A nyelvi jogok az oktatásban és a közigazgatásban a Karta Szakértői Bizottságának jelentései tükrében

1.Bevezetés

A Kárpát-medence tágabb térségében az első és a második világháború egyaránt jelentősen átalakította a politikai határokat. Ez azzal is járt, hogy a korábban (ilyen-olyan megszorításokkal és szünetekkel ugyan, de) egy államszerkezetbe tartozó magyar nyelvterület az első világháború után több államba szakadt. 1920 után magyar anyanyelvűek sokasága került Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ausztria területére, a második világégés után pedig már hat különböző állam határa darabolta a magyar nyelvterületet, amely így Magyarországon kívül Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria és a Szovjetunió területének egy részére terjedt ki. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején a régióban lezajlott politikai átalakulások újabb átrendeződéseket hoztak, melyek következtében ma „a Kárpát-medencében a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban[1] egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják” (Szilágyi 2008, 106. p.).

A magyar nyelvterület szétszabdaltsága szükségszerűen befolyásolja a magyar nyelv helyzetét, hiszen a politikai határok meghatározzák a nyelvet beszélők szociális hálóit, s így természetes, hogy a határon belüli kapcsolatok felerősödnek, a határon átnyúló kapcsolatok pedig akadályokba ütköznek, ezért rendszerint gyengülnek. Az államhatárok kettős természetűek: egyszerre idéznek elő konvergenciát és divergenciát, s a határon belüli változatok fokozatosan elkezdenek egymáshoz közeledni és a kiegyenlítődés irányába fejlődni, míg a határ másik oldalán rekedt változatokban a különfejlődés erősödik fel (Palander–Riionheimo–Koisvisto 2018, 7. p.). Ennek nyelvi és társadalmi következményeit számos vizsgálat elemzi, így például a magyar nyelv Magyarországon kívüli változatait azonos szempontok szerint bemutató A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatási program (Csernicskó 1998, Göncz 1999, Lanstyák 2000, Szépfalusi és mtsai 2012, Fancsaly és mtsai 2016, Péntek–Benő 2020). Több olyan tudományos összefoglaló is készült, melyek azt vizsgálják összehangolt szempontok szerint, hogyan alakult a magyar nyelv jogi státusza, illetve a magyarul beszélők nyelvi jogi helyzete a Magyarországgal szomszédos országokban (például Kontra–Hattyár szerk. 2002, Nádor–Szarka szerk. 2003, Gerencsér 2009, Eplényi–Kántor szerk. 2012, Csernicskó–Szabómihály 2010, Csernicskó–Péntek–Szabómihály 2010, Szabómihály 2017 stb.).

Ezeknek az elemzéseknek az elkészültét az tette lehetővé, hogy a rendszerváltozásokat követően – a magyar kisebbségek iránti érdeklődés növekedésével párhuzamosan – Európában egyre több figyelem irányult a nyelvi jogok kutatására. A Szovjetunió széthullása és a korábban a szocializmust építő államokban lezajlott politikai, társadalmi, gazdasági átalakulások után a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar közösségek bízhattak abban, hogy a kisebbségi és a nyelvi jogok területén is teljesen új korszak kezdődik, és a nyelvi jogok korlátozása – ami az első és a második világháborút lezáró békedöntések után kisebbségbe szakadt magyar közösségek…

Megjegyzések az anyanyelv fogalmáról

Vannak olyan szavaink, amelyekről legtöbben úgy hisszük: tudjuk, értjük pontos jelentésüket. Gondolom, ezek közé tartozik anyanyelv szavunk is. A következőkben azt kívánom bemutatni, hogy (1) e szavunkat a magyarok sokféleképp értelmezik, sokféle jelentésben használják, (2) lényeges különbségek vannak a magyarországi és a környező országokban élő magyarok között e tekintetben is, és (3) a fogalmi tisztázatlanságból súlyos nyelvi emberi jogsértések fakadnak – Magyarországon épp úgy, mint a környező országokban.

Induljunk ki abból, mit találunk az 1936-ban megjelent Új Idők Lexikonában (ÚIL): anyanyelv ’a magyar statisztika meghatározása szerint az a nyelv, amelyet ki-ki magáénak vall és amelyet legjobban és legszívesebben beszél. Nem szükségképpen az a nyelv, amelyet valaki az anyjától tanult, mert lehetséges, hogy az életben egy más nyelvet tanul meg jobban és az válik anyanyelvévé, még ha az először tanult nyelvet beszéli is. Azoknál, akik csak egy nyelvet beszélnek, az anyanyelv nem kétséges, akik pedig több nyelvet beszélnek, maguk vallják be, hogy melyiket tekintik anyanyelvüknek. A másik nyelv a beszélt nyelvek rovatába kerül, amelyeket a magyar statisztika szintén kimutat’.

E régi lexikon után vessünk egy pillantást néhány szótárunkra is!

Az akadémiai nagyszótár (Nszt.) az anyanyelv–et a következőképp határozza meg: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában közvetlen környezetétől, rendsz. családjától (elsőként) sajátít el és amellyel azonosul, ill. amellyel az embert anyanyelvi beszélőként azonosítják’.

Értelmező szótárunk (ÉrtSz.) ezt írja: ’Az a nyelv, amelyet az ember legjobban és legszívesebben beszél, s rendsz. az, amelyet gyermekkorában, főként anyjától tanult’.

Az ezt egy évtizeddel követő Értelmező kéziszótárban (ÉKsz¹) ezt találjuk: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Három évtizeddel később, a kéziszótár felújított kiadásában (ÉKsz²) némileg eltér a definíció: ’az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsőként, főként az anyjától) tanult meg, s amelyen rendsz. legjobban és legszívesebben beszél’.

Látható, hogy a négy szótári definíció bizonyos mértékig különbözik az ÚIL meghatározásától: utóbbi megengedi, hogy valaki az anyanyelvét ne az anyjától tanulta volt meg, sőt azt is, hogy valaki az anyjától tanult nyelvnél jobban megtanuljon egy másik nyelvet, és azt nyilvánítsa anyanyelvének. Vegyük észre, hogy a szócikk szerzője 1936-ban „a magyar statisztika meghatározása szerint” alakította ki definícióját.

Nem kívánom most taglalni, hogy szótáraink definíciói mennyiben felelnek meg s mennyiben térnek el a magyar beszélők fejében létező jelentésektől, inkább rátérek egy empirikus adatgyűjtés eredményeinek bemutatására. „A magyar nyelv Horvátországban” című kutatásban[1] egyebek mellett arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miként értelmezik horvátországi vizsgálatunk adatközlői[2] az anyanyelv-et. Arra voltunk kíváncsiak,…

Nyelvi attitűdök vizsgálata két szociolingvisztikai módszerrel

Bevezetés

Az ember – társas lény lévén – elkerülhetetlenül kapcsolatban áll az őt körülvevő világban élő emberekkel. A nyelv az az eszköz, amellyel elsődlegesen kommunikál, amelyen keresztül folyamatos interakcióban van a többi egyénnel. Sem a múltban, sem napjainkban nem ritka jelenség, hogy különböző nyelveket beszélő emberek élnek egymás mellett. Ennek egyik példája a nyelvi többség és kisebbség kapcsolata. Munkámban azt a nyelvi többségi és kisebbségi kontextust vizsgálom, amelynek magam is a része vagyok: a szlovák–magyart. Az etnikai csoportok kapcsolatával már nagyon régóta foglalkoznak, különböző módszerekkel próbálják ezeknek a kapcsolatoknak a jellegét, a csoportok közötti lehetséges feszültségek okait és következményeit felmérni. Az egyik leggyakoribb vizsgálati metódus a szociolingvisztikai kérdőív, amellyel sok fontos körülményre rá lehet kérdezni. A kérdőív mellett van egy másik, ritkábban használt és kevésbé ismert megközelítés, az ügynökmódszer. A legtöbb szociolingvisztikai kutatással ellentétben az ügynökmódszer az implicit módon megnyilvánuló negatív vagy pozitív attitűdöket hivatott felmérni. Wallace E. Lambert hatvanas évekbeli montreali kísérlete óta több hasonló felmérés készült. Szlovák–magyar viszonylatban azonban az ügynökmódszer ismeretlennek számít, ezért is döntöttem úgy, hogy (a kérdőíves módszer mellett) így mérem fel, milyen rejtett attitűdjeik vannak a megkérdezett szlovákiai magyaroknak a szlovákokkal és a szlovák nyelvvel kapcsolatban.

A tanulmány a fiatal korosztály egy mintáján keresztül kísérli meg bemutatni a szlovák–magyar kapcsolatok jellegét. A témával többen is foglalkoztak már: készítettek állami felmérést (Šutaj 2006), vizsgálták a dél-szlovákiai lakosság attitűdjeit (Dolník–Pilecky 2012), de összehasonlították a vegyes lakosságú és a tisztán szlovákok lakta területeken élő szlovákok attitűdjei közötti különbségeket is (Hunčík et al. 1995). A módszerek sokfélék, de valamennyi munka – köztük az enyém is – azzal a céllal jött létre, hogy valódi vélemények meghallgatásával és valós konfliktusok feltárásával elősegítse a szlovák–magyar kapcsolatok jellegének megismerését.

1. Szlovák–magyar viszony

Egy csoporthoz való tartozás általában olyan értékeket jelent az egyén számára, amelyeket csak az adott csoporthoz köt, így azok pozitív érzelmekkel párosulnak nála. Egy csoporttal való azonosulás jelentős mértékben meghatározza az egyén gondolkodását és cselekedeteit. Az emberek kommunikációjára nagy hatással vannak a sztereotípiák, amelyek az egyént nem mint individuumot, hanem mint egy csoport reprezentatív tagját láttatják, így az egyéni interakciót is nagymértékben befolyásolja a csoportról kialakított kép. (Dolník 2012, 240. p.)

Dolník (2012, 241. p.) szerint a természetes multietnikus együttélést megbontja a kollektív nemzeti tudat, amely generációk óta azt a gondolatot plántálja a szlovák lakosokba, hogy a nemzet és a nyelv dialektikus viszonyban van, és hogy a közös nyelv teszi egységessé a nemzetet, amit a kisebbségi nyelvek jelenléte gyengít. Az ebből fakadó veszélyeztetettségérzést erősítheti,…

Változatok az önrendelkezésre Sáros és Abaúj-Torna vármegyében. Esettanulmány az 1918. végi magyar összeomlás és csehszlovák államalapítás regionális vonzatairól

Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött – nemzetközi jogilag azonban nem elismert, katonailag és külpolitikailag pedig teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő – független Magyarország peremrégióiban izgalmas folyamatok játszódtak le 1918 őszén. Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, a rövid ideig ígéretesnek tűnő belgrádi konvenció ellenére, sikertelenül próbálta elfogadtatni az önállósult Magyar Népköztársaságot a győztesek nagyhatalmakkal és szomszédokkal. Kormányzásuk első két hónapja alatt azonban fel kellett ismerniük, a győztesek és a szövetségeseiként elismert régi és új szomszédok nem megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek.

A dualizmus 1918. októberi kölcsönös osztrák és magyar felmondásával 1526 után ismét teljesen függetlenné vált Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, s bármifajta nagyhatalmi támasz, érdemi ellenállás kifejtésére alkalmas hadsereg és a közös osztrák–magyar külügyi apparátust pótolni képes diplomáciai hálózat nélkül – szinte kizárólag szabálytalan, az új helyzethez igazodni próbáló, rögtönzött, kockázatos bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány. (Hatos 2018, 143–152. p.) Kiindulópontként le kell szögezni, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek, illetve az amerikai, brit, francia kormányok 1918. júniusi–augusztusi jóváhagyó döntései alapján konkrét, kijelölt határon nélkül ugyan, de a háború befejezésekor a magukénak tartották. A háború végi közép-európai viszonyokban meghatározó francia álláspont szerint Csehszlovákia létezését a győztes nagyhatalmak elismerték, az új Magyarországét viszont nem.[1]

Felbomlás, függetlenség és önrendelkezés

A Károlyi-kormány kezdettől fogva a békekonferencián való részvételre készülve, az 1918. V. számú néptörvény alapján elkezdte kiépíteni a magyar külügyi államigazgatást. (Pritz 1983, 147–161. p.) 1919. január elejéig névleg a miniszterelnök, gyakorlatban inkább Jászi Oszkár, a nemzetiségi miniszter irányította a magyar külpolitikát. Ő pár nap alatt – de legkésőbb a Bukarest erdélyi igényeit elismerő és támogató november 9-i amerikai kormánynyilatkozat után – szembesülni volt kénytelen azzal, hogy az antant a saját szövetségeseinek tekintett csehszlovák, jugoszláv, román kormányokat támogatja. Minderről a Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva, a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.)

Ez az utólagos „önigazoló” szöveg látszólag ellentétben állt azzal a Jászival, aki az 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a…

A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931-1947)

A vizsgálati módszerek és célkijelölés

Először is tisztáznunk kell a vizsgálati módszert és területet. A választási földrajzot kívánjuk alkalmazni a kérdéskör vizsgálatához. A választási földrajz a társadalomföldrajzon belül elhelyezkedő politikai földrajz egyik meghatározó területe. (Hubai 2018, 6. p.)

A modern választási földrajz a 19. század végén alakult ki és a 20. században forrott ki, mint egy ok-okozati kapcsolatot vizsgáló kutatási ág. (Hajdú 2006, 138. p.)

Létezik egy elmélet – földrajzi determinizmus –, mely prekoncepciókat ébreszt a választáskutatókban. A földrajzi determinizmus szerint a földrajzi környezet meghatározó jelleggel bír a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokra. (Hajdú 2006, 137. p.)

A magyarországi országgyűlési választások 1990 után például jellemzően „hangulatválasztások” voltak, ezért is nehéz egy-egy tájegység vagy megye pártpreferenciáiról bármiféle stabil következtetést levonni. Ellenben léteznek olyan tájegységek, melyek jellegzetes ideológiai kötődésüket sokáig megőrzik, illetőleg kevésbé nagy mértékben módosítják, mint akár a környező részek, akár az országos átlag.

Ennek okai több mindenben is kereshetőek, melyek nem is feltétlenül a földrajzi környezetben keresendőek, hanem egyéb okok állhatnak mögötte, jelen kutatásunk egy ilyen vizsgálatot kísérel meg elvégezni, mégpedig az etnikai kötődés szerepét vizsgálja az 1931 és 1947 közötti országgyűlési választások tükrében, különös tekintettel az 1939. évi országgyűlésre. Eredeti kutatásunk egyik fő csapásiránya a magyarországi szlovákság viszonya a szélsőjobboldali (nemzetiszocialista típusú) pártokhoz, ezért fontos az 1939. évi országgyűlés vizsgálata, amikor a legjobban – majdhogynem egyedül – kutatható ez a kérdéskör.[1] De ahhoz, hogy ne tudja a kutatás objektivitását zavarni több jelentős tényező – pl. a protest- és az aktuális választói hangulatból eredő szavazatok, továbbá az, hogy sok kerületben csupán két jelölt versengett egymással, így az egyetlen ellenzéki párt az összes ellenzéki szavazó egyetlen alternatívájaként működött –, pártcsaládokra bontva meg kell vizsgálnunk a két előtte és két utána lezajlott országgyűlési választást is. Bár kétségtelen, hogy kielégítően az öt választásból egyik sem nevezhető demokratikusnak – a szavazójognál az általánosság elvét tekintve, a jelölteknél pedig egyes pártok tiltását –, így a valós preferenciák is torzulhatnak.

Ezenfelül az 1947-es választásnál már a csehszlovák–magyar lakosságcsere is érintette a vizsgált területünket, ami magában a szavazólakosságban személycserét eredményezett, ennek vizsgálata sem lehetetlen, amennyiben megmaradtak községi szintű választói névjegyzékek 1945-ből és 1947-ből egyaránt. Ezek ismeretében súlyozhatnánk, hogy az esetleges 1945 és 1947 közötti eltérések mennyiben köszönhetők a lakosságcserének. A népszámlálások eltérő eredményeit azonban több minden befolyásolhatja a lakosságcserén kívül is. Maga a háború és közvetlen következményei is követeltek áldozatokat a lakosság soraiból, bár a zsidó és német lakosságon kívül nagyjából azonos arányban. A szlovákok részéről akár pont a szülőföld elhagyásának…

„Párhuzamos történetek” (Saját magam mentegetése, avagy egy optimista fatalista vallomása)

1. Narratológiai felvezetés 

„…Jakab meg azt hajtogatta, hogy a kapitánya

csak egyre azt mondta, minden, ami idelent megesik

velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent.”

(Diderot, 11.)

A gazdának arra a kérdésére pedig, hogy a férj azért kapott-e szarvakat, mert az így volt megírva odafent, vagy azért volt ez odafent megírva, mert Jakab amúgy is elszerette volna a feleségét, Jakab így válaszolt Diderot regényében: „Ez is, az is meg volt írva, egyik a másik mellett. Mindez egyszerre megíratott. Olyan ez, mint egy nagy tekercs, ami apránként göngyölődik le…” (Diderot, 17.)

Mindebből már talán kiderült, hogy kettős narrációról lesz szó az alábbiakban. Ez az írás eredetileg a kolozsvári Többlet c. folyóirat, nevezetesen az azóta már elhunyt jó barátom, Egyed Péter felkérésére született. Péter eredeti elképzelése az volt, hogy a Többlet általa tervezett számához, amely a magyar filozófia történetírásának helyzetét járta volna körül, kell egy felvezető tanulmány ennek a diszciplínának az állapotáról. Közben voltak a szerkesztőségben és a többi felkért szerzők között is, akik rám mutogattak – gondolom, főként a korom miatt, meg talán azért is, mert a legtöbb ilyen jellegű írásom jelent már meg (nem csak magyarul). Én úgy próbáltam kibújni Jónás bőréből, hogy felajánlottam azt a változatot, miszerint saját felfogásomat mutatnám be, kitérőkkel azokra a szerzőkre és művekre, akik/amelyek befolyással voltak rám, és akik/amelyek kikerülhetetlenek a magyar filozófia történetének megismerésekor. Azt hittem, hogy egy ilyen személyes vallomás – majd ki fog derülni, hogy inkább önmentegetés – idegen lesz a szerkesztők számára, és én moshatom kezeimet. Nem így lett. Szavamon fogtak. Lelkük rajta. Sajnos, közben Péter meghalt, és vele az idea megvalósítása is halasztódott. Így adódott, hogy a Fórum lett a szövegem új gondozója.

No de milyen legyen egy önvallomás? Hát itt jött be a képbe Diderot fatalista Jakabja. Mert úgy, mint nála, vagy mint a Tristram Shandy szerzője szerint is, elsősorban a kitérők az érdekesek az elbeszélésben. Vagyis a történet csak látszólag lineáris (azaz a kauzalitásnak alávetett), valójában inkább körkörösen önmagába visszatérő. Talán ki fog derülni, hogy a magyar filozófia történetírásában inkább variációk és diskurzusok váltják egymást, és csak ennek hátterében figyelhetjük meg a tudásmennyiség bizonyos gyarapodását és módosulásait. Ahogyan Jakab, úgy mi is – mármint a magyar filozófia történetével foglalkozó csodabogarak – bizonyos megszakítások után, újra kezdjük az elbeszélést. Annak a történetnek az elbeszélését, amelyet a narrátor hoz létre saját elbeszélése révén. Másodsorban tehát a magyar filozófia története – ahogy az a narratológiai elméletekben pontosan megfogalmazódott – mindig a narratív diskurzusban jön létre. Ebben…

A gender és az etnikum hatása az etnikai kisebbségi nők lehetőségeire Szerbia felsőoktatási rendszerében

1. Bevezetés

A felsőoktatás jelentős szerepet játszik a férfiak társadalmi nemi szempontú privilégiumainak megteremtésében és reprodukciójában, valamint a nők alárendelt helyzetének megszilárdításában. (Cotterill–Letherby 2005, 109–113. p.) A diszkrimináció az egyik oka annak, hogy a nők a professzori pozíciókban kevesebbet publikálnak, és kevesebbet is keresnek, mint a férfiak. (Mercer 2013, 125–134. p.) A statisztikák azt mutatják, hogy bár egyre több nő és férfi szerez egyetemi tanári végzettséget, a férfiakhoz képest szignifikánsan több nő tűnik el a karrierje csúcsán, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatási rendszerben a nők üvegplafonba ütköznek. (Niegel 2014, 54–55. p.) A legmagasabb beosztású női kutatók száma alacsony, mivel a döntéshozói pozícióban lévő nőknek hatékonyan kell összeegyeztetniük a következő kulcsfontosságú tényezőket: a családi kötelezettségeik ellátását, a családjuk támogatását, a kollégákkal való baráti viszonyok ápolását és a vezetőséggel való együttműködést. (Shahtalebi–Yarmohammadian–Sima 2011, 3644–3647. p.) A tudományos kiválóság a siker egyik kulcstényezőjeként jelenik meg, amely a tisztán meritokratikus rendszer előfeltételeként szolgálhat. A meritokrácia paradigmaként mutatkozik meg az akadémia felépítésének megértésében, (Śliwa–Johansson 2013, 838. p.) a nemek közötti egyenlőség szempontjából a tudományos kiválóság ugyanakkor nagyon relatív kategória, mivel a nők társadalmi hátránnyal indulnak. (Pető 2013, 550–565. p.) Az egyetemi karrier és a családi élet közötti egyensúly megteremtésének feladata alacsonyabb tudományos produkciót (Acker–Armenti 2004, 3–24. p.) eredményez, és ez leginkább nőket érintő probléma. Minél magasabb tudományos fokozattal rendelkező oktatókat vizsgálunk, annál kevesebb lesz közöttük a nő – ez azt is jelenti, hogy több női tanársegéd van, mint női professzor. (Blagojević 2015) A társadalom különböző jegyei, így az osztály, a rassz és az etnicitás általában bizonyos paraméterekkel rendelkeznek, (Yuval-Davis 2006, 199. p.) és úgy tekintünk rájuk, mint a biológiai sors következményeire, amelyek a rétegeződéshez kapcsolódnak és a személyes tulajdonságok genetikai készletei. (Cohen 1988, 9–118. p.) Az etnikai kisebbségek egyetemi oktatói körökben való képviseletét kutatva kitűnik, hogy a kisebbség többséghez viszonyított számarányához képest is kevesebb tanár kerül ki közülük, (Lendák-Kabók 2015, 139–156. p.) és a döntéshozói pozíciók elérésének lehetősége is nagyobb kihívást jelent számukra. Amikor a szerb felsőoktatási rendszerben etnikai kisebbségi nőkről beszélünk, két kategória metszi egymást: a társadalmi nem és az etnikai hovatartozás. Az Újvidéki Egyetem tizennyolc rektora közül három volt nő, de egyikük sem tartozott nemzeti kisebbséghez. (Savić 2015) A kisebbségi nők azonban láthatatlan, de fontos szerepet töltenek be az etnikai közösségükben: Yuval-Davis azzal érvel, hogy a nők feladata az etnikai és nemzeti kollektív csoportok reprodukciója, (Yuval-Davis1996, 17. p.) más szóval a kisebbségi nőkre (Korać 1996, 133–143. p.) a nemzeti identitás „kapuőri” (gatekeeping)…

Németh Pál és a nyárasdi női kézilabda

A múlt század hatvanas éveiben olyasvalami indult el Nyárasdon, amire az akkori Csehszlovákiában, majd Európában is felfigyelt a női kézilabda világa. Csapat született a háromezer lakosú csallóközi faluban. Labdát vettek a kezükbe a lányok, és fokozatosan elindultak földrészünk magaslatai felé. Németh Pál (szül. 1939) helyi biológia–kémia szakos tanító volt az ötletgazda, majd később edző, iskolai diákjai a játékosok. Ameddig nem érkeztek erősítésként mások is, az országból, külföldről. Végül a nyárasdi női kézilabdacsapat az 1969 és 1999 közötti időszakban 1814 mérkőzést játszott, 38 372 gólt dobott, hozzávetőleg kétmillió embernek szerzett örömet, Európa 124 együttesével találkozott a pályán. Bajnok sosem volt, bár lehetett volna, négyszer volt ezüstérmes, kétszer bronzérmes. Európai kupát sem nyert, de egyszer lett második és kétszer harmadik. 2019-ben volt ötvenéves a szervezett kézilabda Nyárasdon, Német Pál pedig nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. Élete elválaszthatatlan kedvenc sportága helyi történéseitől, emlékeiből sem tűnhetett el.

1. kép. Németh Pál megmutatta mindkét könyvét a nyárasdi kézilabdáról

 Bélvatán, egy kis felső-csallóközi faluban született 1939-ben. Akkor még nem voltak körzetesített szülészetek, ezért otthon szültek az anyák. Palika a Németh család hányadik gyerekeként jött a világra?

Kis falunkban akkoriban szinte semmi nem volt, nem volt templomunk, nem volt iskolánk, de még egy rádiókészülék sem akadt. Én ide születtem. Édesapám szabó, édesanyám háztartásbeli volt. Az első gyerekük voltam. Három évvel később húgom, öttel öcsém született.

Mire emlékszik a gyermekkorából? Hol járt iskolába, hisz Bélvatán ma sincs alapiskola?

A II. világháború alatt nem volt lehetőség iskolába járni. Utána nyitottak a szomszédos faluban, Illésházán egy első osztályt. Nem elsősöknek, hanem mindenkinek, akinek a háború után volt cipője, ruhája, és el tudott menni az iskolába. Bélvataiak és illésházaiak jártak oda. Emlékszem, mi, háborús gyerekek létszámilag egy osztályt megtöltöttünk. Nekem jól jött a lehetőség, mert éppen akkor nyílt az iskola, mikor elsős korba értem. Én a háború alatt megtanultam írni és olvasni.

Ugorjunk egyet. Hogyan lett a felső-csallóközi srácból komáromi gimnazista, az 1936-os szertornász olimpikon Sarlós József tanítványa?

Ötödikes koromtól Nagymagyarra jártam alapiskolába, a felső tagozatra. Nagyon érdekes volt a nagymagyari pályaválasztásom, mert nyolcadikos koromban nem volt elképzelésem a jövőmet illetően. Kulacs Gertrúd csodálatos osztályfőnököm volt, aki egy szép napon megszólított, s azt kérdezte: Pali, tudod, hogy jövő héten megyünk Komáromba? Azt mondtam neki, tanító néni, életemben nem voltam Komáromban, mit keresnék ott, miért mennék? Erre azt válaszolta, majd az anyuddal megbeszéljük. A következő héten tényleg Komáromba mentünk felvételire, s tanítónőm segítségével sikerült bejutnom a komáromi gimnáziumba. Mert akkor…

Gerndt, Helge: Sagen – Fakt, Fiktion oder Fake? Eine kurze Reise durch zweifelhafte Geschichten vom Mittelalter bis heute

Münster–New York, Waxmann, 2020, 238 p.

Helge Gerndt, a müncheni egyetem emeritus néprajzprofesszora rövid utazásra invitálja az olvasókat, aminek keretében a rejtelmes mondavilág kérdéseibe avatja be képzeletbeli útitársait. Ő maga hosszú évtizedek óta járja ezt az utat, szavára, érveléseire oda kell hát figyelni, noha első mondatára felkaptam a fejem: Hogy mi a mese, azt mindenki tudja, de hogy a monda? Mert a mese definíciója, s pláne vegytiszta megkülönböztetése a mondától sem annyira egyszerű. De hát ezt Helge Gerndt is tudja, így a kezdőmondatot inkább az olvasó figyelmének a felkeltésére szolgáló fordulatként értelmezem. Mi azonban maradjunk még ennél a mese–monda dichotómiánál, hiszen a kutatók igen gyakran egymással szemben, egymás ellenében határozzák meg a két műfajt (Gerndt ezt, nem alaptalanul, a dolog túlzott leegyszerűsítésének tartja), miközben a mesekutatás hajnalán, a 19. század első felében (sőt később is), legalábbis tájainkon, meg sem különböztették őket egymástól. Gondoljunk csak Erdélyi János híres gyűjteményére, a Népdalok és mondákra,[1] amelyben egyetlenegy monda nem szerepelt. Azok mind mesék voltak, s később maga a szerző is ilyen műfaji meghatározással gyűjtötte ki saját gyűjteményéből őket, s jelentette meg külön kötetben.[2] Pavol (Pavel) Dobšinský nagyszabású gyűjteményének a címe Prostonárodné slovenské povesti (tehát szlovák népmondák), miközben a benne található szövegek jó háromnegyede mai értelemben véve mese, s mindössze egynegyede monda (povesť). Nota bene, Dobšinský mai kiadásainak címe (félreértés ne essék: ugyanazokról a szövegekről van szó) már meséket (rozprávky) ígér.[3] Amennyiben hallgatóimat kérdezem az egyetemen, mi a monda és a mese közti különbség, általában tudják az alap- és középiskolai tananyagot: a monda tartalmaz valóságelemeket, a mese meg teljesen kitalált történet. Ez a leegyszerűsített definíció voltaképpen a Grimm fivérek által 1816-ban, a Német mondák (Deutsche Sagen) első kiadásához írott bevezetőjének sorait visszhangozza: „A mese költőibb, a monda történelmibb; amaz szinte önmagában, veleszületett virágzásában és kiteljesedésében is biztosan áll; a mondának, amellett, hogy színekben nem olyan gazdag, sajátja még, hogy valami ismerthez és tudotthoz, egy helyhez vagy történelmileg adatolt névhez kötődik.”[4]

A német kutatás jó néhány, mára klasszikusnak tekinthető szerzője (pl. Max Lüthi[5] vagy Lutz Röhrich[6]) a mese és a monda műfaját gyakran együtt, egymás fényében, vagy ha úgy tetszik, egymás ellenében vizsgálja és értelmezi, ami rendben is van, hiszen olyan műfajokról van szó, amelyek (mint látni fogjuk) jól beazonosíthatóak ugyan, ám éles határvonal mégsem húzható köztük: hol itt nyúlik át, hol ott türemkedik be valami. A nemzetközi népmesekutatásnak klasszikus, az utóbbi száz évben…

Mohay Tamás (szerk.): Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században

Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézete, 2016, 370 p.

Lelkes érdeklődő, vagy akár (részben avatott) szakmabeli számára is repeső öröm, de „lehetetlen küldetés” is minden tanulmánykötet, konferenciakiadvány, sokszerzős mű ismertetése, melyből sem válogatni, sem kihagyni nem illik (vagy indoklásra szorul), kiemeléssel meg olykor fölé-emelés zajlik, mely sokszor éppoly kétes, mint a felejtés. Felejteni vagy hanyagolni márpedig nem lenne érdemes a címben jelzett kötetet, mert részben a szaktudomány ritkán merészkedik „rokon” vagy „szomszédos” területek szakmai értékelésére, de a néhány mégis megszülető referencia meg aligha képes méltó módon elismerni sok-sok szerző még több munkájának eredményeit, meghallani kérdéseit, folytatni örökségét, továbbvezetni elindult kutatásait és még „értékelni” is az együttes eredményt. Lehet ugyanakkor felületesen is képet adni, lehet a több száz oldal egyetlen írásából valamely „másként gondolható” részletet kiemelni s arról kritikai felszínességeket elmondani a máskéntgondolás nevében. Erre sok szempont figyelembevételével együttesen nemigen vállalkozom. De ha már képtelen küldetés amúgy is, engedtessék legalább körvonalakkal jeleznem, mit is kínál maga a mű, melynek huszonkét tanulmánya óvatos becsléssel is hetekig tartó ismerkedést igényel a címben körvonalazott kérdéskörökkel. E „körberajzolás” – ha lehet – még lehetetlenebb a kötetcímbe préselt tematikát illetően, hisz amennyiben létezik a nem iskolásan vett tárgyi és szellemi néprajz, annak nagyjából két- vagy háromötöde leírható lenne ilyen kulcsfogalmakkal, mégannyira az alcím tovább tágított etnográfiai, etnológiai, szociokulturális és történeti dimenziói révén. Ekkora körvonal nincs is, vagy ha van, hát lelóg a lapról… Ezenfelül: a kötet anyaga egy 2015-ös tavaszi kétnapos konferenciára épül, ahol rokon szakmákkal közös, sok jelenlévő, számos kérdés, hozzászólás, reflexió által kiegészített találkozás amúgy sem csupán szellemi eszmecsere volt, hanem a Néprajzi Intézet nyolcvanéves fennállásának emlékével megkezdett összegzési-áttekintési mérlegelés folyamatában az egyik állomás, mely az „Emlék, emlékezet, életút” témakörű korábbi konferenciakiadvány folytathatóságát is kellett tükrözze (erről Mohay Tamás részletesebben szól előszavában a meghirdetett tematikát, a beérkezett tématerveket és eszmecserére késztető kérdéseket is említve). Az interdiszciplináris szándék és nemzetközi előadói sereglet ezekből fakadóan is arra kínált késztetést, hogy eltérő szempontok, olykor vitatkozó tónusok, másféle metódusok és tudásmódok kapjanak helyet – amit azután a kötet is híven közvetít.

Mintegy „rálátást” engedve, a könyv öt nagyobb fejezetbe tagoltan közli az előadásokat és közlésre szánt tanulmányokat. Nemzedékek, szerepek, értékek, szokások, kitekintés az átölelő fejezetcímek sorrendje, s magyar néphagyománytól (Andrásfalvy Bertalan), nagykunsági örökségfelfogástól (Örsi Julianna), budapesti kerületi jelenkortörténetig (Vasasné Vida Réka) és bolgár családhistóriáig (Menyhárt Krisztina), kárpátaljai életstratégiákig (Kótyuk Erzsébet), mexikói iskolapéldáig (Schiller Katalin) vagy erdélyi szokáskutatásig (Fülöp Hajnalka, Balázs Lajos, Tasnády Erika) annyiféle szerkezet, történet, normarend virul a kötet…

Francová, Zuzana (ed.): Mesto a jeho pamäť. Zborník z vedeckej konferencie

Bratislava, Múzeum mesta Bratislavy, 2020, 280 p.

A Pozsonyi Városi Múzeumot 1868-ban hozták létre jeles helyi kutatók és polgárok az ugyanazon évtől működő Pozsonyi Városszépítő Egylet hathatós támogatásával. Az alapítás 150. évfordulója kapcsán a múzeum 2018. október 17-én és 18-án Mesto a jeho pamäť (A város és emlékezete) címmel konferenciát tartott, 2020-ban pedig ugyanezzel a címmel napvilágot látott az a kötet, amely a tanácskozás előadásaiból érlelt tanulmányokat tartalmazza színes képanyaggal együtt.

A 350 példányban megjelent, Zuzana Francová művészettörténész, muzeológus (Pozsonyi Városi Múzeum) szerkesztette kiadvány szlovák törzsszövegei után angol összefoglalók, a könyv végén pedig a szerzőket bemutató rövid ismertetők olvashatók.

Az írások sorát Francová bevezetője után Gaučík Istvánnak az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni magyarországi kultúrpolitikával és annak múzeumügyi vetületeivel foglalkozó tanulmánya nyitja. A korábban a városi múzeum munkatársaként, jelenleg pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatójaként tevékenykedő szerző a többi közt azt járja körül, hogy a dualizmus kori Magyarország vezető rétege átfogó modernizációra és azáltali nemzetiségi homogenizálásra törekedett. A történész szerint Wlassics Gyula (1852–1937) 1895 és 1903 közti vallás- és közoktatásügyi miniszter tézise – lényegében az intenzívebb kultúrpolitika és az ezzel összefüggő magyarosítás sürgetése – a magyar politikai elitnek azt a látomását tükrözte, miszerint a múzeumok az etnikai homogenizálás fontos tényezői lehetnek, és elősegíthetik a magyar kultúra többi fölé rendelését. Ugyanakkor kérdésesnek látszott – igaz, inkább elméleti síkon –, hogy hatalmi eszközökkel fejleszthető-e a magyar nemzeti kultúra a nemzetiségi és a vegyes etnikumú területeken. A valóság Gaučík szerint inkább az volt, hogy nemzeti közösségek párhuzamos világai kezdtek kialakulni, miközben elmélyült azok egymással szembeni bizalmatlansága.

A fentiekkel összefüggésben Gaučík azt is megvizsgálta, hogy a kultúrpolitika a múzeumügy egyik legfőbb kormányzati szerve, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége révén 1903 és 1913 közt milyen mértékű anyagi támogatásban részesítette a vidéki városok helyi múzeumait. A főfelügyelőség jelentéseiből kitűnik, hogy az egy évtized alatt biztosított támogatások teljes összege tekintetében a 24 kedvezményezett közül a Pozsonyi Városi Múzeum a 22. helyen szerepel 6500 koronával, míg ugyanebben az időszakban a Rákóczi-kultusz erősítésével is magyar nemzeti központtá fejlesztendő Kassa múzeuma kapta a legnagyobb összeget, 33 400 koronát. A szerző megvilágítja: a főfelügyelőség álláspontja szerint a pozsonyi múzeum kellő anyagi és intellektuális háttérrel rendelkezett az önkormányzat által is támogatott városszépítő egyletnek köszönhetően.

A bevezető tanulmány után néhány további írást a városi múzeum első időszakához köthető személyiségeknek szenteltek. Peter Buday művészettörténész (Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Képzőművészet-történeti Tanszék) Helmár Ágost (1847–1912) tanárról, muzeológusról és műemlékvédőről értekezett, Katarína Beňová művészettörténész (Szlovák Nemzeti Galéria; Komenský Egyetem Bölcsészettudományi…

Papp Klára–Bárány Attila–Kerepeszki Róbert–Pallai László (szerk.): Kultúra, művelődés, agrárium. Tanulmányok ifj. Barta János 80. születésnapjára

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2020, 408 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 29./

Barta János, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete professor emeritusa 2020-ban ünnepelte 80. születésnapját. Az ő tiszteletére készült el ez a kötet, amelynek alkotói gárdája a professzor kollégái, tisztelői és egykori tanítványai közül került ki. A címlap és a tartalomjegyzék között elhelyezett színes fényképről az ünnepelt tekint mosolyogva az olvasóra, s aki ismeri Barta professzort, az tudja, hogy ez a mosoly szívből jön. A professzor úr ugyanis nemcsak kiváló történész, valódi tanáregyéniség, de elhivatott kutató és közvetlen, segítőkész személyiség is.

A szóban forgó kiadványban összesen 26 tanulmány olvasható, amelyek széles időbeli spektrumban helyezhetők el: az ókortól egészen az 1960-as évekig terjed az írásművek által lefedett időintervallum. Az egyes szerzők a saját érdeklődési körüknek, kutatási témájuknak megfelelően tematikailag is színes tanulmányokat alkottak; ezek Európa és Magyarország történeti eseményeit vizsgálják, a köztörténettől kezdve a diplomáciatörténeten és a művészettörténeten át a sajtóig és a társadalomtörténetig. A szerzők zömmel Debrecenhez, illetve a Debreceni Egyetemhez kötődnek, de vannak köztük kárpátaljaiak és felvidékiek is. Örvendetes, hogy az oktatói és/vagy tudományos pályán már jelentős eredményeket elért személyek mellett jó néhány fiatalt is sikerült megnyerni közreműködőnek.

A kötetet Orosz István méltató szavai nyitják, aki rövid pályaképet nyújt a kolléga-barátról. Bazsa György hasonlóképpen egy köszöntő írással emlékezik meg az ünnepeltről, aki hosszabb idő óta a Debreceni Szemle című tudományos-kulturális folyóirat főszerkesztői tisztségét is betölti.

A szaktanulmányok sora Imre László írásával indul. Ő az Arany László és a 21. század című közleményében az egykori író-költő életművét a jelenkori problémákra tükrözve tekinti át, s rámutat arra a tényre, hogy Aranynak a munkáiban ma is aktuális gondolatok tűnnek fel, így párhuzamot lehet vonni a múlt (a magyarságnak a nemzetiségek általi fenyegetettsége) és a jelen (Európa veszélyeztetettsége a migráció miatt) között.

Forisek Péter egy provinciális flotta sorsát mutatja be, amely a Kr. u. 1. század utolsó harmadától védte a Földközi-tenger keleti partvidékét, s amelyről a 3. századból vannak utoljára adataink (A classis Pontica rövid története). Takács Levente A római földmérők földrajzi horizontja című írásában arról értekezik, hogy a római világfelfogás szerint mentálisan ugyan végtelennek és örökkévalónak tekintették a birodalmat, mikroszinten a földmérők mégis próbálták racionális formában (térképek, leírások stb. alakjában) számon tartani az államot.

Bárány Attila egy, a magyar történet számára fontos időszakot vizsgál; arra keresi a választ, hogyan alakult Anglia és Magyarország viszonya az 1290-es években, amikor Anglia a III. András uralkodását el nem ismerő Anjoukkal állt szövetségben (Magyarország és Anglia az európai politikában az 1290-es…