Péntek János (szerk.): A moldvai magyar tájnyelv szótára I/1. (2016), I/2. (2017), II. (2018)

Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 523 p., 529 p., 375 p.

Igen nagy és tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkezik a romániai magyar nyelvjárások kutatása, tanulmányozása. A sok jeles kutató és műve közül elegendő talán csak Horger Antal első magyar nyelvföldrajzi munkájára (A keleti székelység nyelvjárási térképe. MNy. I, 446–54. p. + 1 térképmelléklet), Yrjö Wichmann északi csángó szótárára (Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des Hétfaluer Csángódialektes nebst grammatikalischen Aufzeichnungen und Texten aus dem Nordcsángódialekt. Helsinki, 1936), Csűry Bálint szótárára (Szamosháti Szótár. Budapest, 1935−36), valamint Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula korszerű szemléletű és módszerű nyelvföldrajzi gyűjtésére (Huszonöt lap „Kolozsvár és környéke népnyelvi térképé”-ből. Kolozsvár, 1944) emlékeztetni. Ezek az eredmények azonban elmaradtak az Európa-szerte folyó nyelvföldrajzi kutatásoktól. Ezt a hiányosságot fölismerve Márton Gyula a következőket írja: „…az 1944. augusztus 23-a után kialakult kedvezőbb körülmények közt arra törekedtünk, hogy – nyilvánvalóan szervesen beilleszkedve a romániai nyelvtudományi törekvésekbe − erőnket a fenti [nyelvjáráskutatás − magyarázat tőlem Cs. N. L.] kutatási területekre összpontosítsuk, évtizedekig tartó, tervszerű munkával behozzuk a lemaradást, felcsatlakozzunk módszertani szempontból és az elért eredmények mennyisége szempontjából egyaránt a dialektológia korszerű igényeihez, színvonalához. Elsőrendű feladatunknak a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi felvételezését tekintettük, de ugyanakkor célul tűztük magunk elé a nyelvjárási szókincs rendszeres gyűjtését és a nyelvjárások monografikus leírását is.” (Márton 1969. A romániai magyar nyelvjáráskutatás egy negyedszázada. NyIrK. XIII, 206. p.).

Mi valósult meg a tervekből? 1949 és 1962 között főként Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula részvételével 1370 adatot tartalmazó kérdőívvel folyt a terepmunka a moldvai csángók között. Az atlasz két kötetben csak a rendszerváltás után Magyarországon jelenhetett meg. (Gálffy Mózes–Márton Gyula–Szabó T. Attila [szerk.]: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I–II. MNyTK. 193. szám. Budapest, 1991). A harmadik kötet (Gálffy Mózes–Márton Gyula A moldvai csángó nyelvjárás atlasza III.) kézirat, mely alapján elkészült az informatizált változat http://geolingua.elte.hu/index_hu.html (Letöltve: 2018. május 12.). A kötet anyagát alkotó címszavak jegyzékét ide kattintva lehet megtekinteni. (Bodó Csanád és Eris Elvira: A MCsNyA. III. kötetének térképlapjai http://geolingua.elte.hu/projects/mcsnya3cimszok.pdf [Letöltve: 2018. május 12.]) A moldvai és a Fekete-Körös völgyi gyűjtés tapasztalataival gazdagodva Gálffy Mózes és Márton Gyula 1954-ben megkezdte a székely nyelvjárás tanulmányozását, majd pedig a tervezett atlasz anyagának gyűjtését. Gálffy és Márton 438 kérdésből álló, összesen 724 címszót tartalmazó kérdőívet állított össze. A kérdések 51%-a hangtani, 15%-a morfológiai, 34%-a pedig lexikai jellegű (Márton 1969, 208. p.). A gyűjtés 14 évig tartott, s a kérdőívet Kovászna és Hargita megye minden egyes székely lakosságú településén (310) kikérdezték. Székelyföld teljes kutatópont-hálózatú atlaszának az elkészítését tervezték. 1968-ig megszerkesztették Csík és Gyergyó atlaszát, 1969-ben befejezték a háromszéki és 1972 végéig az udvarhelyszéki atlaszt. A gyűjtésben Gálffy Mózesen és Márton Gyulán kívül részt vett Balogh Dezső, Murádin László, Szabó Zoltán, Teiszler Pál, Vámszer Márta és Vöő István.

A tanszéki archívumban lévő kéziratos térképek kiadásával kapcsolatban – a fent említett moldvain és a Székely nyelvföldrajzi szótáron (SzNySz. 1987) kívül − igazán lényeges előrelépés az ezredfordulóig nem történt. Megjegyzendő azonban, hogy ez a szótár kényszer szülte átmeneti jellegű műfajt képvisel a tájszótár és a nyelvatlasz között. Hozzávetőleg 300 fogalom nyelvjárási megnevezéseit tartalmazza, morfológiai és fonetikai célú szócikkeket nem közöl. A szerkesztők úgy állították össze a szótárt, hogy a szóanyagból jellegzetes alaktani és hangtani sajátosságok is megmutatkozzanak (Gálffy és Márton 1987, 8. p.).

Az ezredforduló óta ismét reneszánszát éli a moldvai magyarok közti néprajzi, nyelvészeti és egyéb irányú kutatás. Gondoljunk itt például, Bodó Csanád, Heltai János, Keszeg Vilmos, Péntek János, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és mások munkásságára.

Egy csángó szótár megvalósításának terve már régóta foglalkoztatta a kolozsvári nyelvészeti iskola munkatársait. Először Yrjö Wichmann finn nyelvész végzett 1906−1907-ben rendszeres szókincsgyűjtést az északi csángók között Szabófalván. A fentebb említett szótára halála után, 1936-ban Helsinkiben jelent meg. A szótárat Csűry Bálint és Kannisto Artturi szerkesztette. 1928 és 1931 között Csűry folytatta Wichmann szókincsgyűjtő munkáját a déli csángó terület központjában, Bogdánfalván. Az összegyűjtött anyag szótárrá szerkesztése a gyűjtő 1941-ben bekövetkezett halála miatt nem valósulhatott meg, sőt a már megírt részek a cédulaanyaggal együtt 1944 őszén Debrecenben háborús körülmények között megsemmisültek. A moldvai magyar nyelvjárásterület tájszavait feldolgozó szótár elkészítése évtizedeken keresztül csak terv maradt. Márton Gyula megszerkesztette és kiadta a moldvai magyar nyelv román elemeinek szótárát, mely A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai címmel jelent meg Budapesten 1969-ben (adattári rész nélkül: Nyelvtudományi Értekezések 66., Akadémiai Kiadó), majd 1972-ben Bukarestben a Kriterion Könyvkiadónál adattárral együtt. Ugyanő a halála előtti hónapokban elkezdte szerkeszteni a csángó szótárt, több mint 100 szócikk kézirata került elő. Gálffy Mózes ugyan foglalkozott a tanszéki archívumban lévő agyag szótárrá formálásával, de tervének megvalósítását 1988-ban bekövetkezett halála megakadályozta. A fiókokban heverő cédulák még további másfél évtizedig szinte érintetlenül vártak jobb sorsukra, mígnem Péntek János irányításával a kolozsvári Magyar Nyelvészeti Tanszék és a Magyar Néprajzi és Antropológiai Tanszék néhány oktatója a kétezres évek elején megkezdte az archívum kiegészítését a régebbi és az újabb közlemények feldolgozásával. A moldvai magyar tájnyelv szótárának (MMTnySz.) szerkesztése – a munkatársak körének folyamatos szűkülése következtében – a munkálatok irányítójára maradt.

Az igen vázlatos tudománytörténeti előzmények után nézzük, milyen cél vezette a szerkesztőt a moldvai tájszótár elkészítésében, mi a mű tudományos jelentősége, hol a helye a magyar dialektológiában. „A cél […] egy olyan, lexikonszerű szótár megalkotása, amely a 20. századi kutatásokat összegezve egységben és lehetőleg a maga táji tagoltságában mutatja be a moldvai magyarok nyelvét és kultúráját. Elvileg azokhoz a magyar tájnyelvi szótárakhoz igazodik, amelyek az adott táji régió viszonylag teljes lexikai és frazeológiai, részben tulajdonnévi anyagát tartalmazzák (mint amilyen a Szamosháti Szótár és a Szegedi Szótár).” (Péntek János: A moldvai magyar nyelv szótár – elvek és problémák. In Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2004, 185. p.)

A szótár anyagának időbeli kerete a 20. század. A század első feléből A moldvai csángó nyelvjárás atlaszának a tanszéki archívumban lévő kérdőíves adatai, Márton Gyula utólagos gyűjtései, a század második feléből többek között a Magyar néprajzi atlasz I−IX. (szerk. Barabás Jenő, 1987−1992), A romániai magyar nyelvjárások atlasza I−XI. (anyagát gyűjtötte, és a kéziratot összeállította Murádin László, szerk. Juhász Dezső 1995−2011), a Moldvai csángó népművészet (Dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–Dr. Nagy Jenő, 1981) néprajzi adatai, Halász Péter közleményeiből főként az állattartás és a szántóföldi növénytermesztés szókincse, továbbá Gazda Klára, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és mások gyűjtéseinek lexikális adatai adják a szótári korpuszt. A térbeli keret a romániai Moldvának az a területe, ahol a magyarul beszélő, korábban csángónak nevezett népcsoport évszázadok óta él, lélekszáma azonban egyre csökken. Erősen szórványosodott, tipológiailag és földrajzilag is (Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívüli) külső nyelvjárássziget. Ennek következtében tájnyelve, a beszélők nyelvhasználata a gyorsan változó nyelvi folyamatok különböző fokát mutatják. „Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem” – állapítja meg Péntek János (MMTnySz. 7). Emiatt tért el a szerkesztő a szokásos lexikográfiai mintáktól. Egyrészt fontos szerepet szán a belső utalásoknak, másrészt pedig az alapkorpuszt magában foglaló első két kötetet kiegészíti a harmadik, a közmagyar – moldvai magyar résszel. Ebben a kötetben minden címszó közmagyar szó, vagyis olyan, amelyet a magyar nyelvű beszélő ismer. Ezen címszók alá kerültek be a moldvai magyar tájnyelvnek az első két kötetben szótározott lexémái, szókapcsolatai, frazémái. Ezáltal a harmadik kötet az első kettőnek fogalomtára és egyszersmind szómutatója is. Természetesen szép számmal előfordulnak a közmagyar beszélők számára kevésbé vagy egyáltalán nem ismert fogalmakat megnevező szavak is. Péntek János ezeket a szavakat abba a fogalomkörbe illesztette, amelynek közismert szó jelöli a fölérendelt fogalmát. Olyan szavakra gondoljunk, mint például a szekérrel, a szövőszékkel a halászattal stb. kapcsolatos fogalmak megnevezései. A szócikkekben tipográfiailag világosan elkülönülnek egymástól a közmagyar és a moldvai magyar lexikai egységek. Ez a kötet az egyes jelentésekhez kapcsolódó moldvai megnevezéseken túl kiváló minőségű illusztrációkat (ábrákat, fényképeket) is tartalmaz.

Az eddigi regionális tájszótárak egy-egy település vagy egy-egy jól körülhatárolható, nyelvhasználati szempontból jórészt egységes terület szókincsét mutatták be. A moldvai magyar tájnyelv szótára az első, amely időben és jellegében is rétegzett nyelvhasználatú régió lexikális adatait dolgozza föl.

A háromkötetes szótárt kézbe véve mindjárt fölmerül a kérdés, hogy a szótár címében miért a moldvai, miért nem a hagyományos csángó jelző szerepel?

A szerző 2014-ben megjelent tanulmányában – éppen e szótárszerkesztési munkája nyomán szerzett ismereteire hivatkozva – fejti ki elméletét a moldvai magyarok csángó elvezésével kapcsolatban. Érdemes kissé hosszabban idézni az indoklásból: „…a csángó s z ó eredetének megoldása a Csáng A. 185. térképlapján van: a csinál és a csán földrajzi megoszlása teljesen egybeesik az általános, székely és mezőségi megoszlással. Ezzel egybehangzók a RMNyA. 3263. térképének moldvai adatai: a csinál ige a székelyben és a moldvai székely(es) részében, Pusztinán, Diószegen: csinál, a moldvai nem-székelyes pontjain: Szabófalván, Bogdánfalván: csán (és csak itt!). Tehát a moldvai székelyek azt találhatták, azt találták elsődlegesen feltűnőnek a másik csoport beszédmódjában, nyelvük hangzásában, hogy ők a csinál szót csán változatában használták. Azaz a csángókat azért nevezték (csúfolták) csángó-nak, mert leggyakoribb szavukat – tőlük és más magyar csoportoktól eltérően – nem csinál, hanem csán alakban használták, ilyen értelemben folyamatosan csánogtak” (Péntek János: A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről, Magyar Nyelv, 110/4, 412. p.). Ezt az elgondolást támogatják a hangutánzó szavaink igei alakjai: hebeg/habog, dadog, makog, morog stb. Hangalakilag azonos a csánog-gal a fölépítésük, jelentéstani tekintetben pedig az emberi beszéd jellegzetességét érzékeltetik: hebegő/habogó, dadogó, makogó, morgó stb. (uo. 414. p.).

A szótár keletkezéstörténetére és előzményeire utaló személyes hangú Előszó után a mű használatára vonatkozó információkkal három nyelven (magyarul, románul és angolul) ismerkedhetünk meg. Tájékoztat a szerkesztő a szótár jellegéről, anyagának időbeli és térbeli kereteiről, a címszavak megadásával kapcsolatos problémákról, a szócikkek szerkezetéről és a rövidítésekről. Külön listában sorolja föl a szótárban használt rövidítések betűrendjében, magyar és román névvel a települések nevét, továbbá a hivatkozott és egyéb forrásokat, szakirodalmakat. A moldvai magyar településnevek jegyzéke hiánypótló névjegyzék, ugyanis ez az első standardizált moldvai magyar település-névlista. A betűrendben közölt önálló és utaló szócikkek után az első rész két kötetét az Alkalmilag használt román szavak jegyzéke zárja.

A szótár jellegét, anyagának forrásait korábban már érintettük, a címszóválasztási nehézségekről és a szócikkek fölépítéséről mindenképpen szólni kell. A tájszótárak szerkesztői címszóként az alaki és a jelentésbeli tájszók esetében általában a köznyelvi formát adják meg. A valódi tájszók esetében a címszó megválasztása összetettebb feladat. Figyelembe veszik az Új magyar tájszótár és regionális tájszótárak hagyományait, valamint az etimológiai szótárak eljárását. Az olyan tájszók esetében, amelyeket az előbbi források nem tartalmaznak – a magyar hangrendszer és helyesírás törvényeit szem előtt tartva, a változatok elterjedtségére is tekintettel –, egyedileg határozzák meg a címszót. A moldvai magyar tájnyelv szótára címszavainak kiválasztása a szókincs nagyfokú heterogenitása miatt sokszor egyedi mérlegelést kívánt. „Ezért olyan szavak, szóalakok is címszóként szerepelnek – írja Péntek János −, amelyeknek a lexéma volta inkább csak a moldvaiban nyilvánvaló.” (MMTnySz. 8). Pl. akkorábul ’akkortól’, ëgyebül ’másként’ kertël(i) ’elkerít, kerítést fon’, mitőte ’amióta’, nyulkácsol ’mutat vkire/vmire’, sëtétdél ’észak’, világodik ’virrad’ stb. A címszónak a köznyelvitől való eltérése a hangalakban is megmutatkozik. Pl. aranygy ’arany’, bihaly ’bivaly’, csitkó ’csikó’, gyüker ’gyökér’, magyaró(fa) ’mogyoró(fa)’, ozsonya ’a du. 4 táján való étkezés’,’uzsonna’, tëszën ’tesz’, üsmeri ’ismeri’, zërëg ’zörög’ stb. Kisebb számban tulajdonnevek (személynevek, kicsinyítő és becéző formájú keresztnevek, helynevek, településnevek) is bekerültek a szótárba.

A szócikkek fölépítését meghatározó alapelv az volt, hogy a szótár ne csak a nyelvjáráskutatók igényeit elégítse ki, hanem az érdeklődők szélesebb köre számára is áttekinthető, világos legyen. A címszóhoz tartozó adatok nagyolt fonetikai lejegyzésben kerültek a szócikkbe. Ennek következtében a szótár pontosabb fonetikai elemzésre nem alkalmas. A címszót követi az egy vagy több hangalaki változat és ezek lokalizálása. A lokalizálás kétféleképpen történik: általánosan, valamint település nevének rövidített formájával. Az (ált.) rövidítés a szó, az alakváltozat földrajzi és tipológiai megoszlástól független előfordulását jelöli. A (sz) a székelyes régiót és típust, a (mez) a mezőségit jelzi. Mindezek után a szófaji besorolást, majd pedig a jelentésrovatot találjuk. Magyar, román és angol nyelven adja meg a szerkesztő a címszó jelentését. Többjelentésű szavak szócikkében kövéren szedett arab számmal választja el egymástól a jelentéseket. A jelentések sorrendjét az adatok gyakorisági sorrendje határozta meg. Az egyes jelentéseket a hozzájuk tartozó, lokalizált példamondatok (hiedelem-, folklór- és szakrális szövegrészletek), esetleg mondattöredékek teszik szemléletessé. A szócikkek további részében gyakorító igealakok, kicsinyítő képzős származékok állnak − ha szükséges − értelmezéssel, példamondattal. A szócikkekbe bekerültek még fajokra, részfogalmakra utaló jelzős szerkezetek, frazeológiai egységek (köszönések, szitkozódások, szólások, közmondások, mesei fordulatok), valamint köznévi elemű helynevek is. A szerkesztő a szócikken belül több helyen ráirányítja a figyelmet egy-egy nyelvi adat néprajzi vonatkozására is.

Péntek János az Előszóban arra emlékeztet, hogy mennyire gazdag, heterogén és problematikus a moldvai tájnyelv szókincse. Emiatt bizonyos kompromisszumok mellett az enciklopédikus szándékot is korlátozni kényszerült, nem feladva a mű tudományos forrásértékét (5. p.).

Az általános bemutató után lapozzunk bele a kötetekbe! Válasszunk ki néhány szócikket! A sokszor archaikus nyelvi adatok mellett megismerhetjük a moldvai magyar beszélők hiedelemvilágát, népköltészetét, nyelvi leleményességét, tárgyi kultúráját, bölcsességét, humorát is. Igen gazdag nyelvi-nyelvjárási és néprajzi kép tárul föl a szócikkekből. Moldvai magyar nyelvi-nyelvjárási jellemzők közül elsőként a köznyelvtől eltérő, a helyi használatot tükröző tájnyelvi címszók és alakváltozataik tűnnek föl. Korábban már láthattunk rájuk példákat. Morfológiai szempontból jellemző a moldvai magyar nyelvre a gyakorító, a kicsinyítő-becéző származékok, valamint az iktelen igék ikes használata. Vegyünk sorra mindegyikre néhány példát. Gyakorító igeképzőben igen gazdag ez a tájnyelv. Álljon itt mutatóba néhány származék. A csap(ja) címszóban csabbod: archaikus imában (…vas ostorval csabbodtak…), az ’eső hull, szemerkél’ jelentésű csëpëg címszóban csëpëgget, sepeng, csepiérkel, sepëngél, csëpërëg, csëpërész, a döf(i) címszóban döföd, döfdös népi imában („Vasz készeikvel döfdösszenek!”), döfkölődik, a havaz(ik) címszóban havazgat, havazgál, havizgál, havazkál adatokat és alakváltozataikat találjuk. A 7 sz-es és v-s változatú ige közül az ëszik, iszik, tëszën, vësz(ën), visz(ën) gyakorítóképzős származékai régi, archaikus képzőt őriztek meg: ëllëget; illogat(ik) (Illogat, nem iszik ëgy huzamba.), ivagat; telleget; vëllëget, veweget; villeget, viweget. Különösen színes kicsinyítő-becéző képzőkben a moldvai nyelvjárás. Főnévhez, melléknévhez, számnévhez, határozószóhoz egyaránt kapcsolódnak a kicsinyítő képzők. Az embër szócikkből megtudjuk, hogy az emberecske három jelentésben is használatos. 1. becéző funkcióban, 2. ’kisfiú’ (Van egy emberecske iskolába.), 3. ’fiatal házas’ (Mikor /a legény/ megházasodik, asz mongyák, emberëcske.). Nemcsak képzővel fejezik ki a kicsinyítést, hanem szerkezetes formában is: fa, ing, tyúk stb. szócikkekben. Fa: facska, facskacska; kicsike fa, kiske fa, kicsi facska. Itt megjegyzésben olvashatjuk, hogy „A kicsinyítő származék ’forgács’, ’ösztöke’, vmint ’motolla ága’, ’szövőszék része’ jelentésben is!” használatos. Ing: ingëcske, ingeske; kicsi ing, kicsi ingecske, kicsid ing, kicsike ing, kicsid ingëcske, kicsike ingëcske. Tyúk: tyukocska, tyukaska, kicsi tyukocska, kicsike tyukocska, kicsid tyuk, küsszeb tyuk. Ugyanitt egy népi imából való részlet rávilágít a moldvai magyarok vallásos lelkületére is: „Máracska, tartsa meg marhacskáinkot,/ juhocskáinkot,/ disznyócskáinkot,/ tyukocskáinkot,/ mindenféle majorságecskáinkot!” Melléknévi tőhöz is kapcsolódik kicsinyítő képző. Vékony: vékonka, vékanka; vékonyabbacska. (Csálom meg vékonkának (= hígan, a levest). Számnév is lehet alapszó. Több: többecske, többëske, többëcke (Közepessz embër, ameliknek többëcke /földje/ van.). Határozószó is fölvesz kicsinyítő képzőt. Hátra: hátrébbacska ’ kicsit hátrább’ (Nálunk ës a kicsikék hátrébbacska ülnek.) Későn: későskén, későbbecskén, későcskébben, küszücskénn ’kicsit később’. (Odamentek későcskébben, hogy mi esett, de nem láttak semmit.) Messze: messzecske, messzecke, messzecskébb ’jócskán messze’. Soküdeje: soküdejecske, sokacska üdő ’régóta’. (Sokacska üdőt ült.) A keresztnevek becézett változatainak és alakváltozatainak gazdagságát két névhez kapcsolódva mutatjuk be. Anna: Annacska, Annaska, Ánáska, Annëcska, Annëska, Annuska, Anuska, Annuszka, Anuszka, Annuca, Aniska, Ani, Áni, Annika, Anika, Ánika, Anyika, Anikacska, Anikó, Aniko, Anica, Ánica, Anyica, Annicska, Anniska, Anicska, Ániska, Anikócska, Anikacska, Anikuca, Anisóra, Annuca, Anuca, Ánuca, Ánuciká, Annuka, Anuka, Nica, Nicca, Nici, Nicika, Nyica, Nyicika, Nicaska, Nicácska, Nicáska, Nicu, Nicuka, Nuca, Nina, kicsi Annacska, Küsanna, Küsannacska. A férfinevek közt is akad becézett alakban hasonlóan bővelkedő. György: Györ, Györike, Győröcske, Györgyi, Györgyike, Győrgyike, Györgyika, Györgyöcske, Györgyöske, Györgyöcke, Györgyëcske, Györgyëcska, Györgyiske, Györike, Györgyicske, Györgyicska, Görgiske, Görgicca, Dzsördzsike, Dzsördzsöske, Gyuri, Gyurika, Gyurka, Gyurkacska, Gyurkëcska, Gyurkicska, kicsi György, kicsi Dzsördzsike, kicsi Györgyike. Jellemző az iktelen igék ikes használata. Bír(ik): Zembër hogy birik, ugy ilik. ’Az ember úgy él, ahogy tud’. Lesül(ik): Lesülik a gyerek. Mulat(ik): Mulatik, mikor iszik. Örvend(ik): …örvendik a gyermek, hogy az édesannya megy hëzzá. Termik: Ullyan búza termik!

Sajátos nyelvi világképet tükröznek a két- vagy többtagú igei kifejezések (Kif.), a jórészt fajokra, fajtákra, részfogalmakra utaló jelzős szószerkezetek (Sz.), a tágabban értelmezett frazeológiai egységek (Fr.) a szólások, a közmondások, a köszönések, a jókívánságok stb. Mutatóban álljon itt mindegyik kategóriából néhány szemléletes példa. Kifejezések. Borjú: bőgi a bornyát ’bőg a borja után’ (a tehén), Csokor: csokorba lenni ’együtt lenni’. (Hazaértünk mind immá, csokorba vagyunk, s fogunk falatozni.), Pohár: béköszöni a pohárt ’pohárköszöntőt mond’. (Mikor elköszöni a pohárt, monygyák: békét kérik, egésségët.), Ül: ëgy falba ül ’egy házban lakik’. (Ëgy falba ültünk, ëgy fedél alatt.), Vësz(ën): asszonyt vesz ’megnősül’. (Te még véssz egy aszonyt?). Szószerkezetek. Embër: felejténk embër ’feledékeny’. (Felejténk embër, kurta zesze.), Fazak: fazak galuskának, galuskás fazék ’töltött káposztás fazék’, Soküdeje: szűkidejebb ennek elütte ’sokkal ennek előtte’ (Dor szűkidejebb ennek elütte vágtak nádat …), Szita: gyakor szita ’sűrű szita’. (A lányát elküldte a szomszéd faluba gyakor szitát kérni kölcsön.), Tekenő: rengető tekenyő, rëngő tekenyü ’bölcső’, Vonat: sërény vonat ’ sebesvonat’. Frazeológiai egységek. Szólás: Bor: Idd e bort, sze rugd e port! ’felejtsd el a gondokat!’, Pénz: Düssz /= gyűjts/ feijér pénzet fekete napaknak!, Szél: A szélnek a lika kidugult (’fúj a szél’). Szóláshasonlat: Ver(i): Addig sirtam, hogy árkot vert az orcámon a könnyü., Száj(a): Úgy beszéltem, harangozott a szájicskám /ti. szépen, kellemesen/., Szeret(i): Úgy szeretlek, mind a mézes kalácsot… Közmondás: Csara: Csora (’varjú’) csorának nem vájja ki a szemit., Reggel: Ki felkel régvel, messzebb iér., Ver(i): Verd e vasat, meddig lesz veress! Találós kérdés. Csinál(ja): Mics csinyál a nyúl, mikor betőti a második esztëndejét? Menyëm belé a harmadik esztëndőbe., Szeker: Vadzs négy lányom, ikresszek, híjják mind i neven, eggyik a mászikát örökki kergetődnek, sze eccer szem ura, hagy utuliérőgyenek. (Szekernek e kerekei.), Ugat(ja): Mi jő bé e faluba, s e kusák nem ōgassák? (Köd). Egyéb frazeológiai egységek (jókívánságok, köszönések, köszöntések, kínálási fordulatok, fatikus szólások stb.). Isten: Isten segiccse meg magikat a jóhozz, s a rosztól őröjze meg!, Egészség: Egísségët, csak béjöttem, haltam, beszélnek., Használ(ja): Használylyátak ez ebédet!, Kenyér: Kener ne fogyond el szoha asztalrúl., Mise: Misére jártál? (fatikus szólás templomból való kijövetkor)., Mën(ën): Há mentëk?, Menegetnek?, Menjen békével!, Csinál(ja): Mit csán? (szólás találkozáskor).

Az előbbi lexikai elemek közé épülnek be a néprajzi adalékok, melyek a szótár igazi enciklopédikus jellegét adják. A szócikkekben Nr. rövidítéssel irányítja rájuk a figyelmet a szerkesztő. Munkafolyamatokat, hiedelmeket, ráolvasásokat, népi imádságokat, népszokásokat, népi magyarázatokat őriznek meg ezek a színes adalékok. Kolc: Megszirisszük /= megsodorjuk, megfonjuk/ sziritüvel /orsóval a gyapjút/, fëlvesszük asztal koccán /= sarkán/, megbujillyuk /= megfestjük/. , Putina: Felköti hátára putyinát /= köpülőt/ a tejvel, hogy míg végzi többi munkát, míg járkál, verődik a hátán a vaj ki., Vacsog: A pokolban azt mondják, hogy a kígyók rágják az embereket, a hétfejű sárkány belécsapkolódik, s szívják, s az emberek sivákolnak, vácognak., Lát(ja): Erdő látta, mező látta, embër látta, megigizte, ullyan tisztán maraggyon a feje az igizettül Piéterkének, mind ez annya szülte e világra, szép Szüz Mária látta, sz meggyovissza! /= meggyógyítsa/., Dühüs: Menj el ki a Kárvári hegyre,/ a te áldott szent fijadot,/ dárdával döfödik az áldott szent szüvit./ vas kescsükvel csabbodják az áldott szent orcáját,/ az ők dühüd nyálikval töpdösik!, Újesztendő: Újév reggelin: mert az úgy vót, hogy Szilveszter estéjén szántottak, újév reggelén tettek búzát a zsebükbe, kukoricát, napraforgót, esszekeverték, és elindultak azokba a házakba, ahol jártak este köszönteni. Bementek az ajtón, kivették a zsebükből a magot, s hintették a házban. Adjon Isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát! Akkor a gazda elment, hozott bort, pálinkát, hozott kalácsot, tiszta kenyér tésztából vót csinálva, hozott egy kalácsot nekijek, máshol még pénzt is adtak nekijek., Korcsma: Őt sokszor kapták meg a korcsmánál, s azért van annyiszor feltéve a kalendáriumba Szent János, van, tízszer fel van téve.

A szerkesztő gondosságát mutatja, hogy az adatközlők nyelvhasználati megjegyzését is beillesztette a szócikkbe. Ángy(a): Ha úgy akarja, hogy édësebb szó lëgyen: ánygyika., Röhög: Udzs beszélt /ti. egy magyarországi illetőségű személy/, én jött kacagjam. Tudzsák-e, mi a kacagás? A röhögés! Mük udzs mondzsuk: kacag. De Magyarországon hejába mondod kacag, ott: röhög. Kacag, ej, nem tudzsa. De ha mondod röhög, tudzsa. Nálunk mikor mondod röhögsz, az egyféle csunya beszéd. Nálunk ló röhög.

Tudományos és tudománytörténeti szempontból egyaránt kiemelkedő alkotás született Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor szerkesztésében. A moldvai magyar tájnyelv szótárával a szerkesztő a kolozsvári nyelvészeti műhely több évtizedes adósságát törlesztette azzal, hogy az 1950-es években a nagy elődök által végzett moldvai nyelvjárásgyűjtések eredményeinek azóta cédulákon lévő anyagát, illetve más − nyomtatott és kéziratos − forrásokból újabban kigyűjtött lexikai adatait többkötetes szótárrá formálta. Ez a tájszótár a moldvai magyarok közt végzett nyelvjárási, néprajzi kutatások eredményeit foglalja szintézisbe. Megismerhetjük belőle a helyi magyarság nyelvi világát, román dominanciájú kétnyelvűségét és népi kultúráját. Olyan mű született, amely nemcsak gondosan szerkesztett szócikkeivel, hanem gazdag forrásjegyzékével is további kutatásokra sarkallhatja − reméljük, sarkallja is − az ifjabb nemzedékek dialektológusait, etnográfusait. Mindenki, aki a moldvai magyarok élete, nyelve iránt érdeklődik, rengeteg hasznos és érdekes információt meríthet a három kötetből.

Ez a szótár méltó folytatása a kolozsvári korábbi nagy nyelvésznemzedék munkájának. Köszönet érte a szerkesztőnek.

Cs. Nagy Lajos