Magyar élőnyelvi kutatások a Kárpát-medencében, 1985‒2021

Amikor 1985-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetében[1] megkezdődtek az élőnyelvi (szociolingvisztikai) vizsgálatok, az egyik fő csapásirány a városi dialektológia művelése lett. Félig-meddig kimondott kérdésünk az volt: Honnan tudták, tudhatták eleink, hogy amit leírtak a magyar nyelvről, az tényleg úgy is van, ahogy leírták? – Nem tudhatták – szólt a válaszunk ‒, mert tüzetesen sosem vizsgálták a magyar nyelvhasználatot. Az, hogy a leírások alapja elégtelen, vagyis, hogy a leíró nyelvészek, dialektológusok, szótárszerkesztők és nyelvművelők leírásai, elemzései szociológiai terminussal szólva mind torzított mintákra épültek, vitathatatlan. Eleink nem tudhatták, hogy amit leírtak, tényleg úgy is van, mert nem vizsgálták a magyar nyelvhasználatot olyan módszerekkel, amelyek lehetővé teszik a magyarra vonatkozó különféle állításoknak a magyar anyanyelvűek mindennapi nyelvhasználatával való szembesítését. Másképp mondva: az addigi magyar nyelvtanok, szótárak és elemzések nem a magyar nyelv nyelvtanai, szótárai és elemzései voltak, hanem a magyarországi standard nyelvváltozat leírásai. Tehát nem a magyar anyanyelvű emberekről szóltak az elemzések, hanem egy kitüntetett, számban nem túl jelentős, de szociológiai szempontból kiemelkedő csoportról, azokról, akik a standardot beszélik.

Másik célunk az volt, hogy ne csupán a magyarországi magyar nyelvről szülessenek a leírások, mint 1990 előtt, hanem a magyar nyelvről, beleértve ebbe még az észak-amerikai magyarok beszélte magyart is. (Ha tudjuk, hogy a Föld lakóinak több mint fele két- vagy többnyelvű ember, s a magyaroknak körülbelül negyede, 3 millió ember két- vagy többnyelvű, akkor ez nem lehet meglepő.) Akkoriban a Magyarországon kívüli magyar irodalomról már 20 éve születtek fontos elemzések (Ilia Mihály, majd Görömbei András munkáira gondolok), a népzenészek (Sebő Ferenc, Halmos Béla) táncházmozgalma is virágzott már, de a nyelvészek még alig-alig tekintettek határainkon túlra.

A városi dialektológia William Labov 60-as évekbeli kutatásaival (1966, 2006, és Weinreich‒Labov‒Herzog 1968) kezdődött az USA-ban, és szerte a világon. Mi 1985-ben, nem túl nagy késéssel indultunk, azzal a kimondott igénnyel, hogy nyugaton is értelmezhető kutatásokat végezzünk.

A korábban teljesen megszokott kategoricitás axiómáját (Chambers 1995, 25‒33. p.) kiiktattuk. Mit jelent ez? Az 1960-as évekig a nyelvészetben egyeduralkodó volt a kategorikus nyelvszemlélet. A nyelvészek úgy vélték, hogy a nyelv vizsgálatához elengedhetetlen, hogy elvonatkoztassunk az esetlegességektől; az adatokat le kell egyszerűsíteni úgy, hogy eltekintünk a valódi nyelvhasználat variabilitásától. A nyelvi elemzés így vált kategorikussá, „minden, vagy semmi”, fekete, vagy fehér alapelvűvé. A szociolingvisztika a nyelvet variábilisnak, folytonosnak és kvantifikálhatónak tekinti. Elméletében a nyelvi egységek olyan változók, amelyeknek a kombinációs lehetőségeit nemcsak a velük együtt előforduló nyelvi elemek korlátozzák, hanem a velük együtt előforduló társas és társadalmi körülmények is. A kvantitatív szociolingvisztika…

Identitás – attitűd – nyelv a komáromi kétnyelvű beszélőközösség körében

0. Bevezetés

Dolgozatunk tárgya a dél-szlovákiai Komárom város kétnyelvűsége, mind a magyar, mind a szlovák nemzetiségűek/anyanyelvűek szempontjából. A tanulmány első részében bemutatjuk a város demográfiai adatait, a vizsgálat módszerét és az adatközlőket. Felmérésünkben a nyelvhasználat különféle kérdéseivel foglalkozunk; képet nyújtunk az adatközlők anyanyelvi és másodnyelvi ismereteiről, a magyar és a szlovák nyelv használatának elterjedtségéről a családi nyelvhasználatban (vö. Lampl 2011) és a közéletben, az adatközlők idegen nyelvi ismereteiről és egyebekről. A kutatás eredményeit statisztikai módszerekkel dolgoztuk fel, és a jobb áttekinthetőség céljából táblázatokban is bemutatjuk.

1. Komárom város demográfiai adatairól

Komárom Dél-Szlovákiában, a Nyitrai kerület Komáromi járásában fekvő határ menti város. A trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került városnak Komárno a szlovák neve. Komáromnak a legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint[1] 34 349 lakosa van. A település nemzetiségi megoszlása a következő: 18 506 (53,9%) magyar, 11 509 (33,5%) szlovák, 3699 (10,7%) azonosítatlan, 1% alatti arányban – 232 cseh, 141 roma, 21 német, 19 ukrán, 18 orosz, 17 bolgár, 15 morva, 14 lengyel, 8 szerb, 7 zsidó, 7 ruszin, 2 horvát, 134 egyéb. Mivel a népszámláláskor a 34 349 lakos közül 3699 személy nem tüntette fel a nemzetiségét, valószínű, hogy a magyar nemzetiségűek reális száma is magasabb. Magyar anyanyelvűnek 20 080 (58,5%) lakos vallotta magát, ezek közül 1574 (4,6%) személy tüntette fel, hogy nem magyar, hanem szlovák vagy egyéb nemzetiségű. Az előző, 2001-es népszámlálási adatokhoz viszonyítva (37 366 lakos) Komárom lakossága és a domináns, magyar nemzetiségű lakosok számaránya (22 452; 60,1%) csökkenő tendenciát mutat (vö. Bauko 2018, 59; Gyurgyík 2004, 2014).

2. A felmérés módszere, az adatközlők bemutatása

A terepmunka során az volt a célunk, hogy legalább 40 magyar nyelven és 40 szlovák nyelven kitöltött kérdőívet gyűjtsünk fel. Az adatközlőket a terepmunkások elsősorban saját ismeretségi körükből választották ki, magyar és szlovák nemzetiségű személyeket egyaránt. Ezenkívül véletlen mintavétellel kérdeztük le az adatközlőket a kutatáshoz készült kérdőívvel, miközben kétféle, magyar és szlovák nyelvű kérdőív közül választhattak. A kutatás során az volt a cél, hogy a felmérésben – lehetőség szerint – nők és férfiak hasonló arányban vegyenek részt, s hogy a fiatal, középkorú és idősebb korcsoport is képviselve legyen a mintában, lehetőség szerint szintén arányosan. Ezenkívül szempont volt még az is, hogy iskolázottság szerint is rétegzett legyen a minta; vagyis felső-, közép- és alapfokú iskolázottsággal rendelkező személyek is legyenek benne. A 40 magyar és 40 szlovák nyelven kitöltött kérdőív által felgyűjtött adatok nem tekinthetők reprezentatívnak.

A kérdőív magyar változatában a legtöbb kérdés, a magyar – mint feltételezett első nyelv – használatára vonatkozott; a szlovák változatban pedig hasonló…

„A nagyvilágtól félreeső szurdokban plébánoskodok”. Közelítések egy bodrogközi plébános portréjához és a szlovenszkói magyar katolikus közélet történetéhez

Királyhelmectől (szlovákul Kráľovský Chlmec) 11 km-re fekszik Rad község (szlovákul is Rad), amihez a jelenlegi főút mentén fekvő Alsókörtvélyes (szlovákul Hrušov) tartozik. A többségében római katolikus hívek által lakott település plébánosaként szolgált Petrik Béla (1888–1971) az 1920 és 1957 közötti időszakban, akinek életéről eddig főként Juraj Gembický írt rövidebb munkákat és összegzőket, alapvetően Petrik fényképészeti tevékenységére fókuszálva.^[1] A radi lelkészről egy rövid szócikket találhatunk a Magyar Katolikus Lexikonban is.^[2] Írásom célja egyrészt egy leendő Petrik Béla-életrajzhoz adalékokat nyújtani, s ezeket elemezni, másrészt a lelkész két világháború közötti levelezései révén újabb támpontokat nyújtani a szlovenszkói^[3] magyar katolikus közélet tanulmányozásához és kutatásához. Legfontosabb kútfőként ehhez a feladathoz a radi plébániai levéltár dokumentumai fognak szolgálni, amelyek kronologikusan vannak rendezve, viszont – sajnálatos módon – a tételek több esetben nem rendelkeznek megjelöléssel. Az adott évből származó iratok minden esetben egy kötegben találhatóak, a lábjegyzetekben feltüntetett, hivatkozott iratok is ezt a rendszert követik. Ugyanúgy Radban található Petrik kézzel írott kétkötetes plébániai krónikája,^[4] amelyben a plébános saját szolgálati helyét részletesen igyekezett bemutatni különböző szempontokat követve. Kérdéses, hogy a radi plébános önszántából látott-e neki a vaskos munka megírásához, amelynek rövid előszava 1936. december 12-i keltezésű,^[5] miközben az akkori kassai püspök, Jozef Čársky 1929-ben a püspökség összes plébánosát felszólította, hogy vezessenek krónikát, ahogyan azt ő is tette sirokai (szlovákul Široké) szolgálata alatt. (Zubková 2009, 96. p.)

Nélkülözhetetlen a tér- és időbeli kontextus ismertetése, ami esetünkben a két világháború közötti Rad, szélesebb értelemben pedig az első Csehszlovák Köztársasághoz tartozó felső-bodrogközi régió, másrészt a trianoni határok által kettészelt kassai római katolikus egyházmegye. Petrik 1920. október 1-jén vette át a radi plébánia igazgatását Holló Ferenctől, aki aposztataként távozott az egyház kötelékeiből.^[6] Bár Petrik 1957-ig szolgált a Tice-parti község katolikus papjaként, időkeretünk végét az első bécsi döntés hatályba lépése adja, amelynek értelmében 1938. november 2-át követően nemcsak Rad, hanem egész Felső-Bodrogköz is Magyarország részévé vált.

1. „A nép szegény, de gőgös zsellér nép, tele kommunista hajlammal” – Felső-Bodrogköz a 20. század első felében

 „Természeti szépségek vonzották belé a fűzek, nyárfák, erdők, tavak, széles folyóágyak közé az erdei, vízi és légi állatokat. De különösen az állandóan báli ruhában csevegő sárga rigót, melyet különösen az ő innyére hemzsegő és ízeskedő hernyók, pondrók és kukaczok a nyárfákon vártak, amikből rengeteg volt és mindeniken 3-4 díszmadár, mint afféle telekkönyv szerinti tulajdonosok. Nevét is tőlük kapta a Tiszával, Bodroggal bezárt kies terület.”^[7] Petrik Béla így…

Hit és hazafias életösztön

Szemelvények a jászóvári premontreiek történetéből (1918–1923)

Az 1130 körül alapított Jászóvári Premontrei Kanonokrendet 1787 és 2021 között kétszer teljesen felszámolták,[1] egyszer majdnem. A kétszeri megszüntetéskor javadalmaitól is teljesen megfosztották,[2] a harmadik esetben részben. E harmadik, 1918-tól 1929-ig tartó vészkorszakban az életben maradás, az azt követő rendi exodus, majd az újbóli feltámadás napról napra hittel és tettekkel írt krónikáját még ma sem ismerjük részletesen. Az eddig megjelent, csekély számú publikációk vagy vatikáni,[3] vagy rendi levéltári forrásokon[4] alapulnak.

Csehszlovákiában 1950-ben a rend könyv- és levéltárai (a többi kelet-szlovákiai szerzetesközösség gyűjteményeivel együtt) az állam, illetve a Matica slovenská kezelésébe kerültek. Jászóvárról előbb a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtárba vitték a gyűjteményeket, ahonnan a levéltári anyag nagy része az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a pozsonyi Szlovák Állami Központi Levéltárba került.[5] A rendszerváltozást követően e levéltári gyűjteményt visszakapta a rend, de letétként, állományvédelmi okokból, még a Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzik.

Az itt található iratok közül – témánkat tekintve – az egyik legalapvetőbb az 1802. március 12-ei keltezésű Diploma Restitutionale,[6] amelyet az 1919–1929 közötti csehszlovákiai és romániai jogtalanságok ügyében hazai és nemzetközi, egyházi és világi testületekhez, szervezetekhez forduló premontrei rendi vezetők igazuk bizonyításában is az egyik legfontosabb dokumentumnak tartottak. Napjainkig meghatározó jelentőségű. Nem csak azért, mert a rendet visszaállította korábbi jogaiba és kiváltságaiba, illetve visszaszolgáltatta elkobzott ingó és ingatlan javait, kárpótolta anyagi veszteségeiért. Az addig önálló váradhegyfoki, leleszi és jászóvári prépostságot, utóbbi központtal, egyesítette. Új hivatásra kötelezte a szerzeteseket: a középfokú oktatásra (bár Rozsnyón 1776-tól a rend felszámolásáig, 1787-ig már tanítottak). Minden (általában egykori jezsuita) gimnáziumhoz saját rendház és templom adását határozta meg, amelyek fenntartásáról a rendnek kell gondoskodnia. A gimnáziumok és rendházak ugyanazon személyű vezetőjét a prépost jelöli és nevezi ki. A gimnáziumi szerzetes tanárok képzését a rend feladatává tette.[7] A leendő prépostok kinevezési joga a királyt illette.

Mindezek alapján, de a rendfőnökök, kiemelten Takács Ferenc Menyhért O.Praem. prépost (1900–1933) tevékenységének jóvoltából szilárdulhatott meg szervezetileg és gazdaságilag a rend az 1910-es évek elejére.

1. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend szervezete 1916-ban[8]

 A rend vezetése alatt álló…

intézmények: 7 konvent (prépostságok, társházak); 1 hittudományi intézet, illetve 1 tanárképző és hittudományi intézet (összesen 33 hallgatóval); 3 főgimnázium (1446 tanulóval); 1 királyi konviktus (38 növendékkel); 4 népiskola, 6 konventi, 3-3 gimnáziumi tanári és ifjúsági, 2 főiskolai könyvtár; 2 országos levéltár; 24 templom és kápolna; 16 kegyurasága alatt lévő plébánia (53 hozzá tartozó településsel, 10 913 r. k. hívővel,…

Mámor és ébredés

Szlovákiai megyei választások 2001–2017

A szlovákiai magyar kötődésű pártok 1990 óta minden alkalommal többé-kevésbé sikeresen vettek részt a Szlovákia területén rendezett politikai választásokon. Csak felsorolásképpen: a csehszlovák szövetségi parlament, a szlovák törvényhozás, az Európai Parlament, a köztársasági elnöki választások, népszavazások, megyei elnöki és testületi megmérettetések, polgármesteri és helyi képviselői választások, de megannyi más, helyi jellegű kezdeményezés, községi népszavazás, petíciók és más voksolások is. Harminc év alatt tekintélyes politikai tapasztalat. Minden választás egyben próbára tette a pártok, a politikusok és a választópolgárok kölcsönös kapcsolatát.

Az eddigi politikai megmérettetési és képviseleti események közül a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain a szlovák parlamenti választásokkal, valamint magával a szlovákiai magyar választói bázissal korábbi tanulmányainkban már behatóbban is foglalkoztunk.[1] Az országos parlamenti választási eredményeket felhasználva létrehoztuk a választási eredmények községsoros, járási, megyei és országos adatbázisát. Ezek tüzetesebb elemzése során újra kellett értékelnünk a népszámlálások adatait, értelmeznünk kellett az iskolai beíratási adatokat és nem utolsósorban meg kellett oldanunk a különböző évek eltérő részvételi arányai okozta metodikai dilemma problémáját is.

A korábbi, ezzel a témával foglalkozó tanulmányok többsége általában egy konkrét választást elemezett, összevetve azt a korábbi voksolással.[2] Itt a leíró jelleg dominált. Mások az eredményeket általában az egyes részt vevő pártok szempontjaiból vizsgálták, esetleg a pártközi választói mozgásokat elemezték és számszerűsítették, már amennyire ezt egy titkos választás objektív módon lehetővé teszi.[3] Megismerhettünk olyan elemzéseket is, melyek a választópolgárok egyes években megfigyelt mozgásait térképezték fel.[4]

Mi részben tágabb, részben szűkebb nézőpontból indultunk ki. Az egy évvel ezelőtti vizsgálatunk fókuszában nem az egyes elszigetelt választások, nem a szlovákiai magyar pártok és a köztük levő kapcsolat és nem is a szlovák–magyar viszony oldása volt. Kutatásunk tárgya a választói bázis egésze, a harmincéves távlatból látható jellemző mozgások kutatása és a trendek felvázolása volt. Fel szerettük volna térképezni a választói bázis harmincéves mozgását, a pártokhoz való viszonyát, nagyságát, belső struktúráját és viselkedésének mozgatórugóit. Úgy láttuk, hogy ehhez nagymértékben el kell vonatkoztatnunk a korábbi, máshol közzétett elemzésektől, és kritikai vizsgálat alá kell vennünk az addig használt források jelentős részét, beleértve a népszámlálási adatokat is.

Ez a megközelítés jelentette a szűkítő nézőpontot. Kizártuk adatbázisunkból azokat a tényezőket, melyek közvélemény-kutatásokból származtak. Ugyancsak lemondtunk minden olyan forrásról, melyek időben és témában elszigetelt jelenséget elemeztek, vagy azokat csak egy-egy választás esetében tudták alkalmazni. Csak és kizárólag szilárd, harmincéves és megkérdőjelezhetetlen adatok alapján akartuk levonni a következtetéseket. Így jutottunk el két adatsorhoz: választási adatok és iskolai beíratási számok. Ezt követően természetesen politikai elemzéshez láttunk,…

Az én Esterházy-képem

Viszonylag nemrég történt, már felnőtt voltam. Korábban is tudtam, hogy magyar őseink vannak, de valójában semmi többet. Amikor az első Esterházy-ünnepség volt Budapesten, a magyar Parlamentben,[1] az édesapámmal utaztam Magyarországra, és akkor mesélte el a családunk történetét. Az volt az első alkalom. Amikor megkérdeztem, hogy korábban miért nem beszélt erről soha, akkor azt mondta, hogy ez olyan nagy trauma volt, hogy soha nem akart ehhez visszatérni. Biztos, hogy nem félelemből tette, mivel a kommunizmus idején mindig mindenről nyíltan beszélgettünk, és soha semmit sem titkolt. Azt gondolom, hogy valóban akkora trauma volt, hogy nem akart ehhez visszatérni.

Ismertem egy szentet

Amikor Budapestről visszajöttünk Krakkóba, velünk együtt utazott apám testvére, Zoszka[2] is, aki kérte, hogy Újlakon keresztül jöjjünk. Akkor is meséltek valamennyit az egész ottani történetükről. Azt hiszem, akkor nyíltak meg a legjobban, beszéltek a gyerekkori traumatikus emlékeikről, arról, hogy nem járhattak iskolába, mert a származásuk miatt kirúgták őket az iskolából, és természetesen egyetemről szó sem lehetett. Elmesélték, hogy az újlaki házból is kidobták őket, apám nővére azt is elmondta, hogy egyszer jött a faluba egy vidámpark, mentek a körhinták, de az iskolaigazgató nem engedte őket felszállni és a vidámparkból is kidobta őket. Otthon kellett ülniük és nem mutatkozniuk sehol sem. Nagymamám írta a leveleiben, hogy olyanok ők, mint akiknek már nincs helyük nemcsak a nap alatt, de a földön sem. Meg kéne szűnniük létezni. Ezután sokszor beszélgettünk apámmal, különböző kérdéseket tettem fel neki, amelyekre válaszolt. De a teljes történetet csak akkor tudtam meg, akkor tudtam az egészet összerakni, amikor apám halála előtt elmentünk Montrésorba,[3] ahol az egyik nagynéném azt mondta, amikor tudomást szerzett a nagymamám emlékiratairól, hogy Montrésorban nagyon nagy archívumuk van, és úgy döntöttek, hogy azt nekünk adják. Apám időközben meghalt, és anyámmal egy éven keresztül ültünk, és olvastuk a családi leveleket és kiírtuk belőlük, ami a legfontosabb ebben a történetben. Valójában akkor tudtam meg, hogy min mentek keresztül, mivel ezek a levelek tele voltak valós történetekkel, és az ezekhez tapadó érzelemmel. A nagymamám a saját édesanyjának és a testvérének írta őket, ezért sokkal megrendítőbb volt a számomra, mint az a történet, amit a visszaemlékezésekben írt le. Feltehetően úgy írta, hogy az majd egy mindenkinek szóló, publikálásra szánt könyv előkészítése is legyen.

Tízéves voltam, amikor meghalt a nagymamám. Így aztán nem folytattunk túl bölcs beszélgetéseket a világról. Emlékszem, Mielecben lakott, nem Krakkóban. Apámmal mentünk hozzá, ezek mindig nagyon kellemes látogatások voltak. Úgy emlékszem rá, hogy leginkább…

Sokrétű nyomozás

(Kárpát-haza Szemle, 2021/1–2. szám, Budapest, Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 208 p.)

A Kárpát-haza Szemle a Kárpát-medencei magyarságkutatás interdiszciplináris szakmai folyóirata. Legújabb, 2021/1–2. száma is több tudományterületet ölel fel. A hat tanulmánynak és három kutatási jelentésnek már a címe is figyelemfelkeltő, s hogy nemcsak a címek érdekesek, hanem az írások is, remélhetőleg kiderül majd az alábbi sorokból.

Az első tanulmány címe Kritikus energetikai infrastruktúrák éghajlati és földtani sérülékenység-vizsgálati módszertani kérdései, szerzői Fejes Lilian, Czira Tamás, Németh Kornél, Selmeczi János Pál, Ballabás Gábor és Taksz Lilla. Egyikük közgazdász, a többiek a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat munkatársai. Őszintén szólva szociológusként fogalmam sem volt, miről szólhat egy ilyen témájú írás, s ha máshol találkozom vele, biztosan nem olvasom el. De mivel részét képezi a folyóiratnak, amelynek ismertetését önszántamból (és szívesen) vállaltam, becsületesen nekiláttam az olvasásnak. A tanulmány témája az, amit mindannyian érzékelünk – szó szerint a saját bőrünkön –, hogy a Kárpát-medencében zajló éghajlatváltozási folyamatok egyre szélsőségesebb időjáráshoz vezetnek. Ez befolyásolja az energiaigények alakulását és károsan érintheti az energiatermelő és energiaszállító rendszereket. Egyebek között ezt olvashatjuk: „A középhőmérséklet emelkedése mellett a hosszan tartó forró időszakok jelentősen terhelik a villamosenergia-ellátást. A forró napok számának – azaz amikor a maximum hőmérséklet meghaladja a 35°C-ot – emelkedése a Kárpát-medence térségére különösen erőteljesen fog hatni, akár több 10 nappal emelkedhet ezen napok száma az 1971–2000 közötti időszakéhoz képest. A nyári melegedés mellett a tavaszi fagyos napok számában 5–10 napos csökkenés várható az évszázad közepére, ez pedig a földgáz- és távhőigények csökkenését vetíti előre. A csapadékesemények száma várhatóan csökkenni fog, így ritkábban, de általában nagyobb intenzitással, zivatarok, felhőszakadások formájában érkezik majd a csapadék, ami egyaránt komoly kihívást fog jelenteni mind a három energetikai szektor felszín felett futó infrastrukturális elemeire.” (9. p.) A kutatók ismertetik, milyen módszertani lehetőségek állnak rendelkezésre az energetikai ellátórendszerek éghajlati és földtani sérülékenységének vizsgálatához. Arra keresik a választ, hogy „miként lehet eredményesen felkészülni az energetikai ágazatokban a természeti folyamatok okozta kockázatok növekedéséből fakadó éghajlati, időjárási, és földtani jelenségekre”. (15. p.)

Nagyon jól tettem, hogy elolvastam ezt a tanulmányt, mert az ismertetett folyamatoknak társadalmi hatásai is vannak/lesznek. Bármilyen távolinak tűnhet ugyanis valamely jelenség a társadalomtól, végső soron minden ott, a mi egyszeri emberi létünkben csapódik le.

Kicsit más aspektusból, de ugyanezt bizonyítja Horeczki Réka Értékes vidéki térségek a koronavírus-járvány idején című érdekes tanulmánya is, amely a regionális kutatásokat képviseli a folyóiratban. Amint a szerző írja, a vidéki térségek több szempontból sérülékenyebbek a városi régióknál. Ez a járvány időszakában is megmutatkozott. Ugyanakkor…

Kollai István: Szlovákia királyt választ

Budapest, Akadémiai Kiadó, 2021, 260 p.

Kollai István könyvének egyik központi állítása a kötet végén olvasható: „Bár az előző fejezetek ezerévnyi időtáv rengeteg történését érintették, e történésekből le lehet vonni néhány általános konklúziót. Ilyen konklúzió például az, hogy a jelenbeli érdekellentétek a múltbeli történésekről alkotott képet is befolyásolják: a szlovákiai magyar kisebbségi kérdés jelenbeli alakulása folyamatosan jelen levő stratégiai érdekellentétet hordoz magában Magyarország és Szlovákia között, és ez átfestheti a múltról alkotott képet is.”

Nos, ez bizonyára igaz. Éppen ez a kötet mutatja, hogy mennyire az. Ismert a nacionalizmus egyik fontos elmélete, nevezetesen, hogy a politikai elitek eszköze (Karl W. Deutsch), általa hívják harcba a tömegeket. Ahhoz pedig értelemszerűen olyan nacionális ideológiát kell konstruálniuk, amellyel mozgósítani tudnak (Elie Kedourie).

Kollai javarészt azzal a területtel foglalkozik, amely az efféle szándéknak az egyik fő eszköze: a tankönyvekkel. A szlovák történelemtankönyvek magyarságképének elemzése során számba veszi azokat a történelmi eseményeket és személyeket, amik és akik megítélésében különféle, egymástól eltérő nézetek születtek a két kultúrában.

A szerző áttekinti a legtöbb vitatott területet. Módszere mindegyiknél hasonló. Megvizsgálja az adott területtel kapcsolatos álláspontokat, különösen a kétségeseket és ellentmondásosakat. Majd bemutatja a szlovák történelemkönyvekben olvashatót. És ezt megteszi különféle korok történelemkönyveivel, figyelve az azonosságokat és különbözőségeket.

Az egyik legkényesebb kérdéssel kezdi: Nagy-Morávia földrajzi elhelyezkedésével. Majd a honfoglalás korának szlovák olvasatát mutatja be. Ezt követően a Magyar Királyság megalapításának kérdéseit és a Magyar Királyságban való együttélést vizsgálja. Ha a részletekre pillantunk, további érdekes kérdésekkel szembesülünk. Például, hogy „ószlovákok voltak-e a morvák?” Vagy: „Szőke szkíták, avar divatot követő szlávok: eredettörténetek ingoványos talajon.” „Nyitrai dukátus: szláv fejedelemség Magyarországon belül?” És így tovább. Ecseteli a kettős kereszt kérdéskörét, az Északi-Kárpátok etnikai viszonyait a kora középkorban, a Csák Máté körüli vitát, a koronának szlovák jelképként való értelmezését, az 1848-as szlovák légiók kérdéskörét, a Beneš-dekrétumokat és sok minden mást.

A kötet egyik sokatmondó, módszertanilag is fontos mondata a névszlovákosítás kérdését boncoló fejezetben az alábbi: „De idézhetjük a Szlovák Életrajzi Lexikon főszerkesztőjét, Vladimir Mináčot is: »Ez a mi felségterületünk, amelyet Balašával is benépesítünk.«”

Leszögezhetjük: a kötet legfőbb gyengéje, hogy csak magyarul adták ki. Pedig szlovákul is meg kellene jelennie! A kép, ami általa összeáll számunkra, olvasók számára ugyanis több mint érdekes. A megoldást ebben az esetben nem hozhatja el az egyes problémakörökkel foglakozó történészek vitája. Az ugyanis alig jut túl a konferenciatermek falain (ha egyáltalán). Márpedig a fő célcsoport a két nemzeti nyilvánosság volna, s csak másodlagosan a másik fél szakértői. A nemzeti identitás ugyanis tömegidentitás.

A szerző kiválóan választott, ugyanis…

Az elysioni aszfodéloszok közt. Kerényi Károly és Angelo Brelich levelezése 1935–1959.

Szerkesztette Valerio Severino, Nagy Andrea, Varsányi Orsolya. Budapest, L’Harmattan, 2020, 288 p.

Kor- és tudománytörténeti, életrajzi és irodalmi szempontból is figyelemre méltó Az elysioni aszfodéloszok közt című kiadvány, mely két világhírű vallástörténész levelezését tartalmazza a 20. század közepéről. Bár a levelezés először Tra gli asfodeli dell’Elisio címmel, olaszul jelent meg Rómában, a levelek többsége nem olaszul, hanem magyarul íródott, de számos olasz vonatkozást is tartalmaz. A két kiváló tudósnak, akik a két háború közti Magyarországon kerültek mester-tanítvány viszonyba, bensőséges kapcsolata volt nemcsak az antik vallástörténettel és mitológiával, hanem a magyar nyelvvel is.

Kerényi Károly (1897–1973) a Nyugat második nemzedékével nagyjából egy időben indult tudományos pályáján, s nemcsak szuggesztív tudósi alkata, innovatív kutatási eredményei, hanem előadásainak és írásainak művészi nyelvezete révén is nagy hatással volt kortársaira. A második nemzedék tagjai közül elsősorban Szerb Antallal volt baráti kapcsolatban és szakmai együttműködésben (Szerb részben róla mintázta Utas és holdvilág című regénye egyik figuráját, Waldheim professzort), de elemi hatással volt Németh Lászlóra és a harmadik nemzedék több tagjára is (Devecseri Gábor, Hajnal Anna, Weöres Sándor). Kerényi pályája kezdetétől párhuzamosan publikált magyarul és németül (a német nyelv ismerete a 19–20. századi klasszika-filológiai szakirodalom szempontjából elengedhetetlen), ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet fordított az antik művek magyar nyelvű megjelentetésének előmozdítására is. Könyvsorozatot indított Officina Kétnyelvű Klasszikusok címmel, melyben többek között Catullus összes versei, a Homéroszi himnuszok, Horatius versei jelentek meg magyarul kortárs műfordítók (Devecseri Gábor, Radnóti Miklós, Vas István) bevonásával, s Kerényinek a magyar esszéirodalom gyöngyei közé sorolható előszavaival.

A hagyományos klasszika-filológia képviselői (bár Kerényi filológiai képzettségéhez nem fért kétség) gyanakodva tekintettek a publikációit a művészet és tudomány ötvözetének tekintő vallástörténészre, a fiatalok viszont lelkesen látogatták előadásait, melyeket a pécsi, szegedi s magántanárként a budapesti egyetemen tartott. Tanítványai között volt az olasz–magyar családból származó Angelo Brelich (1913–1977) is, aki a háború után a Római Egyetem tanára, a vallástörténeti tanszék vezetője lett. Kortársaktól úgy tudjuk, hogy Brelich anyanyelvének a magyart tartotta, állítólag olasz beszédében is érződött némi idegenszerűség, mégis, ahogy Szilágyi János György fogalmaz, „kifejezetten tagadta, hogy magyarnak érezné magát”.

Brelich és mestere a harmincas évektől az ötvenes évek végén bekövetkezett elhidegülésükig leveleztek egymással. Kerényi (aki 1943-tól ideiglenesen, majd 1947-től véglegesen Svájcban telepedett le) szervezte, elősegítette Brelich műveinek német megjelentetését, a tanítvány viszont olaszra fordította mestere műveit, próbált segíteni Kerényinek a római magyar tanszéki állás megszerzésében, majd ennek meghiúsulása után igyekezett lehetőségeket teremteni Kerényinek a kutatóutak, konferencia-előadások formájában megvalósuló olaszországi tartózkodásokra.

A két tudós szakmai érlelődésére, műveinek befogadására a kor erősen rányomta bélyegét,…

éntek János – Benő Attila (szerk.): A magyar nyelv Romániában (Erdélyben)

P. Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Múzeumegyesület–Gondolat Kiadó, 2020, 474 p.

1. Az erdélyi magyar közösség jelenkori helyzetével és nyelvhasználatával foglalkozó kiadvány szerzői tévhitektől mentes, tényekre és kritikus szemléletre épülő objektív képet tárnak elénk. A 2020-as évben e kötettel vált teljessé A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című sorozat, mely Kontra Miklós szerkesztésében 1998-tól adta közre a nyolc országban végzett, magyar nyelvvel kapcsolatos szociolingvisztikai kutatások eredményeit.

Ez a sorrendben hatodik kiadvány a korábban megjelent kötetekhez viszonyítva hasonlóságokat és eltéréseket is tartalmaz. Hasonlósága a lehetőségekhez mérten az előző kötetek szerkezetéhez való igazodásából ered, mássága pedig főként a terepadatok időbeli, földrajzi és egyéb szociolingvisztikai eltéréseiből származik.

Az időbeli eltérés főként a terepmunkálatok és a kötet megjelenésének eltérő időpontjával függ össze. A szerzők ugyan elsődlegesen, a többi Kárpát-medencei régió köteteihez hasonlóan, az 1996-ban gyűjtött adatokra támaszkodtak, de mivel ez a kutatás csupán kis mintavétellel zajlott, a nyelvi helyzet leírását egy 2009-es reprezentatív, több mint 4000 adatközlőre kiterjedő mintavétel adataival is kiegészítették.

A másik eltérés a nyelvi tér másságával és szociolingvisztikai sajátosságaival kapcsolatos. Erdély területi nagyságával és tekintélyesebb magyar lélekszámával a kisebb Kárpát-medencei magyar közösségekhez képest nyelvében is önálóbb életet él, s ez a különbözőség természetesen a kötet tartalmában is megjelent.

2. A bevezető rész (23–31. p.) tisztázza a kiadvány témájának és alapfogalmainak meghatározását, a kutatás módszertani körülményeit és feltételeit , valamint az adatok közreadásának és szemléltetésének módját. Szerkezete a sorozat korábbi köteteihez és a téma multidiszciplináris jellegéhez igazodva nyolc főfejezetre oszlik, melyek nemcsak a magyar nyelv és közösség bemutatását, hanem a nyelv működési feltételeit meghatározó külső tényezők, s a hatásukra kialakult nyelvi/nyelvhasználati folyamatok és sajátosságok leírását is tartalmazzák.

3. A Népek és nyelvek Erdély múltjában c. főfejezet (33–58. p.) a régióban beszélt nyelvek sorsát az extralingvális tényezők felől közelíti meg. Erdély területi kiterjedésének és népességföldrajzának bemutatása után történelmi sorsfordulókon keresztül tárja elénk a térség államjogi, nyelv-, gazdaság- és művelődéspolitikai, valamint népességföldrajzi változásait. Ezenkívül az erdélyi magyarság történetében és az anyanyelvűség terjedésében fontos szerepet betöltő reformációnak és egyházpolitikának is jelentős figyelmet szentel. Mindez a következetes tudományköziség érvényesítése mentén történik, mely által lehetővé válik a multilingvális Erdély nyelvi folyamatainak tárgyilagosabb feltárása és értelmezése.

A történelmi korszakok közül Erdély össznépessége számára az 1867-es kiegyezést követő évtizedek időszaka volt a legkedvezőbb, hisz nemcsak a magyarok, hanem a románok és a szászok esetében is lélekszámbeli és szellemi gyarapodást hozott. A kötetben „A béke félévszázadá”-nak nevezett dualizmus korában mindhárom etnikum lélekszáma nőtt, szellemi életükben felzárkózás következett be, s fejlődött a tudományos, művelődési és oktatási intézményrendszerük…

Kontra Miklós – Borbély Anna (szerk.): Tanulmányok a budapesti beszédről a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú alapján

Budapest, Gondolat Kiadó, 2021, 356 p.

A Kontra Miklós és Borbély Anna szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény a Budapesti Szociolingvisztikai Interjúról (rövidítve és a továbbiakban: BUSZI) szól, vagyis középpontjában az a nagyszabású szociolingvisztikai kutatás áll, mely az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1985 és 2010 között folyt, s melynek célja a budapesti nyelvhasználat minél teljesebb, nagy terjedelmű adatbázison alapuló leírása.

A kötet új(abb) és korábban már publikált írásokat egyaránt tartalmaz, ezek sorát Kontra Miklós két, nemrégiben jegyzett cikke nyitja meg. Az elsőben, mely A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú története címet kapta, a szerző a BUSZI történetéről nyújt teljes körű áttekintést. A tanulmányból kiderül, hogy 1985 nyarán Herman József, az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori igazgatója Kontrát kérte fel az Intézetben folytatni kívánt magyar szociolingvisztikai és dialektológiai kutatások beindítására és vezetésére, aki ennek eleget téve már ugyanezen év őszén a vizsgálatban részt vevő további nyelvészekkel közösen előkutatásokat végzett. Ezek eredményeként létrehozták vizsgálati eszközük első változatát (BUSZI-1), melynek tapasztalataira építve 1987-ben ötven fővel (a korpusz elnevezése: BUSZI-2), 1988–89-ben pedig kétszáz adatközlővel (a korpusz elnevezése: BUSZI-3,-4) magnetofonos szociolingvisztikai interjúkat rögzítettek. Írásában Kontra részletesen ismerteti a kutatás módszertanát is: elmondja, hogy az előmunkálatok során a klasszikus labovi interjúból (Labov, 1984) indultak ki, s hogy minden elkészített interjú irányított beszélgetésből és tesztekből állt. Kifejti továbbá, hogy míg a BUSZI-2 esetében kvótamintával dolgoztak, tehát 10-10 tanárt, egyetemistát, bolti eladót, gyári munkást és szakmunkástanulót vontak be a vizsgálatba, addig a BUSZI-3, illetve -4 kétszáz adatközlőjét már a budapesti lakosság reprezentatív mintája képezte életkorra, nemre és iskolázottságra való tekintettel. A szerző végül kiemeli, hogy az interjúk lejegyzése és kódolása után a 2009. év végére a BUSZI-2-ből egy Magyarországon egyedülálló, számítógéppel kiválóan kutatható beszélt nyelvi korpuszt sikerült létrehozniuk. Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra, hogy mindezzel párhuzamosan a Nyelvtudományi Intézet vezetőségének részéről az a kérés fogalmazódott meg, hogy az interjúkat az interneten is tegyék elérhetővé. Ezt Kontra saját bevallása szerint elsősorban kutatásetikai okokból ellenezte, amit a kötet második, Kutatásetikai kérdések című írásában részletesen is kifejt: a vonatkozó ügyben az Adatvédelmi Biztoshoz fordult tanácsért, aki arról tájékoztatta, hogy a felvételeket és az átiratokat vagy a megfelelő módú átalakítás után (ami a felvételek torzítását és az átiratok anonimizálását jelenti), vagy az adatközlők hozzájárulásával lehetséges közzétenni. Ebből kiindulva a kutatásban részt vevő nyelvészek tíz adatközlő írásbeli engedélyét rövid időn belül sikeresen beszerezték, az Intézet azonban ennek ellenére is mind az ötven hangfelvételt átalakított, azaz torzított formában kívánta nyilvánosságra hozni, amire végül nem került sor.

A fent bemutatott két tanulmányt a gyűjteményes…

Bajcsi Ildikó: Kisebbségi magyar küldetés Csehszlovákiában. A sarlós nemzedék közösségi szerepvállalása Trianon után

Budapest L’Harmattan, 2021, 274 p.

Aki a „masaryki republika” magyar közéletével foglalkozik, úton-útfélen belebotlik a Sarló mozgalomba. Már csak azért is, mert ez a fiatal értelmiségi csoportosulás a legfontosabb csehszlovákiai magyar sajtótermékeknek több tehetséges publicistát adott a Prágai Magyar Hírlaptól A Napon át a Magyar Újságig. Mindemellett a második világháború, a csehországi deportálások és a lakosságcsere utáni időkben – immár egyéni életutakként – találkozhatunk az 1930-as évek második felére már szétszéledt mozgalom tagjaival akár a politikai, az irodalmi vagy a tudományos közegben. A bársonyos forradalom után – főleg baloldali színezetük miatt – a sarlósok helyére a formálódó szlovákiai magyar politikai és értelmiségi elit új szereplőket, új példaképeket akart beemelni a „felvidéki magyar panteonba”, mint pl. Esterházy Jánost. Bár Bajcsi Ildikó célja a Sarló történetének elfogulatlan feldolgozása volt, nem kétséges, hogy egy olyan munkát adott ki a L’Harmattan gondozásában, amely a szlovákiai magyar történeti emlékezetet is befolyásolhatja. Ez a cikk nem a könyv ismertetésére fog törekedni, hanem kiemelve a mű különböző témáit kívánja majd felkelteni az érdeklődést.

A szerző – nagyon helyesen – szakított a „történészek bálványával”, a kronológiával, és eszmetörténeti szempontok szerint tagolta a könyv fejezeteit. Természetesen a legelején szükséges volt ismertetni a Sarló alakulásától megszűnéséig a mozgalom legfontosabb mérföldköveit, hogy a könyv további részeiben mélyebb szintű betekintést kaphassunk e csoport belső változásairól. A budapesti ELTE BTK diákjaként korábban gyakran vettem részt Kiss Gy. Csaba tanár úr óráin, aki amellett, hogy Szalatnai Rezsőt is ismerte, gyakran emlegette, hogy „a sarlósok úri fiúk voltak”. Persze, ez elsősorban a kezdeti generációra volt jellemző, akik megalapították a Magyar Akadémikusok Keresztény Köreit (MAKK) Csehszlovákia egyetemi városaiban, s létrehozták a Prágában tanuló magyar öregcserkészek csoportját, a Szent György Kört. Ők voltak az első fiatalok, akik már – Szvatkó Pál szavaival élve – Baťa-cipőben látogatták a prágai, brünni és pozsonyi előadótermeket, s nem magyar nyelven végezték el tanulmányaikat. Mindemellett pozsonyi polgári családok sarjaiként (pl. Balogh Edgár és Peéry Rezső) az új államban már nem olyan társadalmi státusszal rendelkeztek, mint korábban. Bajcsi Ildikó kitér arra is, hogy ezekre a fiatalokra kik gyakoroltak nagy hatást már az egyetemi évek előtt, s hogyan ötvöződött bennük a szociális érzékenység és a kisebbségi küldetéstudat. Az utóbbi fogalomnál pedig meg kell állnunk egy pillanatra, mert talán ebben leledzik az, hogy miért is érdemes foglalkozni a Sarlóval.

A „szlovenszkóiság” eszméje vagy inkább életérzése – véleményem szerint – még nincs körülhatárolva kellően, s több vitára van szükség ezzel kapcsolatban. Erre Filep Tamás Gusztáv és Simon Attila…

Czáboczky Szabolcs: Kék a sátram, recece… Fejezetek a csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalom történetéből (1948–1992)

Pozsony, Phoenix Library, 2021, 240 p.

A kassai származású Czáboczky Szabolcs az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának doktorandusz hallgatójaként és a Diákhálózat egyik aktivistájaként a szlovákiai magyar történetírás komoly hiátusát töltötte be 2021-ben megjelent tanulmánykötetével.[1] Könyvében ugyanis a csehszlovákiai magyarság pártállami éveinek ifjúságtörténetét dolgozta fel a klubmozgalom eseményein keresztül. A kötet kiadásához jó apropót kínált a rendszerváltást követően megalakult Diákhálózat jubileuma. A csehszlovákiai magyar ifjúsági klubmozgalomból kinőtt diákszervezet ugyanis 2021 szeptemberében ünnepelte megalakulásának 30. évfordulóját.[2]

A szerző ugyanakkor már könyve előszavában tisztázza, hogy a teljesség igénye nélkül készítette el kötetét, vagyis elsősorban olyan alapműnek szánta, amely jó kiindulópontot jelenthet a téma mélyebb és részletesebb feldolgozásához. Czáboczky mindössze hét történet kiragadásával nyújt betekintést a csehszlovákiai magyarság ifjúsági újjászerveződésének bonyolult és soktényezős folyamatába a jogfosztottságát időszakát követő kommunista években. Ahogyan azt maga is megfogalmazza: „A következő oldalakon egy olyan mozgalomról lesz szó, amely dacolva az egyesülési szabadság és a civil élet 1950-es évekbeli felszámolásával, egy alternatív utat alakított ki a csehszlovákiai magyar fiatalok számára.” (3. p.) A fentiek már utalnak rá, hogy a monográfiából az olvasó nemcsak a kisebbségi ifjúságtörténet eseményeibe nyer mélyebb betekintést, hanem a csehszlovákiai magyarság művelődéstörténetének sokrétű folyamatairól is tájékozódhat. A pártállami években a csehszlovákiai magyar kultúrélet legfontosabb keretét biztosító Csemadok például szintén központi szerepet kap a kötetben elsősorban az ifjúsággal való együttműködés terén. Mindeközben a csehszlovákiai magyar ifjúsági szerveződésekben rekrutálódott értelmiségi nemzedékek központi figuráival is megismerkedhet az olvasó.

A tanulmánykötet első fontosabb fejezetét az előzményekről, vagyis a két világháború közötti időszakról készült rész jelenti. A Magyar ifjúsági szerveződések Csehszlovákiában (1918–1938) című fejezeten belül a szerző elsősorban azokra a csoportosulásokra fókuszál, amelyek a pártállami években is komoly hatást gyakoroltak a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmakra. Közülük kell kiemelni a Sarló tevékenységét az első Csehszlovák Köztársaság keretein belül. A két világháború közötti baloldali mozgalom mindvégig fontos viszonyítási pontként szolgált a klubmozgalom s a későbbi nemzedékek számára. Az 1928-ban Gombaszögön megalakult, Balogh Edgár által irányított spontán szerveződés „autodidakta” baloldalisága vagy kommunizmusa azért is állhatott közel a klubmozgalom tagjaihoz, mert a sarlósokhoz hasonlóan őket is egyfajta alternatív ideológiai útkeresés jellemezte a pártállami években. Ezért sem meglepő, hogy a szerző az előzményeket tárgyaló fejezetében három és fél oldalon keresztül elemzi az egykori Sarló mozgalom működését. Ugyanakkor az is kiderül, hogy néhány fontosabb korabeli ifjúsági szerveződés elkerülte a figyelmét. A sarlósok egy részéből megszerveződött két világháború közötti Magyar Munkaközösség tevékenységéről például nem esik szó a kötetben.

Czáboczky a klubmozgalmak történetének eseményeit „A saját erejéből…