Anikó Dusík: Eötvös novel

Content in original language

A re­gény

A re­gény mű­fa­ja az 1830-as évek má­so­dik fe­lé­ben jut je­len­tő­sebb sze­rep­hez a ma­gyar iro­da­lom­ban. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt és több­nyi­re vissz­hang­ta­lan pró­bál­ko­zá­sok után, 1836-tól fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő je­len­lé­te a ma­gyar iro­da­lom­ban. 1836-ot meg­elő­ző­en a har­min­cas évek el­ső fe­lé­ben két je­len­tős ese­mény irá­nyít­ja kon­cent­rál­tab­ban a ha­zai kö­zön­ség és az iro­dal­mi köz­vé­le­mény fi­gyel­mét a mű­faj­ra. Az egyik Fáy And­rás 1832-ben meg­je­le­nő re­gé­nye, A Bélteky-ház, a má­sik Baj­za Jó­zsef A ro­mán köl­tés­ről cí­mű el­mé­le­ti írá­sa, amely 1833-ban je­le­nik meg a Kri­ti­kai La­pok­ban.
Az iga­zi át­tö­rést azon­ban 1836 je­len­ti. Eb­ben az év­ben négy ere­de­ti ma­gyar re­gény je­le­nik meg, s a kö­vet­ke­ző évek a ma­gyar re­gé­ny szám­be­li nö­ve­ke­dé­sét, a mű­faj el­ső nép­sze­rű, is­mert és el­is­mert szer­ző­jé­nek „meg­szü­le­té­sét” hoz­zák. Az „át­tö­rés” évé­nek leg­je­len­tő­sebb, legidőtállóbb re­gé­nyét, az Abafit író Jó­si­ka Mik­lós a kor ün­ne­pelt ro­mán-író­ja lesz. Ol­va­sott­sá­gát, nép­sze­rű­ség­ét és el­is­mert­sé­gét tö­ret­le­nül őr­zi 1848/49-ig, an­nak el­le­né­re, hogy a kez­de­ti évek­ben meg­je­lent re­gé­nyei szín­vo­na­lát a negy­ve­nes évek­ben már nem tud­ja meg­ha­lad­ni (né­ha el­ér­ni sem).
A mű­faj szem­pont­já­ból a negy­ve­nes évek je­len­tős ese­mé­nye­i­nek szá­mí­ta­nak Eöt­vös Jó­zsef re­gé­nyei, me­lyek a cél­ra­tö­rő, sab­lo­nos, egy­re fel­szí­ne­sebb Jó­si­ka-mű­vek­kel szem­ben a mű­faj ös­­sze­tett­sé­gé­re, gon­do­la­ti tar­tal­ma­kat meg­je­le­ní­tő sze­re­pé­nek fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­nek. Eöt­vös szá­má­ra a tör­té­net me­sé­je csak ke­ret, egy olyan te­rep, amely a vi­lág és az én kér­dé­se­i­nek, konf­lik­tu­sa­i­nak, le­het­sé­ges sze­re­pe­i­nek be­mu­ta­tá­sá­ra szol­gál.
Jó­si­ka és Eöt­vös re­gé­nyei ugyan­ak­kor egy­for­ma in­ten­zi­tás­sal figyelemztetnek a pró­za­nyelv nor­ma­te­rem­tő min­tá­já­nak hi­á­nyá­ra. Jó­si­ka re­gé­nye­it az el­ső­sor­ban a sza­vak szint­jén ér­zé­kel­he­tő ke­re­sett­ség te­szi za­va­ró­vá. Eöt­vös ol­va­sói a kör­mon­dat­ok ten­ge­ré­ben ful­do­kol­nak. Mind­két író szö­ve­gei a pró­za­nyel­vi nor­mák ki­a­la­ku­lat­lan­sá­gát jel­zik. Az eöt­vö­si pró­za lí­ra­i­sá­ga, képisége azon­ban még így is Jó­si­ká­nál je­len­tő­sebb író­nak mu­tat­ja Eöt­vöst.
A nyel­vi vál­tás, a nor­ma­te­rem­tés a negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­nek ele­jén szü­le­tő új pró­zá­ban fi­gyel­he­tő majd meg. A szer­ke­ze­té­ben és szó­kész­let­ében a köz­nyel­vi­hez kö­ze­lí­tő, iro­dal­mi vá­lasz­té­kos­sá­gát, ké­pi ere­jét fel nem adó nyelv „meg­ta­lá­lá­sa” Jó­kai ne­vé­hez köt­he­tő. A cél­hoz ve­ze­tő úton ugyan­ak­kor Pe­tő­fi pró­za­nyel­vé­nek ha­tá­sa, sze­re­pe is meg­ha­tá­ro­zó.

Eöt­vös

Az em­ber­nek „se­hol nyughelyet ta­lál­nia nem le­het; a vi­lág­ban, mert az em­be­rek, a ma­gány­ban, mert ön­ér­zel­mei nem en­ge­dik pi­hen­ni” – fo­gal­maz­za meg a re­gé­nyei kon­cep­ci­ó­já­nak alap­ja­ként ol­vas­ha­tó gon­do­la­tot Eöt­vös A karthausiban (AK I, 142). Eöt­vös a vi­lág­ban és ön­ma­guk­ban ke­re­ső, nyug­ta­lan, sza­bály­ta­lan, a nem­ze­ti ro­man­ti­ka-prog­ram el­vá­rá­sa­i­hoz ké­pest ös­­sze­tet­tebb fi­gu­rá­kat ked­ve­li. Kö­zös­sé­gi­nek ne­vez­he­tő kér­dé­sek, cé­lok meg­je­le­ní­té­sé­ben sem egy­ér­tel­mű­sít.
A karthausi Eöt­vös Jó­zsef el­ső re­gé­nye. Önál­ló ki­adá­sá­ra 1842-ben ke­rült sor. Ugyan­eb­ben az év­ben meg­je­lent a re­gény né­met for­dí­tá­sa is Der Karthäuser cím­mel (Szinnyei I, 256).
A mű­vet ha­gyo­má­nyo­san szen­ti­men­tá­lis re­gény­ként je­lö­li a szak­iro­da­lom; az „egye­te­mes vi­lág­fáj­da­lom, ki­áb­rán­dult­ság és em­ber-meg­ve­tés” re­gé­nyét lát­va a mű­ben (AMIT, 613–614).
A szen­ti­men­tá­lis re­gény­re uta­ló je­gyek meg­je­le­né­se el­le­né­re a re­gény sok­kal in­kább te­kint­he­tő a szen­ti­men­tá­lis re­gény meg­ha­la­dá­sa kí­sér­le­té­nek, mint „wertheriádának”.
A mű egy je­le­ne­té­ben a dor­bé­zo­ló tár­sa­ság egyik tag­ja a má­si­kat gú­nyo­san „Wertherek eré­nyes utód­já­nak” ne­ve­zi (nem társ­nak, csu­pán utód­nak – AK II, 208), mi­köz­ben a tár­sa­ság egy má­sik tag­ja, Arthur, a csa­ló­dott mű­vész, csa­ló­dott sze­rel­mes, já­ték­szen­ve­dé­lye mi­att csőd­be ju­tott egy­ko­ri ba­rát, ezen az or­gi­ák­kal te­li éj­sza­kán lesz ön­gyil­kos.
ő a re­gény leg­in­kább Werthert idé­ző fi­gu­rá­ja: „Arthur, mert ön­nel nem le­het, a ját­szó­asz­tal­nál ta­nyá­zik, s veszt­ve min­dig, jel­ké­pe le­het­ne Werther szen­ve­dé­se­i­nek, an­­nyi­ra agyon­lö­vé­si ked­vé­ben van”– utal az Arthurra vá­ró sors­ra a mű egyik sze­rep­lő­je, Werner (AK II,130).
Arthur Gusz­táv – a fő fi­gu­ra – fi­a­tal­ko­ri, hűt­len­né, áru­ló­vá lett ba­rát­já­nak, Armand-nak he­lyét fog­lal­ja el Gusz­táv éle­té­ben. De míg Gusz­táv és Armand – a kö­zöt­tük le­vő tár­sa­dal­mi kü­lönb­ség el­le­né­re egyen­ran­gú fe­lek, il­let­ve Gusz­táv ra­jong Armand-ért, ad­dig Arthur párt­fo­go­lás­ra szo­ru­ló, né­mi­leg ter­hes, né­mi­leg ide­ge­sí­tő. „Éle­tem­nek át­ka a ha­tá­ro­zat­lan­ság. Áb­rán­do­zó va­gyok, akar­ni nincs erőm. Hó­na­po­kig élek egy ked­venc gon­do­lat­ban, ter­ve­ket al­ko­tok, át­gon­do­lok min­den le­he­tő­sé­get, él­ve­zem elő­re gyö­nyö­re­it, le­győ­zök kép­ze­tem­ben min­den aka­dályt, s ha a pil­la­nat eljő, nincs erőm” – mond­ja ma­gá­ról (AK II, 27).
A szkep­ti­kus Armand, mi­u­tán hi­á­ba ke­re­si he­lyét a vi­lág­ban, csa­lád­ja kö­ré­ben vé­gül meg­ta­lál­ja azt, ami­ért él­ni tud, ke­se­rű­ség és vi­lág­meg­ve­tés nél­kül. Gusz­táv­val és Arthurral szem­ben alak­já­nak erős bel­ső di­na­mi­ká­ja van, ezért lesz ő a tör­té­net egye­dü­li túl­élő­je. Mint­ha szi­ge­ten él­ne (ma­gán­élet, bol­dog­ság, sze­re­tet) – mint Cson­gor vagy mint majd Az arany em­ber Tí­már Mihálya –, még­is ő az egyet­len, aki az élet­tel ös­­sze­egyez­tet­he­tő vá­laszt ta­lál kér­dé­se­i­re (két­sé­ge­i­re).
Armand-nal el­len­tét­ben Arthur (Gusz­táv hi­á­ba ke­re­si ben­ne Armandot) még az ön­gyil­kos­sá­got vá­laszt­ja. Gusz­táv pe­dig, a val­lás­ra hi­vat­koz­va, a ko­los­tort, ame­lyet az egy­ház ál­tal az ön­gyil­kos­ság he­lyett fel­kí­nált al­ter­na­tí­vá­nak tart („Mi­kor a ke­resz­tény val­lás az ön­gyil­kos­sá­got megtiltá, va­la­mit kelle ad­ni he­lyé­be: s a ko­los­tort adá pótlékúl…” AK II, 262). Mind­ket­te­jük me­ne­kü­lé­se cél­ta­lan…
(Kérdéses,hogy Gusz­táv ese­té­ben tel­je­sen ér­tel­met­len-e ?)
Gusz­táv, a re­gény hő­se, a szív nél­kü­li em­ber. „Ne­ve­lé­se el­vég­ző­dött: húsz esz­ten­dős, s nincs szí­ve” (AK I, 36). Van­nak áb­ránd­jai, van­nak il­lú­zi­ói, mert fi­a­tal (míg fi­a­tal), de vak min­den ön­ma­gán túl le­vő em­be­ri iránt. Ezt az én-re va­ló kon­cent­rá­lást je­le­ní­ti meg a re­gény szö­ve­ge is, amely a di­na­mi­kus, re­gény­sze­rű, de ön­gyil­kos­ság­ba és meg­aláz­ta­tá­sok­ba tor­kol­ló har­ma­dik részt (an­nak má­so­dik fe­lét) le­szá­mít­va óri­á­si mo­no­lóg: Gusz­táv­ról – Gusz­táv­tól.
A hal­dok­ló Gusz­táv vég­aka­ra­ta, utol­só üze­ne­te – „Sze­res­se­tek!” (AK II, 281) – az én szív­te­len­sé­ge és ön­zé­se (az önös­ség) fe­lől ol­vas­va nyer a szen­ti­men­tá­lis re­gé­nyen túl­mu­ta­tó je­len­tést.
A szen­ti­men­tá­lis re­gény je­len­tés­kö­ré­nek meg­ha­la­dá­sát az is­mét­lés ré­vén hang­sú­lyos – már a ro­man­ti­ká­ra uta­ló – (egy­más­ba kap­cso­ló­dó) je­gyek is mu­tat­ják:
– az egyén és a tö­meg konf­lik­tu­sá­nak prob­lé­mái (I, 67; I 75; I, 152: „Csak tá­vol­ról nagy az em­ber, csak ha egye­di­sé­ge a tö­meg­ben el­tű­nik”; „a nép nem az, mi­nek gondolá”);
– az Is­ten kép­má­sa­ként ál­mo­do­zó em­ber ké­pe (I, 106; I, 160: „Ál­mo­doz­tam, mint Is­ten kép­má­sa, s felébredék mint proletárius” – mond­ja Armand a re­gény ele­jén Gusz­táv­nak, ami­kor rá­éb­red, hogy a for­ra­da­lom­hoz kö­tött ál­mai sem­mi­vé let­tek);
– az egyé­ni bol­dog­ság és a po­li­ti­kum kap­cso­la­ta; a né­pért élés kér­dő­je­lei, két­sé­gei (I, 107; II, 35; II, 84: „S va­ló­ban elég sze­ren­csét­len vol­nál azt hin­ni, hogy bol­dog­sá­god né­mely po­li­ti­kus ál­mo­do­zá­sa­id lé­te­sü­lé­sé­től függ?”; „a tö­meg nem tűr el­len­sze­gü­lést, […] elfordúl tő­led, mi­helyt el­len­állsz…”)
Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben jut kulcs­sze­rep a ne­gye­dik rész (for­ma­i­lag ez fe­lel meg leg­in­kább a szen­ti­men­tá­lis le­vél­re­gény­ről ki­ala­kult el­vá­rá­sok­nak!) véd­an­gyal-ví­zi­ó­já­nak. A kér­dés­fel­te­vés, amely Guszávot és az an­gyalt szün­te­len ván­dor­lás­ra kény­sze­rí­ti, a Fa­us­tot idé­zi, a meg­ele­ve­ne­dő ké­pek lo­gi­ká­ja Vö­rös­mar­ty A Rom cí­mű epi­kus mű­vét. Hal­ha­tat­lan va­gyok-e, szól az an­gyal­nak is­mé­tel­ten fel­tett kér­dés. Az an­gyal szár­nyá­ra ve­szi a kér­de­zőt, és a ter­mé­szet szép­sé­ge­it, az as­­szony­tól ka­pott bol­dog­sá­got és a nép ál­tal di­cső­í­tett har­cos sze­re­pét kí­nál­ja fel. A ne­gye­dik kép már öröm­te­len és si­vár: „min­den öröm, mely lel­kem­hez közelíte, eltünt nagy ké­te­lyem hi­deg érin­té­se alatt. […] Bol­dog­ta­lan valék, de nyu­godt” (AK II, 238).
A vi­lág rom­ként va­ló ér­tel­me­zé­se a re­gény kez­de­tén szö­veg­sze­rű­en is meg­je­le­nik Eöt­vös­nél: „…az egész vi­lág egy nagy di­cső rom, me­lyet az idő elboríta fá­tyo­lá­val” (AK I, 20).
Gusz­táv­val te­rem­ti meg Eöt­vös azt a fi­gu­rát, aki va­la­men­­nyi re­gé­nyé­ben fon­tos sze­rep­hez jut: a ta­lán több­re hi­va­tott, de pusz­tán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló, szív­te­len­sé­ge mi­att ma­gá­nyos em­bert. Aki is­me­ri, nem tud­ja be­csül­ni; aki sze­re­ti, nem is­me­ri iga­zán. A fa­lu jegy­ző­je Réty al­is­pán­ja, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Ártándi Pál­ja és A nő­vé­rek Káldory Ador­ján­ja Gusz­táv­ból szü­let­nek. Vál­to­zat­lan alak­va­ri­án­sai az ős­kép­nek, amely meg­vál­toz­ha­tat­lan és örök. Az ön­zés ál­lan­dó­sá­gát je­le­ní­tik meg az ér­zel­mek hul­lám­zá­sa­i­val, szél­ső­sé­ge­i­vel szem­ben. Sze­re­pük a re­gé­nyek­ben meg­ha­tá­ro­zó. Az ér­zel­me­ket el­len­sú­lyo­zó hi­deg kö­zöm­bös­sé­gük je­len­tés­ala­kí­tó sze­re­pű.
A fa­lu jegy­ző­je (1845) és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben (1847) az eöt­vö­si élet­mű­nek a szak­iro­da­lom­ban leg­hang­sú­lyo­sab­ban meg­je­le­nő da­rab­jai.
Toldy sze­rint A fa­lu jegy­ző­je „a köz­pon­to­sí­tá­si rend­szer baj­no­ká­nak ki­ál­tó sza­va a me­gye­rend­szer re­form­ja mel­lett” (Toldy, AMNIT, 404).
Eöt­vös­ről tar­tott Em­lék­be­széd­ében Gyu­lai ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a mű több mint a me­gye­rend­szer árny­ol­da­la­i­nak raj­za: „Több an­nál, az 1848 előt­ti ma­gyar tár­sa­da­lom raj­za az, amely csak két osz­tályt is­mert: a ki­vált­sá­gos­okét, ki­ké min­den jog te­her nél­kül, s a ki­vált­ság­ta­la­no­két, ki­ké min­den te­her jog nél­kül” (Gyu­lai 47).
„A re­gény­nek fő­erős­sé­ge a nagy­sze­rű milieurajz, a ma­gyar vi­dé­ki tár­sa­dal­mi élet be­mu­ta­tá­sa egy al­föl­di me­gye ke­re­té­ben” – ír­ja Szinnyei (Sz II,112).
Szerb An­tal a ma­gyar tár­sa­da­lom­ról a re­gény­ben raj­zolt kép alap­ján „bal­za­ci cél­ki­tű­zé­sű mun­ká­nak” ne­ve­zi a mű­vet (Szerb MI, 327).
Csá­szár Elem­ér A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te cí­mű mun­ká­já­ban A fa­lu jegy­ző­jét és A karthausit egy­más „tel­jes el­len­ké­pé­nek” ne­ve­zi (Csá­szár 144). Meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ki­eme­lé­se azért fon­tos, mert ál­ta­lá­nos az Eöt­vös-mű­vek kö­zöt­ti el­té­ré­sek hang­sú­lyo­zá­sa. Mint­ha mind­egyik re­gény egy-egy új út kez­de­te len­ne. Eöt­vöst azon­ban leg­in­kább egy – már A karthausiban fel­tett – kér­dés fog­lal­koz­tat­ja, en­nek as­pek­tu­sa­it jár­ja kö­rül ké­sőb­bi re­gé­nye­i­ben is: „S vajjon ér­de­mes-e hát nagy cé­lo­kért fá­rad­ni? […] ér­de­mes-e va­la­mit ten­ni” (AK II, 35).
A fa­lu jegy­ző­jé­ben és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben című művében meg­je­le­nő, a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok­kal (vagy in­kább a tár­sa­da­lom bi­zo­nyos – meg­ha­tá­ro­zó­nak tar­tott – erő­i­vel) szem­be­ni szkep­szi­sét is is­mer­het­jük már A karthausiból, a ki­üre­se­dő for­ra­da­lom­mal szem­be­ni el­len­szen­vé­vel együtt („min­den for­ra­da­lom rom­ja­in zsar­no­kot lá­tunk emel­ked­ni” – AK I, 161).
Eöt­vös a leg­fel­sőbb tár­sa­dal­mi kö­rök­ben élő „di­vat­em­ber” és a nap­szá­mos, a proletárius (Eöt­vös szó­hasz­ná­la­ta!) gon­dol­ko­dá­sát azo­nos­nak tart­ja: „Ez, mint amaz, egyen­lő­en meg­ve­tik az em­be­re­ket, az egyik mert nem szorúlt, a má­sik mert hasz­ta­lan fo­lya­mo­dik segedelmökhöz; egyen­lő­en ön­zők, amaz, mert ma­gá­nak le­het, ez, mert ma­gá­nak kell él­nie” (AK II, 47). Ha sa­rok­ba szo­rít­ja őket az élet, ha­son­ló esz­kö­zö­ket hasz­nál­nak.
Ha ez a két erő köz­vet­le­nül üt­kö­zik, mint a Ma­gyar­or­szág 1514-ben tör­té­ne­té­ben, ak­kor az eöt­vö­si lá­tás­mód ér­tel­mé­ben nincs, mert a két erő jel­le­gé­ből kö­vet­ke­ző­en nem is le­het meg­ol­dás.
A Ma­gyar­or­szág 1514-ben A karthausi for­ra­da­lom­ból ki­áb­rán­dult (a csa­lá­di élet szi­ge­té­re vis­­sza­vo­nu­ló) Armand-ja né­ze­te­i­nek, szem­lé­le­té­nek iga­zo­lá­sa. (A Ma­gyar­or­szág 1514-ben a pol­gár alak­ját is in­ga­do­zó­nak és erőt­len­nek lát­ja. Szaleresi Amb­rus, a Má­tyás ural­ko­dá­sa alatt va­gyo­nos­sá lett pes­ti pol­gár, lá­nya, Klá­ri mi­att áll Dózsáék, „a ke­resz­te­sek” ol­da­lá­ra, majd a ve­re­ség után meg­tört, gyá­va, ko­rán meg­öre­ge­dett öreg­em­ber­ként kö­nyö­rög az éle­té­ért. Sze­re­pe szkep­ti­kus meg­íté­lé­se­ként ol­vas­hat­juk a re­gény utol­só mon­da­tát: „Se Lő­rinc­nek, se Szaleresinek s le­á­nyá­nak hí­re nem hal­lat­szott töb­bé a ha­zá­ban” – M 572).
A fa­lu jegy­ző­je a Vi­o­lák és a Rétynék vi­lá­ga mel­lé az ér­tel­mi­sé­gi je­gye­ket is fel­mu­tat­ni ké­pes kö­zép­ne­me­si vi­lá­got ál­lít­ja al­ter­na­tí­va­ként, de túl­zott il­lú­zi­ók és ide­a­li­zá­lás nél­kül.
A re­gény vé­gén a tör­té­net hő­sei is­mét a ma­gán­élet­be vo­nul­nak vis­­sza. Az Eöt­vös sze­rint meg­lé­vő re­á­lis – de az in­di­vi­duum­hoz kö­tött – le­he­tő­sé­ge­ket je­le­ní­tik meg (Ten­ge­lyi, Ákos se­gít­sé­gé­vel „Ta­ka­rék-mag­tárt s kis­ded­óvó is­ko­lát alapitott, gyü­mölcs­fá­kat ül­te­tett a há­zak s utak mel­lé…” – AFJ 8, 310).
A nő­vé­re­ket, Eöt­vös 1857-ben meg­je­lent utol­só re­gé­nyét a szak­iro­da­lom a ha­nyat­lás, az is­mét­lés, a ki­üre­se­dés ele­nyé­sző fi­gyel­met ér­dem­lő da­rab­já­nak tart­ja. Ez az elő­í­té­le­tek­től sem men­tes pre­kon­cep­ció az ér­dek­lő­dés pe­ri­fé­ri­á­já­ra szo­rít­ja a re­gényt. Va­ló igaz, mind­azok, akik A fa­lu jegy­ző­je tár­sa­da­lom­bí­rá­ló hang­sú­lya­it, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Eöt­vös ko­rá­ra uta­ló tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ét ké­rik szá­mon a mű­vön – csa­lód­ni fog­nak. Akik vi­szont Eöt­vös re­gény­írói tech­ni­ká­já­nak fej­lő­dé­sé­re kí­ván­csi­ak, ta­pasz­tal­hat­ják, hogy a hos­­sza­dal­mas, el­mél­ke­dő jel­le­gű ki­té­rő­ket ked­ve­lő szer­ke­zet he­lyett olyan konst­ruk­ci­ót ta­lál­nak, mely­re a több­ré­te­gű ese­mény- és gon­do­lat­sor­ok egy­mást ki­egé­szí­tő, egy irány­ba mu­ta­tó di­na­mi­ká­ja jel­lem­ző.
A nő­vé­rek si­ma, a ko­ráb­bi mű­vek­nél lát­szó­lag ke­ve­seb­bet mon­dó fel­szí­ne ka­lan­dos mély­sé­ge­ket ta­kar. Nem a ka­land egy­sí­kú, pro­fán ér­tel­mé­ben. Eöt­vös egy­szer­re ál­lít­ja és ta­gad­ja a ka­land iz­gal­mát. A fi­a­tal­ság ki­vált­sá­gá­nak tart­ja az érett kor be­lá­tó nyu­gal­má­val szem­ben. (Eb­be az ér­tel­me­zés­be ugyan­ak­kor a fi­a­tal nem­zet és a ka­land/szen­ve­dé­lyes­ség una­lom­ba és ön­zés­be ful­la­dó pár­hu­za­ma is be­le­ol­vas­ha­tó: az 1850-es évek ele­jén a Káldoryéknál ös­­sze­jö­vő pes­ti tár­sa­dal­mi eli­tet csak a tél unal­mát el­űző szó­ra­ko­zás le­he­tő­sé­gei fog­lal­koz­tat­ják!)
Az una­lom mel­lett az ön­zés a re­gény egyik to­váb­bi kulcs­sza­va, az el­zár­kó­zás, az el­for­du­lás je­le­ní­tő­dik meg ál­ta­la. Káldory Ador­ján, a re­gény köz­pon­ti fér­fi­alak­ja se fe­le­sé­gé­vel, se a tá­gan ér­tel­me­zett kö­zös­ség­gel nem ta­lál­ja a kap­cso­la­tot. Kö­zö­nyös­sé­gét élet­böl­cses­ség­nek tart­ja. Ugyan­ak­kor Eöt­vös már nem ta­lál­ja a fi­gu­ra el­len­pó­lu­sát. A fa­lu jegy­ző­je tör­té­ne­té­ben a ha­tal­mat ki­sa­já­tí­tó ön­kén­­nyel szem­ben még meg­je­le­nik egy ígé­re­te­sebb jö­vő­kép, de a Káldoryt kö­rül­ve­vő vi­lág­ban min­den­ki ment­sé­get ta­lál­hat tet­te­i­re vagy a tet­tek hi­á­nyá­ra: (Káldory) „nem akar­ta be­lát­ni, mi­ért ér­de­mel­né­nek olya­nok, kik sa­ját nád­pa­ri­pá­i­kon ked­velt agy­ré­mek után ro­han­nak, több tisz­te­le­tet azok­nál, kik va­ló­sá­gos nyu­la­kat ker­get­nek: a leg­újabb ese­mé­nyek még in­kább megerősíték őt né­ze­te­i­ben.
Kö­zö­nyös­ség­gel tekinté azo­kat, mint me­lyek­nek ered­mény­te­len­sé­gé­ről kez­de­tek­től fog­va meg vala győ­ződ­ve; s mi­u­tán a nyu­ga­lom hely­re állt, örült, nem mint­ha azon párt­nak né­ze­te­i­ben osz­toz­nék, mely győ­zött, ha­nem in­kább azért, mert a zaj, me­lyet ré­gen meg­unt, vég­re le­csen­de­sült” (AN II, 4–5).
Káldory el­len­pó­lu­sa Mar­git le­het­ne, a fe­le­ség, aki szen­ve­dé­lyes, de nem tud nyi­tott len­ni, aki mű­velt, de nem is­me­ri a vi­lá­got, aki ten­ne, de nő­ként csak a csa­lád kö­ré­ben vár­hat rá ér­vé­nye­sü­lés (gyer­me­ke vi­szont nem szü­le­tik). Mar­git ha­szon­ta­lan­nak, hi­á­ba­va­ló­nak ér­zi éle­tét. A vi­lág­ról lánykorában, vi­dé­ki ott­ho­ná­ban szőtt áb­ránd­jai – Káldory fe­le­sé­ge­ként – szí­nes bu­bo­rék­ként pat­tan­nak szét a min­den­na­pi re­a­li­tás egy­re in­kább bör­tön­nek ér­zett fa­lán: „Fi­a­tal em­be­rek ezt nem lát­ják ál­tal; de az élet vég­re meg­ta­nít min­den­kit, hogy mi­u­tán a vi­lá­got nem ala­kít­hat­ja át vá­gyai sze­rint, vá­gya­it ala­kít­sa át a vi­lág sze­rint” (AN II, 179).
A re­gény eré­nye a több­ré­te­gű szö­veg egyes ele­mei kö­zöt­ti per­ma­nens di­a­ló­gus. Köl­csey Parainesise a re­form­ko­ri ne­ve­lés er­köl­csi-kö­zös­sé­gi el­vá­rá­sa­i­nak meg­je­le­ní­té­se. Ez­zel szem­ben Eöt­vös – a re­gény­be­li har­min­cas évek­re vo­nat­koz­ta­tott – ne­ve­lé­si el­kép­ze­lé­se­it a min­den­na­pi gya­kor­lat és a gye­rek­kor­hoz mért­ség el­vei alpján fo­gal­maz­ta meg. Az el­vont ide­á­lok he­lyett a ne­ve­lés min­den­nap­ja­it tart­ja szem előtt:
„Az em­be­rek több­sé­ge (bo­csás­sák meg ol­va­só­im, ha né­ha a he­lyett, hogy elő­re ha­lad­nék, ref­le­xi­ók­kal sza­kí­tom fél­be elő­adá­so­mat; ez volt hi­bám a gya­kor­la­ti élet me­ze­jén, és ez fog va­ló­szí­nű­leg hi­bám ma­rad­ni, míg az iro­dal­mi pá­lyán mű­kö­döm), az em­be­rek több­sé­ge a gyer­me­kek ész­be­li te­het­sé­ge­i­re kö­zön­sé­ge­sen ugyan­azon mér­té­ket szok­ta al­kal­maz­ni, mely sze­rint fel­nőtt em­be­rek­ről ítél. Men­nél kö­ze­lebb áll a gyer­mek is­me­re­tek­ben, íté­le­te­i­ben s ma­ga­vi­se­let­ében azok­hoz, kik fér­fi ko­ru­kat már el­ér­ték, an­nál ki­tű­nőbb­nek tart­ják a gyer­me­ket, an­nál több re­mén­­nyel te­kin­te­nek reá. Alig is­me­rek fer­débb né­ze­tet. […] leg­szebb te­het­sé­ge­ink né­ha a gyer­mek­nél oly alak­ban mu­tat­koz­nak, hogy azok in­kább rossz, mint jó tu­laj­do­nok­nak lát­sza­nak. A leg­ha­tal­ma­sabb ész csak a gyer­mek gaz­dag kép­ze­lő te­het­sé­gé­ben tű­nik fel; a szi­lárd­sá­got s tű­rést, mely a fér­fi­út egy­kor a leg­na­gyobb cé­lok el­éré­sé­re ké­pes­sé teendi, csak ma­kacs­ság­ból, a tett­erőt szi­laj­ság­ból, a bá­tor­sá­got kön­­nyel­mű­ség­ből ve­het­jük ész­re…” (AN I, 112).
Mar­gi­tot jól ne­ve­lik, de a ré­gi tra­gé­di­át tit­ko­ló anya a ti­tok­kal még­is gá­tat von ma­ga és a lá­nya kö­zé; pél­dá­ja Mar­gi­tot ér­zé­sei el­foj­tá­sá­ra ta­nít­ja. Káldory Ador­jánt nagy­nén­je ne­ve­lé­se te­szi ön­ző, csu­pán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló em­ber­ré. Mar­git el­fojt­ja sze­mé­lyi­sé­gét, Ador­ján vi­lág­mé­re­tű­vé ter­jesz­ti, s eb­ben a vi­lág­ban övé a fő­sze­rep. Konf­lik­tu­sa­ik ezért bel­ső ter­mé­sze­tű­ek. Ön­ma­guk­ba for­dul­va, ön­ma­guk­ra kon­cent­rál­va ke­re­sik a bol­dog­ság, majd ké­sőbb a há­zas­ság zsák­ut­cá­já­ból ki­ve­ze­tő út le­he­tő­sé­ge­it is. Kö­zös éle­tük ese­mé­nye­it ezért alap­ve­tő­en a sze­rep­ját­szás ha­tá­roz­za meg. „Ka­land­ja­ik” e sze­rep­ját­szás ki­ve­tí­té­se­ként van­nak je­len a tör­té­net­ben (Káldory vi­szo­nya Ir­má­val, Mar­git bűn­tu­dat­tal ter­helt, óva­tos flört­je-ba­rát­sá­ga Vámosyval).

A „sze­rep­ját­szás” Eöt­vös re­gény­tech­ni­kai el­já­rá­sa­i­nak is ve­le­já­ró­ja. Az el­be­szé­lői ön­ref­le­xió az ál­lan­dó – szö­veg­ként is meg­je­le­ní­tett – kül­ső kont­roll („a sze­rep”) je­le. A kint és a bent kö­zöt­ti egyen­súly­ke­re­sés to­váb­bi ele­me (és kér­dő­je­le). Az el­be­szé­lő „ki­szó­lá­sa” az aláb­bi idé­zet is, amely az em­be­ri bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­sét és kö­rül­mé­nye­it kom­men­tál­ja: „én nem te­he­tek ró­la, ha kép­ze­le­tem­ből em­be­re­ket te­rem­te­ni nem tu­dok, s csak olya­no­kat írok le, mi­nő­ket ma­gam is, ol­va­só­im is is­mer­tek; ezek­nek nagy ré­sze pe­dig min­den rend­kí­vü­li ese­mé­nyek nél­kül, szép csen­de­sen vá­lik sze­ren­csét­len­né” (AN II, 68).
Eh­hez az el­be­szé­lői sze­rep­hez köt­he­tő elem az iro­da­lom kér­dé­se­i­nek meg­je­le­ní­té­se és a re­gény sze­re­pé­nek, je­len­tő­sé­gé­nek am­bi­va­lens ér­té­ke­lé­se is: „A re­gény­iro­da­lom, mely ko­runk­ban csak­nem azon ha­tást gya­ko­rol­ja, mint egy­kor Plutarch élet­raj­zai, kü­lö­nös ide­á­lo­kat ál­lí­tott fel. A vi­lág-fáj­da­lom he­lyett, me­lyet Goe­the Wertherében és Fa­ust­já­ban, By­ron min­den mun­ká­i­ban di­cső­í­tett, s mely­nek alap­ját azon ne­me­sebb ér­zé­sek s ma­ga­sabb vá­gyak ké­pe­zik, mik az élet­ben ki­elé­gí­tést nem ta­lál­nak, most az élet­unt­ság ál­lít­ta­tott fel esz­mény­kép gya­nánt. A ké­tely, mely­nek gyöt­rel­mei min­den­ne­mű köl­té­szet­nek an­­nyi ide­ig tár­gyul szol­gál­tak, el­avult, s a ta­ga­dás­hoz ju­tot­tunk” (AN I, 182).
Ezt a ta­ga­dást sze­mé­lye­sí­ti meg a re­gény­ben Káldory. Mar­git­tal el­len­tét­ben, aki el­jut fe­les­le­ges­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ig, ki­elé­gí­tő­nek lát­ja a vi­lág­ban el­fog­lalt he­lyét, ki­tér a konf­lik­tu­sok elől, a kö­zös­ség ér­tel­mét a tár­sas szó­ra­ko­zás­ban lát­ja.
A re­gény szer­ke­ze­tét a nyi­tó­kép­nek a zárószakaszban va­ló fel­idé­zé­se zár­ja ke­rek­ké. A vi­rá­gok­ból ko­szo­rút fo­nó Mar­git és a ko­sa­rá­ban al­vó An­na alak­ját az ugyan­csak ko­szo­rút fo­nó má­sik Mar­git és kis­hú­ga, Ma­ris­ka ké­pe idé­zi fel. Ormosyné ré­gi éle­té­nek utol­só bol­dog nap­ját rög­zí­ti az el­ső kép. A má­so­dik kép az élet fel­kí­nál­ta új esély, az új kez­det…
A be­fe­je­zés lát­szó­la­gos op­ti­miz­mu­sa el­le­né­re a kér­dés, ame­lyet va­la­ha Mar­git tett fel ma­gá­nak any­já­val kap­cso­lat­ban, s ame­lyet a re­gény/tör­té­net egé­szé­re vo­nat­koz­tat­ha­tó kulcs­kér­dés­nek te­kint­he­tünk, to­vább­ra is meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad: „Van-e sze­re­tet bi­zo­da­lom nél­kül?” (AN I,153).
Ormosyné nem bí­zik meg a lá­nyá­ban; Mar­git nem bí­zik Káldory sze­rel­mé­ben; Ir­ma, Káldory sze­re­tő­je nem bí­zik Ador­ján­ban; Vikta, a mol­nár­lány nem bí­zik Vámosyban, aki há­zas­sá­got ígér ne­ki – még­is mind azt hi­szik, hogy sze­ret­nek.
A nő­vé­rek A karthausi to­vább­mon­dá­sa. „Nem ért­jük egy­mást; önös­sé­günk kü­lön nyel­ve­in szól­va el­ér­he­tet­len tá­vol­ban ál­lunk még azok­tól is, ki­ket a vég­zet mel­lénk te­rem­te.” A karthausi e mon­da­ta Eöt­vös utol­só re­gé­nyé­nek akár mot­tó­ja is le­het­ne (AK II, 24). Az idé­zet a leg­je­len­tő­sebb­nek tar­tott má­sik két Eöt­vös-re­gény vi­lá­gá­nak konf­lik­tu­sa­it is ké­pes fel­idéz­ni. Gon­dol­junk pél­dá­ul A fa­lu jegy­ző­je vi­szony­rend­sze­ré­re; a sze­re­tet kér­dé­se­i­re, me­lyek a Ma­gyar­or­szág 1514-ben is hang­sú­lyo­san je­len­nek meg: „Mint a csa­lá­di kö­te­lé­kek fel­old­ha­tat­la­nok­ká vál­nak, ha azo­kat hos­­szú egyet­ér­tés em­lé­kei erősíték, s a meg­elé­ge­dés, me­lyet há­zi kö­rünk­ben ta­lá­lunk, nem an­­nyi­ra egyes él­ve­ze­tek­ben dús pil­la­na­tok­ban, mint in­kább azon biz­tos­ság­ban fek­szik, hogy bol­dog s ke­se­rű na­pok­ban mi­e­ink­től el­ha­gyat­ni nem fo­gunk, így van ez nem­ze­tek éle­té­ben is. A ha­za és csa­lád ha­son­ló ala­po­kon nyug­sza­nak. Sze­re­tet nél­kül sem egyik, sem má­sik nem áll­hat fenn” (M 554).
A nő­vé­rek köz­pon­ti fugurája Mar­git. Alak­já­nak a már A karthausiban is fel­vil­la­nó tár­sa­sá­gi hölgy az előd­je. Ez a szen­ve­dő, a tár­sa­ság tag­jai ál­tal hi­deg­nek és ér­zé­ket­len­nek mon­dott nő ölt ala­kot évek­kel ké­sőbb Mar­git­ban.
„Oh mért nem lehete ne­ki ott szü­let­nie, hol keb­le sze­ret­he­tett, a sze­gény pol­gá­ri kör­ben, mely­nek nyá­jas örö­mei után szí­ve, vá­gya­i­ban hi­vat­ta­tást mu­tat­va, éve­kig sovárgott. Hány­szor nem néze fé­nyes ter­me­i­ből vá­gyód­va a sze­rény pol­gá­ri lak­ra” (AK II, 57). A karthausi idé­zett mon­da­ta a Ma­ris bol­dog­sá­gá­ban a sa­ját vá­gyai hi­á­ba­va­ló­sá­gát si­ra­tó Mar­git­ról is szól. Mar­git te­vé­keny, tar­tal­mas élet­ről szőtt áb­ránd­ja­i­nak meg­tes­te­sí­tő­je Káldory Ador­ján, aki egy­ben meg­va­ló­su­lá­suk aka­dá­lya is. Ön­ző, akár­csak Gusz­táv, A karthausi hő­se, Réty al­is­pán és fe­le­sé­ge A fa­lu jegy­ző­jé­ből vagy mint Ártándi Pál, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben „hő­se” – nem ta­nult meg sze­ret­ni.
Eöt­vös szem­lé­le­te ér­tel­mé­ben a nő csak fér­je, csa­lád­ja, gye­re­kei ré­vén, ál­ta­luk vá­lik iga­zán hasz­nos­sá, ál­ta­luk ké­pes tel­jes, bol­dog éle­tet él­ni. Ha a férj ér­dem­te­len, mint Káldory, és a nő gyer­mek­te­len is, mint Mar­git, a nő élet­te­re a mi­ni­má­lis­ra szű­kül.
Mar­git hely­ze­te ki­lá­tás­ta­lan­sá­gát ko­ráb­bi il­lú­zi­ói ron­csa­i­hoz va­ló ra­gasz­ko­dá­sa te­szi tra­gi­kus­sá. Káldory a pár­baj előtt írt le­ve­le a már is­mert sze­rep­ját­szó gesz­tu­sok meg­is­mét­lé­se, még­is elég ah­hoz, hogy Mar­git új­ra ál­mo­kat ker­ges­sen, hi­szen nincs is más le­he­tő­sé­ge. Újabb il­lú­zió­vesz­té­sét vé­gül ha­lá­la aka­dá­lyoz­za meg.
Eöt­vös utol­só re­gé­nye le­szá­mo­lás az iro­da­lom társadalomátalakító sze­re­pé­ről val­lott né­ze­te­i­vel. Az il­lú­zió­vesz­tés re­gé­nye. A zárókép, Ma­ris Ormosyné ha­zug­sá­ga árán fenn­tart­ha­tó idill­je, az ál­mo­kon tú­li kér­dé­sek elől va­ló me­ne­kü­lés.

Iro­da­lom

Manfred Frank: Einführung in die frühromantische Asthetik. Frank­furt am Ma­in, Suhrkamp, 1989.
A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. III. köt. Szerk. Pándi Pál. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1965 (a to­váb­bi­ak­ban: AMIT).
Baj­za Jó­zsef: Mun­kái. Szerk. Badics Fe­renc. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1904.
Csá­szár Elem­ér: A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da, 1939.
Fogarasi György: A ro­man­ti­ka tét­jei. He­li­kon, LXVI. évf. (2001) 1–2. sz. 5–21. p.
Gyu­lai Pál: Em­lék­be­szé­dei. Bu­da-Pest, Franklin-Társulat, 1890.
Hor­váth Kár­oly: A ro­man­ti­ka ér­ték­rend­sze­re. Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 1997.
Korompay H. Já­nos: A „jellemzetes“ iro­da­lom je­gyé­ben. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1998.
Szerb An­tal: Ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net. Bu­da­pest, Ré­vai, 1935 (a to­váb­bi­ak­ban: MI).
Szinnyei Fe­renc: No­vel­la- és re­gény­iro­dal­munk a sza­bad­ság­har­cig. 1–2. köt. Bu­da­pest, MTA, 1925–1926 (a to­váb­bi­ak­ban: Sz).
Toldy Fe­renc: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1987 (a to­váb­bi­ak­ban: AMNIT).
Fáy And­rás: A Bélteky-ház. 1–2. köt. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1908.
Jó­si­ka Mik­lós: Abafi. Budapest, Franklin-Társulat, 1895
Eöt­vös Jó­zsef: A karthausi. 1-2. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1892 (a to­váb­bi­ak­ban: AK).
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Bu­da­pest, Ré­vai Testvérek, 1901.
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Nyol­ca­dik fü­zet. Bu­da, Hartleben, é. n. (a to­váb­bi­ak­ban: AFJ).
Eöt­vös Jó­zsef: Ma­gyar­or­szág 1514-ben. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1971 (a to­váb­bi­ak­ban: M).
Eöt­vös Jó­zsef: A nő­vé­rek. 1–2. köt. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1894 (a to­váb­bi­ak­ban: AN).