A bölcsészprofesszor áhítozik leginkább tanítványok után. A kémikusnak kémcsőöblítő, a sebésznek érlefogó „tanítványokra” van szüksége. A filozófus, pszichológus, szociológus a maga visszhangját és dicséretét várja a tanítványoktól, akik minél másodrendűbbek – annál inkább kiemelkedik közülük a csodálnivaló „mester”. A bölcsész – így a néprajzos is, még inkább pedig a folklórkutató professzor – viszont azt várja el, hogy a tanítvány ugyanúgy, de ne ugyanazt folytassa. Igazában a valódi tanítvány is erre törekszik. Ha csakugyan tiszteli tanítóját – éppen azt nem meri, vagy nem akarja folytatni, amit neki közvetlenül tanítottak. Veszélyes viszony lenne az ilyen kutatásban kibontakozó kölcsönös elvárás. Nekem elég sok ilyen, másként viszonyuló egyetemi hallgatóm volt, és fél évszázad után azt biztosan elmondhatom, igazán sokféle módon folytatták azt, amit számukra kijelölhettem. Minél messzebbre, más területekre jutottak – annál büszkébb vagyok rájuk: mivel annál önállóbbá lettek. Már az órákon is sokszor elmondtam, hogy az egyetemi oktatás olyan, mint a vadászat: nem oda kell célozni, ahol a „vad” e pillanatban áll – hanem oda, ahová a lövés után eljut. Kivétel csak a kitömött őzike szobra – de az nem eleven.

E sorban egyedülálló, kivételes hely illeti meg (in pectore) Juhász Ilonát és Liszka Józsefet. Ők nemcsak tanítványaink, hanem legjobb barátaink sorába kerültek. Ennek jeles bizonyítékaként akár azt is említhetem, hogy még komáromi lakásukban a rendetlen és fékezhetetlenül barátságos Vili (! de ő a kutya!)* hányszor lopta el a papucsomat és dugta a fűtőtest mögé. Konferenciák hivatalos ünneplésén és baráti tereferéken sokszor idéztük, egykor milyen durván intettem „munkára” az akkor pesti süldő egyetemistát – aki rögtön meg is fogadta, az életben nem jön többet vissza ahhoz a vadállathoz a Folklore Tanszékre (= VV). Aztán a Kígyó utca közepén megváltoztatta életprogramját és felment a Széchényi-könyvtárba. (Amit azóta százszor annyit használt, mint én.) A mi Folklore Tanszékünk pedig az övékévé vált.

Életpályáink sokféle találkozásai közül csak a néhai budapesti, majd müncheni etnológusprofesszor, Vajda László emlékét idézem: ő aztán kritikus elme volt, és többször is megkérdezte, beengedje-e müncheni lakásába ezt a szlovákiai, ismeretlen néprajzost? Ismét és ismét érdeklődött: „Ez nem búsmagyar?” Akkor már Liszka és én az ő autóján egy kicsit múzeumlátogattunk Bajorországban, LJ panaszkodott is emiatt másoknak (nekem aztán panaszkodhatott volna!), hogy amíg valahol csak egyetlen múzeum nyitva volt, addig nem étkeztünk. Meg is láttuk Agnes Bernauer tornyát. (Gondolom, köztudott, történetét a magyar Kádár Kata ballada forrásának tekinti a filológia.) Úgyhogy egy idő után én mondtam Vajdának: „sülve-főve együtt vagytok, miért kérdezed?” Azt válaszolta: „mert nem találkoztam még ilyen tiszta, érdek nélküli emberrel, és nem hiszek a szememnek.”

Itt rögtön elméleti szinten folytathatom is. Liszka József életművében a hatalmas szakmai háttér, a hihetetlenül gondos terepmunka és adatolás, a teljességre törekvő áttekintés, a logikus és érthető bemutatás mindenki számára nyilvánvaló. Mintha sok évtizedre előre beprogramozta volna munkáját, új meg új témák és évgyűrűszerűen (sőt akár hónap-gyűrűszerűen) egymásra épülő művek követik egymást.

Egy szakembert nemcsak az általa aláírt, nyomtatásban megjelent művek mérlegelik. Ám az rendkívül fontos, hogy a kutató személy felismeréseit, adatait mások is megismerhessék: és erre mindmáig a közlés a legjobb módszer. Ezért olyan imponáló, hogy közleményeinek mostani jegyzéke több mint 500 tételes, és köztük 26 kisebb-nagyobb kötetet tartalmaz. Ez még az újabb, bővített kiadásokat levonva is több mint 5000 (!) nyomtatott lap, köztük szlovák és német nyelvű könyvek is. Csak a korrektúrák végigolvasása legalább fél évet tehetett ki. És még ehhez társul az 1984 óta nyomtatásban megjelent több mint 250 tanulmány – azaz hónaponként egy-egy írás. Ezek között is ott vannak német, szlovák, angol (és főleg magyar) nyelvű dolgozatok. Ha itt is találunk fordítást, újraközlést, kiegészítést – azért érdemes mindig az új közléseknek is utánanézni, mivel a szerző mindig talál új, beilleszthető adatot, folytatja következtetéseit az újabb megjelenés alkalmával. Nemcsak az Acta Ethnologica Danubiana eddig 17 kötetét szerkesztette, hanem tucatnyi más könyvet is. Ezek szerzői igazán lekötelezettjei lehetnek a precíz és értelmes formába öntő szerkesztési munkáért. Noha tudtam ilyen tevékenységéről, meglepett, milyen sok kis, „jegyzetszerű” írása jelent meg, főként gyűjtőnaplói füzeteiből. Valódi „újságírói” kommentárok. Ez ugyanolyan fontos tevékenység – ha folyamatos – a saját kultúra számára, mint egy szlovák nyelvű monográfia az ottani magyar népi kultúra egészéről! Kívánjuk (nekem, a Gellérthegy budai lábánál, ezt persze könnyű programként előhozni), hogy megfelelő módon és színvonalon folytassa ezt a fontos tevékenységet is! Persze: csak úgy, ahogy ő jónak látja. Mindenképpen megvan a tudósi hitelessége hozzá! És ez a Fórum-„iskola” jellemzője is: csodálatos, hogy az általuk képviselt társadalomtudomány mennyire üdítő forrás a pocsolyák és hínárok között.

Liszka sok-sok könyvismertetése könnyen osztható három témakörbe: új és újszerű német és szlovák művek bemutatása – valamilyen szempontból fontosnak ítélt magyar művek recenzálása. Bár volna ennek pandanja mások által és más folyóiratokban is!

Szerencsére szinte egyazon tevékenységet folytathatta az évtizedeken át Komáromban: múzeum, néprajzi társaság, kutatóintézet és adattár, újabban az egyetemi oktatás keretében is. Terepmunka, dokumentálás, anyagközlés, terminológiai tisztázás, tudománytörténeti rendezés egyaránt legszűkebb szakterülete. Számos/számtalan nemzetközi konferenciát szervezett, ezek anyaga általában meg is jelent. (Ami csodaszámba – vagy inkább hihetetlen szívósságba mehet e tájakon!) A szlovák néprajzkutatók közül sokkal ápol évtizedes szakmai barátságot. A még mindig végtelenül gazdag német néprajztudományból a hagyományos felfogást meg a kisebbségkutatást képviselőkkel van szoros kapcsolatban. Természetes, hogy a Kárpát-medence magyar területeit bejárta, az ottani kollégák egyenrangú társuknak tekintik. Ez az interetnikus szemlélet azonban éppen „errefelé” lejt, és kortársai/pályatársai között is leginkább csak az ő műveiben természetes.

Megvannak kedves témái: népi vallásosság és ennek építményei, a mai „népkultúra”, területi megoszlása, legújabban a népköltészet különös motívumai. Kiváló archívumot halmoztak fel Komáromban – ami évtizedekre ad majd munkalehetőséget a további generációknak is.

Magam a „határon túlról jött” egyetemi hallgatóinknak sosem mondtam, hogy kötelességük visszamenni szülőföldjükre. De azért érezhették, hogy ezt az emberpróbáló utat tartom a legméltóbbnak. Közöttük ragyog Liszka József példája. (Akit ugyan egyszer éppen mi akartunk átcsábítani Pestre.)

Mi „okozhatta” e páratlanul gazdag és tisztességes életművet? Legelőször a nem mindennapi tudás, intelligencia, munkaszervezési képesség. És a család. Meg évtizedek óta a méltó munkahely a Fórum Intézetben. Liszkáéknak igen határozott a társadalmi és politikai nézetvilága. Ezt és a „helyzetet” itt nem is taglalom. Egy „kisebbségi” társadalomtudósnak sosincs könnyű sora. Maga a helyzet sem könnyű, meg aztán két irányból is húzzák a szélsőséges követelmények. Liszkáék szerencsésen helyezkedtek el e (nem mindig virágpompás) mezőn. Azt azonban nyugodt lélekkel mondhatom: ez a szlovákiai magyar néprajzkutató házaspár etikai mérce a mi számunkra is. Remélem, ebben a tudatban ők is boldogok, és sokáig azok is maradnak.

A szlovák néprajzkutatás mulasztása, hogy nem értékelték és tüntették ki kellő fokon a ma legkiválóbb élő szlovákiai (nemzetközileg kiváltképp elismert) néprajztudóst! Valami sakk-vakság lehet ennek az oka, hiszen szlovák kollégái jól ismerik, szeretik és tisztelik.

Még érthetetlenebb, hogy a magyar néprajzi érdemosztók évtizedek óta megfeledkeztek arról, amiről oly sokszor lelkesen és politikailag kifizetődő módon szoktak nyilatkozni: a határon túli magyar kultúráról. Nem ma, nem tegnap, hanem évtizedek óta dolgozik Komáromban a házaspár, aki nem a pesti boncoktól kapja az anyagi támogatást, és egy csodálatos kultúra (a felvidéki magyar néphagyományok) bemutatásával foglalkozik – magyarul, németül és szlovákul.

Hogy közös tárgyunkra, az összehasonlító folklorisztikára térjünk, nemcsak a német nyomdák révén, ám „Közép-Európában” főként a 19. században közismertté váltak az ún. „Lebenstreppe” színes nyomatok. Az emberi élet lépcsőfokait tanulságos „rajzokban” bemutató sorozat a 0. évtől a 100. évig terjed. Balról jobbra az előbbi rajzok előbb felfelé vezető útján mutatják évtizedenként, mintegy állóképekben, megfelelő öltözetben és délcegséggel/kuporodottsággal a gyermeket, az ifjút, a családfőt, az öregembert, ahogy az életpályán egyre feljebb hág, majd fokozatonként ugyanúgy egyre lejjebb jut. Van férfi, és ritkábban női változata is a képsorozatnak, nagyjából azonos, évtizedenkénti szerkesztéssel. E közismert ábrázolásból most azt emelem ki, hogy az 50. esztendő van középen és legfelül – ez az élet csúcspontja. A hatvanadik év ehhez képest már egy fokkal lejjebb került.

Ez a kompozíció két szempontból sem érvényes ma már. Az életkor meghosszabbodott, és legalább a hatvanadik évig csúcspontnak tekinthető e kor (még a munkajog szempontjából is). Azután: a Liszka–Juhász házaspár mostani tevékenységét tekintve ez biztosan csúcspont: a Lebenstreppe teteje. Egyedül rajtuk múlik – meddig tartózkodnak a csúcson! Reméljük: sokáig.