönyve – 1896/97. Eperjes, Kósch Árpád Könyvnyomtató Intézete.

Földessy János 1926. A magyar futball és a Magyar Labdarúgók Szövetsége. Budapest, Magyar Labdarúgók Szövetsége.

Gáspár, Jenő 1941. Az Országos Sajtókamara évkönyve. Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt.

Hörk József 1896. Az eperjesi ev. ker. collegium története. Kassa, Bernovits Gusztáv Kő-, és Könyvnyomdája.

Iváncsó Ádám 2020. A Pozsonyi Torna Egylet története: 1880–1945. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 22. évf. 4. sz. 53–80. p.

Kónya Péter 2018. Eperjes magyarsága a századok során. Zempléni Múzsa, 18. évf. 4. sz. 5–11. p.

Schlott Gyula 1898. Az eperjesi kir. kath. főgymnasium 1897/1898. évi értesítője. Eperjes, Kósch Árpád Könyvnyomtató Intézete.

Schlott Gyula 1900. Az eperjesi kir. kath. főgymnasium 1899/1900. évi értesítője. Eperjes, Kósch Árpád Könyvnyomtató Intézete.

Tóth Sándor 1908. Az eperjesi királyi katholikus főgimnázium értesítője az 1907–8. iskolai évről. Eperjes, Kósch Árpád Könyvnyomtató Intézete.

Turczel Lajos 1992. Magyar Sportélet Csehszlovákiában 1918–1938. Pozsony, Madách Kiadó.

Wallentínyi Samu 1914. Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve 1913. Eperjes, Kósch Árpád Könyvnyomdája.

Rövid URL
ID6604
Módosítás dátuma2023. december 13.

„Itt nagyon szépen fogadtak, […] nagy volt az összetartás” – Életútinterjú Yehudit Cohennel

Yehudit Cohen (eredeti nevén Grünfeld Judit) 1951-ben született Dunaszerdahelyen. A Csallóközben fekvő települést „Kis Palesztinának”[1] nevezték a két világháború között, hiszen az 1921-es népszámlálás adatai...
Bővebben

Részletek

Yehudit Cohen (eredeti nevén Grünfeld Judit) 1951-ben született Dunaszerdahelyen. A Csallóközben fekvő települést „Kis Palesztinának”[1] nevezték a két világháború között, hiszen az 1921-es népszámlálás adatai szerint az 5171 fős városban a lakosságnak körülbelül a fele, vagyis 2332 személy volt izraelita vallású. Az 1930-as népszámlálás szerint Dunaszerdahely 6280 lakosa közül 35%-a zsidó származásúnak, 42%-a pedig izraelita vallásúnak vallotta magát. (Simon 2015, 34. p.) Yehudit azoknak a csehszlovákiai magyar holokauszttúlélő zsidóknak a „második nemzedékéhez” tartozik, akik saját maguk vagy szüleik révén elhagyták Csehszlovákiát és Izraelbe alijáztak.[2] A dunaszerdahelyi zsidók nagy része ugyanis a holokausztot követően Izraelben telepedett le, s 1949 végére mindössze 180 zsidó maradt a városban.[3]

A dunaszerdahelyi zsidó közösség jórészt egyébként már a vészkorszak idején elpusztult, és a 2700 fős zsidó közösség tagjai közül a holokausztot követően körülbelül 650-en tértek vissza a városba.[4] Interjúalanyom szüleit más szerdahelyi zsidókhoz hasonlóan szintén elhurcolták a vészkorszak idején.[5] Édesapja előbb munkaszolgálatos volt, majd Vácon raboskodott, mivel egy konfliktus miatt börtönbüntetésre ítélték:

„Egy esetben megvert valakit […], aki lezsidózta, és életfogytiglanra ítélték ütet és már […] úgy volt, hogy kivégezik üköt, és ő nagyon erős ember volt és asszertív és harcult az életéért […]. Szabó vót, és nagyon sokat szenvedett ottan.[6] Mindenféle, volt Vácon, […] amik voltak börtönök, meg ilyen munkaszolgálatos helyek. Ő mindenhol volt, és vitték ütet mindenféle helyre, és […] valahogyan valamiért őrrel ottan megbarátkozott, […] és az mondta neki, hogyha lehet, akkor szökjél innend el, […] És ők elszöktek, amikor bombáztak és aztán elbújtak és onnand elfogták őt, és akkor […] negyvenötbe kórházbo tálták meg ütet. […] Nagyon sokat szenvedett.”[7]

Judit egyébként a vele készült interjú során többször is hangsúlyozta édesapja találékonyságát és nyitott magatartását, amely véleménye szerint mindvégig segítette őt a vészkorszak idején. Hozzátette, mások is elismerően nyilatkoztak a nagy akaraterejű sportemberről, aki sok szenvedés árán tért vissza Dunaszerdahelyre.[8] Yehudit 1923-as születésű édesanyja (eredeti nevén Müller Eszter) szintén sokat szenvedett a holokauszt időszakában, családja nagy része pedig elpusztult ebben az időben. Judit elmondása szerint édesanyja a megpróbáltatások idején igyekezett alkalmazkodni a nehéz körülményekhez. Nyugodt és csendes természete nagyban segítette őt az Auschwitzban eltöltött időszak túlélésében is:

„Ő is varrónőnek tanút, és azért, mert olyan ügyes vót, vót valami német asszony, akinek varrt, […] és az segített neki és adott neki egy csomó ennivalót, amit elosztott a barátnőkkel ott […] Auschwitzba […]. Azelőtt is dolgoztak Dunaszerdahelyen […], a gettóban, ott is dolgoztak. És ott is olyan ügyesen csinát mindent, hogy mindig […] kivették őket, és nagyon kedves és csöndes vót.”[9]

Yehudit édesapjának életben maradt rokonai a holokauszt után Izraelbe emigráltak, követve ezzel számos dunaszerdahelyi zsidó példáját.[10] Szülei azonban, akik egyébként 1947-ben házasodtak össze, csupán 1964-ben alijáztak. Ebben közrejátszott, hogy Judit édesapja, Grünfeld Ármin (becenevén Kümös) Duanszerdahelyen köztiszteletben álló személy volt, így nehezen vált meg tőle a város, a második világháborút követően ugyanis a dunaszerdahelyi DAC futballcsapat egyik edzője és szervezője volt.[11] Ahogyan azt Kornfeld Tibor[12] megjegyzi róla a városról írt összefoglalójában, a DAC (Dunaszerdahelyi Atlétikai Club) futballszakosztályának kiemelkedő tagjaként a maréknyi szerdahelyi zsidó egyikeként „még a háború után is igyekezett önkéntes munkával és szakmai tudásával a csapatot erősíteni”. (Kornfeld 2014, 99. p.) Kornfeld Ferenc Dunaszerdahely személyiségeit megjelenítő könyvében is megemlékezik Kümösről,[13] a következőket jegyezve fel róla: „Ha az ember a dunaszerdahelyi labdarúgásról ír vagy beszél, akkor természetes, hogy csak az »A« csapatról lehet szó. De ez mégsincs teljesen így, mert olyan lelkes, önfeláldozó intéző és edző csak Grünfeld Ármin volt, akinek a nevét néha felcserélték más Grünfelddel vagy más Árminnal. Ezért sokan csak a becenevén ismerték, hogy Kümös.” (Kornfeld 2007, 104. p.)

Bár Judit édesapja még az élelmiszeripar „legjobb dolgozójának” járó becsületjelvényét is megkapta 1960-ban, a szülők gyermekeik jövője érdekében 1964-ben mégis az izraeli emigráció mellett döntöttek.[14] Ebben pedig nagy szerepe volt a pártállami években megtapasztalt zsidóellenességnek. Más csehszlovákiai településekhez hasonlóan ugyanis Dunaszerdahelyen sem csupán a holokauszt időszakában volt jelen az antiszemitizmus, hanem a háborút követő pártállami években is. Nemcsak a zsidó hitéletet lehetetlenítették el a kommunista diktatúra időszakában, az 1950-es évek koncepciós pereiben több dunaszerdahelyi zsidó személy is érintett volt.[15] A zsidóság életkörülményei tehát ismét megnehezedtek, az állambiztonsági szervek, vagyis az ŠtB (Štátna bezpečnosť) zsidó osztálya állandó megfigyelés és fenyegetettség alatt tartotta a dunaszerdahelyi zsidóságot is. Kornfeld Tibor megjegyzi erről az időszakról: „Az eszközökben nem nagyon válogattak. Talán ezért is titkolták sokan zsidóságukat, és még templomba sem mertek elmenni. Féltették munkájukat, gyermekeik jövőjét, családjuk biztonságát. A rendszer képviselői nem nagyon rejtették véka alá, hogy számukra a zsidóság »megbízhatatlan elemnek« minősül. Ezt kellőképp tudtukra is adták minden zsidónak – ha titkolta származását, ha nem.” (Kornfeld 2014, 205. p.) Mindezek következtében Judit családjához hasonlóan a dunaszerdahelyi zsidók közül sokan választották az 1960-as években az Izraelbe való kivándorlást, amelyet a hatvanas évek elején legális úton valósítottak meg, a prágai tavaszt követően pedig illegális módon hagyták el Csehszlovákiát. (Simon 2015, 25. p.)

Yehudit szerint, aki mindössze 13 éves volt a család kivándorlásakor, családja az 1960-as években érzékelte az antiszemitizmust a városban, s szülei végül gyermekeik érvényesülését szem előtt tartva az alijázás mellett döntöttek:

„Nem láttunk nagyobb vagy jobb jövőt. Az, hogy volt a elnyomás […]. Lassan láttad, hogy ügyes lehetsz, de az nem biztos, hogy ad neked jövőt, mer […] a kommunizmusba is vettík, hogy ki a zsidó vagy ki nem, és […] sokan mondták, hogy nem adtak nekük állást, vagy nem adtak nekik előrehaladást, és nem hagytak nekik tanulni, azér, mer valaki elmondta, hogy zsidó. És mindezek a dolgok számításba vettík, mer a jobb jövőt akartak minekünk.”[16]

A nyelvi nehézségek miatt kezdetben nem volt egyszerű a beilleszkedés Izraelben, Yehudit édesanyja például soha nem tanult meg teljes egészében ivritül, vagyis modern héberül.[17] Mindemellett az izraeli élet anyagi alapjainak a megteremtése is nagy kihívást jelentett a bevándorlók számára. A dunaszerdahelyi és környékbeli kivándorlók azonban a kezdettől fogva segítették egymást.[18] Abban, hogy szülei rövid időn belül elhelyezkedtek a zsidó államban, közrejátszott a dél-szlovákiai (elsősorban a dunaszerdahelyi) rokonok és barátok segítsége, akik kezdettől fogva támogatták Judit szüleit:

„De voltak […], akik gyöttek a országba, a negyvennyolcba jóbarátok mind gyöttek segíteni, […] és gyöttek a szüleimnek segíteni, a anyám hogy gyűjjön, hogy hol […] tudjon dolgozni, mert nyelvet aki nem tudja, nem tudja […]. Volt a anyámnak […] egy unokatestvírje, akik pozsonyiak, a apjának a […] testvírjinek a lánya, […] nagyon rendes férje volt, az is Szlovákiábul, és azok is nagyon sokat segítettek a szüleimen. Annak is volt valami rokonság, és a anyámnok keresett munkát varrónőnek […]. Azelőtt vót, úgyhogy kibéreltek varrónőt, gyött reggel és estélig ott dolgozott, ahol voltak ilyen színészek Tel-Avivban meg ilyen híres emberek, és a anyám odament hozzá, reggel vitte az újságokot, a Burdát.”[19]

Yehudit szülei egyébként más dél-szlovákiai települések zsidóságához hasonlóan a két háború közötti időszakban többes identitásúak voltak: a magyarsághoz való kulturális kötődés mellett fontos volt számukra a csehszlovák állam iránti lojalitás is.[20] Hozzá kell tenni, hogy dunaszerdahelyi zsidóság nagy része a két háború között magyarul beszélt, és a magyar kultúra aktív résztvevője volt. A helyi zsidók második nyelve a német volt, szlovákul csak azok beszéltek, akik szlovák iskolába jártak ez időben. (Simon 2015, 34–35. p.) Yehudit édesanyja ugyanakkor éppen azok közé a helyi zsidók közé tartozott, akik már az első Csehszlovák Köztársaságban szlovák iskolákat látogattak. Így nem meglepő, hogy Judit is szlovákul kezdte meg Dunaszerdahelyen az általános iskolai tanulmányait. Családjának többes kötődése egyébként nagy hasznukra vált az alijázást követően, hiszen kiszélesítette számukra a kapcsolatokat. Szlovák és magyar nyelvtudásuk által nemcsak a csehszlovákiai, hanem a magyarországi zsidókkal is könnyen kapcsolatokat teremtettek:

„Akik magyarul beszítek, vagy szlovákul, azok maradtak hamarább barátok. […] a anyám is szlovák iskolábo járt, úgyhogy jól tudott szlovákul. A testvírem is szlovák iskolábo, és tudtuk a nyelvet itt is beszélni, meg ott is beszélni. Úgyhogy ez nagyon fontos volt, és az apám is szereztek nekije munkát azok is a barátok […].”[21]

Yehudit számára például az jelentett nagy segítséget, amikor az iskolában egy budapesti lány mellészegődött, és támogatta őt a felzárkózásban. Ezenkívül azt is elmondta, hogy egy összetartó közösség vette őt körül az iskolában, és nemcsak a diákok, hanem a tanárok is segítségére voltak a kezdeti nehézségek áthidalásában:

„És […] körülöttem […] vót jó energia, és amikor gyöttem ide, […] akkor nehéz vót. Mert […] ahol nem tudom a nyelvet, nem […] tudtam semmit se, és rögtön iskolába mentem, […] és a nyelv egy kicsit nehéz vót. De szerencsémre vót ottan valaki, aki anyja budapesti vót és ő is […]. A lány […] tudott magyarul, és ahogy gyöttem, rögtön körülvettek, az egész osztály, és gyöttek és reggel gyöttek értem az iskolából. Meg vissza, meg idementek, ahova mentek, volt ott ilyen csoport, ilyen gyerekcsoport, ilyen organizáció, vittek oda. […] Hazavittek, és nagyon körülvettek és nagyon segítettek, és a tanítónő, aki volt nekem a triedna [osztályfőnök]. Látto, hogy van potenciál, hogy van lehetőség, és minden nap elvitt és a iskola után, ültem vele tanulni.”[22]

Egyébként Yehudit később megemlítette, hogy jelenleg ő maga is segíti az újonnan betelepültek integrálódását a zsidó államba. Férjével „örökbe fogadtak” egy orosz családot, akik mára már sikeresen beilleszkedtek az izraeli társadalomba.[23]

Yehudit az iskolai évek után a kötelező katonai szolgálatát teljesítette, de 1972-es leszerelését követően még két évig szolgált önkéntesen az izraeli hadseregnél. 1975-ben férjhez ment Shukihoz, kárpátaljai származású férjéhez, akivel két leány- s egy fiúgyermeket neveltek fel. A katonaságot követő időszakot az egyetemi és a munkahelyi évek jelentették: „Kezdtem tanulni egyetemen, statisztika és […] általános ilyen tudományt. És […] a tanulásommal együtt kezdtem dolgozni Bezeqbe, telefontársaságbo, akkor még pósta vót, és aztán lett Bezeq és lettem ölég nagy pozícióba ottan.”[24] Judit egyébként azt is kifejtette, hogy munkahelyén mindvégig nagy előnyére volt magyar nyelvtudása, amely hozzájárult a szakmai kapcsolatok kiszélesítéséhez.

Yehudit a vele készült interjú során arról is részletesen beszélt, hogy szülei – más túlélőkhöz hasonlóan – kezdetben nem beszéltek a holokauszt eseményeiről. S a második nemzedék tagjai sok esetben nem ismerték részletesen a szüleik életében végbement történéseket a vészkorszak idejéből. A csend megtörésére a Jad Vasem segítségével került sor, a holokauszt eseményeit feltáró intézet ugyanis számos túlélő – köztük Yehudit szüleinek a – tanúvallomását rögzítette 2008-ban. Érdemes megemlíteni Hanna Jablonka izraeli történész véleményét is a fenti kérdésben. Ő elsőként kezdett mélyebb tudományos történeti elemzésekbe a holokauszttúlélők kapcsán Izraelben.[25] Megállapítása szerint az ún. „hallgatás mítosza” nem megalapozott, hiszen a túlélők kezdettől fogva sokféle módon dokumentálták a holokauszthoz kötődő megtapasztalásaikat.[26] Ez azonban az ő véleménye szerint sem jelentette azt, hogy a szülők gyermekeikkel is részletesen megosztották volna a második világháború idején átélt traumákat.[27]

A fentiek minden bizonnyal összefüggenek azzal, hogy a felnőtté vált második nemzedék tagjai maguk is részt vállalnak a családi múlt feltárásában. Yehuditnak például személyesen is nagy szerepe volt abban, hogy szülei megtörjék a csendet és feltárják a múlt sebeit. Míg édesapja korábban egyáltalán nem kívánt nyilatkozni, Judit biztatására két interjút is adott a Jad Vasemnek. Interjúalanyom azt is megemlítette, hogy a vészkorszak eseményeinek a megosztása nagy segítségére volt szüleinek a holokauszt feldolgozásában. Ő pedig felismerve a „kibeszélés” jelentőségét, maga is arra biztatja gyermekeit, hogy érdeklődjenek a család történetéről:

„A szüleim évekig nem beszéltek […], ami vót velük, nem tudtuk. Mindig tudtuk, hogy kis család vagyunk, de nem tudtuk, hogy miért, és nem beszéltek. Amikor kezdtek itten beszélni, ők […] hagyták csöndbe, nem mondtak, vótunk, és evvel el van intézve. Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött itten […] az, hogy […] tesztimóniát [tanúbizonyság] adnak a Jad Vasembe, és […] nem akartak beszéni. És nem tudom, a anyámot lehetett meggyőzni és anyám hajlandó volt és aztán a apámnak is mondtam, hogy ez a lehetőséged elmesélni. Nem, nem, nem. Anyám adta, adtak mind a ketten tesztemóniát, föl van téve, megvan nekük minden. És amikor elment, aki interjút csinált, akkor apám azt mondta, elfelejtettem igen sok dolgot, most jut a eszembe, hogy […] min mentem át. […] Mondom, […] tudod mit, nem történik semmi, megpróbálom, és telefonálok és megkérdem, hogy lehet-e még többletet csináni, még egyet. Rögtön gyöttek és csinátok, olyan, mintha nem tudom, mi ment volna le rajta. Adott még egy interjút, és ami hiányzott, még mesélte. […] én szerintem az, hogy én intéztem, az fontos vót, mert nem mindenki vót hajlandó adni és […] az nagyon fontos adatok, ami van nekük van, egy emlék talán. És mondom, amikor van lehetősége mámo, a gyerekeimnek mondom, kérdezzen mindent, amit tudsz, mer aztán nincs kihő, kitű […].”[28]

Yehudit miközben tudatosította a családi emlékezet jelentőségét, hangsúlyozta, hogy a felmenők hiánya nagyban hozzájárul a család felértékelődéséhez. Ez pedig véleménye szerint nemcsak esetükben van így, de az izraeli zsidóság körében megtapasztalható közösségi tudat kialakulásában is közrejátszik. Mindemellett a kulturális különbségek fellazulásához, valamint a nyitott és befogadó társadalom kialakulásához is nagyban hozzájárul a zsidó államban:

„Én nekem nem volt nagymamám. Gyöttem ide, én már 13 éves voltam, nagyon irigyeltem, hogy kis család voltunk, voltak a szüleim, meg a bácsim, nem úgy vót, hogy van itten a néni, vagy valaki aki, […] a család szét lett, mindenkinek a család a legfontosabb. És az, hogy látod, hogy először is az ország összetart. Most vannak a cirkuszok, de akkor is én azt hiszem, hogy olyan meleg ország, mind itt van, […] az, hogy nyitva. Vagy, vagy kimísz az utcáro, nem számít, hogy mi van, mindenkibe beleakadsz. Nem úgy van, nem úgy van ottan, hogy egísz világon. Voltam Londonba, voltam itten, voltam ottan, van a disztansz. És itten, itten én azt hiszem, hogy nem úgy van, és ha szükség van, akárhogyan van, […] azér segítnek. És nem vagyok biztos, hogy úgy van máshol. Nem vagyok biztos. Sokkal formalitásobb, én nagyon szeretem a meleg embereket […].”[29]

Mindebben az is közrejátszik, hogy az ország egy vallási és kulturális olvasztótégely, amelybe az 1948-as megalakulása óta érkeznek zsidó bevándorlók.

Ahogyan említettem, Yehudit többes kötődésűként határozta meg magát, ezen belül elsősorban izraeliként, másodsorban pedig szlovákként definiálta magát. Többes identitására értéktöbbletként tekint, amely számára folyamatosan bővíti a kapcsolatokat. Egyaránt követi a magyar és a szlovák médiát: rendszeresen nézi a magyarországi Duna Televízió csatornáját, emellett szlovák újságcikkeket is olvas. Magyarul és szlovákul is nagyon jól beszél, de a héber nyelvet használja leginkább, kárpátaljai származású férje ugyanis nem tud magyarul és szlovákul sem. Többes identitása a hétköznapokban a közép-európai ételek elkészítésében nyilvánul meg leginkább. Rendszeresen készít káposztás knédlit, mákos süteményt, túrós és szilvás gombócot, és használ paprikakrémet. Gyermekeivel is héberül kommunikál, ők azonban elmondása szerint értenek, ám nem beszélnek magyarul. A gyermekek többes nyelvtudásának kialakításában közrejátszott Yehudit édesanyja, aki besegített a fiatalok nevelésébe. Interjúalanyom ugyanakkor hangsúlyozta, hogy számára kezdettől fogva fontos volt a gyermekek héber nyelvtudásának az elsajátítása, hiszen korábban nagyon sokan hibásan beszéltek ivritül Izraelben.[30]

Yehudit többes kötődéseivel párhuzamosan elsősorban izraeliként definiálta magát, hazájaként pedig egyöntetűen Izraelt jelölte meg. Számára ugyanis nagy biztonságot jelent a „zsidó ország, aki megvédi a zsidókat. […] És az ország megcsinál mindent, hogy megvédje a zsidókat. […] Akárhogyan vannak a veszekedések, ha valami probléma van, akkor itten mindenki, egyike, egymás mellett vannak. Mostan sztrájkúnak, most veszekesznek, de az, hogy fontos a zsidó ország és […] ez az ország, […] akihez köll, hogy tartozzon a zsidó.”[31]

Judit fontosnak tartja családi múltjának az ápolását. Ez pedig abban is megnyilvánul, hogy gyakran ellátogat Szlovákiába. Családjával együtt rendszeresen részt vesz a dunaszerdahelyi Azkara alkalmain, vagyis a holokauszt áldozatairól való megemlékezésen, ahová már több unokáját is elvitte magával. Mindemellett a dunaszerdahelyi zsidóság közösségi oldalának, a Dunaszerdahely-Zachor nevű facebookcsoportnak is aktív tagja.

Források

Interjú Cohen Yehudittal 2023. július 19-én, Holonban (Készítette: Bajcsi Ildikó)

Interjú Grünfeld Árminnal 2008. július 28-án, Holonban (Készítette: Jad Vasem)

Interjú Grünfeld (Müller) Estherrel 2008. július 29-én, Holonban (Készítette: Jad Vasem)

Interjú Hanna Jablonkával 2023. augusztus 24-én, Givatayimban (Készítette: Bajcsi Ildikó)

Szakirodalom

Bajcsi Ildikó 2023. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.

Braham, Randolph L. 2007. A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, Park Kiadó.

Braham, Randolph L. 2015. A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. 1. kötet. Budapest, Park Könyvkiadó.

Engel Alfréd 1995. A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Holokauszt Emlékközpont enciklopédiája: https://hdke.hu/tudastar/enciklopedia/, letöltés: 2023. 10. 10.

Yablonka, Hanna 1999. Survivors of the Holocaust: Israel after the War. New York, New York, NYU Press.

Yablonka, Hanna: Survivors of the Holocaust in Israel: Image and Reality: https://www.youtube.com/watch?v=jE3fa3jTEUQ, letöltve: 2023. 10. 10.

Kornfeld Ferenc 2007. Az én városom Dunaszerdahely – „Kis Jeruzsálem”. Dunaszerdahely, Sidó Ferenc.

Kornfeld Tibor 2014. Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Agentúra Radko.

Kovács Éva 2004. Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

MAZSIHISZ, https://mazsihisz.hu/accessible/hirek-a-zsido-vilagbol/megemlekezesek/gyasz-elhunyt-kornfeld-tibor-a-dunaszerdahelyi-zsido-hitkozseg-vezetoje, letöltés: 2023. 10. 10.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Simon Attila 2015. Dunaszerdahely – Kis Palesztina. Útikalauz egy eltűnt zsidó közösség történetéhez. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku.

Zsido.com: https://zsido.com/egy-nyelvi-sikersztori-a-bibliai-hebertol-a-modern-ivritig/, letöltve: 2023. 10. 10.

Rövid URL
ID6600
Módosítás dátuma2023. december 13.

Széthullott kontextusok – Széljegyzetek a Zalabai-monográfiához, negyedszázad múltán

A szerkesztőségi felkérésre, hogy magam is adjak írást a Zalabai Zsigmondra emlékező lapszámba, elgondolkodtam: az életmű újraolvasása nélkül lehet-e még mondanivalóm arról, amit Zsiga örökül...
Bővebben

Részletek

A szerkesztőségi felkérésre, hogy magam is adjak írást a Zalabai Zsigmondra emlékező lapszámba, elgondolkodtam: az életmű újraolvasása nélkül lehet-e még mondanivalóm arról, amit Zsiga örökül hagyott, eszembe jut-e bármi, amit fontosnak tartok, s ami nem szerepel a róla írt monográfiámban. Könyvem első kiadása 1998-ban jelent meg a dunaszerdahelyi Nap Kiadó Tóth László által megálmodott és megvalósított Műhely sorozatában, melybe fontos alkotói életművekről készítettünk monografikus gyorsfényképeket, majd a kiadó kérésére 2004-ben, a pálya lezárulta után kiegészítettem, s új kiadásban és címváltozattal – alcímeként már ott szerepelt Zsiga születésének és halálának éve – még ugyanabban az évben ismét napvilágot látott. A világhálón a teljes szöveg elérhető. Recepciója nemigen volt – egy rövid írói jegyzet és tanulmány jutott el hozzám az első kiadásról –, ami aggályos; egyrészt egész lezárult életművekről nem esik szó a kulturális sajtóban és az irodalmi életben, másrészt az sem új keletű dolog, hogy a szakmai közvéleményben gyökeresen más vélemény él egy opusról vagy egy alkotóról, mint amit nyomtatásból megismerhetünk. Állításaimmal szemben már akkoriban sem fogalmazódtak meg ellenvélemények, talán csak azért, mert a könyvet kevesen olvasták; most támpontok nélkül töprenghetek el azon, hogy huszonhat év, illetve két évtized után mi tűnik föl érvényesnek nem annyira az én Zalabai-portrémból, mint inkább az ő akarásaiból, célképzeteiből, koncepcióiból, esetleg él-e ezekből valami a köztudatban, vagy sem. Talán két alkotói nemzedék is fölnőtt azóta – mi lehet érdekes ma, mi maradt fontos mára ebből a szellemi örökségből az azóta színre lépett korcsoportok szemében?

Kockázatos vállalkozás. Jó ideje tudatosan igyekeztem kivonulni a szlovákiai színtérről, információm viszonylag kevés az odaáti szellemi állapotokról, benyomásaim pedig tárgyi adatokkal alig támaszthatók alá. Nem kizárt azonban, hogy a messziről jött és „messzire ment” ember szempontjai is jók valamire. Különösen így, hogy a szellemi örökség iránti érdeklődésben, annak felhasználása terén hasonló trendeket látok érvényesülni Magyarországon és Szlovákiában.

A múlt század 90-es éveiben, amikor könyvemet írtam, tartott még a (szó szerint) forradalmi lendület. Egy időben folyt az új irodalmi generációk pályára állítása, az „egy folyóirat, egy kiadó” (Irodalmi Szemle, Madách) rendszerének fölszámolása s az 1918-ban kezdődő főhatalomváltás óta létrehozott szellemi értékek „mérlegpróbája” (Mérlegpróba volt Zalabai második, 1978-as tanulmánykötetének címe is), rekuperálása, valamint a kisebbségtörténet földolgozása, azaz a munkásmozgalmi múltbogarászás helyett egy reális történelmi kép vázolása. A Kalligram Kiadó például programszerűen vállalta akkor e feladatokat, s fokozatosan kialakultak az évtizedekig hiányzó tudományos keretek is. Élt még bennünk a (bal)hit, hogy a közösségnek – a csehszlovákiai, szlovákiai magyar kisebbségnek – szüksége van önismeretre és közösségi tudatra, meg akarja ismerni múltját és e múltban fölhalmozódott teljesítményeit; ez lesz majd a társadalomépítés és a tudományos kutatás alapja. Hipotézisünk az volt, hogy a diktatúra idején a kisebbségi töredéktársadalom érdekében végzett munka érték, s minthogy a legfontosabbnak tűnő akadályok, a politikaiak elhárultak, nyitva áll a szellemi építkezés útja.

A társadalmi igények azonban éppen ebben az időben folyamatosan átalakultak, már amennyiben a humán értelmiséggel szemben támasztott elvárások nem pusztán az elit képzeletében éltek. A közösségük iránti felelősségüket tudatosító irodalmárok (ezen nem az egész szlovákiai magyar írótársadalmat értem) korábban is tudták már, hogy kényszerű funkcióvállalásuk, amellyel az élet számos területén tenni próbáltak valamit, tehertétel és pótszer; nem pótolhatja a szakmaiságot, de a diktatúrában valóban szükségszerűségnek és/vagy kényszerűségnek tűnt föl, hogy a kisebbségi írástudóknak többletfeladatokat kell vállalniuk. Tapasztalataim szerint nem volt alaptalan a feltételezés, hogy erre van társadalmi igény. 1989 előtt néhány jó könyv magas példányszáma, a kulturális rendezvények közege, az író-olvasó találkozók hangulata (magam is láthattam ezt, amikor Grendel Lajost, Tóth Lászlót elkísértem egy-egy ilyen találkozóra vagy amikor Zalabait hallottam teremnyi tömeg előtt beszélni) azt látszottak igazolni, hogy az írástudók java nem magának követelte ki ezeket a szerepeket. Mostani szempontunkból mindegy, miért – hogy már akkor is optikai csalódás volt ez, vagy a világ, a társadalomszerveződés feltételei és kellékei alakultak-e át radikálisan, esetleg egyszerűen a nemzedékváltás meg az információ forradalma hozta magával –, éppen az ezredforduló előtt vált egyértelművé, hogy ez (már?) nem így van. A politikai fordulatban részt vevő, abban szerepet vállaló értelmiség jó része körül elfogyott az olvasóközönség és a levegő.

Történész lévén fontosnak tartom: dokumentáljuk, amit lehet, hogy érthetővé váljon, tudatosuljon a kontinuitás, amelynek hiánya, úgy tapasztaltam, évszázad(ok)ra visszamenőleg meghatározza a magyar szellemi életet. Noha, ahogy jó ideje érzékelem, minden, így a rendszerváltás után szocializálódott generációk világképe, talán ideológiája is arról tanúskodik: ha valamire nincs szükség, az éppen a szellemi folytonosság. Szintén szakmai okokból kevés dolgot tartok ellenszenvesebbnek, mint új fölismeréseknek, „korszerű” (a korszellem nem feltétlenül pozitív, lásd a két világháború közöttieket, a nácizmust és a bolsevizmust), korábban ismeretlen elméleteknek, meggyőződéseknek, információknak elmúlt korszakok szereplőin való számonkérését, magyarán az utókor pökhendiségét.

Lehetetlen vállalkozás volna néhány bekezdésben összefoglalni azt, amit Zalabai Zsigmondról és munkásságáról könyvnyi terjedelemben leírtam. Csak néhány, általam ma is fontosnak tartott szempontot tudok most kiemelni.

1998-ban az alábbi feladatköröket társítottam a nevéhez: szerkesztő, tudományszervező, kisszínpadi szövegösszeállító-dramaturg, egyetemi oktató, egy kisebbségi alap-dokumentumgyűjtemény ötletgazdája, a stilisztika és a poétika szaktudora. Monográfiám kiindulópontja az volt, hogy e többfunkciós jelleg nem az életpálya és életmű széttagoltságára mutat; Zalabai gondolkodásának rendszeréből származik. Életében mindvégig ott a kettősség, elemző és szervező volt egy személyben. Pályakezdete egybeesett a prágai tavaszhoz vezető évek ideológiai fellazulásával, meg azzal az időközzel, amikor a reformfolyamatok elfojtása után még nem zárult le teljesen a szellemi sorompó, s az akkori érzület a retorziók ellenére megmaradt benne. Megtisztelőnek tartotta a „nemzedéki kritikus” címet (mely pontosításra szorul, ezért még visszatérek rá), nemzedéke pedig ezeknek az éveknek az utósematizmus elleni harcaiban lépett a pályára. A csehszlovákiai magyarság akkori társadalomszerkezetéből, polgárság és több generációs értelmiség hiányából meg a kommunista korszak szűk horizontjából következően az új költőcsoportnak kemény olvasói ellenállást kellett leküzdenie, a korábbi költészet nyelve, leszámítva az alapító nemzedék meg az őket hamar követők néhány kimagasló képviselőjéét, ahogy ő le is írta, egysíkú volt, rétegzetlen és provinciális. Nem volt egyedül azok között, akik szerint az irodalom léte nemcsak a szűk szakmai közeg, hanem az egész közösség számára fontos, s a szigorúan ellenőrzött és korlátozott, de az adott körülmények között minél tagoltabbá alakítandó kulturális életnek képviselnie kell a súlyos gondokkal küzdő nemzetiség problémáit. Az „összmagyarsághoz” való viszony szempontjából fontos elem, hogy már a magyarországi kapcsolatok sem lehettek rendszeresek. Magyarországon a csehszlovákiai magyar szellemi teljesítmények, sőt az egész kisebbségi közösség iránt szűk körben mutatkozott érdeklődés. Nem volt villámposta, a leveleket mások is olvashatták, és volt idő, amikor onnan évente csak kétszer lehetett átlépni a határt. Akut politikai problémákat pedig az „első nyilvánosságban” nem lehetett megjeleníteni.

Az irodalom provincializmusa mellett Zalabai tudatosította a befogadói tudat korszerűtlenségét és az irodalomkritika siralmas állapotát, és érzékelte (persze nem volt nehéz), hogy a legképzettebb kritikusok az értetlen olvasók és a dilettáns írók két irányból érezhető nyomása alatt elhallgattak. Így lett egy időben a csehszlovákiai magyar irodalomnak legalábbis az akkori mezőnyben szinte egyedülálló fölkészültségű főhivatású kritikusa.

A kritika jövőjét pályakezdete idején úgy látta helyesnek, ha „a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés” az esztétikai elemzéssel egyensúlyba kerül, s „a »valóságirodalom« és »az irodalom valósága« fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik”. Itt persze számításba kell venni azt is, hogy valóságábrázoláson abban a korszakban gyakran (a hivatalos kultúrairányítók, pártemberek mindig) egy pszeudovalóság ábrázolását értették, illetve az irodalomtól ezt várták el. Efféle nyelvi közegben kellett Zalabainak is lavíroznia.

Irodalomkritikusként legtöbbet (legalábbis a legnagyobb buzgalommal) saját líranyelvváltó nemzedéke, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél antológiák csoportjának honosításával foglalkozott, bebizonyítva, hogy fiatal pályatársai az összmagyar irodalom viszonylatában is értékeket teremtettek, s képelemző technikájával talán sikerült is leszerelnie az „érthetetlenség” vádját; mindenesetre tételesen bizonyította a vádak képtelenségét. Döntő szerepe volt a versértés, -értelmezés színvonalának növelésében. A nevéhez ragasztott cím, a „nemzedéki kritikus”, ahogy már utaltam rá, némileg megtévesztő; egyrészt mert írt ő jó elemzéseket korábbi és későbbi generációkhoz tartozó alkotókról is, másrészt a hozzá hasonló évjáratúak közül főleg a költők műveit tárgyalta és értékelte, a prózaírókét kevésbé (bár készített szempontgazdag folyamatrajzot a második világháború utáni próza alakulástörténetéről is). Azt hiszem, haláláig, de betegsége elhatalmasodásáig mindenképpen nyomasztó terhet hordott: nem írta meg négyükről, az általa legjelentősebbeknek tartottakról tervezett monográfiáit, s ezt, noha fontos, hogy megjelent, nem válthatta ki Verstörténés főcímű 1995-ös kötete sem. (Pontosabban az abban szereplő Mikola Anikó-tanulmányt egy lényegében kész monográfiának gondolta.) Ugyanolyan szellemi vértezetben közelített a később pályára lépők, így az iródiások versvilágához is, mint nemzedéktársaiéhoz. Sürgette az irodalomkritika tudományos, elméleti alátámasztását, alapelve „az alkalmazott esztétikaként felfogott kritikai gyakorlat” volt.

Tűnődés a trópusokon című „szóképügyi” könyvét, szemiotikai eredményeket is hasznosító stilisztikai-poétikai monográfiáját (első kiadása: 1981) a magyarországi szakkritika nagy reverenciával fogadta, s évtizede érintetlen dogmákkal szembeszálló nevezéktan-átépítési kísérletének, trópusosztályozási rendszerének fontos utóélete volt, illetve van ma is még: az általa alkotott kettőskép fogalma magyarországi kézikönyvekbe, sőt tankönyvekbe is bekerült. Tisztesség ne essék szólván, járulékos haszonként könyveltük el: az, hogy a csehszlovákiai magyar tudományosság e területen végre versenyképes monografikus művet hozott létre, a közösség létének „anya”-országi tudatosításához is hozzájárul valamiképpen. Zalabai fő érdeklődési területe a nyelv volt, annak különböző funkciói, s persze a nyelvet használó közösség állapota: kulturális mellett jogi-közigazgatási, közösséglélektani, identitásbeli problémák. Egyazon gyökérből nőttek ki stilisztikai tanulmányai, tudományosan megalapozott kritikái és nyelvvédő írásai, összeállításai, könyvszerkesztései.

Végig programszerűen fontos volt, s a politikai fordulat után egyre fontosabbá vált gondolkodásában a „nemzetiségismeret”. Ezzel kapcsolatos munkássága az 1970-es évek Irodalmi Szemléjében szervezett tájszámokkal, tematikus összeállításokkal kezdődve az azonos nevű tantárgy az oktatási programba való beépítésének szorgalmazásán át saját falurajzai, s közben és utána számtalan cikk megírásáig ívelt. E programba tartozott már a Madách által 1977-ben megindított, húsz kötetre tervezett Csehszlovákiai Magyar Írók sorozat is, amelyben a főhatalomváltástól szinte a kommunista diktatúra bukásáig megszületett „viszonylag” legjobb alkotások kaptak helyet, s amelynek ő volt az ötletgazdája. A nem fikciós, a „valóságirodalom”-ba, „önismereti” irodalomba tartozó műfajoknál rámutatott a tényközlésen túlmutató értékek szükséges voltára, arra, hogy „a valóságirodalom nemcsak információ, hanem formáció”, „»gondolati szerkezet«, ill. esztétikumhordozó nyelvi képződmény”.

Itt említendő három összeállítása: a diktatúra korából A Csallóköztől a Bodrogközig (1977, ez a szlovákiai magyar kistájakat mutatta be – melynek lakói alig tudtak egymásról –, mondjuk így, sorsközösség-teremtő szándékkal) és A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről (1985, bővített kiadás 1987). Ezekbe a szépirodalom produktumai mellett riportokat, cikkeket, sőt, főleg a másodikba szociológiai, statisztikai-demográfiai, nyelvészeti, oktatásügyi, lélektani tanulmányokat is besorolt (tágabb programja, a komplex tudományos élet szervezése jegyében). Már a demokratikus világ drámai korszakának dokumentumait tartalmazza 1995-ben megjelent összeállítása: Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból, 1990–1994. Maradandó értékű szülőfalujáról szóló, történelmi, társadalom- és néprajzi tárgyú falumonográfiája két kötete – Mindenekről számot adok (1984), Hazahív a harangszó. Ipolypásztó népélete 19181945 (1985) –, amelyek rangját a korabeli tudományos recepció szintén igazolja.

Ő állította össze egykor az első két értékelhető csehszlovákiai magyar gyermekverskötetet, illetve inspirálta is a Tapsiráré-tapsórum (1978) és a Labdarózsa, nyári hó (1979) anyagának megszületését; többeket személyesen vett rá, hogy e műfajban is megszólaljanak. Ehhez a programhoz teremtette meg az Első Osztályosok Ajándékkönyve sorozatot, melyről azt olvasom, hogy a Madách Könyv- és Lapkiadó egyetlen sorozata volt, amely túlélte az 1989-ben kezdődő változást. Csak ez a két antológia majdnem harmincezer példányban látott napvilágot; ez a mai két-háromszáz példányos könyvek korában igen érdekes adat lehet. A gyermekversről két esztétikai tanulmányt írt; nem néztem utána, hogy az új szakirodalom, új irodalomelméleti iskolák, illetve új trendek és divatok mennyiben tartják ezeket a nagy felkészültséggel készült írásokat érvényeseknek (persze ha egyáltalán kézbe veszi még őket valaki). Mindenesetre Thomas S. Kuhn könyvéből, A tudományos forradalmak szerkezetéből, még ha az a természettudományokról szól is, ebben a vonatkozásban a bölcsészetre is érvényesnek tartom, hogy a régi paradigmának mindig fontos szerepe van az újnak a létrehozatalában. E tevékenységével az utósematizmus egyik fontos hadállását is fölrobbantotta; ahogy Csipkerózsika – ébredőfélben? című 1979-es tanulmányában írta, a dilettantizmus és a sematizmus „a gyermekköltészet területére húzódtak vissza, s tartották magukat hosszú ideig, szinte napjainkig, többek között a kritika szemponttalansága és rendszertelensége miatt is”. A dilettantizmus, a sematizmus, az értékrendszerhiány elleni küzdelem különben egész kritikai munkásságát meghatározta. A gyermekirodalom ügye politikai okokból is fontossá vált ebben az időben. A szlovák kultúrpolitika, illetve oktatásügy éppen 1977–1978-ra készült el a magyar iskolák leépítésének programjával. Ezért vált aktuálissá az iskolákat védő Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának megalakítása (melynek munkájában közvetlenül nem vett részt, de egy háttérjelentést elkészített Duray Miklós számára). A CSMKJB első illegális dokumentumainak megjelenése után ő is ott volt a nagyjából ötven értelmiségi között, akiket a belügy kihallgatott. Aki ma lapoz bele ilyen tárgyú írásaiba, és nem ismeri a kontextust, nyilván nem érti, vajon mit akar jelenteni egyik népszerűsítő cikkének azon passzusa, mely szerint a Rosszcsont Peti által egy óriással elnyeletett iskola újraépült, „s remélhetőleg szeptemberben is állni fog” Dél-Szlovákia magyarlakta területein.

Az 1980-as évek második harmadától, amikor budapesti vendégként, barátként s a budapesti Egyetemi-Főiskolai Tanács folyóiratának „kéziratbeszerzőjeként” sűrűn jártam oda, a Madách Kiadó csehszlovákiai magyar irodalmi műveket gondozó „eredeti irodalom” szerkesztősége úgy tűnt föl nekem, mint a csehszlovákiai magyarság agyközpontja. (Tőzsér Árpád már a korábbi időszakra vonatkozóan azt írta, hogy a normalizációnak az Irodalmi Szemlébe való begyűrűzésével az ellenzéki gondolkodás fő színtere a kiadó magyar irodalmi szerkesztősége lett.) Részben tagjainak – rajta kívül főleg Grendel Lajosnak, Balla Kálmánnak, majd Tóth Károlynak – művei, könyvei, cikkei révén, részben azzal, ahogyan szerkesztői munkájukkal fokozatosan emelték a Csehszlovákiában íródott magyar könyvek színvonalát, s iparkodtak letörni, legalább visszaszorítani a dilettantizmust, aztán azzal, ahogy a magyar társadalomtudományokat, a magyar kisebbség számára fontos(nak tartott), illetve az önismerethez, az identitáshoz nélkülözhetetlen „élettudományokat” (Tavaszy Sándor, a két világháború közötti erdélyi filozófus, református püspökhelyettes nevezte így, ha jól emlékszem) próbálták megteremteni, „helyzetbe hozni”, biztosítani hozzá a szervezeti-kiadói kereteket. Sok minden indult el ebből a szerkesztőségi szobából, így az Új Mindenes Gyűjtemény (Zalabai kezdeményezte és első darabját ő szerkesztette), amiből a forradalmi változások következtében rövid életűnek bizonyult Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára, abból meg egy jelentős, nyomtatásban is megjelent tudományos program kinőtt. Grendel és Balla itt „nevelte ki” a Hodossy Gyula kezdeményezésére spontán csoportosuló, ám távolról sem teljes fegyverzetben színre lépő új nemzedéket, az iródiásokét, s küzdött meg azért, hogy antológiában mutatkozhassanak be. Nem mellesleg a bársonyos forradalom első magyar politikai csoportjának létrejöttében is ennek a pár fős csoportnak, főképpen persze Tóth Karcsinak volt döntő szerepe. A szerkesztőség vezetője mindaddig, míg 1988-ban át nem igazolt az egyetem magyar tanszékére, Zalabai Zsigmond volt.

1989 őszétől megvalósult és kivitelezetlen ötletei sorolására nincs itt tér, monográfiámban ezekről is írtam. A Comenius Egyetem magyar tanszékén folytatott munkája mellett egyetlen teljesítményét említem meg itt, aminek eredményei ma is láthatóak. A megvalósult kisebbségi dokumentumgyűjtemény, az általa Végh Lászlóval és Presinszky Lajossal közösen alapított Bibliotheca Hungarica most is él, részlege a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek.

***

Nemigen szoktuk értelmezni és tagolni a közvélemény terminusát; gondolom, van belőle szakmai, utcai-alagsori és a tömegkommunikáció által generált, bár az utóbbi kettő között lassan már eltűnik a határ. Alább kósza megjegyzések következnek arról, hogyan látom más-más árnyalatainak viszonyát Zsigához, illetve az általa fontosnak tartott ismeretágakhoz és témakörökhöz.

Még élt, amikor már látszott, hogy megítélésében az új esztétanemzedék megjelenésével fordulat kezdődik. Nem sokkal ötvenedik születésnapja után jelent meg első ízben Németh Zoltán tanulmánya, amely leszámolt az állítólagos „Zalabai-mítosszal”; az elméletíró, a kritikus, a tanár úgy tűnik föl ebben a dolgozatban, mint egy elavult líraeszményt a csehszlovákiai magyar szellemi életre erőszakoló ízlésdiktátor. Monográfiám második kiadásában írtam erről, szerintem Németh nagy erudícióval olyan téziseket talált Zalabai írásaiban, amelyek nincsenek ugyan benne, de amelyeket Zsiga más megnyilvánulásaiban, szövegeiben elutasított. Nekem ebben az értelmezésben tűnt föl először élesen a kontextushiány, és sejtettem, hogy bizonyos szakmai körökben ez a tanulmány fogja befolyásolni a Zalabai-olvasatot, azaz a „nemolvasatot”. Ami az esztétikát, poétikát, irodalomkritikát illeti, ma már valószínűleg Zalabai főbűnei közé tartozik, hogy a strukturalizmust az ezredfordulón is „a szövegelemzés legkézenfekvőbb módszerének” tekintette, még akkor is, ha annak dogmáit elvetette, s elemzéseiben nagy szerep jutott az intuíciónak. (El ne felejtsem: a komplex műelemzést megvalósíthatatlannak tartotta.) Új elméletek az irodalom és valóság, közösség és valóság problémáját egyszerűen szüntették meg; a valóság nem érdektelen, hanem nincs is, csak fikció és konstrukció (mintha nem volna eleve konstrukció minden fogalomalkotás). Azonban hiba lenne részemről nagyobb szerepet tulajdonítani az irodalmi életnek és a tudományos elméleteknek, mint amelyet betöltenek. A szemünk előtt zajlott le egymással szemben álló elméleti iskolák ökölharca; néha vicces volt.

Az irodalom társadalmi funkciójáról beszélni hovatovább nem komilfó. Azok a csehszlovákiai magyar írók pedig, akiket Zalabai elemzett, népszerűsített, többnyire kimentek a divatból. Sokan meghaltak közülük, halottak könyveit meg nem szokás olvasni mostanában.

Zalabai kényszerű többfunkciós mivolta, amit föntebb emlegettem, az újabban értelmiséginek kiképzettek szemében a dilettantizmus jele. A tudomány szerepe más már, esztétikai vonatkozásban egyszerre érvényesül normatöbblet és normahiány, ráadásul a közösségen, legalábbis a szellemi eliten belüli előítélet-mentes párbeszédnek nincs esélye sem Magyarországon, sem (amennyit látok belőle) Szlovákiában. Az „élettudományok” szerepe megszűnt, produktumai nem jutnak el a közönséghez, vagy az nem kíváncsi rá; a tudomány részben ténylegesen, részben látszólag professzionalizálódott, ugyanígy a civil világ, az olvasóké is, csak máshogy. Kiemelkedő, 1989 előtt elképzelhetetlen tudományos eredmények születtek azokon a területeken, amelyeket Zalabai fontosaknak tartott, társadalomépítésre azonban nem használhatók. Ez persze a politikai élet demokratizálódásának hatása is lehet. Úgy érzékelem egyébként, jelenünkre is érvényes, hogy az élet sok szintje átpolitizálódott, a gondolkodás pedig ijesztő mértékben depolitizálódott. (Ha valaki nem tudná, a politika fogalma a poliszéból származik.) A könyvek átlagos példányszámából nyilván a befogadói igényekre is lehet következtetni. A tudomány főként egymástól elszigetelődő szakmai körök belső ügye lett, a konferenciák közönsége rendszerint az előadókból áll. A népszolgálat elve már régen lomtárba került; nem állítom persze, hogy nem éltek vissza vele számtalanszor.

Ami Zalabai falukönyveit illeti, nem tudom, az utóbbi évtizedekben olvasta-e őket valaki, de kétlem. Azokban a felvidéki falufüzetekben, amelyeket forgathattam, módszertani hatásuk, igényességük nem mutatható ki.

Nem tudom, van-e mostanában presztízse a gyermekversnek; néha azt hiszem, a gyermeknek sincs. A diktatúra utolsó évtizedében, amint írtam, részben Zalabai közvetett hatására a szlovákiai magyar gyerekköltészet magas szintre emelkedett, s népszerűvé vált, amit az utalt példányszámok is megerősíteni látszanak. A gyermekek intellektuális színvonala ma rosszabb, mint a diktatúrában volt; abban a városban, ahol élek (Budapesten), ez évről évre szembetűnőbb. Nem tudom, Szlovákiában mennyire előhaladott ez az állapot; nyilván nagy mértékben múlik az adott pedagógusokon, akik esetleg pótolni tudják a szülői foglalkozás hiányát. Összefügg ez is a digitális kultúra fejlődésével, s nyilván a legkisebb korosztálynak szóló irodalom iránti szülői érdektelenséggel is. Noha a kicsik eredendően fogékonyak a gyerekversekre, mondókákra, dalokra. Általános tapasztalat, hogy otthon nem mesélnek nekik eleget, s nem alakul ki belső képalkotási képességük, amely alappillére az olvasóvá nevelésnek.

A nyelv állapotáról, a nyelvhasználatról keveset tudok. Olvastam, szerkesztettem több, magyarországi és szlovákiai szerzőtől származó doktori dolgozatot. Rossz ómen: helyesírás, nyelvhelyesség, szabatosság szempontjából szerzőiket egy-kettőjük kivételével meg kellett volna buktatni legalábbis az érettségin.

Nyilván úgy tűnhet föl a fönti sorokból, hogy Zalabai Zsigmond apologétája vagyok. Ezért nem tőle idézek végül, hanem barátjától, munkatársától, akit még nem szoktak ókonzervatív nacionalistának nevezni. Grendel írta anno, s ezzel Zalabai is egyetértett vagy egyetértene:

„Úgy kellene megőrizni az értékeinket és hagyományainkat, hogy közben túl is tudjunk lépni azon, ami elavult belőlük vagy talminak bizonyult. Ezért azt hiszem, ma nem programokra, hanem a mainál sokkal nagyobb önismeretre van szükség.” („Az ember szüntelenül helyzetben van…”)

Rövid URL
ID6596
Módosítás dátuma2023. december 13.

Szerelmes falurajz

Kicsit távolabbról kezdem, s (reményeim szerint) gyorsan ki fog derülni, hogy miért. Az első újkori országleíró, statisztikai, helyismereti tudást prezentáló munkák a 18–19. században Európa-szerte,...
Bővebben

Részletek

Kicsit távolabbról kezdem, s (reményeim szerint) gyorsan ki fog derülni, hogy miért. Az első újkori országleíró, statisztikai, helyismereti tudást prezentáló munkák a 18–19. században Európa-szerte, az adott ország állapotának valós és megbízható megismerése céljából, általában kifejezetten az illetékes uralkodóházak kezdeményezésére születtek. Aztán persze önjáróvá váltak, részben szakosodtak gazdasági, életmódbeli, kulturális, vallási, majd lassanként (a mai értelemben véve is) néprajzi irányban. Magyar(országi) vonatkozásban ide sorolhatjuk Bartholomeides Lászlótól és Bél Mátyástól kezdve Korabinszky János Mátyáson, Vályi Andráson és Fényes Eleken át egészen Csaplovics Jánossal[1] bezárólag sok mindenkinek a munkásságát. Ők jobbára országos áttekintéseket adtak, de születtek helyi adatokból kiinduló, hatásukat tekintve sokszor mégis országos fokú, jobbító szándékú kezdeményezések (hogy csak Berzeviczy Gergely, Tessedik Sámuel, Majer István, František Šujanský vagy Juraj Fándly munkásságát említsem). Noha a maguk nemében némelyikük forradalminak bizonyult, általános jellemzőjük mégis az volt, hogy a fennálló hatalom, valamiféle „gondoskodó állam” munkáját segítették, miközben felvilágosító céljaik is voltak. (vö. Kósa 2001, 28–36. p.; Liszka 2016; Slavkovský 2012, 14–23. p.; Urbancová 1987, 11–33. p.) Ezzel a folyamattal párhuzamosan, olykor egymásból leágazva a felvilágosodás és romantika korának nemzetté válásának, a modern európai nemzetek megkonstruálásának a folyamataiban tevékeny részt vállaltak az adott nemzet folklórját dokumentáló, azt az éppen kiépülő nemzeti kultúrák egyik alappillérévé tevő folklórkutatók. Előbbi szálból az etnográfia, a statisztika, demográfia, gazdaságtudományok nőttek ki, az utóbbiból pedig a folklorisztika mint tudományág.

Ahova ez a szemle irányul, az viszont nem az akadémiai tudományos diszciplínák világa, hanem a korábbiakon alapuló, sokszor szépirodalmi kvalitásokat is felmutató szociográfia. És hát ebbe a fentebb vázolt körbe illeszkedik a két világháború közötti magyar falukutató mozgalom azzal az alapvető különbséggel, hogy az korántsem a fennálló hatalom felkérésére, megbízásából, hanem éppenséggel azzal szemben fogalmazta meg látleleteit (nota bene Kovács Imrét A néma forradalom című, 1937-ben megjelent szociográfiája miatt, „nemzetgyalázás és osztályellenes izgatás” címen néhány hónapos fogházra is ítélték). (Vö. Bartha Á. 2014; Kovács I. 1989) E korszak legjelesebbjei, az említett mellett, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Zoltán és társaik (vö. Erdész szerk. 1993; Kósa 2001, főleg: 170–180. p.; Varga–Patyi 1972) a szaktudományok (társadalomtudományok, etnográfia, folklorisztika, történettudomány) felé is leágazó szépirodalmi szociográfiát műveltek, s hozzájuk bizonyos fokon, hogy hazai tájakra evezzünk, kapcsolódott az 1920-as évek második felében a csehszlovákiai magyar fiatalok falukutató mozgalma, a Sarló is. Révay József Kisnemesek Tajnán című társadalomtörténeti munkája (Révay 1942) vagy Bónis György szinte elfeledett tanulmánya a Garam menti egykéről (Bónis 1941) szintén ebbe a kategóriába sorolható.

A második világháború után a szlovákiai magyar szellemi élet kezdetben (jószerével a rendszerváltásig) meglehetősen egyoldalú volt. Hiányoztak a szakképzett és ütőképes társdalom- és kultúrakutatók (történészek, néprajzosok, szociológusok stb.). Így a helyi társdalom állapotának a bemutatására, egyszersmind a nem létező társadalomtudományokat is helyettesítve, kezdetben inkább az irodalmárok vállalkoztak. Szépíróink, amellett, hogy „a” szlovákiai magyar regény megírásán fáradoztak (sikertelenül), letettek az asztalra néhány szociografikus-néprajzi-történeti ihletettségű falurajzot. Ezek szépirodalmi kvalitásait nem tisztem megítélni, viszont a néprajztudomány szempontjából értelmezhetőek, értékelhetőek, és a megfelelő helyen majd még vissza is térek rájuk.

Most azonban még egy kisebb kitérőt kell tennem. A szlovákiai magyar néprajzi érdeklődés voltaképpen a kezdetektől fogva, és lényegében programszerűen, alkalmazott néprajz akart lenni. A kutatások célja tehát sosem a belőlük fakadó analízis és komparatisztika, nem az esetleges törvényszerűségek feltárása, az észlelt és rögzített jelenségek szélesebb (történeti és földrajzi) keretek közé helyezése, értelmezése volt, hanem viszonylag szűk merítéssel, a magyar (vagy annak tartott) jelenségekre szűkítve, elsősorban a népzene és -tánc, a viselet és a szokások, kicsit a tárgyalkotó népművészet területéről nyersanyag gyűjtése a neofolklorizmus (színpadi folklór, de még a táncházmozgalom is ide sorolható) számára. Egy aránylag szűk keret tehát: gyűjtés, az eredmények alkalmazása az éneklő- és néptánccsoportok fellépéseihez, s ezáltal egyrészt a „népi értékek” visszajuttatása a néphez. Némileg szofisztikáltabb, amikor a néprajzi kutatások eredményei az adott népcsoport önismeretét és identitását hivatottak erősíteni.[2] Az 1918 után rendkívül lassan kibontakozó szlovákiai magyar néprajzi tudományosság (de valójában jellemző ez a történeti kutatásokra is) célja folyamatosan ez, a nemzeti önismeret, nemzeti identitás erősítése volt, majdhogynem a rendszerváltásig. Még az olyan munka, mint Putz Éva 1942-ben megjelent koloni lakodalom-monográfiája, amely jóllehet friss szemléletű, strukturalista felfogásban fogant és íródott, sem épült be az egyetemes magyar tudományosságba. Kolonban viszont ez lett a lagzis könyv, amely minden helyi család birtokában megtalálható volt, s hosszú ideig afféle, a lokális identitás sorvezetőjeként funkcionált a lakodalmak megszervezése során, noha ezzel a mindennapi gyakorlattal szemben jóval markánsabban rányomta a bélyegét a helyi neofolklorizmus, a színpadi folklór megnyilvánulási formáira. Ami pedig ugyancsak a helyi, illetve az így felfogott nemzeti identitás erősítésének a szolgálatában állt. (Vö. Sándor E. 1989, 157–158. p.) Az alkalmazott néprajz egyik tipikus küldetését teljesítette tehát. Közben nem volt a tudománynak sem szakembergárdája, sem intézményi hálózata, és ez a hiány a fentebb vázolt szemléletmód konzerválását segítette. Ebbe a keretbe illeszkednek a második világháború utáni szociográfiai falurajzok is.

A rendszerváltást követően mind Magyarországon, mind a szlovákiai magyar nyelvterületen se szeri, se száma a különféle falumonográfiáknak (ide alighanem macskakörmök kellettek volna), a különféle tájismereti sorozatoknak, ismereteket összegző, ismereteket terjesztő publikációknak. Elméleti téren is kazalnyi az irodalom (vö. Bartha Á. 2014; Borbély 2023 stb.), viszont a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, ráadásul a korabeli Csehszlovákiában még korántsem ez volt a helyzet…

Alighanem Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér címen, először 1970-ben napvilágot látott „naplójegyzetei” hatására (is) készült el az első szlovákiai magyar falurajz, Duba Gyula Vajúdó parasztvilága (Duba 1974), majd nem sokkal utána Gál Sándor jóval líraibb megformáltságú, Sütőéhöz inkább hasonlítható munkája, a Mesét mondok, valóságot. (Gál 1980) Jómagam ezek valamiféle betetőzéseként fogom fel a fél évtized múltán megjelent Zalabai-falurajzot. (Zalabai 1984a; Zalabai 1985a) A kötetben való megjelentetésekkel párhuzamosan néhány részlet a korabeli periodikákban is napvilágot látott (Zalabai 1984b; Zalabai 1985b), s néhány év elteltével a két könyv anyagát a kiadó, lévén amúgy is összetartozik, egy kötetben is közreadta. (Zalabai 1988) A kor olvasója nem tudhatott arról, hogy mindegyik addigi szövegkiadás csonka. Hiányzik a második kötetet záró, a jogfosztottság éveit bemutató fejezet, ami jóval később, a Tiszatájban látott napvilágot. (Zalabai 1994a; Zalabai 1994b)[3] Nem is a tágan vett szakmai tartalom(változások) okán, hanem inkább a korszak, az 1980-as évek közepe cenzúrájának és öncenzúrájának természetrajzát jobban kiismerendő, érdemes lenne egyszer a kései közlést jegyzetelő Zalabai által emlegetett, egyre csonkuló szövegvariánsokat összevetni. Mert a Tiszatájban megjelent eredeti szövegen is érződnek a sok helyütt a hatalomnak tett gesztusok (a Plevza-, Husák-idézetek például), ami alighanem a szerző által előre fölajánlott vámdíj lett volna azért cserébe, hogy a neki fájó (és nekik kényelmetlen) eseményeket el tudja mondani. Ez kevés volt, jöttek a lektorinak mondott, valójában cenzori észrevételek, mígnem „az őskézirathoz viszonyítva a lektori véleményezés, valamint a többszöri »átigazítás«, átszerkesztés során egyik megalázó procedúrától a másik megalázó procedúráig egyre csak sorvadt, apadt. A kézirattáramban levő szövegváltozatok jól szemléltetik, miképpen csorbultak meg még a részigazságok is, egy abszurd még »részebb« igazság szellemében” – emlékszik vissza Zalabai a kérdéses szövegrész publikálása során. (Zalabai 1994b, 71. p.)

Zalabai a Tiszatáj hasábjain Asztalfiók-irodalom címen közreadott sorozata első darabjaként kettő, a második világháború utáni kitelepítést megéneklő két hírverset, azoknak variánsait elemzi, részben folklorisztikai, részben irodalomelméleti szempontból. E közlemény abban kapcsolódik a jelen írást tárgyaló falurajzhoz, hogy a szerző megemlíti, a Deportálás című hírverset kötetei adatgyűjtése során Ipolyszakálloson, a helyi krónikából sikerült rögzítenie. (Zalabai 1994a, 23–24. p.) A részben folklorizálódott paraszti költői alkotást aztán nagyvonalúan beillesztette a Hazahív a harangszó utolsó, a könyvből kicenzúrázott fejezetébe, mintha az Ipolypásztón is ismert lett volna. (Zalabai 1994b, 68–69. p.) Lehet, hogy az volt, ám Zalabai ezt bizonyító példát nem hoz.

A továbbiakban Zalabai Zsigmond két kötetben megjelent falurajza négy évtized utáni újraolvasása során keletkezett jegyzeteimet kísérlem meg csokorba szedni. Talán érdemes ezt megtenni még akkor is, ha Zalabai kétkötetes falurajzának korabeli recepciója tényleg lenyűgöző.[4] Ez nyilván annak is betudható, hogy az írói teljesítmény az éppen csak kibontakozófélben lévő szlovákiai magyar néprajzi kutatásokkal szembeni egyre erősödő elvárásoknak is megfelelni látszódik. Sőt!

2.

Először azt nézzük, tárgyszerűen, hogy konkrétan miről is szól a két kötet! Balla Kálmán nem egymás folytatásainak tartja őket, hanem „ikerkönyveknek” (Balla 1986), amivel legfeljebb részben (vagy még úgy sem) tudok azonosulni, s én inkább úgy mondanám, hogy afféle „testvérkönyvek” ezek. Kronológiailag ugyanis egyértelműen az egyik folytatása a másiknak, a szerző ugyanazt, egy Ipoly menti falu, Ipolypásztó népéletét kísérli meg bemutatni, ha úgy tetszik, „rekonstruálni”[5], egyértelműen és elsődlegesen valamiféle néprajzi szemüvegen keresztül szemlélve. Közben persze azzal főz, amije van. Míg ugyanis a korábbi századokra vonatkozólag alapvetően írásos adatok állnak a rendelkezésére, s azok is hézagosan, addig a második kötet tárgyát illetően már bátran támaszkodhat a szóbeli emlékezetre. Miközben ott is bőven merít az írásos (kéziratos és publikált) forrásokból is. Ikerkönyvnek – értelemszerűen – akkor lenne nevezhető, ha mindkét kötet tárgya Ipolypásztó lenne ugyanabban az időkeretben, miközben az egyik, mondjuk a régészet, a történettudomány (történeti néprajz!) segedelmével próbálna meg képet festeni tárgyáról, míg a másik a néprajz, a folklorisztika, a dialektelógia módszereivel ugyanarról, ugyanakkor. Így viszont, a történetiséget fegyelmezetten szem előtt tartó (történeti) néprajzi-honismereti, szociográfiai munka mindkét kötet. Egymás folytatódásai, nem pedig párhuzamosságai. Kezdődik jóval a mai Ipolypásztó előtti időkkel, amikkel csak a helyszín kapcsolja össze, hiszen az ősrégészeti kutatások eredményeit is számba veszi, amelyek a mai település helyén ezer évekkel korábbi régészeti kultúrák virágzásáról tanúskodnak (nota bene: a mai Ipolypásztóhoz az égvilágon semmi közük), majd a történeti források, az először csak szórványosan, majd egyre sűrűbben felbukkanó okleveles adatok, levéltári dokumentumok, nyomtatott híradások segítségével halad az időben. Ezek egy része is a parasztporták számáról, azok adózási hercehurcáiról, a falu népe gazdasági körülményeiről, hitéletéről, háborúk viharairól, hadak és menekültek jövéséről-menéséről szólnak. Utóbbi szempont már csak azért is figyelemre méltó, s erről a későbbiekben majd még lesz szó, mivel Ipolypásztó népessége meglepően konzisztensnek tűnik a maga református hitével, külső betelepülőkkel csak mérsékelten számolhatunk. És mégsem lehet a környezetéből, a másnépi miliőből, a szlovák, német, cseh, valamint magyarországi (!) kapcsolatoktól elszigetelten vizsgálni. (vö. Botík szerk. 1988) És Zalabai nem is teszi ezt. Noha!

Noha van azért itt valami kettősség. Miközben Zalabai falurajza keretezett, mert belehelyezi a tágabb térség összefüggésrendszerébe, egyszersmind Ipolypásztót némileg mégis kiemeli és izolálja természetes környezetétől. Nem állítom, hogy teljesen negligálja a szlovákokat, de szemléletmódja, célja mégiscsak valamiféle steril magyar világ ábrázolása. Aminek szükségszerűen cselekvő részesei a faluba került szlovákok és csehek is. Valahol írja, hogy a házastársak kiválasztása során a más vallás és más nemzetiség egyaránt határvonalat jelentett. Más nemzetiségűekkel nem keveredtek. Aztán másutt megjegyzi, s ez a valóság, hogy „a más nemzetiségű rendszerint más vallásút is jelentett” (Zalabai 1985a, 138. p.), tehát mégiscsak a vallás volt a meghatározó. A reformátusok esetében ez nagyjából azt jelentette, hogy a református „kínálatban” valóban csak magyar nemzetiségűek voltak, legalábbis Zalabai „faluja” esetében mindenképpen. A római katolikusok és az evangélikus viszonylatában nem ez volt a helyzet, s e vallási felekezetek körében bizony gyakoriak voltak a nemzetiségileg vegyes házasságok. De erről később majd még részletesebben!

A Mindenekről számot adok is, miközben értelemszerűen szinte csak történeti forrásokra támaszkodhat, a falu népéletét ábrázolja az elmúlt évszázadokban. Mondhatni klasszikus történeti néprajzi (vagy ha kissé fennhéjázóbban akarunk fogalmazni: történeti antropológiai) módszerekkel. Időben korunkhoz közeledve, de szintén írásos (nyomtatott) forrásokra támaszkodva kifejezetten néprajzi csemegékkel is szolgál. Beszámol például arról a „kanász hangversenyről”, amely Ipolyságon zajlott 1910-ben és Móra Ferenc egy fantáziadúsan kiszínezett s minden bizonnyal alaposan elferdített karcolatban (A honti igricek) állított neki örök emléket. A két neves néprajzkutató, Györffy István és Bartók Béla celebrálásával megvalósult ipolysági esemény, ahová összeverbuválták a térség kanászait, dudásait, hogy mutassák be tudományukat, sok tudománytörténész fantáziáját megmozgatta már, s meg kell mondani, lényegében, éleslátásban voltaképpen nem tudták Zalabait felülmúlni, aki józanul (!) és tárgyilagosan dolgozva a rendelkezésre álló adatokkal biztos kézzel szét tudta szálazni a Móra-karcolat fantáziaelemeit a valóságtól. (Vö. Csáky 2007, 30–35. p.; Kósa 1981; Zalabai 1984a, 233–235. p.) Hogy a témát, a pásztorzenészek ipolysági vetélkedőjét beemelje kötetébe, azt az indokolja, hogy az egyik nyertes egy ipolypásztói kanász, Csuvara Mihály lett. Hála József, aki negyed évszázaddal később foglalta össze mindazt, amit a témáról eleddig mondtak és tudni érdemes, gazdagon dokumentált, tudományosan adatolt áttekintésében valójában a Zalabai által megrajzolt képet támasztja alá. (Hála József–G. Szabó Zoltán 2010, 45–58. p.)

Az imént említett esemény aztán átbillent bennünket a „második kötetbe” (Hazahív a harangszó), amely az első világháborút követő időszakot tárgyalja egészen 1945-ig. Mivel meg tudta tenni, ennek az időszaknak a bemutatásánál erőteljesen támaszkodik az emberi emlékezetre, a szemtanúk, kortársak elbeszéléseire, miközben folyamatosan használ egyéb (írásos és nyomtatott) forrásokat is. Noha a birtokomban lévő kötetet rossz (?) szokásomhoz híven az első olvasat során is sűrűn láttam el széljegyzetekkel, huzigáltam alá benne fontos, vagy annak idején (ki emlékszik már rá, hogy miért) fontosnak gondolt sorokat, most több mindenen fennakadt a szemem, hogy no, ezt vajon akkor miért nem húztam alá. Csak egy példa. A falu gazdasági ünnepei sorában Zalabai megemlíti az aratóünnepet is, mégpedig a következő megjegyzéssel: a falu gazdái körében „a földművelési miniszter század eleji felhívása, mely szerint községenként tartassék meg az új kenyér ünnepe, olyannyira megértésre talált, hogy a második világháborúig egyetlen esztendő sem múlhatott el felettük anélkül, hogy méltóképpen meg nem ülték volna az aratás ünnepét”. (Zalabai 1985a, 189. p.) És itt meg kell állni egy kicsit. Igaz ugyan, hogy a néprajzi tudományok (etnográfia, folklorisztika, etnológia) már e diszciplínák kibontakozásakor figyelemmel voltak a különféle írásos forrásokra, az illetékes egyházi és világi hatalmaknak a mindenkori népéletet is befolyásoló rendelkezéseire (elég föllapozni a magyar vagy a cseh központi néprajzi folyóiratok, az Ethnographia vagy a Český lid első, 19. század végi [!] évfolyamait, amelyek tele vannak ilyen közleményekkel), az 1980-as évek elejének éppen éledező szlovákiai magyar néprajzkutatása valahogy mégis inkább az emberi emlékezet szentségének a bűvöletében élt. Az a hiteles, az az autentikus, amit parasztemberek beszélnek el, még akkor is, ha csak hallomásból, szüleik, nagyszüleik meséi alapján. Időbe telt, amíg ezen túl tudtunk lépni. Zalabai ilyen téren (is) megelőzött bennünket. Beszélgetőpartnerei szavahihetőségét ő sem kérdőjelezi meg ugyan (és ez a hitelesség szempontjából akár problematikus is lehet, hiszen csak maroknyi adatközlővel dolgozott), de a tőlük nyert információkat rendre konfrontálja (vagy legalábbis melléjük helyezi) más típusú forrásokból származó adatokkal. Ez az odavetett megjegyzése ezért figyelemre méltó, mivel Darányi Ignác 1899-es miniszteri leiratát jóval később Kovács Ákos ásta ismét elő, s egy, A kitalált hagyomány című kötetében megjelent nagyszerű dolgozatának lett kiindulási pontja. Hogy tudniillik az ősinek és népinek tartott szokást az akkori földművelési miniszter találta ki, hogy ezzel is tompítsa a korszak társadalmi és szociális feszültségeit. (Vö. Kovács Á. 2006, 117–193. p.) Nem teljesen stimmel ugyan a dolog, hiszen ezek a szokások a parasztság körében már régebben is ismertek voltak, csakhogy épp akkorra ki is koptak a gyakorlatból, jószerével feledésbe merültek. Darányi tehát ha nem is kitalált, de mindenképpen revitalizált egy régebbi hagyományt, aminek aztán igen élénk utóélete lett. Ilyen messzire viszont most nem mennék el. Az érdeklődőknek Kovács Ákos könyvét tudom ajánlani!

A szerzőnek ehhez a szemléleti frissességéhez még egy adalék, tényleg teljesen a margóra, mivel a könyvekben nem találom nyomát, viszont emlékszem, hogy annak idején mily sokszor kapacitált bennünket, hivatásos néprajzkutatókat, foglalkozzunk már az Alsó-Ipoly mente szép, kovácsoltvas paraszti kerítéseivel. („Micsoda pompás fotóalbum is készülhetne belőle!”) Számunkra (számomra) viszont akkor a szép paraszti alkotások fából készültek. Legalábbis ami a kerítéseket illeti. E fertőzöttség nyilván a székelykapu-romantikából indult, aztán meg akkoriban fedeztem fel Thain János gyönyörű rajzait a 20. század első fele kisalföldi faragott kapuoszlopairól, s nem értettem, nem éreztem, miért lehet érdekes számomra ez a nyilván polgári ízlést tükröző kovácsoltvaskerítés-történet. Biztatására udvariasan bólogattam, de a kutatásból semmi nem lett. Most meg azt látom, hogy a vaskerítések egyik későbbi generációját, a vascsövekből és -huzalokból kiképzett és egybehegesztett, napsugaras motívumú kerítések vizsgálata is időszerű lenne… És még csak le sem késtünk ezekről a feladatokról!

Zalabai könyveit újraolvasva, személyes beszélgetésekre visszagondolva meglepő, hogy mennyi, az akkori csehszlovákiai magyar néprajzi érdeklődés számára még csak értelmezni sem tudott meglátása volt, ami talán éppen abból fakadt, hogy nem részesült diszciplináris néprajzi képzésben. Magát a népéletet így nem tudományos mítoszok, babonák, beidegződések mentén szemlélte, hanem a maga józan (nem hinném, hogy sértésnek venné) paraszti eszét használva. Összekapcsol olyan dolgokat (a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolódásai), amelyek az akkori néprajzban már megvoltak ugyan, de az akkoriban diplomát szerzett néprajzkutatók tanulmányaik során legfeljebb érintőlegesen találkoztak vele. És nem is vették komolyan. Ne feledjük, a táncházmozgalom hőskora, a folklór újrafelfedezésének a korszaka volt ez, mindenki az élő hagyományhordozók után szaladgált. Természetesen régi stílusú népdalok után kajtatva. És meg is kapták. Ág Tibor szokta mesélni, hogy az eszesebb adatközlők pillanatokon belül megállapították, mi kell „a tanár úrnak”, s repertoárjukat úgy állították össze, hogy az tessék neki. A korabeli kuplékat, operettslágereket, magyar nótákat szépen elhallgatták, noha lehet, hogy azokat szívesebben énekeltek volna. Felemás képet adva ezzel a falvak korabeli (nép)zenei ízléséről. Maguk a kutatók is szelektáltak, eleve. Emlékszem, még egyetemista korunkban egy alföldi faluban voltunk terepkutatási gyakorlaton, ki-ki saját témákat gyűjtött, s milyen gyorsan elterjedt a hír, melyik háznál van „doberdós”, aki csak első világháborús hadi emlékeiről akar beszélni, nehogy betévedjünk, energiavámpír!, elvesztegetett idő. Az ilyen házakat kerültük is, messziről. Merthogy nem láttuk beilleszthetőnek az első világháborús katonaemlékeket az általunk (is) konstruált (érthető, ugye, hogy miért nem rekonstruált!?) vagy konstruálni óhajtott hagyományos népi, paraszti kultúrába. Zalabai Zsigmond falurajzának egyik fontos eleme az emberi sorsokat igen hosszú időre meghatározó katonaélményekre emelt tartópillér. Azóta kihaltak az első világháborús veteránok, s még jó, hogy akadtak Zalabai Zsigmondok, akik az egyéni és lokális emlékezet e tükörcserepeiből ezt-azt megmentettek.

3.

Noha nem összekeverendő a szépirodalmi igénnyel megalkotott szociografikus falurajz a szakmai igényességű néprajzi kutatás eredményeivel, mégsem tanulság nélkül való megnézni, hogy Zalabai óta történt-e, s ha igen, milyen elmozdulás a tágabb térség (tehát az Alsó-Ipoly mente) etnográfiai-folklorisztikai-etnológiai kutatása terén. Igen, sok minden, de a tételes szemlétől most eltekintek.[6] Ugyanis korántsem annyi, amivel különösebben dicsekedni lehet. Igen, történt egy s más, de nem elég…

Viszont Zalabai Zsigmond most tárgyalt munkáit nem szabad egybemosni a szaktudományos kutatási eredményekkel. Korában egyrészt hiányt pótolt, másrészt meg egészen más volt a célja: az önismeret, a lokális és nemzeti identitás erősítését célozta. Jelen írás szerzőjének szóló ajánlásában, 1985-ben „írói-esszéírói hozzájárulásként” minősítette az első kötetet „társadalomtudományi fogantatású múlt- és önismeretünk mélyítéséhez”. Felfogásom szerint Zalabai falumonográfiája tehát afféle alkalmazott néprajz, mégpedig abban az értelemben, ahogy a (történeti, néprajzi, nyelvi, irodalmi) hagyományok szerepét az író látja és láttatja. Egy dedikációja a Koszorúk 38. számozott példányában 1998-ból: Liszka Józsefnek, aki mint tudományszervező és -irányító az én emberem, sok-sok erőt a Templom építéséhez. (Zalabai 1998) A Templom vélhetően a nemzeti ismereteknek valamiféle tárháza, építése pedig a különféle hungarológiai diszciplínák képviselőinek a szent feladata.[7] És ez indokolja jelen dolgozat címválasztását is, ami Szabó Zoltán több kiadást is megért, ikonikus kötetére, a Szerelmes földrajzra utal, s ennyiből talán világos, hogy nem véletlenül. (Szabó 1942)

4.

Itt tulajdonképpen el is varrhatnám kusza jegyzeteim szegélyét, de nem hagy nyugton még egy kérdés. Amit megválaszolni szintén nem tudok majd, de talán érdemes megfogalmazni. Azt tudniillik, hogy mit is értsünk önismeret alatt? Meddig kövessük, milyen mélységekben a gyökerek szerteágazó futását, a hajszálgyökerekkel eltűnő végtelenségét?

Amikor Zalabai könyvei íródtak, a szlovákiai magyar néphagyománygyűjtés (néprajzi gyűjtést talán túlzás mondani) célja a magyar tradíció dokumentálása, rögzítése, a népi kincsek megmentése stb. volt. Ez abból a szempontból érthető, hogy a saját gyökerek megtalálása, megmentése volt a cél, ami akkor a nemzeti(ségi) megmaradás zálogának tűnt. Zsiga 1985-ös dedikációjában „írói-esszéírói hozzájárulásként” minősítette az első kötetet „társadalomtudományi fogantatású múlt- és önismeretünk mélyítéséhez”. Csak lassan tudatosult, hogy gyökereink lehetnek akár annyira szerteágazóak is, hogy akár más etnikumok kultúrájából is táplálkozhatnak, s attól még ugyanúgy a mieink. Mármint a mi gyökereink. Az önismerethez tisztánlátásra van szükség. Hozzam elő a saját felmenőimet? Azt, hogy anyai nagyanyám, aki egy szót nem tudott szlovákul, de lánykori nevén Szedlár volt, tehát alighanem valamilyen szlovák nyeregkészítő ősök leszármazottja. Az ő anyja leánykori neve Krekuska, apai nagyanyámé meg Bircsák, mindkettő szlovák felmenőkre mutat. Szlovákul egyikük sem tudott. Apai nagyapám Liszkainak született, aztán a sok testvér közül egyedül neki valahol, a hivatalok útvesztőiben, hivatalnokok trehányságának vagy rosszindulatának „köszönhetően” lekopott a nevét záró i betű. Így lettünk Liszkák. A Liszkai meg alighanem a Ruttka közeli Liszkóból való származásra utalt, s a török utáni kolonizációk során kötöttek ki liszkai (ad notam: rozsnyai) szlovák eleink a Kisalföldön. A család ma magyar, kétségtelenül. De tagadjam meg őseimet, vágjam el gyökereim egy részét, és kizárólag anyai nagyapám Vincze vezetéknevére támaszkodva magyarkodjak?

Nyilvánvaló, hogy amennyire összetett lehet egy családfa (És mindegyik az. Jobb, ha belátjuk: mindegyik!), ennél még összetettebb egy-egy közösség összetétele mind történetileg, mind földrajzilag, mind társadalmilag szemlélve. Igen, az a bizonyos szivárvány érvényes az egész emberi kultúrára, kezdve a kisközösségekkel, majd a regionális kultúrákon át egészen a globálissal bezárólag.

Az 1980-as évek végén a kisalföldi, konkrétan a dunaszerdahelyi, érsekújvári, komáromi és galántai járási múzeumok etnográfusai (kiegészülve külső munkatársakkal) egy nagy közös, A Kisalföld hagyományos gazdálkodása című, hosszú távú kutatási programba kezdtünk, aminek végeredményeként a térség hagyományos gazdálkodásának változásait szándékoztunk megragadni a 20. század első felében. Négy kutatási pontot jelöltünk ki (Gúta, Leléd, Negyed/Vágfarkasd és Vásárút), amelyek a térség magyar falvainak mintegy prototípusai kerültek a listára. Most a második, az Alsó-Ipoly mentén található Leléd település az izgalmas számunkra, ennek lakossága az 1980-as népszámlálás adatai alapján[8] 394 magát magyarnak és 23 szlováknak valló személyből állt. Jogos volt tehát a feltételezés, hogy egy kifejezetten magyar jellegű, Kisalföld-peremi településsel lesz dolgunk, amelynek kapcsolódásai mind a síkvidék, mind a dombos területek irányában feltételezhető, s ráadásul (ami – teszem hozzá most – Zalabai „faluját”, Ipolypásztót is jellemzi) a Palócföld peremvidékén fekszik. A terepmunka első napjaiban az az igazság, hogy a szlávosan hangzó családnevek (mint például a Hruska, Majerszki, Szliva, Szolnik, Sztruhár, Zvoncsár) nem szúrtak szemet, de a Nagy Endre földrajzinév-gyűjtése során fölbukkant szlovákos hangzású dűlőnevek (mint amilyen a Banyadolina, Barina, Dolina, Dóna, Dubák, Kopanyica, Misadolina, Préhola, Ribni, Rigla, Sztari humnya, U[h]liszka, Záhumnya) már nagyon is feltűntek. Lassan kiderült, hogy a terepmunkára való felkészülésünk nem volt eléggé körültekintő. A kapcsolódó szakirodalom Lelédet egészen a 19. század végéig szlovák településnek mondja, ami fölött lazán átsiklottunk, majd ezt később, a jelzett terepkutatás időszakában a szlovákul nem beszélő idős adatközlőink is alátámasztották. Kiderült, hogy gyerekkorukban, tehát a 20. század elején az ő nagyszüleik egymás közt még tótul beszéltek. (Vö. Liszka szerk. 1994, 9–19. p.) Novák László Ferenc későbbi levéltári kutatásai pedig azt igazolták, hogy a térség szlovák lakossága (nem csak Lelédre, hanem Bajtára, Helembára, a mai Magyarországon található Ipolydamásdra és folytathatnám) belső telepítések nyomán felső-magyarországi megyékből a 18. század elején került az Alsó-Ipoly mentére. (Vö. Novák 2014) Anélkül, hogy tudnám a választ, a kérdés felvethető: az ezeken a településeken rögzíthető népi kultúra vajon magyar, vagy szlovák?

Irodalom

Balázs Géza 1989. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok; Hazahív a harangszó. Kortárs, 33. évf. 4. sz. 166–168. p.

Balla Kálmán 1986. Történelmi keresztmetszet. Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Hét, 31. évf. 15. sz. 10. p.

Bartha Ákos 2014. A népi szociográfia elmélete és gyakorlata: Kovács Imre és A néma forradalom. Szociológiai Szemle, 24. évf. 2. sz. 116–138. p.

Bartha Elek 1988. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Hazahív a harangszó. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 25. évf. (1987–1988), 255–257. p.

Bónis György 1941. Egyke és jogszokás a Garamvölgyén. Társadalomtudomány, 21. évf. 3. sz. 288–309. p.

Borbély András 2023. Határkonfliktusok. Megjegyzések az irodalmi szociográfia elméletéhez. Újszem. Lásd: https://ujszem.org/2023/04/11/hatarkonfliktusok-megjegyzesek-az-irodalmi-szociografia-elmeletehez/ [utolsó megtekintés: 2023. 09. 17.]

Botík, Ján (szerk.) 1988. Hont. Tradície ľudovej kultúry. Banská Bystrica, Osveta.

Csáky Károly 1984. Értékes számadás. Zalabai Zsigmond faluszociográfiájáról. Hét, 29/47 10. p.

Csáky Károly 2007. Néprajzkutatások, kutatók és gyűjtemények Hontban. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Dérczy Péter 1985. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Kortárs, 29. évf. 5. sz. 164–165. p.

Duba Gyula 1974. Vajúdó parasztvilág. Jelentés a Garam mentéről. Bratislava, Madách.

Dusza István 1984. A megtalált történelmi idő. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Új Szó. Vasárnapi kiadás, 17. évf. 46. sz. (1984. november 16.), 11. p.

Erdész Ádám szerk. é. n. [1993]. Ifjúság és falukutatás. Válogatás a Magyar Szemle köteteiből. h. n.: é. n. [Budapest, Tevan].

Fehérváry Magda 1985. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Szabad Földműves, 36. évf. 8. sz. 6. p.

Filep Tamás Gusztáv 2004. Zalabai Zsigmond 1948–2003. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

Gál Sándor 1980. Mesét mondok, valóságot. Bratislava, Madách.

Hála József–G. Szabó Zoltán 2010. „Dudásoknak, kanászoknak közibül, közibül…” A dudáról és dudásokról az ipolysági kanászhangverseny századik évfordulója alkalmából. Budapest, Timp Kiadó.

Kiliánová, Gabriela 2000. František Šujanský ešte raz. Krátka úvaha k dejinám slovesnej folkloristiky a jej cieľom. In Profantová Zuzana (szerk.): Na prahu milénia. Folklór a folkloristika na Slovensku. Bratislava, ARM 333 pre MK SR, 132–139. p.

Kósa László 1981. Furulyával, dudával… Bartók Béla és Györffy István közös néprajzi gyűjtőúton. Vasárnapi Új Szó, 14. évf. 33. sz. 11. p.

Kósa László 1988. Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Hungarológiai Értesítő, 10. évf. 1–2. sz. 301. p.

Kósa László 2001. A magyar néprajz tudománytörténete. Második, javított, bővített kiadás. Budapest, Osiris. /Osiris Tankönyvek/

Kovács Ákos 2006. A kitalált hagyomány. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Kovács Imre 1989. A néma forradalom. A néma forradalom a parlament és a bíróság előtt. Kántor Zsolt szerk. Budapest, Cserépfalvi–Gondolat–Tevan.

Liszka József 1986. Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. Bratislava, Madách.

Liszka József 1988. Bibliografia etnografie a folkloristiky maďarskej národnosti na Slovensku. Od začiatku 19. storočia do konca roku 1986. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája. A 19. század elejétől 1986 végéig. Bratislava, Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete–Csemadok KB.

Liszka József 1990. Magyar néprajzi kutatások Szlovákiában. 1918–1938. Bratislava, Madách. /Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára/

Liszka József 2016. Néprajzi vonatkozások Majer István népnevelő munkáiban. In uő: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 361–365. p.

Liszka József (szerk.) 1994. Leléd hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében. Dunaszerdahely–Komárom, Lilium Aurum Kiadó–Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság. /Népismereti Könyvtár, 8./

Majer István 1861. Kürthön hogyan tanítják a honismét, s Kürth ismertetése. István bácsi naptára 1861-re. Pest, 75–90. p.

Mányoki Endre 1985. Szembenézve a történelemmel. Könyvvilág, 30. évf. 1. sz. 11. p.

Márkus Béla 1985. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Kritika, 14. évf. 6. sz. 36–37. p.

Novák László Ferenc 2014. Alsó Ipoly népe a 18. században. Acta Ethnologica Danubiana 16. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 49–94. p.

Révay József, gróf 1942. Kisnemesek Tajnán. Adatok egy felvidéki falu és egy társadalmi réteg történeti monográfiájához. [Budapest], MEPHOSZ.

Sándor Eleonóra 1989. Utószó. In Putz Éva: Å kolonyi lågzi. Bratislava, Madách Kiadó, 147–160. p. /Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára/

Sándor László 1986. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Honismeret, 14. évf. 1. sz. 63–64. p.

Sándor László 1987. Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Honismeret, 15. évf. 2. sz. 69–70. p.

Slavkovský, Peter 2012. Slovenská etnografia. Kompendium dejín vedného odboru. Bratislava, VEDA, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied–Ústav etnológie Slovenskej akadémie vied.

Sütő András 1970. Anyám könnyű álmot ígér. Naplójegyzetek. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Szabó Zoltán 1942. Szerelmes földrajz. Budapest: Nyugat, 202 p.

Tipary László 2003. El kell menni katonának… Mesélnek a régi katonafüzetek. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Tüskés Tibor 1985. Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Forrás, 17. évf. 7. sz. 85–86. p.

Tüskés Tibor 1987. Egy példamutató falurajz. Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Forrás, 19. évf. 2. sz. 87–88. p.

Urbancová, Viera 1987. Slovenská etnografia v 19. storočí. Vývoj názorov na slovenský ľud. Martin, Matica slovenská.

Varga Rózsa–Patyi Sándor 1972. A népi írók bibliográfiája. Művek, irodalom, mozgalom 1920–1960. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Zalabai Zsigmond 1984a. Mindenekről számot adok. Bratislava, Madách.

Zalabai Zsigmond 1984b. „Lakodalom van a mi utcánkban”. Ipolypásztói lagzis szokások és népdalok 1–2. Irodalmi Szemle, 27. évf. 9. sz. 830–843., 10. sz. 910–925. p.

Zalabai Zsigmond 1985a. Hazahív a harangszó. Ipolypásztó népélete 1918–1945. Bratislava, Madách.

Zalabai Zsigmond 1985b. Ipolypásztó ünnepei. In Madách Naptár 1986. Bratislava, Madách, 143–149. p.

Zalabai Zsigmond 1988. Mindenekről számot adok – Hazahív a harangszó. Bratislava, Madách.

Zalabai Zsigmond 1994a. Asztalfiók-irodalom I. Gondolatok két hírvers nyomán. Tiszatáj, 48. évf. 5. sz. 19–25. p.

Zalabai Zsigmond 1994b. Asztalfiók-irodalom II. „Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”. Tiszatáj, 48. évf. 6. sz. 62–73. p.

Zalabai Zsigmond 1998. Koszorúk. Dunaszerdahely, Csemadok Területi Választmánya.

Zalabai Zsigmond (szerk.) 1977. A Csallóköztől a Bodrogközig. Bratislava, Madách.

Rövid URL
ID6591
Módosítás dátuma2023. december 13.

„Létezik, bár keveset hallat magáról…” – A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottsága (1968–1971)

A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), azaz a szlovák parlament 1968. október 4-én a nemzetiségi kérdésben illetékes kezdeményező és ellenőrző szerveként létrehozta a Nemzetiségi Bizottságot. A...
Bővebben

Részletek

A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), azaz a szlovák parlament 1968. október 4-én a nemzetiségi kérdésben illetékes kezdeményező és ellenőrző szerveként létrehozta a Nemzetiségi Bizottságot. A 33 fős bizottság azonban a nemzetiségek törekvésével ellentétben nem nemzetiségi képviseleti szervként, hanem egyszerű parlamenti bizottságként jött létre, amelynek tagjai között az SZNT 14 magyar és 6 ukrán/ruszin nemzetiségű képviselője, illetve tagja mellett a vegyes nemzetiségi összetételű választókerületekben megválasztott 12 szlovák és egy cseh nemzetiségű képviselő is helyet kapott.[1]

A bizottság magyar nemzetiségű tagjai Bánszky Zoltán, a párkányi autóbusz-vállalat géplakatosa, Czaban Bálint, az abafalvai egységes földműves-szövetkezet (efsz) elnöke, Cserge Károly, az alistáli efsz agrármérnöke, Dénes Ferenc, az Új Szó volt főszerkesztője, Dobos László, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének, a Csemadoknak az elnöke, Fábry István pártmunkás, Faraga Ferenc, a közép-szlovákiai kerületi pártbizottság dolgozója, Gulis Valéria, a kissallói efsz könyvelője, Horváth Vince, a komáromi hajógyár rajzolója, Retkes Lajos, a búcsi efsz elnöke, Stifter Emília, a somorjai közszolgáltatási üzem dolgozója, Szabó Rezső, a Csemadok vezető titkára, Szaniszló Gyula, a komaróci efsz traktorosa, valamint Tomaskovics Károly, a szelőcei efsz elnöke lettek. Az ukrán/ruszin nemzetiségű bizottsági tagok Anna Bilanyin, a vízközi ruhagyár dolgozója, Petro Dupej, az eperjesi járási nemzeti bizottság elnöke, Anna Hirka homonnai járási tanfelügyelő, Mihajlo Hrib, a szinnai Vihorlát üzem hegesztője, Vaszil Kapisovszkij, a P. J. Šafárik Egyetem docense, valamint Mihajlo Mindos, a Csehszlovákiai Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségének (Культурный союз українських трудящих ЧССР, KSZUT) az elnöke voltak.

Szlovák nemzetiségű bizottsági tag volt Vojtech Daubner, a Szlovák Szakszervezeti Tanács elnöke, Irena Ďurišová, a Szlovákiai Nőszövetség elnöke, Štefan Ferencei, a dunaszerdahelyi járási pártbizottság vezető titkára, Martin Hraško, a Szlovák Megújhodás Pártja közép-szlovákiai kerületi bizottságának titkára, Ján Janík, a nyugat-szlovákiai kerületi nemzeti bizottság elnöke, Ernest Križan, a Szabadságpárt nyugat-szlovákiai kerületi bizottságának elnökségi tagja, Ladislav Leco, a Szlovák Megújhodás Pártja kelet-szlovákiai kerületi bizottságának titkára, Ján Paško, Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának osztályvezetője, Ervín Polák, a Csehszlovák Távirati Iroda szlovákiai igazgatója, Františka Šimegová, a melleki efsz dolgozója, Ondrej Súlety, a Szabadságpárt kelet-szlovákiai kerületi bizottságának titkára és Michal Žákovič, a Szabadságpárt elnöke. Helyet kapott végül a bizottságban Vilma Vaculová, a hurbanfalvai efsz dolgozója, az SZNT egyetlen cseh nemzetiségű képviselője is.

A bizottságot létrehozásával párhuzamosan megbízták a nemzetiségi törvény javaslatának az elkészítésével, aminek a határidejét 1968. október végében, a nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadásának idejében állapították meg. A prágai Nemzetgyűlés által 1968. október 27-én elfogadott 144/1968. számú nemzetiségi alkotmánytörvény 5. cikkelyének 2. bekezdése szintén kilátásba helyezte az alkotmánytörvényt konkretizáló végrehajtási törvények, valamint olyan nemzeti tanácsi törvények kidolgozását, amelyek meghatározzák, hogy mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesüljenek nemzetiségi, pontosabban „a nemzetiségi jogok érvényesítését biztosító” szervek. Azon szervek egyike, amelyeknek a végrehajtási törvények, köztük a nemzetiségi szervekről szóló törvény kidolgozásában közre kellett működniük, az SZNT Nemzetiségi Bizottsága volt. Az alábbiakban a bizottság e téren kifejtett tevékenységét, valamint az 1971. márciusi felszámolásáig végzett munkáját tekintjük át.[2]

A Nemzetiségi Bizottság és a nemzetiségi szervekről szóló törvény javaslata

A Nemzetiségi Bizottság elsődleges feladata az SZNT és a nemzetiségi alkotmánytörvény által is kilátásba helyezett nemzetiségi szervekről szóló törvény javaslatának a kidolgozása volt. A törvénytervezet előkészítése azonban valójában nem magában a Nemzetiségi Bizottságban történt, hanem már annak létrehozása előtt, egyrészt a szlovák pártvezetés munkabizottságában, másrészt pedig a Csemadok jogi bizottságában elkezdődött.

Az SZLKP Központi Bizottságának Elnöksége 1968. szeptember 11-én hozta létre azt a nyolcfős munkabizottságot, amelyet megbízott a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozás alatt álló javaslatának a véleményezésével, valamint az SZNT nemzetiségi törvényének az elkészítésével.[3] A Samuel Falťan történész, egyben az SZLKP KB elnökségi tagja és a Szlovák Nemzeti Front elnöke által vezetett, s az Elnökség négy tagja mellett a Csemadok és az ukrán kulturális szövetség két-két képviselőjéből álló bizottságban a Csemadokot Dobos László elnök és Szabó Rezső vezető titkár képviselte. A valójában két bizottságból, egy ún. politikai és egy szakbizottságból álló (Zvara 1969, 275. p.) munkabizottság első ülésére 1968. szeptember 23-án, az utolsóra november 4-én került sor. Egyes üléseire szakértőket is meghívott, s noha konkrét törvényjavaslatot végül nem dolgozott ki, utolsó ülésén megtárgyalt és némi módosításokkal jóváhagyott egy terjedelmes javaslatcsomagot a nemzetiségi kérdés megoldásának alapelveiről.[4]

A politikai bizottság által 1968. november 4-én elfogadott alapelveknek a nemzetiségi szervekkel foglalkozó VII. pontja szerint a nemzetiségek intézményes képviseletét az SZNT magyar és ukrán szekcióból álló Nemzetiségi Bizottsága (esetleg Nemzetiségi Testülete) biztosítaná, amely az SZNT nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó szerveként működne, élén pedig az SZNT magyar vagy ukrán nemzetiségű alelnöke állna. A szlovák kormány elnöksége mellett Nemzetiségi Titkárság (vagy Nemzetiségi Kormányhivatal) létesülne, amelyet a kormány magyar nemzetiségű alelnöke vezetne.[5] Magyar vagy ukrán nemzetiségű lenne az iskolaügyi és a kulturális miniszter első helyettese is, s az ő hatáskörükbe tartozna a nemzetiségi oktatásügy, illetve kultúra irányítása. Hasonló módon javasolták megoldani az alapelvek a nemzetiségek képviseletét a nemzetiségek által lakott kerületekben és járásokban is. Az alapelvek tartalmazták végül azt az ajánlást, hogy az SZLKP KB mellett egy állandó nemzetiségi bizottságot, a szövetségi képviseleti szervekben nemzetiségi képviselői klubot, a szövetségi kormány elnöksége mellett pedig nemzetiségi szakosztályt hozzanak létre.[6]

A bizottság szlovák tagjai – akárcsak korábban az államjogi kormánybizottság nemzetiségi albizottságában[7] – számos kérdésben eltérő álláspontot képviseltek, mint annak magyar és ukrán/ruszin tagjai. A november 4-én elfogadott alapelvek két héttel korábbi, október 18-i tervezetében például a magyar és ukrán bizottsági tagok a parlamenti bizottságként működő Nemzetiségi Bizottság mellett síkra szálltak egy olyan Nemzetiségi Testület létrehozása mellett is, amely a nemzetiségi képviseleti szerv szerepét töltötte volna be.[8] A végleges szövegváltozatban azonban már mindössze egyetlen nemzetiségi szerv szerepelt, s csupán annak alternatív megnevezése utalt a korábbi eltérő elképzelésekre. Hasonló volt a helyzet a nemzetiségi végrehajtó szervvel is, amely a nemzetiségek elképzelése szerint a kormány Nemzetiségi Minisztériuma lett volna, a november 4-én elfogadott alapelvek azonban már csupán a szlovák bizottsági tagok által támogatott Nemzetiségi Titkársággal számoltak.

Miután a Nemzetiségi Bizottság 1968 októberében és novemberében még a káderkérdésekkel volt elfoglalva, a nemzetiségi szervekről szóló törvény javaslatának előkészítését gyakorlatilag a Csemadokban végezték. A Csemadok jogi bizottságának munkatársai, Bertha Géza, Földes József, György István és Rózsa Ernő jogászok 1968 októberében több munkaváltozatát is elkészítették a törvény tervezetének. Ezek jórészt a Csemadok által már korábban, 1968 júliusában kidolgozott és az államjogi kormánybizottság nemzetiségi albizottsága elé terjesztett nemzetiségi alkotmánytörvény-tervezet figyelembevételével készültek, olyannyira, hogy annak egyes kitételeit esetenként egy az egyben beépítették a nemzetiségi szervekről szóló törvény javaslatába.[9]

A törvényjavaslatnak a Csemadok jogászai által elkészített munkaváltozatai több olyan elképzelést is tartalmaztak, amelyek a véglegesített javaslatban végül nem kaptak helyet. Ilyenek voltak például azok a tervezetek, amelyek a magyar kisebbség legfelsőbb képviseleti szerveként a Magyar Nemzetiségi Testületet képzelték el. Tagjai a szlovák és a szövetségi parlament, a kerületi és a járási nemzeti bizottságok nemzetiségi bizottságainak, valamint a magyar társadalmi szervezetek, vagy akár az országos társadalmi szervezetek magyar nemzetiségű képviselői közül kerültek volna ki. Az egyes tervezetek a szövetségi parlamentben magyar képviselői klub, a szlovák parlamentben Magyar Nemzetiségi Bizottság, a szövetségi kormányban nemzetiségi osztály, a szlovák kormányban a kormány alelnöke által vezetett Nemzetiségi Minisztérium, vagy akár egy önálló magyar nemzetiségi minisztérium, az Iskolaügyi, valamint a Kulturális Minisztériumban pedig nemzetiségi államtitkárság létrehozását is feltételezték. Miután azonban a nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadása után világossá vált, hogy szövetségi szinten nem várható nemzetiségi szervek létrehozása, a törvényjavaslatnak a Csemadok jogi bizottságában november 13-án véglegesített szövege már csupán a szlovákiai képviseleti testületek és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervekkel foglalkozott.[10]

A Nemzetiségi Bizottság 1968. október 23-i alakuló ülésén még csupán a bizottság munkatervének a jóváhagyására, valamint elnökének és alelnökének a megválasztására kerítettek sort Fábry István, illetve Petro Dupej személyében.[11] Második, december 3-i ülésén azonban azt követően, hogy megválasztották a bizottság hatfős elnökségének tagjait, akik Fábry és Dupej mellett Dobos László, Mihajlo Mindos, Štefan Ferencei és Ján Janík lettek,[12] a bizottság elnöke előterjesztette a nemzetiségi szervekről szóló törvénynek a Csemadok jogászai által kidolgozott javaslatát. A négy fejezetből és 17 paragrafusból álló törvényjavaslat I. fejezete a nemzetiségi szervek szerepét és feladatait, II. fejezete a nemzetiségi képviseleti szerveket, III. fejezete a nemzetiségi végrehajtó szerveket, IV. fejezete pedig a kerületi és járási nemzeti bizottságok nemzetiségi szakosztályait és részlegeit tárgyalta.

A törvényjavaslat szerint az SZNT-ben magyar és ukrán (ruszin) tagozatból álló Nemzetiségi Testület alakulna, amely a nemzetiségek érdekképviseleti szerve lenne, elnöke pedig az SZNT egyik alelnöki tisztségét is betöltené. Az SZNT Iskolaügyi és Kulturális, valamint Terv- és Költségvetési Bizottságában nemzetiségi komisszió (albizottság) jönne létre. A kerületi nemzeti bizottságok, a 10%-ot meghaladó, de 50%-ot el nem érő nemzetiségi lakossággal rendelkező járások nemzeti bizottságai mellett nemzetiségi testületek, a 10%-ot vagy 3 ezer főt meghaladó nemzetiségi lakossággal rendelkező városok nemzeti bizottságai mellett paritásos komissziók létesülnének a többségi nemzet és a nemzetiségek képviselőiből.

A végrehajtó szervekben a nemzetiségek adnák a kormány egyik alelnökét, aki egyben a végrehajtó szervként működő Nemzetiségi Kormányhivatal elnöke is lenne. Ugyancsak a nemzetiségek adnák az iskolaügyi és a kulturális miniszter első helyettesét, s ők vezetnék a két minisztérium nemzetiségi főosztályát is. Azok mellett a kerületi és járási nemzetiségi bizottságok mellett pedig, amelyek nemzetiségi testületeket létesítenek, végrehajtó szervként működő nemzetiségi szakosztályok és részlegek alakulnának.[13] A törvényjavaslat tehát, annak ellenére, hogy azt a nemzetiségi alkotmánytörvényből kiiktatták, síkra szállt a nemzetiségi önigazgatás mellett, s a Csemadok és a KSZUT korábban megfogalmazott törekvéseihez híven széles jogkörű és kizárólag a nemzetiségek képviselőiből álló nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervek létrehozását feltételezte.

A nemzetiségi törvény kidolgozásának határidejét a Nemzetiségi Bizottság létrehozásakor eredetileg 1968. október végében, a nemzetiségi alkotmánytörvény elfogadásának idejében állapították meg. Ezt az időpontot azonban nem sikerült betartani, a Nemzetiségi Bizottság elé terjesztett törvényjavaslat ezért a törvény hatályba lépésének idejét 1969. január 1-jében határozta meg, ekkor lépett ugyanis hatályba a nemzetiségi alkotmánytörvény is.

A javaslat vitájában többen is szóvá tették, hogy az anyag csak röviddel az ülés kezdete előtt került a képviselők kezébe, ezért nem volt elegendő idejük az áttanulmányozására, majd több észrevételt és módosító javaslatot is megfogalmaztak vele kapcsolatban. Szabó Rezső a sietséget azzal indokolta, hogy a törvényjavaslatot 1969. január 1-jéig el kellene fogadni, az SZNT plénuma pedig addig az időpontig már csupán egyetlen alkalommal ülésezik. A tervezet bírálói közé tartozott többek között Dénes Ferenc,[14] aki azt bonyolultnak nevezte, s kifogásolta a káderek nemzetiségi alapon történő kiválasztását is. A szlovák nemzeti bizottsági tagok közül a javaslat első számú bírálója Františka Šimegová volt, aki egyebek között a nemzetiségi bizottságok melletti nemzetiségi részlegek létrehozásának szándékát helytelenítette, mivel ez szerinte negatív hatással lenne az állami költségvetésre. Ján Janík a törvény 1969. április 1-jei hatályba lépése mellett szállt síkra, Dobos László és Vaszil Kapisovszkij azonban ezzel szemben kiállt a január 1-jei időpont mellett. A bizottság végül a törvényjavaslatot nagyvonalakban elfogadta ugyan, azonban megbízta az elnökségét, hogy azt az elhangzott észrevételek alapján a legrövidebb időn belül dolgozza át, s biztosítsa az SZNT legközelebbi ülése elé terjesztését.[15]

A törvényjavaslatban ezt követően, miután azt 1968. december 6-án Ondrej Klokoč, az SZNT elnöke is áttanulmányozta, december 9-én a Nemzetiségi Bizottság elnökségének ülésén végrehajtottak néhány módosítást. Megtárgyalták végül a nemzetiségi képviselet kérdéseit azon a december 10-i találkozón is, amelyre Gustáv Husák, az SZLKP KB első titkára és a Csemadok KB Dobos László által vezetett küldöttsége között került sor, s amelynek fő témája a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásának a kérdése volt.[16]

A Nemzetiségi Bizottság a törvényjavaslat megvitatására 1968. december 12-én megtartott harmadik ülésén tért vissza. Dénes Ferenc ekkor ismét több kifogást emelt a javaslattal szemben, többek között azt, hogy a javaslat szerint a Nemzetiségi Testület egymaga foglalkozna a nemzetiségekkel, holott erre az egész államapparátus hivatott, kétségbe vonta a Mezőgazdasági Minisztériumban tervezett, s a javaslatba utólag beiktatott nemzetiségi részleg létrehozásának a szükségességét, s hiányolta azt is, hogy a javaslat nem foglalkozik a kisebbségben élő szlovákokkal. Michal Žákovič azt tartotta kérdésesnek, vajon törvénybe lehet-e iktatni a nemzetiségek képviseletét a kormányban. Františka Šimegová túlzásnak nevezte a szerinte nagyszámú nemzetiségi szerv létrehozását, s helytelennek tartotta a Nemzetiségi Bizottság megnevezést is, ami helyett szerinte a Nemzetiségi Kérdések Bizottsága lenne a megfelelőbb. Többen, köztük Fábry István, Cserge Károly, Faraga Ferenc, Mihajlo Mindos és Tomaskovics Károly a nemzetiségi szervek létjogosultsága mellett érveltek, s a javaslatot végül a bizottság tagjai egyhangúlag elfogadták.

Az ülésen még jóváhagyták a Nemzetiségi Bizottság magyar, ukrán/ruszin és szlovák nemzetiségű szakemberekből álló 14 fős jogi bizottságának az összetételét. Elnökévé Szabó Rezsőt választották, magyar tagjai pedig a Csemadok jogi bizottságában is tevékenykedő Földes József, Bertha Géza, Rózsa Ernő és György István, valamint az SZNT Elnöksége melletti Nemzetiségi Titkárság munkatársa, Gyönyör József lettek.[17]

Azt, hogy a törvényjavaslat bírálói között magyar nemzetiségű bizottsági tag, illetve képviselő is akadt, a nemzetiségi képviselet intézményesítéséért síkra szálló magyar értelmiségi körök értetlenséggel fogadták. Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Titkárság vezetője mindezt a Csemadok KB 1968. december 14-15-i ülésén és az Új Ifjúság című pozsonyi ifjúsági hetilap december 27-i számában megjelent nyilatkozatában is szóvá tette, s a jelenséget az elmúlt húsz évben deformálódott gondolkodásmód és deformálódott felelősségérzet következményének tulajdonította. Nyilatkozatában – nevet ugyan nem említve, de nyilván Dénes Ferenc ellenvetéseire utalva – keserűen jegyezte meg, s nehezen kommentálhatónak nevezte, hogy amíg a törvényjavaslat vitája során a szlovák képviselők többsége támogatta a javaslatot, akadt magyar képviselő, aki azt „fő elveiben” támadta.[18]

A Nemzetiségi Bizottság döntése mindenesetre azt jelentette, hogy a törvényjavaslat útjára indulhatott (volna) a hivatalos szervek, elsőként az SZNT Jogi Bizottsága, majd az SZNT Elnöksége felé, hogy végül a szlovák parlament plénuma elé kerüljön. Noha a bizottság eredendően a javaslat 1969. január 1-jei törvényerőre emelésével számolt, az Új Szónak a bizottság üléséről beszámoló másnapi tudósítása már arról adott hírt, hogy a javaslat érdemi megtárgyalására csak a szlovák nemzeti szervek megválasztása és a szlovák kormány kinevezése után kerül majd sor, vagyis nem várható, hogy még 1968 decemberében az SZNT napirendjére kerüljön.[19]

Fónod Zoltán, az Új Szó rovatvezetője, a törvényjavaslatot részletesen ismertető december 14-i írásában összességében mégis bizakodó volt a javaslat jövőbeni sorsát illetően. Véleménye szerint a törvényjavaslat „a maga nemében nemcsak első lépés a nemzetiségek jogai rendezésében, hanem olyan kísérlet is, amely külföldi vonatkozásban is párját ritkítja. S hogy e téren mennyiben lehetünk hazai vonatkozásban egy új hagyomány kezdetei, nemzetközi szempontból pedig egyedülálló példa, az elsősorban attól függ, a hivatalos államhatalmi, valamint politikai szervek mennyiben azonosítják magukat ezekkel az elképzelésekkel”.[20]

A nemzetiségi törvényjavaslat parlamenti előterjesztésére várva

A föderációs alkotmánytörvény 1969. január 1-jei életbe lépésével, Csehszlovákia föderatív átalakításával párhuzamosan számos változás történt a képviseleti testületek és a végrehajtó szervek rendszerében is. A korábbi Nemzetgyűlést felváltotta a két kamarából, a Népi Kamarából és a Nemzetek Kamarájából álló szövetségi törvényhozó testület, a Szövetségi Gyűlés. Szlovákiában amellett, hogy kibővítették a Szlovák Nemzeti Tanácsot, sor került az első szlovák kormány kinevezésére is. Mindezek a változások, amelyek többek között a Csemadok reformkommunista vezetőit, Dobos László elnököt és Szabó Rezső vezető titkárt is magas politikai tisztségbe juttatták, a Nemzetiségi Bizottságra, valamint a nemzetiségi törvény, illetve törvények előkészítésére is hatással voltak.[21]

A szlovák parlamentet 1968. december 28-án 150 fősre bővítették. Ekkor kooptált új tagjai között magyar nemzetiségűek is voltak,[22] ők azonban a Nemzetiségi Bizottságban nem kaptak helyet. Másnap, december 29-én Szabó Rezsőt megválasztották az SZNT egyik alelnökévé, Fábry Istvánt, a Nemzetiségi Bizottság elnökét pedig ismét beválasztották az SZNT Elnökségébe.[23] Tagja lett a szlovák parlament Elnökségének Mihajlo Mindos, a KSZUT elnöke is.[24] Az 1969. január 2-án kinevezett szlovák kormányban Dobos László személyében magyar nemzetiségű miniszter kapott helyet, ami az előzetes ígéretek után, miszerint a kormánynak magyar nemzetiségű alelnöke és két magyar minisztere lesz, nyilvánvalóan csalódással ért fel. Ráadásul Dobost nem nemzetiségi, hanem tárca nélküli miniszterré nevezték ki, s csupán február 14-én bízták meg a nemzetiségi ügyek intézésével. (Šutajová, 2019, 66. p.) 1969 elején változás történt a Tolvaj Bertalan által vezetett, s 1968. szeptember 23-án az SZNT Elnöksége mellett létrejött Nemzetiségi Titkárság jogállásában is, amely a szlovák kormány megalakulását követően strukturális szempontból a kormányhivatal szerves részévé vált.

Az SZNT 1968. december 28-án elfogadott 204/1968. számú ügyrendi törvénye újjászervezte a parlamenti bizottságokat is. A változások részét képezte, hogy a bizottságok a komisia helyett a výbor megnevezést kapták, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy a Nemzetiségi Bizottság és a többi bizottság közötti korábbi minimális különbségtétel is megszűnt.[25] Változás történt Nemzetiségi Bizottság hivatalos nevében is, s a bizottság a korábbi Výbor SNR pre národnosti helyett a Výbor SNR pre otázky národností megnevezést kapta.[26] Ez a módosítás azt igyekezett nyomatékosítani, hogy a bizottság nem a nemzetiségek bizottsága, hanem csupán a nemzetiségi kérdés kezelése tartozik hozzá. Az új megnevezés helyes magyar fordítása leginkább a Nemzetiségi Kérdések Bizottsága, esetleg a Nemzetiségi Ügyek Bizottsága lehetett volna, azonban a bizottság szlovák nevének magyar nyelvű megfelelőjeként továbbra is a Nemzetiségi Bizottságot használták.

1969 januárjában megváltozott az egyes parlamenti bizottságok személyi összetétele is, s nem lehetett kizárni, hogy a változások a Nemzetiségi Bizottságot is érinteni fogják. Sztankó Pál pozsonyi magyar főkonzul 1969. január 7-én Szabó Rezsőtől származó értesülésekre hivatkozva azt jelentette a magyar Külügyminisztériumba, hogy a bizottság kb. 15-20 főből fog állni, de még függő kérdés, hogy magyarokon és ukránokon (ruszinokon) kívül szlovák tagjai is lesznek-e. A jelentés szerint a bizottság élére ukrán nemzetiségű elnököt akarnak állítani, mondván, ha már az SZNT alelnöke magyar, a bizottság elnöke ukrán nemzetiségű legyen.[27]

A Nemzetiségi Bizottság személyi összetételébe a nemzetiségi jogok bővítése miatt aggódó Matica slovenská is megpróbált beleszólni, s 1968–1969 fordulóján minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy képviselői számára helyet biztosítson a bizottságban. Erre kísérletet tett már a bizottság 1968. október 4-i létrehozásakor, amikor az egyik szlovák parlamenti képviselő, Vojtech Mihálik, maga is a Matica vezetőségi tagja, szóvá tette, hogy miközben a Csemadok képviselői ott lesznek a bizottságban, a Matica slovenská nem kap benne képviseletet.[28] Ugyanezt a törekvést tartalmazta a Matica 1968. november 16–17-i ótátrafüredi munkaértekezletének zárónyilatkozata is, amely azzal az igénnyel fordult az SZNT-hez, hogy a bizottságba kooptálják a dél- és kelet-szlovákiai szlovákok képviselőit, köztük Daniel Okálit, a Matica alelnökét, a magyar lakosság második világháború utáni kitelepítésének egyik legfőbb szorgalmazóját.[29]

A Matica slovenskának az SZNT Nemzetiségi Bizottságában való részvétele volt az egyik témája a Matica és a Szlovák Nemzeti Front KB vezetősége közötti 1968. december 10-i tanácskozásnak is. A Matica elnöksége a találkozón született megállapodás alapján 1969. január 16-án egy terjedelmes beadványt is intézett a Szlovák Nemzeti Front KB-hoz, amelyben ismét megfogalmazta dél- és kelet-szlovákiai vezetőségi tagjai Nemzetiségi Bizottságba történő kooptálásának az igényét azzal, hogy amennyiben ez alkotmányjogilag nem volna lehetséges, szakértőként vehessenek részt a bizottság munkájában.[30]

A Nemzetiségi Bizottság személyi összetétele és elnökének személye végül mégsem változott. Az SZLKP KB Elnöksége 1969. január 20-án egyetértett az SZNT elnöke, Ondrej Klokoč által előterjesztett javaslattal, miszerint a bizottság a nemzetiségi törvény elfogadásáig a létrehozásakor jóváhagyott összetételben folytassa a munkáját.[31] Így a továbbra is Fábry István által vezetett Nemzetiségi Bizottság lett a szlovák parlament egyetlen bizottsága, amelynek összetétele a bizottságok 1969. január 24-i újjáalakítását követően is változatlan maradt.[32]

A párhuzamok és eltérések számbavétele érdekében érdemes röviden áttekinteni, milyen megoldás született a nemzetiségekkel foglalkozó parlamenti bizottság kérdésében a cseh országrészben.  A cseh parlament szerepét betöltő Cseh Nemzeti Tanács (CSNT) alakuló ülésére 1968. július 10-én, képviselőinek kooptálással történő megválasztására pedig két lépcsőben, július 10-én és december 21-én került sor.[33] Azt, hogy a CSNT-n belül nem alakítottak ki önálló Nemzetiségi Bizottságot, valószínűleg a csehországi nemzetiségek és a nemzetiségi parlamenti képviselők alacsony száma magyarázza.[34] Az állandó parlamenti bizottságok 1968. december 21-i létrehozásakor a nemzetiségi ügyek kezelését a nemzeti bizottságokkal foglalkozó bizottságra bízták. Ugyanezt erősítette meg a CSNT 1969. január 8-án elfogadott 1/1969. számú ügyrendi törvénye, amely a kilenc parlamenti bizottság egyikeként létrehozta a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságát (Výbor ČNR pro národní výbory a národnosti).[35]

A 24 fős bizottságban, amelynek elnökévé Václav Koutnýt választották, 19 cseh nemzetiségű képviselő mellett helyet kapott a cseh parlament mindkét lengyel (Emil Kantor és Józef Macura), mindkét német (Walter Piverka és Arthur Rössler), valamint egyik szlovák nemzetiségű képviselője (Ján Špaňúr) is.[36] Alakuló ülését 1969. január 21-én, a másodikat pedig február 21-én tartotta. Ez utóbbin a bizottság 4 cseh és 5 nemzetiségi tagja részvételével megalakították a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának nemzetiségi albizottságát, amelynek első ülésére 1969. március 4-én került sor.[37] A cseh parlamenten belül tehát önálló Nemzetiségi Bizottságot nem hoztak létre, a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága keretében azonban különálló, s a későbbiekben igencsak aktív munkát kifejtő nemzetiségi albizottság létesült.

Noha a nemzetiségi alkotmánytörvény a szövetségi parlamentben nem feltételezte nemzetiségi szerv létrehozását, egyes cseh és szlovák politikusok megnyilatkozásai 1969 elején mégis azt az illúziót kelthették, mintha a politikai vezetés talán nem zárkózna el annak létrehozása elől. Az egyik ilyen alkalom 1969. január 28-án, a parlament alakuló ülését megelőző napon volt. Ekkor Peter Colotka, a Szövetségi Gyűlés és Dalibor Hanes, a Nemzetek Kamarája leendő elnöke fogadta a parlament magyar, német, lengyel és ukrán nemzetiségű képviselőinek a küldöttségét. A találkozón Colotka, miután utalt arra, hogy Lőrincz Gyula, az Új Szó főszerkesztője, a magyar nemzetiségű prágai parlamenti képviselők egyike a Szövetségi Gyűlés kommunista képviselői klubjában felvetette a parlamenten belüli nemzetiségi bizottság létrehozásának a gondolatát, kijelentette, hogy véleménye szerint „nem volna helyes elzárkózni e javaslat elől”.[38]

Hasonló reményeket táplálhatott Dalibor Hanesnek az Új Szó 1969. február 4-i számában megjelent nyilatkozata, amelyben a szövetségi parlament nemzetiségi bizottságának létrehozását firtató kérdésre azt válaszolta, hogy a javaslatot meg kell vitatni. „A magyar, az ukrán, a lengyel és a német, valamint a nemzetiségi területeken élő csehek és szlovákok képviselőiből – ha a politikai szervek is úgy látják, mivel az politikai kérdés – kölcsönös megfontolás után létrejöhet szövetségi szinten is egy parlamenti bizottság” – vélekedett a Nemzetek Kamarájának elnöke.[39] A politikai szervekben azonban nyilván nem volt meg az akarat, mivel a szövetségi parlamenten belüli nemzetiségi bizottság vagy bármilyen más nemzetiségi szerv létrehozásának a kérdése a későbbiekben nem került terítékre. A nemzetiségi kérdés szövetségi szintű kezelésének ellenzője elsősorban a szlovák politikai reprezentáció volt, amely a kérdést hagyományosan a cseh, illetve a szlovák országrész belügyének tekintette.

2.1. Változás a nemzetiségi törvény előkészítésében

A szlovák kormány megalakulásával párhuzamosan változás állt be a nemzetiségi törvény előkészítésében is. Az új koncepció a nemzetiségi törvény kidolgozójaként és előterjesztőjeként már nem az SZNT Nemzetiségi Bizottságával, hanem a szlovák kormánnyal számolt, amit Sztankó Pál pozsonyi főkonzul már említett jelentése a magyar kisebbségi reprezentáció kezdeményezésének tulajdonított.[40] A konzul véleményét ugyanakkor mindenképpen fenntartásokkal kell kezelnünk, mivel Csehországban ugyancsak a kormány vette a kezébe a nemzetiségi törvény kidolgozását, tehát nagyon is kétséges, hogy minderre a magyar kisebbségi reprezentáció kezdeményezésére került volna sor.

Amint arról Gustáv Husák, az SZLKP KB első titkára már a KB 1968. december 22-i ülésén beszámolt, a nemzetiségi törvényt még az újév előtt el akarták fogadni, s igaz ugyan, hogy azt különböző okokból nem sikerült előkészíteni, a kérdéssel a párt Központi Bizottsága, a szlovák kormány és az SZNT továbbra is foglalkozni fog. Kifejtette, hogy a szlovák kormánynak egy különbizottságot kellene létesítenie, amely kidolgozná a kérdés törvényes rendezését, s e kérdésnek „a magyar és ukrán polgártársaink részvételével való megvitatása után” az ezzel kapcsolatos javaslatot a KB elé terjesztenék.[41] Az SZLKP KB ezek után határozatba is foglalta, hogy a szlovákiai nemzeti kisebbségek helyzetének törvényes rendezésére a kormány mellett létre kell hozni egy bizottságot, a kérdés megoldását célzó politikai irányelvek javaslatát 1969. február végéig a pártszervek elé kell terjeszteni, a szlovák nemzeti szervek kiépítése során pedig tiszteletben kell tartani a nemzeti kisebbségek nemzetiségi alkotmánytörvény szellemének megfelelő képviseletét.[42]

A nemzetiségi törvények mielőbbi kidolgozását helyezte kilátásba a szlovák kormány programnyilatkozata is. Štefan Sádovský szlovák miniszterelnök az SZNT 1969. január 24-i ülésén kormánya programjának ismertetése során a nemzetiségi kérdésről szólva egyebek mellett kijelentette, hogy a kormány rövid időn belül az SZNT elé terjeszti a nemzetiségi alkotmánytörvényből adódó törvényes rendelkezéseket, amelyek „konkretizálni fogják a művelődésnek, a kulturális fejlődésnek, az egyesületi életnek és a közigazgatásban való részvételnek az alkotmánytörvényből adódó alapelveit”.[43]

Ebben a szellemben nyilatkozott a Vasárnapi Új Szónak Szabó Rezső, az SZNT alelnöke is, aki a lap 1969. január 12-i számában megjelent nyilatkozatában még a Nemzetiségi Bizottság által jóváhagyott törvényjavaslatról is úgy vélekedett, hogy előreláthatólag 1969 első negyedévében az SZNT plénuma elé kerül. Hivatkozott az SZLKP KB határozatára, amely szerint február végéig fel kell dolgozni a nemzetiségek problematikáját, ezt követően pedig majd sor kerül a nyelvtörvény, az iskolaügyi törvény, a kultúra fejlesztéséről szóló törvény, a nemzetiségi kulturális-társadalmi szervezetekbe való tömörülés jogát szabályozó törvény, valamint a sajtóra és tájékoztatásra való jogot szabályozó törvény meghozatalára.[44]

Štefan Sádovský a nemzetiségi törvények mielőbbi előkészítésének a szándékát a Vasárnapi Új Szó 1969. március 2-i számában megjelent interjújában is megerősítette. Elmondta egyrészt, hogy előkészületben van a képviseleti testületek és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervekről szóló törvényjavaslat, másrészt pedig azt, hogy „rövid időn belül megkezdődnek a különféle (a sajtóról, a szövetkezési és gyülekezési jogról, később az állami művelődési tevékenységről, a könyvtárak egységes rendszeréről stb. szóló) törvényjavaslatok előkészületi munkái”. Mivel úgymond igényes feladatokról van szó, ezért szerinte nem lehet pontosan megmondani, hogy a kormány az egyes törvényjavaslatokat mikor terjeszti az SZNT elé, azonban „az a törekvésünk – és a jövőben is az lesz –, hogy mielőbb megoldjuk ezeket a kérdéseket”.[45]

A nemzetiségi törvénytervezet parlamenti megvitatásának kérdésével a testület munkatervei is foglalkoztak. Az SZNT Elnöksége a szlovák parlament legközelebbi feladatainak előzetes munkatervét 1969. január 21-én vitatta meg. Az ülésre előterjesztett javaslat a nemzetiségi törvény javaslatának az Alkotmányjogi, a Nemzeti Bizottsági, az Iskolaügyi és Kulturális, valamint a Nemzetiségi Bizottság általi megvitatásával számolt, mindezt 1969 második félévére irányozva elő, az időpontot azonban az Elnökség előrehozta 1969 első félévére.[46] Az SZNT szerveinek 1969 első félévi munkatervét az Elnökség március 21-i ülése véglegesítette. E szerint a nemzetiségi törvény kormány által előterjesztett javaslatának a megvitatására az Alkotmányjogi, a Nemzeti Bizottsági, az Iskolaügyi és Kulturális Bizottság, valamint az SZNT Elnöksége 1969 májusában, az SZNT plénuma pedig 1969 júniusában kerítene sort. A munkaterv a Nemzetiségi Bizottságot, tudatosan vagy véletlenül, mindenesetre említés nélkül hagyta.[47] Az SZNT Elnökségének a Nemzetiségi Bizottsággal kapcsolatos korabeli döntései közé tartozott végül az is, hogy 1969. február 14-én a parlamenti bizottságoknak a parlament alelnökei közötti elosztása során a Nemzetiségi Bizottságért felelős alelnök Szabó Rezső lett.[48]

Maga a Nemzetiségi Bizottság ugyanakkor 1969 márciusának közepén már három hónapja nem ülésezett. A Csemadok Hét című hetilapjának az egyesület 1968. márciusi állásfoglalása óta eltelt egy év eredményeit és kudarcait számba vevő jegyzete ezért a bizottságot úgy jellemezte, mint amely „létezik, bár keveset hallat magáról”, egyszersmind reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségi törvények közeli előkészítése kapcsán várhatóan aktivizálódni fog.[49] A nemzetiségi törvények előkészületi munkálatai 1969 tavaszán és nyarán meg is kezdődtek, mivel azonban azokat már nem a Nemzetiségi Bizottság, hanem a kormánynak az 1968. decemberi párthatározatban kilátásba helyezett különbizottsága, a Nemzetiségi Tanács végezte, a Nemzetiségi Bizottság érdemi aktivizálódására nem került sor. A „létezik, bár keveset hallat magáról” jellemzés ezért helytállónak bizonyult a bizottság fennállásának további időszakára is.

Az 1968. decemberi párthatározat szerint a nemzetiségi törvények politikai irányelveit 1969. február végéig kellett volna a pártszervek elé terjeszteni, ez az időpont azonban hamarosan tarthatatlannak bizonyult. Már csak azért is, mivel a szlovák kormány a Nemzetiségi Tanácsot csupán 1969. február 14-i 25. számú határozatával hozta létre. (Gyönyör 1969, 224. p.) Személyi összetételét, statútumát és ügyrendjét ráadásul csupán további közel két hónap elteltével, április 8-án kelt 103. számú határozatával hagyta jóvá. A kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó és kezdeményező szerveként működő, s 6 magyar, valamint 5-5 ukrán/ruszin és szlovák tagból álló tanács elnökévé Dobos László tárca nélküli minisztert, alelnökévé az ukrán/ruszin nemzetiségű Ivan Bajcurát, a Pavol Jozef Šafárik Egyetem eperjesi Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettesét, titkárává pedig Tolvaj Bertalant, a szlovák kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának vezetőjét nevezték ki.[50]

A Nemzetiségi Tanács a Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Titkárság után immár a harmadik ún. nemzetiségi szerv volt, amely megszületése a prágai tavasz vívmányai közé sorolható. A nemzetiségek várakozásával ellentétben azonban e szervek egyike sem volt azonos a nemzetiségek által kezdeményezett nemzetiségi képviseleti és végrehajtó szervekkel, s csupán a szlovák parlament, illetve a kormány afféle tanácsadó és javaslattevő szerveiként jöttek létre és működtek.

A nemzetiségi képviselet terén elért eredmények felemás voltára Gyönyör József, a Nemzetiségi Titkárság dolgozója mutatott rá a Hét 1969. április 27-i számában megjelent írásában. Értékelése szerint a „nemzetiségi” jelzővel létrehozott szerveket nem lehet valódi nemzetiségi szerveknek tekinteni, már csak azért sem, mivel azokat nemcsak a nemzetiségek képviselői alkotják. Az SZNT nemzetiségi képviseleti szervként létrehozni szándékozott Nemzetiségi Bizottsága ráadásul semmivel sem tölt be nagyobb szerepkört, mint az SZNT többi bizottsága, s jogállása is a többi parlamenti bizottságéhoz hasonlít. A kormány Nemzetiségi Tanácsa sem valódi nemzetiségi szerv, csupán a kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó szerve, a Nemzetiségi Titkárság pedig szintén nem nemzetiségi végrehajtó szerv, mivel csupán a nemzetiségek jogainak biztosítása tartozik hozzá. „Minden körülményt figyelembe véve megállapíthatjuk – zárta fejtegetését Gyönyör –, hogy a nemzetiségi szervek intézményes megoldása terén már mutatkoznak ugyan az első szerény eredmények, csakhogy a hosszú várakozás után csigalassúságúnak tűnik a megvalósítás üteme.”[51]

A Nemzetiségi Tanács a késedelem ellenére, vagy talán éppen ezért, nagy lendülettel látott munkához. A nemzetiségi törvényjavaslat politikai irányelveinek kidolgozása céljából már első, 1969. április 22-i ülésén négy alcsoportból (nemzetiségi szervek és képviselet, nemzetiségi iskolaügy, nemzetiségi kultúra, nyelvhasználat) álló ideiglenes munkacsoportot hozott létre, amely elnökévé Ivan Bajcurát, titkárává Gyönyör Józsefet nevezte ki.[52] Miután a munkacsoportok alcsoportjai május 19–22. között a Somorja melletti Körtvélyesen megvitatták a törvények politikai irányelveinek a téziseit, összesítő jelentésüket a Nemzetiségi Tanács július 10-i második ülésén tárgyalták meg. E jelentés alapján készült el 1969. július 21-ére a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásával kapcsolatos politikai irányelvek tervezete. (Gyönyör 1994, 273. p.)

A nemzetiségi szervek és képviselet kérdését a politikai irányelvek tervezetének I. fejezete tárgyalta. Az ebben megfogalmazott alapelvek nagymértékben megegyeztek a Nemzetiségi Bizottság törvényjavaslatában foglaltakkal. A nemzetiségek képviseleti szerveként az SZNT-ben a magyar és ukrán tagozatból álló Nemzetiségi Bizottságot képzelték el. A bizottság és a tagozatok elnökei tagjai lennének az SZNT Elnökségének, s a nemzetiségek adnák az SZNT egyik alelnökét is. A szlovák kormány nemzetiségi ügyekben illetékes tanácsadó és kezdeményező szerve a Nemzetiségi Tanács lenne, az Iskolaügyi, valamint a Kulturális Minisztériumban nemzetiségi miniszterhelyetteseket neveznének ki és nemzetiségi osztályokat hoznának létre. A nemzeti bizottságok nemzetiségi képviselői nemzetiségi szakbizottságokba tömörülnének. Az irányelvek tervezetének I. fejezete végül felvetette a Nemzeti Fronton belüli nemzetiségi képviseleti szerv létrehozásának a lehetőségét is.[53]

A politikai irányelvek tervezetének nemzetiségi oktatásüggyel foglalkozó II. fejezete szerint biztosítani kellene a nemzetiségek anyanyelvi oktatásának feltételeit a bölcsődétől kezdve a specializált főiskolai tanulmányokig. A nemzetiségi kultúráról szóló III. fejezet nemzetiségi kulturális intézmények, a művészeti szövetségek keretében pedig nemzetiségi tagozatok létrehozását szorgalmazta. A nemzetiségek nyelvhasználati jogát tárgyaló IV. fejezet szerint biztosítani kellene a nemzetiségek nyelvének a hivatalos érintkezésben való használatát az általuk lakott járások székhelyein és minden olyan településen, ahol részarányuk eléri a 10%-ot. Ezeken a helyeken a hivatalos iratok, a közintézmények megjelölése, az utca- és községnevek is kétnyelvűek lennének.[54]

Dobos László miniszter, a Nemzetiségi Tanács elnöke a Vasárnapi Új Szóban megjelent egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy a tanács „első nagy »próbatétele« a nemzetiségi törvény elkészítése, illetve a törvényhozó szervek elé terjesztése lesz”.[55] Mivelhogy a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásával kapcsolatos politikai irányelvek tervezete csupán 1969 júliusára készült el, a nemzetiségi törvények javaslatát az SZNT munkaterve által előirányzott 1969. májusi-júniusi időpontig nem lehetett a testület elé terjeszteni. Dobos László ezért 1969. július 3-án, a nemzetiségi kérdésről tartott első, szélesebb körű sajtóértekezletén azt közölte a sajtó képviselőivel, hogy a törvényjavaslatokat várhatóan október vagy november folyamán terjesztik a szlovák parlament elé.[56]

Mindeközben a Matica slovenská, amely már 1968–1969 fordulóján is megpróbálta elérni, hogy képviselői részt vehessenek a Nemzetiségi Bizottság munkájában, továbbra sem mondott le arról a szándékáról, hogy a nemzetiségi törvények megalkotásába beleszólhasson. A szervezet 1969. augusztus 1–2-i turócszentmártoni közgyűlése, amellett, hogy keményen bírálta a magyar kisebbségnek az állami szervek általi állítólagos túlzott támogatását, elítélte a kétnyelvűség elvét és síkra szállt a szlovák nyelv államnyelvvé nyilvánítása mellett, kifejezte azt az igényét is, hogy a Matica részt vehessen a nemzetiségi törvények kidolgozásában.[57]

Hasonló törekvéseket fogalmazott meg a Matica slovenská vezetőségének 1969. október 17–18-i losonci ülése. A Matica Ján Marták igazgató és Daniel Okáli alelnök által aláírt állásfoglalása, a dél-szlovákiai szlovákok elnyomására hivatkozva, a Nemzetiségi Tanács Körtvélyesen kidolgozott javaslatainak az elutasítását követelte. Véleménye szerint, mivel a nemzetiségi alkotmánytörvény a nemzetiségeket nem ismeri el nemzeti szubjektumnak, azok nem tarthatnak igényt a nemzetiségi alapú politikai képviseletre, ami csakis az államalkotó nemzeteket illeti meg. A legfelsőbb szlovák párt- és állami szervekhez eljuttatott állásfoglalás arra kérte a címzetteket, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek kidolgozása során ne engedélyezzenek semmit, ami ellentétben állna a vegyes nemzetiségi összetételű területeken élő szlovákok érdekeivel.[58]

Azt nem tudjuk, hogy a Matica slovenská fellépése befolyásolta-e a szlovák párt- és állami szerveket, s ha igen, milyen mértékben, az mindenesetre kétségtelen, hogy a Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Tanács által megfogalmazott javaslatok sorsa 1969 őszére kezdett egyre bizonytalanabbá válni. A Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) élén 1969. április 17-én bekövetkezett változással, Alexander Dubček lemondatásával és Gustáv Husák első titkárrá választásával felgyorsult az 1968 augusztusa óta zajló visszarendeződés és kezdetét vette az ún. normalizáció időszaka. A Husák-féle normalizációs rezsim pedig éppen 1969 kora őszén látott hozzá a prágai tavasz eredményeinek a felszámolásához, a reformfolyamatban tevékeny szerepet vállaló személyek félreállításához, mindezzel párhuzamosan pedig a nemzetiségi politika – egyébként is csupán felemás – vívmányainak a megkurtításához.

Az SZNT Nemzetiségi Bizottsága mindeközben 1969 késő nyarán és kora őszén már jó háromnegyed éve gyakorlatilag tetszhalott állapotban volt. 1968. december 12. óta egyetlen alkalommal sem ülésezett, s más téren sem hallatott magáról. A bizottságot úgy kezelték, mint amelynek egyetlen feladata, hogy részt vegyen a nemzetiségi törvények meghozatalában, miután azonban a kezdeményezést kivették a kezéből, nem volt más lehetősége, minthogy a törvényjavaslatok kormány általi előterjesztésére várjon. 1969 első félévében a Nemzetiségi Bizottság tevékenységének egyedüli említésre érdemes mozzanata az volt, hogy képviselői, köztük Dobos László és Szabó Rezső 1969. június közepén megbeszélést folytattak a CSNT Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának Pozsonyba látogató küldöttségével, amely során kölcsönösen tájékoztatták egymást a nemzetiségi törvények előkészületi munkálatainak állásáról.[59]

A Nemzetiségi Bizottságról időközben a szlovák parlament munkaterveiben is „megfeledkeztek”, s a bizottságot azokban sorra említés nélkül hagyták. A bizottság mindössze azt követően kezdett ismét aktivizálódni, hogy Mihajlo Mindos az SZNT Elnökségének 1969. augusztus 27-i ülésén szóvá tette, hogy a parlamenti bizottságok munkaterve a Nemzetiségi Bizottsággal egyáltalán nem számol. Az Elnökség ezért Ján Janíknak, az SZNT egyik alelnökének, egyben a Nemzetiségi Bizottság elnökségi tagjának a javaslatára megbízta Szabó Rezsőt és Fábry Istvánt, hogy dolgozzák ki a bizottság munkatervét, s azt hangolják össze a többi parlamenti bizottság munkatervével.[60]

Ezek után 1969. szeptember 15-én összeült a Nemzetiségi Bizottság elnöksége, hogy összeállítsa azokat a kérdésköröket, amelyekkel a bizottság az év végéig foglalkozni szándékozna. Az ülésen Dobos László miniszter, a Nemzetiségi Tanács elnöke beszámolt a nemzetiségi törvényjavaslat politikai irányelveinek tervezetével kapcsolatos munkálatok állásáról is. Elmondása szerint az anyagot megküldték a járási pártbizottságoknak, amelyek azt szeptember 5-ig véleményezték, majd az SZLKP KB-án átadták Štefan Sádovskýnak, a párt első titkárának.[61] Amint azonban azt Ján Janík, aki maga is központi bizottsági tag volt, az ülés résztvevőivel közölte, a pártvezetés az anyagot még nem vitatta meg, ezért javaslatára megbízták Fábry Istvánt és Dobos Lászlót, hogy Peter Colotka miniszterelnökkel és az illetékes politikai szervekkel belátható időn belül tárgyalják meg a politikai irányelvek jóváhagyásának folyamatát. Az ülés résztvevői végül sürgették a Nemzetiségi Bizottság és a Nemzetiségi Tanács munkájának összehangolását abból a célból, hogy a bizottság hatékonyabban vehessen részt a nemzetiségi törvények megalkotásának folyamatában.[62]

A Nemzetiségi Bizottság elnöksége egy hét elteltével, szeptember 22-én ismét összeült, az újabb ülésén azonban mindössze annyi történt, hogy pontosították a bizottság 1969 második félévi munkatervét és szeptember 30-ra összehívták a bizottság ülését.[63] Két nap múlva, szeptember 24-én az SZNT Elnöksége szintén megtárgyalta a parlament és a bizottságok 1969 végéig terjedő munkatervét. Az SZNT Elnöksége elé terjesztett javaslat a nemzetiségi törvényjavaslat megvitatását – az időpont megadása nélkül – az Alkotmányjogi, a Nemzeti Bizottsági, valamint az Iskolaügyi és Kulturális Bizottság mellett a Nemzetiségi Bizottságban is újra előirányozta, a Nemzetiségi Bizottság kilátásba helyezett munkatervét azonban a javaslat továbbra sem tartalmazta.[64]

Az SZNT Nemzetiségi Bizottságának soron következő, immár negyedik ülésére a tervezett 1969. szeptember 30. helyett végül október 20-án, vagyis több mint tíz hónappal a legutóbbi ülését követően került sor. Ezen véglegesítették a bizottság 1969 második félévi munkatervét, amelybe azonban a nemzetiségi törvény javaslatának a megvitatása mellett – valószínűleg a Nemzetiségi Bizottság és a többi parlamenti bizottság munkatervének az SZNT Elnöksége által szorgalmazott összehangolása céljából – számos olyan kérdést is besoroltak, amelyeknek nem igazán voltak nemzetiségi vonatkozásai. Ilyen volt például az Állami Testnevelési és Sportbizottságról, az Alkotmánybíróságról és a nemzetgazdasági tervek rendszeréről szóló törvények javaslatának a megtárgyalása, vagy a Pozsony városfejlesztéséről, a népegészség hosszú távú fejlesztési koncepciójának alapelveiről és a nők foglalkoztatottságának szociális és gazdasági feltételeiről kidolgozott jelentések meghallgatása.[65]

Második napirendi pontként meghallgatták Ľudovít Vaškovič pénzügyminiszter-helyettes beszámolóját az 1970. évi pénzügyi és dotációs politikáról, végül rátértek az ülés legfőbb napirendi pontjára, a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtásával kapcsolatos politikai irányelvek tervezetére, amelyről Dobos László tájékoztatta a bizottságot. A bizottság tagjai a kérdésről folytatott vita során általában síkra szálltak a végrehajtási törvények mielőbbi elfogadása mellett, majd a bizottság határozata megbízta Dobos Lászlót, hogy a politikai szervekben biztosítsa a politikai irányelvek tervezetének megvitatását, s legkésőbb 1970 elejére a végrehajtási törvények javaslatának elkészítését, Fábry Istvánt pedig, hogy a szlovák kormány elnökével tárgyalja meg a törvényjavaslatok SZNT plénuma elé terjesztésének az időpontját.

Mivel a szlovák parlament 1968. december 28-án elfogadott ügyrendi törvénye nem adott rá lehetőséget, hogy az egyes parlamenti bizottságok élén elnökség álljon, ugyanakkor előírta két hitelesítő megválasztását, az ülés végén kimondták a bizottság hatfős elnökségének a megszüntetését, azzal, hogy a bizottság elnöke továbbra is Fábry István, alelnöke pedig Petro Dupej marad, s Ján Janíkot és Mihajlo Mindost megválasztották a bizottság hitelesítőivé.[66]

A Nemzetiségi Bizottság 1969 második félévi munkaterve az év végéig még több bizottsági ülést is feltételezett, az október 20-i ülés azonban végül a bizottság első és utolsó 1969. évi ülésének bizonyult. Az egész évi egyetlen bizottsági ülés különösen annak fényében mutatkozik rendkívül kevésnek, hogy a szlovák parlament 13 bizottsága 1969-ben összességében 134 alkalommal ülésezett, vagyis a többi bizottságra átlagban 11 ülés jutott.[67] A Nemzetiségi Bizottság 1969. évi történetéhez tartozik végül az is, hogy az év végén a bizottság két tagja is a parlamenten belüli tisztogatások áldozatává vált. Ervin Polák és Irena Ďurišová „lemondását” képviselői mandátumáról egyaránt az SZNT 1969. december 22-i ülésén jelentették be.[68] Távozásukkal az eredeti 33-ról 31-re csökkent a bizottság tagjainak száma.

Az 1969. október 20-i bizottsági ülés, valamint egyes magyar közszereplők 1969 év végi sajtóbeli megnyilvánulásai ugyanakkor arról tanúskodtak, hogy a fokozódó politikai visszarendeződés és a megváltozott körülmények ellenére még mindig bíztak a nemzetiségi alkotmánytörvényben lefektetett elvek gyakorlati megvalósításában és az alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek az elfogadásában. Tolvaj Bertalan, a Nemzetiségi Titkárság vezetője például a Szabad Földműves című mezőgazdasági hetilap 1969. december 27-i számában megjelent nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy megítélése szerint a legfelsőbb párt- és állami szervek jóváhagyását követően 1970 első felében sor kerülhet a nemzetiségi törvények parlamenti jóváhagyására.[69]

Hasonlóan pozitív hangnemben reagáltak az Új Ifjúság kérdésére azok a magyar politikai vezetők, akiktől a lap az iránt érdeklődött, hogy mit várnak az 1970-es évtől a csehszlovákiai magyarság számára. A lap december 30-i számában megjelent válaszában Dobos László miniszter, a Csemadok elnöke, Szabó Rezső parlamenti alelnök, Szőke József, a Csemadok 1969 márciusában megválasztott új vezető titkára, valamint Tolvaj Bertalan egyaránt a nemzetiségi törvények elfogadását nevezte meg a legfontosabbnak.[70] Reményeiket nyilván bátoríthatta Peter Colotka szlovák miniszterelnöknek az SZNT 1969. december 1-jei ülésén elhangzott beszámolója is, amelyben kormánya munkáját ismertetve elmondta, hogy megkezdték a nemzetiségi alkotmánytörvény alapelveinek feldolgozását, hogy az SZNT majd elfogadhassa a szlovákiai nemzetiségek helyzetéről szóló törvényt.[71]

2.2. A normalizáció jegyében

A Nemzetiségi Bizottság 1970. március 27-én megtartott ötödik ülése már egyértelműen a normalizáció jegyében és az egyre szélesebb körű tisztogatások árnyékában zajlott. Az ülés első napirendi pontjaként a bizottságnak a CSKP KB január végi és az SZLKP KB február eleji határozataiból eredő feladatairól tárgyaltak. Az említett párthatározatok a tagkönyvcseréről, vagyis a párttagság felülvizsgálásáról rendelkeztek, amelyekkel útjára indult a kommunista párton belüli tisztogatások sorozata. Ekkor mondatták le KB-tagságáról többek között Alexander Dubčeket, a CSKP egykori első titkárát is.

A változásokat mi sem jelezte tökéletesebben, mint az, hogy a párthatározatokat ismertető Fábry István a bizottságra háruló legfontosabb feladatok között első helyen a jobboldali opportunista erők elleni harcot jelölte meg. A legkeményebb hangot mindeközben Dénes Ferenc ütötte meg, aki élesen kikelt az 1968. augusztusi napokban „helytelen nézeteket” valló képviselők ellen, s következetes fellépést sürgetett velük szemben. Neveket ugyan nem említett, de a magyar nemzetiségű képviselők közül nyilván Dobos Lászlóra és Szabó Rezsőre gondolhatott. A bizottság határozata feladatul adta a bizottsági tagok számára, hogy minden erejüket vessék latba a párt politikájának valóra váltásáért, a proletár internacionalizmus szellemében segítsék elő Szlovákia nemzeteinek és nemzetiségeinek testvéri együttélését és erősítsék a csehszlovák államiság tudatát.

A bizottság ezt követően meghallgatta a kevésbé fejlett mikroterületek gazdasági problémáinak megoldásáról előterjesztett jelentést, majd a harmadik napirendi pont keretében a szlovák kormány árvízvédelmi rendeletei végrehajtásának ellenőrzésére létrehozott három képviselői csoportot, amelyeket megbízott az árvízvédelmi intézkedések ellenőrzésével és tapasztalataik előterjesztésével. Az ülés negyedik napirendi pontjaként Fábry István tájékoztatta a bizottságot azokról a tárgyalásokról, amelyeket ő, valamint Krivošík István, a bizottság nemrégiben kinevezett titkára március 16-án folytatott Prágában a CSNT Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának képviselőivel a két bizottság közötti együttműködésről.

Ezzel kapcsolatban ismét terítékre került a nemzetiségi törvények kérdése. Amint azt Dobos László elmondta, a végrehajtási törvények politikai irányelveinek tervezetét még sem a pártszervek, sem pedig a kormány nem tárgyalta meg, minderre szerinte valószínűleg 1970 májusában vagy júniusában kerülhet majd sor. Tájékoztatta a bizottságot a cseh kormány 1970. február 18-i határozatáról is, amellyel lehetővé tette, hogy a nemzetiségek által lakott kerületek kerületi, járási és városi nemzeti bizottságai mellett nemzetiségi bizottságok jöjjenek létre. A bizottság ezek után határozatba foglalta a CSNT és az SZNT nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bizottságai közötti szoros együttműködés fontosságát, a bizottság elnökét pedig megbízta: javasolja Ondrej Klokočnak, az SZNT elnökének a cseh és a szlovák kormány közötti együttműködést a nemzetiségi törvények irányelveinek, valamint a törvényjavaslatok kidolgozása és a parlamentek elé terjesztése során.

Fábry István bemutatta a bizottság tagjainak Krivošík Istvánt is, a bizottság titkárát, aki korábban a komáromi Magyar Területi Színház igazgatói tisztségét töltötte be. A bizottság végül támogatásáról biztosította Retkes Lajost, aki írásban szándékozott interpellálni Ján Janovic szlovák mezőgazdasági és Matej Lúčan iskolaügyi minisztert. Interpellációjában a mezőgazdaság fejlesztése érdekében kertészeti és szőlészeti technikum, baromfitenyésztő szakiskola és kertészeti főiskola létrehozását, valamint egy magyar nyelvű mezőgazdasági szaklap indítását kezdeményezte.[72]

Az ülés során elfogadták a bizottság 1970 első félévi munkatervét is, s megbízták a bizottság elnökét, hogy azt jóváhagyás céljából terjessze az SZNT Elnöksége elé. A munkaterv a nemzetiségi törvény javaslatának a megtárgyalását 1970 júniusára irányozta elő.[73] Fábry István a munkatervet az SZNT Elnökségének április 16-i ülésére terjesztette elő, amely azt változtatás nélkül jóváhagyta.[74]

Amint az utóbb bebizonyosodott, az 1970. március 27-i bizottsági ülésen utoljára került terítékre a nemzetiségi törvény, illetve a törvény politikai irányelveinek a kérdése. Az Új Szónak a bizottság üléséről hírt adó másnapi beszámolója pedig közel két évtizedre az utolsó alkalom volt, hogy a kérdés a szlovákiai magyar sajtóban megjelenhetett.[75] A következő hetek eseményei, a tisztogatások újabb hulláma, amely során eltávolították politikai tisztségeikből a reformfolyamat kisebbségi magyar vezéralakjait is, nemcsak azt eredményezte, hogy a nemzetiségi törvény javaslatát 1970 júniusára sem terjesztették a parlament elé, hanem azt is, hogy a nemzetiségi törvények elfogadásának a lehetősége még inkább veszített a realitásából.

Az SZLKP KB Elnöksége által 1970. április 15-én és 22-én jóváhagyott, majd április 24-én a CSKP KB Elnöksége által is megerősített személyi változásokra az SZNT Elnökségének, illetve plénumának április 28-i ülésén került sor. Az SZNT Elnöksége visszahívta tisztségéből a szlovák kormány több tagját, köztük Dobos László tárca nélküli minisztert. A tárca nélküli miniszteri posztot egyúttal meg is szüntették, a magyar kisebbség az új kormányban Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszter személyében kapott képviseletet.[76] Az SZNT plénuma Szabó Rezsőt felmentette parlamenti alelnöki tisztsége és elnökségi tagsága alól, s a testület új magyar alelnökévé – az eredetileg javasolt, de a megbízást már korábban visszautasító Rácz Olivér iskolaügyi miniszterhelyettes helyett – Fábry Istvánt, a Nemzetiségi Bizottság elnökét választotta. Az SZNT Elnökségében helyet kapott egy további magyar nemzetiségű képviselő, Tomaskovics Károly is.[77]

Átalakították az egyes parlamenti bizottságok személyi összetételét is, a Nemzetiségi Bizottság kivételével, amelynek összetétele továbbra is csaknem változatlan maradt. A bizottság esetében az egyetlen változást az jelentette, hogy a parlamentbe még 1968. december 28-án kooptált Varga Lajos személyében újabb magyar nemzetiségű képviselőnek biztosítottak benne helyet.[78] Az SZNT Elnöksége az új parlamenti alelnökök személyéből adódóan 1970. május 21-én újjászervezte a parlamenti alelnökök munkamegosztását is. Ennek eredményeként a testület Nemzetiségi Bizottságért felelős alelnöke maga a bizottság elnöke, Fábry István lett.[79]

Dobos László és Szabó Rezső fokozatos háttérbe szorításával párhuzamosan egyre nagyobb befolyásra tett szert Fábry István, akinek személyében a Husák-féle rezsim megbízható szövetségesre talált a normalizáció levezénylése során. Fábryt már 1969 júliusában megválasztották az SZNT kommunista képviselői klubjának titkárává, majd 1969 decemberében helyet kapott az SZNT 1968–1969-es tevékenységének értékelésére létrehozott parlamenti bizottságban, 1970 márciusában pedig az SZLKP KB tagjait értékelő pártbizottságban. A szlovák parlament tevékenységét értékelő bizottságba 1970 júniusában beválasztották Dénes Ferencet is, így Fábryval együtt mindketten a parlament fő normalizátorai közé tartoztak. (Uher 1992, 208–209. p.)

A tisztogatások levezénylését követően a nemzetiségi törvények kérdésével a bizottsági üléseken többé már nem foglalkoztak, az ülések számát tekintve ugyanakkor az 1970-es esztendő a Nemzetiségi Bizottság legaktívabb időszakának bizonyult. A bizottság soron következő, immár hatodik ülésére 1970. május 22-én került sor. Ezen Fábry István napirend előtt méltatta a május 6-án aláírt új csehszlovák–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény jelentőségét. Ennek kapcsán heves szópárbaj alakult ki Fábry és Dénes Ferenc között, aki méltatlannak és opportunistának nevezte az SZNT Elnökségének május 21-i döntését, amellyel időhiány miatt elutasította a parlamenti bizottságok előző napi közös javaslatát a szlovák parlament ünnepi ülésének az összehívására. Fábry ugyanakkor védelmébe vette a döntést, szerinte egy kellőképpen elő nem készített ülés megtartása lenne méltatlan az egyezményhez.

A napirend első pontjaként a bizottság meghallgatta Ján Filko szlovák belügyminiszter-helyettes jelentését a képviselők és a tisztségviselők politikai és szakképzésének, valamint a nemzeti bizottságok dolgozói politikai és szakmai nevelésének alapelveiről. A bizottság tagjai általában síkra szálltak a nemzetiségi nyelvű iskolázásért, Františka Šimegová ugyanakkor velük szemben azt hangsúlyozta, hogy a tisztségviselőknek ismerniük kell az államnyelvet. A bizottság végül határozatban javasolta a belügyminiszternek, hogy a nemzeti bizottsági képviselők és tisztségviselők nevelésének és képzésének rendszerében szenteljen különös figyelmet a vegyes lakosságú járások képviselői nevelésének és munkájának, „hogy azok helyesen valósíthassák meg a kommunista párt nemzetiségi politikáját”.

Ezt követően meghallgatták a szlovákiai nemzetiségek kultúrájának helyzetéről és problémáiról készült jelentést, amelyet az ukrán/ruszin nemzetiségű kulturális miniszterhelyettes, Vaszil Homa (Vasiľ Choma) terjesztett elő. A jelentés vitája során többen hangsúlyozták a nemzetiségek műemlékei védelmének a jelentőségét, az előterjesztett határozati javaslatot pedig Dobos László kezdeményezésére többek között a nemzetiségi kultúra és az anyanemzet kultúrája közötti összefüggés hangsúlyozásával, valamint a Kulturális Minisztérium nemzetiségi kultúrákkal foglalkozó osztályának kiépítésére vonatkozó javaslattal egészítették ki. Befejezésül elfogadták a bizottság 1970 második félévi munkatervét, amely, igaz, konkrét időpont megadása nélkül, de még számolt a nemzetiségi törvény kormány által előterjesztendő javaslatának a megtárgyalásával.[80] Szerepelt a kérdés a szlovák parlament szerveinek az SZNT Elnöksége által 1970. augusztus 26-án elfogadott 1970 második félévi munkatervében is, amely a nemzetiségi törvény alapelveinek kormány általi előterjesztését 1970 decemberére irányozta elő.[81]

A Nemzetiségi Bizottság 1970. július 1-jén megtartott hetedik ülésének fő napirendi pontja a szlovákiai ukrán iskolák helyzetéről szóló jelentés megvitatása volt, amelyet Rácz Olivér iskolaügyi miniszterhelyettes terjesztett a bizottság elé. A jelentés az ukrán tannyelvű iskolákba járó tanulók évről évre csökkenő számát részben az 1968–1969-es szovjetellenes hangulattal, részben a szülők önkéntes döntésével magyarázta, akik gyakran maguk kérik a szlovák nyelvű oktatást. Františka Šimegová hozzászólására, aki nem értette, miért jelent problémát, ha a szülők önként adják gyermekeiket szlovák iskolába, több ukrán/ruszin bizottsági tag is reagált, Vaszil Kapisovszkij többek között azzal, hogy nem minden helyénvaló, ami önkéntes. Mihajlo Mindos arra mutatott rá, hogy a szlovák hatóságok nyomásgyakorlása és a szülők megfélemlítése szintén nagy szerepet játszott az iskolaválasztásban, végül Margita Potošková, az SZNT Iskolaügyi és Kulturális Bizottságának jelen lévő elnöke szintén síkra szállt az anyanyelvi oktatás mellett. A Nemzetiségi Bizottság határozata egyetértését fejezte ki a minisztérium által előterjesztett javaslattal, hogy 1970 szeptemberéről az ukránok számára három fajta iskolatípust hozzanak létre: a tisztán ukrán tannyelvű, a szlovák-ukrán vegyes tannyelvű, valamint a szlovák tannyelvű iskolákat, amelyekben tantárgyként oktatják az ukrán nyelvet is.

Ezt követően a bizottság ismét támogatásáról biztosította Retkes Lajost, aki azzal a javaslattal fordult Rácz Olivérhez, hogy az érsekújvári közgazdasági középiskola mellett nyissanak további 1-1 magyar és szlovák osztályt. A továbbiakban, miután meghallgatták a képviselői csoportok jelentését az árvízvédelmi rendeletek teljesítéséről, amelyek rámutattak a rendeletek teljesítésében mutatkozó hiányosságokra, megbízták a bizottság elnökét, hogy az SZNT legközelebbi ülésén intézzen kérdést a kormányhoz, hogy miként ellenőrzi az árvízvédelem terén hozott határozatai teljesítését. Végül meghallgatták Fábry István beszámolóját a Nemzetiségi Bizottság és a CSNT Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának képviselői közötti június 11-i prágai tanácskozásról, amelyen megegyezés született a két bizottság munkájának az összehangolásáról, többek között arról, hogy mindkét országrészben biztosítják a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek a pártszervek általi megtárgyalását.[82]

Retkes Lajos írásban benyújtott 1970. március 27-i interpellációjával, valamint az arra adott válaszokkal az SZNT július 13-i ülésén foglalkoztak. A két interpellált miniszter, Ján Janovic mezőgazdasági és Matej Lúčan iskolaügyi miniszter az érdeklődés hiányára hivatkozva szükségtelennek minősítette mind a Retkes által sürgetett iskolákat, mind a magyar nyelvű mezőgazdasági szaklapot, ő azonban felszólalásában ragaszkodott a javaslataihoz, amelyek megvalósítását továbbra is szükségesnek nevezte. Az ülésen felszólalt Fábry István is, aki a Nemzetiségi Bizottság megbízásából kérdést intézett a kormányhoz, hogy miképpen ellenőrzi az árvízvédelem terén hozott határozatai teljesítését.[83] Az SZNT 1970. július 13-i ülése az egyetlen alkalom volt, amikor a Nemzetiségi Bizottság tagjai a bizottság nevében, illetve annak megbízásából a szlovák parlament plénumának az ülésén megnyilvánultak. Lehetőségeikről ugyanakkor mindennél többet elmond az a tény, hogy a nemzetiségi törvényeknek, vagyis azoknak a törvényeknek a hiányát, amelyek megalkotása céljából magát a bizottságot is létrehozták, a bizottság fennállásának több mint két és fél éve alatt az SZNT plénumán egyetlen egyszer sem kérték, illetve kérhették számon az illetékes szervektől.

Az SZLKP KB Elnöksége a szlovák parlament kommunista képviselői klubjának kezdeményezésére 1970. augusztus 11-én határozatban mondta ki, hogy a párt befolyásának további megerősítése érdekében az SZNT Elnöksége és az egyes parlamenti bizottságok mellett pártcsoportokat kell létesíteni.[84] A Nemzetiségi Bizottság pártcsoportjának alakuló ülésére az 1970. szeptember 29-i, immár nyolcadik bizottsági ülés előtt került sor. A pártcsoportnak tagja lett a bizottság mind a 20 kommunista párti tagja, elnökévé pedig a pártvezetés döntése alapján Petro Dupejt, a bizottság egykori alelnökét választották.[85]

Magán a bizottsági ülésen meghallgatták Ján Gregor szlovák iparügyi miniszter beszámolóját Szlovákia további iparosításának, valamint az ipar dél- és kelet-szlovákiai fejlesztésének tervéről, majd megvitatták a Vaszil Homa kulturális miniszterhelyettes által előterjesztett jelentést a nemzetiségi sajtó rendszeréről, helyzetéről és továbbfejlesztéséről. Ez utóbbi kiemelte többek között azt, hogy a nemzetiségi sajtó aktívan kiveszi a részét a konszolidációs folyamatból, s a párt politikájának szellemében végzi a tevékenységét. A bizottság határozata megbízta Fábry Istvánt, hogy az illetékes pártszerveknél tárgyalja meg, hogy az SZLKP nemzetiségi sajtóval foglalkozó szakbizottságát egészítsék ki a bizottság három tagjával, nevezetesen Fábry Istvánnal, Dénes Ferenccel és Vaszil Kapisovszkijjal.[86]

1970 őszén a visszarendeződést kísérő tisztogatások keretében megkezdődött a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsának a leépítése is. Mindennek a nyitányát a kormány 1970. szeptember 30-án kelt 324. számú határozata jelentette, amely teljes egészében átalakította a tanács összetételét. Az immár szlovák többségű testület valamennyi korábbi magyar tagját lecserélték, elnökévé pedig a miniszteri tisztségéből és ezzel a tanács éléről még áprilisban leváltott Dobos László helyett Štefan Sádovskýt, az SZLKP egykori első titkárát nevezték ki, aki 1970 februárja óta a szlovák kormány egyik alelnöke volt.[87]

Az új összetételű Nemzetiségi Tanács első – és egyetlen – ülésére 1970. november 20-én került sor. Ezen Štefan Sádovský bejelentette, hogy a nemzetiségi törvény alapelveinek 1969-ben kidolgozott tézisei „politikai okokból elfogadhatatlanok”, ezért az azokkal kapcsolatos munkálatokat leállíttatta. A tanács a nemzetiségi törvény új alapelveinek kidolgozására még létrehozott egy hatfős új munkabizottságot, amelyben helyet kapott többek között Lőrincz Gyula is,[88] megtárgyalásukra azonban már soha nem tért vissza, s Sádovský miniszterelnök-helyettes vezetésével többé már nem is ülésezett.

Sztankó Pál pozsonyi magyar főkonzul 1970. november 5-i jelentésében Štefan Sádovskýval folytatott beszélgetésére hivatkozva még azt jelentette Budapest számára, hogy a munkabizottság december közepére vagy legkésőbb karácsonyig ki fogja dolgozni a nemzetiségi törvény alapelveit, amelyeket majd 1971 januárjában az SZLKP KB Elnöksége (és esetleg a CSKP KB Elnöksége) elé terjesztenek. Ezután kerülne sor a törvénytervezet részletes kidolgozására, majd „a kérdés kényes természetére való tekintettel” az SZLKP KB Elnöksége általi ismételt megtárgyalására, s csak azt követően lenne az SZNT elé terjesztve. A nemzetiségi törvény elfogadása a jelentés szerint a legoptimálisabb esetben 1971 márciusára–áprilisára lenne várható.[89]

A Nemzetiségi Tanács következő ülését 1970. december közepén kellett volna megtartani. Miután azonban Štefan Sádovský, aki pedig igencsak igyekezett igazodni az új politikai irányvonalhoz, maga is a visszarendeződés áldozatává vált,[90] a decemberi ülésre nem került sor. A tanács vezetésével Sádovský leváltása után Július Hanus miniszterelnök-helyettest bízták meg, majd 1971 októberében újfent átalakították a testület személyi összetételét is. Ezek a változások a Nemzetiségi Tanácsot hosszú időre megbénították, érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni, s szép csendesen lekerült a napirendjéről a nemzetiségi törvények kérdése is, amelyek alapelveinek kidolgozására már soha többé nem tért vissza. (Šutajová 2019, 147–148. p.)

A Nemzetiségi Bizottság kilencedik ülését 1970. december 2-án tartották meg. Ezen előbb meghallgatták Timotej Skalický munkaügyi és népjóléti miniszterhelyettes beszámolóját Szlovákia munkaerő-gazdálkodásáról, majd Vojtech Beňa mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes jelentését a mezőgazdaság munkaerőinek helyzetéről, végül a Belügyminisztérium beszámolóját a nemzeti bizottságok képviselőinek és apparátusának nemzetiségi összetételéről. Ez utóbbi megállapította, hogy megvan minden feltétele annak, hogy a lakosok anyanyelvükön intézhessék el hivatalos ügyeiket.

Foglalkoztak a bizottság 1971 első félévi munkatervével is, amely még számolt a nemzetiségi törvényjavaslat alapelveinek a megtárgyalásával, időpontját azonban nem határozták meg, hanem úgy döntöttek, hogy azt majd a Štefan Sádovskýval folytatott tárgyalás után pontosítják.[91] Erre azonban, csakúgy, mint a Nemzetiségi Tanács decemberi ülésére, Sádovský leváltása következtében már nem került sor. A bizottság tagjai ekkor ugyan még nem sejthették, de 1971 első hónapjaira világossá kellett válnia számukra, hogy a Nemzetiségi Bizottság 1970. december 2-i ülése egyben a bizottság hattyúdala is volt.

Érdemi jelentősége ugyan már nem volt, a rend kedvéért azonban megemlítjük, hogy 1970 végén a parlamenten belüli tisztogatások áldozatává vált a bizottság egy további tagja, Horváth Vince, a komáromi hajógyár rajzolója is. Az ő „lemondását” parlamenti mandátumáról az SZNT 1970. december 28-i ülésén jelentették be.[92]

2.3. Csehországi párhuzamok és eltérések

Némileg előrébb jutottak a nemzetiségi törvény előkészítése terén a cseh országrészben. A munkálatokat itt is a kormány, pontosabban a kormányhivatal vette a kezébe, amely szakemberek részvételével már 1969 nyarára elkészítette a nemzetiségi politika alapelveinek a munkajavaslatát.[93] A cseh kormány ezt követően 1970. február 18-i 20. számú határozatával létrehozta a kormány 16 fős Nemzetiségi Tanácsát, elnökévé pedig Ladislav Adamec miniszterelnök-helyettest nevezte ki.[94] Ugyanez a határozat lehetővé tette azt is – amint azt már említettük –, hogy a nemzetiségek által lakott kerületek, elsősorban a Nyugat-csehországi, az Észak-csehországi, valamint az Észak-morvaországi kerület kerületi, járási és városi nemzeti bizottságai mellett nemzetiségi bizottságok jöjjenek létre. (Gyönyör 1989, 223. p.)

Ez radikális eltérést jelentett a szlovákiai szabályozáshoz képest. A szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa 1969. december 2-án ugyan jóváhagyta a nemzeti bizottságok mellett létrehozandó nemzetiségi bizottságok minta-alapszabályzatát, Egyd Pepich szlovák belügyminiszter azonban a Dobos Lászlóhoz, a Nemzetiségi Tanács elnökéhez intézett 1970. február 9-i levelében egyebek között a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek hiányára hivatkozva elutasította a szlovákiai nemzeti bizottságok melletti nemzetiségi bizottságok létrehozásának a lehetőségét.[95] Ezt követően hamarosan megszűnt az egyetlen, a Losonci Járási Nemzeti Bizottság mellett létrejött nemzetiségi bizottság is. (Gyönyör 1989, 225. p.)

Csehországban a nemzetiségi politika és a nemzetiségi törvény alapelveinek munkajavaslatát 1970 áprilisában megtárgyalta és véleményezte a kormány Nemzetiségi Tanácsa, majd a CSKP KB cseh országrészek pártmunkáját irányító irodájának politikai-jogi bizottsága, a cseh kormány elnöksége, a CSNT Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának nemzetiségi albizottsága, végül 1970. szeptember 11-én maga a parlamenti bizottság is.[96] A javaslatok ezt követően kerültek a CSNT Elnöksége elé, amely 1970. október 8-i ülésén foglalkozott velük. Az Elnökségnek azonban komoly fenntartásai voltak a javaslatok bizonyos pontjaival szemben. Ilyen volt például a CSNT-n belüli önálló Nemzetiségi Bizottság vagy pedig a CSNT Nemzetiségi Kamarája létrehozásának a terve. A CSKP KB cseh országrészek pártmunkáját irányító irodája politikai-jogi bizottságának állásfoglalása azzal utasította el ezeket a javaslatokat, hogy a kérdést a két tagköztársaságban azonos alapelvek szerint kellene rendezni, ha azonban ezek az elvek érvényesülnének Szlovákiában is, az ott gyakorlatilag a magyar autonómia létrehozásához vezetne.[97]

A CSNT Elnöksége az előterjesztett javaslatokkal kapcsolatban hosszas vita után arra a döntésre jutott, hogy azokat ebben a formában nem tudja elfogadni. Úgy rendelkezett, hogy a kormányhivatallal át kell dolgoztatni őket, az átdolgozott javaslatokat véleményeztetni kell a CSNT Alkotmányjogi Bizottságával, végül az Alkotmányjogi Bizottság, valamint a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága közösen terjesztené őket a CSNT Elnöksége elé.[98]

A javaslatok sorsa azonban végeredményben ugyanaz lett, mint Szlovákiában. A kormányhivatal még átdolgozta őket, s amint arról Milan Ptáček, a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága nemzetiségi albizottságának elnöke az albizottság 1970. november 13-i ülésén beszámolt, a kormány és a CSNT képviselői között az az előzetes megállapodás született, hogy a kormány fogja őket a CSNT Elnöksége elé terjeszteni, amire előreláthatólag december folyamán kerülhet sor.[99] A javaslatokat azonban már nem terjesztették a CSNT Elnöksége elé, s a nemzetiségi törvény elfogadása 1970–1971 fordulóján, akárcsak Szlovákiában, Csehországban is lekerült a napirendről.

A CSNT Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága, valamint annak nemzetiségi albizottsága mindazonáltal jóval aktívabb tevékenységet fejtett ki, mint az SZNT Nemzetiségi Bizottsága. Az albizottság tagjai látogatást tettek a német, illetve a lengyel kisebbség által lakott Észak-csehországi és Észak-morvaországi kerületben, ahol felmérést végzett a kisebbségek helyzetéről. Foglalkoztak a nemzetiségi oktatásügy kérdésével és kulturális problémáikkal, de szóba került a bizottság ülésein a német kulturális szövetség bejegyeztetésének kérdése és a lengyel ifjúsági szervezet bejegyeztetése elutasításának az ügye is. A Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága 1969-ben 12, 1970-ben 9, 1971 első félévében 7, nemzetiségi albizottsága pedig 1969–1971 között összesen 16 alkalommal ülésezett.[100] Ez ugyancsak jelentős eltérést jelentett a szlovákiai gyakorlathoz képest, ahol az SZNT Nemzetiségi Bizottsága 1968-ban 3, 1969-ben 1, 1970-ben pedig 5, összesen tehát mindössze 9 alkalommal ült össze.

A Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága nemzetiségi albizottságának nemzetiségi tagjai ugyanakkor bizonyos szempontból mégis kedvezőbbnek ítélték meg a nemzetiségi kérdés szlovákiai kezelését. Erre utal többek között az is, hogy a szlovákiai példára hivatkozva többször is indítványozták a CSNT-n belüli önálló Nemzetiségi Bizottság létrehozását, ezt azonban maga a bizottság és a CSNT Elnöksége is rendre elutasította. A két parlament nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bizottságát végül a szlovákiai példa csehországi átvétele helyett a csehországi példa szlovákiai átvételével hozták összhangba, vagyis az önálló Nemzetiségi Bizottságot a szlovák parlamentben is felszámolták és összevonták a nemzeti bizottságokkal foglalkozó bizottsággal. A csehországi mintát ugyanakkor nem vették át teljes mértékben, s Szlovákiában az új parlamenti bizottságon belül nem került sor nemzetiségi albizottság létrehozására.

A Nemzetiségi Bizottság felszámolása

Amikor a Hét című hetilap 1969 újévi száma megvonta az 1968-as esztendő mérlegét, a nemzetiségi alkotmánytörvénnyel kapcsolatban keserűen jegyezte meg, hogy annak végleges szövegéből kiiktatták a nemzetiségek önigazgatáshoz való jogát. A Nemzetiségi Bizottság jövőjét illetően ugyanakkor bizakodó volt. „Remélhető, sőt feltételezhető – írta a Hét –, hogy képviseletünk a választások kiírásáig mindent megtesz annak érdekében, hogy ebben a rendkívül fontosnak ígérkező bizottságban olyanok foglaljanak helyet, akik valóban képviselik a magyar nemzeti kisebbséget.”[101]

A cikk szerzője nem sejthette, hogy az eredetileg 1968-ban esedékes, majd 1969-re halasztott parlamenti választásokat a Husák-féle normalizációs rezsim is elhalasztja, s azokat majd csupán 1971 novemberében tartják meg. Azzal pedig végképp nem számolhatott, hogy a nagy reményekkel létrehozott Nemzetiségi Bizottság nemcsak nemzetiségi képviseleti szervvé nem alakul át, hanem meg sem éri a választásokat, s önálló parlamenti bizottságként is megszűnik.

Sztankó Pál pozsonyi magyar főkonzul 1970. november 5-i jelentésében már jelezte ugyan a Nemzetiségi Bizottság átszervezésének a tervét, az általa jelzett átszervezés azonban a bizottság létét még nem veszélyeztette volna. A jelentés szerint „az elgondolás az, hogy ezt a Bizottságot is az arányosság, illetve paritás elvén kell felépíteni”, vagyis a bizottságnak 12 tagja lesz, köztük 6 szlovák, 4 magyar, 2 pedig ukrán nemzetiségű.[102] 1971 első hónapjaiban azonban végül nem a bizottság átszervezésére, hanem felszámolására került sor.

Odrej Klokoč, az SZNT elnöke 1971. február 10-én terjesztette az SZLKP Elnöksége elé a szlovák parlament ügyrendi törvényének a módosítására vonatkozó javaslatot. A javaslat szerint a módosított ügyrendi törvény már nem sorolná fel tételesen a parlamenti bizottságokat, a javaslatból azonban az is kiderült, hogy azok számát 13-ról 8-ra tervezik csökkenteni, miközben nem számolnak az önálló Nemzetiségi Bizottsággal sem, hanem a nemzeti bizottságokkal foglalkozó bizottsággal összevonva Nemzeti Bizottságok, Államigazgatás és Nemzetiségek Bizottsága (Výbor SNR pre národné výbory, štátnu správu a národnosti) néven tervezik újjászervezni.[103] Az SZLKP KB Elnöksége 1971. február 16-án ebben a formában hagyta jóvá a javaslatot, az új bizottság megnevezését azonban utólag Nemzeti Bizottságok, Államigazgatás és Nemzetiségi Ügyek Bizottságára (Výbor SNR pre národné výbory, štátnu správu a veci národností) módosították.

A felszámolásra ítélt Nemzetiségi Bizottság koporsójába végül magával Fábry Istvánnal, a bizottság elnökével verették be az utolsó szöget. Az SZNT 1971. március 8-i ülésén ugyanis, amelyen az ügyrendi törvény módosítását jóváhagyták, az a Fábry volt a parlamenti bizottságokban végrehajtandó változásokra vonatkozó javaslat előadója, akinek a bizottságát a javaslat szintén megszüntetésre ítélte. A Nemzetiségi Bizottság tehát végül rövid, nem egészen két és fél éves fennállás után önálló parlamenti bizottságként is megszűnt.

A 12 fős Nemzeti Bizottságok, Államigazgatás és Nemzetiségi Ügyek Bizottságában a 8 szlovák képviselő mellett már mindössze 3 magyar és egy ukrán/ruszin nemzetiségű képviselő kapott helyet, elnökévé pedig szintén egy szlovák nemzetiségű képviselőt, Petronela Višňovcovát választották. Az új bizottság három magyar tagja Dénes Ferenc, Stifter Emília és Varga Lajos, az ukrán/ruszin Anna Bilanyin lett.[104] A bizottságban nemcsak nemzetiségi albizottságot nem hoztak létre, hanem marginalizálódtak maguk a nemzetiségek is, a nemzetiségi kérdés pedig teljes mértékben a perifériára szorult, olyannyira, hogy a bizottság a következő években jószerével alig foglalkozott vele.

„Kikopott” a nemzetiségi törvények kérdése a szlovák parlament munkaterveiből is. Az SZNT Elnökségének 1971. február 24-i ülésén elfogadott 1971 első félévi munkaterv a nemzetiségi törvény javaslatának a megtárgyalásával már nem számolt, s a törvény elfogadása a későbbiekben már fel sem merült.[105] A Nemzetiségi Tanács leépítése és a Nemzetiségi Bizottság felszámolása után „normalizálták” a szlovák kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságát is. A felettes szervek szerint hatáskörét meghaladó tevékenységet folytató titkárság éléről 1971 júniusában távolították el Tolvaj Bertalant, akinek a helyére Sziegl Ferencet, az SZLKP KB dolgozóját állították. (Šutajová 2019, 147–148. p.)

Csehországgal ellentétben, ahol a lengyel és a német kulturális szövetséget nem érte különösebb retorzió, Szlovákiában nem kegyelmeztek a reformfolyamatban aktív szerepet vállalt nemzetiségi kulturális szövetségeknek sem. A Csemadokot és a KSZUT-ot az SZLKP KB Elnökségének 1971. február 23-i döntése és a szlovák kormány április 28-i határozata értelmében – a Matica slovenskával együtt – kizárták a Szlovák Nemzeti Frontból és a Kulturális Minisztérium felügyelete alá helyezték, ami egyet jelentett a társadalmi ranglétrán való lefokozásukkal, egyben mozgásterük leszűkülését is eredményezte. (Gyönyör 1989, 225–226. p.; Popély 2008, 43. p.) A Csemadok éléről lemondatták Dobos Lászlót, s a szövetség elnöki székébe a szlovák pártvezetés ugyancsak 1971. február 23-i határozata értelmében Fábry Istvánt ültették. A későbbiekben az ő nevéhez fűződött a Csemadokon belüli tisztogatások levezénylése.

Dobos László és Szabó Rezső, a Csemadok reformkommunista vezetői ellen pártvizsgálat is indult, aminek az eredménye szintén nem lehetett kétséges. Az SZLKP KB Elnöksége 1971. július 7-én, a tevékenységükről készült jelentések meghallgatása után, a kommunista pártból való kizárásukról, valamint prágai és pozsonyi parlamenti képviselői mandátumuktól való megfosztásukról határozott.[106] Dobos pártból történő kizárásával a CSKP KB Elnöksége is foglalkozott, s 1971. augusztus 20-án jóváhagyta az arról hozott pozsonyi döntést.[107]

Epilógus

Az SZNT önálló Nemzetiségi Bizottságát a husáki normalizáció húsz éve alatt soha nem újították fel. A nemzetiségi ügyeket az 1971. évi választásokat követően továbbra is a Nemzeti Bizottságok, Államigazgatás és Nemzetiségi Ügyek Bizottsága, az 1976-os, 1981-es és 1986-os választások után pedig a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága (Výbor SNR pre národné výbory a národnosti) néven létrehozott bizottság intézte. (Gyönyör 1989, 223. p.) Az általában 16 fős bizottságban legfeljebb 2-3 magyar és egy ukrán/ruszin nemzetiségű képviselő kapott helyet. Az 1971-ben kezdődő választási ciklusban Branislav Bíroš személyében szlovák volt a bizottság elnöke is, később azonban már jobbára magyar nemzetiségű képviselőket állítottak az élére. 1976–1983 között Benyó Máté, 1983–1986 között Krocsány Dezső, 1986–1988 között Filler Gyula, 1988–1989-ben azonban ismét szlovák nemzetiségű képviselő, Zoltán Bocz töltötte be a bizottság elnöki tisztségét. (Popély 2022, 322. p.)

A normalizációs rezsim amellett, hogy az 1968–1969-ben létrehozott nemzetiségi szerveket sorra leépítette, s nem fogadta el a nemzetiségi alkotmánytörvény kilátásba helyezett végrehajtási törvényeit, nem tartotta be magát a nemzetiségi alkotmánytörvényt sem. Ez ellen kezdetben mindössze az 1978-ban megszervezett Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága emelte fel a szavát, az 1980-as évek végén azonban már a kisebbségi magyar társadalom különböző csoportjai is meg merték fogalmazni a normalizációs rendszer kisebbségpolitikájával szembeni kifogásaikat. 1988–1989 fordulóján a Jogvédő Bizottság, a Csemadok vezetése, az 1968 után félreállított reformkommunisták (Dobos László és Szabó Rezső) és a köréjük tömörülő értelmiségiek, valamint a Szlovák Írók Szövetségének magyar tagozata is a legfelsőbb párt és/vagy állami szervekhez eljuttatott beadványában sürgette egyebek között a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek a megalkotását, valamint a megszüntetett nemzetiségi intézmények és szervek, köztük az SZNT önálló Nemzetiségi Bizottságának a visszaállítását. (Popély 2014, 257–262. p.)

A Nemzetiségi Bizottság újbóli létrehozásának lehetősége az 1989-es rendszerváltást követően került kézzelfogható közelségbe. Az ún. bársonyos forradalom alatti eufórikus hangulat elmúlta, a szlovák nacionalizmus újbóli megerősödése azonban – akárcsak az 1968-as prágai tavasz után – ismételten véget vetett a rövid időre felújított önálló Nemzetiségi Bizottság hosszú távú működésébe vetett reményeknek.

A bizottság újjászervezésének gondolatát elsőként a Csemadok vetette fel 1989. december első napjaiban. Rudolf Schuster, a szlovák parlament elnöke december 7-én fogadta is a Csemadok új vezetőségét, s elvi hozzájárulását adta ahhoz, hogy Nagy Kázmérnak, az SZNT előző nap megválasztott új alelnökének, egyben a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottsága új elnökének a vezetésével újraalakuljon a Nemzetiségi Bizottság. A megállapodás szerint tagjai a parlament nemzetiségi képviselői, valamint a Csemadok és a KSZUT által delegált szakemberek, továbbá néhány, a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szlovák szakember lenne.[108]

Nagy Kázmér a Nemzetiségi Bizottság létrehozására vonatkozó javaslatot az SZNT Elnökségének 1989. december 8-i ülésén ismertette. Az Elnökség azonban a bizottság létrehozását ekkor elvetette, helyette csupán egy, az SZNT Elnöksége melletti állandó munkacsoport kialakítását támogatta azzal, hogy a következő elnökségi ülésre terjesszék be az erre vonatkozó javaslatot.[109] A nemzetiségi kérdéssel foglalkozó állandó munkacsoport létrehozására az Elnökség december 19-i ülésén került sor. Az Elnökség a 6 magyar, 5 szlovák, 3 ukrán/ruszin és 1 cseh nemzetiségű képviselőből álló 15 fős munkacsoport ideiglenes irányításával Nagy Kázmért bízta meg.[110]

A munkacsoport érdemi munkát nem tudott kifejteni, már csak azért sem, mivel vezetője, Nagy Kázmér hamarosan lemondott a képviselői mandátumáról. Helyette 1990. február 9-én Zászlós Gábort választották meg mind a szlovák parlament alelnökévé, mind pedig a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának elnökévé.[111] Az ő indítványára végül az SZNT 1990. április 27-i ülésén módosították a parlament ügyrendi törvényét, s ennek értelmében a Nemzeti Bizottságok és Nemzetiségek Bizottságának kettéválasztásával ismét létrehozták a Nemzetiségi Bizottságot. A 15 fős bizottságban, amelynek elnökévé František Mikloškót választották, 9 szlovák, 4 magyar, valamint 1-1 ukrán/ruszin és cseh nemzetiségű képviselő kapott helyet. Magyar nemzetiségű tagjai Bauer Győző, Grendel Lajos, Kovács László és Zászlós Gábor lettek. Valamennyien az SZNT 1990 januárjában és februárjában kooptált képviselői voltak.[112]

Az újonnan létrehozott bizottság azonban rendkívül kérészéletűnek bizonyult és megszűnt, mielőtt egyáltalán munkához láthatott volna. Nem egészen másfél hónappal a létrehozását követően, 1990. június 8–9-én ugyanis megtartották az első szabad parlamenti választásokat, s a választások után összeülő új szlovák parlament, majd a későbbi parlamentek önálló Nemzetiségi Bizottságot már soha többé nem hoztak létre. A nemzetiségi kérdés kezelése 1990–1992 között a Nemzetiségi, Etnikai és Emberjogi Bizottság, 1992–1994 között az Államigazgatási, Helyi Önkormányzati és Nemzetiségi Bizottság, 1994–1998 között a Közigazgatási, Helyi Önkormányzati és Nemzetiségi Bizottság, 1998–2002 között az Emberjogi és Nemzetiségi Bizottság, 2002–2010 között pedig az Emberjogi, Nemzetiségi és a Nők Jogállásával Foglalkozó Bizottság néven működő parlamenti bizottság hatáskörébe tartozott. A bizottság 2010 óta napjainkig az Emberjogi és Nemzetiségi Kisebbségi Bizottság megnevezést viseli. A bizottságok élén 1998–2010 között A. Nagy László személyében magyar nemzetiségű képviselő állt, korábban és a későbbiekben azonban szlovák elnökei voltak.[113]

*          *          *

Amint azt Janics Kálmán egyik tanulmányában megfogalmazta, a terv, hogy a nemzetiségek jogállását az egyenrangúság és az önigazgatás elve alapján rendezzék, „egyedülálló történelmi kezdeményezés volt Közép-Kelet-Európában”. (Janics 1983, 330. p.) Ezt az egyedülálló történelmi kezdeményezést azonban egyrészt a felélénkülő szlovák nacionalizmus, majd Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása és az ennek nyomán bekövetkező politikai visszarendeződés kudarcra ítélte.

A szlovák parlament Nemzetiségi Bizottságának létrehozása abban a formában, ahogyan az 1968 októberében megtörtént, a nemzetiségek számára csalódást jelentett. A bizottságot a nemzetiségek törekvéseivel ellentétben nem nemzetiségi képviseleti szervként, hanem egyszerű parlamenti bizottságként hozták létre, amelyben a nemzetiségi képviselők mellett szlovák és cseh nemzetiségű képviselők is helyet kaptak. A bizottság ennek ellenére nagy lendülettel látott munkához, s 1968 decemberére kidolgozta a képviseleti testületek és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervekről szóló törvény javaslatát. A nemzetiségi alkotmánytörvény kilátásba helyezett nemzetiségi törvényeinek előkészítésében bekövetkezett változás azonban a bizottság kezdeti lendületét megtörte, a husáki normalizáció pedig végül magát a bizottságot is felszámolásra ítélte, s 1971 márciusában összevonta a nemzeti bizottságokkal foglalkozó bizottsággal.

Elszabotálta a normalizációs rezsim a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek az elfogadását is. A Nemzetiségi Bizottságnak a nemzetiségi szervekről kidolgozott törvényjavaslata soha nem került az SZNT plénuma elé megtárgyalásra, a nemzetiségi törvények politikai irányelveinek a kormány Nemzetiségi Tanácsa által kidolgozott javaslataival pedig a párt- és állami szervek érdemben szintén nem foglalkoztak. A törvények elfogadásának időpontját előbb folyamatosan elodázták, mígnem a kérdés 1970–1971 fordulójára végleg lekerült a napirendről, majd a normalizáció húsz éve alatt gyakorlatilag az agyonhallgatás jellemezte.

Nem hozott érdemi változást ezen a téren a pártállam bukása sem. Nem került sor sem egy nemzetiségi képviseleti szerv létrehozására, sem a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó önálló parlamenti bizottság érdemi felújítására, sem pedig a nemzetiségi törvény elfogadására. Ráadásul 1991 januárjában, amikor a prágai Szövetségi Gyűlés elfogadta az alapvető emberi jogok és szabadságjogok chartáját, a nemzetiségi alkotmánytörvény hatálya is megszűnt, s bár a charta alapelveit beépítették az 1992. szeptember 1-jén elfogadott szlovák alkotmányba, az abban foglaltak visszalépést jelentettek a nemzetiségi alkotmánytörvényben biztosított jogokhoz képest. A nemzetiségek jogállásáról szóló törvény elfogadására, amelyre legutóbb a 2020–2023-as választási ciklusban történt sikertelen kísérlet (vö. Bukovszky 2023, 151–157. p.) így immár 55 éve hiába vár a szlovákiai magyar közösség.

Melléklet

Az SZNT NEMZETISÉGI BIZOTTSÁGÁNAK JAVASLATA

… SZÁMÚ TÖRVÉNY A KÉPVISELETI TESTÜLETEK ÉS VÉGREHAJTÓ SZERVEK MELLETTI NEMZETISÉGI SZERVEKRŐL[114]

A Szlovák Nemzeti Tanács a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetét szabályozó, 1968. október 27-i keltezésű alkotmánytörvény 5. cikkelyének 1. bekezdése alapján, az 5. cikkely 2. bekezdésének végrehajtására az alábbi törvényt fogadja el:

  1. FEJEZET
  2. §

A magyar és az ukrán (ruszin) nemzetiség általános és nemzeti fejlődésének, csakúgy, mint politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk feltételeinek és lehetőségeinek, valamint az államhatalom gyakorlásában való részvételük biztosítása érdekében e törvény alapján szervek létesülnek.

  1. §

Az e törvény alapján létesített szervek azonos jogokat biztosítanak mind a magyar, mind az ukrán (ruszin) nemzetiség számára. Ebből a célból főleg:

  1. a) kifejezésre juttatják a nemzetiségi jogok érvényesülését; amely célból kezdeményező javaslatokat terjesztenek elő és véleményt mondanak a szervek nemzetiségek életét érintő intézkedéseinek javaslatairól;
  2. b) ellenőrzik a Szövetségi Gyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács törvényeinek, a szövetségi és a nemzeti végrehajtó szervek olyan határozatainak és intézkedéseinek betartását és gyakorlati megvalósítását, amelyek főleg a valódi egyenjogúság szempontjából érintik a nemzetiségeket;
  3. c) ügyelnek annak az elvnek következetes betartására, hogy a nemzetiségek megfelelő képviselettel rendelkezzenek az államhatalom és az államigazgatás szerveiben.

 

  1. FEJEZET

NEMZETISÉGI KÉPVISELETI SZERVEK

  1. §

1.) A Szlovák Nemzeti Tanács az SZNT képviselőiből és tagjaiból létrehozza az SZNT Nemzetiségi Testületét, mint az SZNT részét.

2.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete a nemzetiségek képviseleti és érdekvédelmi szerve.

3.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete az SZNT kezdeményező, ellenőrző és munkaszerve.

4.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete aktívan részt vesz az SZNT munkájában és a nemzetiségek sajátos kérdéseinek eldöntésében érvényt szerez érdekeiknek.

5.) A területi-nemzeti-regionális költségvetések előkészítésének és jóváhagyásának folyamatában az SZNT Nemzetiségi Testületének joga és kötelessége a nemzetiségek sajátos gazdasági és pénzügyi szükségleteinek érvényesítése.

6.) Az SZNT Nemzetiségi Testületének joga, hogy tagjait az SZNT egyes bizottságaiba felszólalási joggal delegálja.

7.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete magyar és ukrán (ruszin) tagozatból áll, amelyeket az SZNT ilyen nemzetiségű képviselői alkotnak.

8.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete tagjai közül hattagú elnökséget választ. A testület elnöke az SZNT nemzetiségi képviselője, miközben ha az elnök az egyik nemzetiség tagja, az alelnök a másik nemzetiség tagja.

9.) Az SZNT Nemzetiségi Testületének elnöke az SZNT egyik alelnöke.

10.) Az SZNT Nemzetiségi Testületének joga, hogy üléseire meghívja a kormány tagjait és egyéb állami szervek vezetőit, s hogy tőlük jelentéseket és információkat kérjen. A meghívott kormánytagok és egyéb állami szervek vezetői ebben az esetben kötelesek az ülésen részt venni, a kért jelentéseket és információkat 30 napon belül előterjeszteni, amennyiben az SZNT Nemzetiségi Testülete más időpontot nem állapít meg.

11.) Az SZNT Nemzetiségi Testülete tevékenységében az SZNT tárgyalási és munkarendjéhez, valamint az SZNT Elnöksége által jóváhagyott statútumhoz igazodik.

  1. §

1.) Az SZNT Iskolaügyi és Kulturális, valamint Terv- és Költségvetési Bizottsága nemzetiségi komissziót hoz létre.

2.) Az 1. bekezdésben említett komissziók tevékenységükben az illetékes bizottság által jóváhagyott statútumhoz igazodnak.

  1. §

1.) A kerületi nemzeti bizottság mellett nemzetiségi testület létesül. E testület tagjai a KNB nemzetiségi képviselői, valamint más személyek a szakemberek sorából. A testület a tagjai közül elnököt és titkárt választ. Az elnök a KNB egyik alelnöke, a titkár rendszerint az általános hatáskörű nemzetiségi szakosztály vezetője.

2.) A nemzetiségi testület a nemzetiségek KNB melletti képviseleti testülete. Hatáskörére a törvény 3. §-a 5–10. bekezdésének rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.

3.) A nemzetiségi testület a kerület területén biztosítja a nemzetiségek jogainak érvényesülését, főleg azzal, hogy:

  1. a) kezdeményező javaslatokat terjeszt a KNB plénuma, tanácsa és más szervei elé a kerület nemzetiségei politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális élete kérdéseinek megoldására;
  2. b) véleményt mond a KNB szerveinek a nemzetiségi polgárok által is lakott területeket érintő intézkedéseiről;
  3. c) ellenőrzi a nemzetiségi polgárok sajátos érdekeit érintő törvényeknek, a KNB plénuma és szervei általánosan kötelező előírásainak és határozatainak betartását és gyakorlati végrehajtását;
  4. d) javasolja a nemzetiségi szakosztály vezetőjének kinevezését és visszahívását;
  5. e) szükség szerint összehívja a járási nemzeti bizottságok nemzetiségi testületeinek elnökeit, a városi nemzeti bizottságok paritásos komisszióinak képviselőit, valamint azoknak a járásoknak a küldötteit, amelyekben nem létesül nemzetiségi testület;

4.) A testület tevékenységében az általános jogszabályokhoz, az SZNT Nemzetiségi Testületének határozataihoz, belső és szervezeti kérdésekben saját statútumához igazodik.

  1. §

1.) A járási nemzeti bizottságok nemzetiségi testületetek létesítenek a JNB mellett azokban a vegyes nemzetiség összetételű járásokban, amelyekben a nemzetiségi lakosság aránya 10%-nál magasabb, de alacsonyabb, mint 50%.

2.) Az összetételére és a hatáskörére az 5. § rendelkezései vonatkoznak.

3.) Azokban a járásokban, amelyekben nagyobb számú nemzetiségi polgár él, de arányuk nem éri el az összlakosság 10%-át, a JNB mellett a nemzetek és a nemzetiségek képviselőinek sorából paritásos komisszió létesül.

  1. §

1.) A KNB és a JNB iskolaügyi és kulturális, valamint terv- és költségvetési bizottságai nemzetiségi albizottságokat hoznak létre.

2.) Az 1. bekezdésben említett albizottságok tevékenységükben az illetékes bizottság által jóváhagyott saját statútumukhoz igazodnak.

  1. §

1.) Azokban a városokban, amelyekben 10%-nyi, vagy több, mint 3000 nemzetiségi polgár él, a városi nemzeti bizottság a nemzetek és a nemzetiségek képviselőinek sorából 6–8 tagú paritásos komissziót létesít.

2.) Az ilyen komisszió hatáskörére az 5. § rendelkezései vonatkoznak.

 

III. FEJEZET

NEMZETISÉGI VÉGREHAJTÓ SZERVEK

  1. §

A NEMZETISÉGEK KÉPVISELETE A KORMÁNYBAN

1.) A Szlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségek teljes és egyenjogú fejlődésük biztosítására a kormányban a következő tisztségekkel rendelkeznek:

  1. a) a kormány alelnöke – a Nemzetiségi Kormányhivatal elnöke
  2. b) az iskolaügyi miniszter első helyettese
  3. c) a kulturális miniszter első helyettese

2.) A Nemzetiségi Kormányhivatal elnöke a kormányban a köztársaság valamennyi polgára egyenjogúságának elvével összhangban érvényesíti a nemzetiségek kívánságait.

3.) A Nemzetiségi Kormányhivatal elnökét, az iskolaügyi miniszter első helyettesét és a kulturális miniszter első helyettesét az SZNT Nemzetiségi Testülete javasolja. Ezek csakis nemzetiségi személyek lehetnek, miközben ha az említett tisztséget az egyik nemzetiség tagja tölti be, helyettese a másik nemzetiség tagja.

  1. §

NEMZETISÉGI KORMÁNYHIVATAL

1.) Nemzetiségi Kormányhivatal létesül, amely a nemzeti kormány végrehajtó szerve a nemzetiségek életének és nemzeti sajátosságaik fejlesztésének kérdéseiben, teljes és tényleges politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítása érdekében.

2.) A Nemzetiségi Kormányhivatal szakosztályokat létesít. Ezek elsősorban:

szervezési szakosztály

gazdasági szakosztály

szociálisügyi szakosztály

a Nemzetiségi Kormányhivatal titkársága

3.) A Nemzetiségi Kormányhivatal, a nemzetiségi szükségletek biztosítása érdekében, szakosztályai útján együttműködik a többi minisztériummal.

4.) A Nemzetiségi Kormányhivatal tevékenységében a kormány tárgyalási és munkarendjéhez, valamint a statútumához igazodik.

  1. §

NEMZETISÉGI ISKOLAÜGYI FŐOSZTÁLY

1.) Az Iskolaügyi Minisztériumban Nemzetiségi Iskolaügyi Főosztály létesül.

2.) A Nemzetiségi Iskolaügyi Főosztály élén az iskolaügyi miniszter első helyettese áll, aki a kormány tagja.

3.) A Nemzetiségi Iskolaügyi Főosztály teljes egészében irányítja a nemzetiségi polgárok anyanyelvű iskolai oktatását. Feladata a tanulás azonos feltételeinek biztosítása a nemzetiségi gyermekeknek számára a szlovákiai műveltségi színvonal fokozatos kiegyenlítődése érdekében.

4.) A Nemzetiségi Iskolaügyi Főosztály ennek érdekében főleg:

  1. a) biztosítja az első és a második ciklusú nemzetiségi tannyelvű iskolák valamennyi típusának irányítását, különösképpen szem előtt tartva a 15 éves fiatalok elhelyezésének követelményeit;
  2. b) a nemzetiségi iskolák sajátos szükségleteinek figyelembevételével meghatározza pedagógiai és eszmei-politikai feladataikat és ellenőrzi a teljesítésüket;
  3. c) együttműködik az illetékes szervekkel a különböző típusú nemzetiségi iskolák tartalma és fejlesztése egységes elveinek kidolgozásában;
  4. d) irányítja a tankönyvek, a tananyag és a segédkönyvek kidolgozását, jóváhagyja a specifikus tantárgyak számára előkészített tankönyvek kiadását;
  5. e) kinevezésre javasolja a szlovákiai nemzetiségi iskolák központilag irányított szervezeteinek vezető dolgozóit;
  6. f) kitüntetésre javasolja a nemzetiségi iskolák tanítóit és iskolai dolgozóit.
  7. §

NEMZETISÉGI KULTURÁLISÜGYI FŐOSZTÁLY

1.) A Kulturális Minisztériumban Nemzetiségi Kulturálisügyi Főosztály létesül.

2.) A Nemzetiségi Kulturálisügyi Főosztály élén a kulturális miniszter első helyettese áll, aki a kormány tagja.

3.) Nemzetiségi Kulturálisügyi Főosztály teljes egészében irányítja a szlovákiai nemzetiségek kulturális politikáját és kulturális tevékenységét. Feladata biztosítani a nemzetiségek megfelelő kulturális önrealizálásának feltételeit és így elmélyíteni a csehszlovák államiságra, a szocialista hazafiságra, a proletár internacionalizmusra és a nemzeti tudatra nevelésüket.

4.) A Nemzetiségi Kulturálisügyi Főosztály ennek érdekében főleg:

  1. a) védi és fejleszti a nemzetiségek kulturális értékeit;
  2. b) részt vesz a szlovákiai kultúrafejlesztési tervek, valamint a költségvetés javaslatának előkészítésében, s javaslatokat terjeszt az illetékes szervek elé a nemzetiségi kultúra fejlesztésére;
  3. c) ellenőrzi és felülvizsgálja a szlovákiai nemzetiségi kultúra fejlesztési tervéből eredő feladatok teljesítését; a megállapított hiányosságokat megtárgyalja a nemzeti bizottságokkal, azok komisszióival vagy a gazdasági szervezetek vezetőivel;
  4. d) a nemzetiségi kultúra fejlesztési terve feladatainak teljesítése érdekében elemzéseket, felméréseket és ellenőrzéseket hajt végre s kezdeményezően javaslatokat terjeszt a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya elé;
  5. e) hatáskörén belül részt vesz a Kulturális Minisztérium jogszabályainak és jelentős határozatainak, valamint a Szlovák Szocialista Köztársaság rendeleteinek kidolgozásában;
  6. f) együttműködik az illetékes szervekkel és kezdeményező javaslatokat terjeszt elő a szükségesnek tartott intézkedések végrehajtására;
  7. g) a nemzetiségi kultúra területén irányítja a központilag irányított szervezeteket és intézményeket és kinevezésre javasolja azok vezető dolgozóit.
  8. §

Tekintettel a sajátos jellegű hatáskörre és feladatokra, a nemzetiségek teljes és egyenjogú fejlődésének biztosítására külön részlegek létesülnek:

a Belügyminisztériumban,

az Igazságügyi Minisztériumban (legiszlatív kérdésekben és a hivatalos törvénytárak fordítására),

a Szlovák Statisztikai Hivatalban.

  1. FEJEZET
  2. §

1.) Azok a KNB-ok és JNB-ok, amelyek mellett nemzetiségi testületek létesülnek, az alábbi nemzetiségi szakosztályokat és részlegeket hozzák létre:

nemzetiségi szakosztály (általános hatáskörrel)

nemzetiségi iskolaügyi részleg

nemzetiségi kulturálisügyi részleg

2.) A KNB-ok és JNB-ok 1. bekezdésben említett szakosztályai és részlegei tevékenységükben a KNB-k és JNB-k tárgyalási és munkarendjéhez és a statútumukhoz igazodnak.

  1. §

1.) A szakosztályok és részlegek nemzetiségi végrehajtó szervek a nemzetiségi jogok megvalósítására. A különböző szintű nemzeti bizottságok képviseleti testületeinek végrehajtó szervei, egyben az államigazgatási szervek egységes rendszerének szerves részei.

2.) Az államigazgatást gyakorolják az adott nemzeti bizottság hatáskörének azon a szakaszán, amelyre létesültek, kivéve a nemzeti bizottság plénumának vagy a nemzetiségi testület jogkörébe tartozó ügyeket.

3.) biztosítják a nemzetiségi bizottság és a nemzetiségi testület határozatainak teljesítését; kidolgozzák ezen szervek tárgyalásai számára az alapanyagokat.

  1. §

1.) A szakosztályok és részlegek a magasabb szintű nemzeti bizottság nemzetiségi szakosztályának vannak alárendelve. A KNB-ok szakosztályai a Nemzetiségi Kormányhivatalnak, a KNB-ok részlegei a Nemzetiségi Iskolaügyi Főosztálynak és a Nemzetiségi Kulturálisügyi Főosztálynak vannak alárendelve.

2.) A szakosztály és a részlegek munkáját azok vezetője irányítja és felel érte, aki valamely nemzetiség tagja.

3.) A szakosztály és a részlegek tevékenységére a közigazgatási eljárási törvény rendelkezései vonatkoznak.

  1. §

Ez a törvény 1969. január 1-jén lép hatályba.

 

Források és irodalom

Levéltári források

Archiv Poslanecké sněmovny Parlamentu České republiky, Praha

fond: Česká národní rada 1968

fond: Česká národní rada – I. volební období 1969 – 1971

Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja

fond: Csemadok irattára

fond: Gyönyör József iratai

fond: Nemzetiségi Tanács

fond: Szabó Rezső iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest

fond: Külügyminisztérium TÜK-iratai, Csehszlovákia

Národní archiv České republiky, Praha

fond: Ústřední výbor Komunistické strany Československa, 02/1, Předsednictvo 1971 – 1976

Slovenský národný archív, Bratislava

fond: Predsedníctvo Slovenskej národnej rady 1969 – 1988

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska, pléna

fond: Ústredný výbor Komunistickej strany Slovenska, Predsedníctvo

Jogforrások

Sbírka zákonů. Československá socialistická republika 1969

Zbierka zákonov Československej socialistickej republiky 1968

Forráskiadványok

Stenografická správa o schôdzkach Slovenskej národnej rady 1968–1971, 1990

Internetes forrás

Digitálna parlamentná knižnica, https://www.nrsr.sk

Korabeli sajtó

Hét (Pozsony) 1969

Matičné čítanie (Turócszentmárton) 1968–1969

Rudé právo (Prága) 1970

Szabad Földműves (Pozsony) 1969

Új Ifjúság (Pozsony) 1968–1969

Új Szó (Pozsony) 1968–1970, 1989–1990

Vasárnapi Új Szó (Pozsony) 1969

Szakirodalom

Bukovszky László 2023. Egy kukába került kisebbségi törvényjavaslat. Regio, 31. évf. 2. sz. 151–157. p.

Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Bratislava, Madách.

Gyönyör József 1994. Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Janics Kálmán 1983. A romlás évtizede. Új Látóhatár, 34. évf. 1. sz. 330–341. p.

Jičínský, Zdeněk 1990. Vznik České národní rady v době Pražského jara 1968 a její působení do podzimu 1969. Praha, Nakladatelství Svoboda.

Popély Árpád 2008. 1968 és a csehszlovákiai magyarság. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Fontes Historiae Hungarorum, 3./

Popély Árpád 2014. Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Nostra Tempora, 20./

Popély Árpád 2022. Magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben (1954–1989). In Bárdi Nándor–Gyurcsík Iván (szerk.): Nemzetiségi parlamenti képviselet. Nemzetiségi képviselet Magyarországon és az utódállamok parlamentjeiben (1869–1918 / 1920–1990). Budapest, Országház Könyvkiadó, 291–330. p.

Popély Árpád 2023. Nemzetiségi képviseleti szerv, vagy egyszerű parlamenti bizottság? A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának létrehozása 1968-ban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 25. évf., 3. sz., 91–124. p.

Šutaj, Štefan 2016. Národnostné práva na prelome 60. – 70. rokov 20. storočia. Príklad postavenia maďarskej menšiny. In Tížik, Miroslav–Kmeť, Norbert (eds.): Príliš ľudská tvár socializmu? Reforma zdola a okolnosti reformného procesu v Československu 1968. Bratislava, Sociologický ústav SAV /Edícia Analýzy/, 109–148. p.

Šutajová, Jana 2019. Zákon o národnostiach a Rada vlády Slovenskej socialistickej republiky pre národnosti (predstavy a realita). Košice, Katedra politológie–Filozofická fakulta Univerzity Pavla Jozefa Šafárika v Košiciach.

Uher, Ján 1992. Slovenská národná rada a jej orgány v rokoch 1967 – 1970. In Slovenská spoločnosť v krízových rokoch 1967 – 1970. Zborník štúdií I. Bratislava, Komisia vlády SR pre analýzu historických udalostí z rokov 1967 – 1970–Politologický kabinet SAV, 126–220. p.

Zvara, Juraj 1969. A magyar dolgozók részvétele a szocialista Csehszlovákia építésében. In Dusek Imre (összeáll.): Magyarok Csehszlovákiában. Tanulmányok és visszaemlékezések. Bratislava, EPOCHA Könyvkiadó, 203–280. p.

Rövid URL
ID6587
Módosítás dátuma2023. december 13.

A szlovákiai magyarsághoz tartozók számának, arányának változása kerületek szerint a 2011. és a 2021. évi népszámlálás adatai alapján

Dolgozatunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók számának, arányának változásait vizsgáljuk kerületek szerint 2011 és 2021 között, az utolsó két népszámlálás adatai alapján. A 2021. évi népszámlálás...
Bővebben

Részletek

Dolgozatunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók számának, arányának változásait vizsgáljuk kerületek szerint 2011 és 2021 között, az utolsó két népszámlálás adatai alapján.

A 2021. évi népszámlálás lefolyása több szempontból is eltért a korábbiaktól. Nóvuma, hogy a nemzetiség és az anyanyelv mellett első alkalommal kérdeztek rá az ún. második nemzetiségre is. Az etnikai kötődés e három változója összefüggéseinek vizsgálatára országos szintű adatok alapján egy korábbi tanulmányunkban került sor. (Gyurgyík 2022) Jelen dolgozatunkban kerületek szerinti bontásban vizsgáljuk meg a magyarsághoz tartozók számának, arányának változásait.

Módszertani áttekintés

Először az etnikai hovatartozás mutatóinak összefüggéseit, kombinációit vizsgáljuk meg, ezt követően pedig a magyarsághoz tartozók számának alakulását, a nemzetiségen kívül a további etnikai változók bevonásával.

1.1. Az etnikai hovatartozás kombinációi

1.1.1. A nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás típusai

A nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás összefüggéseit első körben a két változó egymással alkotott kombinációi alapján vizsgáljuk meg. Első megközelítésben mindkét változót kétértékűként kezeljük (magyar, nem magyar), ily módon az anyanyelv és a nemzetiség változók dichotómiájának első megközelítésben négy kombinációját vizsgáljuk meg.

1.táblázat. A nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

A magyarsághoz tartozónak azokat tekintjük, akik legalább az egyik mutató esetében magukat magyarnak vallották, azaz az 1. táblázat 1-3 kombinációi. A magyarsághoz tartozók döntő többsége országos szinten az 1. kategóriába (magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű) tartozik.[1] 2011-ben 84,7%, 2021-ben 83,8%. Azaz arányuk 10 év alatt kis mértékben csökkent. Nagy valószínűséggel döntő többségük homogén családból származik. A 2. kategóriába (magyar nemzetiségű és nem magyar anyanyelvű) tartozók aránya nem elhanyagolható mértékben gyarapodott: 2,8%, illetve 3,9%, a 3. kategóriába (nem magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű) tartozóké alig csökkent: 12,4%, illetve 12,3%.[2] A 2. és a 3. kategóriába tartozók meghatározó része magyarpárú vegyes házasságból származik. A 2. típusba főleg a magyar apa és nem magyar anya, a 3. típusba nagyrészt a nem magyar apa és magyar anya alkotta családokról lehet szó. A két típus nagysága közti eltérés abból adódik, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságokból származóknak nemzetiség szerint mintegy 1/5-e volt magyar, 4/5-e szlovák, anyanyelv szerint ez az eltérés kisebb, 1:2 körül mozgott. (Gyurgyík 2004)

1.1.2. Nemzetiség, anyanyelv és 2. nemzetiség

A 2021. évi népszámlálásból a nemzetiségen, anyanyelven kívül a 2. nemzetiség változójának adatai is rendelkezésünkre álltak. Ennek bevonásával az alábbi kombinációk bővítették vizsgálatunk kereteit:

2. táblázat. A 2. nemzetiség és anyanyelv szerinti megoszlás típusai

A 2. nemzetiség kategóriája nemzetiségenként igen nagy eltérésekkel tovább bővítette az egyes nemzetiségekhez tartozók számát. A magyarsághoz tartozók esetében ez a többlet igencsak szerény, 34 089 fő. A 2. táblázatból látható, hogy a magyarsághoz tartozás szempontjából a 2. nemzetiség vonatkozásában 2 kombinációnak van érdemleges magyar konnotációja: a 2. magyar nemzetiség és magyar anyanyelv (5), illetve a 2. magyar nemzetiség és nem magyar anyanyelv (7) kombinációknak.[3][4] A 2. magyar nemzetiség és magyar anyanyelvűek kombinációjába (5) tartozók –18 899 fő – már benne foglaltatnak az 1. táblázatban ismertetett nem magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek kombinációjában (3). Így a magyarsághoz kötődők számát 15 190 fővel gyarapítja a 2. nemzetiség kategóriájának bevezetése. A továbbiakban a 2. magyar nemzetiség hozadékát a magyarsághoz tartozók számának alakulásában ennek a 7. kategóriának – 2. magyar nemzetiségűek és nem magyar anyanyelvűek – bevonásával vesszük tekintetbe. (A 6. és 8. kombinációknak nincs magyar vonatkozása.) Az etnikai hovatartozás 3 változójának összefüggéseit a magyarsághoz kötődés szempontjából az 1. ábra szemlélteti.[5]

1. ábra. A szlovákiai magyarsághoz tartozók megoszlása típusaik szerint, 2021

Az egyes típusok hierarchikus struktúráját a 2. ábra szemlélteti. Minden valószínűség szerint a magcsoporthoz tartozók (1) rendelkeznek a magyarsághoz tartozás legintenzívebb mutatóival, míg a második nemzetiség (7) esetében ez a kötődés sokkal lazább, vélhetőleg az esetek nagy részében inkább csak szimbolikus. A 2. és a 3. típus valószínűleg bizonyos mértékben összemosódik. További vizsgálatok szükségesek főleg e két utóbbi típus közti eltérések mintázatainak feltárásához.

2. ábra. A szlovákiai magyarsághoz tartozás típusai az etnikai kötődés intenzitása szerint, 2021

1.1.3. A magyarsághoz tartozók számának alakulása

A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogyan alakul a magyarsághoz tartozók száma, amennyiben a nemzetiségen kívül az anyanyelv, illetve (2021-ben) a 2. nemzetiség változókat is bevonjuk a modellünkbe. Azokat tekintjük a magyarsághoz tartozónak, akik e változók közül legalább egy esetében magukat magyarnak vallották. A magyarsághoz tartozók számát 2011-ben az 1+2+3 kategóriák összege adja meg, 2021-ben az 1+2+3 kategóriák a 7. kategóriával bővülnek. Ily módon 2011-ben a magyarsághoz tartozók száma 523 549 főt tett ki, ez 14,2%-kal haladja meg a magyar nemzetiségűek – az elsődlegesnek tekintett nemzeti hovatartozás mutatójának a – számát. 2021-ben a magyarsághoz tartozók 496 290-en voltak, 17,6%-kal haladta meg a számuk a magyar nemzetiségűekét.[6] Megfigyelhetjük, hogy a magyarsághoz tartozók száma kevésbé csökkent, mint a magyar nemzetiségűeké. 2011 és 2021 között a magyar nemzetiségűek aránya 7,9%-kal, a magyarsághoz tartozóké 5,2%-kal apadt. Amennyiben a 2021. évi adatoknál a 2. nemzetiségűektől eltekintünk, a csökkenés 8,1%, azaz a két mutató csökkenése közti eltérés elhanyagolható.

3. táblázat. A magyarsághoz tartozók száma Szlovákiában 2011-ben és 2021-ben

Kerületek

Szlovákia lakosainak a száma 2011 és 2021 között 5 397 036-ról 5 449 270-re, 52 234 fővel, 1,0%-kal növekedett. Az egyes kerületek népességének a száma eltérő mértékben változott.[7]

3. ábra. A szlovákiai kerületek lakosai számának változása 2011–2021 között

A 2010-es évek népesedési változásainak legnagyobb nyertese a Pozsonyi kerület, melynek népessége 117 101-fővel (602 436-ról 719 537-re) növekedett. A Pozsonyi kerület lakosságszámának gyarapodása több mint duplája az országos növekedésnek. A 8 kerület közül még további kettőben növekedett a lakosság száma: a Nagyszombati kerületben 11 267 fővel (554 741-ről 566 008-ra) és a Zsolnai kerületben (2762 fővel (688 851-ről 691 613-ra). A Pozsonyi kerület népessége 19,4%-kal, a Nagyszombati és a Zsolnai kerületeké sokkal szerényebb mértékben, 2,0%, ill. 0,4%-kal gyarapodott. A Pozsonyi és a Nagyszombati kerületek népességszámának növekedése elsősorban a magas bevándorlási többlettel hozható összefüggésbe. A Pozsonyi kerületben ehhez hozzájárult a jelentős mértékű természetes szaporodás, a Zsolnai kerület esetében a migrációs veszteséget meghaladta természetes szaporodása. A legnagyobb fogyás a Besztercebányai (5,3%), a Trencséni (2,8%), és a Nyitrai kerületben (1,7%) mutatható ki. E három kerület lakosságának lélekszámcsökkenését a magas elvándorlás mellett a jelentős természetes fogyás okozta, azaz a születések számát meghaladta a halálozások száma. Viszonylag alacsony volt a népességszám apadása a két kelet-szlovákiai kerületben. Az Eperjesi kerület lakosságának a száma 0,7%-kal, a Kassai kerületé 1,2%-kal apadt. E két kerület migrációs veszteségét csak részben pótolta a természetes szaporodásból származó többletük. (Lásd F1. táblázat)

2.1. A magyarsághoz tartozás változói

A továbbiakban a magyarsághoz tartozók/kötődők számának változásait tekintjük át a vizsgált időszakban a rendelkezésre álló adatok alapján kerületek szerint. Először a nemzetiség, majd az anyanyelv, végül a 2021-ben bevezetett 2. nemzetiség adatai, illetve ezek kombinációja alapján.

2.1.1. Nemzetiség

A magyar nemzetiségű lakosság döntő többsége Szlovákiában az ország déli részén él egy néhány tíz kilométer széles sávon belül a magyar–szlovák határtól. Területi elhelyezkedéséből adódik, hogy a 8 kerület közül az 5 déli fekvésű kerületben él a magyarok 99,5%-a. A három szórványkerületben a magyar nemzetiségűek száma kerületenként nem éri el az ezer főt.

4. ábra. A magyar nemzetiségű lakosság aránya Szlovákia kerületeiben 2011-ben és 2021-ben

(Lásd az F2. táblázatot is.) Az elmúlt évtizedben a magyar nemzetiségűek száma a magyarlakta kerületekben csökkent, a szórványkerületekben növekedett. A Pozsonyi kerületben számuk 23 888-ról 20 657-re, 13,5%-kal apadt. Itt volt kimutatható a magyar nemzetiségűek legnagyobb arányú csökkenése az összes kerület közül. Legnagyobb számban magyarok a Nyitrai és a Nagyszombati kerületekben élnek. Számuk az előzőben 169 460-ről 151 213-re, 10,8%-kal, az utóbbiban 120 784-ről 115 831-re 4,1%-kal apadt. Jelentősen eltér a magyarság számának alakulása a Kassai és a Besztercebányai kerületekben. A Kassai kerületben a magyarok száma 74 743-ról 66 210-re, 11,4%-kal, a Besztercebányai kerületben 67 596-ról 65 865-re, csupán 2,6%-kal zsugorodott. A szórványkerületek közül a legnagyobb gyarapodás az Eperjesi kerületben volt kimutatható 25,2%, (646-ról 809-re), de jelentős volt a Zsolnai kerületben élő magyarok arányának gyarapodása is, 15,6% (553-ról 639-re). A Trencséni kerületben a növekedés szerényebb 5,5% (797-ről 841-re). A szórványkerületekben a magyarok számának növekedése a kerületekbe irányuló magyar migrációs többlettel magyarázható.

A magyar nemzetiségűek aránya a magyarlakta kerületek közül egyedül a Besztercebányai kerületben növekedett 2,9%-kal (10,2%-ról 10,5%-ra). Ez abból adódik, hogy a kerület népességének a száma nagyobb mértékben apadt, mint a magyar nemzetiségűeké.

A csökkenés mértéke a többi kerületben igen nagy mértékben különbözött. Legnagyobb mértékben a Pozsonyi kerületben csökkent a magyar nemzetiségűek aránya, 27,6%-kal (4,0%-ról 2,9%-ra) a Kassai kerületben 10,3%-kal (9,4%-ról 8,5%-ra), továbbá a Nyitrai kerületben 9,2%-kal (24,6%-ról 22,3%-ra). A legkisebb mértékű apadás a magyarlakta kerületek közül a Nagyszombati kerületben volt kimutatható 6,0 % (21,8%-ról 20,5%-ra). A szórványkerületekben az Eperjesi, Zsolnai, Trencséni kerületekben 26,1%-kal, 15,1%-kal, 8,6%-kal emelkedett.

2.1.2. Anyanyelv

Az etnikai kötődés második mutatója az anyanyelv. Az anyanyelvi adatok alapján a magyarsághoz nem elhanyagolható mértékben többen tartoznak, mint nemzetiség szerint. Az egyes népszámlálások alkalmával a magukat anyanyelv szerint magyarnak vallók száma 7,2-től 11,0%-kal volt magasabb a magyar nemzetiségűeknél.[8] Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a magyarlakta településeken a magyar nemzetiségűek arányának csökkenésével növekszik a magyar anyanyelvűek aránya. A magyarok és szlovákok mellett a településeken élő romák száma is jelentősen befolyásolja a nemzetiségi és anyanyelvi adatok eltérésének nagyságát. Kerületek szintjén a két mutató eltérésének nagyságát a kerület etnikai térszerkezete befolyásolja. A magyar lakosság nemzetiség és anyanyelv szerinti adatai kerületek szerint nagyon hasonló mintázatúak. A nemzetiséghez hasonlóan anyanyelv szerint legtöbb magyar a Nyitrai kerületben élt, 2011-ben 183 535 fő, 2021-ben 151 213 fő, a Nagyszombati kerületben 125 972 fő, illetve 119 866 fő. A Kassai, Besztercebányai, Pozsonyi kerületekben a számuk 91 002, ill. 80 926, 79 830, ill. 75 861, valamint 25 520, ill. 21 319 fő volt. A szórványkerületek közül számuk az Eperjesi és a Zsolnai kerületekben növekedett (977, ill 1037, 759, ill. 779 fő. (Lásd F2. táblázat)

A magyar anyanyelvűek többlete a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva 2011 és 2021 között 11,0%-ról 9,5%-ra csökkent. A csökkenés minden kerületben megfigyelhető volt, kivéve a Kassai kerületet (21,8%, ill. 22,2%). 2011-ben az eltérés a magyarlakta és szórványkerületek között markáns, igen jelentős volt. Az Eperjesi kerületben 51,2%-kal, Trencséniben 40,4%-kal, a Zsolnaiban 37,3%-kal voltak többen a magyar anyanyelvűek a magyar nemzetiségűeknél. A legkisebb eltérés a Nagyszombati 4,3%, a Pozsonyi 6,8% és a Nyitrai kerületben volt 8,3%. Az ország középső és keleti magyarlakta kerületeiben az eltérés jóval magasabb: Besztercebánya 18,1%, Kassa 21,8%. A középső és keleti régiók magyarlakta községeiben nagyobb számban, arányban élő roma népesség identitásmintázatai befolyásolhatták e két mutató eltéréseit. 2011 és 2021 között a két mutató közti eltérés legnagyobb mértékben a szórványkerületekben csökkent. Az Eperjesi kerületben 28,2%-ra, a Trencséni kerületben 24,1%-ra, a Zsolnai kerületben 21,9%-ra. 2021-ben a csökkenés a magyarlakta kerületekben sokkal mérsékeltebb volt, így a szórvány- és a magyarlakta kerületek mintázatai kevésbé különültek el, mint 2011-ben (lásd az 5. ábrát).

5. ábra. A magyar anyanyelvűeknek a magyar nemzetiségűekhez viszonyított többlete 2011-ben és 2021-ben kerületek szerint, százalékban

2021-ben a magyar anyanyelvűek arányának többlete a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva az országostól kisebb eltérés a Pozsonyi (3,2%), a Nagyszombati (3,5%), és a Nyitrai kerületekben (6,7%) volt kimutatható. (Lásd az F2. táblázatot is).

2.1.3. Nemzetiség

A 2021-ben bevezetett 2. nemzetiség kategóriája szerint magyarnak vallotta magát 34 089 fő, ez 8,1%-kal haladja meg a magyar nemzetiségűek számát. A magyarlakta kerületekben a magukat 2. magyar nemzetiségűnek vallók legtöbben a Nyitrai, a Kassai, a Besztercebányai, a Nagyszombati és a Pozsonyi kerületekben éltek (9371, 9048, 6308, 4507, 3859 fő). A szórványkerületekben élők száma kerületenként 293 és 388 fő között mozgott. (Lásd az F4. táblázatot.) A magyar nemzetiségűekhez viszonyított hozadékuk a szórványkerületekben volt a legmagasabb. Az Eperjesi kerületben 48,0%, a Zsolnaiban 45,9%, a Trencséniben 37,5%. Legkisebb többletük a Nagyszombati (1,7%), a Nyitrai (3,0%), a Besztercebányai (3,1%), a Kassai (5,4%) kerületekben mutatkozott. A Pozsonyi kerületben, mely egyfajta átmenetet képez a magyarlakta és a szórványkerületek között, a 2. magyar nemzetiségűek a magyar nemzetiségűek 18,7%-át tették ki. Vizsgálatunk szempontjából azt is nézzük meg, hogy mennyit tesz ki ebből azoknak a 2. magyar nemzetiségűekhez tartozóknak a száma, akik a magyarsághoz tartozók számát ténylegesen növelték, azaz azokat vesszük itt tekintetbe, akik a 7. kategóriába tartoznak – nem magyar anyanyelvűek – a 2. magyar nemzetiségűek közül (15 190 fő). A kerületek szerinti összetételük lényegesen eltér az előző összetételtől. Legtöbben a Nyitrai 4515, a Kassai 3552, a Pozsonyi, 2473, a Besztercebányai 2012 és a Nagyszombati 1977 kerületekben éltek. Arányuk országosan a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva 3,6%-ot tett ki, az egyes kerületek sorrendje az előzőhez képest csupán a szórványkerületeknél különbözik. A magyar nemzetiségűekhez viszonyított többletük legkisebb a Nagyszombati kerületben (1,7%), legmagasabb a Zsolnai kerületben (33,3%).

6. ábra. A 2. magyar nemzetiségűeknek és a nem magyar anyanyelvűeknek a magyar nemzetiségűekhez viszonyított aránya, 2021, %

2.2. A magyarsághoz tartozók típusai

A továbbiakban kerületek szintjén vizsgáljuk meg a magyarsághoz tartozók egyes típusai arányának alakulását 2011-ben és 2021-ben. Ezt követően tekintjük át számuk alakulását kerületek szerint.

4. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia kerületeiben típusaik (nemzetiség és anyanyelv és a 2. magyar nemzetiség) szerint, 2011–2021, %.

Modellünkben a 2011. évre vonatkozólag 3, a 2021. évre vonatkozólag 4 típust vettünk tekintetbe. A 4. típus bevonása a modellbe a 2021. évre vonatkozólag csökkenti a többi típushoz tartozók kimutatott arányát. Mivel a magyarlakta kerületekben a 4. típushoz tartozók aránya alacsony, ezért a torzító hatása nem túl jelentős. (Lásd az F3. táblázatot is.)

A 4. táblázat adataiból láthatjuk, hogy a magyarlakta és a szórványkerületekben a magyarsághoz tartozók összetétele jelentősen különbözik. Az országos értékeknél csak két kerületben volt magasabb az 1. típushoz (magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek) tartozók aránya 2011-ben és 2021-ben: a Nagyszombati és a Nyitrai kerületekben: 91,3%, ill. 89,3%, továbbá 86,8%, ill. 84,1%. A szórványkerületekben a magcsoporthoz tartozók aránya nem éri el az 50%-ot, de még így is a legszámosabb típusát alkotják a magyarsághoz tartozóknak. 2021-ben az arányuk a Zsolnai és az Eperjesi kerületekben volt legalacsonyabb: 35,1%, ill. 36,8%.

A 2. típushoz tartozók aránya többnyire 2-3-szor alacsonyabb, mint a 3. típushoz tartozóké. (Gyurgyík 2004)

Itt is igen jelentős az eltérés a magyarlakta és a szórványkerületek között. Az előbbiekben arányuk 2021-ben – leszámítva a Pozsonyi kerületet mint egyfajta átmenetet a két kerület típus között – igen szűk határok között mozgott: 2,8%-3,7%. Pozsonyban 11,4%-ot tett ki, a szórványkerületekben viszont 15,8–17,8% között mozgott.

A 3. típushoz tartozók aránya szintén a szórványkerületekben volt a legmagasabb. E kerületekben (2021-ben) kimutatott arányuk alig különbözött: 29,4% és 30,7% között mozgott. Legkisebb arányuk a Nagyszombati és a Nyitrai kerületekben volt: 6,2%, ill. 9,6%.

Igen jelentősen szóródik a 4. típusba tartozók aránya is. A Zsolnai és az Eperjesi kerületekben mért arányukhoz viszonyítva 17,6%, ill. 16,7%, a Nagyszombati, Besztercebányai és a Nyitrai kerületekben kimutatott értékeik elenyészőek (1,6%, 2,5%, 2,6%).

A továbbiakban tekintsük át, hogyan alakult a 2010-es években a magyarsághoz tartozók száma típusaik és kerületek szerint. 2011 és 2021 között a 3 típus közül az első és a harmadik típusba tartozók száma csaknem minden kerületben csökkent. A magcsoportba tartozók száma egyedül az Eperjesi kerületben 8,4%-kal (522-ről 526 főre) növekedett. A legnagyobb arányú fogyás a Pozsonyi 18,7% (21 642 főről 17 598 főre) és a Kassai kerületekben volt kimutatható 12,8% (72 751 főről 63 441 főre). A magyarlakta kerületek közül a Besztercebányai és a Nagyszombati kerületekben volt a legkisebb arányú csökkenés 3,4%, (65 842 főről 65 632 főre), ill. 4,8% (117 759 főről 112 109 főre).

A 2. típushoz tartozók számának, arányának növekedése eltért a várakozásainktól.[9] Összetételük pontosabb feltárása későbbi vizsgálatok tárgyát képezi majd. Arányuknak növekedése a szórványkerületekben volt a legmagasabb, meghaladja az 50%-ot. Az Eperjesi kerületben 96,0% (124 főről 243 főre), a Zsolnaiban 85,3% (116 főről 215 főre), a Trencséniben 50,3%-os növekedés (163 főről 245 főre) volt kimutatható. Az országos értéknél (27,6%) alacsonyabb növekedés a Nyitrai 18,0% (5415 főről 6388 főre) és a Nagyszombati kerületekben 23,0% (3025 főről 3722 főre) mutatkozott.

A 3. típusba és az 1. típusba tartozók esetében a fogyás mértéke országos szinten csaknem azonos.[10] Kerületek szerint már jelentősebb eltérések mutatkoznak. Két szórványkerületben – a Zsolnai és az Eperjesi kerületekben – a számuk és az arányuk is növekedett 10,2% (322-ről 355-re), ill. 3,5% (455-ről 471-re). A legnagyobb arányú fogyás a Nyitrai és a Besztercebányai kerületekben mutatkozott 15,2% (19 490-ről 16 518-ra), ill. 12,4% (13 988-ról 12 249-re). A legkisebb mértékű csökkenés – a magyarlakta kerületek közül – a Pozsonyi és Kassai kerületekben volt: 4,0% (3878-ról 3059-re), 4,0% (18 251 főről 17 515 főre). (F3. táblázat)

A 4. típusba tartozók megjelenése a modellben érdemben a szórványkerületekben élő magyarsághoz tartozók arányát növelte meg, 13,0–17,6%-kal, a magyarlakta kerületekben élő magyarsághoz tartozók arányát a Nagyszombati, a Nyitrai és a Besztercebányai kerületekben az országos értékek alatti mértékben növelte meg (1,6%, 2,6%, 2,5%-kal). A Kassai kerületben az országos értéknél magasabb, 4,1%-os növekményt jelentett, a Pozsonyi kerületben a növekmény nagysága a szórványkerületekhez közelít: 9,2%. (F3. táblázat)

2.3. A magyarsághoz tartozók száma 2021-ben

5. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia kerületeiben az etnikai hovatartozás mutatói és típusaik szerint, 2021, %

A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogyan alakul a magyarsághoz tartozók száma, ha a magyar nemzetiségűek mellé 1. lépésben bevonjuk a magyar anyanyelvűeket, második lépésben a 2. magyar nemzetiségűeket. A magyar nemzetiségűek vagy magyar anyanyelvűek összességében 59 035 fővel haladják meg a magyar nemzetiségűek számát. Lényegében a 2. típust vontuk be a modellünkbe. A magyar nemzetiségűekhez viszonyított legnagyobb növekmény a Kassai (17 516 fő), a Nyitrai (16 518 fő), és a Besztercebányai kerületekben (12 449 fő) mutatkozott. Csekélyebb a növekmény a Nagyszombati és a Pozsonyi kerületekben (7757 fő, ill. 3721 fő). A szórványkerületek növekménye néhány száz fő. (F5. táblázat)

A 2. nemzetiség bevonásával a magyar nemzetiségűek vagy magyar anyanyelvűek számához viszonyítva 16 190 fős, a magyar nemzetiségűekhez viszonyítva 74 225 fős növekmény mutatkozik. A két lépésben történő bevonás után a Kassai és a Nyitrai kerületekben a növekmény meghaladja a 20 000 főt (21 068, ill. 21 033 fő). A Besztercebányai, a Nagyszombati és a Pozsonyi kerületben az eltérés 14 261, 9734, 6191 fő, a szórványkerületekben a növekmény 1000 fő alatt van. (F5. táblázat)

7. ábra. A magyarsághoz tartozók a magyar nemzetiségűek számához viszonyítva kerületek szerint, 2021, %

A magyarsághoz tartozók száma a szórványkerületekben több mint ¾-del magasabb a magyar nemzetiségűek számánál (Trencsén 76,1%, Zsolna 88,9%, Eperjes 89,9%). A legkisebb eltérés a Nagyszombati, a Nyitrai, a Besztercebányai, a Pozsonyi és a Kassai kerületekben mutatható ki (8,4%, 13,9%, 21,7%, 30,0%, 31,8%). Ezen belül vizsgáljuk meg, hogy a magyarsághoz tartozók számának alakulását milyen mértékben befolyásolta a magyar nemzetiségű vagy magyar anyanyelvűek kategóriája, illetve a magyar nemzetiségű és 2. magyar nemzetiségűek kategóriája. A Pozsonyi kerület kivételével az előbbi kategória hatása (MN vagy MA) jelentősebb volt, mint az utóbbi (MN és 2. MN). Ugyanakkor az is megfigyelhető volt, hogy a 2. nemzetiség súlya inkább a szórványkerületekben bír nagyobb jelentőséggel.

Összefoglalás

Tanulmányunkban a szlovákiai magyarsághoz tartozók összetételét vizsgáltuk meg a nemzetiségi, az anyanyelvi, és a 2. nemzetiségi adatok, illetve az ezek alapján kidolgozott kategóriák, típusok segítségével, kerületek szerinti bontásban.

Vizsgálatunk során kimutattuk, hogy az egyes kerületekben a magyarsághoz tartozók alapvető mértékben eltérnek típusaik összetétele szerint. A 8 kerület közül ötöt tekintünk magyarlakta kerületnek, de közülük a Pozsonyi kerület egyfajta átmenet a szórványkerületek irányába. Mutatói jelentős mértékben az utóbbihoz közelítenek. A magyarsághoz tartozók legmarkánsabb típusát, magcsoportját alkotók domináns többséget alkotnak a magyarlakta kerületekben, a szórványkerületekben viszont csak relatív többséget alkotnak. Arányuk az elmúlt évtizedben csökkent. A további típusok a magyarsághoz tartozók számának alakulását igencsak eltérő mértékben befolyásolják.

Az elkövetkező időszakban a szlovákiai magyar lakosság vizsgálatainak egyik lehetséges feladata lesz megismerni az egyes típusokhoz tartozók etnikai kötődésének demográfiai és társadalmi jellemzőit.

Egy következő tanulmányunkban járások szerinti bontásban vizsgáljuk meg a magyarsághoz tartozók típusainak összefüggéseit.

Irodalom

Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.

Gyurgyík László 2022. Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 24. évf. 3. sz. 3–20. p.

https://www.scitanie.sk/obyvatelia/zakladne-vysledky/pocet-obyvatelov/SR/SK0/SR

https://www.scitanie.sk/obyvatelia/rozsirene-vysledky

https://www.scitanie.sk/storage/app/media/dokumenty/vzor-formularahu.pdf

http://portal.statistics.sk

Metodika sčítania obyvateľov z hľadiska ich príslušnosti k národnosti alebo etniku so zreteľom na materinský jazyk. 27. p. SÚ. SR Bratislava, 2018 https://www.scitanie.sk/o-scitani/zakladne-informacie-o-scitani-2021#i6

Skutnabb-Kangas Tove 1997. Nyelv, oktatás és kisebbségek. Kisebbségi adattár, VIII. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Függelék

F1. táblázat. A szlovákiai kerületek népességszámának változása 2011 és 2021 között

F2. táblázat. A szlovákiai magyar nemzetiségű és anyanyelvű népesség számának változása 2011 és 2021 között

F3. táblázat. A magyarsághoz tartozók megoszlása Szlovákia kerületeiben kategóriáik szerint, 2011, 2021

F4. táblázat. A magyar nemzetiségűek és a magyarsághoz tartozók száma kategóriák és kerületek szerint, 2021

F5. táblázat. A magyarsághoz tartozók Szlovákia kerületeiben az etnikai hovatartozás mutatói és a kategóriáik szerint, 2021

Rövid URL
ID6530
Módosítás dátuma2023. december 13.

Az intézményekbe vetett bizalom, a politikai hatékonyság és a választási hajlandóság összefüggései a szlovákiai magyarok és szlovákok körében

Bevezető A választásokon való részvétel alakulása nagy figyelemmel kísért és széles körben kutatott téma. Nem véletlenül, hiszen a választásokon való részvétel a demokrácia állapotának egy...
Bővebben

Részletek

Bevezető

A választásokon való részvétel alakulása nagy figyelemmel kísért és széles körben kutatott téma. Nem véletlenül, hiszen a választásokon való részvétel a demokrácia állapotának egy fontos mutatója, mértéke a megválasztott képviselők legitimitásának mértékét is jelenti. A téma iránti nagyarányú tudományos érdeklődés ezen kívül annak is betudható, hogy a választási részvétel a nyugati világban több forrás szerint csökkenő tendenciát mutat. (Hadjar és Beck 2010; Solijonov 2016) Ennek okaival nagyszámú kutatás foglalkozik mind egyéni, mind országos vagy nemzetközi szinten. (Lásd pl. Hadjar és Beck 2010) Ezek a kutatások rávilágítanak, hogy a választásokon való részvétel összetett jelenség, amely összefügghet számos demográfiai, társadalmi, gazdasági s egyéb tényezővel. (Lásd pl. Hadjar és Beck 2010; Solijonov 2016; Karp és Banducci 2008; Kevický 2018; Lampl 2019)

A választási részvétel talán legpontosabb indikátora választási időszakon kívül a választási hajlandóság, amely azt fejezi ki, hogy egy adott időpontban a megkérdezettek saját bevallásuk szerint részt vennének-e a választásokon. (Lampl 2021) Tanulmányunkban mi is ezzel a mutatóval fogunk dolgozni, s két lehetséges tényezőjét emeljük ki: a politikai intézményekbe vetett bizalmat és a politikai hatékonyságot, amelyek számos empirikus kutatás tanúsága szerint hatással lehetnek a választási hajlandóságra. (Hadjar és Beck 2010; Karp és Banducci 2008)

Szlovákiában a politikai és társadalmi intézményekbe, a politikai rendszerbe vetett bizalommal kapcsolatban sokan beszélnek válságról (lásd pl. Grežo 2020), s a kutatások is alátámasztják, hogy az intézmények a többségi vélekedés alapján nem megbízhatóak. (Mrva 2022) Ezzel párhuzamosan sokan érzik magukat eszköztelennek és tehetetlennek, ha a változás kieszközléséről van szó. De vajon milyen hatással vannak ezek a jelenségek, vagyis a bizalom és a politikai hatékonyság a parlamenti választáson való részvételi hajlandóságra Szlovákiában? E tanulmányban ezt a kérdést próbáljuk meg közelebbről megvizsgálni. További célunk, hogy feltárjuk, különböznek-e ebben a tekintetben a szlovákiai magyarok a többségi nemzettől, vagy hasonló mintázatok figyelhetők meg náluk, mint a szlovák megkérdezetteknél?

Elméleti áttekintés

A bizalom és a választási hajlandóság összefüggései

Gyakori vélekedés, hogy a más emberekkel és az intézményekkel szembeni bizalmatlanság a politikai részvétel csökkenéséhez vezet. Ezzel a meggyőződéssel a szakirodalomban számos helyen találkozhatunk, Tocqueville-től kezdve Putnamon keresztül kortárs szerzők munkájáig. (Zmerli és van der Meer 2017) Almond és Verba 1963-ban publikált nagyhatású művében a szerzőpáros úgy fogalmaz, hogy a más emberekbe és a politikai részvételbe vetett bizalom az aktív civil társadalom egyik feltétele. A bizalom hiánya szerintük a közügyektől való elidegenedéshez vezet, ez pedig aláássa a demokrácia hatékonyságát és legitimitását, így téve instabillá azt. (Almond és Verba 1963) Benson és Rochon (2004) a társadalmi, vagyis a más emberekbe vetett általános bizalom fontosságát emelik ki, mikor azt írják, hogy azok, akik alapvetően megbíznak másokban, nagy valószínűséggel politikailag aktívabbak, mert másokról is aktív politikai részvételt feltételeznek, ezáltal optimistábbak a politikai cselekvés végeredményét illetően. Más szóval, azok, akik másokról is részvételt feltételeznek, maguk is nagyobb eséllyel működnek együtt egy közös cél elérése érdekében. (Offe 1999) Más szerzők a (politikai) intézményekbe vetett bizalom jelentőségét hangsúlyozzák. Ahogy például Putnam fogalmaz, a bizalom a demokratikus társadalom alapja. Az emberek csak akkor hajlandók a politikai életben való részvételre, ha bíznak abban, hogy a politikai rendszer reagál a kinyilvánított véleményükre. (Putnam 2000)

A szakirodalomban azonban találkozhatunk ezzel ellentétes vélekedéssel is, amely abból indul ki, hogy a bizalmatlanság működhet motiváló tényezőként is. Ennek a vélekedésnek az alapja az a feltételezés, hogy ha az emberek a döntéshozókat vagy a politikai rendszert megbízhatatlannak ítélik meg, ez arra sarkallhatja őket, hogy változásokat eszközöljenek, konvencionális, vagy akár nem konvencionális politikai részvétel által. (Hooghe és Marien 2013) Eme feltételezés alapján tehát a bizalmatlanság nem feltétlenül a politikától való elidegenedés jele, hanem épp ellenkezőleg, azt is jelezheti, hogy a választók éberen odafigyelnek a közügyekre és szívükön viselik a politikai helyzetet. Ennek a vélekedésnek a képviselői szerint éppen hogy a magas bizalom vezethet a politikai részvétel csökkenéséhez, hiszen ez azt is jelezheti, hogy a választók nem érzik fontosnak, hogy kifejezzék a véleményüket. Rosanvallon egyenesen úgy fogalmaz, hogy a bizalmatlanság alapvető feltétele a liberális demokráciáknak. Szerinte az állampolgároktól nem azt kellene elvárni, hogy bízzanak az intézményekben, hanem ellenkezőleg, azt, hogy kritikusan szemléljék a politikai intézményeket és képviselőit. Ahogy fogalmaz, az éber állampolgár kritikusan szemléli a politikusok és a döntéshozók lépéseit. (Rosanvallon és Goldhammer 2008)

Más szerzők ellenben azt hangsúlyozzák, hogy a politikai intézményekbe vetett bizalom elsősorban a politikai részvétel hagyományos, konvencionális formáiban nyilvánul meg, a bizalmatlanság pedig a nem konvencionális résztételi formákban. Ez a megkülönböztetés elsősorban Kaase nevéhez köthető, aki úgy fogalmaz, hogy míg a hagyományos politikai részvétel a rendszer támogatásának megnyilvánulása, a demokratikus társadalmakban az elégedetlenség jelenlétét gyakran a nem konvencionális cselekvési módok jelzik. (Kaase 1999)

Ahogy az elméleti áttekintésből kitűnik, bizonyos szerzők a másokba vetett bizalom fontosságát emelik ki, míg mások az intézményekbe vetett bizalom választási hajlandóságra való hatását hangsúlyozzák. E tanulmányban mi a bizalom mutatói közül csak az utóbbira, az intézményes bizalom vizsgálatára szorítkozunk majd.

Azonban ahogy Hooghe és Marien is fogalmaznak (2013), egyértelmű, hogy a politikai intézményekbe vetett bizalom nem az egyetlen olyan tényező, amely hatással van a politikai részvételre. A politikai részvétel egyik további fontos befolyásoló tényezője az úgynevezett politikai hatékonyság. (Hooghe és Marien 2013; Pollock 1983)

A politikai hatékonyság és a választási hajlandóság összefüggései

A politikai hatékonyság (angolul political efficacy) fogalmát a szakirodalom általában úgy határozza meg, mint azt az érzést, hogy az egyéni politikai cselekvésnek van vagy lehet hatása a politikai folyamatokra. (Campbell, Gurin és Miller 1954, Almond és Verba 1963) A jelenséget az 1950-es évek óta tanulmányozzák széles körben, s mára a politikai részvételre gyakorolt pozitív hatását számos empirikus kutatás támasztja alá. (Gil de Zúñiga, Diehl és Ardévol-Abreu 2017; Oser és kol. 2022)

Az irodalom megkülönböztet belső és külső politikai hatékonyságot. (Miller, Miller és Schneider 1980; Morrell 2003; Hooghe és Marien 2013) A belső politikai hatékonyság arra utal, hogy az állampolgárok kompetensnek érzik-e magukat abban, hogy megértsék a politikát és részt vegyenek benne. Ezzel szemben a külső hatékonyság az állampolgárok azzal kapcsolatos érzését fejezi ki, hogy a politikai rendszer és annak szereplői fogékonyak-e, reagálnak-e az igényeikre, illetve egyáltalán nyújtanak-e lehetőséget az igények kifejezésére. (Morrell 2003)

Ahogy Pollock fogalmaz (1963), a bizalom önmagában kevés ahhoz, hogy előre jelezze a politikai részvétel mértékét. Szerinte megbízhatóbb eredményeket kapunk, ha a bizalom mellett a politikai hatékonyságot is számításba vesszük. A szakirodalom azt hangsúlyozza, hogy a bizalom megléte vagy hiánya döntő lehet abban, hogy a politikai részvétel milyen formáját választják az emberek: ha a politikai hatékonyság magas bizalommal társul, az elsősorban a konvencionális politikai részvételt motiválja. (Hooghe és Marien 2013) Hagyományosan ide soroljuk például a választásokon vagy politikai gyűléseken való részvételt. (Barnes és Kaase 1979)

Ha viszont a politikai hatékonyság érzése bizalmatlansággal társul, az a nem konvencionális politikai részvételt segítheti elő, mint például bojkottok, demonstrációk, a polgári engedetlenség különböző formái stb. (Hooghe éd Marien 2013)

Mivel a tanulmány célja a politikai részvétel egy meghatározott formájának, a parlamenti választásokon való részvételi hajlandóságnak a feltérképezése, a továbbiakban csak a bizalom és a politikai hatékonyság erre a jelenségre való hatását fogjuk vizsgálni.

A vizsgált adatok

Az adatok, amelyekre a vizsgálat során támaszkodni fogunk, a Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete megrendelésére készült Bizalom és összeesküvés-elméletek elnevezésű közvélemény-kutatásból származnak. Ennek a kutatásnak a különlegessége, hogy a megszokottól eltérő módon nem csak a reprezentativitáshoz szükséges 7-8%-nyi szlovákiai magyar válaszadóval dolgozik, hanem önálló, 300 fős szlovákiai magyar mintával, amelynek a kérdéseket az adatgyűjtést lebonyolító MNForce ügynökség magyarul tette fel. A 300-as magyar minta lehetőséget biztosít arra, hogy részletesebben elemezzük a megkérdezettek válaszait, és összehasonlítsuk azokat a szlovák megkérdezettek válaszaival. Utóbbiak összesen 684-en voltak, s ugyanazon kérdésekre válaszoltak, mint a magyar megkérdezettek. A két minta lekérdezése egy időben, 2022 decemberében valósult meg.

A kutatás online mintán készült, vagyis az internettel nem rendelkező vagy az internetet aktívan nem használó lakosok csoportja nem volt képviselve benne. Ettől eltekintve a résztvevők összetétele reprezentatívnak minősül. A kutatás vizsgálta egyebek között a társadalmi és intézményes bizalmat, a politikai hatékonyság érzését, a választási hajlandóságot és preferenciákat, az összeesküvés-elméletekről való vélekedést és több további témákat is. A következőkben a tanulmány szempontjából releváns területeket fogjuk részletesebben is bemutatni.

Parlamenti választásokon való részvételi hajlandóság

A felmérés lebonyolításának időpontjában, 2022 decemberében az országban már nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány válságban van, ahogy az is, hogy nagy valószínűséggel előrehozott parlamenti választásra kerül majd sor, habár ennek időpontja ekkor még nem volt ismert.[1] Ebben a politikai klímában kérdeztük az embereket arról, hogy ha a következő hétvégén tartanák a parlamenti választásokat, elmennének-e szavazni. A válaszokból kiderül (lásd 1. táblázat), hogy az összes megkérdezett 49,5%-a menne el biztosan szavazni, további 19% pedig talán elmenne. Talán nem venne részt a választáson a megkérdezettek 9,5%-a, 10,6%-a pedig biztos benne, hogy nem járulna urnához. A fennmaradó 11,2% a kérdőív kitöltésének időpontjában nem tudott a kérdésre válaszolni.

Lampl Zsuzsanna (Lampl 2007) ezzel kapcsolatban pozitív választási hajlandóságról, negatív választási hajlandóságról és választási bizonytalanságról beszél. A pozitív és a negatív választási hajlandóságon belül továbbá megkülönböztet „magot” és „holdudvart”, előbbiek alatt azokat a megkérdezetteket értve, akik a felmérés időpontjában biztosan elmennének, illetve biztosan nem mennének el szavazni, utóbbiak alatt pedig azokat, akik nem tudják teljes bizonyossággal megmondani, hogy elmennének-e vagy sem, de hajlanak az egyik vagy másik lehetőség felé (a kérdőívben a talán elmennék/talán nem mennék el lehetőséget jelölték meg). Lampl a 2007-es, szlovákiai magyarokról szóló monográfiájában azt is megjegyzi, hogy a pozitív választási hajlandóság magja és holdudvara közötti arány a magnak kedvez, ez van túlsúlyban. Nincs ez másképp a mi, országos mintán készült kutatásunkban sem: ahogy az 1. táblázatban is látható, a pozitív mag alkotja a minta legnépesebb csoportját.

Az 1. táblázat ezenkívül arra is rávilágít, hogy a megkérdezett szlovákiai magyarok és a szlovákok válaszai között nem volt jelentős eltérés: a magyarok 68,6%-a, a szlovákoknak pedig 69%-a menne el talán vagy biztosan szavazni. Ez az eredmény meglepő lehet, hiszen ahogy arra többen rámutattak (Lampl 2019; Kevický 2020; Kevický és Daněk 2020; Szalay 2023), az elmúlt időszakban a szlovákiai magyarok tényleges részvétele a parlamenti választásokon elmaradt az országos átlagtól.

A továbbiakban, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért, a „biztos” és a „talán” válaszokat, tehát a magot és a holdudvart összevonva két csoportot alakítunk ki: az első csoportba azok fognak tartozni, akik elmennének szavazni, a másodikba pedig azok, akik nem vennének részt a választáson. A kérdésre válaszolni nem tudók csoportját ezúttal nem fogjuk figyelembe venni.

A szlovákiai magyarok választási hajlandóságának alakulásával Lampl Zsuzsanna foglalkozott részletesebben (Lampl 2019), aki megjegyzi, hogy 2019-ben először csökkent 70% alá a magyarok választási hajlandósága. Kutatásunk eredményei alapján azonban az általunk vizsgált időszakban ez összhangban van a szlovákok választási hajlandóságával.

1. táblázat. Ha a következő hétvégén tartanák a parlamenti választásokat, Ön elmenne szavazni? (%)

Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022

Ha a magyarok és a szlovákok között nem is, a különböző társadalmi csoportok választási hajlandósága között jelentős eltérés lehet, ahogy arra a szakirodalom is számos helyen rámutat. (Boros és Laki 2018; Kevický és Daněk 2020; Lampl 2019) Ebből kiindulva mi is megvizsgáljuk a választási hajlandóság nem, kor és iskolai végzettség szerinti megoszlását.

A nemek szerinti összehasonlítás érdekes összefüggésre mutat rá: míg a szlovák férfiak választási hajlandósága (72,4%) meghaladja a szlovák nőkét (65%), addig a magyaroknál fordított az arány, némileg több nő venne részt a választásokon, mint férfi (70,9% nő a 66,9% férfivel szemben).

A korcsoportok szerinti megoszlás elemzése rámutat, statisztikailag jelentős összefüggés van a kor és a választási hajlandóság között. A legfiatalabb korosztály képviselői, a 18 és 29 év közöttiek vennének részt a választáson a legkisebb arányban, a 60 évnél idősebbek pedig a legnagyobb arányban. Ez az összefüggés megfigyelhető mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségűek csoportjában.

Hasonló összefüggésre mutat rá a választási hajlandóság legmagasabb iskolai végzettség szerinti elemzése is: minél magasabb a megkérdezett végzettsége, annál valószínűbb, hogy elmenne szavazni, s ebben sincs lényeges különbség a szlovák és a magyar megkérdezettek között.

Ezen ismeretek alapján elmondható, hogy a választási hajlandóság esetünkben is összefügg bizonyos demográfiai mutatókkal. A tanulmány célja azonban, hogy ezeken túl megvizsgálja, összefügg-e olyan társadalmi mutatókkal, mint a bizalom és a politikai hatékonyság mértéke. Mielőtt azonban rátérünk ezek vizsgálatára, röviden bemutatjuk, milyen a szóban forgó mutatók állapota a kutatásunk során megkérdezett lakosok körében.

Az intézményekbe vetett bizalom

Az intézményekbe vetett bizalmat a kérdőívben úgy mértük, hogy felsoroltunk 11 intézményt, s arra kértük a megkérdezetteket, hogy mindegyikkel kapcsolatban mondják el, mennyire bíznak meg bennük. Az 1-es azt fejezte ki, hogy egyáltalán nem, a 4-es pedig azt, hogy teljes mértékben megbíznak az adott intézményben. A felsorolt intézmények között voltak politikai intézmények, mint a parlament, a kormány, a köztársasági elnök és a politikai pártok, valamint állami intézmények, mint a rendőrség, a bíróságok, a hadsereg, az iskolaügy, az egészségügy, a közigazgatás és a szociális ellátórendszer.

A megkérdezettek válaszait az 1. grafikon szemlélteti, amelyből első látásra is kiderül, hogy a válaszadók abszolút többsége bizalmatlan az összes felsorolt intézménnyel szemben. A politikai intézmények (politikai pártok, parlament, kormány, köztársasági elnök) iránti bizalmatlanság különösen szembetűnő: a köztársasági elnökön kívül, akiben a megkérdezettek harmada bízik, a többi intézményt alig 10-15% tartja megbízhatónak.

A felsorolt állami intézmények közül a bíróságokkal és a szociális ellátórendszerrel kapcsolatban a legmagasabb a bizalmatlanság mértéke: a megkérdezettek csupán negyede válaszolta azt, hogy ezekben az intézményekben teljes mértékben vagy inkább megbízik.

Az iskolaügy és a hadsereg hagyományosan azok az intézmények, amelyekkel kapcsolatban a legkevésbé szkeptikusak az emberek (Strapcová és Zeman 2019), kutatásunk eredményei alapján azonban a többség velük kapcsolatban is bizalmatlan.

1. grafikon. A felsorolt intézményekben teljes mértékben vagy inkább megbízók aránya – teljes minta (%)

 Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022

A 2. táblázat nemzetiségi bontásban szemlélteti az eredményeket, amelyből kiderül, a megkérdezett szlovákok és szlovákiai magyarok hasonlóképpen vélekednek az intézmények megbízhatóságáról. Habár a rendőrség kivételével az összes intézményben átlagosan kevésbé bíznak meg a magyarok, mint a szlovákok, a két csoport közti különbségek nem számottevők. Ebből kivételt az egészségügy, valamint az oktatásügy jelent. Előbbit a szlovákok 42,1%-a tartja megbízhatónak, a szlovákiai magyaroknak viszont csak a harmada (33,3%), utóbbit a szlovákok 44,4%-a, a magyaroknak pedig 37,7%-a.

2. táblázat. A felsorolt intézményekben teljes mértékben vagy inkább megbízók aránya – nemzetiségi bontás (%)

Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022

Az intézményekbe vetett bizalom tényezőinek feltárása, nemzetiségi megoszlása olyan területek, amelyek külön figyelmet érdemelnének, a jelen tanulmány céljait szem előtt tartva azonban most nem bocsátkozunk ezek részleteibe.

Az intézményes bizalom után a következő terület, amelyet közelebbről is megvizsgálunk, a politikai hatékonyság mértéke.

Politikai hatékonyság

Ahogy az elméleti áttekintésben kifejtettük, a szakirodalom megkülönböztet külső és belső politikai hatékonyságot. A kérdőívben mindkét területet különböző állítások segítségével vizsgáltuk, amelyekkel kapcsolatban a megkérdezettek egy ötpontos skála segítségével fejezhették ki véleményüket. Az elemzés során kiválasztottunk három-három állítást, amelyek a belső, illetve a külső politikai hatékonyságot a legjobban mérik. A rájuk adott válaszokat nemzetiségi bontásban a 2. és a 3. grafikon szemlélteti.

Ezekből kiderül, hogy saját bevallása szerint a szlovákiai magyarok 38%-a, a szlovákok pedig több, mint fele (58%) érzi úgy, hogy jól informált politikai kérdésekben. Ennél kevesebb, a magyarok 20%-a, a szlovákoknak pedig 36%-a érzi úgy, hogy képes lenne aktív szerepet vállalni olyan csoportban, amely politikai kérdésekkel foglalkozik. Annak ellenére azonban, hogy viszonylag sokan vannak azok, akik saját bevallásuk szerint nem igazán jól tájékoztattak politikai kérdésekben, vagy nem biztosak abban, hogy képesek lennének aktív szerepet vállalni politikával foglalkozó közösségben, a megkérdezettek körülbelül csupán harmada válaszolta, hogy ha mások politikáról beszélgetnek, bizonytalannak érzi magát. Ez a látszólagos ellentmondás valószínűleg annak tudható be, hogy a többség jellemzően olyan közösségekben mozog, ahol az emberek hasonló szinten értesültek politikai kérdésekben, hasonló politikai ambícióik vannak.

Összességében a belső politikai hatékonyságról elmondható, hogy a szlovákok hatékonyabbnak érzik magukat, mint a magyarok. Ez a különbség főleg a tájékozottság és az aktív szerepvállalásra való képesség tekintetében szembetűnő: tizenöt százalékpont körül mozog.

2. grafikon. A belső politikai hatékonyság mutatóival való egyetértés mértéke nemzetiségi bontásban (a teljesen és inkább egyetértők aránya %-ban)

Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022

A külső politikai hatékonyság tekintetében, vagyis abban a kérdésben, hogy a politikai rendszer a megkérdezettek vélekedése szerint reagál-e a polgárok igényeire, biztosít-e lehetőséget a változásra, a legtöbben szkeptikusak. A megkérdezettek kevesebb mint ötöde érzi úgy, hogy az átlagember tudja befolyásolni a politikát. Hasonlóan, a túlnyomó többség nem lát sok lehetőséget arra sem, hogy az emberek kifejezzék a véleményüket a kormány munkájával kapcsolatban. A magyar megkérdezetteknek csak 31%-a, a szlovákoknak pedig 37%-a vélekedik ellenkezően. Ezek a válaszok nagy valószínűséggel nem azt jelzik, hogy az emberek nem tudják, milyen demokratikus eszközök állnak rendelkezésükre, hanem egyszerűen nem bíznak ezek hatékonyságában, abban, hogy ezekkel tényleges változásokat lehet elérni. Ez látszik az utolsó dimenzióban is, amelyből kiderül, hogy a megkérdezettek mintegy fele gondolja úgy, mindegy, hogy az ember kire szavaz, úgysem változik meg semmi. Ebben a tekintetben a szlovákok némileg pesszimistábbak. Közülük 56%, a magyaroknak pedig 48%-a értett egyet ezzel a kijelentéssel.

3. grafikon. A külső politikai hatékonyság mutatóival való egyetértés mértéke nemzetiségi bontásban (a teljesen és inkább egyetértők aránya %-ban)

Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022

A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a politikai hatékonysággal, illetve az intézményes bizalommal kapcsolatban megfogalmazott (sok esetben pesszimista) nézetek milyen összefüggésben vannak a választási hajlandósággal. Vajon érvényes, hogy akik nem bíznak az intézményekben, illetve alacsony a külső és belső politikai hatékonyságérzetük, kisebb arányban járulnának urnához? S milyen szerepet játszik ebben a nemzetiség?

Adatelemzés

A tanulmányban feltett kutatási kérdéseket logisztikus regresszióelemzés segítségével próbáljuk meg megválaszolni. Az elemzés függő változója értelemszerűen a választási hajlandóság (ahol 0= nem menne el szavazni; 1 = elmenne szavazni), a független változók pedig az intézményes bizalom és a politikai hatékonyság. Az intézményes bizalmon belül két indexet alakítunk ki, a politikai és az állami intézményekbe vetett bizalom indexét. E két kategória megkülönböztetésének indokoltságára a szakirodalom több helyen rámutat. (Newton, Stolle és Zmerli 2018) Hasonlóan járunk el a politikai hatékonyság esetében is, ahol külön kezeljük a belső és külső politikai hatékonyság indexét.

Rajtuk kívül kontrollváltozóként több demográfiai és társadalmi státuszra vonatkozó mutatót is beemelünk az elemzésbe. Ezek a nem, életkor, a legmagasabb iskolai végzettség, a lakhely nagysága, a háztartás bevétele, valamint a számunkra különösen érdekes nemzetiség lesznek. A kontrollváltozók vizsgálatát az teszi indokolttá, hogy miként arra a szakirodalom számos helyen rávilágított, összefügghetnek a választásokon való részvétellel, valamint a bizalommal és a politikai hatékonyságérzettel is. (Lásd pl. Kevický 2018; Ščepka, Lincényi, és Kučera 2016)

3. táblázat. A választási hajlandóság összefüggései – logisztikus regresszióanalízis

*95%-os megbízhatósági szint; **99%-os megbízhatósági szint; ***99,9%-os megbízhatósági szint

Forrás: Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022, valamint saját számítások

A 3. táblázat a logisztikus regresszióanalízis eredményeit szemlélteti. Harmadik oszlopa (Sig.) kifejezi, hogy a vizsgált változók mutatnak-e statisztikailag jelentős összefüggést a választási hajlandósággal. Azokat a változókat, amelyeknél statisztikailag jelentős összefüggés mutatkozott (Sig. oszlopban jelölt p érték ≤ 0,05), félkövér betűtípus jelöli. Ezek a korcsoport, a legmagasabb iskolai végzettség, a háztartás bevétele és a belső, valamint a külső politikai hatékonyság érzése. A második oszlop (Exp (B) érték) ezt az értesülést kiegészíti azzal az információval, hogy pozitív vagy negatív összefüggésről van-e szó, illetve milyen az összefüggés mértéke[2]. Esetünkben pozitív összefüggésekről beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy mind a kor, mind a legmagasabb iskolai végzettség, a háztartás bevétele és a politikai hatékonyság pozitív összefüggést mutat a választási hajlandósággal. Az idősebb, magasabban képzett, jobb anyagi körülmények között élő emberek, valamint azok, akik kompetensnek érzik magukat politikai kérdésekben (belső hatékonyság) és úgy gondolják, a rendszer reagálni képes az igényekre, a változást elérni lehetséges (külső hatékonyság) nagyobb arányban mennének el szavazni.

Ezek közül a tényezők közül a belső politikai hatékonyság mutat legerősebb összefüggést a választási hajlandósággal, vagyis ez a változó növeli a legnagyobb mértékben a választási hajlandóság esélyét. Ezt a legmagasabb iskolai végzettség, a külső politikai hatékonyság, korcsoport, majd a háztartás bevétele követi.

A többi vizsgált változó nem mutat statisztikailag jelentősnek tekinthető összefüggést a választási hajlandósággal. Ez azt jelenti, hogy a megkérdezett neme, nemzetisége, illetve a lakhelyének nagysága nem meghatározó tényező abban a kérdésben, hogy elmenne-e szavazni. Ugyanez igaz az intézményekbe vetett bizalomra is: az elemzés tanúsága szerint ezek nem játszanak meghatározó szerepet a választási hajlandóságban. Feltételezhetjük, hogy nagyobb szerepük ezeknek az attitűdöknek annak tekintetében lehet, hogy melyik pártra adnák az urnához járulók a voksukat.

Az eredmények megvitatása és összefoglaló

A választási preferenciákat vizsgáló felmérések mellett sokszor nem jut elég figyelem arra a kérdésre, hogy mennyien járulnának egyáltalán az urnákhoz. Pedig a választási hajlandóságnak a képviseleti demokrácia működése és legitimitása szempontjából alapvető fontossága van. A szakirodalom ráadásul számos helyen rámutat (lásd pl. Smets és van Ham 2013), a választási hajlandóság nem egyenlően oszlik meg az egyes társadalmi rétegek, csoportok között. Ez pedig befolyásolja a politikai képviselet formáját, a szakpolitikák prioritásait és a társadalmi problémák megoldását. Ahogy Lijphart mondja, az egyenlőtlen részvétel egyenlőtlen befolyást jelent. (Lijphart 1997, 1. p.)

A társadalmi státuszon és egyéb demográfiai tényezőkön túl nagy jelentőséggel bírhatnak egyes attitűdbéli különbségek is. Tanulmányunkban ezek közül kettőt vizsgáltunk meg részletesebben, az intézményekbe vetett bizalmat és a politikai hatékonyságot. Ezek közül az intézményes bizalom és a választási hajlandóság közti összefüggés nem bizonyosodott be. Ez azt jelenti, hogy habár kutatásunk alapján a politikai, illetve állami intézményekbe vetett bizalom mértéke meglehetősen alacsony, ez a tényező nem döntő abban, hogy valaki elmenne-e szavazni. Ahogy már erre korábban is utaltunk, a bizalom a pártpreferenciák tekintetében játszhat jelentősebb szerepet.

Ezzel szemben a belső és külső politikai hatékonyságérzet statisztikailag is jelentős összefüggést mutat a választási hajlandósággal. Akik tájékozottabbnak, magabiztosabbnak érzik magukat politikai témákban, vagy akik úgy érzik, lehetséges változást elérni, nagyobb valószínűséggel mennének el szavazni, mint azok, akik kevésbé érzik kompetensnek magukat, vagy szkeptikusak a rendszer által nyújtott lehetőségeikkel kapcsolatban.

A politikai hatékonyság mellett azonban nem elhanyagolható tényező a társadalmi helyzet és az életkor sem. A magasabb iskolai végzettségűek és a jobb anyagi helyzetben levők nagyobb arányban szavaznának, s ugyanez igaz az idősebb korosztályokra is. A leszakadó rétegeken kívül tehát a fiatalok is fokozott figyelmet érdemelnek a választási hajlandóságuk növelése érdekében.

Kutatásunk alapján a nemzetiség nem mutat statisztikailag jelentős összefüggést a választási hajlandósággal, nem bizonyosodott be, hogy a szlovákiai magyarok és a szlovákok között szignifikáns különbség volna. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne igényelne továbbra is figyelmet a magyarok és más kisebbségek választási hajlandósága.

A tanulmányban közölt eredmények alapján kijelenthető, hogy a választási részvétel növelésének egyik módja lehet az állampolgárok politikai hatékonyságérzetének növelése.

Ez azonban nem egyszerű feladat. Szükséges hozzá a jelenlegi alacsony politikai hatékonyságérzet okainak a mélyelemzése s egy hosszú távú, konzisztens terv, amely magában foglalja az iskolaügy, a demokratikus intézmények és a politikai kultúra kultiválását és fejlesztését is.

Ezen kívül figyelmet igényel a politikai részvétel további tényezőinek felderítése is, hiszen ez a téma sokkal összetettebb annál, mint amit e tanulmány keretei kifejteni engedtek.

Irodalom

Almond, Gabriel Abraham–Verba, Sidney 1963. The Civic Culture: Political Attitudes and Democracy in Five Nations. Princeton, Princeton University Press.

Barnes, Samuel Henry–Kaase, Max 1979. Mass Participation in Five Western Democracies. Beverly Hills, SAGE Publications.

Benson, Michelle–Rochon, Thomas R. 2004. Interpersonal Trust and the Magnitude of Protest: A Micro and Macro Level Approach. Comparative Political Studies, 37(4), 435–457. p.

Boros Tamás–Laki Gergely 2018. Akik mindenkiben csalódtak. Nemszavazók Magyarországon 2018. Budapest, Friedrich-Ebert-Stiftung–Policy Solutions.

Campbell, Agnus–Gurin, Gerald–Miller, Warren E. 1954. The Voter Decides. New York, Row, Peterson, and Company.

Gil de Zúñiga, Homero–Diehl, Trevor–Ardévol-Abreu, Alberto 2017. Internal, External, and Government Political Efficacy: Effects on News Use, Discussion, and Political Participation. Journal of Broadcasting & Electronic Media, 61(3), 574–596. p.

Grežo, Matúš (szerk.) 2020. Kríza dôvery: teória a výskum. Bratislava, IRIS.

Hadjar, Andreas–Beck, Michael 2010. Who Does Not Participate in Elections in Europe and Why Is This?: A Multilevel Analysis of Social Mechanisms behind Non-Voting. European Societies, 12(4), 521–542. p.

Hooghe, Marc–Marien, Sofie 2013. A Comparative Analysis Of The Relation Between Political Trust And Forms Of Political Participation In Europe. European Societies, 15(1), 131–152. p.

Kaase, Max 1999. Interpersonal Trust, Political Trust and Non-Institutionalised Political Participation in Western Europe. West European Politics, 22, 1–21. p.

Karp, Jeffrey A.–Banducci, Susan A. 2008. Political Efficacy and Participation in Twenty-Seven Democracies: How Electoral Systems Shape Political Behaviour. British Journal of Political Science, 38(2), 311–334. p.

Kevický, Dominik 2018. Kdo chodí k volbám? Geografie volební účasti. Brno, Masarykova Univerzita.

Kevický, Dominik. 2020. Volebná účasť na Slovensku v Roku 2020 z Pohľadu geografie – zmena alebo stabilita? Acta Geographica Univeritatis Comenianae, 64(2), 161–178. p.

Kevický, Dominik–Daněk, Petr 2020. Kde sa chodí voliť? Faktory ovplyvňujúce geografické rozloženie volebnej účasti v slovenských parlamentných voľbách. Geografický časopis, 72(1), 5–25. p.

Lampl Zsuzsanna 2007. Magyarnak lenni. A szlovákiai magyarok értékrendje. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lampl Zsuzsanna 2019. A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21(3), 3–19. p.

Lampl Zsuzsanna 2021. A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23(4), 149–155. p.

Lijphart, Arend 1997. Unequal Participation: Democracy’ s Unresolved Dilemma. The American Political Science Review, 91(1), 1–14. p.

Miller, Warren E.–Miller, Arthur H.–Schneider, Edward J. 1980. American National Election Studies Data Sourcebook, 1952-1978. Cambridge, Harvard University Press.

Morrell, Michael E. 2003. Survey and Experimental Evidence for a Reliable and Valid Measure of Internal Political Efficacy. The Public Opinion Quarterly, 67(4), 589–602. p.

Mrva, Marianna 2022. Fenomén spoločenskej dôvery na Slovensku. Bratislava, Sociologický ústav SAV.

Newton, Kenneth–Stolle Dietlind–Zmerli, Sonja 2018. Social and Political Trust. In Uslaner, Ercic M. (ed.): The Oxford Handbook of Social and Political Trust. New York, Oxford University Press.

Offe, Claus 1999. How Can We Trust Our Fellow Citizens? In Warren, Mark E. (szerk.): Democracy and Trus. Cambridge, Cambridge University Press.

Oser, Jennifer–Grinson, Amit–Boulianne, Shelley–Halperin, Eran 2022. How Political Efficacy Relates to Online and Offline Political Participation: A Multilevel Meta-Analysis. Political Communication, 39(5),607–633. p.

Pollock, Philip H. 1983. The Participatory Consequences of Internal and External Political Efficacy: A Research Note. Western Political Quarterly, 36(3), 400–409. p.

Putnam, Robert D. 2000. Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community. New York, Simon & Schuster.

Rosanvallon, Pierre–Goldhammer, Arthur 2008. Counter-Democracy: Politics in an Age of Distrust. Cambridge, Cambridge University Press.

Ščepka, Dávid–Lincényi, Marcel–Kučera, Marek 2016. Prehľad faktorov vplývajúcich na volebnú účasť a vplyv počasia na volebnú účasť ako jeden zo súčasných skúmaných fenoménov. Geografická revue, (1), 20–35. p.

Smets, Kaat–van Ham, Carolien 2013. The Embarrassment of Riches? A Meta-Analysis of Individual-Level Research on Voter Turnout. Electoral Studies, 32(2), 344–359. p.

Solijonov, Abdurashid 2016. Voter Turnout Trends around the World. Stockholm, International IDEA.

Strapcová, Katarína–Zeman, Milan 2019. Výskum európskych hodnôt 2017 – Slovensko. Pramenná publikácia. Bratislava, Sociologický ústav SAV.

Szalay Zoltán 2023. Böngéssze részletes térképünket: délen is jól szerepelt a Smer, alacsony részvétel a magyarlakta járásokban. https://napunk.dennikn.sk/hu/3600299/bongessze-reszletes-terkepunket-delen-is-jol-szerepelt-a-smer-alacsony-reszvetel-a-magyarlakta-jarasokban/ 2023.10.1.

Zmerli, Sonja–van der Meer, Tom (ed.) 2017. Handbook on Political Trust. Cheltenham, UK, Edward Elgar Publishing.

Adatforrás

Bizalom és összeesküvés-elméletek kutatás 2022 – A Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete által 2022 decemberében online mintán megvalósított reprezentatív kérdőíves kutatás

[1] Az előrehozott parlamenti választás időpontját végül a házelnök 2023. június 9-én írta ki 2023. szeptember 30-ára.

[2] Ha az Exp (B) mutató értéke nagyobb, mint 1, pozitív összefüggésről van szó, ha kisebb, negatív összefüggésről. Az összefüggés mértékét az Exp (B) 1-től való távolsága fejezi ki.

Rövid URL
ID6504
Módosítás dátuma2023. december 13.

Impresszum 2023/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXVI. évfolyam Főszerkesztő: Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László Tanulmányok Mrva Marianna: Az intézményekbe vetett bizalom, politikai...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXVI. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

Mrva Marianna: Az intézményekbe vetett bizalom, politikai hatékonyság és a választási hajlandóság összefüggései a szlovákiai magyarok és szlovákok körében

Gyurgyík László: A szlovákiai magyar lakosság számának, arányának változása kerületek szerint a 2011. és a 2021. évi népszámlálás adatai alapján

Popély Árpád: „Létezik, bár keveset hallat magáról…” A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottsága (1968–1971)

Liszka József: Szerelmes falurajz. Egy etnológus széljegyzetei Zalabai Zsigmond falurajzaihoz

Filep Tamás Gusztáv: Széthullott kontextusok. Széljegyzetek a Zalabai-monográfiához, negyedszázad múltán

Bajcsi Ildikó: „Itt nagyon szépen fogadtak, (…) nagy volt az összetartás”. Életútinterjú Yehudit Cohennel

Iváncsó Ádám: Az Eperjesi Torna és Vívó Egyesület története: 1896–1938

Péterfi Gábor: Szabó Dezső és a népi írók Kelet-Európája. Helyünk Európában

Pethő Tibor: A kiradírozott színész. Szilassy László ügye egykorú sajtóforrások alapján

Közlemények

Liszka József: Aki nem szállította a megoldást. A.Gergely András

Műhely

Szarka László: Kisebbségkutatók Mekkája – A flensburgi Európai Kisebbségi Központ működéséről és kiadványairól

Könyvek

Polgár Anikó–Szabó L. Dávid: Murzsa Tímea–Papp Ágnes Klára (szerk.): „Nekem is csak maszkjaim voltak”. Tanulmányok Szabó Magda életművéről

Csobády Csilla: Farkas Tamás–Slíz Mariann (szerk.): Tulajdonnevek és szótárak

Rövid URL
ID6496
Módosítás dátuma2024. április 2.

Pethő László (szerk.): Jászsági Évkönyv 2022.

Jászberény, Jászsági Évkönyv Alapítvány, 2022, 244 p. Három évtized történelmi távlatokban nem hosszú idő, egy ember vagy egy periodika életében azonban már annak tekinthető. A...
Bővebben

Részletek

Jászberény, Jászsági Évkönyv Alapítvány, 2022, 244 p.

Három évtized történelmi távlatokban nem hosszú idő, egy ember vagy egy periodika életében azonban már annak tekinthető. A Jászsági Évkönyv 2023-ban ünnepelheti fennállásának 30. évfordulóját, ami mindenképpen elismerést érdemel, hiszen a tudományosság helyi orgánumainak léte gyakran a különböző pályázatoktól s a támogatói adományoktól függ. A tavaly napvilágot látott jubileumi, 30. kötet kapcsán érdemes néhány szót szólni az eltelt évtizedekről. A Jászsági Évkönyv eddigi „termése” több mint 9 000 oldal, amely a helyben vagy távolabb élő alkotók munkájának gyümölcse. (Hasonlóan fajsúlyos alkotása ennek a tudományos körnek a 2010-es évek közepén megjelent háromkötetes Jászberény története című munka, amely a kezdetektől szinte napjainkig mutatja be a város históriáját, s az évkönyv köteteivel együtt immár a világhálón is elérhető az Arcanum Digitális Tudománytárban.) A Jászsági Évkönyv szerkesztője, „éltetője” mindvégig Dr. Pethő László nyugalmazott egyetemi docens volt, akinek az első számhoz írott „hitvallása” a mai napig meghatározza az évkönyv szellemiségét. E periodika a tudomány és a művészet területén alkotó emberek számára publikálási lehetőséget nyújtva össze kívánja gyűjteni a térségre vonatkozó értékes anyagokat, miközben multidiszciplinaritásra is törekszik. Ezek a szempontok jól érvényesülnek a szóban forgó 30. kötetben is.

A kiadványban összesen 30 szerző hosszabb-rövidebb munkája szerepel, akiknek zöme a Jászság területén él, de szép számmal akadnak az ország más vidékein (Budapesten, Tatabányán, Szegeden stb.) lakó alkotók is. A fiataloktól az idősebbekig terjed a szerzői gárda életkori spektruma, hiszen gimnáziumi tanuló és nyugdíjas is szerepel a kötetben helyet kapó személyek között. Foglalkozás tekintetében is legalább ilyen sokszínű a kép, a tudományos élet képviselői mellett esztergályos, tűzoltó is publikálási lehetőséghez jutott az évkönyv hasábjain. A kötetben szereplő írásokat azonban összeköti az, hogy a szerkesztő az évkönyv hagyományaihoz illő módon a Jászsághoz kapcsolódó értékeket kívánta összegyűjteni.

A kiadvány öt nagyobb egységbe osztva sorakoztatja fel a szövegeket: Művészet, História, Irodalom, Világot látó és alakító jászságiak, Nézőpontok. Az első szakaszban olvashatunk Jászberénynek a Csontváry Kosztka család életében betöltött szerepéről, itt kaptak helyet különböző művészekkel készített interjúk, róluk szóló portrék, s ugyancsak e szekcióban található a jászárokszállási Szentháromság-templomról a településmonográfia megjelenésének apropóján készült rövid tanulmány is. A második csoportba tartozó közlemények a Jászság és más vidékek kapcsolatához szolgáltatnak adalékokat világutazó tanárok, tudósok, katonák életútjának bemutatásával.

A kötet közepe táján a szerkesztőség által meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett alkotások (novellák, illetve versek) szerepelnek. Ezek a munkák elsősorban a régió lelkületét, szellemiségét, az alkotók által képviselt értékeit igyekeznek felvillantani. A következő szekcióban az érdeklődő olyan jászsági származású emberekkel olvashat interjúkat – akad köztük sportoló, orvos, pap vagy éppen villanyszerelő –, akik bár sok esetben külföldön élnek, mégis megőrizték a magyarságukat, a hazaszeretetüket, a régióhoz való érzelmi kötődésüket. A kiadvány utolsó részében szerepel egy rövid tanulmány a térség hulladékgazdálkodásáról, a német tűzoltókkal fenntartott kapcsolatokról és Jászárokszállás turizmusáról.

A Jászsági Évkönyv 30. kötete méltó darabja a sorozatnak, a benne közölt írások tartalmasan, sokszínűen mutatják be a térség alkotói hagyományait, szellemiségét, örökségét. A tudományosság, a szépirodalom és az interjú egyaránt a helyi értékek feltárásának a szolgálatában állnak, s békésen megférnek egymással a köteten belül. Remélhetőleg még hosszú időn át fennállhat a Jászsági Évkönyv, hogy újabb és újabb jubileumokat ünnepelhessen.

Bodnár Krisztián

Rövid URL
ID6488
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.

Baka L. Patrik: Óperenciák. Fejezetek a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalomból

Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2022, 163 p. Napjaink gyermek- és ifjúsági irodalma fokozott figyelmet élvez az egyre diverzifikálódó kortárs irodalomkutatási trendek palettáján. A kutatók egyre nagyobb...
Bővebben

Részletek

Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2022, 163 p.

Napjaink gyermek- és ifjúsági irodalma fokozott figyelmet élvez az egyre diverzifikálódó kortárs irodalomkutatási trendek palettáján. A kutatók egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a mesék, meseregények és a young adult művek szerepének a kortárs képzelet formálódásában, ezzel is ellent tartva annak a tévhitnek, hogy az említett műfajok populáris kulturális mivoltukból fakadóan alacsonyabb státuszúak lennének, mint a felnőtt olvasóközönséget célzó szépirodalmi művek. Erről a kánonrevíziós törekvésről tanúskodik Baka L. Patrik legújabb monográfiája, az Óperenciák. Fejezetek a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalomból is, melynek fő célja segíteni a diákok és oktatók eligazodását a mai magyar gyermek- és ifjúsági irodalom szcénáiban, valamint elemzési szempontokat javasolni nekik a vizsgált művekhez. A kötet oktatási segédletként is használható, amit szerkezete is tükröz: az első fejezet kortárs magyar gyermekirodalmi műveket vizsgál, a második a kortárs ifjúsági irodalom jeles műveit elemzi, míg az utolsót a szerző a kurrens magyar szakmai publikációk recenziójának szentelte, ezzel ideális hibrid segédanyagot biztosítva mind kutatók, mind diákok, mind pedagógusok számára.

Az Óperenciák első fejezete a kortárs gyermekirodalom három prominens művét veszi górcső alá, melyek mindegyike a műfaj egy-egy külön alfaját is reprezentálja. Az első alfejezet a mai népmese-átiratokat vizsgálja meg Zalka Csenge Virág Ribizli a világ végén. Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetében. Baka feminista kritikai lencsét alkalmazva elemzi Zalka posztmodern újramesélési stratégiáit (önreflexivitás, nyelvjátékok, intertextualitás totalizálása stb.). A szerző számos Zalka által alkalmazott stratégiát megemlít, mely a nő szerepét hivatott megerősíteni ezekben az átiratokban, mint a főhősök nevesítése vagy az aktív királylányi szerepkör. Arra is különös figyelmet fordít, hogy a jelenkori, aktuális társadalomkritikai elemek hogyan építhetők be és jeleníthetőek meg olyan átdolgozott és aktualizált népmesékben, mint amelyek a Ribizli a világvégénben szerepelnek. A második alfejezetben Baka a sajátmesék világát mutatja be Gimesi Dóra A macskaherceg kilenc élete című mesekönyvén keresztül. Az elemzés a reinkarnáció, a temporalitás és az emberré válás motívumain keresztül tárja elénk Gimesi mesepoétikáját, melyre éppúgy jellemző a jó és a rossz, a természetes és a természetfeletti, az ember és az állat/tündér közötti határok elmosása, mint a nyelvjárási sajátosságok. Az első egység zárásaként a szerző a harmadik alfejezetben a kortárs meseregények irányába fordul. Az alfejezetet Baka a meseregény definíciójának alapos áttekintésével nyitja, hogy e szempontok alapján elemezze Keresztesi József Csücsök, avagy a Nagy Pudinghajsza című művét, elsődlegesen világépítés és forma szempontjából. Az előbbit a párhuzamosság jellemzi: az elbeszélő és a mesehősök két elkülönülő világszintje lehetőséget ad a példázatosságra és a játékos önreflexióra. A formát hasonló kettősség jellemzi: a meseregény poétikája sikeresen vegyíti a klasszikus és a kortárs költői eszközöket és képeket.

Az Óperenciákban vizsgált művek közül több is „duplafedeles” (42. p.), világépítést, poétikát vagy nyelvezetet tekintve. Ez jól mutatja, hogy az elemzett művek egyszerre támaszkodnak a magyar (nép)mesei hagyományokra és mennek szembe velük azzal, hogy modernizálják a jól bevált formulákat. Az első fejezet mindhárom alfejezetére igaz, hogy külön foglalkozik az adott alműfaj (átdolgozott népmese, sajátmese, meseregény) körülhatárolásával és meghatározásával, ám Baka mégsem szorítja elemzéseit merev kategóriákba, csupán e kategóriák szempontjai mentén demonstrálja a mesék műfaji tipizálásának örök kihívását. A szerző olvasataiból tehát jól kitűnik, hogy a kortárs gyermekirodalom prominens műveit mindig egyfajta kettősség övezi, és két látszólag összeférhetetlen pólus vegyítése jellemzi. Külön kiemelendő Baka gyermekirodalmi elemzései kapcsán, hogy a szerző kitüntetett figyelmet szentel az elemzett művek illusztrációinak is, ezzel elismerve az író és illusztrátor szerzői kollaborációját, közös munkájuk fontosságát, valamint a mesék képi megjelenítésének jelentős szerepét is.

Az Óperenciák második fejezetében a szerző a magyar kortárs ifjúsági irodalom színterét veszi górcső alá, három ifjúsági regény segítségével. Az első alfejezet középpontjában a faustiánus hagyomány, az ifjúsági irodalom műfaji jellemzői és Sepsi László Ördögcsapás című műve áll. Az elemzés a regény szereplőin, poétikáján és világépítésén keresztül mutatja be, hogyan lehetséges a faustiánus hagyományt mai, fiatal olvasóközönség számára aktualizálni műfajok vegyítésével, szövegközi utalásokkal és reális karakterépítéssel. A három rétegből felépülő regényvilág (a valóság, a virtuális tér és az Ördögcsapás mitologikus közege) lehetőséget nyújt az ifjúsági irodalom intermediális és műfaji keverésére olyan zsánerekkel, mint a cyberpunk, a road movie vagy a weird. Baka kiemeli Sepsi realista ábrázolásmódját is, mely egyszerre ad lehetőséget a tabutémák döntögetésére, valamint műfaji önreflexióra. A második alfejezet a portal fantasy és az ifjúsági irodalom találkozását vizsgálja Huszti Gergely Mesteralvók hajnala című regényében. Baka analízise jelentős hangsúlyt fektet a regény különleges nyelvezetére és kétpólusú világépítésére, mely a középkori katolicizmusból merít ihletet, ám sok szempontból reflektál a mi valóságunkra is. A karakterhorizont a regényben lehetőséget ad a műfajok keverésére, valamint a szereplők által megélt valóságok megkérdőjelezésére, melyet az Óperenciák szerzője a három főszereplő markánsan eltérő nyelvhasználatának (archaikus, vulgáris és popkulturális) elemzésén keresztül tár fel. A harmadik alfejezetben Baka a disztópia igen populáris műfaját elemzi magyar környezetben, Zágoni Balázs Fekete fény duológiájában, melyet historikus disztópiaként olvas. Az elemzés központjában a regények bipoláritása áll, amely megjelenik mind az eszkatologikus és a genetikus történelmi modellt ötvöző világépítésben, mind az alábbi három fő problémakör tematizálásában: jólét vs. nincstelenség, fejlettség vs. elmaradottság, adósság vs. szabadság. A két kötet analízisében helyet kap a családi kapcsolatok fontossága, valamint a történet antiautoriter üzenete is. Kitüntetett fontosságú az írás is a történetben, amely számos alkalmat ad a műfaj metaszintű önreflexiójára is.

A szerző elemzéseiből az is kiderül, hogy a kortárs ifjúsági irodalom markáns jellemzői közt szerepel a popkultúra fókuszú intermediális utalásháló, a filmszerűség és az egyedi nyelvezet. Ezek jól illusztrálják a zsáner fluiditását és gyakran alkalmazott önreflexivitását is. Több műben is megfigyelhető a videójátékok topikalizálódása, a virtuális tér és a valóság közti határok elmosódása, valamint a fiatalok beszédmódját lekövető szókészlet használata. A gyermekkönyvek elemzéséhez képest ezekben a művekben még jobban felerősödik a problémák és tabuk ítélkezésmentes, nüanszolt ábrázolásmódja, pontosan illeszkedve a műfaj célközönségének életkorához, melyre általánosságban is a határok feszegetése és a tabuk megkérdőjelezése jellemző.

Ahogy a fülszövegben is olvasható, a kötet sokszínű közönséget céloz meg: nem csak akadémikusok számára biztosít információt, pedagógusok és egyetemi hallgatók is profitálhatnak a könyvben található elemzésekből. Ezt jól illusztrálja a könyv utolsó fejezete, melyben Baka a gyermek- és ifjúsági irodalom kutatásának legfrissebb eredményeit veszi górcső alá három publikáció recenziójával. A kötet ezzel is hivatott hangsúlyozni a gyermekirodalom akadémiai egyenjogúságát a „felnőttirodaloméval”. Baka alapos recenziói két gyűjteményes kötetre és egy monográfiára fókuszálnak. A Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve kötet és a „…kézifékes fordulást is tud”. Tanulmányok a legújabb magyar gyerekirodalomról című mű egymás társkötetei mind szerkesztőit, mind témáit illetően. Baka átfogó komparatív összefoglalót nyújt a két kötet tematikusan szerteágazó vizsgálódásáról. Végezetül, az Óperenciák utolsó alfejezete Petres Csizmadia Gabriella új típusú mesetipológiáját foglalja össze, melyet a kutató Kontúrkísérletek. A kortárs irodalmi mese vázlata című monográfiájában publikált. Baka komparatív módon kiemeli az új fejleményeket Petres Csizmadia kutatásában és műfaji tipológiájában, s reflektál a változásokra. A fejezet részletesen kitér Petres Csizmadia fő argumentumaira és hármas műfaji csoportosítására, melynek három fő kategóriáját (népmese, műmese, meseregény) maga a szerző is alkalmazza elemzéseiben az Óperenciák első fejezetében. A bemutatott szakirodalom csupán ízelítőt ad a kortárs gyerekirodalom-kutatás legújabb irányzataiból. Érdemes lett volna megemlíteni – különösen a tabudöntögetés, az intertextuális/intermediális utalásháló vagy a transzmediáció kapcsán – olyan jelentős műveket is, mint a Medialitás és gyerekirodalom című tanulmánykötet vagy a Hermann Zoltán és Kalavszky Zsófia szerkesztette Irányok a gyerekirodalomkutatásban Helikon-különszám, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara gondozta Tabu a gyermekirodalomban című esszégyűjtemény, esetleg a hangsúlyosan irodalomelméleti, irodalomkritikai orientáltságú IGYIC Mesecentrum Tanulmányok rovat kéthetente megjelenő online publikáció, vagy nemzetközi színtéren a Kérchy Anna és Björn Sundmark szerkesztésében megjelent Translating and Transmediating Children’s Literature című tanulmánykötet. Mindemellett, a harmadik fejezet iránytűként szolgálhat mindazok számára, akik szeretnének megismerkedni a gyermek- és ifjúsági irodalom kutatásának friss irányzataival.

Az Óperenciák igényes és érdekfeszítő elemzések gyűjteménye. Baka számos esetben alkalmazza a legaktuálisabb magyar mesekutatási publikációkat, melyek változatosak mind témájukat, mind publikációs platformjukat illetően; a szerző témabeli jártasságát jól illusztrálja alapos informáltsága az internetes publikációk terén is. Nemzetközi kutatásokat is gazdagon alkalmaz az elemzéseiben, miközben nem feledkezik meg a magyar mese- és ifjúságiirodalom-kutatás jeles eredményeiről sem. A kötet remekül megállja helyét a tanteremben is mint segédanyag gyermek- vagy ifjúsági irodalom oktatásakor. Az Óperenciák értékes szakirodalom, mely méltón öregbíti tovább a kutatási terület presztízsét.

Ádám Laura

Rövid URL
ID6485
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.

Pintér Tibor: Hangok és szavak erdeje

Budapest, Prae, 2022, 300 p. Pintér Tibor Hangok és szavak erdeje című könyve két nagy egységre bomlik: a könyv első fele a szerző zeneesztétikai tanulmányait,...
Bővebben

Részletek

Budapest, Prae, 2022, 300 p.

Pintér Tibor Hangok és szavak erdeje című könyve két nagy egységre bomlik: a könyv első fele a szerző zeneesztétikai tanulmányait, a másik fele zenei tárgyú könyvkritikáit közli. A mű központi tárgya ugyan a zene, de a gyűjtemény gondolati horizontja sokkal tágasabb és inspiratívabb annál, hogy „csupán” szakmabelieknek szóló zenetudományi szakkönyvként tekintsünk rá.

A Civakodó muzsikusok című nyitó tanulmány szinte azonnal interdiszciplináris jellegű munka: George de La Tour és François Couperin művészetét kapcsolja össze kifejezetten bravúrosan. A jeles festő festményének középpontjában két ellenséges férfialak áll: az egyik egy oboát tart a kezében, a másik pedig citromlevet fröccsent ellenfele szemébe. Ebből a „hétköznapi” helyzetből jutunk el a vándormuzsikusok szociokulturális beágyazódásának feltérképeződésén át a szoros Couperin-műelemzésig.

Külön fejezetet kap Charles Burney, a zenetörténetírás atyja, illetve annak itáliai utazásain keresztül formálódó történetírói koncepciója. A klasszika-filológusok számára is igazi csemegének hat Monteverdi Poppea megkoronázása című művének elemzése, mely Seneca alakjára fókuszál. Az Octavia című antik drámában szereplő, az öngyilkosságot bevállalni kénytelen, szókratészira stilizált filozófus alakja korántsem hagyományos módon jelenik meg a barokk operakultúrában. Eleve Monteverdi műve is kilóg a sorból: „Hogyan lehetséges ebben az operában az immoralitás feneketlen pokla?” – teszi fel a hagyományos kérdést a szerző, majd alapjaiban bontja le az értelmezési stratégiák hagyományos szólamait. Egyebek közt azt az elgondolást, mely szerint (Susan McClary szerint) „Seneca állandóan a szokásos buta madrigalizmusokhoz tér vissza”. Monteverdinél Seneca nem elviselhetetlen, komikus alak, hanem erőteljesen összetett jellem.

A „Mi vagy nekem, Don Juan?” című tanulmány az egyik legizgalmasabb friss hozzászólás Kierkegaard Don Giovanni-értelmezéséhez. Az érzékiséget mint a szellem által meghatározott negatív princípiumot a kereszténységhez rendelő kiindulópont nagy kérdése elsősorban topográfiai: hol a helye ebben a világban az érzékiségnek? A lélekértelmezések antik és keresztény variánsain át jutunk el addig a gondolatig, hogy „az érzéki zsenialitás kívül áll a történelmen, ismétlése nem lehetséges, de az azt közvetítő mű előadása része a történelemnek”. A filozófiai konstrukciót a végtelen számú előadások rendre kikezdhetik. A „Szonáta, mit akarsz tőlem?” című dolgozat már a címével is jelzi értelmezői rokonságát az előző írással. A romantika zeneértelmezéseinek finom analízise zajlik le benne. Hoffmann tisztán akusztikus-auditív hangfelfogása Marivaux racionalizálóbb felfogásával kerül párhuzamba, mint a hangfenomént irracionális tulajdonságokkal felruházó aktusok két változata. A hanghordozás, a deklamáció a tárgya a Megadni a hangot című tanulmánynak, mely Racine és Lully művein keresztül mutatja be a színpadi drámai deklináció és a deklamatorikus előadás zenei következményeit és párhuzamait. Lully a színpadi deklamáció gyakorlatát vitte át az operaszínpadra, állítólag kottapapírra jegyezte fel a Racine-előadásokon elhangzott színpadi deklamálás dikcióját. Pintér külön tanulmányt szentel A varázsfuvolának is, melyben Assmann felvilágosodás-koncepciója felől vizsgál egyes antropológiai belátásokat, a preparált test, az idegenség, a köztesség, a másság (Papageno és Monostratos alakját helyezve fókuszba) által kirobbanó pánik tárgykörén keresztül. Richard Strauss Saloméjának értelmezése zárja a tanulmányok sorát: noha a darabot a szerző meghagyja enigmának, érvelése világossá teszi az opera jelentőségét a korszakban megképződő krízisben. Ez a jelentőség a krízis okának elvetésében, „a megváltást hirdető, mélyen vallásos Parsifal elutasításában” mutatkozik meg.

A gyűjtemény másik felét Pintér Tibor könyvkritikái teszik ki: ezek egy jelentős csoportja az Élet és Irodalom Ex libris rovatában jelent meg először. A zeneesztétikai gondolkodás rendkívül lendületes és izgalmas szellemi térképe rajzolódik ki ezekből a szövegekből. Tömörségük és eleve adott terjedelmi korlátaik ellenére Pintér remek érzékkel képes alig pár markáns vonással bemutatni a szóban forgó munkát, izgalmas kapcsolódási pontokat keres az egyes könyvek között. Ami a gyűjtemény egyik nagy erénye a szisztematikus körképszerűség mellett, az a nyitottság. A populáris regiszterbe sorolt vagy népszerűsítő munkák szellemes bemutatása is mindig koncentráltan haszonelvű, a szerző az olvasói sokféleséggel és a kiadáspolitikai aspektusokkal egyaránt számol. Nyilvánvalóan kivehető egy-egy kiemelt téma nyomkövetésének szándéka, ilyen például a Wagner-recepció, a Wagner-értelmezés és a Wagner-kultusz nyomvonala, mely kritikák egész sorát jelenti, és egy közléseken átívelő, gazdag rétegezettségű narratívát teremt. Ugyanez a magyar nyelvű Mozart-univerzum alakulásának nyomon követésére is igaz. A zeneesztétikai kérdésfelvetések láncolatát elsősorban Carl Dalhaus, Zoltai Dénes és Szabolcsi Bence képviselik.

Kroó György Zenei panoráma című könyvének recenzeálása már csak azért is izgalmas, mert a kötet Kroó legendás, az Élet és Irodalom hasábjain közölt írásainak monumentális gyűjteménye, s így Pintér könyvének előzménye is. Ez az előzmény jelleg azonban nem formális egybeesés, hanem mélyebb, metodológiai és esztétikai összefüggéseket is sejtet a két zenetudós viszonylatában. A másik nagymester a magyar zeneesztétikai gondolkodás és operakultúra meghatározó egyénisége, Fodor Géza, akinek a könyv utolsó, megindítóan szép szövege állít emléket.

Polgár Anikó

Rövid URL
ID6483
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.

Karolina Lendák-Kabók: National Minorities in Serbian Academia. The Role of Gender and Language Barriers

Cham, Palgrave Macmillan, 2022, 183 p. Gyakran kérdéses, hogy a kelet/közép-európai valóság s a régióból származó kutatók munkája mennyire képes bekerülni a tudományos fősodorba –...
Bővebben

Részletek

Cham, Palgrave Macmillan, 2022, 183 p.

Gyakran kérdéses, hogy a kelet/közép-európai valóság s a régióból származó kutatók munkája mennyire képes bekerülni a tudományos fősodorba – s hogy egyúttal milyen mértékű szakmai figyelmet képesek kiváltani. Lendák-Kabók Karolina, az Újvidéki Egyetem oktatójának és kutatójának munkája ezen a téren jelentős mérföldkőnek minősül. Nemcsak azért, mert egy regionális félperifériát, Vajdaságot állítja a középpontba, hanem mert olyan etnikai kisebbségi metszéspontokra világít rá, amelyek sokszor és jó eséllyel nem, vagy csak töredékesen keltik fel a nyugat-európai és a tengerentúli tudományosság érdeklődését. Van azonban még egy aspektusa a párhuzamos kisebbségi vizsgálatoknak – még akkor is, ha e társadalmi csoportok számos jellemzője végül nagyon hasonlónak bizonyul. Arra próbálunk most célozni, hogy ami a helyi kutatókat illeti, a közép-európai etnikai kisebbségek határkonstrukciói gyakran „befelé való fordulásra” késztetik még őket is. Még az olyan valóban multietnikusnak tartható régiókra is igaz ez, mint Vajdaság, ahol mindössze egy maroknyi specialista képes egyben látni és láttatni a különféle etnikai csoportok múltját és jelenét. Tegyük hozzá: ráadásul egy olyan közegben, amelynek kisebbségi társadalmai rohamos fogyásnak indultak, s jelentős részben falusi vagy kisvárosi miliőben élnek.

Hogy az eddig leírtaknak további súlyt adjunk, ahhoz már vázolnunk kell a kötetben kirajzolódó problémaszemléletet, amely nem más, mint az interszekcionalitás (intersectionality). A szerző elsősorban Ange-Marie Hancock nyomán határozza meg a fogalmat, amely valamilyen politikai, társadalmi vagy jogi elnyomástól szenvedő emberek életére fókuszál, akik a rassz-, osztály-, társadalmi nembeli helyzetük vagy más tényezők miatt kerültek ilyen helyzetbe. Noha ez a társadalmilag privilegizált emberek számára nem egészen nyilvánvaló, de ezek az identitáskategóriák jelentős materiális hatással is járnak, amelyek ráadásul kölcsönhatásba is léphetnek egymással, s összetett hátrányokat (complex disadvantages) okoznak.

A hat fejezetre és a külön közölt következtetésekre tagolt könyv első három fejezete (Bevezetés: az interszekcionalitás mint megélt tapasztalat; Az oktatás a kelet-európai nemzeti kisebbségi nők életében; Korlátozott lehetőségek: nemzeti kisebbségi oktatásügy Szerbiában) tekinthető a téma megalapozásának. Külön érdemes kiemelni a „kontextuális” jellegű fejezetek közül a harmadikat, amely egyfajta kézikönyv jelleget is kölcsönöz a szövegnek, ugyanis részletes helyzetképet kapunk a három etnikai kisebbség szerbiai felsőoktatási lehetőségeiről.

Az elméleti megközelítésmód meghatározása mellett megjelenik Vajdaság történetének vázlata, a szerbiai oktatás- és kisebbségügy helyzete, beleértve a nemzeti tanácsok, vagyis a törvény által szavatolt perszonális autonómia kerete is. Habár a hasonló kontextualizációk veszélye, hogy egy-egy lényeges mozzanatot figyelmen kívül hagynak, ezen a téren nem lehet okunk sok panaszra. A szerző megfelelően vázolja fel a közegeket, amelyek meghatározzák a magyar, a szlovák és a román kisebbségek – ezeken belül pedig mindenekelőtt a nők – helyzetét. Lendák-Kabók hipotézise szerint az etnikai kisebbségek tagjainak kivételesen – az ezekbe a csoportokba tartozó nőknek pedig különösen – nehéz karriert építeniük a szerbiai felsőoktatásban, vagy döntéshozói pozíciókat elérniük. A nemzetépítés logikája szerint működő országban az egyik legsúlyosabb gátló tényező pedig nem más, mint maga a nemzeti nyelv, amely nyelvi akadályként (language barrier) működik. Ami a társadalmi nemet illeti, a szerző gyakran visszanyúl Nira Yuval-Davis meglátásáig, mely szerint a nők egyrészt jelképesen, másrészt ténylegesen is újratermelik az etnikai és nemzeti közösségüket, beleértve a munkaerőt és egyáltalán az állampolgárok népességét – vagyis azzal, amit tesznek, a nemzeti identitást őrzik. Ez a tézis „patetikusnak” tűnhet, s a kötetben nem feltétlenül lehet minden ponton világosan hozzákapcsolni az empirikus anyaghoz, ugyanakkor az abból kirajzolódó tendenciák mégis igazolni látszanak Yuval-Davis állításainak tartalmi lényegét.

A könyv negyedik, ötödik és hatodik fejezete (Elveszve a fordításban: a nyelvi akadály nemzeti kisebbségi végzős gimnazistákra gyakorolt hatása; A nyelvi akadály mint az etnikai „üvegplafon”: etnikus mikroverzumok a szerbiai egyetemeken; Az akadémiai karrier ára a nemzeti kisebbségi nők számára) képviseli az empirikus részt, amelynek egyik jelentőségét az adja, hogy részben kvantitatív, részben kvalitatív módszerekkel készült kutatásokról van szó. Lendák-Kabók egyrészt elvégzett egy 2192 fős kérdőíves felmérést a három kisebbség gimnáziumi végzősei között, majd 45 félig strukturált interjút készített olyan, a kisebbségekhez tartozó nőkkel és férfiakkal, akik a szerbiai felsőoktatásban tanultak és dolgoztak valamilyen módon. Akár kifogást is lehetne emelni az eltérő módszerek ilyetén alkalmazásával szemben, ám a gondolatvezetés és az argumentáció terén végül nem találhatunk a szövegben jelentős következetlenségeket, s teljesen világos, hogy a nemzetiségi gimnazista évek miképp határozhatják meg a felsőoktatási időszak kilátásait. Például látható, hogy az anyanyelvi oktatás meglétének köszönhetően nem ütközik nyelvi akadályba a gimnázium elvégzése, ezek a nyelvi lehetőségek aztán jócskán beszűkülnek a felsőoktatási szférában. Egészen magas, 40% azon gimnáziumi érettségizők aránya mindhárom közösség esetében, akik a végzést követően elhagyják Szerbiát, és az anyaországaikban tanulnak tovább. Ezek a hallgatók leggyakrabban azzal érvelnek, hogy így EU-s oklevelet kaphatnak – vagyis többé már nem a nyelvi korlát szerepel az első helyen, ami az „agyelszívás” jelenségének kiváltó okait illeti.

E ponton érdemes felvetni a félperiféria fogalmát, amelyet Lendák-Kabók is használ, elsősorban Marina Blagojević művére támaszkodva. Számos téren látszik, hogy mit jelent ez a gyakorlat három etnikai kisebbség és az ezekbe tartozó nők esetében. A félperiféria fogalmának magyarázó ereje – megfelelő esetekben alkalmazva – igencsak jelentős. Talán indokolt lett volna hangsúlyosabb használata az argumentáció során, ugyanakkor így is megfelelő.

A társadalmi nem és nemzetiség metszéspontjának egyik legszemléletesebb következménye, hogy a szerbiai felsőoktatási tanulmányaikat elkezdő magyar női hallgatók az általuk tapasztalt egyenlőtlenséget és diszkriminációt az elégtelen szerb nyelvtudásuk (a szerző metaforikus szóhasználatában ez egyfajta „üvegplafon”) számlájára írják. Egyúttal vonzóbbnak tartják a nyelvileg igényesebb társadalom- és bölcsészettudományi szakokat a társadalmi nemekre vonatkozó sztereotípiák, valamint amiatt, hogy ezek a szakmák fontos szerepet játszanak a nemzeti kisebbségi közösségek fenntartásában (itt köszön vissza legerősebben Yuval-Davis hatása). Lendák-Kabók ezzel kapcsolatosan azt állítja, a nők tudat alatt felelnek meg ezeknek az elvárásoknak. További érdekes megállapítás, hogy a nők kevésbé tartják vonzónak a politikai szerepvállalást és/vagy a mintaadást vezetői pozíciókban az oktatói és kutatói munkához képest. Ehhez képest a férfiakat sokkal jobban érdekli az intézmények vezetése és menedzselése.

Felmerül a kérdés, hogy voltaképp milyen eltérések tapinthatóak ki a három etnikai kisebbség tagjai – s burkoltan a valamilyen értelemben vett etnikai intellektuális elitük tagjai – között? A könyv alapján összességében úgy tűnik, nagyon hasonló kihívásokkal küzdenek, így például anyaországaik EU-tagsága, az ezekkel járó előnyök, alkalmasint jobb gazdasági helyzetük ugyanolyan hatással vannak a kibocsátó közösségek fennmaradási kilátásaira. Eltérés mutatkozhat a magyar, a szlovák és a román közösségek tagjai közt már abban is, hogy mekkora kisebbségi intézményrendszer áll a rendelkezésükre. Ezek a lehetőségek egyenesen arányosak a számarányaikkal, részben akár a nemzeti tanácsaik aktivitásával is (l. pl. az ösztöndíjak biztosítását). Vannak persze kulturálisan/nyelvileg is nyilvánvaló eltérések, így például a szlovák interjúalanyok rendszeresen beszéltek arról, hogy – a többségüknél azért meglevő, észrevehető akcentusuk ellenére – a szerb és a szlovák nyelv közös szláv alapjának köszönhetően kevesebb gondjuk van az előrehaladással mind a tanulmányok, mind a karrier esetében.

Említsük még meg azt a jelenséget, amelyre a kötet mind szövegileg, mind szerzői gesztusában felhívja az olvasó figyelmét. Ez nem más, mint az etnikai és regionális beágyazottság közös metszéspontja, vagyis hogy az etnikai kisebbségekhez tartozó kutatók egyszerre három felsőoktatási közegben mozognak: a szerbiaiban, az anyaországiban és a vajdaságiban. Hogy mindegyikben elismertek legyenek, mind a férfiaknak, mind a nőknek keményen meg kell dolgozniuk – ami egyszerre jelenthet előnyöket és hátrányokat is. Talán ez az egyik legérdekfeszítőbb további kutatási irány: fényt vetni az akadémiai multilokalitás mibenlétére. Ugyanakkor ami a szerzőt illeti, könyve és kutatásainak hasznossága már önmagában azt bizonyítja, hogy lehetséges a helyi/regionális témákat úgy megragadni, hogy azok mind „itt”, mind „ott” – vagyis nyugatabbra – jelentős érdeklődésre tartsanak számot.

Vataščin Péter

Rövid URL
ID6481
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.

Szeghy-Gayer Veronika: Tost László, Kassa polgármestere

Kassa, Kassai Magyarok Fóruma, 2022, 220 p. Váczy Péter – akit a két világháború közötti kisebbségi magyar közvélemény talán a „legszlovenszkóibb történészként”[1] tartott számon, mivel...
Bővebben

Részletek

Kassa, Kassai Magyarok Fóruma, 2022, 220 p.

Váczy Péter – akit a két világháború közötti kisebbségi magyar közvélemény talán a „legszlovenszkóibb történészként”[1] tartott számon, mivel Ruttkához és Kassához is kötődött – megkerülhetetlen igazodási pont. 1931-ben megjelent tanulmánya a helytörténetírásról, majd száz év távlatából fontos elrugaszkodási alapot nyújthat Szeghy-Gayer Veronika új szemléletű Tost-monográfiájához, annak szélesebb körű értelmezéséhez.

Váczy sajnos ma már alig olvasott tanulmánya a helytörténeti módszer és a lehetőségek azonosítására és körültekintő elemzésére fókuszál, miközben a történész személyiségét mértéktartóan háttérbe helyezi. Szerinte az általános történetfelfogás és a szintézisekre épülő historiográfia nem számol a helytörténeti relativitással, magyarán: a nagy ívű társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális tendenciák összefoglalói sebezhetők, sőt megállapításaik puszta sémák szintjére süllyedhetnek, mert esetleg nem számolnak a viszonylagosság jelenlétével. A régió (Váczynál vidék) esetében az általánosító történetírást szerényebb megnyilvánulásokra inti, hiszen aprólékos részletrajzot nem képes festeni és emellett, mivel az empíria felett áll, kevésbé szól a „a Ma emberéhez.” Ugyanakkor a részletkutatást sem idealizálja. Váczy mégsem lát versengést a kétféle históriai megközelítésben, sőt az általánosító jellegű megközelítéseknek a kutatás helyi jellegű eredményeire kell(ene) támaszkodniuk. Az alapvető kérdés az, hogy a helyi mintákat vizsgáló történész milyen módon dolgozza fel az egyes „ténycsoportokat.” Köztudomású mindenki számára, hogy „a rendelkezésre álló források döntik el a követendő utat.”[2]

Gondolatmenete inspiráló, de egy ponton mégis módosítom, illetve más az alapállásom: vizsgálódásomból nem küszöbölöm ki a „az író változó értékű személyiségét”, mert Szeghy-Gayer hely- és személyiségtörténeti kutatásainak indítóokait is keresem (Váczy frappánsan fogalmaz erről: „A történész ő, aki a történetírás jelenlegi állását testesíti meg reálisan nem létező személyében[3]). Ugyanúgy azonban „a helytörténeti módszer előnyeire és hátrányaira” is fel akarom hívni a figyelmet.

Szeghy-Gayer Veronika a fiatal szlovákiai magyar történésznemzedék egyik legsokoldalúbb tagja, hiszen amellett, hogy (magyar, zsidó) kisebbségtörténettel, a politikai elitekkel, a közép-európai emlékezetkultúra változataival és változásaival foglalkozik, érdeklődése kiterjed egy társadalomtörténeti alapozottságú város- és régiótörténetre is.

Szeghy-Gayer a fentiekben vázolt Váczy-féle tudományelméleti és helytörténeti keretre (Buda, Kassa, Árva vagy éppen Sáros és Zemplén földrajzi tere) helyezi fel az „életrajzi vásznat”, melyre aprólékos pontossággal, minden releváns és használható forrást felhasználva festi fel Tost László nem éppen töretlen, akadályokkal és buktatókkal teli, egyben tragikus élettörténetét és az egykori kertészdinasztia történetét a 18–19. század fordulójától a 20. századig.[4]

A szerző motivációja példaértékű (az egykori Tost-ház inspirálja): a múlt faggatásával a jelen jobb megértése, egyúttal a történelem élettel való megjelenítése a célja. Valahol ez a habitus a regényíróé: a képzelet hatalmára talál rá, ahogy fogalmaz: „a különleges épület egyszerre hús-vér emberekkel népesült be a szemem előtt.”[5] Ezt a hangulatot ugyanakkor az élet tragikuma hatja át. Szeghy-Gayer Tost László életének bonyolult összefüggéseire fókuszál és életének nem önkényesen kihasított szeletét vizsgálja. Kis arányokkal dolgozik, melyben a szereplők – különösen az özvegyek, akik sorsa külön történeteket mutat – elfoglalják valós helyüket.

Hangsúlyozni kell, és a szerző ezt nem is titkolja, hogy nem ideális forrásanyaggal és ténycsoportokkal dolgozott, hiszen a Tost-hagyaték mint zárt levéltári egység nem létezik, így nemcsak Tost László, hanem a Tost család történetének rekonstruálása is a források szűkössége miatt megszakítottságokkal terhelt. Ellenben éppen ez a hiány lendíti őt új megközelítések felé, miközben az általános vagy országos történeti eseményeket pontosan mérlegelve helyezi el. Ezt a helyzetet, egyben kutatói kihívást – számomra szimpatikus módon – a kötet végén kellően meg is indokolja.

Az olvasmányosan és érdekfeszítően megírt és kellő arányokkal (szöveg és kép harmonikus egysége) megszerkesztett könyv tizenöt fejezetből szerveződik. Alapos, a szöveget nem terhelő jegyzetekkel van ellátva. A kötet végén a források, a felhasznált irodalom és egy rövid szerzői portré kap helyet.

Szeghy-Gayer Veronika könyve jól jelzi, hogy szűkebb tájainkon a társadalomtörténet-írás immár mind erősebb pozíciókra tesz szert, és az Erős Vilmos által egy évtizede rögzített nem éppen kedvező állapot, mármint a diszciplína-torlódás[6] (tehát a politikatörténet egyeduralma és a társadalomtörténészek marginális szerepe) feloldódófélben van, s a társadalomtörténeti szempont a (szlovákiai magyar) történeti gondolkodásban alapvető és pozitív változásokon megy keresztül.

Gaučík István

Rövid URL
ID6479
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.

Bajcsi Ildikó: Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944)

Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus, 2023, 204 p. Bajcsi Ildikót, a budapesti Clio Intézet tehetséges fiatal kutatóját nem kell bemutatni, hiszen tudományos körökben mind Magyarországon,...
Bővebben

Részletek

Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus, 2023, 204 p.

Bajcsi Ildikót, a budapesti Clio Intézet tehetséges fiatal kutatóját nem kell bemutatni, hiszen tudományos körökben mind Magyarországon, mind Szlovákiában jól ismertek írásai, s a történelem iránt érdeklődő nagyközönség is gyakran hallhatja előadásait. Korához képest meglehetősen gazdag életművéből itt csak néhányat említek: mindenekelőtt a legelső monográfiáját, mely doktori témája lezárásaként Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában: A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után címmel jelent meg. (Bajcsi 2021.) Ezenkívül a Clio Intézet honlapján elektronikus formában számos nagyobb lélegzetű munkáját olvashatjuk, ilyenek például a Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a Komáromi járásban, (Bajcsi 2020c) vagy a Szlovák történészek Trianon értelmezései: Historiográfiai áttekintés (1989–2019), (Bajcsi 2020b) vagy „Az új életnek útjában áll a zsidóság”: Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940) (Bajcsi 2023b) című írások.

Ez alapján is jól látható tehát, hogy a társadalomtörténész szakíró érdeklődésének homlokterében Komárom városa és térsége, a kisebbségi lét és identitás, valamint a helyi zsidóság története áll, és hogy jellemzően a 20. század első felére vonatkozóan folytatja e sokszor igencsak bonyolult módon egymásba kapaszkodó témák tudományos igényű feldolgozását.

Itt ismertetett kötetének bevezetőjében utal arra, hogy az szintén a Clio Intézet honlapján elektronikus formában elérhető Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941) (Bajcsi, 2020a) című korábbi művének az 1944-ig kibővített változata. Saját szakírói tapasztalatom alapján jegyzem meg: ez az eljárás mindképpen helyes, hiszen újabb és újabb források mindig előkerülnek, vagy a meglévők új szempontú elemzésének lehetősége nyílik meg. Ahogy mondani szoktam: kész könyv nincsen!

Ami a kötet mögött álló kutatások munkamódszerét illeti, az a társadalomtudományok elvárásait követi, és azokat minden tekintetben kielégíti. A szerző előbb feldolgozta a rendelkezésre álló magyar és szlovák nyelvű szakirodalmat témájára, különösen Komárom térségére és a felvidéki zsidóságra vonatkozóan, a meglévő anyagot könyvének fejezeteibe osztotta. Megjegyzem, ha csak az irodalomból a térséget illető tények és megállapítások összegyűjtése történt volna meg, már az is jelentős előrelépés lett volna a további kutatások folytatására nézve. A szerző könyvének azonban a legfőbb hozadékát az jelenti, hogy az országos problémák helyi szintű megvilágításához levéltári forrásokat tárt fel, amiket azután a szakirodalom alapján megrajzolt történeti kontextusba tökéletesen behelyezett. E kutatásait főleg a Nyitraivánkán működő Nyitrai Állami Levéltárban s annak komáromi fióklevéltárában folytatta, ahol a Magyarországhoz visszacsatolt Komárom vármegye főispáni és alispáni, a Komáromi járás főszolgabírói, továbbá Komárom törvényhatósági jogú város iratait vizsgálta. Ezenkívül még nagyszámú korabeli sajtóanyagot is áttekintett, közülük csak a Komáromi Lapok cikkeit említem meg. Mindez azért is jelent nóvumot, mert ezeknek a forrásoknak a nagy része korábban még nem látott napvilágot egyetlen feldolgozásban sem.

A csaknem hétszáz (!) lábjegyzetben rendkívül gondosan adatolt, bőséges szakirodalom-jegyzékkel ellátott, 13 fejezetbe (azokon belül alfejezetekbe) tagolt könyv ne riassza el a történelemtudomány iránt „csak” laikusként érdeklődő nagyközönséget, hiszen Bajcsi Ildikó olvasmányos, közérthető stílusa, művének erősen strukturált, logikus felépítése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó az események labirintusában ne tévedjen el. Ráadásul írását megható és megrázó személyes történetek színesítik, melyek még olvasmányosabbá teszik. Ilyen például Földes Sándorné komáromi lakos kérelmének esete, amit kislánya érdekében egyenesen Horthy Miklósnéhez intézett a következő szöveggel: „20 éves kislányom, ki református hitre tért, úgyszintén én is, – a II. sz. zsidótörvény szerint zsidónak számít, s hiába végezte kitüntetéssel a pozsonyi magyar kereskedelmi akadémiát – nem kap sehol kenyeret, – mert zsidónak számítják. A legrosszabb gondolatokkal foglalkozik, s attól kell tartanom, hogy öngyilkosságot követ el reménytelen helyzetében.” (Bajcsi 2023a, 82. p.) Hogy eredményes volt-e a kérvény? Ez is kiderül Bajcsi Ildikó könyvéből.

A szerző nagyközönség iránti nyitottságát szintén kifejezi, hogy igényesen összeválogatott korabeli fényképeket is találunk kötetének lapjain. Ráadásul olyan ritka kép is van köztük, mint amilyen a komáromi Wilhelm családról készült fotó, melyet a szerző a Komáromi Zsidó Hitközség gyűjteményéből és engedélyével közölt.

A könyv szerkezetét alapvetően a kronológia elve határozza meg: a kötet témája, azaz a komáromi zsidóság diszkriminációja – természetesen az előzmények lényegre törő összefoglalása után – az első bécsi döntés (1938. november 2.) után „kerül középpontba”, majd a második, a harmadik és a negyedik zsidótörvény helyi végrehajtását és hatását vizsgálva a gettósítás és deportálás időszakáig jut el.

Bár helyesebbnek tartanám, ha a könyvet maga az Olvasó fedezné fel, úgy gondolom, hogy egy könyvismertetésnek a tömör tartalmi összefoglaló, illetve a bemutatott főbb problémakörök felvázolása mindenképpen része. E helyen – az ismertetés terjedelmi kereteire figyelemmel – nem fejezetenként haladok, hanem azon logikai vonal mentén, amit én látok.

A csehszlovák politikusoktól egyáltalán nem állt távol az antiszemitizmus: a helyi zsidó lakosságot bántalmazta a bevonuló csehszlovák katonaság a trianoni impériumváltáskor. 1921-től kezdve azonban a népszámlálások alkalmával beiktatták a zsidó nemzetiség kategóriáját, ami összekapcsolódott a csehszlovákiai magyarság számarányának csökkentésére irányuló törekvéssel. Mindazonáltal a komáromi zsidó közösség nagy része magyar anyanyelvű és érzelmű maradt. Bajcsi Ildikó könyvéből megtudjuk, hogy – az 1944-ben Auschwitzban elhunyt – Waldmann Ernő rabbi még a csehszlovák tanfelügyelőt is kioktatta: „Uram, a mi hitközségünkben nincs egyetlen ember sem, aki az államnyelvet tudná, nem szükséges tehát, hogy a lelkész ismerje azt.” (Bajcsi 2023a, 26. p.)

A dél-szlovákiai – és azon belül a komáromi – zsidóság mégis szorongással fogadta az első bécsi döntést, ugyanis a visszacsatoláskor Magyarországon már hatályban volt az első zsidótörvény. A szerző kiemeli, hogy ezt a helyi zsidóság szempontjából a „kisebbik rossznak” kell tekinteni, mert az 1939 márciusában, Németország bábállamaként megalakult tisói Szlovákiában már 1939-ben a nürnbergihez hasonló faji alapú zsidórendeletet bocsátottak ki. A visszacsatolást követően megtörténtek az első antiszemita incidensek, úgymint Komárom főorvosának, Magyarországon az első agydaganatműtétet végrehajtó Lipscher Mór mellszobrának a széttörése.

A kötetnek rendkívül fontos része a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterének, vagyis Jaross Andor antiszemitizmusának mélyelemzése, aki kulcsszerepet játszott a „visszatért” „opportunista” zsidóság képének a megteremtésében. A zsidóellenes irányt vett Felvidéki Magyar Hírlap például azt állította, hogy a zsidók saját pártot alapítottak, a népszámlálásnál is zsidónak vallották magukat, így Pozsonyban és Kassán annyira leesett a magyarság aránya, hogy elveszett a nyelvhasználati joga. A szerző rámutat, hogy az államváltást követően Kassán valóban magas volt a zsidóság asszimilációja, ez azonban Komáromra nézve nem igaz. Ezenkívül mindenképpen ki kell emelni, hogy Bajcsi Ildikó Jaross nézeteit megvizsgálta a Budapest Főváros Levéltárában őrzött népbírósági periratok tükrében is. Továbbá szól Jaross mentesítési ügyeiről s a felvidéki miniszternek és körének az iparengedélyek revíziójával kapcsolatos korrupciós ügyeiről. Fontos szerepet játszott ugyanis a dél-szlovákiai zsidóság gazdasági ellehetetlenítésében, hogy felülvizsgálták iparengedélyeiket. A kötetben számos helyi vonatkozású iparrevíziós üggyel találkozunk, továbbá a társadalomba egyre inkább beépített antiszemitizmus következményeként személyes konfliktusok egész sorát olvashatjuk. Ilyen például az – a helyzet tragikumában korunk olvasóját mégiscsak megmosolyogtató – eset, amikor Lovász Ferenc a zsidó származású Reif Henriket azért jelentette fel, mert „1939. október 3-án az Otthon kávéházban összeszólalkozás közben azt mondotta neki, hogy ő egy »szar« és a levente intézmény is egy »szar«” (Bajcsi 2023a, 93. p.) – ahogy olvashatjuk azon az iraton, amit a szerző az általa szintén átkutatott Komáromi Királyi Ügyészség anyagában lelt meg.

A második zsidótörvényt követő időszak feldolgozásában világosan kirajzolódik Alapy Gáspár komáromi polgármester és a városvezetésben szintén részt vevő Balogh Miklós temetkezési vállalkozó konfliktusa. Alapy ugyanis túlzottan toleráns magatartást tanúsított a helyi zsidókkal szemben, így 1944-ben őt is deportálták. A szerző egyébként a Polgármesteri székből a marhavagonba című munkájában külön is megörökítette Alapy emlékét. (Bajcsi 2020d)

A továbbiakban szemléletesen mutatja be a zsidótörvényeket kijátszó stróman-rendszert, valamint a csendestársi viszony helyi működését – az előbbiről a könyvben idézett Komáromi Lapok egyik cikke így ír: „Élvezik a keresztény konjunktúra gyümölcseit, s a százhatvan-kétszáz pengővel jutalmazott szalmaember, az üzleti pótanyag az utcán sétál, vagy az üzletajtó előtt sütkérezik, hiszen jól megfőzte a levesét.” (Bajcsi 2023a, 92. p.)

Megtudjuk, hogy a harmadik zsidótörvényt Alapy is szorgalmazta, ugyanis attól a jogalkalmazás egyértelműsítését és a törvénytelenségek megszüntetését várta. Ez érdekes következtetésre vezethet: bár a harmadik zsidótörvény német mintára kétségkívül faji alapokra helyezkedett, továbbra is a sajátosan magyar, jellegében gazdasági-szociális („Prohászka-féle”) antiszemitizmus érvényre jutását segítette. 1941-ben azonban már felsejlik a Komáromi Lapok hasábjain a holokauszt víziója: „Egyik vezető tisztviselőnk mondta, mikor a zsidóknak a piacról kitiltását követelték tőle, hogy ő – bár nem antiszemita –, mégis hajlandó mind a zsidót kivégeztetni, ha azt a törvény elrendeli, de amit a törvény nem parancsol, azt nem hajtja végre éppen a törvénytiszteletnél fogva.” (Bajcsi 2023a, 105. p.)

A sajtó zsidóellenes látásmódját a szerző által összegyűjtött olyan korabeli cikkek is jól tükrözik, amelyek a zsidóság gazdasági sztereotípiáit erősítették. A szerző ezzel azt is jelezte, hogy a gazdasági csalások kapcsán elsősorban a zsidókat jelenítették meg. Weisz Dezsőnek például 400 pengős pénzbüntetést kellett fizetnie, mert közfogyasztás céljából hozott forgalomba 40 rész vízzel kevert tejet. 1943-ban pedig internálták juhtúróval való üzérkedés miatt, mivel áruját a hatósági ár több mint kétszeresén árusította. (Bajcsi 2023a, 123. p.)

Mivel az 1920 és 1935 közötti csehszlovák földreform során kiosztott birtokokból magyarok alig részesedtek, a negyedik zsidótörvény végrehajtása során ennek kompenzálására törekedtek, sőt a csehszlovák földreform revíziója nyomán számos jogszerű zsidó birtokszerzést is hatálytalanná tettek. Bajcsi Ildikó könyvében rávilágít a földek újraosztását övező korrupcióra, és bemutatja, hogy milyen lépéseket tettek a termelés folyamatosságának biztosítására.

Az 1943. év a magyarországi zsidóság szempontjából átmenetet jelentett, mivel a törvényhozás gyakorlatilag szünetelt. A szerző azonban további érdekességeket emel be, egyebek között a komáromi munkaszolgálatosokról. Például a népbírósági iratanyagból közli azt az esetet, amikor Gimes Ottó munkaszolgálatos így panaszkodott őrmesterére: „Durmics őrmester állandó rettegésben tartotta a századot, folyamatosan zsidózott, éltette Szálasit és bennünket rendszeresen véresre vert. Durva, kíméletlen, minden gazságra elszánt szadista természetű Durmics válogatott kínzásokat alkalmazott, pocsolyába hajszolt, munka közben állandóan ütlegelt, vagy veretett bennünket, hasáb fákat vert a fejünkhöz, a jeges Dunába kényszerített egyeseket, így Kellner nevezetű bajtársam az így szerzett betegségébe belepusztult.” (Bajcsi 2023a, 157. p.)

Az összegzést megelőzően a komáromi zsidóság gettósításáról, az életben maradásért vívott kétségbeesett küzdelméről, az embermentőkről és a deportálásról olvashatunk – egy bőrkereskedő például a csendőrökhöz fordult: ha bezárnák őt, megmenekülhetne az elhurcolástól. Szívszorító Holczer Szilárd kéziratos önéletrajzából származó visszaemlékezése is, melyből Bajcsi Ildikó az alábbi részt idézi: „A bevagonírozás borzalmas körülmények között ment végbe, a magyar csendőrök ütlegelve hajtották be a népet, mint a marhákat a vagonokba. Ott aludtak, ott végezték el a szükségleteiket pici kis helyre összetömörítve, a betegek jajgattak, ordítottak, elképzelhetitek, hogy egy ilyen szerelvény, amikor megérkezett Auschwitzba és kinyitották az ajtókat, hogyan nézhetett ki.” (Bajcsi 2023a, 166. p.) A győri és a komáromi szállítmányt egyébként az ausztriai Strasshofba kellett volna irányítani, ám azt tévedésből Kassa felé küldték mégis.

Végül, e meglehetősen vázlatos tartalmi összefoglalás után szeretném a gondos szerkesztői munkát külön kiemelni, mely a Clio Intézetet dicséri, továbbá a kötethez egy személyes ajánlást is fűzni. Én közjog- és közigazgatás-történettel foglalkozom, így – bevallom – merevebb, szabályozásra és végrehajtásra irányuló gondolkodásom miatt viszonylag távolabb állnak tőlem a társadalomtörténeti írások. Ám a társadalomtörténész szerző talán maga sem gondolja, hogy milyen tetemes forrásanyagát dolgozta fel az általam preferált diszciplínáknak. Könyvének leginkább az olyan részei kötöttek le, ahol például azt tárgyalja, hogy 1938 novemberében és decemberében – a katonai közigazgatás időszakában – komáromi zsidókat a csendőrség községi illetőség hiányára hivatkozva hurcolt el, viszont az 1939 februárjában létrejött szlovák–magyar bilaterális egyezmény a községi illetőség helyett már a modernebb, állandó lakhely fogalmát vezette be. (Bajcsi 2023a, 45. p.) Vagy például ahol rátér arra a problémára, hogy mivel Szlovákiában már 1942-ben megkezdődött a zsidók tömeges deportálása, átmenekülési hullámmal kellett szembenézniük a határterületeken a magyar hatóságoknak. Az átszökést segítő „bűnszervezetet” 1942 tavaszán Komáromban fedték fel. (Bajcsi 2023a, 124–125. p.)

Azt pedig talán felesleges is említeni – hiszen elég csak a kötet címében szereplő „jog” szótagra rápillantani –, hogy a zsidótörvények helyi alkalmazásához vagy kijátszásához a könyvben mennyi forrásanyagot lehet találni. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy Bajcsi Ildikó az észak-komáromi római katolikus plébánián található keresztelési anyakönyveket is átnézte. Ezáltal pedig a katolikus egyházba történő kikeresztelkedések számát is nyomon követte, ami a zsidótörvények egymást követő sorában az érintetteken – sajnos – már egyre kevésbé segített. Legújabb műve tehát a más szakterülettel foglalkozó kollégáknak is hasznos információkat ad, ezért jó szívvel ajánlom számukra!

Befejezésül: kutatásai folytatására biztatom a szerzőt! Bár kötetének utolsó lapjain érintőlegesen foglalkozik vele, érdekes lenne megvizsgálni a holokausztot túlélők visszatérését, a helyi zsidó közösség újjáépülését az ismét Csehszlovákiához került területen, az újabb impériumváltás fényében. Érdemes lenne a forrásanyagot a magyar közigazgatás szempontjából nézve is rendszerezni, esetleg még kiegészíteni, a főispán, az alispán és a szolgabíró(k) személyéről, pályafutásukról, jogalkalmazási gyakorlatukról és különösen a zsidósághoz való viszonyukról még többet megtudni, pontosan úgy, ahogy kirajzolódik előttünk Alapy polgármester gondolkodása is. Kívánom, hogy a szerző az eddigiekhez hasonló sikerrel folytassa a témában a kutatásait!

*

Bajcsi Ildikó 2023a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.

Bajcsi Ildikó 2023b. „Az új életnek útjában áll a zsidóság”: Jaross Andor és a zsidókérdés (1938–1940). Clio Műhelytanulmányok, 1. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2021. Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában: A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után. Budapest, L’Harmattan.

Bajcsi Ildikó 2020a. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi zsidóság diszkriminációja (1938–1941). Clio Műhelytanulmányok, 11. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020b. Szlovák történészek Trianon értelmezései: Historiográfiai áttekintés (1989–2019). Clio Műhelytanulmányok, 4. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020c. Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a Komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok, 2. sz. https://www.clioinstitute.hu/muhelytanulmanyok

Bajcsi Ildikó 2020d. Polgármesteri székből a marhavagonba (Alapy Gáspár). In: Czókos Gergely–Kiss Réka–Máthé Áron–Szalai Zoltán (szerk.): Magyar hősök: Elfeledett életutak a 20. századból. Budapest, Mathias Corvinus Collegium–Nemzeti Emlékezet Bizottsága–Mandiner.hu, 11–15. p.

Hollósi Gábor

Rövid URL
ID6476
Módosítás dátuma2023. szeptember 8.