A „leghíresebb cseh” térhódítása Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikái a változások tükrében*

Alighanem rettentő nehéz lenne olyan embert találni a Kárpát-medencében, akinek látókörébe élete során még egyetlenegy alkalommal sem bukkant volna föl egy Nepomuki Szent János-szobor képe. Azt elfogadom, hogy elmegyünk mellettük úgy, hogy nézzük ugyan, ám nem látjuk, de egész biztos vagyok vele, hogy már mindenki találkozott ilyen ábrázolással. Nos, aki tudomásul is veszi, nyilván afféle egy kaptafára készült papi szoborként könyveli el magában a látványt. Hiszen ezek a plasztikák (látszólag!) viszonylag könnyedén leírhatóak: az általában enyhe kontraposztban (vagy nem abban) álló, szakállas szent (fő)papi ornátusban, kezében, különféle pozíciókban egy kis halotti feszületet, illetve a mártírhalálára utaló pálmaágat tart. Feje fölött (mögött) öt csillagból álló csillagkoszorú látható. Az első ránézésre tehát valóban meglehetősen egyöntetűnek tűnő Nepomuki Szent János-szobrok némileg aprólékosabb és figyelmesebb szemléje után viszont mégis igen sokfélének mutatkoznak. Erről és még sok másról is szó lesz az alábbi közleményben.

Ami Nepomuki Szent János számontartott, s valamilyen szinten dokumentált kültéri szobrainak a számát illeti, azzal kapcsolatban, noha egészen pontos adatokkal persze nem rendelkezünk, de a valósághoz alighanem nagyban közelítő becslésekbe már bátran bocsátkozhatunk. A mai Magyarország területén az utóbbi időben Terbócs Attila afféle egyszemélyes intézményként vette számba ezeket a plasztikákat (a domborművekről és egyéb megjelenési formákról egy másik kutatása ad képet), szóval a mai Magyarország területén mindösszesen 718 szobrot tart nyilván.[1] Ez a szám még nyilván nem végleges, de mindenképpen közelíti a valós állomány mennyiségét. Alátámasztani látszik ezt a Szlovákiára vonatkozó kép, amely egyrészt a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja szervezeti keretei között létrehozott és fejlesztett Szakrális Kisemlék Archívum, illetve egy sor regionális adatbázis állományára,[2] valamint a hozzáférhető szakirodalom adataira támaszkodva alakítható ki. Ezek szerint jelenleg[3] 440 szabadtéri Nepomuki Szent János-szobor biztosan áll Szlovákiában.

1. térkép. Nepomuki Szent János kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól napjainkig[4]

S az adatoknak ez a mennyiségi növekedése, értelemszerűen, kvalitatív eredményeket is hozhat, hiszen ilyen mennyiségű adat alapján objektumainkat már bátrabban és magabiztosabban (noha nyilván nem vitáktól mentesen) sorolhatjuk be egy-egy típusba (egy-, illetve többalakos szobrok), valamint…

A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium 1918 őszén

Az első világháború utolsó éveiben megjelent wilsonizmus, a nemzetek önrendelkezésének elve hamar elterjedt a későbbi győztes nagyhatalmak, a győztesként kikerülő kis nemzetek, ugyanakkor a vesztes országok politikusai, értelmiségei és nemzetiségei körében is. A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és annak nemzetiségi ügyekét felelős minisztere, Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. Ezeknek a megtartása érdekében a „nemzetek önrendelkezésének eszményét” állították csatasorba. Úgy vélte, az elengedett területeket fait accompli helyzetként fogják értelmezni a béketárgyalások során, és nem lehet majd érvényesíteni a magyar fél számára a népszavazás jogát. A kész helyzet elkerülése érdekében fogalmazta meg a magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”.

1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének koordinálásával megbízott minisztérium. A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindította a magyar integritás megőrzése és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakcióit. A legfontosabbként a Nemzetiségi Minisztérium kezdettől fogva felkarolta és bátorította a területek hovatartozásáról döntő regionális plebiszcitumok szervezését.

A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő elképzelései kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar kormány béke-előkészületei során. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel e gondolatot a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.

1. A wilsoni elvek

Az első világháború harmadik évében, 1917-ben az antanthatalmak közép-európai hadicéljai közt a Habsburg-monarchia belső átalakításának, föderalizálásának célját fokozatosan a dunai térség radikális átrendezésének – a nemzeti kisállamok kialakítását szorgalmazó törekvéseknek – a nagyhatalmi mérlegelése, majd támogatása váltotta fel. Ausztria-Magyarország sorsát végérvényesen az a fordulat döntötte el, amely az Egyesült Államok politikáját Robert Lansing államtitkár és Woodrow Wilson elnök 1918. júniusi állásfoglalása alapján – a francia és a brit álláspontot követve – a Monarchia felszámolását elkerülhetetlennek tartotta a világháború eredményes befejezése és a tartós béke megteremtése érdekében. (Ádám 1987)

Az egyetemes békevágyat a kor legdivatosabb ideológiája a Woodrow Wilson amerikai elnök nevéből képzett wilsonizmus és azt a világ számára jelképező 14 pont testesítette meg. Mindenki mást tartott fontosnak a wilsoni programból. A Monarchia szlávjai a nemzeti önrendelkezés jelszavát, a központi hatalmak pedig a titkos diplomácia eltörlését. A 14 pontba foglalt radikális békeprogramot Wilson elnök először 1916. május 27-én tesztelte nyilvánosan „A Béke Kikényszerítésének Ligája” meghívására mondott beszédében. Miután kifejtette az angolszász liberalizmus…

A zsidó kisebbség helyzete az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén

Az első világháború végeztével multietnikus birodalmak bomlottak fel, s teret hódított a nemzetállam eszméje, noha a lakosság nem volt etnikailag egyszínű. A politikát alapvetően áthatotta az etnikai vagy nemzeti kisebbségi elv. A kisebbségi jogok elvével az első világháború után már az 1919 januárjában kezdődő párizsi békekonferencia is foglalkozott. Magát a konferenciát és eszmeiségét a nagyhatalmak uralták, élükön az Egyesült Államokkal, a kisebb államok, mint például Csehszlovákia, csak csekély hatással voltak rá. Woodrow Wilson amerikai elnök egyik fő célja a Nemzetek Szövetségének létrehozása volt, egy olyan nemzetközi szervezeté, mely egyebek közt a békeszerződésekben esetleg felbukkanó hibákat orvosolta volna, s felügyelte volna a kollektív biztonság elveit. S éppen a kisebbségi kérdésnek kellett volna, legalább nagy általánosságban, benne foglaltatnia a Nemzetek Szövetségéről szóló szerződésben. Csakhogy e szövetség első alapszabály-javaslataiban még csak nem is említették a kisebbségeket. A következő tanácskozások során már szó volt faji és nemzeti kisebbségekről, s Wilson elnök a sorukba felvette a vallási kisebbségeket is. S mind az újonnan létrejött, mind a vesztes államoknak kötelezni kellett volna magukat, hogy biztosítják kisebbségeik számára a többségiekkel azonos teljes egyenlőséget. A kisebbségeket érintő szövegrészekhez Nagy-Britanniának és Japánnak is voltak kiegészítései, végül azonban a Nemzetek Szövetségének alapszabályából kihagyták a kisebbségek védelmére vonatkozó részeket. (Petráš 2009, 32–34. p.)

Ez a tény természetesen nem azt jelentette, hogy a kisebbségi kérdés megoldódott, épp ellenkezőleg. Az újonnan alakult államok határai nem vették figyelembe a nemzetek önrendelkezési jogát, melyről Wilson elnök 14 pontja szólt, s úgy tűnt, épp az újonnan alakult államok területe foglal magába számos erős kisebbségi lakosságú térséget. A nyugati diplomácia nagyon tartott attól, hogy ezeken az etnikailag kevert területeken a kisebbségek üldözésnek vagy erőszaknak lesznek kitéve. Épp ezért, főként az amerikai küldöttek amellett érveltek, hogy a kisebbségek védelméről szóló cikkelyeket bele kell foglalni a békeszerződésekbe, egyfelől a vesztes államok részére, másfelől hasonló cikkelyeket foganatosítani az olyan államok részére is, mint például Csehszlovákia, Lengyelország, Románia s továbbiak. 1919. május elején az új államok részére létrehoztak egy speciális bizottságot, melyet a kisebbségek védelmét meghatározó szabályok előkészítésével bíztak meg. (Petráš 2009, 35. p.) Mivel ezek az újonnan létrejött államok a győztes nagyhatalmak szövetségesei voltak, ezeket a szabálytervezeteket velük kellett megvitatniuk, s ellentétben a vesztes államokkal, hozzászólásaikat a bizottságnak figyelembe, de legalábbis tudomásul kellett vennie. A kisebbségek védelméről szóló viták nagyon szenvedélyesek voltak, s az olyan államok, mint Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, tiltakoztak a kisebbségi szerződések ellen. Mivel ezeket, tegyük hozzá, jogosan, a szuverenitásukba való beavatkozásként fogták fel. A csehszlovák…

Egy választójogi törvény, amely alapján sosem volt választás

Az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról

1938 őszén Magyarországhoz visszatért az első bécsi döntés keretében a Felvidék magyarok lakta déli sávja, 1939 márciusában pedig katonai megszállás révén Kárpátalja. Magyarországon már 1939 elejétől fogva érezni lehetett, hogy időelőtti házfeloszlatás és országgyűlési választások lesznek, annak ellenére, hogy a kormány és az új miniszterelnök, Teleki Pál pozíciói stabilak. Azonban minél jobban közeledtek a választások, annál jobban lehetett arról hallani, hogy ez a választás a visszatérő részeket nem fogja érinteni – választói jegyzékek például nem is álltak rendelkezésre. Miután kiírták a választásokat és nyilvánossá tették a kerületi határokat május elején, már biztos volt, hogy május 28–29-én csak a trianoni országterületen lesznek választások.

Az ellenzéki pártok körében nagy csalódással fogadták a hírt. A hivatalos körök technikai okokra hivatkoztak. A visszacsatolással kapcsolatos adminisztratív munkák annyira lekötötték a közigazgatást, hogy választási előkészületekre nem maradt energia, a csehszlovák hatóságok elvitték a községi irattárakat, ezért a választói névjegyzékeket lehetetlen volt összeállítani. Azonban a valós okok az Egyesült Magyar Párt dominanciájának – illetőleg ugyanez tágabban értelmezve a kormánypárt vonatkozásában – jogos féltése s a korábbi csehszlovák választójog és a magyarországi választójog közötti különbségek. (Simon 2014, 71–72. p.)

A csehszlovák törvény esetében a választói korhatár is alacsonyabb volt és a cenzusok is megengedőbbek voltak. Ezekről részben még lesz a későbbiekben szó.

A visszacsatolások után behívásos úton hívtak be képviselőket a régi-új területekről, mely módszer egyből biztosított képviseletet a területeknek, így ez pozitívan értékelendő, azonban a „csonkaországi” választásokkal párhuzamosan ezekről a területekről csupán újabb képviselő-behívásokra került sor. A behívásokat másodjára szabályozó 1939. évi V. tc. 2. §-a alapján 1940 júniusáig országgyűlési választásokat kellett volna tartani a Magyarországhoz visszatért részeken.

Az első elképzelések szerint 1939 őszén lettek volna a választások, de ennek nem voltak a keretei továbbra sem megteremtve, így sürgető volt a törvényi feltételek megteremtése. (Simon 2014, 73. p.)

A beterjesztés

Ez ügyben terjesztett elő egy törvényjavaslatot az 1939. október 13-ai minisztertanácson Keresztes-Fischer belügyminiszter.[1]

Interpellációja szerint a választói névjegyzékek megalkotása hosszú időt vesz igénybe, így gondoskodni kell a törvénykezésről már időben. Szerinte a kérdés nem oldható meg az 1938-as magyar választási törvény kiterjesztésével az említett területre.[2] Továbbá külön rendelkezni kell a képviselők számáról. A belügyminiszter szerint az országban érvényben levő vegyes, azaz egyéni és lajstromos rendszer[3] nem alkalmazható a tárgyalt területeken, mert a törvény értelmében az országban minden vármegye 1-1 lajstromos lista, amiken belül vannak az…

Szüllő Géza belpolitikai ténykedése az első bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig

Az 1938 szeptemberében kibontakozó európai válság Magyarország előtt is megnyitotta az északi irányú revízió lehetőségét.[1] Az első bécsi döntés Szlovákia és Kárpátalja területének déli, többségében magyarlakta sávját – Kárpátalja egészét 1939. március 18-án foglalta vissza a magyar hadsereg – Magyarországnak juttatta, amit a korabeli közvélemény Felvidéknek mondott.[2]

Csehszlovákia az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia területének közel 20%-át, de ipari kapacitásának 70%-át örökölte, ami a demokratikus rendszernek és az állam által kiépített jó szociális intézményrendszernek adta meg az alapját. (Berend T.–Ránki 1968–1969, 417–430. p.) A fejlettebb gazdaság előnyeit Szüllő Géza is jól ismerte, ezért a területszerzésre törő Magyarország elmaradottabb gazdasági, társadalmi és szociális helyzetének ismertetésével – több interjúban – igyekezett felkészíteni a dél-szlovákiai magyarságot: „érezzük (…) milyen más az, ha az édesanya adja a kenyeret, mintha a mostoha csalogat a kalács illatával, amiben azonban nincs része a mostoha gyereknek.”[3] Csehszlovákia demokratikus berendezkedését nem tartotta sokra, mivel elsősorban nyelvnemzetiségi egyenlőség – föderalizmus – felől közelítette azt meg, és e szemszögből az alkotmány szerint sem volt egyenjogúság az államalkotó csehszlovák nemzet és nemzetiségei között. Mégis Kelet-Európa térségében a két világháború között csak Csehszlovákiában honosodott meg a nyugat-európai típusú polgári demokrácia.

A müncheni egyezmény – a nyugati hatalmak engedékenysége következtében – a náci Németország nagy nemzetközi sikerét eredményezte, és ez a németekkel való teljesebb együttműködésre ösztönözte az Imrédy-kormányt bel- és külpolitikailag egyaránt. A német támogatás megnyerése és a revízió adta lehetőség mind teljesebb kiaknázása érdekében Imrédy miniszterelnök szélsőjobboldali belpolitikai fordulatot készített elő. A parlament szerepének nivellálásával és a kormány általános felhatalmazásával Magyarországot a fasiszta társadalmi rendszer felé vezette volna, ha próbálkozását nem törték volna meg a bethleni konszolidáció alkotmányát védő miniszterek és Horthy ellenállása.[4] Imrédy nem volt hajlandó véglegesen feladni elképzelését, és az első bécsi döntés után, november 15-én, a konzervatív politikusok leváltásakor újjáalakult kormány programjába újfent felvetette a szükségrendeletekkel való kormányzás diktatórikus igényét.

Jaross Andor[5] – a Csehszlovákiában működő –, az Egyesült Magyar Párt (egyesült az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, a továbbiakban EMP) egyik vezetőjeként az átcsatolás után Imrédy elképzeléseinek feltétlen támogatójává vált. Megkapta a Felvidék tárca nélküli miniszteri posztját, ami ugyan ideiglenes jellegű felhatalmazást jelentett és csak a visszacsatolt területre korlátozódott, mégis jóval korlátlanabb hatalommal rendelkezett, mint minisztertársai: ő állította össze a felhatalmazási törvény által megállapított 17 „felvidéki” képviselő névsorát, és az ország egészére hozott miniszteri rendeletek csak az ő ellenjegyzésével váltak érvényessé a visszacsatolt területen. Mivel az Imrédy-kormány…

A szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosítása írott forrásokban és a közösségek gyakorlatában

1. Bevezető

A szintó elnevezés a cigányoknak azon csoportját takarja, amely a feltehetően a 14. század végén a Balkánról megindult elvándorlás során német nyelvterületre jutott. Ők képezik a ma Németországban élő cigányok legnagyobb alcsoportját, és nyelvi, illetve kulturális szempontból az angliai és a finnországi cigányokhoz állnak legközelebb, akik maguk is Németországon keresztül jutottak el ezekre a területekre (Margalit–Matras 2007). Az egykori német fennhatóság révén ma szintó csoportok élnek Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, és a német területről való későbbi elvándorlás folytán kisebb számban még megtalálhatók Oroszországban, Romániában, Szerbiában és Magyarországon is, illetve a szintók egyik ága manouche/manuš néven Franciaországban. A távolabbra szakadt csoportok között is akadnak, amelyek szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatokat ápolnak a németországi szintókkal, és nemegyszer tökéletesen tudatában vannak német „gyökereiknek”.

Bár hagyományosan jellemző rájuk, hogy kívülállók számára nem fedik fel azonosságukat, nem beszélnek a kultúrájukról, nyelvükről, és szigorú szabályokat alkalmaznak a nem cigányokkal való kapcsolattartásra, a csoporton belül is vannak különbségek ezen a téren (Elšík 2005, 166. p.). Nyitottságukat és kedvességüket régebbi és újabb források (például von Sowa 1890/91 vagy Lator 2013) egyaránt alátámasztják, ahogy saját terepmunkánk is ezt igazolja.

2. Szintó adatokat tartalmazó források a kezdetektől napjainkig

Az első dokumentált szintó adatokat feltehetően a Johan van Ewsum nevével fémjelzett, valamikor 1570-ben bekövetkezett halálát megelőzően keletkezett szógyűjtemény tartalmazza, amelyre azonban csak jóval később figyeltek fel (Kluyver 1900). Még ennél is régebbi a bencés szerzetes Johannes ex Grafing által vélhetően 1510 és 1515 között Bécsben összeállított szólista, amely egészen a közelmúltig ismeretlen volt (Knauer 2010). Ahogy azonban Adiego 2020 kifejti, bár Norbert Boretzky azt feltételezi, hogy az ebben szereplő szavak a szintó dialektusból származnak,^[1] ez mégsem bizonyítható egyértelműen. Már jóval későbbi, de ezzel együtt is régi forrásként említhető Hiob Ludolf német orientalista, aki maga gyűjtött cigány szavakat, minden valószínűség szerint Frankfurtban vagy környékén (Ludolfus 1691). Ebben az esetben már nagy valószínűséggel állapítható meg, hogy az adatközlők szintó cigányok lehettek, bár a szerzőnek végül nem sikerült semmilyen megnyugtató következtetésre jutnia a cigány nyelv besorolását illetően (Adiego 2020, 65. p.).

A 18. századból már több cigány nyelvi adatról van tudomásunk, és ezek döntő többsége a szintó változatból származik. Ezek közé tartozik egy waldheimi árvaház 1726-ban közzétett jelentése, amely mintegy 120 szót és kifejezést tartalmaz (N.N. 1726), valamint Mathurin Veyssière La Croze orientalista és könyvtáros 1741-ben megjelent életrajza (Jordan 1741), amelyben a spandaui börtön foglyaitól hallott szavak és kifejezések találhatók. Egy 1755-ös mű már terjedelmes szintó szótárat és egy összefüggő szöveget is tartalmaz…

Van órád? Köszöntő gondolattöredékek Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén

A kilencvenes évek közepén valamilyen márais rendezvényen (Pozsonyban? Dunaszerdahelyen?) tébláboltam, szokásom szerint idegenül, tanácstalanul, amikor egy lobogó (még nem fehér) sörényű (de, korábbi képeit most szemlélve, az is lehet, hogy mai Hunčík-képemet vetítem vissza arra az időre, talán nem volt sem lobogó, se sörény, viszont hordozója valóban egy) izgága, a szervezés gondjaival megáldott (vagy megvert) fiatalember, Hunčík Péter (noná, hogy tudtam, kiről van szó, hiszen ismertem én őt, ha nem is személyesen, s ha kezdetben Somos Péterként is[1]) hirtelen hozzám fordulva megkérdezte, hogy van-e órám. Lassan jött a válasz, mert meglepetésemben (a Hunčík megszólított!) nem értettem, mi köze neki az én órámhoz, aztán amikorra kinyögtem, hogy van (mert akkor még tényleg volt), már el is viharzott. Ha kézmozdulattal nem is, gondolatban biztos legyintett: menthetetlen alak. Pedig Pesten jártam iskolába, kuk, s igazán tudhattam volna, hogy az ilyen kérdés nem azt tudakolja, hogy van-e, s ha igen, milyen drága karórám van (akkor még nem is volt napirenden a méregdrága, státuszszimbólum karórák témája: ki miből vette, s kié olyan csak, mintha, miközben olcsó hamisítvány), szóval a kérdés nem a karórámra, hanem egyszerűen arra irányult: hány óra van? Talán tényleg tudni akarta, vagy csak (csak!) pszichiáterként észlelve, zavaromat próbálta enyhíteni. Soha nem kérdeztem meg tőle később, amikor már nem csak hírből (meg verseiből) ismertem őt, hanem személyesen is. Azóta van miről beszélgetni, de valahogy az órával, az idővel, általában kimondatlanul, ezek a beszélgetések mindig kapcsolatban vannak.

Ha most kérdezné, van-e órám, azt mondanám, hogy öt perc múlva tizenkettő. Amit persze ő is tud, s épp ezért ez a fáradhatatlan tenni akarás, szellemi pezsgés, ami őt, s általa környezetét is jellemzi. Noha meglennének hozzá a módszereim, hogy akkurátusan összeszedjem, mi mindent tett (tesz!)… Azt akartam írni, hogy a szlovákiai magyarságért, de ennél azért jóval többről van szó. A szlovákiai magyarság csak, noha számunkra élet-halál kérdése, de mégiscsak egy provinciális létforma, ami sok esetben a mindenünk, s rajta keresztül lehetne kilátásunk, kijárásunk Európára, a világra, humánumra, toleranciára. Miközben mindezeknek persze része is vagyunk. Igen, papírforma szerint ráadásul adva kéne lenni, hogy egy kisebbségi sorban élő magyar érzékenyebb, empatikusabb a más kisebbségeket ért atrocitásokkal vagy akár csak sanda tekintetekkel szemben. Az utóbbi években fájdalmasan kellett rádöbbennünk, hogy ez bizony nem így van. Bizony, hogy a priori nincs empátia, nincs együttérzés, csak köldöknézés, önzés van. És az ők mikor foglalkoznak velünk, mikor tüntetnek mellettünk sunyi és alibista farokbehúzása. S akkor mi a teendő? Egy elegáns…

Fónod Zoltán (1930–2021)

Kilencvenegy éves korában Pozsonyban elhunyt Fónod Zoltán irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének egykori tanszékvezető docense, több irodalmi, publicisztikai és közéleti díj kitüntetettje. Tizenöt önálló kötete közül legutóbb a kétkötetes Mérlegen (A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1945–2010) jelent meg 2014-ben és 2015-ben. Fő kutatási területe a két háború közti szlovenszkói magyar irodalom volt, ebben a tárgykörben az Üzenet c. monográfiája emelhető ki, mely először Budapesten, 1993-ban jelent meg, majd második kiadásban, kilenc év múlva Pozsonyban is. Életpályája folytán az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalommal is foglalkozott, számos antológia és gyűjtemény megszületésénél bábáskodott, ezek közül legjelentősebb munkája az 1980 és 2001 között kiadott tizenkét kötetes Fábry Zoltán összegyűjtött írásai volt, valamint A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (második, javított, bővített kiadás). Fábry Zoltánról monográfiát is írt. Aktív irodalom- és kultúraszervezőként két ízben is volt elnöke a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. A legsötétebb Mečiar-időszakban, amikor nem kapott támogatást a folyóirat, vállalta el az Irodalmi Szemle főszerkesztését.

Három olyan személyes ügyem is volt vele, három különböző korszakomból, amikor a bizalmát élvezhettem, érdemtelenül. A legelső, hogy amikor elsőéves egyetemistaként – mivel apámnál nem vizsgázhattam – ő vizsgáztatott régi magyar irodalomból, jóindulatúan megsúgta, hogy a Szigeti veszedelem a kedvence. S mivel ezt a Zrínyi-művet Zeman tanár úr nagyon aprólékosan átvette velünk, csak futva átismételtem az eposzról való ismereteimet, úgy mentem vizsgázni. Csak azt felejtettem el, hogy Fónod Zoltán történelem szakos is, s bizony, a történeti körítéssel nem remekeltem, ő vázolta helyettem, mintegy ketten feleltünk, s így, mondanom sem kell, átmentem a vizsgán. Pironkodtam. A másik ügy idején épp nem voltunk jóban, s arról a felvételemről szavazott írószövetség: nyugodtan szavazhatott volna nemmel is, de elegánsan csak tartózkodott. A harmadik már az új ezredévben történt, messziről köszöntöttük egymást, ha találkoztunk, helyreállt köztünk a kapcsolat, s mindig ő volt, aki a beszélgetést kezdeményezte, dolgaim állásáról s családomról kérdezgetett. S megbízott kétkötetes műve kiadásával, melyet évek óta fektetett a kiadó: a mű megjelent, mindkettőnk nagy örömére, s mivel már nehezen mozgott, a lakásán adtam át neki. Közben, a két könyv megjelenése közt többször találkoztunk, s részletekbe menően megbeszéltük a mű szerkezetét, felépítését, küllemét. (Felesége, Marika néni, nekem matematikatanárnőm mindig uzsonnával várt.)

Ami e személyes apróságoknál jóval fontosabb: napilapunk, az Új Szó tanulmányozása közben döbbenten tapasztaltam, mennyi hosszú és nagyon jó interjút készített vezető irodalmárokkal és politikusokkal; a laphoz sosem maradt hűtlen, nem is lehetett: 1960 és ’69 között kulturális rovatának vezetője volt, 1970 és ’72 közt a külpolitikai…

Öllös László: Európai identitás

Van-e „lelke” annak, amit Európának hívunk? S van-e belevaló legitim örökség, racionális identitás ott, ahol a lemaradások és partnerségek, elfogadások és kompromisszumok a nagy kísértések és nemzetállami kiegyezések közepette keresik önnön kiteljesülésüket? Mi töltötte ki és mi helyett kellene valami mással töltekeznie annak, amit egy komplexebb identitásállapotként tudnánk értékelni?

Öllös László Európai identitás-könyve a szerzői bevezető szerint is kísérlet. Ha úgy jobban hangzik: a nemzetállami korszak(ok) ellentmondásait meg esélyeit elemzi, s nem akárhonnan nézve, hanem az államszerveződés esélyeitől, megvalósulásaitól, ellentmondásaiból fakadó működésmódjaitól meghatározott entitások formájában. Alapszempontja viszont nem az, hogy méltánytalan küzdelem kell meghatározza ez államszerveződési modellt, hanem olyan kölcsönös átvételi, példakövetési eljárás inkább, mely a széthúzás helyett a közös erőt, a kulturális örökségben az innovatív megoldások új céljait tekinti meghatározónak. Ehhez a kulturális „összkínálathoz” azonban szükséges az is, hogy az európai nemzetek is önmaguk erőiből merítsenek a közöshöz, kulturális örökségként kezeljék a fejlődés reményeit egy újabb korszakban, amikor nem a saját állam méretnövekedése marad meghatározó, hanem a fejlődés újabb hatékonysági fordulata. Mert ami „Európa lelkeként” meghatározza esélyeit is, az a térség, Európa kultúrája – s ennek érdemi, „nemzeti történelmi” összefüggései generálják azt a kulturális állapotot, mely egyre inkább hiányérzetként, válságjelenségként formálja a „racionális örökség” perspektíváit, segíti vagy nehezíti az uniós döntéshozatali, legitimitási, alkotmányossági és versenyképességi sanszait (17–29. p.). Egyszóval Öllös megpróbálja „összerakni azokat az elemeket, valamint módszertani szempontokat, amelyek segítségével kifejleszthető egy új európai identitás. Olyan, amelyre épülve megszülethet az európai polgári társadalom és politikai közösség. Azaz létrejöhet az európai nép”. (13. p.)

A szerzői vállalás hatalmas. A kötet nyolc fejezete lényegében „lefedi” a kulcsfontosságú szempontok meghatározó momentumait: alkotmányos örökség, rendszerproblémák, nemzeti ideológiák és konfliktusok, agresszivitás, félelmek, ideológiai gőzerő, térségi-regionális kivagyiságok, középkori hagyomány és politikai nemzet, sorsközösség és legitimitásválság, emberi élet, fejlődés, gazdasági és politikai rend, piackényszerek, az értékrend mint jog, a politikai kihívások fejlődéskérdései. Mindezek részint önálló fejezetek, részint az egymásra épített jelentéselemek a válságjelek elkerülési útvonalai felé késztetik a megújulást. Erre pedig azért van szükség, mert maga Európa is úgy marad el a globális versenyben, hogy megújulásának feltételei között az elavult adminisztráció és bezápult jövőtervezés új serkentései válnak a siker vagy a túlélés feltételévé. Erre ha Európa nem lesz képes, „elmaradása folytatódni fog, mások egyre több területen előzik meg, annak gazdasági, politikai és össztársadalmi következményeivel együtt. A kötet a felvilágosodás másik hibáját is el szeretné kerülni. Nem kívánja egyetlen eszmeáramlathoz kötődve megalkotni az emberek Európa-képét. Európát a különféle értékek együttesének tekinti. Emiatt az elképzelésben a politikai pluralizmus értékrendjeinek…

Szászi Zoltán, Szászi Fanni, Václav Kinga: Séta Gömörben

Pozsony, Madách Egyesület, 2020, 168 p.

Szászi Zoltán, Szászi Fanni és Václav Kinga Séta Gömörben című könyve egyszerre írói kvalitásokkal is bíró útikalauz, kommentált fotóalbum és élénk színekben tobzódó kisenciklopédia. A történelmi Gömör vármegye kulturális emlékeit járja be, de egyszersmind a régió kulturális emlékezeteként is kezelhető munka, melyben egyenrangú kép és szöveg. A múltat nem pusztán látványként és örökségként kezeli, hanem egy mentalitástörténet bonyolult rajzolatát is észleli az egészen konkrét útvonalak dokumentálása során. Ügyes gyűjtés, jó források, érzékeny szerkesztés: és mindenekelőtt élvezetes, kedvesen kalauzoló, érzelmekben gazdag nyelv, mely mind a méltatlankodást, mind a szinte „kritikátlan” lelkesedés regisztereit vállalja. A szöveg Szászi Zoltán, a kiváló költő és termékeny újságíró munkája: az ő tájai nemcsak tájak, hanem az emberi jelenlét vagy hiány terepei is. Serke kastélyának leírása szinte észrevétlenül változik át Gömöryné Maróthy Margit teozófus, színésznő, Mahabharáta-fordító, India-utazó portréjává.

Mintha egyetlen folyamatos regényben élnénk, s minduntalan figyelmeztetni kellene magunkat a koordináták betájolására. A mítoszok, mondák, legendák képlékenységét folytonosan ellensúlyozza a tudomány, zömmel a historiográfia és érdekes módon a geológia, illetve földtörténet. Mi közük lehet a várgedei bronzkincseknek a minószi kultúrához? Nyilván van rá szakszerű, precíz válasz is, és van rá válasz ebben a könyvben is, mely nem a válaszokra fókuszál, hanem a jelenlétre, a problémafelvetésre, a megválaszolatlan kérdésekre. Szászi Zoltán Gömörre elsősorban művészi feladatként tekint: a maga bámulatosan plasztikus sokféleségét nyelvi sokféleséggel igyekszik kifejezni. Hol a művészettörténész szól ki a gótikus út elképesztően izgalmas freskóinak leírásából, hol a mániákus régész és vallástörténész dilemmáit halljuk, pl. a méhi istentriászról vagy a zeneszerzőként, íróként-költőként, gyógyítóként számontartott, az isteni nyelven is szólni képes látnoknő, Bingeni Hildegárd különös gömöri kultuszáról.

Az irodalom is kiemelt pozícióba kerül: szinte látjuk, ahogy Petőfi verset ír a bejei kastélyban, majd Tompával Murányba mennek, hogy lássák azt a múltat, melyet Gyöngyösi István álmodott remek barokk irodalommá. Természetesen Petőfinek is meglesz a maga Murány-variánsa, nem is akármilyen, érdemes elolvasni a Szécsi Mária című kisebb elbeszélő költeményt, már csak azért is, hogy láthatóvá váljon a barokk és a romantika közti költői távolság. Gyöngyösi nemcsak ilyen áttétellel van jelen a könyvben, hanem pl. Balogvár várkapitányaként is. Az eddig ismert és tanított, úgymond kanonizált Gyöngyösi-életrajz Jankovics József és Tusor Péter kutatásainak köszönhetően a Gyöngyösi-levelek kiadása óta radikálisan megváltozott: ma már tudjuk, hogy több, egyidőben létező Gyöngyösi István adataiból keveredett ki az ellentmondásokban gazdag korábbi életrajz. A költő Gyöngyösi nem Radváncon született, nem Sárospatakon tanult, hanem Nagyszombatban (Esterházy Pál osztálytársa volt), és kezdettől katolikus vallású volt, ráadásul vallását…

Barta Róbert–Kerepeszki Róbert–Pintér Zoltán Árpád (szerk.): Az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása 1918-ban

Konfliktusok és megoldási kísérletek. Debrecen, Debreceni Egyetem, 2019, 172 p.

A 20. század egyik legnagyobb magyar traumájának, az 1918. évi összeomlásnak (illetve következményeinek) állít emléket e viszonylag vékony kötet, amely egy, az első világháború lezárulásának évfordulója alkalmából megtartott konferencia előadásaiból válogat. 2018 novemberében Karcagon rendeztek szimpóziumot, amelyen a fenti témában 12 előadó – zömmel a Debreceni Egyetem oktatói, illetve PhD-hallgatói – mutatta be legújabb kutatási eredményeit. A jelen kiadványban tíz tanulmány kapott helyet, amelyek az összeomlás számos aspektusát körbejárják. Amint azt az előszóban Karcag város jegyzője, Rózsa Sándor György is kiemelte, ez az időszak Magyarország számára is színes és mozgalmas, de sajnos eléggé keserves is volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia egyre anakronisztikusabbá vált a folyamatosan változó világban, és ahogyan arra a kötet tanulmányai is ékes példát nyújtanak, számtalan belső probléma is megterhelte az államszervezetet.

Bihari Péter bevezető jellegű tanulmánya (A központi hatalmak összeomlása 1918-ban) tágabb történeti kontextusban vizsgálja az eseményeket. 1918 elejére a hadviselő európai országok többsége kimerült, de a totális győzelemre való törekvés miatt egyik fél sem adhatta fel a küzdelmet. A Monarchia összeomlásának okait elemezve egyebek között az anyagi-technikai hátrányt, az élelmezési nehézségeket, a romló életkörülményeket, a nemzetiségi viszályokat, valamint az emberek közötti gyűlölködést emeli ki.

Pallai László egy kevéssé kutatott problémát vesz górcső alá (A Monarchia és Németország közötti vámunió kérdése 1918-ban). Írásában a két birodalom feszültségektől sem mentes kapcsolatát elemzi, és rámutat arra a nagyon fontos tényre, hogy habár az antantországok egy része sokáig rokonszenvezett a Monarchiával, 1918-ra ez a pozitív hozzáállás semmivé lett. Ennek legfőbb okát abban látja a szerző, hogy az antant a Monarchiának Németországtól való függetlenedését várta, ám ez nem történt meg. Ráadásul a két birodalom közötti vámuniós tárgyalások sem érték el a céljukat, hiszen mire megszülethettek volna a megállapodások, addigra bekövetkezett az összeomlás.

Glant Tibor Az Amerikai Egyesült Államok a Nagy Háborúban és a békekonferencián. Az amerikai bel- és külpolitikai dilemmák vázlatos áttekintése című tanulmányában szintén olyan témát boncolgat, amelyre a magyar történettudomány eddig kevés figyelmet fordított. A szerző hangsúlyozza, hogy a háború kirobbanásakor az Egyesült Államok kinyilvánította ugyan a semlegességét, ezt azonban sosem tartotta be. Különböző bel- és külpolitikai kényszerek hatására Woodrow Wilson elnök igyekezett taktikus politikát folytatni, de gyakran egymással ellentétes elvárásoknak kellett volna eleget tennie. Ezért Glant úgy vélekedik, hogy Wilson 1913 és 1921 közötti kormányzása csak félig-meddig tekinthető sikeresnek.

Ľubica Harbuľová a szlovák területeken letelepedett orosz emigránsok életébe nyújt bepillantást Az orosz politikai emigránsok életkörülményei és tevékenysége Szlovákiában (1920–1945) című közleményében. Az 1920-as…

Dobszay Tamás–H. Németh István–Pap József–Szijártó M. István (szerk.): Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig

Budapest–Eger, Magyar Nemzeti Levéltár–Eszterházy Károly Egyetem, 2020, 628 p.

2018. november 29. és december 1. között Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen konferenciát rendeztek, amely a különböző korszakok magyar országgyűléseivel foglalkozott. Az ott elhangzott előadások egy részének szerkesztett változata jelent meg a szóban forgó kötetben (illetve néhány olyan tanulmány is helyet kapott benne, amelyek nem hangzottak el előadásként a konferencián), noha erről a kiadványban sajnálatos módon nem olvashatunk. A tanulmánykötet 29 szerző – ebből egy szerzőpáros – írásait gyűjti egybe, és mivel már csupán az alkotók nevének, illetve tanulmánya címének puszta felsorolása is terjedelmes lenne, így inkább az általánosabb érvényű mondanivaló megfogalmazására tehetünk itt kísérletet.

A szerkesztők a közleményeket korszakonként négy nagyobb egységbe osztották be: a kora újkori blokk a 14–17. század eseményeivel foglalkozik (itt érdemes megjegyezni, hogy a kötet alcíme némileg pontatlan, hiszen már az első tanulmány szerzője, C. Tóth Norbert is az 1301–1440 közötti időintervallumot határozta meg vizsgálódása kereteként), majd következik a 18. század, a reformkor és a dualizmus időszaka. Az egyes szerzők rendkívül széles tematikai palettán alkottak, hiszen az országgyűlésekkel kapcsolatban szinte az összes kérdéskört érintették. Számos dolgozat (például Nagy János, Horváth Gyula Csaba, Sebők Richárd, Melkovics Tamás, Pap József közleményei) foglalkozik az országgyűlések résztvevőinek társadalomtörténeti, illetve prozopográfiai elemzésével, de olvashatunk az egyháztörténettel (Kádár Zsófia, Maczák Ibolya, Zakar Péter), várostörténettel (H. Németh István, Czoch Gábor, Szendrei Ákos) kapcsolatos írásokat is. Ezek mellett terítékre kerülnek olyan kérdések is, hogy milyen írott források kapcsolódhatnak az országgyűlésekhez (Guszarova Tatiana), milyen ceremóniákat rendeztek a 18. század első felének diétáin (Hende Fanni), hogyan politizálódott át a nyelvkérdés az 1790-es évektől kezdődően (Hönich Henrik), miként alakultak át a politikai normák – és ezzel együtt az országházi illem – a kiegyezést követően (Matolcsi Réka), vagy hogy Mária Terézia miért „rex” – nem pedig „regina” – titulust kapott a magyar rendektől a megkoronázásakor (M. Varga Benedek).

Amint azt talán ez a rövid áttekintés is megmutatja, számos aspektus kínálkozik az országgyűlés működésének vizsgálatához. Ugyanakkor a kötetben szereplő tanulmányok annak a történészi felfogásnak az illusztrálására is szolgálhatnak, amely szerint a rendi országgyűlések feladata nem annyira a törvényhozás volt, mint inkább a rendek és a mindenkori uralkodó közötti „érintkezés” fenntartása, a reprezentáció, illetve az érdekérvényesítés, és csupán a polgári parlamentarizmus kialakulásával változott meg ez a helyzet. A szóban forgó kötet közleményei ugyanis – amint arra a fentebbi vázlatos áttekintés is utalhat – nem érintik a törvénykezés kérdését, hanem olyan témákat boncolgatnak, amelyek kontextusában az országgyűlés valóban egyfajta „reprezentációs színtérként” értelmeződik. Ha…

Tamáska Máté: Örmény városépítészet Erdélyben

Budapest, L’Harmattan–Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2020, 194 p.

Az erdélyi örmények kultúrájával, történetével, épített kulturális örökségével több magyar nyelvű irodalom is foglalkozott márKülönösen Szamosújvár irodalma gazdag, hiszen ez a város nemcsak az örmények számára kiemelkedő jelentőségű, az erdélyi barokk építészetnek is mérföldköve Az ő munkájukat folytatja Virgil Pop kolozsvári műemlékvédő. Örmény városépítészeti együttesekkel azonban máshol is találkozhatunk Erdélyben. Köllő Miklósnak köszönhetően Gyergyószentmiklós ismert a magyar szakemberek körében is, illetve a falusi műemlékekkel foglalkozók jó eséllyel hallottak Csíkszépvíz gyönyörűen megújult központjáról. A sok tekintetben Szamosújvárhoz hasonlítható Erzsébetvárosról azonban alig tud valamit a magyar olvasó. Tamáska Máté részletesen ismerteti az örmény városépítészet-kutatás eddigi eredményeit, kiemelve, hogy az eddigi publikációk elsősorban a műemlékvédelem és városképvédelem munkáját segítették, és jellemzően külön-külön tárgyalták az egyes örmény városokat. Ezekhez képest Tamáska Máté munkája elsőként tesz kísérletet a négy helyszín összevetésére. Módszerének központi eleme pedig nem az építészeti forma maga, hanem az örmény identitás változása és annak városképi lenyomata.

Tamáska Máté az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, emellett a Magyar Nemzeti Levéltárban építészettörténeti projekteket vezet. Kutatómunkájának fókuszában a településkép-vizsgálat szociológiai megközelítése áll, és azon fáradozik, hogy munkáival megteremtse a társadalomtörténeti beágyazottságú hazai építészetszociológiát. Jelen kötete a 18. század elejétől követi végig az egyes városok átalakulását, kiépülését egészen a századfordulóig. Feltárulkoznak az örmény városépítészet alapelvei, közös jellemzői. Miközben más szerzők az építészeti megközelítésükből adódóan, ha foglalkoztak is érintőlegesen az összehasonlítással, inkább a különbségeket hangsúlyozták, Tamáska egy új aspektust, a társadalomtörténetet beemelve a szakmai diskurzusba, a párhuzamokra is felhívja a figyelmet. Mert bár az eltérő státuszú városok különbözőképpen fejlődtek, a szerző amellett érvel, hogy létezett valamiféle örmény építészet és városkép. Ezért elsősorban a közös nevezőkre fókuszál. A kötet azt vizsgálja, hogy a migráció és az ezzel járó bizonytalan társadalmi háttér hogyan hatott a betelepülő örmény lakosok identitására, és ezen keresztül városépítési lehetőségeikre, céljaikra. A történeti dokumentumok mellett maga a fizikai környezet vizsgálata a legfontosabb forrásanyaga a szerzőnek. A helyszínbejárásai során végzett vizuális dokumentáció, a kiemelkedőbb épületek részletes szemléje, helyi adatbázisok, levéltárak felkutatása, 1945 előtt készült fotográfiák, képeslapok begyűjtése, illetve a lakosok segítsége szolgáltak alapul a kutatáshoz.

A tanulmány az általános társadalomtörténeti tényektől igyekszik az építészeti kérdések egyre kisebb halmazait körbejárni. A nyolc fejezetből álló kötet ismerteti az olvasó számára a korábbi kutatások főbb megállapításait, majd az örmény identitástudattól kezdve végigvezet az erdélyi örmény építészet kialakulásának egyes pontjain a táji környezet, a települési struktúra és az egyes épületek, épülettípusok bemutatásával. Az erdélyi örmény identitás azért is egy sarkalatos pontja a kötetnek, mert…