„Muszkaföldön” – Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra*

Az utóbbi néhány évben megközelítőleg kétszáz olyan dél-szlovákiai visszaemlékezővel folytattam beszélgetéseket, akik közvetlenül vagy közvetve részt vettek a második világháborúban. A fő témánk a háború volt, de arról a rendszerről is beszélgettünk, amely 1938 novemberében kezdődött, amikor a magyar csapatok az első bécsi döntés alapján 12 ezer négyzetkilométert foglaltak vissza Csehszlovákia területéből. A visszaemlékezőknek a haderőben való felhasználásuk szerint kétféle csoportját különböztettem meg. Az idősebb korosztályt a sorkatonák alkotják (az 1923-as évjárat és az idősebbek), akik rendesen be voltak sorozva a magyar honvédségbe. A fiatalabb csoportot az 1924 és 1930 között született adatközlők alkotják, akik ahhoz ugyan nem voltak elég idősek, hogy az utolsó, 1944-es sorozásban a honvédségbe sorozzák őket, de 1944–1945 telétől kezdve a magyar, illetve a német haderők keretében katonai vagy munkafeladatokra használták fel őket. Ennek a fiatalabb csoportnak legnagyobb részét a Németországba elhurcolt leventék alkotják. Vagyis idén a legfiatalabb adatközlőim is betöltik a 85-ik életévüket. A megszólítottak többféle szociális rétegből származnak, a munkásoktól kezdve egészen az egyetemi végzettségűekig. A történeteik, meglátásaik és érzéseik palettája sokszínű, ennek ellenére a sorsaikban sok hasonlóságot lehet találni.
Visszaemlékezőim legnagyobb része hadifogságba került. A hadifoglyokat is két nagyobb csoportba oszthatjuk: a nyugatosokra, tehát azokra, akik amerikai, brit vagy francia fogságba kerültek. A becslések szerint 300–350 ezer fogoly került Magyar­ország területéről (az 1938 és 1941 között visszacsatolt területekkel együtt) nyugati fogságba.1 A jelen publikáció alapanyagát viszont a foglyok második csoportja adja, tehát azok a felvidékiek, akik hosszabb-rövidebb időre szovjet hadifogságba kerültek. Hogy pontosabbak legyünk, az itt megszólaltatott visszaemlékezők Dél-Szlovákia nyugati részéből származnak (a Vágsellyei, Galántai, Szenci, Dunaszerdahelyi, Komáromi és Érsekújvári járásból), de a jövőben tervben van további kutatás is. A következőkben csaknem kizárólag hadifoglyokról lesz szó, de ide soroltam Geskóné Simon Ilona történetét is, akit Nagybalogról a falubelijeivel málenkij robotra hurcoltak, és Kósa Rudolfét is, akit civilként hurcoltak el szülőfalujából, Nyékvárkonyról, a hadifogolylétszám kiegészítésére.2 A harmincnyolc visszaemlékezővel elkészített interjú kiválasztott részei alapján bemutatom a szovjet hadifogság jellegét. Az itt használt visszaemlékezések na­gyobb része olyan személyektől származik, akiket elhurcoltak a Szovjetunióba, de nem hiányoznak azok elbeszélései sem, akik nem jutottak „Muszkaföldre”. A majd negyven adatközlő távolról sem alkot statisztikailag reprezentatív mennyiséget, de megrajzolják a szovjet hadifogság néhány olyan közös vonását, amelyet a terjedelmes történelmi és memoárirodalom is alátámaszt.
Az általam az utóbbi években összegyűjtött oral history anyag hitelességével kapcsolatban fontos elmondani, hogy a kétszáz visszaemlékezőből, akik beleegyeztek a beszélgetésbe, nem mindenki nyújtott használható oral history anyagot – az adatközlők e csoportjában a legnagyobb problémák közé sorolhatók az alacsony mértékű kommunikációkészség, a rövid vagy kevésbé érdekes történet, de elsősorban a rossz emlékezőképesség, ami okán a történet megkérdőjelezhetővé vált. A dolgozat alapjául szolgáló történeteket a visszaemlékezők második csoportja adta, tehát azok, akiknek a szellemi kondíciójuk és az emlékezőtehetségük a magas kor ellenére is jó volt. Ezekkel az adatközlőkkel több kiegészítő interjút is készítettem.
Persze még a legjobb kondícióban levő adatközlőknél is előfordultak kisebb problémák az emlékezettel (bizonytalanság a kronológiában, elfelejtett személy- és helynevek stb.). Ez érthető – az elbeszélt történtek óta hét évtized telt el. Az elmondottak hitelessége az oral history egyik legnagyobb problémája, a történeteket állandóan kritikának kell alávetni. Bár a visszaemlékezések zöménél csak az adatközlők szavahihetőségére támaszkodhatunk, történeteik nagy részét össze lehet hasonlítani a többi visszaemlékező elbeszéléseivel, és a történelmi és visszaemlékező irodalom segítségével történelmi kontextusba tenni.

A fogság

A különböző források szerint a második világháború idején vagy közvetlenül utána 3,5–3,8 millió személy került szovjet fogságba. Köztük sok civil, de a döntő részük a náci Németország és szövetségeseinek katonái voltak. A szovjet hadifogolytáborok rendszere 1939 és 1956 között működött. Ebben az időszakban a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd később a Belügyminisztérium (MVD) kötelékében mintegy 500 hadifogolytábor, több mint 2000 táborrészleg és közel 400 munkászászlóalj működött. Az irányításuk a belügyi központi kormányszerven belül teljesen elkülönült a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól; egy önálló szervet, az UPVI/GUPVI, a Hadifogoly- és Internáltügyi Parancsnokságot/Főparancsnokságot hoztak létre e célból.3 A legfontosabb különbség e két lágerrendszer között a lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI-lágerek lakóit (akár hadifoglyokat, akár civil elhurcoltakat) tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, a GULAG-lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe.4
A Szovjetunió elleni háború első időszakában, 1941–1942-ben csak nagyon kevés magyar volt szovjet hadifogságban. Számuk csak a 2. magyar királyi hadsereg 1943. januári katasztrófája után szökött magasra. Ekkor a hadifoglyok áradata magukat a szovjet szerveket is meglepte – a több mint 210 ezer hadifogolyból 31 ezer volt a magyar. A szovjetunióbeli hadifogolytáborok működésének évei alatt 1943-ban volt a hadifoglyok legnagyobb halálozási aránya. Az az évi decemberi jelentés már csak valamivel több mint háromezer magyar fogolyról számol be – ez azt jelenti, hogy a fogságba esetteknek csak mintegy tizede élte túl az első évet. A foglyok számának újabb nagy növekedése 1944 őszén kezdődött, amikor a harcok az akkori Magyarország területére tolódtak. Ekkor kezdődött a civil lakosság elhurcolása is, amely a magyarokon kívül a magyarországi svábokat érintette legjobban. A civilek elhurcolása mindenekelőtt a hátországi biztonságos feltételek megteremtését szolgálta. A civilek elhurcolása függött a szovjet hadi sikerektől is. Amikor a német és a magyar erők szívósabb ellenállást fejtettek ki, s a Vörös Hadsereg előretörése lelassult, a szovjet hadvezetés gyakran érezte úgy, hogy a sikertelenséget a hadifoglyok mennyiségének növelésével kell kompenzálnia. Az utolsó háborús év januárjában már több mint 125 ezer magyarországi származású személy volt szovjet kézen, és ez a szám a háború végéig tovább növekedett.5 Szovjet fogságba összesen 555–565 ezer magyar állampolgár került. Ebből 385–390 ezer személy került a Szovjetunió területére, akiknek kétharmada lehetett magyar fegyveres alakulat tagja.6 Azok, akiket nem vittek ki a Szovjetunióba, még 1945 folyamán szabadultak.7
Az első találkozás a Vörös Hadsereggel nem automatikusan a fogságot jelentette. Olyan esetek is megtörténtek, hogy az első kontaktus után a szovjet katonák a jövendőbeli foglyokat eleresztették, tudván, hogy azok a hátországban, az úton hazafelé úgyis újra el lesznek fogva. Ez sokszor dezinformációval járt, mint ahogy Hoffer István három és fél éves hadifogsága kezdetén is: „Az az orosz már mindjárt hazudott nekünk. Azt mondta, »papa, mama, posli doma, Budapest, posli, papa, mama, jó« – ennyit tudott magyarul.”
A leendő foglyok sokszor nem is sejtették, hogy már véglegesen a Vörös Hadsereg kezén vannak. Gyakori hazugság volt például az is, hogy a foglyok az elbocsátó papír megkapása után lesznek hazaengedve. Szulló Lajos a bábolnai katonai méntelepen szolgált mint katona. A front közeledtével az egész alakulata útra kelt, hogy kitérjenek a szovjet hadsereg elől: „Egy pusztára mentünk, egy majorra, és ott letelepedtünk. Egy vagy két nap voltunk ott, aztán jöttek az oroszok és összeszedték az egész kócerájt. Azt mondták, hogy kapunk papírt, és jövünk haza. De hát hiába, papírt nem adtak, és elvittek Székesfehérvárra, a táborba.”
A visszaemlékezők gyakran említették azt is, hogyha harc nélkül adták meg magukat és a helyzet viszonylag biztonságos volt, a vöröskatonákat az első találkozás alkalmával a fogságba esettek értékei érdekelték. Kollárovics László 1945. április elején esett fogságba Győr-Moson-Sopron megyében: „Valami négyszázan vagy ötszázan jöttek az oroszok. Egy hosszú botra tűztem egy fehér lepedőt, és kiabáltam, hogy nesztrilaj, germánszki szoldát nyet! Megállt a tank, odajöttek a géppisztolyos katonák a gödörhöz, amit ástam, hogy védjük magunkat a golyóktól, és azt mondták, ruki hore, fel a kezekkel, és hogy gyerünk onnan ki. Aztán átvizsgáltak: csaszi jeszt? Órákat kerestek, az kellett nekik.”
Hasonló tapasztalata volt Hideghéti Flóriánnak is, aki nem messze Győrtől esett hadifogságba: „Odajött hozzám az orosz katona géppisztollyal, úgy mondanám, hogy nagyon mosdatlan volt, olyan, mint a fronton az ember. Ora jeszt? Ora jeszt? Nem tudtam, hogy mit akar, akkor felemelte a kezemet és elvette az órámat. Nagycsütörtök volt, fél tizenegy. És aztán kezdődött a kálvária.”
Bolemant Károly 1945. február 13-án esett fogságba – Buda elestének napján. Bár alkalma is lett volna rá, hogy a fővárosból való utolsó kitörési kísérletben részt vegyen, úgy döntött, hogy nem kockáztat: „Reggel bejöttek az oroszok, és akkor már jöttek a magyar katonák is, akik átálltak hozzájuk. Azt mondja az egyik: magyar katonák, vitézek, ne csináljatok semmit, gyertek ide, kaptok papírokat és mehettek haza! A németektől összeszedték a géppisztolyokat, mindent, minket meg összeszedtek és kivittek a Margit körútra a fegyházba, ahová becsuktak.”
Jankovics László és bajtársai már civil öltözetben voltak, amikor a háború végén, nem messze a csehországi Milíntől kerültek szovjet kézre: „Reggel fölkelek, zörgést hallottam, hát mi ez? Már az oroszok kerítették el azt a részt. Gyerekek, öregek, asszonyok, mindenkit tereltek el, úgyhogy voltunk ott már nyolcvanezren. Aztán a gyerekeket, gyerekes asszonyokat, öregeket kiválogatták és elengedték.”
Olyan visszaemlékezőkkel is találkoztam, akik többfajta hadifogságot is átéltek. Ilyen esetek például a szövetséges zónaelosztással kapcsolatban is bekövetkezhettek. Miklós Gézát mint leventét hurcolták Németországba 1944/45 telén, a háború végén amerikai fogságba került: „Amikor az oroszok és az amerikaiak elosztották egymás között a zónát, mi az oroszokéba estünk. Amíg az amerikaiaknál voltunk, mehettünk, ahova akartunk, de az oroszok azonnal lágerbe csuktak, és ott már kapuőrség volt. Ott már hajtottak bennünket munkára, a faluba dolgozni.” Miklós Géza esetének különlegessége az, hogy négy állam hadifoglya is volt. Három hét szovjet hadifogság után brit katonák vették őt át fogolytársaival, így egy ideig a brit hadsereg kezén is volt, és még mielőtt 1945. november végén sikerült hazakerülnie, az úton hazafelé a leventetársaival együtt két hétig egy csehszlovák vezetőségű lágerben tartották Prágától nem messze.
Szabó László és bátyja is a fiatalabb korosztályú leventékhez tartoztak, akiket Németországba hurcoltak. A Német Birodalomnak tett önkéntelen szolgálata alatt egyebek közt olyat is átélt, hogy egy német tiszt megverte őt. A szovjet katonákkal való találkozására jobb emlékei voltak: „Mikor Znojmóból jöttünk Kúty felé, az országútról be lehetett látni egy udvarba – az oroszok a kocsiról hordták be az épületbe a kenyeret, és engem mint gyereket elkaptak. Mit akarnak ezek énvelem? És ez a legrosszabb: ott, ahol testvér is van. Bőgtem, hogy a testvérem ott van kint, de nem értette meg, tartott az orosz engem. Aztán végtére nem tudom, mi jutott az eszébe, adott nekem egy egész kenyeret, azzal, hogy pošli, menjek. Mentem a többiek után, de nekem abból nem is jutott, mert kicsavarták a kezemből. Most a kettő közül maga melyiket szereti: aki megverte az embert, vagy aki kenyeret adott? Most ez áll fönt előttem, ezt mérlegelem, függetlenül attól, hogy elismerem, hogy a német a kulturáltabb, spécisebb nemzet, és az orosz meg olyan, amilyen, de a szíve az jobb.”
A hazafelé vezető út a háború végén vagy közvetlenül az után volt a legveszélyesebb. A nyugati fogság sokszor jobb alternatíva volt, mint a szabad, de bizonytalan kóborlás, amiről Varga Gusztáv is meggyőződhetett. A háború végét bátyjánál töltötte Linzben – a város déli része a Duna jobb partján amerikai kézre került, a túlparton már szovjet csapatok voltak –, és hazafelé akart indulni, ami annyit jelentett, hogy a szovjet zónán keresztül kellett mennie: „Amikor átmentem a határon, a ruszkik elkaptak: kuda igyos? Mondtam, hogy Bratislava. Sto Bratislava? Mondom Pressburg. Pressburg? Tiso? Da! Szlovák? Da! Jebe ho maty, fasiszta, davaj! Így ordítottak rám, vittek, rúgtak, minden volt.” Varga Gusztávnak rövid időn belül sikerült visszaszöknie az amerikai zónába. A rossz tapasztalat ellenére másodszor is megpróbált hazamenni. Ebben az esetben még jobban ráfizetett óvatlanságára: a szovjet hadifogságból csak három év múlva jutott haza.
Ahogyan Vincze István esete is mutatja, a nyugati szövetségesek elbocsátó iratai sem voltak a szovjet zónán át való gondtalan mozgás biztosítékai: „Széles híd volt előttünk és két katona az oldalán. Húha! Hát mindegy, hisz papírunk van. Megyünk, elővesszük a papírt, és az orosz olvasgassa. Sto? Nem tudta, hogy mi van rajta, oroszul nem volt írva. Nicsevo, nye karós, nye karós, és eltépte. Azt mondta, hogy ott van a láger, ott van mnozsko ljugyí és hogy oda menjünk. No, az már aztán igazi fogság volt.”
Több visszaemlékező említette, hogy a szökött hadifoglyok helyett az őrök a civil lakosságból pótolták a létszámot. A fogságba eséskor majdnem az összes visszaemlékezőm a magyar, illetve a német haderő tagja volt, vagy röviddel a dezertálása után volt – kettő kivételével. Az egyikük Kósa Rudolf, a legidősebb adatközlőm, akivel szerencsém volt beszélgetni. Amikor a szovjetek kezére került, már több mint egy hónapja civil ruhában volt. Őt a szülőfalujából, Nyékvárkonyról hurcolták el: „Razzia volt, Szerdahelyről kijöttek az oroszok, mentek házról házra. Az itteni táborokból szöktek meg foglyok és azok helyett tettek be, hogy kiegészítsék a létszámot. Volt, aki tudta, és elbújt. De mi nem tudtunk semmit, és a sógoromon és rajtam kívül még négy embert elvittek Szerdahelyre a bíróságra. Ott voltak börtönök, ott voltunk négy-öt nap, Pozsonyban három napig, aztán ki fenébe Besszarábiába.”
Civil személy elhurcolásának második esete Gesko Andrásné Simon Ilona volt: 1945 januárjában a szovjet katonák elfoglalták szülőfaluját, Nagybalogot, és a helyi lakosság egy részét málenkij robotra hurcolták:8 „Egy délután bejöttek az oroszok. Volt, aki elbújt, volt, aki integetett nekik, örültek, hogy jönnek. Másnap délután a kisbíróval kidoboltatták, hogy minden tizenhat évet betöltő személy negyvenöt éves korig jelenjen meg a Majoros-féle házban, és vigyen magával három napra való élelmet, meg meleg ruhát, mert valami romeltakarításra visznek bennünket. És hogy aki nem jelenik meg, a hozzátartozóját agyonlövik. Három napot kibír mindenki, majd lesz valahogy, gondolták az emberek és elkezdtek szállingózni a Majoros-féle házba.” A három napból végül több mint három év lett. A 136 elhurcolt nagybalogi polgárból tizenkilencen sose tértek vissza Szovjetunióból.
A szovjetek olyan személyek iránt érdeklődtek, akiket munkára lehettek fogni: erős, egészséges emberek kellettek. A találkozások az ellenséggel kiszámíthatatlanok voltak, s a tényleges katonák esetében sem végződtek mindig hadifogsággal. Horváth József a háború végén 23 éves, jól táplált katona volt: ideális volt a szovjetunióbeli hadifogolymunkára. A front átvonulásakor határőr volt Eberhardon, viszonylag közel szűlőfalujához, Eperjeshez: „Jött két vagány orosz gyerek, GPU-sok. Mentünk feléjük, ők meg jöttek felénk, úgy mint ellenség. Összekerültünk, megölelgettük egymást – jól kezdődött a dolog. Azt mondja nekünk az egyik, hogy hozzunk neki pálinkát. Ott volt a szövetkezet, tudtuk, hogy nincs ott már pálinka, de kaptam magam és bementem, mert egy ismerősom dolgozott ott. Mondtam neki, hogy jöjjön ki, magyarázza meg az orosznak. Kijött és elég rendesen fogadták őtet, magyarázta, hogy nincs már régen pálinka. Aztán beszélgettünk, egyszer csak az egyik azt mondta nekem, hogy pasoj doma. Azt mondja a haverom, aki értett oroszul, hallod mit mond? Hogyne hallanám, hogy menjünk haza. Aztán mondtam a havernak, te, magyarázd meg neki, hogy papír nélkül innen hármat lépünk, már el is vagyunk fogva, mert úgy jöttek Pozsonynak az oroszok. Hát szerencsénk volt, adott dokumentumot.” Horváth József a barátjával az Eperjes felé vezető úton megálltak egy háznál, hogy vizet kérjenek – az udvarában már hadifoglyokat összpontosítottak. Szerencséjükre fel tudták mutatni az iratot, amit csak pár órával azelőtt kaptak és tovább mehettek.
Néhány idősebb visszaemlékezőmnek, aki szovjet kézre került, egyszerűen mondva, szerencséje volt a szerencsétlenségben. A legnagyobb esély a szökésre (vagy a fogságból való elkerülés más módjára) a fogságba esés utáni zűrzavaros időszakban volt, amikor a friss a hadifoglyokat az első, rögtönzött gyűjtőhelyekre terelték. Redeczky Mihály sem volt messze szülőfalujától, Bajcstól, amikor a háború végén egypár órára szovjet kézre került: „Összeszedtek minket, de sikerült elszökni, mert már előzőleg szereztem civil ruhát is. Az állásban voltunk, és a szomszéd gyereknek mondtam, SS volt, hogy hozzon valami ruhát nekem is, aztán valahol szerzett ott a népeknél. Az oroszok Jattóba kísértek, és ottan behajtották a népet a körbe. Már akkor lehettünk olyan két-háromszázan, többnyire németek, hajtották a foglyokat jobbról, balról. Már akkor láttuk, hogy itt már nincs mese – a gyerek mondta, hogy vegyük fel a ruhát. Volt kabát, nadrág, elálcázott bennünket. Jöttek oda kíváncsiskodó népek, az orosz mindig olvasta a foglyokat, de zűrzavar lett ott a majoron, és valahogy sikerült onnan elkerülni. Az Isten hozott ki onnan.”
Gombos Rudolf 1943-tól volt a fronton, tapasztalt katona volt. 1944 nyarától egészen a háború végéig a szerencsének egész sorozatát élte át, és sikerült kikerülnie a végső harcokat. Amikor húsvétvasárnap gyalog indult haza és a szülőfaluja már csak pár kilométerre volt, egy hadifogolyoszloppal találkozott. Az azt kísérő szovjet őrök rögtön besorozták a foglyok közé. Úgy tűnt, hogy Gombos Rudolf szerencséjének vége lett, de a fogolyoszlop végére került, és ott kárpátaljai hadifoglyok voltak, akik magyarul is tudtak. Egyiküket megkérte, hogy szóljon az egyik őrnek, hogy eressze őt szabadon: „Az orosz mindjárt kérdezte, hogy mennyire lakok. Mondtam neki, hogy itt, Nádszegen, az nincs messze, mert már lehetett látni. Az orosz mindjárt bele is egyezett, hogy elenged. Ő volt leghátul, a hátvéd, előttünk olyan nyolc méterre mind a két oldalról oroszok, hogy senki el ne szökhessen. Beértünk Albárra, ottan a templom előtt beálltam egy házhoz. Volt ott egy kanyar, és a fogolyoszlop elment arra. Aztán már nyugodtan mehettem neki Vasárútnak és aztán haza.”
Molnár Jánosnak is hihetetlen szerencséje volt – háromszor került szovjet kézre. Az első két alkalommal a háború végén Németország területén, az első fogságából megszökött, másodszor egy gyűjtőlágerből eresztették el. Végül, amikor az úton hazafelé Sopronban kiszállt a vonatból, a szovjet katonák a kiszállók egy részét feltartóztatták és Pápára vitték. Ott felsorakoztatták a foglyokat, ami már előkészülete volt a Szovjetunióba való kihurcolásnak: „Első sorban álltam, és bejött oda egy magyar főhadnagy egy őrmesterrel, azok már vöröskatonák voltak, úgymond. És ahogy bejött, mintha a szemünkkel találkoztunk volna. Egyenesen nekem tartott, megállt előttem, letisztelegtem neki, ő visszatisztelgett, és kikérdezett, hogy ki vagyok, és honnan. És hogy vannak-e Magyarországon rokonaim. Mondtam neki, hogy Pesten is, Győrben is, és itt közel is, a szomszéd faluban. Kicsoda? Mondom, a Molnár Sándorék. Hogy kicsoda? Ez biztos? Később derült csak ki, hogy ott volt elszállásolva! Abban a pillanatban már láttam, hogy a bárisnyának, aki ott őrködött, valami nem tetszik, és elindult felénk. Azt mondta a hadnagy, hogy kint áll a cséza, rajta van a kocsis, oda át fog ülni az őrmester úr, és hogy nekem hátul lesz a helyem. És akkor a hadnagy keményen rám szólt valamit, és az őrmesternek mutogatott. Megint nem tudtam, hogy hányadán vagyok, de a jelenet csak a bárisnyának szólt. Azt mondta neki, hogy engem köröznek, és hogy szigorú büntetést fogok kapni. Ezzel az ürüggyel vitt el. Hogy miért választott ki engem a hadnagy, nem tudom. Hogy isteni sugallat volt-e benne, vagy hogy megérdemeltem-e, vagy nem, nem tudom, de ezt nem lehet elfelejteni.”

Az út és a tranzitlágerek

A hadifoglyok nagy része már a fogságba esés pillanatában fáradt volt, éhes és idegileg kimerült. Pedig legtöbbször csak ekkor kezdődött a fogság egyik legnehezebb fázisa: az utazás a végcélba. A foglyokat fokozatosan nagyobb és nagyobb gyűjtőtáborokba összpontosították, nemegyszer csak rögtönzöttekbe, ahol a további sorsukról döntöttek. Többen magyarországi gyűjtőtáborokon is átmentek – az eddigi kutatások szerint a trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogoly-gyűjtőtábort állítottak fel. E táborokkal együtt, a feléjük vagy a vasúti bevagonírozó helyek felé vezető utak mentén hadifogoly-gyűjtőhelyeket állítottak fel, amelyek a gyűjtőtáboroknál sokkal rövidebb ideig, maximum néhány hétig álltak fenn. E táborok célja a hadifoglyok összegyűjtése, számbavétele, őrzése és osztályozása volt mindaddig, amíg felsőbb parancs nem érkezett a hadifogoly-kontingensek továbbindítására egy másik gyűjtő, átmeneti, vagy elosztótáborba.9 A szám szerint nyilvántartásba vett foglyokat itt előkészítették a továbbszállításra, legtöbbször a focșani, máramarosszigeti, a szambori és a szolyvai átmeneti hadifogolytáborokba.10
Rácz Jenő, akit mint fiatal leventét hurcoltak a mai Ausztria keleti részébe, Bécsújhely mellett esett hadifogságba. Az összeszedett hadifoglyokat Székesfehérvár felé gyalogoltatták: „Bécsújhely Székesfehérvártól legkevesebb kétszáz kilométer, és voltak helyek, ahol gyűjtötték össze a foglyokat. Mire Székesfehérvárra érkeztünk, negyvenezren voltunk. Emlékszek rá, már elöl mentek fel a Bakony hegységre, én körülbelül a közepénél tartottam, és mikor visszanéztem, még a menet végét nem láttam.” Hogy Rácz Jenő nem került a Szovjetunióba, azt több körülménynek is köszönhette, valószínűleg már a fiatal kora is elég lett volna – a fogságba esésekor tizenhat éves volt. Ezenkívül a székesfehérvári táborban a borbélyi szakmáját végezte – szovjet katonákat és tiszteket nyírt és borotvált, ami jobb életkörülményeket biztosított neki. A viszonylag rövid fogsága végén még olyan elbocsátó iratot is kapott, amin az állt, hogy partizán volt a szovjetek oldalán.
A Szovjetunióba hurcolt visszaemlékezőim közül Farnbauer Béla volt a legfiatalabb. Amikor Győr mellett fogságba került, tizenhét éves volt. Mielőtt a végső, Sztálingrád melletti fogolytáborba került volna, több gyűjtőtáboron ment keresztül: „Leadtuk a fegyvereket, aztán már tereltek bennünket. A győri laktanyában tizennyolcezer hadifoglyot zsúfoltak össze. Győrből elgyalogoltattak Pozsonyba, ott vagoníroztak be bennünket, de még egy hetet Ligetfalunál a töltés mellett töltöttünk, ahol a Dunának egy ága van. Amikor a hadifoglyok úgy érezték, hogy nem elég éberek a töltésen álló oroszok, akkor kettő átrohant a töltésen, hogy bejut a bozótba, és megszökik. Lekaszabolták őket, egyiknek a kezét a másiknak lábát. A lágerben kiállították őket, hogy így jár, aki szökni akar.”
Kollárovics László Győr-Moson-Sopron megyében került fogságba 1945. március végén. A hadifoglyokat rögtönzött táborokba hajtották össze azzal az ígérettel, hogy nemsokára hazaengedik őket, de minden következő táborban több és több hadifogoly volt. Kollárovics László a röviden leírt visszaemlékezéseiben így emlékezett erre: „Már jó késő volt, mikorra megérkeztünk Tét mellé egy kis pusztára. Ott megláttuk a nagy néptömeget, megijedtünk. Voltak vagy hétezren. Mindjárt tudtuk, hogy innen nem lesz szabadulás. Enni csak másnap kaptunk – tízen egy téglakenyeret egy napra. Egész éjjel takaró nélkül aludtunk a szántóföldön. Márciusban reggelenként elég nagy dér volt. Egy hétig így ment. Nagy éhség uralkodott a néptömeg között. Közben eső is esett, sár volt. Aludni kellett volna, de takaró nem volt. Így kínlódtunk. Az őrök nagyon szigorúak voltak. Aki a tömegből kilépett, agyonlőtték. Később két-háromezres csoportokban elhajtottak Fehérvárra. Négy napig mentünk odáig gyalog és kaptunk egy nem egész téglakenyeret. Már olyan éhes voltam, hogy egyszerre is megettem volna. Útközben néhol a jószívű asszonyok és emberek hoztak ki kenyeret és közénk dobálták. Kapkodtunk utána, mint tigris az áldozata után. Beérkeztünk Fehérvárra, és láttuk, hogy már ott is többen vannak. Körülbelül voltunk ott ötvenezren.11 Onnan indítottak szerelvényeket ki Oroszországba hadifoglyokkal.”
Nem az összes gyűjtőtábor volt rögtönzött, ahogyan Farkas Gyula is elmondta: „Összeszedtek minket az oroszok, és az helyett, hogy hazaengedtek volna, bevittek minket Auschwitzba, a lágerbe. Ottan kellett rendet csinálni, mert olyan rendetlenség volt. Ahol a zsidóknak volt az égetőjük, a krematórium, ott is rendet csináltunk, takarítottunk.”
A hadifogoly-szállítmányok első célállomása valamelyik romániai átmeneti, illetve elosztóláger volt. A szerelvények többsége Focșaniba ment, de rajta kívül még a máramarosszigeti, a Râmnicu Sărat-i, a tecuci, a brassói, a Brassó melletti keresztényfalvai, valamint a temesvári lágerbe szállították a hadifoglyokat.12 Több visszaemlékezőm szerint Focșaniban rakták át a hadifoglyokat a keskeny nyomtávú vasútról a széles nyomtávúra, és a foglyok között további szelekciókat is végeztek. Több visszaemlékező úgy emlékezett a focșani táborra, mint egy primitív körülmények közötti helyre, ahonnan a foglyok minél hamarabb el akartak kerülni. László Béla itt többször is a gyengébb foglyok kategóriájába lett sorolva, akiket nem találtak alkalmasnak a Szovjetunióba kiszállításra. Amíg úgy felerősödött, hogy transzportba kerüljön, ami Ural hegység felé vitte a foglyokat, összesen hat hónapot töltött Focșaniban: „Ott csak olyan bombázott istállók voltak, az ablakaik kiverve. Sötét volt, se villany, semmi nem volt, nem láttunk. Ott csak annyi hely volt, hogy az ember leült a másik lába közé. A betonon feküdtünk, és én azon úgy átfáztam, hogy már a vizeletet nem tudtam visszatartani, véreset vizeltem. Ha éjjel vécére kellett menni, magam alá kellett piszkítani.”
Tóth Istvánnak, akit 1945 májusában fogtak el a Morva folyónál, szintén rossz emlékei voltak Focșaniról: „Óriási nagy terület volt bezárva ott, rengeteg emberrel. Azt mondták, hogy tíz-tizenkétezren is voltak ottan. Állandóan hagymalevest ettük, az volt a koszt. Latrinák voltak ott, árok volt húzva, rajta volt két darab deszka, arra rá lehetett ülni, és az ember elvégezhette a dolgát. De volt, aki annyira gyönge volt, hogy bele is pottyant, és az ott is maradt. De a lágeren belül is láttuk, hogy itt dőlt el az ember, amott, úgyhogy mikor mondták, hogy fog szerelvény menni, akkor már mindenki tolakodott oda, hogy minél előbb kikerüljön onnan. Azt gondoltuk, hogy annál csak jobb hely lesz, de hát keserves volt máshol is. Vérhasjárvány volt ott, elég sokszor látta az ember, hogy a kerítés mellett hordták ezek az úgynevezett dögészek el a halottakat. Hogy hova vitték őket, hova ásták el, azt nem tudjuk. És még azért is elég kellemetlen helyzet volt, mert ruszinok voltak ott, azokkal meg a magyar hadseregben kegyetlenül bántak. Aztán Foksányban visszaadták nekünk.”
Jankovics Lászlót Focșaniban sorozták be először munkakategóriába – még akkor nem is tudta, miről van szó: „Ott egy cseppet helyrehoztak bennünket, adtak több zupát, és meg is borotváltak. Szkoro domoj megint, megyünk haza, hát jól van. Volt egy vizsga, az embernek megfogták a segge partját, ez ide megy és egy ceruzával húztak egy csíkot. A másiknak két csíkot húztak. Kérdem a havertól, te, hallod, neked mennyit húztak? Kettőt. Mondom neki, hát nekem meg egyet, van gyufa nálad? Van. Meggyújtottam a gyufát, elfújtam, aztán odahúztam a másik csíkot, hogy egybe maradjunk.”
Kollárovics László egy másik romániai táborban, Râmnicu Săratban élt át hasonló helyzetet: „Felállítottak táblákat: egyes, kettes, hármas. Az orvosnő belecsípett a seggem partjába, egyes, a másik az ókás13 volt, hármas, és így tovább. Volt olyan fogoly is, hogy a golyói itt lógtak lent, olyan sérve volt, arra is azt mondta, óká, és ment a hármasba. És akiken találtak ilyen testi hibákat, azokat hazaküldték.”
A visszaemlékezőim egy része – főleg a fiatalabb korosztályúak, akik nem voltak alkalmasak a nehéz testi munkára – nem került tovább a gyűjtőlágerektől. Kállay György még a háború vége előtt került szovjet kézre, német területen. A iași-i lágerből 1945 szeptemberében érkezett haza szülőfalujába, Csütörtökbe: „Úgy volt, hogy visznek ki minket is, de aztán jött Sztálinnak valami parancsa,14 hogy már többet nem visznek és így eresztettek el Romániából. Iași-ban egy nagy kolostor volt, ott már bent aludtunk, de nem ágyakon, hanem szalmán. Az egy nagy tábor volt, nagyon sok fogoly volt ott. Csak olyan két drótkerítés volt és ott jöttek-mentek a civilek. Volt olyan fogoly, aki nagyon cigarettázott – kidobott pokrócot, és a civil cigarettát dobott be helyette. Ott már egy cseppet lazább volt az őrzés, az oroszok nem voltak annyira szigorúak. De az is a helyzettől függött, mert voltak olyan öregebb őrök, azok elnézőbbek voltak. De fiatalabbak a puskával: ki vagyok én!”
Kovács Antal a rövid amerikai fogság után szovjet kézre került. Végállomása Máramarosszigeten volt – az ottani tábor a későbbiekben a Szovjetunióból visszatérő foglyok tranzittáboraként szolgált. Már ekkor találkozott azzal, hogy nem mindegy, hogy a foglyot Magyarország vagy a restaurált Csehszlovákia állampolgárának veszik-e: „Behajtottak bennünket a máramarosszigeti tüzérlaktanyába. Az egy átmenőtábor volt, oda vitték be a foglyokat, és onnan nyilvántartás szerint mentek vagonba, rakták őket a széles vágányra és mentek ki Oroszba. Nekem akadt egy tizedes haverom, aki írnok volt az oroszoknál. Azt mondta, vigyázzatok, mert ha magyarok vagytok, titeket is kivisznek. Hogy Csehszlovákiának nem volt harcoló hadserege a háború alatt, és azokat nem viszik ki Oroszországba. Aztán kérdi tőlem, hogy mi a kerületemnek a neve, ahonnan vagyok. Mondtam neki, hogy Bratislava. Öten-hatan bacsfaiak így egybetartottunk, úgyhogy nem vittek ki bennünket.”
A szovjetunióbeli végcélba vonattal, marhavagonokban szállították a hadifoglyokat. Az út minősége több tényezőtől függött, de a visszaemlékezők tudatában inkább a rossz emlékek maradtak meg. Azok a hely, az étel, innivaló hiányával függöttek össze és nemegyszer a fogvatartók kíméletlenségével. Geskóné Simon Ilona és falubeli fogolytársai három hétig utaztak keleti irányba – az utolsó háborús év januárja volt, és az internáltak megpróbáltak fűteni a marhavagonban: „A kályhacső el volt fordítva és amikor elindult a szerelvény, a füst mind bejött a vagonba. A végén már olyan füst volt, hogy már mi, a gyengébb szervezetűek azt hittük, hogy megfúlunk, úgyhogy kezdtük kiverni a bedrótozott ablakocskát. Az orosz katona ott utazott a vagonunk tetején, és ahogy vertük az ablakot, meg kiabáltunk, azt hitte, hogy szökni akarunk. Betartotta a puskacsövet az ablakon, hogy agyonlövöldöz bennünket. Nemsokára megállt a szerelvény, kinyitotta a vagonajtót, és csak akkor látta, hogy milyen füst van.”
Hučko Károly még 1944 őszén, Erdélyben esett fogságba. A szovátai és brassó gyűjtőtáborok után kezdődött a nehéz utazása Keletre: „Akinek jutott, jó, akinek nem jutott, úgy is jó. Az első nap nem kaptunk semmit, másnap kaptunk száraz kenyeret, harmadik nap kaptunk rá vizet, negyedik nap jutott valami főtt étel, olyan káposztaféle. És ez így ment végig, egész három hétig.”
A három hét, amit Hučko Károly a marhavagonokban töltött, nem volt kivételes dolog. A szerelvények viszonylagos lassúsága összefüggésben volt az erősen megrongálódott vasúti hálózattal azokon a helyeken, ahol kétszer is átvonult a front. A háború alatt, amikor a frontra vonuló vonatoknak volt előnyük, a hadifogoly-szerelvények csak másodfontosságúak voltak. A hosszú utat a marhavagonokban nem mindenki bírta ki, és a halottak nevét nem jegyzeték fel. Kozmér István is, akinek az alakulatát a Tisza mellett fogták el 1944 novemberében, nagyon nehéz heteket élt át: „A hadsereg ment utánpótlásra a frontra, és a hadifogoly-szerelvény csak éjjel mehetett, vagy ha szabad volt az út. Huszonnégy napig mentünk. Ádám-Éva napjára vagoníroztunk ki, fele nép meg volt halva. A halottakat dobálták ki meztelenül, mint egy hasáb fát, mert ha valamelyik meghalt, sarokba dobtuk, levettük róla a ruhát, és raktuk magunkra. Már mikor odajutottunk Gorkij állomásra, egyméteres hó volt – a vasúton azt az olajos hót, azt nyaltuk, mint malacok. Nem volt normális.”
László Béla már civil ruhába volt öltözve, amikor többhetes barangolás után hazafelé fogságba esett. Amikor Focșaniban a többi hadifogollyal bevagonírozták őt, szörnyű útnak nézett elejébe. Néha a nehéz körülmények olyan megoldásokat kívántak, amik ma már elképzelhetetlenek: „Harminckilenc nap voltam vagonban, mire kiszedtek bennünket. Hát hova visznek bennünket? Úgy volt, hogy adtak sós halat, de vizet nem. A lehelet, ami odafagyott a vagonok oldalára, azt kapartuk le a tenyerünkbe, azt szopogattuk. A szomjúság az rosszabb, mint az éhség. Sokan meghaltak a vagonban, aztán azokat lerángatták, és azokra már nem adtak enni. Aztán a vagonparancsnok kitalálta, hogy nem kell a halottakat leadni. A másik kérdi tőle, és mit fogsz velük csinálni, az orosznak nincs annyi esze, hogy már az halott? Azt mondta, lefektessük őket a vagon egyik felébe éllel, és amikor jön oda olvasni bennünket, valaki lefekszik oda és mozgatná a halottakat is – megmondjuk nekik, hogy betegek. Ide hallgassanak, mondom nekik, én befekszek oda, aztán igazságosan elosztjuk a kosztot. Mikor már nyitották ki a vagont, befeküdtem. Amikor jött az orosz számolni, mozogtam, és a halottak is mozogtak. Azokra is adtak enni, szedtük a kosztot, mink jól laktunk. Amikor kiszedtek minket a vagonból, tizenöt halott volt. Ilyen marhaságon mentem keresztül.”
A hadifoglyok létszáma az út elején meg kellett, hogy egyezzen az út végi létszámmal. Függetlenül a körülményektől. „Ha volt állomás, megolvastak, emlékezett vissza Kollárovics László. Két vagon megtelt halottakkal, mire kiértünk Krasznouralszkba. És akkor azt mondták a katonák, hogy a létszám a fontos, ennyi foglyot ki kell szállítani nekik oda Uralba. Élve vagy halva.”
A hadifogolytranszportok a civil lakosságra is veszélyt jelentettek. Adatközlőim is többször említették a vonatból való szökést, amire a legnagyobb esély az enni- és innivaló vételezésénél volt. Hideghéti Flórián egy kissé eltérő esetet említ, ekkor egy civil fázott rá: „Útközben, Romániában meggéppisztolyozták a vagonunkat, úgyhogy több vagonban volt sebesült. A mienkben is volt egy, az fent a lábánál sebesült meg. Kivitték őtet és két óra múlva hoztak oda pizsamában egy idősebb civilt. Ordított, sírt, hogy őt az ágyából keltették fel.”
Mórocz Mihály Győrsövényházán esett fogságba 1945 márciusában. Amikor a székesfehérvári táborból Románián keresztül vitték vonattal, egy abszurd esemény szemtanúja lett: „Megálltunk Romániában, és egy halottat találtak valamelyik vagonban. A résre kinyitott vagonajtón láttuk, hogy kitették őtet. Román katonák őrözték az állomást, az egyiktől elvették a puskát és betették őtet a vagonba. Aztán ott volt velünk a fogságban, a csoportunkban, és folyton mondta, hogy ő román. De nem érdekelte az oroszt, éppen úgy bántak vele, mint mivelünk.”
A visszaemlékezők legnagyobb része vonattal jutott a szovjet hadifogolytáborokba, de más alternatívák is voltak. „Öt nap, öt éjjel mentünk a Fekete-tengeren, emlékezett vissza Németh József. Három orosz őr állt a hajó orrában, és ha észrevették, hogy a vízen úszik egy akna – hatalmas aknák voltak –, annak három lövés volt az élete. Egyet eléje lőtt, egyet mögé, aztán eltalálta. Nagyon jól céloztak, sokat lelőttek, sok alkalom volt ilyenre. Sohase kerültünk volna ki, ha nincsenek jó lövészeik.”

Fogvatartók, foglyok, civilek

A megérkezés a szovjetunióbeli táborokba több meglepetést okozott – nemcsak a foglyoknak, hanem a fogvatartóknak is, ahogyan Geskóné Simon Ilona is említette: „A kapuban egy orosz tiszt állt, olyan idősebb bácsika, és ahogy ránk nézett, azt mondta, hogy nem tikteket vártunk. Hát, természetes, hogy nem, mert ők németeket vártak, háborús bűnösöket. A tizenhét, tizennyolc éves gyerekek hol lettek volna háborús bűnösök?”
Az adatközlőm a helyi lakosságra – ha egyáltalán volt alkalmuk találkozni velük – túlnyomórészt jóban, legfeljebb neutrális szellemben emlékeztek vissza, de a fogság elején nem csak jó tapasztalatokra tettek szert. Egy olyan országban, ahol óriási háborús veszteségek voltak, nem meglepő, hogy a helyiek nem fogadták tárt kézzel az ellenséges államok hadifoglyait. Hoffer István, aki részt vett a Balaton menti súlyos harcokban, a fogságban újra találkozott volt ellenségeivel: „Mikor legelőször ki kellett menni munkára, dalolnunk kellett, pedig olyan éhesek voltunk, hogy majd meg dögültünk. Amint mentünk a kórház előtt, oroszokat láttunk, akiket hazahoztak. Volt akinek lába nem volt, tolókocsiban, volt, aki mankóval járt, és volt, akinek keze nem volt. Kijöttek a nótaszóra és közibünk ütöttek mankókkal, job tvoju maty, ez meg az. Az őrök, akik hajtottak, féltettek bennünket, védtek, mert az oroszok vertek bennünket, egyik a kezét mutogatta, másik a lábát. Kérdeztük tőle, hogy akkor miért jött oda? Hogy neki muszáj volt. Hát nekünk nem volt muszáj? Egyszer csak eltörülték a nótát, nem lett a nótából semmi.”
Hasonló jelenetre emlékszik Geskóné Simon Ilona is, bár az ő esetében nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a háború alatt nem frontharcos volt. „A harag irracionális dolog, és sokszor az ártatlanokon csattan: A láger elejébe sorakoztunk, a műszakra. Ott sok féllábú, meg nyomorék gyerek volt, és kiabáltak ránk, csúnya szavakkal illettek bennünket, nem is merem mondani – kurva német, meg ilyeneket. Ők azt hitték, hogy mink csakugyan németek vagyunk. Orosz asszonyokkal is dolgoztunk, azt mondta az egyik, Maruszjának hívták, hogy a háború alatt a német katonák lábon fogva engedték be a kútba a gyerekeket. És hogy ők többször is gazdát cseréltek, háromszor is visszamentek oda a németek.”
A foglyok a táborokban különböző életkörülmények között éltek. Az életminőség több tényezőtől függött, mint például az enni- és innivaló, öltözet, az éghajlati viszonyok és a tisztálkodási lehetőségek, de az elsőrendű tényező maga az ember volt – a fogvatartó. Tőle függött, hogy a többi faktor milyen hatással lesz a foglyok életére, és olykor a körülmények kisebb változásai is életveszélyt jelenthettek. A jogtalansággal teli sztálini rendszerben a foglyok néha csak a táborvezetőség és azoknak alárendelt őrök lelkiismeretében bízhattak. Minden fogolytábornak más-más vezetősége volt, az egyik helyen nem vették figyelembe az emberi életet, és volt, ahol a táborparancsnok minden lehetőt megtett a foglyok érdekében. László Béla a majd négyéves hadifogsága alatt nyolcféle táboron ment keresztül, elmondása szerint az egyik hely jobb volt, a másik rosszabb. Az egyik Cseljabinszk melletti táborban a vezetőség olyan mértékben lopta a foglyok élelemkészleteit, hogy a helyzet megoldást kívánt: „Kijött oda egy komisszió, nem mentünk ki munkába, felsorakoztattak, tolmácsok jöttek, hogy most mondjuk meg, hogy mi a jó itt, vagy mi a rossz, hogyan bánnak velünk. Ment a nagy panasz, leváltották a lágervezetőséget és hoztak új tiszteket. Két-három hétig jobb volt a koszt, aztán meg rosszabb volt, mint azelőtt. Megint kijöttek ellenőrzésre, és akkor összebeszéltünk, hogy odaállunk a komisszió elé. Meg is mondtuk nekik, hogy hagyják a mostani vezetőséget, mert ha újak jönnek, éhesebbek lesznek, mint ezek. Ott is hagyták őket, aztán nagy tekintélyünk volt a lágervezetőség előtt, hogy megmentettük őket.”
Hučko Károly is Cseljabinszk környéki táborokban élte át a hadifogságát. Bár az első éve nem volt jónak mondható, 1946 nyarától egy jobb vezetőségű táborba került: „Olyan kis táborunk volt, csak négy barakk, középett volt a konyha, és mindjárt a konyha után az orvos és a kórház. Ott az kimondottan olyan volt, mint egy rekreáció. A táborparancsnokunk Szemjon Markovics Aranov volt, az kimondottan jó ember volt. A szomszéd faluban még akkor volt mozi, filmeket vetítettek, és kijelentette, hogy aki akar, mehet filmet nézni.”
Nemcsak a táborvezetőség, hanem az őrök között is voltak jobb és rosszabb emberek. Több visszaemlékezőm azt állította, hogy az idősebb katonák – még ha ez nem is volt szabály – nem voltak olyan kegyetlenek, mint a fiatalabb társaik. Pathó Ernő 1945. március végétől volt fogságban, amikor Nagymegyer mellett fogságba esett. Végül a tiroszpoli és donbaszi fogolytáborokba került: „Az az igazság, hogy a legfiatalabbak, azok voltak a rosszak. Az idősebbek azok már nem, azok már rendesen viselkednek. De ezek a fiatalok, a Sztálin-ifjak, ezek aztán ravaszak voltak, ezekkel már nem nagyon lehetett packázni.”
Cselle Gusztávot röviddel a tizenhetedik születésnapja után hurcolták Németor­szág­ba mint leventét. Rövid időre szovjet kézre került – a fogvatartóival vegyes tapasztalatai voltak: „Négyen voltak ott, egy be volt rúgva közöttük, géppisztoly volt nála, és le akart lőni bennünket, de a másik kettő nem engedte. Elvették a géppisztolyát, és lefogták, hogy nem szabad. Látták, hogy majdnem mind gyerekek voltunk. Aztán behajtottak bennünket egy iskolaudvarba. Magas kerítés volt ott, de láttuk, hogy ugrálnak ki rajta az embereink. Ott csak egy orosz őr volt, egy nagy papírba csavarta a dohányt, és szívta. Mi hárman odamentünk hozzá, és azt mondta, hogy ugorjunk ki. Magyarázta, hogy ő Győrben volt katona és hogy onnan jött. Mondta, hogy menjünk a városba és keressünk állomást, nos így is volt.”
Mórocz Mihály sok szenvedést élt át Szovjetunióban, de a fogvatartóira nem volt rossz szava. Sőt, egyik személyre kimondottan hálával emlékezett vissza: „A lágert a fiatalok őrözték, hogy ne menjen ki fogoly, este volt a létszámolvasás. A benti őrökre, akik megolvastak bennünket, semmit se mondhatok, nem bántottak senkit, ilyenről nem tudok. Egyszer jött egy ötven-hatvan év körüli asszony, a vállán volt egy százéves puska. Tolmácsoltatták, hogy ő lesz az őrünk, ő visz el bennünket munkába. Akkor éppen nagy kelések voltak rajtam a vitaminhiánytól, és ez az asszony mondta, hogy ő majd meggyógyít engem. Mindig mondta, hogy Mísa molodoj. Vagy fia, vagy unokája lehetett a fronton – olyan volt, mintha anyám lett volna. Míg el nem múltak a kelések, minden áldott nap hozott tejet, és ilyen lángosfélét kelt tésztából. Meg is gyógyított, el is múltak a kelések.”
Kocsis Dezső a háború végén hazafelé indult és rövid ideig szovjet kézre került. Néhány napig kénytelen volt egy hidat építeni Baja közelében: „Azok az oroszok vadak voltak. Egy orosz a tutajról beleesett a vízbe, és mi tartottuk volna neki a fát, hogy kapaszkodjon belé és másszon vissza. És akkor a marha muszka ráütött, és azt mondta, ruszki jeszt, hogy oroszból van. Hát nem tudom, haragudott-e rá, vagy mi – de aztán már vitte a víz őtet és elmerült.”
A nehéz körülmények sokszor kihozták az emberből a rossz tulajdonságokat. Erről legjobban talán Geskóné Simon Ilona tudna beszélni: „Az orosz őrök jók voltak, nem bántottak bennünket egyáltalán. Még csak egy rossz szóval se illettek bennünket. A nép is jó volt hozzánk, akikkel érintkeztünk. Sokkal rosszabbak voltak a mieink, akik tolmácsok, meg szakácsnék lettek. Mindenki a maga malmára hajtja a vizet: ellopták még azt a csepp élelmünket is, amit adtak nekünk. A tolmácsok meg úgy voltak, hogy elvitték a konyháról az ennivalónkat, be a barakkba és eladták.” Bár jóban beszélt a fogvatartóiról, nem felejtette hozzátenni, hogy szabálysértés miatt a foglyokat szigorúan büntették: „Ha lopott valaki, vagy ha valaki megszökött a lágerből, azt megbüntették. Egyszer hoztak oda egy férfit. Mindnyájunkat, az egész lágert kiállították az udvarra, és ütötték őtet, vágták puskatussal, mindennel, amennyi csak ráfért. De ezt nem az őrök csinálták, hanem azoknak a felettesei, a katonatisztek.”
A zord körülmények elleni küzdelemben a foglyoknak sokszor rögtönözni kellett és ez gyakran nem ment lopások nélkül. Varga Gusztáv egy esetet említett, amikor a fogolytársa egy gumicsövet lopott el, amiből cipőtalpat akart készíteni. Amikor rájöttek a lopásra, elkezdték motozni a foglyokat. A kétségbeesett tolvaj megkérte Varga urat, hogy rejtse el a csövet: „Odajött hozzám, Gusztikám, két gyerekem van otthon, mit csinálnak velem, ha engem elfognak? Te tolmács vagy, téged nem fognak kontrollálni! És akkor elvállaltam, elszúrtam a csövet. Aztán kiálltam: A mieink ilyet nem csinálnak, nem! Sto ti? Ukázs! Hozzám jöttek, és megtalálták. Levágtak a földre, összerugdostak, csupa vér voltam. Zabime! Nie, zoberieme domov, bude popravený! Most képzelje, az is sírt, én is, sírtak körülöttem mind. Rögtön be is csuktak.” Varga Gusztávot végül az mentette meg, hogy jó viszonyban volt egy nacsalnyikkal, aki elintézte az áthelyezését egy másik táborba, így a halálos fenyegetésből csak ijedtség maradt.
A visszaemlékezők több olyan esetet is említettek, amikor a foglyok súlyosabb büntetést kaptak, mint az egyszeri testi fenyítést. Szépe Gáspár szerencsésen visszatért a Don-kanyarból és egészen a háború végéig sikerült elkerülnie a fogságba esést, ám ekkor Ausztria délkeleti részén, Feldbachnál szovjet kézre került. A Szovjetunióban három évet raboskodott. A lezsnyevüi táborban az alacsonyabb tábori vezetőség közé tartozott: „1947-ben azt mondta az egyik orosz parancsnok, hogy vigyázzunk, mert egy skatulya gyufáért két évet is kaphatunk, olyan szigorúak a törvények náluk. És ez most már mindenkire, a hadifoglyokra is vonatkozik. Volt egy olyan eset, amikor textilgyárban dolgoztunk, és egy Baranya megyei fogolyt feljelentettek valamilyen textillopásért, mert szoktak így csinálni, hogy textilanyagot vittek ki. Nem tudom benne-e volt a lopásban, de bekerült a bíróságra és hat évet kapott.”
Ahogyan már említettük, a hadifogolytáborok rendszere el volt különítve a büntetőlágerektől, de több visszaemlékező beszélt bebörtönzött szovjet civilekről. Hučko Károly három kategóriájú fogolyról beszélt: „Háromféle tábor volt. Mi voltunk a hadifoglyok, vojennoplenni, voltak a munkára mobilizáltak, v trud mobilizovani, és a zaklucsonijok, a büntetettek. A v trud mobilizovanik olyan nemzetiségekből voltak, akik harcoltak az oroszok ellen, úgyhogy nem voltak megbízhatók a hadseregben. A katonaságnak nem feleltek meg, de kihasználták őket munkára. Ugyan úgy táborokban éltek, mint mi, ott kapták az ételt, de azok olyan félszabadok voltak, nem nagyon voltak őrözve, szabadon jártak a munkahelyre. Ezekkel voltunk együtt, bekerített munkahelyen, egymás között jártunk. A zaklucsonijok voltak a legtöbben, azokat mindig erős kísérettel vitték, előttük mentek katonák, utánuk, és oldalt, lóháton. Azok külön bekerített helyen dolgoztak. Látni láttuk őket, mikor mentek a munkahelyre, de hogy honnan jöttek, azt nem tudjuk. Ha nem sikerült őket megelőzni, akkor sokszor órát is kellett állni, amíg elvonultak, mert oda közéjük nem lehetett besorakozni.”15
Hideghéti Flórián is említett büntetett szovjet állampolgárokat, akiknek nehezebb sorsuk volt, mint a hadifoglyoknak: „Azok az emberek voltak internálva, akikről valahogyan kiderült, hogy a háború alatt németekkel beszéltek vagy kereskedtek, és emiatt tíz, tizenkét éven alul senkit nem ítéltek el. Megismerkedtem egy lánnyal, velem egyidős volt, azzal szoktam beszélni, pedig a civilekkel nem lett volna szabad. Orvosira járt, és mikor a háború alatt valami német katonának adott el krumplit, és a német szórakozni akart vele – fiatal, szép nő volt –, később tizennégy évre ítélték.” Míg Hideghéti Flóriánnak lassan befejeződött a több mint hároméves hadifogsága, a volt tábora folytatta funkcióját: „Egy éjjel egész éjszaka hallom, hogy hatalmas morgás van tőlünk nem messze. Mi ez? Nézem, hát rengeteg katonai autó járkál össze-vissza. Felkelünk reggel és egy hatalmas másfél méteres drótkerítést húztak ki. Olyan másik napjára tele volt katonasággal: szegény katonák, olyan betegen, lassan mentek. Oda akartunk menni hozzájuk, de az őrük fellövött a géppisztollyal, aztán már nem mertünk. Kérdeztem a hadnagytól, hogy mi történt? Nem tudta ő se, de elment oda megkérdezni. Kiderült, hogy azok Németországban voltak hadifoglyok és mikor hazaengedték őket, egyenesen hozták őket a büntetőtáborba.”16

Munka

Az összes háborút viselő fél közül a Szovjetunió veszteségei voltak a legnagyobbak – a jelenlegi konszenzus szerint 27-28 millióra tehető a háborúban meghalt szovjet állampolgárok száma. Az anyagi kárai az összes károk 41%-át képezték. A Szovjetunió európai részei a négy év háború után romokban hevertek, a katasztrofális gazdasági helyzet és a munkaerőhiány azt a megoldást eredményezte a szovjet állam részéről, hogy az ellenséges államok hadifoglyait és internáltjait használta az újraépítésben.17 A hadifoglyokkal végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt, ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb.18 Az építőipar után (az 1946. évi kimutatás szerint) az energiaipar, hadiipar, építőanyag-gyártás, faipar, kohó- és gépipar, és a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat következett.19
A visszaemlékezőim legnagyobb része a munkák egész sorát próbálta ki, néha könnyebbeket, de legtöbbször nehezebbeket. Farnbauer Béla abban a városban volt fogságban, amely a háborús apokalipszis jelképévé vált – Sztálingrádban. Még több mint két évvel a csata után, ami a háború fordulópontja volt és magát a várost romhalmazzá változtatta, mindig helyreállítási munkálatok folytak, amiben mindenkinek részt kellett vennie: „Rögtön, ahogy megérkeztünk Sztálingrádba, csodálkoztunk, hogy a gyárkéményeken, a kőműveseken mi lebeg. Mikor leértek, láttuk, hogy szoknyájuk van. Nők falazták a gyárkéményeket.”
Hoffer István is említette azt a mondatot, amivel több visszaemlékezőm is találkozott: „Azt mondta az orosz, hogy amit leromboltatok, felépítitek.” Ő is részt vett a helyreállítási munkálatokban, amikor az egyik Kijev környéki lágerben volt fogoly: „Ki volt az épületnek égve a belső része, öt emeletre is, még talán többre is. Ahogyan kiégett, úgy berogyott, azt ki kellett mind takarítani, aztán mikor ki volt takarítva, csináltuk újra. Gerendáztuk be – ki voltak hagyva a lyukak a falban, oda tettük be a gerendákat és dobtunk rá deszkákat. Aztán már ment a másik emelet, így mentünk mindig feljebb.”
Hučko Károly fő munkafeladata az építkezésen folyt. Télen is dolgozni kellett: „Többnyire háborús rokkantak részére építettünk olyan szociális otthonfélét, mert gondoskodni kellett az invalid katonákról. Ezek már normális épületek voltak, betonlappal. Télen az első és a második kategóriájú foglyok mínusz harminc fokig mehettek dolgozni, mink, a harmadik kategória, az huszonnégy fokig jártunk ki. De télre már álltak a falak, bent dolgoztunk, pucolták a falakat, meg ilyesmit. Nem lazsáltunk, mindig valamit kellett csinálni. Én legtöbbnyire fűtöttem – volt ott egy folyosó, kétoldalt voltak a lakószobák, a kemencék bévülre voltak épülve, a szobákba és kívülről kellett őket fűteni. Az volt a dolgunk, hogy a fűtés mindig menjen, hogy télen is lehessen dolgozni.”
Jankovics László a három évig tartó fogsága legnagyobb részét építkezéseken töltötte. Egy idő után a foglyok ebből a munkából is előnyt tudtak szerezni: „Kitalálták, hogy most már faépületeket fogunk csinálni. Jöttek a kész háromméteres lapok, azokat összerakták, összehegesztették, aztán ezeket a faépületeket kellett festeni. Ameri­kából küldtek kétszáz literes hordókban acetonos festéket. De közben ott már voltak lakók is. Jött az asszony, és kérdezte, hogy nincs-e festék? Gondoltam, hogy kell neki egy liter. Hogy nem egy liter kellene neki, hanem több. Hát mondok, miért? Hát hogy a bazárba elviszi, hogy húsz rubel literenként, és tízet ad belőle, azt mondja. Aztán ide is ment festék, oda is ment, krumplit is kaptunk érte. Így tudtunk aztán jobban élni.”
A hadifogságban az egyik legnehezebb munka a bányászat volt. Nem csak a munka fizikai igényessége nehezítette a bányászok életét. Pathó Ernő hosszú hónapokig Donbasz bányáiban dolgozott: „Elég mély bánya volt, volt talán ezer méterre is lent a föld alatt. Nézkelődtünk, és mondták, hogy itt kell bányászni. Hát, kérem szépen, hetvencentis szénréteg volt az. Tudja mennyi az a hetven centi? Nagyon kevés, ott csak fekve lehetett dolgozni. És az olyan nagyon fekete, kemény szén volt, mint az üveg – ha kesztyű nélkül megfogta az ember, már vágta is el a kezét. Ezt az oroszok csak velünk bányásztatták, meg egy brigádjukkal, amiben büntetett oroszok voltak. Volt, hogy olyan helyre mentünk le, ahol öt percen belül száraz nem volt belőlünk, úgy folyott a víz. Volt, mikor majdnem egy hónapig így voltunk, mikorra átmentünk azon a vizes részen. És nem hagyták abba a fejtést, hanem csak csinálni kellett, csinálni kellett a vizes ruhában. De még ez semmi: följöttünk és nem volt ruhánk átöltözködni, amikor húsz fok hideg volt, vagy még kevesebb. A ruha csontra fagyott rajtunk – nem egész a testünkig, csak a ruhának a teteje, úgyhogy olyan páncélréteg volt rajtunk. Ha valaki elesett, csak a katona tudta feltámasztani, mert annak száraz volt a ruhája, le tudott hajolni.”
A bányamunka nemcsak a legnehezebb, hanem a legveszélyesebb is volt. Štefan Vitek is, aki nem messze Szentestől esett fogságba 1944 őszén, Donbasz szénbányáiban dolgozott és bányaszerencsétlenségek szemtanúja volt: [fordítás szlovákból:] „Rosszul dobtad azt a szenet, könnyen megsérültél, lenyúztad magad. Mert a szén az nem fa volt, az olyan volt, mint a szikla, úgyhogy az ember könnyen megsebesült, rögtön eltörte az ujját vagy összezúzta a kezeit. Olyan esetek is történtek, hogy a robbantók nem csináltak jó vizsgálatot, megfúrták a lyukakat, megtömték robbanóanyaggal, és nem figyelmeztették az embereket a bánya másik részében, vagy nem tudták, milyen vastag a fal, ami a másik járatot választotta el. Robbantottak, és a fal átrobbant a másik járatba, ahol még embe­rek voltak. Kirobbantotta azt a szenet és megölte azokat az embereket. Megölte. Úgyhogy ilyen esetek is történtek. De nekünk az a szerencsénk volt, hogy olyan parancsnokaink voltak, akik gondoskodtak rólunk: »ezeknek a embereknek enni kell adni!«”
A bánya térsége kiszámíthatatlan volt. Kollárovics László az Ural hegység bányáiban dolgozott, és egy baleset után egy bányamérnöktől kaptak biztonsági utasításokat: „Meg volt repedve az az érc, és le akart szakadni. Olyan négyméteres vaspálcák voltak, és a mérnök magyarázta, hogyan kell megpiszkálni, hogy essen le, mielőtt elkezdenénk a termelést. Pont rászakadt egy negyvenmázsás darab. Mint a palacsinta, úgy szétnyomta, csak héverrel tudták levenni róla. Sok baleset volt, sok. Volt orosz halott, és volt magyar is, nem is egy.”
Hoffer István egy másfajta nehéz munkát említett – a leúsztatott fa kihordását a Dnyeperből: „Jártunk ki a Dnyeperre is, voltam ottan nyáron is, meg télen is. Télen nagyon hideg volt, vitte a havat, sodorta, aztán kint raktunk tüzet, a parton. Volt egy zsidó nacsalnyikunk, mert zsidók voltak nagyobbrészt. Nem lehetett mást hallani egész nap, csak davaj, davaj, davaj! A Dnyeperből szedtük ki a tutajt, az úsztatott fát. Úgy kellett kitörni a jégből, aztán húztuk a jég hátán ki a partra.” Miután Hoffer István egy alkalommal a gyengébb hadifoglyok kategóriájába lett átsorolva, egészen másnemű munkát kapott. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek valóra vált az álma: A cukorkagyár mellett volt a csokoládégyár, de oda a foglyoknak nem lehetett bemenni. „Mink a vagonból raktuk ki a cukrot. Egyszer a nacsalnyik megfogott engem és bevitt a csokoládégyárba. Amikor bementem abba a terembe, ahol a lányok pakolták a csokoládét, mutatta, hogy magyar pleni, magyar fogoly. A leányoknak mind énrajtam volt a szemük. Mikor kijöttem, az ajtó mellett volt egy papírkosár – mindig az volt az első, mint a kutya, vagy a macska szaglász össze-vissza, benyúltam és egy furkó selejt csokoládé volt ott. Lehet, hogy még a papírt is ettem, úgy örültem neki.”
Lancz Miklós az úton Németországból esett fogságba, pár nappal a háború befejezése után. A szovjetunióbeli fogsága elején többféle munkát végzett: fegyvergyárban dolgozott, gumigyárban és később egy viszonylag jó pozícióba került, amikor egy tiszti láger kisegítőszemélyzetében volt. Egyebek között textilgyárban is dolgozott: „Érdekes volt a textilgyár, az a vatta, a gyapot, Ázsiában terem csak meg. Kétszáz kilós bálák voltak. Először csak olyan vastag szált csináltak, aztán mindig vékonyabbat, úgyhogy mikor már szövés alá került, több gépen is átment. Az öntvény gépeken rajta volt, hogy Made in England, még az 1800-as évekből származtak.”
A mezőgazdasági munka a jobb beosztások közé tartozott, elsősorban azért, mert élelmet is lehetett szerezni. Tóth István a Németországból hazafelé vezető úton esett fogságba, körülbelül abban az időben, mint Lancz Miklós. Amikor a Szovjetunióba került, többször is kolhozban dolgozott: „1947 nyarán kivittek bennünket a kolhozba. Kaszálás volt, szénabetakarítás, én egy kis kocsival jártam, innivalót, ennivalót vittem nekik, meg nyersanyagot szállítottam a konyhára. Volt ott krumpli meg répa – megtermett, mert amikor jó idő volt, ottan meleg volt és eső. Aztán 1948 őszén megint kivittek bennünket a kolhozba, ottan már mások voltak a föltételek, többet kaptunk, többet lehetett ottan enni. Azt gondoltuk, hogy milyen jó, hogy elhoztak a lágerből.”
Persze a mezőgazdaság esetében is sok függött a lágervezetőségen, amit Hučko Károly esete is igazol: Ott a szovhozban nem volt jó sorunk, mert egy ideges parancsnokunk volt, őrnagy. Nagyon könyörtelen ember volt, nem törődött a néppel, csak a munkával. Esett az eső, zuhogott, és nekünk kint kellett kapálni – maguk a katonák, akik őröztek, már azok is sajnáltak bennünket. Egy őr bement engedélyt kérni, hogy bejöhessünk, mert az értelmetlen munka volt. Aztán végül az őrnagy megengedte, bejöhettünk. Tisztára átázva bementünk a barakkba, lefeküdtünk a priccsre, és melegedtünk. Olyan pára lett abban a szobában, hogy nem láttuk egymást. Egy hét múlva marokkal lehetett rólunk szedni a tetűt, mert ott még fürdő sem volt. És ott is csak azt ettük, amit főztek, máshoz nem tudtunk hozzájutni, esetleg a sárgarépát rágtuk. Kóstoltuk a nyers krumplit is, de az ízetlen volt. Aztán a nagyobb vezetőség valahogyan megtudta, hogy ott nincs jó helyzet, küldtek oda egy revíziót, aztán leváltották az őrnagyot és be is csukták.” Hučko Károlyt a foglalkozásának köszönhetően – borbély volt – megkedvelte a lágerőrség parancsnoka és egy román fogolyhoz osztotta be, akivel a szovhozt őrizték: „A román gyerek nem is járt be a lágerbe, ahol voltunk. Hordtam neki a kaját a konyháról, és közben mindig főzött valamit egy öreg öntözőkannában. Volt ott egy folyó, onnan hordta a vizet és főzte a káposztát, krumplit meg a zöldséget. Te, mondom neki, mi ez? Hisz ez marha jó, én ilyesmit nem ettem nem is tudom mióta! Ott jó dolgom volt.”
A munkák egy másik faja a tőzegkitermelés volt – a visszaemlékezők nézetei erre a munkára eltérőek voltak. Nem csak a munka neme volt a lényeges, hanem a munkaidő hosszúsága, az élelmezés és a normák is, amiket a foglyoknak teljesíteni kellett. Szulló Lajos például úgy emlékezett a tőzegtermelésre, mint viszonylag jó munkára. Ellenkezőleg, Bukovszky József nagyon nehéznek találta: „Térdig érő vízben kellett járni és a tőzeget vágni, kihordani abból a vízből. Az egy pár hónap alatt nagyon lehúzta az embert.” Tóth István is kipróbálta a tőzegtermelést: „A második nyáron torflágerben voltunk, a tőzeget bányásztuk. Egy szakasz volt, aki vágta – én is ebben voltam – a másik szakasz kapkodta el, és kis kockákba rakta száradni. Nem lett volna nehéz munka, mert kis darabokat vágtunk, de gyöngék voltunk, úgyhogy minden nehéz volt.”
Akinek volt valami tehetsége, vagy egyszerűen szerencsés volt, az alacsonyabb lágervezetőségbe is bekerülhetett. A volt csehszlovák állampolgárok – főleg azok, akik szlovákul vagy csehül beszéltek – sokszor tolmácsként voltak alkalmazva, közvetítőként a foglyok és a felsőbb lágervezetőség között. Néha a tisztségbe kerülés többet igényelt, mint a szláv nyelvek ismerete. Kozmér István a fogsága első telét nehéz munkával töltötte: a befagyott Volgából húzták ki a leúsztatott rönkfákat. A hőmérséklet néha mínusz 40 °C-ra süllyedt. Ennek ellenére nem veszítette el a reményt, és kihasználta az adódó alkalmat – egy orosz nyelvtanfolyamra jelentkezett: „Télen minden munka után mentem orosz tanfolyamra, mert szlovákul tudtam perfekten, nekem könnyű volt elsajátítani. Nyárra, mire kellett kimenni, már úgy tudtam olvasni, hogy a tisztnek én olvastam fel minden reggel az újságot, amit kapott. Megmondta, hogy mit kell csinálni, aztán én adtam ki a munkát, ő meg elment lógni össze-vissza. Attól kezdve már nem kellett dolgoznom, csak vezető szerepet töltöttem be, nagyon jó sorom volt.”
Szépe Gáspár is a tábora öt alacsonyabb rangú vezetőségi tagja közé került, bár az ő esetében nemcsak a szlovák nyelv ismerete játszott közre, hanem a vezetőség pragmatikus viselkedése: „Az ottani katonai vezetőségnek lehetősége volt kinevezni alacsonyabb vezetőséget, és inkább a gyengébb fizikumúakat válogatták ki. Én is olyan voltam – volt egy csallóközi fiatalember, akivel együtt kerültünk fogságba, az azt mondta, hogy 1945 őszén egy hatost nem adott volna az életemért, mert olyan rossz állapotban voltam akkor. De így aztán a hadifogolytársakat kellett figyelni, az őrségnek voltunk a segítsége. Engem az őrség vagy a gyár akármikor elengedett, szabadon mozoghattam. De azért, ha kellett, segítettem a többieknek, a vállunkon hordtuk az autóra a méteres hosszú fákat.”
A norma a termelés legfontosabb mérőszáma volt. A normatervezők a termelést egyszerű munkafolyamatokra bontották és a meghatározták az elvégzésükhez szükséges idő hosszát. A normák meghatározásánál nemcsak a munkafolyamatok, hanem a munkások között is különbséget tettek. Képzettség és fizikai kondíció alapján osztályozták a munkásokat.20 A normák elvégzése vagy azok túlteljesítése szerint értékelték a foglyokat és aszerint kapták az ételadagokat. A foglyok már rögtön a fogságba esésük után vagy a tranzitlágerekben kategóriákba voltak sorolva, de a kategorizálás az egész fogság ideje alatt rendszeresen folytatódott. „Le kellett vetkőzni meztelenre – mondta László Béla. – Az ember odaállt a mázsára, és lemérték. Voltak kartotéklapok csinálva, például aki százhatvan centi magas volt, annak hatvankilósnak kellett lenni, az volt a rendes súlya. A kartoték szerint látták, hogy fogyott-e, vagy emelkedett-e a súlya. Az embert beosztották kategóriákba, az elsőbe, a másodikba, és a harmadikba. Ugyi az embernek megfogták a segge partját, hogy mennyi hús van rajta, és akinek kinyílt egy ilyen bőr rajta, mint a parittya, az már ókás volt, orvossal megállapított gyenge, annak nem kellett kimenni dolgozni, csak bent volt a lágerben. De a hatvan deka kenyeret megkapta ott is.”
Bukovszky József leventeként jutott ki Németországba és a háború befejezte után került hadifogságba. Az első fogságban töltött télen fakitermelésen vett részt, ami nem volt könnyű munka. A foglyok a teljesítményük szerint voltak értékelve: „Három ember volt egy brigádban, kettő fűrészelt, egy fejszével dolgozott. Kidöntöttük a fát, a fejszével le lett gallyazva, aztán fűrésszel méretre vágtuk. Négy köbmétert kellett kivágnunk, az volt a napi norma három embernek. Ahogy mentünk befelé az erdőbe, úgy nőtt a teljesítmény. A magyar ember az mindig szeretett dolgozni, és kint is azért csak hajtotta magát. Meg persze, azért kaptunk húsz deka kenyérrel többet, ha megcsináltuk a normát. Vagy ha nem csináltuk meg, akkor nem kaptuk meg – az is húzott bennünket, mert az ennivaló nagyon kevés volt, és nagyon gyönge, úgyhogy minden lehetőséget megragadtunk, amivel tartani tudtuk magunkat.”
Nem mindig érte meg nagyon intenzíven dolgozni, mert a fogvatartók annál több munkát adtak a foglyoknak. Több esetben addig emelték a normákat, amíg a foglyok bírták a munkát. Bolemant Károly vasútépítésen dolgozott, feladata földhordás volt egy vasúti töltés kialakításához: „Volt egy földhordónk, a szlovákok úgy mondták, hogy noszílka. Kettő vitte a földet, egy meg rakta rá. Hármunknak kimértek egy köbmétert, és azt mondták, hogyha azt az egy köbmétert kihordjuk, akkor pihenhetünk. Hát persze, sietett a szegény magyar fogoly, mert adtak egy kanállal több cukrot érte, vagy dohányt, ezt-azt. Mikor kihordtuk az egy köbmétert, pihentünk. Aztán jöttek az orosz nagyfőnökök, hogy hát mi van a néppel, hogy miért alszik itt ezer meg ezer fogoly. Hogy hát megcsinálták a munkát. Utána egy helyett kimértek három köbmétert, de már azt nem bírtuk. Már hol bírta volna az ember, már így is alig bírtuk.”
Jankovics László és társai éppen egy építkezésen dolgoztak, amikor az egyik nacsalnyik ellenőrizni jött az elvégzett munkát. Jankovics László a tolmács feladatait is végezte, így olyan pozícióban volt, hogy alkudozni is tudott. Persze a munkanormák elvégzése esetében is megmutatta magát a „minden a vezetőségtől függ” tényező: „Végigmentünk a munkákon, és mondta, hogy charaso, charaso, jól van. Kérdezte, hogy mennyi százalékot adjon. Kérdeztem, hogy hát hogyan megy ez? Azt mondja, hogyha száz százalék, akkor hatvanöt deka kenyér jár, ha száztíz, akkor hetvenöt deka, ha százhúszon fölül, kilencvenöt deka. Mondtam neki, nacsalnyík, akkor egyezzünk meg abban, hogy százhuszonöt százalékot adsz, mert ha az emberek fognak enni, akkor jobban fognak tudni dolgozni. Úgyhogy százhuszonöt százalékkal dolgoztunk az első naptól fogva. Beleegyezett, és meg is volt elégedve a munkával.”
A munkaidőről és szabadidőről is eltértek a visszaemlékezések. Geskóné Simon Ilona például azt említette, hogy egyáltalán nem voltak szabadnapjaik. Kollárovics László a bányában nehéz viszonyok között dolgozott, és elejével nyolcórás munkaideje volt: „Először nyolc óra volt a munkaidő, aztán 1947-ben, mivelhogy nehéz testi munkát végzünk, rossz levegőben, meg az ötvenkét fokos melegben, hat órára lecsökkentették. Minden tíz napban volt egy szabadnap. De se karácsony, semmi nem volt, csak dolgozni és tíznaponként egy nap szabad.”
A szabadidőt a foglyok többféleképpen töltötték – tisztálkodtak, ennivalót próbáltak beszerezni (akiknek erre lehetőségük volt), közösen a hazára emlékeztek (elsősorban a hazai ételre) és persze, pihentek a kimerítő munka után. Ha a táborbeli viszonyok elértek egy jobb szintet, a foglyok kultúrtevékenységgel is kezdtek foglalkozni. Több hadifogoly ügyes művésznek mutatkozott – a hadifoglyok költészetről a nagy terjedelmű memoárirodalomból olvashatunk.21 Mórocz Mihály fából faragott madarakat készített, Tóth Istvánnak máig megvan a csajkája, amit saját kezűleg gravírozott. Éppen Tóth István említette, hogy a fogságban egy amatőr színházi előadáson is részt vett: „Volt ott egy pesti gyerek, azt mondta, hogy ő színész volt. Be is tanított bennünket egy színdarabra. Az volt a címe, hogy Túl a nagy Kriványon. Nyáron adtuk elő, és az oroszok is fölmentek a barakkok tetejére, kintről nézték, tapsoltak nekünk. Ott a nyár rövid volt, áprilisban-májusban kezdődött a jó idő, és szeptemberben-októberben már megint tél volt. És az is érdekes volt, hogy ott télen majdnem nincs világos, olyan hosszúak az éjszakák, hogy délután még majdnem sötét van. Nyáron meg nincs sötét, majdnem nem is megy le a nap.

Életkörülmények

A hadifoglyok élelmezése kapcsán a napi norma azon a minimális szinten volt megállapítva, amely még lehetővé tette a munkában való felhasználásukat.22 Az élelem a hadifogolyélet elsőrendű pontja volt – ez annál érvényesebb volt, minél kevesebb élelem állt a foglyok rendelkezésére. Visszaemlékezőimet az egész szovjetunióbeli hadifogságuk alatt üldözte az éhség, legalábbis az üres gyomor érzete. Hoffer István se tartozott a kivételek közé: „Négy évig kínoztak, négy év alatt egyszer sem laktam jól. Nem is tudtam volna jóllakni, mert nem volt semmi zsiradék – ha egy kiblivel ettem volna, még akkor se. Az ebéd után mindig éhesebb voltam mint előtte. Nem csak én, mindenki úgy volt. Úgy lefogytunk, hogy csak tántorogtunk.” A foglyok néha azt is észrevették, hogy nemcsak ők szenvednek az éhségtől – a háború alatt és utána az éhség a helyi lakosság között se volt különleges jelenség: „Volt olyan nacsalnyik is, folytatta Hoffer István, aki délben akármelyikünktől elvette az elmosatlan fazekát, és odatartotta a szakácsnak, az adott neki és megette. Megenné maga most a foglyok után az ennivalót? Csollánylevest, korpalevest, ilyesmit. És nem volt elég. Még ahhoz kaptunk egy evőkanálra való cukrot, hogy a kalória meglegyen, mert ők mérték, hogy mennyi kalóriától mennyi ideig bírja ki a szervezet.”
Az alapélelem a mindennapi kenyér volt, ami viszont csak messziről hasonlított a mi közép-európai kenyerünkhöz: „Adtak hatvanhét deka kenyeret, mondta Pathó Ernő, de nem olyan volt, mint nálunk – ahogyan a kombájntól bevitték törekkel együtt a gabonát, megdarálták, de nem szitálták át. A kenyérnek valót megkeverték vízzel, mint a maltert, voltak ilyen pléhformák, azokba bele és úgy sült meg. De annak a közepe nem volt sült, az csak kissé mintha meg lett volna főve.”
Az ennivalóval kapcsolatban nemcsak a mennyiséggel, hanem az ízzel is gond volt. Geskóné Simon Ilonának nem voltak jó emlékei az első táborbeli ennivalóra: „Zöld paradicsomleves volt. A paradicsom magja mind fent volt a víz tetején és benne az a büdös hal – hát az ehetetlen volt, nem ette meg senki. Ivóvíz, se mosakodnivaló nem volt, semmi a világon, csak amit olvasztottunk, mert valamelyik barakkban volt valami melegítőszer, azt a vizet ittuk. Tea volt reggelre, cukor nélkül. Aztán félkilós kenyerkét adtak, de az olyan volt, hogy mikor összenyomtad, jött belőle a víz. Olyan fekete volt, állt ki belőle a zabnak a haja, meg minden, nagyon rossz volt. Azon a koszton nem lehetett élni – tésztát, vagy valami rendeset, semmit az ég világon három évig nem ettünk. Krumplit is csak akkor, amikor kint voltunk a kolhozban krumplit szedni. Azt is az éjjelivödörben főztük – kimostuk, elvittük, csináltunk olyan állást, aztán abban megfőztük.”
Farnbauer Béla viszonylag korán érkezett haza a Szovjetunióból, de emlékezetében megmaradt az egyhangú élelem: „Kaptunk ilyen löttyöt – valami gabonaféle volt megőrölve és leforrázva. Az első napokban ízlett, és elment, de aztán egy hét múlva már kezdtünk tőle undorodni. Az volt a hibája, hogy mindig ugyanaz, néha volt benne halcsont, amiről lefőtt a halhús. Halon kívül mást nem nagyon tettek bele. A kaján mentünk mi tönkre. Az oroszok jobban bírták azt az egyoldalúságot, meg hát ők azért pár rubelt is kaptak, vásároltak is a magazinban, ott voltak az állomásoknál ilyen hosszú sorok, ahol zöldséget árultak. Mi meg összeszedtük a zöldséglevelet, és azt harapdáltuk, hát az segített valamit.
Mórocz Mihály is halakat említett, és amerikai élelemsegélyt is, ami viszont nem tartott sokáig: „Ilyen picike, három-négy centis halakat adtak. Feje, farka, minden rajta volt neki, be voltak sózva, és abból adtak. Tiszta só volt az egész. Aztán meg valamilyen kását is főztek és addig, míg Amerikától kaptak támogatást, addig a levesekben voltak szárított húskockák. Mikor aztán már Amerika nem adott nekik, ez is megszűnt, már csak a tiszta lé volt.”
Az élelmezés egyik-másik alapja a már említett burgonya volt. Pathó Ernő szerint a szakácsok nem nagyon törték a fejüket az elkészítési módján: „Behoztak egy teherautó krumplit, össze volt fagyva, akkor a billentős autóról le, és csákánnyal vágták. Gondolhatja, hogyan volt az megmosva – ahogyan-úgy megmosták, aztán ebből főztek krumplilevest, aztán a fenekén állt az iszap. Kis sót dobtak bele, és ilyen levest adtak háromszor naponta, hét decit. Ott úgy múltak el a hónapok, hogy se egy gramm olaj, se egy gramm zsír nem volt. A négy év alatt talán zsírt nem is kaptunk, csak valami kevés olajat.”
Mivel Vitek Štefan a donbaszi bányákban dolgozott, a kalóriák pótlása életfontosságú volt: [fordítás szlovákból:] „Mit lehet mondani az ételről… Hát, a krumpli az szabály volt, az majd mindennap volt. Ha valami darab hús is került az ennivalóba, az kevés volt, máskülönben csak krumpli, néha-néha mondjuk valami kevés tészta is. Levesek is voltak. De ha úgy elgondolom, a kalóriákat azért megkaptuk abban az ételben. Ledolgoztuk a munkaidőt a bányában, aztán már mást nem csináltunk, csak feküdtünk.”
Több visszaemlékező alternatív élelem beszerzését is említette, főleg akkor, amikor táboron kívül mozogtak. Többen is fel lettek világosítva arról, hogy ha lehetséges, menjenek táboron kívül, ahol nagyobb az esélye az élelemszerzésnek. Bukovszky József említette, hogy a helyi növényzetet is fel tudták használni: „Zöldeket, csalánt ami a határban van, azt szedtük, és azt főztük estére bent a barakkban. Le volt forrázva, egyet forrott, egy cseppet megsóztuk és kész volt. Ez volt az egész, abban nem volt semmi más, se zsír, semmi. De az ember azért érezte, hogy valami volt és mégis zöld volt, vitamin. Máskülönben a barakkban voltak nagy hordók vízzel, ami tele volt rakva friss fenyő­ágakkal, és aztán azt a fenyővizet kellett innunk. És az erdőben is, már ha tavasszal nem volt vizünk, akkor úgy csináltunk, hogy V betűt vágtunk fejszével a fába, alátettünk egy kilós konzervosdobozt, ami fél óra múlva telecsurgott azzal a lével, azt ittuk. Fenyőfából és a nyírfácskából, ez a két fa volt, amiből lehetett csapolni vizet. Az tartott bennünket kint, ezt az oroszok mondták, hogy ezt kell csinálni annak, aki szomjas.”
Az élelemszerzés egy más lehetősége a lopás volt – a foglyoknak néha más alternatívájuk nem is volt. A hadifogolytársaktól való lopás tabu volt, de a fogvatartóktól elfogadható volt. Persze vigyázni kellett, hogy ne jöjjenek rá. Amikor Hoffer István a szocializmus időszaka alatt összetűzésbe került a helyi községi vezetőséggel, nem türtőztette magát: „Azt mondtam nekik, én lopni és hazudni az oroszoktól tanultam meg. Ha én ott nem lopok, akkor megdögültem volna étlen. Bukovszky József könnyezve emlékezett az akkori eltökéltségére: „Énbennem mindig az az egy volt, hogy én onnan még haza akarok jönni. Úgyhogy én minden lehetőséget megragadtam. Ha lehetőség volt rá, elloptam az orosztól azt a darabka kenyeret. Ráhajtott engemet is az éhség, de hát az reszkír volt, mert ha megfogtak volna, akkor becsuktak volna, az biztos. De úgy intéztem mindig, hogy soha nem tudták meg.”

Az élelemszerzéssel kapcsolatban azok kapták a legjobb munkapozíciót, akik konyhára jutottak. Bukovszky Józsefet a betegsége után éppen azért küldték konyhára, hogy erőre kapjon: „Nagy konyha volt, betettek és mosogattam az edényeket. Ott nyújtottak ezek a szakácsok többet, mint ami kellett volna, úgyhogy pár hónap alatt felszedtem húsz kilót.”
A fogság későbbi éveiben, amikor a helyzet úgy-ahogy állandósult, a foglyok fizetést is kaptak. Voltak, akik többet, mások kevesebbet. Geskóné Simon Ilona például azt mondta, hogy a fizetése nagy részét lefogták a fogvatartási kiadások végett. A Szovjetunióban 1947 decemberében szüntették meg az élelmiszerjegy-rendszert, ez után a hadifogolytáborok zárt zónáiban árusítóbódék üzemelhettek.23 Tóth István a szerencsésebbek közé tartozott: „Annyi jó volt, hogy ott a vasöntödében kaptam fizetést, úgyhogy nyolcvan-kilencven rubelt megkaptam. Volt a lágerben egy kis kantin – cukrot, margarint lehetett rajta venni, ki lehetett egészíteni az embereknek az ennivalót.” Jankovics László is hasonló helyzetben volt: „1947-ben már ha többet kerestünk, mint amibe a lágeri koszt került, meg a lakás, akkor annak a fölét megkaptuk rubelban. Volt olyan hónap, hogy hetven rubelt is kaptam. Volt egy hétdecis magyar katonakulacsom, azt minden héten olajjal televettem, meg cukrot is vettem, háromfelé metéltem azt a nehéz kenyeret és cukorban, olajban megforgattam és azt ettem.”
A foglyok bizonytalan életében a lakás, a ruházat és a tisztálkodás minőségében előforduló kisebb eltérések is a viszonylag jó élet és a szenvedés közti különbséget jelenthették. Az egyik olyan tényező, amit az emberek nem tudtak befolyásolni, az éghajlat volt. Csak védekezni lehetett ellene – főleg a kegyetlen kontinentális telek okoztak sok szenvedést. Kollárovics László az év nagyobb részét téli időben töltötte: „Az Északi-jeges-tenger nyolcszáz kilométerre volt, vasút nem is vezetett tovább Krasznouralszktól. Júniusban annyira be volt fagyva a föld, hogy másfél méter után csákánnyal is nehéz volt ásni a vízvezetéknek az árkot. A föld fagya még a nyár közepén se eresztett ki és augusztus végén már egyméteres hó leesett.”
Az első valóság, amivel a foglyok a táboraikban találkoztak, az elszállásolásuk volt. Néha igazán primitív körülményekről volt szó. Németh József az amerikai és francia fogság után szovjet kézre került és fogságát a közép-ázsiai Kirovabadban töltötte: „Kirakodtunk, és kezdtük építeni a lakásokat. Lakásokat… Beponyvázott sziklák voltak, ilyen nyolcvan centisek, azokra rá a ponyvát, az volt a sátor. És oda aztán amennyi fogoly befért, egy ágyra hat személy jutott. Emeletes volt, nem is lehetett ágynak nevezni, ott volt készítve helyben, két oszlop le volt ásva, abból egy ereszték, arra a nád, az volt a fogolyágy. Az emeletre is, és a földszintre is hárman fértek.”
A hadifoglyok szállásai sokszor csak improvizáltak voltak. Ahogyan Bolemant Károly is említette, elhagyott, üresen álló középületeket is kihasználtak elszállásolásra: „Volt egy nagy gabonaraktár-féle, és azt megcsinálták nekünk szálláshelynek. Három­eme­letes priccseket csináltak, minden embernek adtak egy zsákfélét, amit megtömtük mindenféle vacakkal, és azon aludtunk. Éjjel sokszor annyi poloska volt, hogy nem lehetett aludni, ki kellett menni az udvarra.”
A rendezettebb táborokban gyakori építészeti elemek voltak a félig földbe vájt barakkok – a zemliankák. Hučko Károly az első fogságban töltött télen hónapokon át tartó karanténban volt: „Novemberben értünk oda, 1-es lágernek hívták a helyet, láger numero agyin. Nagy volt, ott volt valami tíz vagy tizenöt barakk, zemlianka típusúak, leásva a földbe, és jó egy méter volt a föld fölött, ablakokkal. Az ágyak emeletesek voltak, hárman voltunk egy priccsen, egy köpenyt terítettünk magunk alá, a másikkal a lábainkat takartuk és a harmadikkal betakaróztunk. Ha egyikünk meg akart fordulni, meg kellett fordulni mind a hármunknak, úgyhogy az az első év nem volt kényelmes.”
László Béla a szovjetunióbeli fogsága első pár hetét pincehelyiségekben töltötte egy Miassz melletti táborban: „Ottan olyan hideg volt, hogy még júniusban is fagyott. Nem volt ott semmi, csak a fenyőfa a hegyeken, az olyan kihalt terület volt. Földpincékben voltunk lent, olyan kis ablakokon át világított be a fény, ott kellett lenni, hogy ne fázzunk.”
Ahogy említettük, a nehéz munkát végző foglyoknak sokszor még az alváshoz szükséges alapkomfortot se biztosították. Egy másik nagyon fontos tényező a ruházat volt, és az otthoni ruha nem mindig fért össze a helyi éghajlattal: „Csak a csupasz deszkán feküdtünk – emlékezett vissza Geskóné Simon Ilona. – Egészen őszig, amíg le nem arattak a kolhozokban, csak akkor adtak mindnyájunknak egy-egy szalmazsákot. És abba is lopni kellett a szalmát, úgy hoztuk este haza a vállunkon a kolhozból, csak aztán lett egy kis szalma alattunk. Addig csak a csupasz deszkán a kis pokróckánkban, meg a ruhácskánkon hevertünk. El nem lehet képzelni, abban a hideg barakkban, semmi holmink nem volt, csak amit vittünk. Ha most mennénk, akkor azt sem tudná az ember, hogy mit vigyen, mert van. De akkor hol volt – még meleg zokni se volt, akkor még az emberek kapcát csavartak otthon a lábukra, nem zoknit.”
Gesko Ilona és a többi málenkij robotra elhurcolt falubelije nem tudtak felkészülni a fogságban rájuk váró viszonyokra. De nem mondhatták szerencsésnek magukat azok se, akik melegebb időszakban kerültek fogságba, mint például Kollárovics László: „Az a nyári katonaruha, amit kaptunk, posztóruha volt – nadrág, olyan könnyű kabátka, meg a köpeny, hát ez volt csak. Mondjuk, addig jó volt, míg nyár volt, jó idő. De mikor már jött a hideg, baj volt, mert ha alvás előtt alám tettem a köpenyt, akkor hegyettem nem volt, ha fölülre tettem, akkor a priccs deszkái között jött a hideg, úgyhogy nagyon meg voltunk fázva.”
A messze északon, a Ladoga-tó partján kemény telek voltak. Hideghéti Flórián nagyon megkönnyebbült, amikor megkapta az első meleg öltözéket: „Mikor már kimentünk az erdőbe a fakitermelésre, kaptunk nagyon jó katonai ruhát, ezt az átvarrott nadrágot és báránybéléses katonai kabátot. Az már óriási volt – például ha harmincfokos hidegben lefeküdtem, két óra múlva kezdtem csak érezni a hideget. De mikor megkaptam… Itt a mellénél volt egy olyan két ököl nagyságú lyuk, tele volt aludt vérrel.”
A foglyok gyakran silány minőségű ruhát kaptak, amely idővel tönkrement, és sokszor csak saját maguk tudtak magukon segíteni. Varga Gusztáv szerint az ügyesebb fogolytársai néha a kevésből is sokat tudtak előállítani: „Olyan ruháink voltak, amikben fáztunk. Vagy cipőtalpunk nem volt, és akkor lopta el az a gyerek a gumicsövet, amiből talpat akart készíteni. Voltak cipészek, szabók, mindenféle mesterember, sőt még olyan is volt, aki valami rongyot szétszedett és kötött magának szvettert.”
A foglyok életét sokszor az élősködők is keserítették. Ahogyan Geskóné Simon Ilona is említette, nem mindig tudtak ellenük védekezni: „Bent voltunk a barakkban, sok tetű volt, sok poloska, majd megettek bennünket. És nem csinálhattunk velük semmit se.

Mit? Mivel? Egyáltalán nem. Gyönyörű szép csíkos kis jószágok voltak, a ruhatetű, éjszaka meg a poloska.”
A foglyok találékonyak voltak, és néha sikerült elbánniuk a kellemetlen vendégekkel, legalábbis rövid időre. Jankovics László és társai már nem sokkal a fogságba esésük után a mindenütt jelenlévő tetvek gazdái lettek: „Söpörni lehetett magunkról a tetvet. A tábor túlsó felén folyó volt, oda le lehetett menni mosakodni, rendbe tenni magát az embernek. Mindig úgy csináltam, hogy amikor már piszkos, meg tetves volt az ing, elmentem kimosni. Beletettem a vízbe és akkor a kézelőiből fönt hagytam egy darabot, a tetvek mind feljöttek oda, azt a részt elvágtam és bedobtam a vízbe. Aztán már az utolsó ing is elment, már nem lehetett így megcsinálni.”
Jankovics László a gyűjtőtábor rögtönzött körülményei között találkozott ezekkel az élősködőkkel, később a helyzete jobbra fordult, a foglyokat fertőtleníteni kezdték. Több visszaemlékező is említett rendszeres fürdéseket és fertőtlenítést: „Vagonok vagy teherautók voltak elkészítve – emlékezett vissza Mórocz Mihály –, a ruhákat be kellett rakni, aztán hatalmas gőzzel vagy meleg levegővel fertőtlenítették. Nekünk meg le kellett mosakodni. Az órámat, amit megőriztem, nem tettem le, nehogy ellopják, aztán úgy mosakodtam. Később a lágerben is megcsinálták eztet. Volt egy nagy helyiség, ott voltak a tusolók, oda kellett menni mosakodni. A ruhát ott is minden héten forró levegővel vagy gőzzel fertőtlenítették. De használt is, mert tetű nem volt, arra vigyáztak.” Tóth István rovartalanítást is említett: „Két-három havonta is fertőtlenítettek, mert poloskák voltak. Egyszer nyáron el kellett hagyni a barakkot, leizolálták, és akkor egy éjjel nem lehetett oda bemenni. Így aztán nem volt poloska. Se tetű, mert mindig fertőtlenítve voltak az emberek. Tisztálkodni muszaj volt, és hetente adtak tiszta katonaruhát.”
Az élősködőkön kívül egy további félig megoldatlan probléma – ha nyugatosokról, ha szovjet hadifoglyokról volt szó – a testi szükségletek elintézése volt: „Ott volt egy faépületből álló láger – emlékezett vissza Kozmér István –, abban voltak faágyak. Éjjel, ha lefeküdtél, svábbogarak ettek, kellett égni a villanynak, mert ha világos volt, nem csíptek, még jó, hogy hagyták égni. Egy órácskát pihentél, akkor meg kellett kimenni vizelni, mert át voltam fázva. De ott olyan baj volt, hogy csak nyitott vécé volt, az udvaron kibágeroztak egy gödört, az körül volt kerítve egy fakerítéssel, rajta a forsnya, ráültél, és ott kellett vizelni. Ez így ment.”
A latrinák veszélyes helyek voltak, ahol nagyon kellett vigyázni. Főleg olyanoknak, akik hasmenéstől szenvedtek, le voltak gyengülve és mivel többször látogatták, nagyobb volt az esélye balesetnek. Flaskár László viszonylag rövid ideig volt szovjet kézen Morvaországban, de látott szörnyű jeleneteket: „A lomnicei fogolytáborban ki volt ásva ilyen kockalyuk, körül a sarokra leverve négy karó, rá gerendák, és arra kellett ráülni. Ott abban a vécében láttam a német katonát belefúlva, szóval nem közönséges, amik mennek az emberi életben.” Jankovics László is említette a latrinákat, amikre gyakrabban kellett mennie. Neki több szerencséje volt, mint néhány társának: „Volt ott latrina csinálva, és elmentem vizelni. Elvégeztem a dolgom és visszamentem, lefeküdtem. Egyszer csak újból kellett menni, úgy meg voltunk fázva. Sokan bele is potyogtak a latrinába, de hát ki húzza ki? Ki megy oda? Már gyengék voltunk.”

Betegségek, halál

Az elégtelen élelmezés, a kemény munka, a rossz higiéniai körülmények, de a stressz és a lehangoltság is legyengítették a foglyok szervezeteit és így hajlamosabbak voltak a betegségekre. És a hadifogságban a betegségek sokszor halálhoz vezettek. Bár a szovjet fogolytáborokban nagy volt a halandóság – a 3,5 millió regisztrált fogolyból 580 ezer halt meg,24 ebből 66 ezer származott Magyarország területéről25 –, a szovjet állam elsősorban a foglyok munkaerejének kihasználásában volt érdekelt, nem pedig tervezett népirtásban. Csak összehasonlításképp, német számítások szerint az 5,7 millió fogságba esett szovjet katonából a háború végén már csak 2,4 millió élt – az 57%-os halandóság háromszorosa volt a szovjet hadifogolytáborokéhoz képest. A szovjet katonák, akik német fogságba kerültek, a nemzetiszocialista ideológia szemében kisebb értékűek voltak, a legjobb esetben rabszolgasorsra valóak. Ez persze nem teszi bocsánatossá az embertelenségnek és kíméletlenségnek azt a mértékét, amit a hadifoglyoknak a szovjet fogságban át kellett élniük.26
Több visszaemlékező említette, hogy a fogság elején karanténba tették a foglyokat, hogy a táborba ne kerüljenek betegségek. Hučko Károly az egész első telet karanténban töltötte. Annak ellenére, hogy az ő barakkjában nem tud halottakról, tavasszal meglepve hallotta, hogy a tábor más részei nem voltak ilyen szerencsések: „Ahogyan novemberben megjött a transzport, az egészet karanténba tették, de több barakkba. Tavasszal azt mondták, hogy a transzport több mint fele meghalt. Mink azt nem láttuk, mert az nagyon nagy tábor volt, oda sok ember elfért.”
Több visszaemlékező elmondása szerint a reménytelenség közepén gyakran fellépett egy pozitív figura: az orvos vagy orvosnő. Bár általában felszerelés és gyógyszer nélkül, sokszor mindent megtettek a pácienseik érdekében, és nemegyszer életeket is megmentettek. László Béla az első fogságban eltöltött telet valószínűleg egy orvos segítségével élte túl, aki azt ajánlotta neki, hogy szimuláljon a főorvos előtt: „Kérdezte az orvos, ide hallgass, nincs valami bajod? Hát mondom, nincs semmi. Azt mondja, itt olyan hideg van, hogy itt télen megfagysz, de a kórházban kiteleltetnélek. Aztán elmentem a német orvoshoz, de nem utaltak a kórházba. Kérdi a zsidó orvos, megint nincs semmi? Mondom, nincs. Ide hallgass, igyál hideg vizet, majd bedagad a torkod. Azt ittam, megint elmentem a német után, nem írt ki. Aztán azt mondta, hogy menjél reggel, délben, este a nyakára, majd megun. Ezt csináltam, és végtére a német megsajnált és kiírt. Így aztán kiteleltem a kórházban.”
Ahogy már említettük, Hučko Károly nagy halandóságról beszélt az első tél folyamán, de a későbbi orvosi ellátásra nem panaszkodott: „Hasmenést kaptam, véres volt a székletem. Betettek a kórházba, és két hétig olyan sorom volt, hogy le a kalappal. Az orvosi ellátás elsőrendű volt – már azokra a viszonyokra. És a további években is, aki beteg volt, az beteg volt, az nem ment dolgozni, hanem bekerült a kórházba, és ott azon igyekeztek, hogy amit lehetett, azt kigyógyítottak.”

Hoffer István tüdőgyulladás miatt volt a gyengélkedőszobán, és ott tudta meg, hogy orvos és orvos között is nagy a különbség: „Betyáros német orvos volt, elegáns német ruhában, szemüveg – azon lehetett látni, hogy művelt ember, annak volt tálentuma. Az orosz orvos meg úgy nézett ki, mint egy csavargó, ő volt a főorvos, az atyaúristen. El lehet képzelni, hogy a foglyokhoz milyen orvosokat raktak. És az egyik doktornő azt mondta, hogyha elmész kórházba, te már nem jössz vissza onnan, mentek haza. De egyfelé járt a keze, lefelé, a földre mutatott az a dög.”
A hadifoglyok között az egyik leghalálosabb betegség a tífusz volt, amely Pathó Ernő szerint a tiraszpoli lágerben is nagyon sok halottat követelt: „Ott nálunk az lett a baj, hogy fölütötte a fejét a tífusz. És orvosságot nem adtak, mert nem volt. Az emberek megbetegedtek, nagyon belázasodtak. Éjjel kimentek, mert lázasak voltak, és amit a másik fogoly vizelt, megfagyott, azt a jeget megették, és még jobban megfertőzték magukat. Volt olyan nap, hogy tíz, tizenöt halott volt reggelre. És volt úgy, hogy reggel ültünk, vártuk, hogy megyünk munkába, és mikor felsorakoztunk, volt aki nem kelt föl – úgy ahogyan ült, úgy el is aludt, vége is lett neki. No, ez így volt akkor. Az élet és a halál közötti vonal nagyon keskeny volt, és sokszor azon múltak életek, hogy valahol volt orvosi ellátás, máshol pedig egyáltalán nem volt. Néha csak az időről volt szó, ami megmenthette volna az emberi életeket. – Pathó Ernő megélte a oltást is, de az akkor már sokak számára hiábavaló ő volt: – Később azért voltak oltások. Hogy mi ellen, mellékes, de adtak. Sokan úgy viselkedtek, hogy elbújtak előle. Volt egy Helembai nevű, és amikor dolgoztunk, valaki viccből kitalálta, hogy gyerekek, ma megint oltás lesz. Annak már gyöngyözött a homloka, ideges volt, annyira félt az oltástól. Sokan elbújtak, nem mentek, aztán így is sokan elpusztultak, mert azért valamit jelenthetett az az oltás.”
Bolemant Károly túlélte a frontot és Budapest ostromát is, ennek ellenére nem volt felkészülve arra, ami a fogságban várta őt: „Hasmenés meg a hasmenés, szóval úgy mondom maguknak, hogy ott több ember pusztult el a szemem láttára, mint a fronton. Voltak csinálva ezek a latrinák, olyan nagy gödrök voltak kiásva, azok tetején a forsnyik és azokra voltak olyan lyukak csinálva. Sok ember oda beleesett. A németek nem bírták, mert a magyarban jobban megvolt az akarat. De a németek jobban az édességhez, meg a finomsághoz voltak szokva, és azok hamarabb tönkrementek.”
A betegségek a fertőzött víz által is terjedtek – Geskóné Simon Ilona egy szerencsétlen szökőkútra emlékszik, amelynek a rendeltetését a foglyok nem értették: „A mieinkkel az oroszok csináltattak egy szökőkutat is, de hogy milyen célból, nem tudom – biztosan, hogy szépítsék az udvart. De ezzel rosszat tettek, mert a lengyelek nagyon le voltak gyengülve. Odajöttek, lefeküdtek hasra és a vizet szívták magukba, aztán vérhast kaptak. A lengyelek nagyon sokan elpusztultak. Volt ott betegszoba, de orvos nem volt, csak miközülünk egy szanitéc, János bácsinak hívták. Ott csak az volt, akinek temperatúrája volt, csak az volt a beteg, aki lázas volt.”
Farnbauer Béla is vérhast kapott és önmagán próbálkozott segíteni: „Elkapott a vérhas. Úgy próbáltam gyógyítani, hogy pléhlapon szénné égettem kenyeret, és azt rágogattam, mert már otthon is volt egyszer olyan, hogy széntablettát kaptam. Azt rágogattam, és talán azzal segítettem magamat. Aztán mikor jöttem haza, a láger kijáratánál a barakkoknál álltunk, hát hozzám hasonló, még talán fiatalabb is volt az a gyerek, egy nagy folt volt a nadrágján, nem tudta tartani a vizet. Ilyeneket már nem küldtek haza, azt várták, hogy haljon meg ott.”
Több visszaemlékező is mondta, hogy aki elvesztette a reményt, annak a napjai meg voltak számlálva. Bukovszky József szavaival: „Aki elhagyta magát, nem bírta, az halálra volt ítélve.” László Béla is biztatta a fogolytársait, hogy mozogjanak a hideg pincében, ahol el voltak szállásolva, hogy egy kicsit melegedjenek fel: „Volt olyan, aki csak lehúzódott a falnak. Mondtam neki, hogy mozogjon, mert itt fog megfagyni. Hogy minek, azt mondja, úgyse megyünk haza! Hát maga itt akar megdögülni? Mert én nem akarok, mondom neki, haza akarok menni. Hogy mikor? Én nem tudom, de örökké nem fognak itt tartani, egyszer csak elengednek. Ebből nem engedtem – én el akarok menni. Ugyi, aki nagyon beleélte magát, az el is pusztult.”
Nem csak a betegségek szedték az áldozataikat, hanem a nehéz munka is. Ahogyan már említettük, a bányák tartoztak a legveszélyesebb munkahelyek közé – és a foglyok nem csak bányaszerencsétlenségekben haltak meg: „Mindig néztük, mikor jön a szürke ló – mondta Kollárovics László –, az vitte a halottakat ki a lágerből. A hidegben összerakták a halottakat, megfagyva, mint az ölfát. Aztán robbantani kellett valami gödröt, hogy el tudják temetni őket. Volt olyan, hogy lementünk a bányába, az ember összeesett és meghalt. Aztán az orvos mondta, hogy ez nem betegségben halt meg, hanem végelgyengülésben – a belek felélték a zsiradékot, az ember összeesett és meghalt.”
A messze északon a hideg is hozzátársult a betegségek és a nehéz munka mellé. Hideghéti Flórián sose felejti élete legrosszabb időszakát – az első telet a hadifogságban: „Még meg kell említenem, ami borzasztó – ott halt meg a legtöbb hadifogoly. Kimentünk ebben az egyszerű német ruhában, amit az elején kaptunk, de ezek nem ahhoz az időhöz voltak. Vékonyak voltak, úgyhogy bizony olyan fél évig minden reggel olyan három-négy emberünk meg volt halva.”
Voltak esetek, amikor tömeghalálról lehet beszélni. Varga Gusztáv a legrosszabb fogságbeli élményét egy Sztalino melletti lágerben élte át: „Ott voltak olyan házak, amit Finnországban leszereltek, és oda hozták, azokat építettük fel. Jött a tél, és olyan hideg volt, hogy az szörnyű. Jól befűtöttünk, mert azért szenet kaptunk. Kigyulladt a kazán, és a láger leégett, sokan megfulladtak, megégtek. Volt egy vakszemű Bottyán, azt mondta, hogyha felgyúlt, dögüljetek meg! Kétméteres hó volt, abban ástunk magunknak gödröt, ott feküdtünk pufajkában felöltözve a hóban, körülbelül két hétig, de megfagytak az emberek. Ott százával pusztultak el abban a lágerben.”
A lágerélethez a temetések is hozzátartoztak, még ha sokszor nem hasonlítottak is temetésre. Geskóné Simon Ilona csak nehezen tudott beszélni a halottak sorsáról: „A halottakat saraglyán vitték ki a lágernek a végébe, lepedőbe csavarva. De ott olyan volt a föld, hogy nem is nagyon lehetett ásni, mert olyan réteges kő volt ott. Egyméteres gödröt, ha ástak, de oda már nem a lepedőben tették őket, csak csupaszon, kettő-három embert egy olyan sírocskába, úgy takarták be egy kis földdel vagy kővel, amivel tudták. Ott pihennek, sajnos.”
A „temetésekkel” összefüggésben Bolemant Károly egy nagy vérhasjárványra emlékezett vissza: „Ritka reggel volt, hogy nyolc-tíz embert meztelenül, majdnem csontvázan nem vittek ki a kórházból. Aztán átellenben, abban a homokban megmaradtak még a régi futóárkok, még talán most is meg tudnám mutatni őket, már annyi év után, oda vitték kocsival a szegény halottakat, meztelenen bedobálták és betemették őket, aztán jól van.”
Farnbauer Bélának egy alkalommal nagyon kellemetlen élménye volt. Egy temetőbrigádba választották ki. A két halott számára egy dombon volt kiásva a sír, de a legyengült foglyok nem tudták oda felhúzni a halottasládát: „Az orosz magyarázott valamit, és a másik vállára vette a hullát, és elindult föl a dombon. Aztán én is felvettem a másikat, de azt valahogy operálták, vagy boncolták, és a nedve ráfolyott a hátamra. Aztán egy darabnál kifordultak a belei, ráléptem, hasra estem, meghemperegtem benne. Aztán a legborzasztóbb az volt, hogy mikor felvittük a hullákat, vissza kellett menni és a belső szerveit a markunkban hordtuk fel a dombra. Annyi földet böktünk föl, hogy betakarja a hullákat, de tőlünk tizenöt méterre az előzőleg eltemetett belét már húzták a varjak. Az elég szörnyű élmény volt, és hát nem tudtunk kimosakodni belőle, mert az első napokban szappant nem láttunk.”
Sokszor a halottaknak sem adatott meg a végső nyugalom. Ahogyan Hideghéti Flórián elérzékenyülve elmondta, a tábori temető szürreális jelenségek helyszíne volt: „Kivitték őket egy domb tetejére, ottan többnyire meztelenre vetkőztették, de akkor már millió varjú várt, azok olyan kisebb varjúk voltak. A halottaknak kivitték a fejfát, a fára rá volt írva a hadifogolyszám. De azt is hallottam, hogy a civilek este mind ellopták, mert azzal tüzeltek.”
Hazafelé

A repatriáció rögtön Németország kapitulálása után kezdődött – a munkaképtelen foglyokat hazaengedték, a munkaképeseket szovjetunióbeli munkatáborokba vitték. 1945 novemberéig, amikor az első nagy repatriálási hullám utolsó transzportjai is hazaérkeztek, több mint egymillió hadifogoly került haza, ebből 189 ezer volt magyar. 1946 márciusában még majdnem 236 ezer magyar maradt szovjet fogságban. A Szovjetunióban a hadifogoly-munkaerő kihasználásában 1946 és 1947 első fele volt a legintenzívebb, így 1946 folyamán alacsony volt a repatriáltak száma – valamivel több mint 18 ezren érkeztek haza Magyarországra. A második nagy repatriálási hullám 1947 májusában kezdődött, az év végéig megközelítőleg 93 ezer magyar hadifoglyot küldtek haza. A harmadik nagy hullám 1948-ban következett, amikor közel 89 ezer hadifoglyot eresztettek el. 1949 januárjában még 12 ezer magyar volt szovjet hadifogságban, őket a következő években küldték fokozatosan haza, bár a hadifoglyok utolsó kis csoportjai csupán 1956-ban jöttek vissza Szovjetunióból.27
A visszaemlékezők legnagyobb része, akik szovjet kézen voltak, több verzióját hallották egy mondatnak: „Ott voltam majdnem négy évig – emlékezett vissza Hoffer István –, és mindig, az első naptól az utolsóig a szkoro domoj volt. Szkoro domoj, pasli domoj, szkoro domoj, ebből állt az egész. Hasonló tapasztalata volt Geskóné Simon Ilonának is: Amikor már az oroszok látták, hogy kik vagyunk, hogy nem háborús bűnösök, akkor mondták, hogy ó, nebojte sa, skoro pôjdete domov. De bizony a skoroból három év lett. Ennyi volt a ruszki skoro.”
Pathó Ernő átgondoltabb taktikákról is mesélt – a szovjetek a dezinformáció mesterei voltak: „Volt egy időszak, főleg ősszel, akkor olyan nyomás vett a foglyokon erőt, mindenki búskomorrá vált, mert féltünk a téltől, mert az volt a legrosszabb, a tél. És akkor az oroszok olyan rafináltak voltak, hogy voltak gyűlések, és akkor a civileknek bebeszélték azt, hogy most már engedik haza a foglyokat. Azért, hogy a civilek terjesszék köztünk azt, hogy megyünk haza, ilyen a politika. Aztán a népek, akik velünk voltak, kérdezték, hogy már mentek haza? És a hazamenetből csak az lett, hogy volt egy egészségügyi vizsgálat, és hogy az egészségesek mennek, a betegek maradnak. És akkor kisült, hogy Donbaszba visznek minket, a bányákba.”
Amikor a foglyok Szovjetunióba kerültek, az első időszakban nem volt semmi kapcsolatuk az otthoniakkal. Néhányuknak, mint például Farnbauer Bélának még a transzport alatt sikerült hazaüzennie, bár az ő esetében ez nem nagyon segített: „Először lementünk Jugoszláviába, ott egy cetlire írtam haza, és kidobtam az ablakon. Összeszedték, de már itthon voltam, mikor megérkezett.”
A levelezést egy 1945 júliusában született kormányrendelet tette lehetővé. Mivel a leveleket cenzúrázták és a táborokban hiány volt a magyar és román tolmácsokból, a levélforgalom erősen akadozott. A táborok és a szülőföld közötti kapcsolattartás 1946 nyarától vált némileg könnyebbé, az év őszén a levelezés lebonyolításának feladata a Vöröskereszttől hivatalosan is átkerült a Belügyminisztériumhoz.28 Néhány fogoly, mint például Szépe Gáspár, minden hónapban küldhetett haza levelet, bár nem emlékezett arra, hogy otthonról kapott volna választ. Tóth Istvánnak csak kétszer volt alkalma levelet küldeni. Mivel működött a cenzúra, a foglyok többnyire csak pár mondatot írhattak, amikbe nem fért sokkal több, mint az, hogy élnek és üdvözlik az otthoniakat. És nem minden levél találta meg a címzettjét, mint ahogyan Lancz Miklós is elmondta: „Minden hónapban kaptunk dupla vöröskeresztes lapot, huszonöt szót lehetett írni, hazulról jobban csak kérdezni lehetett. Egyik ember azt mondta, no, jól megírtam, hogy negyvenhárom kiló vagyok. Moszkvában azt mind ellenőrözték, alá volt neki húzva, és visszakapta, de szidást nem kapott érte. Megvolt minden lágernek a száma, aztán úgy osztották, küldték szét Moszkvából a lágerekbe.”
A foglyok az otthoni és nemzetközi történtekről csak keveset tudtak meg. Az egyetlen nagy esemény, amiről mindegyik fogoly értesült, a háború vége volt. Kozmér István azok közé tartozott, akik erről nagyon jól voltak informálva: „Ki volt téve a hangszóró, és azt is jelentették mindennap, hogy merre megy a szovjet hadsereg. Azt is megtudtuk, amikor a Vág folyón átkeltek Galántán, és Vágán keresztül mentek.”
Az otthoni eseményekről nagy volt a foglyok között a bizonytalanság – főleg akkor, amikor töredékes híreket kaptak a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdésének rendezéséről. Pathó Ernő és társai sem tudták, mi vár rájuk otthon: „Meghallottuk, hogy kitelepítés van innen, Felvidékről. Most akkor nem tudtuk, hogy mire jövünk haza, ugyi? Mert hát ki tudta? Az volt az igazság, hogy lehetett onnan levelet írni, a Szovjetunióból, adtak papírt, de az nem jött el egy se. Az csak olyan csel volt, hogy mégis nyugtassanak. – Szépe Gáspár az otthoni problémákról a volt fogolytársától tudott meg valamit, akikek sikerült korábban hazajutnia: – Egy naszvadi fiatalember még a fogság elején hazajutott, attól kaptunk ilyen értesítést, hogy elkezdték a deportálást Csehországba vagy Magyarországra.”
Ahogy már említettük, több visszaemlékezőnek, akik alkalmasak lettek volna a szovjetunióbeli munkára, sikerült kikerülni a fogságot – nem mindig szökés által. Szovjetunióban már az egyiknek sem volt ilyen szerencséje, illetve bátorsága. A probléma nem csak abból adódott, hogy a foglyokat szögesdróttal és őrtornyokkal körülvett táborokban őrözték. Az ország hatalmas volt, a szökevényeknek nem volt sem helyismeretük, sem kapcsolatokkal nem rendelkeztek, legtöbbször nem is tudtak volna kommunikálni a helyiekkel és a feljelentésnek is nagy volt a valószínűsége. Az egy a kevés adatközlőimből (Tóth Károlyon kívül), aki komolyabban is gondolkodott a szökésen, Hoffer István volt: „Két civil nő megfogott bennünket, nekem is akadt egy, meg az Imrének is. Azt mondták, hogy megszöktetnek bennünket. De nem mondták, hogy Magyarországra, csak Budapestet tudták, elvisznek Budapestre, és a zsenáink, a nőjeink lesznek. Lesz pénz is, dokument is, hogy ők elintéznek mindent. Mondták, hogy ne próbáljak mondani semmit. Cigarettát is adott, hozott kekszet is, meg azt a fagyos almát, amit forró vízbe beletettek, azt is ehettünk. Azt mondja nekem az Imre, te koma, hisz énnekem otthon a feleségem, hát mit fogok ezzel csinálni? Mondom neki, ne törődj vele, a sűrűségben majd elszökünk előlük. De aztán egy napon hiába vártuk az autót, nem jött – nem adtak oda minket, mert rosszul fizetett a gyár. Többet sose láttuk a nőket.”

Viszont több visszaemlékezőm is említette, hogy néhány fogolytársuk szökni próbált. Az esetek legnagyobb része nem bizonyult sikeresnek: „Volt olyan is, hogy elszöktek – mondta Jankovics László. – Tövises drót volt, de hát azon is át lehet menni okosan, nem? Visszahozták és jól megverték őt. Megtaláltak mindenkit, hiába volt, hogy elszökik. Volt egypár olyan, akit elfogtak. Aztán volt olyan tribün, összehívták a foglyokat, és akkor ott jól elverték.”
Szépe Gáspár olyat is említett, hogy a szökési kísérletért nem a szökevényt büntették a legjobban: „Azt mondták az oroszok, mi onnan, Oroszországból nem megyünk el, hiába akarunk megszökni, onnan nem sikerül elmennünk haza. Voltak velünk erdélyiek, két testvér, meg egy harmadik barátjuk. Megszöktek a fogságból, de öt napon belül visszahozták őket. Valami vasúti hídon kellett nekik átmenni, ott fogták el őket. Visszahozták őket, valami öt vagy tíz napra csukták volna őket be, de a munka volt a fontos, hogy dolgoztassanak bennünket. A lágerparancsnokunk, az NKVD-s főhadnagy tíz napra ítélte a katonát, aki akkor szolgált, mikor szöktek. Legjobban azt büntették meg, a szökevények csak egy vagy két napig voltak a karcerban.”
László Béla olyan dologról beszélt, amit több visszaemlékező is említett – néhány fogoly készakarva legyengítette magát, hogy így betegtranszportba kerüljön, ami időről időre nyugat felé ment: „Aztán volt sok olyan, aki a dohányzásról nem akart leszokni. Reggel mentünk ki munkába, és a civilek árulták a dohányt, mert nekik szabad volt termelni. És volt, aki meghagyta este a húszdekás kenyerét, nem ette meg, odaadta a dohányért. Ő akkor is szívni fog. És hogyha fog, majd jön valami betegtranszport és azzal megy haza. Dehogy jött az haza, elkapta a hasmenés, meg a vérhas, el is vitte őtet.”
Jankovics László is említett hasonlóan gondolkodó foglyokat – persze, nem mindenkinek jött be a számítása: „Időnként volt orvosi vizsga, és ha az ókások megszaporodtak, akkor csináltak szerelvényt és ezeket elküldték haza. Az emberek minél hamarabb haza akartak menni. Nősök voltak, családjuk volt, és annyira hazavágyók voltak, hogy megfőzték a dohányt, itták, nem ettek – meg amúgy is kevés volt –, és leókásodtak, lebetegítették magukat. Ilyen sorsok voltak ottan.”
Fordított esett is akadt – a visszaemlékezőim közül Tóth István jött vissza Szovjetunióból a legkésőbb: 1949 áprilisában. Azt, hogy tovább fogságban tartották, a testalkatával magyarázta: „Minden hónapban volt vizsga, hogy kinek milyen a fizikuma. Én így képemre mindig sovány ember voltam, de testre meg mindig nagyon jól néztem ki. És volt ott egy jugoszláviai szakács, Kóris Józsinak hívták, magyar gyerek volt, és sokszor mondta, hogy hát gyere, egy cseppet megpótolom az ennivalót. Ez lett a vesztem aztán, hogy tovább ott maradtam.”
A fiatalabb korosztályúak, akiket már 1945-ben szabadon engedtek, szerencsésnek mondhatták magukat, de nekik se volt könnyű a sorsuk – még haza kellett jutniuk, ami sokszor nagyon hosszú utazást jelentett. Ilyen helyzetet élt át Baji Ferenc is. Őt is mint leventét hurcolták ki Németországba, és röviddel a háború befejezése előtt került szovjet fogságba a mostani lengyel–német országhatáron: „Amikor kapituláltak a japánok, elengedtek bennünket is haza. Adtak bumázskát, egy heti élelmet és mehet mindenki haza. Kiengedtek a lágerből, a kapuban indulót játszott a zenekar. A tizenhat éves gyerek mehet haza. Azért voltak ott öreg harcosok, és mindig iparkodtunk közéjük keveredni. Két irányba ment a vonat, egyik Stettinbe, a másik meg keletre. Az öregek azt mondták, hogy ne menjünk keletre, hanem nyugatra – féltek a [munkás]paradicsomtól.”
Augustín Milan fiatal korának és azzal összefüggő gyenge testalkatának köszönhette szabadulását – amikor Németországba hurcolták, még nem töltötte be a tizenhat évet se. A viszonylag rövid fogsága után a fogvatartói eleresztették őt és a társait. A fiatal fiúk el voltak keseredve: „Olyan is volt egyszer egy városban, hogy elengednek, azt mondták, hogy mehetünk haza. Gyerecskéket, a leventéket, fiatalokat. Ki is mentünk a táborból. De hova menjünk? Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hol a vasút, nem tudtuk az utat, messze voltunk hazulról és semmit nem tudtunk németül. Papírt nem adtak, és az volt a legrosszabb – papír nélkül hova lehet menni katonaruhában? Így visszamentünk a táborba.”
Ellenkezőleg, ami a súlyos betegeket illeti, az 1945-ös repatriálásoknál megtiltották azoknak a szállítását is, akik nem bírták volna ki az utat.29 Farnbauer Béla 1945-ben, amikor a Szovjetunióba hurcolták, tizenhét éves volt. Még azon az éven sikerült hazajutnia: „Fiatal nők jöttek be a lágerbe, le kellett tolni a nadrágot, és az embert seggbe csípték. Akinek a fenekén lötyögött a bőr, meg a hús, az már munkaképtelen volt és bekerült a betegszerelvénybe. Beosztottak, és mondták, hogy megyünk haza. Nem hittük el, mert ki is úgy kerültünk, hogy azt mondták domoj. Rám nézett az orosz parancsnok, és azt hitte, hogy nem bírom ki az utat. Elzavart, de a másik oldalról fölszálltam a vonatra. Haza akartam jönni. Mikor hazajöttem, azt mondták az utcában, hogy ez csak hazajött meghalni. Anyám mellettem állt, mikor ezt mondták.”
Már említettük, hogy 1946-ban csak kevés fogoly került haza. Köztük volt Vitek Štefan is, aki szlovák nemzetiségű volt, és a háború alatt a magyar honvédségben szolgált: [fordítás szlovákból:] „Azt egész idő alatt mondták, ahogy ott voltunk, hogy megyünk haza. És végül elérkezett az a pillanat is, hogy tényleg mentünk. Véletlenül a bányában voltunk, és ott elterjedt a hír, hogy megyünk haza. Miicsodaa?! Hányszor mentünk már haza, hányszor mentünk már haza! De a lágerbe értünk, és ott a nagy sürgés-forgás. Mi van, mi van? Megyünk haza, megyünk haza! És úgy is volt, mentünk haza.”
Bolemant Károly a háború és hadifogság alatt nagyon rossz helyzeteket is átélt, a fogság vége felé mégis egy kis szerencséje lett – 1947-ben jött haza, egy ismerőse segítségével: „Egy nagy tisztnek a fia volt ott, pesti gyerek, együtt dolgoztunk. Oroszul nem tudott, de németül jól beszélt, ez bekerült ott írnoknak. Egyszer azt mondja nekem, Karcsi, nem akarsz hazamenni? Hát már hogy gondolsz olyat, hogy nem akarok hazamenni?! Beteszlek a transzportba, mondta. Kérdeztem tőle, te is jössz? Megyek én is, azt mondja. Voltunk ott mondjuk kétezren, vagy kétezer-ötszázan, kiválasztottak százötven-kétszáz embert akik már jöhettek haza. Odesszában sok láger volt és azokból szedtek össze egy szerelvényt.”
Mórocz Mihály is 1947-ben került haza, neki viszont a szerencsétlenségben volt a szerencséje. Amikor télen szenet lapátoltak egy társával egy nagy szénrakás mellett, egy összefagyott széntömeg szakadt rájuk. A társa bele is halt a sérüléseibe, Mórocz Mihály pedig több hónapig eszméletlenül feküdt a kórházban. Az eszmélete visszatérése után csak nagyon lassan sikerült kilábadoznia a sérüléseiből: „Mikor már jobban lettem, onnan már aztán nem vittek munkára. Egyszer aztán kirámoltak bennünket a barakk elé, és jött egy orosz. Hogy elmehetünk haza, de azt mondta, ha még egyszer ide kerülünk, akkor innen nem megyünk már haza. Bolond, hát jószántunkból mentünk oda? Akkor aztán egypár embert elküldtek haza.”
Szulló Lajos egy betegtranszporttal jutott haza: „Egy hónapig voltam a bányában, aztán onnét kikerültem mint ókás. Le voltam gyengülve, és bekerültem a gyengék csoportjába, amit szállítottak haza. Ez 1947 tavaszán volt, feküdtünk, mert már akkor lehetett a gyepen feküdni és jelentették, hogy kik mennek haza. Én akkorát ugortam, mikor a nevemet hallottam, hogy a fáról leszedtem volna az almát is útjában. De az erősek, akik jól bírták, azok ott maradtak tovább.”
Szépe Gáspár három repatriálási hullámot említett: „Három ilyen hullám volt, 1945-ben, 1947-ben és aztán 1948-ban már véglegesen, akkor már megszűnt a tábor azon a vidéken. A magyarokat tartották vissza, mert a Benešék állítólag azt mondták, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték.”
Hučko Károly is három hullámról beszélt. Az első 1947-ben, a másik kettő a következő évben volt: „1947 nyarán két német transzport ment haza, azokból volt a legtöbb. Akkor se románok, se magyarok nem mentek velük. Így kevesebben lettünk és ilyen kisebb lágereket megszüntettek, úgyhogy 1947 őszén visszavittek az első lágerünkbe. Aztán 1948 tavaszán ment az első magyar transzport, ez úgy májusban lehetett, mert hidegben nem nagyon mertek transzportot küldeni. Ezek mind betegek, meg gyöngébbek voltak. Voltak olyan haverjaim, akikkel együtt dolgoztam, azok direkt nem ettek – ketten mindig a kajájuk felét nekem adták. Csak azért, hogy hazakerülhessenek. Aztán mégis együtt mentünk haza. Mondtam nekik, lássátok, én ilyen hassal megyek, tik meg éhesen. Szeptember elején már az összes magyar ment el abból a táborból. De maradtak ott németek, meg románok, azokból nem ment egy transzport se, amíg ott voltunk.”
A legtöbb visszaemlékező nem nagyon kommentálta a hazautazás körülményeit, az általában probléma nélkül ment. Persze, akadtak kivételek is, mint például Farnbauer Béla esetében – 1945 őszén még nyugat felé se ment olyan gyorsan és komfortosan az utazás: „A háromhetes út alatt a marhavagon padlóján feküdtünk. A vonat az hol nappal, hol éjjel ment, de állandóan rázott bennünket, és már nem tudtam hogyan feküdni, mert lesmirglizte a bőrünket. Mikor hazajöttem és anyám levetkőztetett, hogy fürödjek, azt mondta: fiam, neked csupa seb a tested! És nem volt egy gennyes sebem se, ennek köszönhetem, hogy élek, jó volt az immunrendszerem. Mert ha rossz lett volna, akkor a gennyes sebek elvittek volna.”
Az út hazafelé többnyire kevesebb időbe telt, mint amikor a Szovjetunióba vitték a foglyokat. A háborúnak akkor már vége volt, a vasúti hálózat egy részét már megjavították, és a vonalak már nem voltak túlterhelve a frontra irányuló szerelvényekkel: „Szeptemberben összeszedtek bennünket – mondta Hučko Károly –, fölöltöztettek új ruhába, és betettek a vagonba. Akkor már egész más volt a helyzet, mint amikor kivittek, ott már voltak priccsek csinálva, azokon feküdtünk. És középpet volt hely asztallal, és ott ettünk. Akkor már nem volt semmi baj – azt lehet mondani, hogy komfort volt. Máramarosszigetig mentünk, és csak két hétig tartott az út, mert 1945-ben, mikor vittek ki Brassóból Cseljabinszkba, három hétig mentünk.”
Jankovics László a többi visszaemlékezővel ellentétben hazafelé is sokáig utazott – a visszatérő foglyok néha az utolsó pillanatig nem voltak biztosak abban, nem-e hazudtak nekik: „Tisztek jöttek velünk, akkor már nem volt őrség, szuronyos puska. Kikísértek bennünket az állomásra, aztán be a vagonokba és elindultunk. Egy hónapig jöttünk, mert néha félre voltunk téve, meg kellett várni, ha valami fontosabb szerelvények mentek, és csak aztán jöttünk tovább. Egyszer észrevettük, hogy kelet felé megyünk. Mondom, gyerekek, nem haza megyünk! Aztán mentünk olyan fél órát, megállt a szerelvény, és körülbelül akkor ment a rendes vágányra – no, most már nyugat felé megyünk, no, lehet, hogy már hazafelé.”
Visszaemlékezőimnek az út alatti komplikációk inkább megmaradtak az emlékezetükben, mint maguk az utazási körülmények. A hadifoglyok egy másik valóságba jöttek, mint amit elhagytak. 1945 nemcsak a háború befejeződésének éve volt, hanem az 1938-ban megváltoztatott határok restaurálásának is, és kezdetét vette a csehszlovákiai magyarok kérdésének rendezése is. Sok hadifogolynak éppen ezek komplikálták a hazaérkezést.

Az 1945. augusztus 13-án a szovjet Állami Honvédelmi Bizottság által kiadott 9843 sz. határozat első pontja szerint 708 ezer, a Szovjetunió egykori frontterületein tartózkodó hadifoglyot kellett hazabocsátani, a csehszlovák nemzetiségűeket (cseheket, szlovákokat, ruszinokat) teljes létszámban (32 600 főt).30
Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. október 26-án írt levelében K. J. Vorosilovnak, a szövetséges ellenőrző bizottság (SZEB) elnökének közbenjárását kérte a csehszlovák misszió vezetőjénél, illetve a csehszlovák kormánynál, hogy „a szlovák területről származó magyar nemzetiségű hadifoglyoknak a csehszlovák határőrség meg nem értő magatartása következtében gyakran hetekig kell a belépőállomások előtt bebocsátásukra várniok, sőt újabb jelentések szerint a csehszlovák hatóságok teljesen elzárkóznak ezek hazaengedése elől.” A választ több mint két hónap múlva az új miniszterelnök, Tildy Zoltán kapta meg V. P. Szviridov SZEB-elnökhelyettestől, amiben az állt, hogy az illetékes helyről nyert értesülések szerint a volt miniszterelnök aggályai nem felelnek meg a valóságnak, mert hamisan informálták őt.31
Az 1946. július 29-én kezdődött párizsi békekonferencián a magyar delegáció a hadifoglyok ügyében két módosítást szeretett volna elérni. Azon kívül, hogy a békeszerződés tervezett szövegébe a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozó „mihelyt lehetséges” kifejezés helyett a „jelen szerződés aláírása után hat hónapon belül” kifejezés kerüljön be, azt is el akarta érni, hogy a trianoni határon kívül lakott, de a háború idején a magyar hadseregben szolgált, majd fogságba esett személyek hátrányos következmények nélkül térhessenek vissza lakóhelyükre. Sajnos a magyar érdekeket nem sikerült érvénybe juttatni, így a békeszerződés az eredeti megfogalmazásban került aláírásra, mely szerint „a magyar hadifoglyok mihelyt lehetséges hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó egyes hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint.”32
A külügyminisztérium hadifogolyosztályát vezető Pokorny Hermann 1947. április 10-én írt bizalmas tájékoztatója szerint a bukeresti, belgrádi és prágai magyar külképviseletek utasítást kaptak, hogy az ottani kormányoknál puhatolózzanak, vajon hajlandók-e az 1938 utáni Magyarországhoz volt csatolt területekről származó és ott lakó magyar hadifoglyokat az átvételi állomásokon (Focșani, Máramarossziget, esetleg Csap) fogadni és hazaszállítani – itt csak a románok mutattak hajlandóságot, Belgrádból és Prágából nem érkezett válasz.33
Sz. Ny. Kruglov belügyminiszter A. J. Visinszkijnek, a SZU külügyminiszter-helyettesének 1947. május 23-án írt levelében azt kérdezte, hova irányítsák az olyan hadifogolytáborokban tartózkodó magyar nemzetiségű hadifoglyokat és internáltakat, akik bevallásuk szerint más országok állampolgárai. A levél szerint a 16 620 ilyen fogolyból 3703 vallotta magát csehszlovák állampolgárnak.34
T. F. Filipov, a GUPVI parancsnokának 1947. augusztus 29-én írt jelentése szerint „a magyar hadifoglyok és internáltak repatriálása a nemzetiség ismérve alapján folyt, tekintet nélkül az állampolgárságra, azzal teljes megfelelésében a magyarok repatriálásáról szóló minisztertanácsi határozattal. A SZU Külügyminisztériumának 7004/bsz. számú értelmezése szerint azonban a Magyarországra való telepítés csak a volt magyar hadsereg tagjaira és a magyar állampolgárságú magyar nemzetiségű internáltakra vonatkozik, illetve a más nemzetiségű, de magyar állampolgárságú hadifoglyokra és internáltakra, akinek állandó lakóhelye a jelenlegi határokon belül Magyarország területén van. A SZU MVD ezzel az indoklással összefüggésben adta ki 1947. július 10-i, 430. számú utasítását, amelynek értelmében a Magyarországra való hazatelepítés, egyezően a SZU MVD 1947. évi 00516. sz. parancsával, nem vonatkozik azokra a magyarokra, akik más államok állampolgárai […]. E direktívák megjelenése előtt a repatriálással megbízott szervek táboraiban (Focșani, Máramarossziget) már megérkezett 9829 fő, aki nem magyar állampolgár, ezek közül 1694 csehszlovák állampolgárságú magyar. Ezek a személyek egyelőre az átmeneti táborokban tartózkodnak, és a Repatriálási Igazgatóság felterjesztette a kérdést az SZU Minisztériumtanácsa elé, hogy átadhatók-e a megfelelő országok képviselőinek. Az MVD a maga részéről azt a kérdést terjeszti be az SZU Külügyminisztériumához, hogy mindezek a magyarok átadhatóak-e a magyar kormány képviselőinek, amennyiben olyan személyekről van szó, akik Magyarország területén éltek, annak háború előtti határain belül, és a magyar hadseregben szolgáltak, következésképpen az őket érintő kérdés a magyar kormány döntéskörébe tartozik-e. A kérdésben egyelőre nem született határozat.”35
A külügyminisztérium hadifogolyosztályát vezető Pokorny Hermann 1948. április 25-én írt tájékoztatója szerint „nagy előzékenységet mutatott a szovjet kormány a román és csehszlovák állampolgárságú magyar hadifoglyok kérdésében. Kérésünknek helyt adva közölte Golubjev altábornagy, hogy azok ellátása Máramarosszigeten nem Magyarországot terheli, és hogy a román kormány a csehszlovák állampolgárok ellátásáról külön tárgyal a csehszlovák kormánnyal. Továbbá, a prágai magyar követ március végén érkezett értesítése szerint a csehszlovák külügyminisztérium az illegálisan szlovák területre visszatért magyar nemzetiségű hadifoglyok szabadon bocsájtását helyzete kilátásba”.36
Egykori csehszlovák állampolgárnak lenni nem ugyan az volt, mint anyaországinak, amiről Sz. J. is meggyőződhetett. A hosszabb hadifogság kikerülését valószínűleg a születési helyének is köszönhette. Amikor a szovjetek 1944 decemberében felsorakoztatták őt és társait, egy őrnagy kettéválasztotta a fogolytömeget: „Azt mondta, csechoszlováci, szuda! Hogy ide álljanak. Én is odaálltam a csehszlovákokhoz, és velem együtt sok magyar is, mert erről a területről valók voltunk. És magyari szuda, úgyhogy szegény magyarokat vitték mindjárt előre, ott a rögtönzött hidakat csináltatták velük – hogy hány meg volt halva, félre voltak rakva… Minket nem vittek sehova se. Hogy mi lett volna velünk, én nem tudom. Volt velünk két orosz, de olyan nagy súlyt nem fektettek az őrzésünkre – csak azért, hogy csehszlovákok vagyunk –, úgyhogy megszöktünk és kivetkőztünk civilbe. Hogy a többit hova vitték, nem tudom.”
A hasznos információk és egy jó helyen lévő ismerős vagy barát a hosszú hadifogolysors kikerülését is jelenthette. 1945 nyarán Kovács Antal és falubeli társai már úton voltak kelet felé, amikor Máramarosszigeten nagy szerencse érte őket: „Volt egy magyarországi tizedes haverom, aki írnok volt az oroszoknak – a leltárt csinálta, hogy mi a fogoly neve, honnan van, ezeket. Azt mondja nekem, te, vigyázzatok, mert ha magyarok vagytok, tikteket is kivisznek. Kérdi tőlem, hogy mi a kerületünk. Mondom neki, hogy Bratislava. Mindjárt jelölte is, hogy emide álljak. A többiek már lassan mentek be a vagonba. Akkor tudtuk meg, hogy Csehszlovákiának nem volt harcoló hadserege a háború alatt, és azokat a foglyokat, akik Csehszlovákiába tartoznak, nem viszik ki Oroszországba. Így aztán minket, öten-hatan voltunk bacsfai gyerekek, nem vittek ki.”
A foglyok a Szovjetunióban is találkoztak olyan esetekkel, amikor a volt csehszlovák állampolgárság nem csak előnyös posztokat (például tolmács) jelentett. Több visszaemlékező – mind a nyugati hadifogságba kerülők, mind a szovjet kézre kerültek – csehszlovák delegációkat említett, amelyek „csehszlovákokat” kerestek a táborokban. „Már két év után haza is jöhettünk volna, ha tudtuk volna, hogy hova tartozunk, mondta Kozmér István. Mink azt gondoltuk, hogy Magyarországhoz tartozunk. Pedig a front után mindjárt Csehszlovákiához kerültünk. Innen a minisztérium kiküldött embereket, akik jöttek a lágerekbe, és kérdezgették, hogy kik vannak csehszlovák területről. Nem tudatta velünk senki, hogy a mi községünk már Csehszlovákiához tartozik. Ha tudtuk volna, 1946-ban jöhettünk volna haza. Aztán 1947 őszén is kellett volna hazajönnünk, de akkor is egy évre visszafogtak, és csak 1948-ban jött az a törvény, hogy jöhetünk haza.”
Kozmér István esetéhez hasonlóan Szulló Lajos is említette, hogy a hadifoglyok nem voltak értesítve arról, mi történt a Felvidékkel a háború után. Ennek ellenére az egyik falubeli barátjának mint „csehszlováknak” sikerült hazakerülnie: „Nem tudtuk, hogy mi lesz, mert amikor elmentünk, akkor ez Magyarország volt, ugye. Akkor egyáltalán nem is tudtunk Csehszlovákiáról. A királyfai haverom, az Ernő, az 1945-ben csehszlováknak jelentkezett, és egy hónap után haza is engedték őtet.”
Voltak olyanok, akiknek sikerült a győztes oldalra kerülni. Szépe Gáspárt már a fogság legelején kihallgatták: „Még mikor mentünk fogságba, összeírtak bennünket – az oroszok kikérdeztek bennünket. Nem tudom, negyvenöt vagy negyvennyolc kérdés volt, mindent kérdeztek, a szülőket, ezt azt, és aki szlováknak mondta magát – még ha magyar is volt –, hazaengedték még 1945-ben. Még egy volt magyar csendőrt is hazaengedtek, egy baromlakit, Érsekújvár mellett.”
Vitek Štefan hamarább került haza Szovjetunióból, mint a legtöbb hadifogoly, ő ugyanis szlovák volt. 1946 volt, és a fogolytársaival együtt megtudták, hogy mennek haza – igaz, ez akkor csak a foglyok egy részének sikerült: [fordítás szlovákból:] „Ott sokféle ember volt, szlovákok is, magyarok is. Jött a hír, hogy a csehszlovákok mennek haza. Nagy összeírásokat csináltak, és a magyart, aki csak egy keveset tudott szlovákul – ha csak annyit tudott mondani, hogy „dobré ráno”, vagy „dobrý deň”–, már szlo­váknak vették. Igyekeztünk segíteni egymáson, mondtuk annak a magyarnak, hogy ne félj, te is mész haza! A lófaszt fogunk menni, hú! És szegény már sírt is, sajnáltuk őt. De sokan így jutottak haza. Mert haverok voltunk, hát együtt rukkoltunk be annak idején, és együtt futottunk az oroszok elől. És voltak, akik akkor ott maradtak és mi meg mentünk haza. De aki tehette, megmentette magát. Úgy mint szlovák.”
Bukovszky József is említette, hogy a születési helye miatt maradt tovább a fogságban: „Először a magyarországiakat engedték haza, hát én is jelentkeztem. Hogy honnan vagyok? Mondom, Galánta. Megnézte a térképet és megtalálta, Pozsony, hogy az Szlovákia, én nem mehetek a magyarokkal haza, vissza kellett mennem. Ez az első alkalom volt, 1946-ban. Akkor vittek betegeket, engedték, akik betegek voltak, akiket ők megoperáltak, nos nem tudtak már dolgozni, ezeket szállították, meg olyan gyöngébbeket.”
1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Focșanin keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csak­is Máramarosszigeten keresztül kerültek haza a magyar hadifoglyok és internáltak.37 Farkas Gyula volt az egyik legkorábban hazaérkező visszaemlékezőm, akit kivittek Szovjetunióból – ő már 1945 decemberében otthon volt. Másokkal szemben nagyobb szerencséje volt, de hazaérkezésekor ő is találkozott bonyodalmakkal. Focșaniban azzal az információval szembesítették, amivel a visszaemlékezőim legtöbbje is találkozott, miszerint „Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai” – egyrészt győztes állam volt, másrészt pedig azért, mert 1945. augusztus 2-án Beneš elnök aláírta a 33/1945 jogfosztó dekrétumot, ami az antifasisztákon kívül megfosztotta a magyarokat és a németeket csehszlovák állampolgárságuktól: „Focșaniban egy elosztó láger volt, gyöngélkedőket tartottak ottan. Olyan nagy pajták voltak ott, emeletes ágyakkal. Az tartotta bennünk a lelket, hogy hazamegyünk. Ott két hétig voltam – megtudtam, hogy Szlovákiába nem lehet jönni, mert hogy a szlovákok azt állították, hogy nekik nincsenek foglyaik. De aztán több mint egy hét után engem is elengedtek haza.” Farkas Gyula végül Magyarországon keresztül került haza.

Bolemant Károly is a focșani táboron keresztül jött haza. Még mielőtt a foglyokat beengedték volna a táborba, felsorakoztatták őket: „Volt egy nagy füves rész, jöttek a magyar tiszt urak, és elkezdték: ide figyeljetek, bajtársaim, aki Felvidékre, vagy Erdélybe akar menni, az szedje magát és jöjjön velünk, egy másik lágerbe megyünk és hamarabb hazaérnek. Azt mondja a haverom, Karcsi, mi lesz? Ide hallgass, Jancsi, ha akarsz, nem tartlak vissza, de én nem megyek sehova, mert ha Magyarországra el tudok menni, már onnan ismerem az egész vidéket és haza fogok kerülni. Aztán úgy is volt, a többiek mentek, én meg a barátommal ott maradtam, és akkor bevittek bennünket oda abba a lágerba. Másnap jönnek, egy magyar tiszt, egy lajstrommal, és olvassa fel a neveket – hát olyan szerencsés voltam, hogy az én nevem is benne volt.
Visszaemlékezőim nagy része a máramarosszigeti tranzitlágeren keresztül jutott haza a Szovjetunióból. Szulló Lajos 1947 májusában került oda és egészen 1947 őszéig várta a továbbszállítását (úgy, mint egy másik vágkirályfai – Tóth Károly is): „Máramarosszigeten volt egy gyűjtőtábor, ott kirakták az összes foglyot, és onnét megint külön transzportok jöttek Magyarországra. A magyarok mindjárt mehettek haza, de a felvidékieket kiszedték, és ott fogták. A Beneš akkor azt mondta, hogy nincsen semmiféle elmaradott katonája, és nem fogadta be a magyarokat. Csehszlovákia nem fogadott be bennünk, és Magyarországra nem is volt hova mennünk. Ott voltunk egészen őszig. […] Máramarosszigeten a talaj volt az ágy. Ősszel, mikor már jött a huzat, nem lehetett kint aludni. Volt egy nagy épület, ez valamikor kórház vagy laktanya volt – ami oda befért ember, az a talajon feküdt, a többi meg kint az udvaron. Éjjelre mindenki oda feküdt, ahova tudott. Takaró se volt, Oroszországból csak azt a ruhát hozhattuk el, ami rajta volt az emberen, nem volt külön pokróc. Az ajtók mindenhol nyitva voltak, a lágerben szabad forgalom volt. De a kapukban oroszok álltak, csak brigáddal mehettünk ki, de ott nem kellett dolgozni, csak a lágerben voltak valami igazítások. Szédölögtünk, mint a libák. Éppen csak fürödni lehetett, a fürdő ment állandóan, mosdás, tisztálkodás.”
Szépe Gáspár története is hasonló, csak ő 1948 májusában ért Máramaros­szigetre: „A magyarokat tartották vissza, mert állítólag a Benešék azt mondták, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték, hogy azért nem engedtek minket, magyarokat. Voltak, akik állandóan jöttek-mentek, de én két hónapig voltam ottan, mert felvidéki voltam, és így Csehszlovákiába akartam jönni. Aki Magyarországra akart jönni, az maximálisan tíz napig volt ott, és mehetett tovább, megkapta a papírt, és leírták. Ha magyarországinak jelentkezek, akkor nem fognak ott. Hogy aztán miért kellett ott lennünk két hónapig és az után mi változott, a fene tudja… Lehet, hogy kaptak valami parancsot, hogy elengednek bennünket, és a fölvidékieknek is lehetett menni haza.”
László Béla is hasonló helyzetet élt át: az anyaországiak hazamehettek, de a felvidékieket visszatartották: „Felolvasták a parancsot, hogy aki csehszlovák területre való, álljon félre. Öten félreálltunk, minket ott fogtak és a többiek másnap mentek haza. Volt ott felvidéki, aki ott rostokolt fél éve is a lágerben. A guta majd megütött, a poloskák csíptek ott is, hát ilyen marhaságba belemenni! Aztán jött ki oda komisszió, külföldről ezek a katonai attasék, már én is jól beszéltem oroszul, a komisszió elé mentem és kérdeztem, hogy mit akarnak velünk, hogy ennyi ideje itt vagyunk? Mások, akik ide jöttek, már másnap mennek haza, minket meg nem eresztenek el. Hogy milyen katonák voltunk? Magyar katonák. Azt mondták, hogy a magyar kormánynak kutya kötelessége hazaszállítani. És másnap már mentek is a nős emberek, aztán utoljára a legényemberek – így szabadultam meg Máramarosszigetről.”
Pathó Ernő és társai is már az érkezéskor megtudták, mi a sorsuk a volt csehszlovák állampolgároknak: „Hazafelé Máramarosszigeten át jöttünk. Voltak ott szlovákiai magyarok, és azt mondják, hogy gyerekek, baj van. Hogy mi? A szlovákok nem akarnak elvinni minket, mert azt mondják, hogy őnekik nincsen foglyuk – Csehszlovákiának nincs hadifoglya. És ha Magyarországra iratkozol, akkor meg úgy kell átszöknöd. Ott voltunk egy hétig, de aztán egyszer csak jöttek szlovák tisztek, és azok áthoztak Čierna nad Tisouba.”
Ahogy már említettük, a tranzitlágerek arra is szolgáltak, hogy a Szovjetunióba tartó transzportokból kiszedjék a betegeket. Mórocz Mihály az úton visszafelé is erre emlékezett: „Máramarosszigeten nem volt semmi, ott csak lézengtünk. Nem tudom, hogy valaki vigyázott-e ránk, ott szabadon járkáltunk, nem volt semmi probléma. Megfigyelés alatt voltunk, hogy nem-e hoztunk valami ragályos betegséget. Megröntgeneztek bennünket, aztán kiállították a menlevelet.”
Hoffer István jobb élelmezésre emlékezett Máramarosszigeten: „Beértünk Máramarosszigetre, ott meg már alig volt valaki. Dél-szlovákiai meg jugoszláviai magyarok voltak. Azt mondták, hát most jöttök? Tegnap volt itt a delegátus, vitte haza a csehszlovákiai magyarokat. Hát mit csináljunk? De ott jó volt, jobb koszt volt, lecsót adtak, azzal felfújtak bennünket, meg egyszer annyi cukrot kaptunk, megerősödtünk. És jó priccsek voltak, jó volt rajtuk feküdni.”
Tóth István 1949 elején került a kiüresedett máramarosszigeti táborba. Ugyan­akkor, mikor Csehországból megindultak visszafelé az első hivatalos transzportok az oda kitelepített családokkal, Tóth Istvánt és társait még több hónapi sínylődés várta a tranzitlágerben: „1949. januártól egészen áprilisig voltunk Máramarosszigeten, harminckilencen, csehszlovákiai magyarok. Mentünk panaszkodni mindenfelé, hogy hát miért nem visznek tovább? Azt mondták, hogy Csehszlovákiából nincsenek hadifoglyok, nem kellünk senkinek se. De ott már szabadok voltunk, volt ott egy nagy tüzérkaszárnya vagy mi, abban voltunk, ott lézengtünk. Sokszor kimentünk a vasútállomásra, ott már beszéltek magyarul is, meg az orosz tiszttől is kérdeztük, aki a parancsnok volt, hogy miért nem megyünk. Azt mondta, hogy Csehszlovákiának nincs hadifoglya. De hogy ha akarunk, elmehetünk. De hát hova? Romániában voltunk, abban az időben nem lehetett átjönni Csehszlovákiába, hogy csak fogom magam, és átjövök. Megjegyzem, az orosz tiszt is azt mondta, hogy már mennénk el, hogy ő is mehessen vissza. Ki szoktunk menni, lázongtunk, sztrájkoltunk, nem ettünk, nem vettük fel azt az egy kis ennivalót se, hogy valami csak legyen velünk. Egyszer megállt ott az állomáson egy ember vasutasruhában és kérdi, hogy maguk kik? Rajtam például egy német katonaruha volt, meg pufajka. Mondjuk neki, hogy itt vagyunk harminckilencen Csehszlovákiából, de nem tudunk átjutni. Hát ki a parancsnokuk? Aztán elvittük őtet a parancsnokhoz és mondta neki, hogy átvisz bennünket. Úgy is lett.”
Farnbauer Béla a hazaérkezésekor egy vizsgálaton esett át, ami alatt olyan személyeket kerestek, akik valami bűntettben voltak gyanúsak: „Feltett kézzel kellett kijönni a lágerből, mert az SS-nek be volt tetoválva a vércsoportja a hónuk alá, hogyha a harcokban megsebesülnek, akkor ne kelljen még a vércsoportot vizsgálni, mindjárt kaptak vért. Állítólag egy tizenhét éves srác eljött egészen Romániáig – én nem láttam, csak hallottam –, aztán sírt, mikor visszavitték őtet. Volt ilyen is.”
A szovjet vezetés már az 1945. évi repatriációknál két alapvető kritériumot szigorúan érvényesített. A szabadon bocsátás és hazatelepítés nem vonatkozhatott a vérengzések résztvevőire, az SS, az SD, az SA egységeinél szolgáltakra, gestapósokra, a hírszerző és kémelhárító szervek, a csendőrség és rendőrség egykori munkatársaira, a megszálló egységeknél szolgáltakra, a fasiszta pártok (köztük a Nyilaskeresztes Párt is) és szervezetek vezető tagjaira, a hadifogságban elítéltekre és valamennyi felsorolt szempontból gyanús egyénre.38 Az SS-ek39 keresését az adatközlőim legnagyobb része említette. Jankovics Lászlót például már rögtön a fogságba esése után vizsgálták, de későbbi szűrésekre nem emlékezett. Hideghéti Flórián és fogolytársai a Szovjetunióba való megérkezésükkor élték ezt át: „Bevittek minket Szesztrojba, és hatalmas orvosi vizsgán mentünk keresztül. Levetkőztettek meztelenre, a hónunk alját nézték meg, mert ott voltak a német SS-ek betetoválva, ott volt nekik a vérkép. Ezeket rögtön vitték onnan el, büntetőtáborba. A jugoszláv gyerek, akivel az elejétől kezdve együtt voltunk, az jó kollégám lett, jó, belevaló gyerek volt. Megnézték, és be volt tetoválva a hóna alatt – SS volt. És nem mondta meg nekem soha. Utána, mikor hazajöttem, írtam Újvidékre, oroszul írtam, szlovákul, magyarul, de soha nem kaptam rá választ.”
Ahogy már említettük, nemcsak az SS-eket keresték, hanem mindazokat, akik gyanúsak voltak. Amikor Pathó Ernő megtudta, hogy haza fog menni, nem akarta elhinni. A foglyokat a munka után fürdetni vitték: „Kihajtottak a kapuhoz mindenkit, és akkor ott olvasták a névsort, hogy lépjen ki ez és ez. Olvassák, és már a harmadik, negyedik gyanús volt nekünk, mert már ismertük egymást. Rendőrök, csendőrök voltak, azokat különállították. Volt ott egy teherautó, kettő-három katonával, felültették őket oda, és elvitték. Hogy hova, senki nem tudja.”
Néha még ártatlanok is problémákba keveredtek, ahogyan Hoffer István is említette: „Fel kellett tenni a kezünket, és reflektorral nézte az orosz, hogy nincs-e tetoválás. Énnekem is volt ám kelés annyi, de nem hagytam felvágni és elmúlt, úgyhogy nem látszott semmi. De az a jókai ember, akinek felvágták – arra azt mondták, hogy kiégette az SS-t. Úgy sírt… Hogy aztán haza-e engedték, nem tudom.”
Néhány visszaemlékező azt is említette, hogy NKVD-s ügynökök vizsgálták őket ki. Egyik ilyen kivizsgált Hideghéti Flórián volt: Volt az egyik NKVD-s tiszt, és volt még egy, azt mondták, hogy az zsidó. Olyan hatalmuk volt, hogy azonnal el volt ítélve az ember. Bevitt engem a szobába, és azt mondta, hogy kapott Magyarországról levelet, hogy én Voronyezsnél, meg nem tudom hol harcoltam. Mondtam neki, én ott nem harcoltam. Olyan egy óráig gyóntatott. Oroszul. Volt, amit megértettem, és volt egy tolmács is. A végén eszembe jutott, hogy megvan a katonakönyvemnek az első oldala, amit kitéptem és eltettem. Mutattam neki: ocseny charaso, azt mondja, idu domoj. És hogy durák, miért nem mutattam meg mindjárt az elején.”
Néha az is előfordult, hogy az illetőt nem a tetoválása árulta el, ahogyan ennek Štefan Vitek is szemtanúja volt: [fordítás szlovákból:] „És voltak olyanok is, akik egymást árulták el. Amikor Focșaniban voltunk, történt egy olyan eset – a lágerben jártunk erre-arra, igaz? Egyszer csak egy SS-t, aki csehszlovák egyenruhába volt átöltözve, megismert egy cseh gyerek. Ilyen esetek is előfordultak.”
A romániai tranzitlágerek után a foglyok legnagyobb része Magyarország irányába tartott. Kósa Rudolf és Kovács Antal, akik még 1945 nyarának végén kerültek el Romániából, Szegeden keresztül jöttek hazafelé. 1945. augusztus végéig a szegedi táborból kb. 16 ezer foglyot engedtek el, ezek között már nagy valószínűséggel azok is benne voltak, akik a Szovjetunióból és Romániából tértek haza.40 „Szegeden azt mondták – emlékezett vissza Kósa Rudolf –, hogy mindenki menjen, megkapjuk a végelbocsájtó levelet. Onnan aztán mentünk vonattal Pestre. A vagon tetején voltam, mert annyi nép utazott Szegedről Pestre.” A máramarosszigeti szerencsés esete után Kovács Antal is Szegedre volt irányítva: „Beültünk a vagonba, elindult a vonat Szegedre. Ott adtak bumázskát, orosz fölszabadító papírt, és mindenki mehetett, ahova akart. Már akkor egy transzport katona ment haza, a bátyám meg azok között volt és megismert, én is megismertem őtet, hová mentek? Hogy mennek haza. Aztán Szegedről jöttünk vonattal Komáromig, ingyen. A katonaruhában nem kellett fizetni sehol, csak annyit mondtak, hogy a gyorsra nem szabad menni, csak a személyvonatra, az alacsonyabb osztályokra lehet csak felszállni.”

Később a debreceni Pavilon laktanyán át mentek a hazaérkező személyek. Debrecenben a hadifogoly-átvevő állomás 1946. augusztus 11-én kezdte meg a működését, és gyakorlatilag 1949-ig fogadta a hazatérő hadifoglyokat.41 A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság jegyzőkönyvei szerint 1946 és 1949 között mintegy 207 ezren érkeztek Debrecenbe.42 A foglyok még itt sem voltak szabadok, az állomásról az átadó-átvevő táborba kellett menniük, ahol élelmezték és egészségügyi ellátásban részesítették őket, a ruháikat fertőtlenítették, és a visszatértek általános orvosi vizsgálaton estek át. Távozás előtt hadifogoly-igazolványt, egészségügyi lapot és díjtalan utazási utalványt kaptak, valamint egy kisebb összegű pénzsegélyt.43 Sok hazaérkező felvidéki nem tudta, otthon találja-e családját, mivel 1946 végétől elkezdődtek a kitelepítések – először Csehországba, a következő évben a lakosságcsere keretén belül Magyarországra is. Bolemant Károly ezzel kapcsolatban útbaigazítást is kapott Debrecenben: „Debrecenben lefertőtlenítettek, lemostak minket, és akkor jött a magyar: barátaim, ide figyeljetek, aki Felvidékre megy, vagy Erdélybe, ne szökjön a határon túl, hanem menjen szépen Budapestre és a konzulátuson nézzék meg, hogy a szülei nincsenek-e áttelepítve.”
Több visszaemlékező említette, hogy Debrecenben további szűrések voltak (lásd Tóth Károly és Merva Arnold esetét). Kollárovics László is azt említette, hogy többféle kérdést tettek fel neki: „Debrecenben katonazene fogadott, a laktanyában meg volt csinálva a szállás, szalma volt hordva, ott feküdtünk. Majdnem kétezren jöttünk haza. Aztán fürdőbe lehetett menni, és röntgenre. És kihallgatásra – milyen csapatban szolgáltam, milyen frontszakaszon voltunk, mindent kikérdezgettek. Amikor már minden megvolt, megírták a papírt, hogy akármilyen vonatra felszállhatunk, sehol nem kell fizetni, adtak húsz pengőt, és mehetünk Budapestre.”
Pathó Ernő nem Debrecenen, hanem Kassán keresztül kerül haza: „Aztán már szlovákokkal jöttünk, Čierna nad Tisou, ott jöttünk át. Már szabadok voltunk. Körülfogtak bennünket az ottaniak, hogy nem-e hallottunk erről, arról, neveket mondtak. Kassán volt egy nagy épület, oda mentünk be, ott voltunk egy nap, ott adták a dokumentumot.”
Azok a visszaemlékezőim, akik Magyarországon keresztül jutottak haza, Budapesten is megfordultak. Farkas Gyula a biztonság kedvéért a csehszlovák követségen is megállt: „Tudtam, hogy a határon problémák lesznek, már akkor tudtam, hogy Szlovákia vissza lett csatolva, hogy nem fognak tudni Szlovákiába engedni. Elmentem a csehszlovák konzulátusra, és ott kértem olyan papírt, hogy fogságból jövő katona vagyok. Hogy haza tudjak jönni, nehogy akadály legyen a határon, ne legyen valami nézeteltérés, hogy szökött vagyok, vagy valami. Azt mondták, hogy szerencsém van, hogy tudok velük beszélni, mert másképp nem engedtek volna be, ha nem tudok szlovákul.”
A hazaérkező felvidéki hadifoglyokat még egy akadály várta, az országhatár átlépése. A háború utáni időszakban, amikor a csehszlovák–magyar viszony a mélyponton volt, ez nem volt egyszerű feladat. Több visszaemlékező az illegális utat választotta, köztük László Béla is: „Az Ipolyon jöttünk át, ötödmagammal. A cseh financok elmentek, és a magyarok engedtek bennünket, hogy most mehetünk. A cseh járőrökkel két kutya ment, és egyszer csak megfordultak. Azt mondják emezek nekem, hogy Béla, agyon kell őket csapni! Mi, bolond vagy, már mikor itthon vagyok? Félreálltam, csinálj, amit akarsz, én ebbe nem megyek bele. Odajöttek, egy beszélt szépen magyarul: hogyan, fiaim, honnan jöttök? Nem lássa rajtunk az orosz ruhát? Most jövünk fogságból. Nézzétek, fiaim, be kell kísérni benneteket Párkányba, a financlaktanyára, és akkor fel lesz híva a falutok, hogy tényleg oda valók-e vagytok, azoknak kell igazolni. Aztán bevittek Párkányba és bezártak bennünket a váróterembe. Elszedték a fogolyigazolványt és azt mondták, hogy legkésőbb tíz órakor ki leszünk engedve. Ott voltunk bent a sötétben, fél tíz volt és már nyitották ki az ajtót – itt a fogolyigazolvány, mehetünk haza, mindenki abba a faluba való, ahogyan be van adva. Így elengedtek.”
Kollárovics László három napig maradt Pesten egy barátja családjánál, és csak azután indult haza. Ő is átélt egy utolsó vizsgálatot az országhatáron: „Szobon a rendőrség felhívta a párkányi rendőrséget, hogy ez és ez, ilyen nevű hadifoglyok fognak menni a nemzetközi gyorson, át a határon. Volt igazolványom, elvitték és kikérdezgettek, hogy a szüleim hol laknak. Mondtam, hogy Bagotán a főúton. Betelefonáltak Gyallára a rendőrségre, onnan kiment egy rendőr a szüleimhez, és az kikérdezte őket, hogy maguk fia a Kollárovics László? Aztán megkapták a telefont a párkányi rendőrségen, odaadták a papírt, hogy mehet mindenféle gyorsvonatra, semmiféle jegyet nem kell venni. A vonatban egyik utas kalácsot adott, mert látta, hogy hadifogoly vagyok. Érdeklődtek, hogy itt és itt volt a fiam, meg az apám, nem-e találkoztam velük.”
Hideghéti Flórián Budapesten szállt fel a vonatra, és az előtte álló úttól nagyon ideges volt: „Beültem a vagonba, borzasztó ideges voltam, és elhatároztam, hogy Szobnál meglépek. Ahogy ülök a vonatban, jött egy asszony és látta, hogy német ruha van rajtam, elment. Egyszer csak jön egy csehszlovák rendőr, odajön hozzám, azt kérdi szlovákul, hogy hadifogoly? Igen, én vissza, oroszul. Ide hallgasson, erről a helyről ne menjen el, maradjon itt, ő majd fog intézkedni, mert azt mondtam neki, hogy nagyon félek, hogy nem-e lesz bajom. Átmentünk a határon, öt óráig kellett várnom, mert telefonáltak mindenhova, és kivizsgálták, hogy a szüleim nem-e voltak háborús bűnösek, nem-e lesznek kitelepítve. Aztán újból vonatra szálltam, jegy nélkül, és eljutottam Szencre, ott leszálltam, és így kerültem haza.”
A hazaérkezést a visszaemlékezők érzelmes eseményként írták le. Többen éveken át nem látták a hozzátartozóikat. Kollárovics Lászlóra Érsekújvárban várt a bátyja, de az igazán érzelmekkel teli találkozása otthon, Bagotán volt: „Mivelhogy tudták, hogy jövök, a bátyám vonattal jött Újvárba, és ott az állomáson várt engem. Aztán együtt jöttünk haza a mamáékhoz. Mikor a mama meglátott, örömében sírt is, meg nevetett is, hogy hát ilyen háborúból élve hazakerültem, ennyi év után.”
Hasonló örömmel fogadták otthon Pathó Ernőt is: „Itt, a faluban találkozunk két olyan fiatal fickóval, azok olyan gyerecskék voltak, mikor én elmentem négy évvel előtt. Beszélgettünk, mondtuk, hogy kik vagyunk, az egyik az mindjárt elszaladt a nővéreméknek megmondani, hogy jöttem haza. Aztán hazáig elmentem, kiskapun zörögttem, kutya ugatott nagyon, anyám kijött kívülre az ajtóhoz, aztán kiáltott, hogy ki az? Mondom, hogy én vagyok. Ugyi nagyot sikoltott, meg minden, apám kiszaladt, hogy mi baja van neki. Mindjárt a nővéremék is jöttek, már megvolt a gyerek is, meg két bátyám is megtudták, úgyhogy már azon este összejött a család. Így kerültem haza.”
Simon Istvánné nem csak a lányának, Ilonának örülhetett három hosszú év után, hanem a hírnek is, hogy férje is hamarosan haza fog jönni: „Édesapám is már akkor jött velem haza, de ő még Máramarosszigeten maradt, mert először csak a nőket engedték. Aztán egy hét múlva ő is jött haza. Nagy örömmel fogadtak mindenkit itthon, a busznál vártak bennünket, mert már tudták, hogy jövünk.”
Hučko Károly késő este érkezett haza, és elővigyázatosságból nem akart nagy meglepetést okozni édesanyjának: „Éppen egy haverommal találkoztam, mikor mentem az öreg Felső utcán hazafelé. Aztán ő nyitotta be a kaput és kihívta a mamámat, mondta neki, hogy láttam a Karcsit, hogy jön haza, nehogy az anyámat valami baj érje a meglepetésben. És akkor a haver mondta, hogy no, gyere ide, és átöleltem.”
Több visszatérő hadifoglyot az első pillanatban még a családtagjaik sem ismerték meg: „Bezörgetek, a fazék az oldalamon van, mert azt én még akkor se hagytam el, hát a sógorom jött az ajtót kinyitni. Mikor zörgettem az ablakot, hallottam, mikor a húgom azt mondja neki, hogy te, be ne engedd. A sógorom majdnem megijedt tőlem, hogy olyan fogolyruhában vagyok, meg mit tudom én.”
Bolemant Károly is azok közé tartozott, akiknek a sors megadta a hazatérés lehetőségét, bár többször is úgy nézett ki a dolog, hogy örökre távolmarad: „Estére érkeztem haza. A saját édesanyám sem ismert meg. Nem voltam még talán negyven kiló sem. El lehet képzelni, most vagyok nyolcvan. Saját anyám nem ismert meg…”