I
1534-ben egy elhanyagolt franciaországi kápolnában a párizsi Sorbonne hét frissen doktorált diákja fogadalmat tett, hogy minden erejével a megtépázott katolikus egyház tekintélyének helyreállításán fog munkálkodni, egész életét ennek a nagy és nemes feladatnak kívánja szentelni. Elhatározásukat egy memorandumban tudatták a pápával, III. Pállal, ő azonban évekig nem akart tudomást venni róluk. Végül – a “hét fogadalmas testvér” hatalmas pártfogóinak, mindenekelőtt Ortiz spanyol bíborosnak a közbenjárására – a szentatya mégis hajlandó volt megismerkedni az időközben jelentősen megszaporodott csapat elképzeléseivel. A pápa engedélyezte, hogy néhányukat – közöttük a csoport vezetőjét, Loyolai Ignácot – bármely püspök pappá szentelhesse. A magát Jézus Társaságnak (spanyolul: Compańia de Jesús, olaszul: Compagnia di Gesů) nevező gyülekezet ezzel korántsem érte be, mindenképpen szerette volna működését, pozícióját hivatalosan is megerősíteni, ezért Loyolai Ignác minden követ megmozgatott, hogy III. Pál fogadja. Közben a jezsuiták – e néven váltak ismertté világszerte – nagy hatású prédikációkkal, az éhezők és a nélkülözők megsegítésére szervezett gyűjtésekkel, a súlyos betegek önzetlen ápolásával igyekeztek hatni a szélesebb néptömegekre is. A pápa végül színe elé engedte Loyolát és két társát. Meggyőződhetett az egyház iránti fanatikus odaadásukról, valamint a tudományokban és a teológiában való rendkívüli jártasságukról. 1540. szeptember 27-i keltezéssel kiadta “Regimini militantis Ecclesiae” kezdetű bulláját, amelyben engedélyezte a Jézus Társaság felállítását, és jóváhagyta Loyola alkotmánytervezetét – bizonyos megszorítással: a rend csak hatvan tagot számlálhatott (ez azonban csak rövid ideig volt hatályban) (1, 2).
Így kezdődött tehát annak a rendnek a története, amely meghatározó szerepet játszott a katolikus egyház megújhodásában és az ellenreformáció térnyerésében. A Jézus Társaság első generálisává Loyolai Ignácot választották meg, aki egy igen szigorú szabályzatban rögzítette a jezsuiták feladatait, s olyan fizikai és lelki fegyelmet követelt meg tőlük, amelyet még a hadsereg is megirigyelhetett volna. A jezsuiták, más szerzetesrendektől eltérően több területen is igyekeztek tevékenykedni. A katolikus egyházzal kapcsolatos elméleti kérdésekben és vitákban igen gyakran a jezsuiták mondták ki a végső szót. Számos uralkodónak, nagy befolyású főúrnak jezsuita gyóntatója volt, aki így világi ügyekben is tanácsokat adhatott, miközben fontos titkok tudójává is vált (3). Ennél is lényegesebb volt azonban, hogy a jezsuiták irányították a katolikus egyház közép- és főiskoláit, tehát meghatározták az oktatás szellemét.
Bennünket azonban leginkább a jezsuitáknak az a tevékenysége érdekel, amely a világ különböző térségeiben végzett missziós munkával fonódott össze. Amerika fölfedezését követően Európa tengerjáró nemzetei – a spanyolok és a portugálok mellett az angolok, a franciák és a hollandok is – felismerték a meghódított új területek fölötti uralom gazdasági és politikai jelentőségét, ezért folyamatosan indították hajóikat és expedícióikat nyugat felé. A spanyolok kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a fegyverekkel végrehajtott birtokbavétel mellett szellemileg is megszerezzék a hatalmat a bennszülöttek fölött, akiket akár erőszakkal is a keresztény hitre kívántak téríteni. A Kolumbusz nyomában érkező kalandorok és konkvisztádorok nem válogattak az eszközökben, s módszereiket sokszor a katolikus egyház vezetői sem ellenezték, de legalábbis hallgatólagosan eltűrték. A tengeren túli hittérítés feladatára azonban először a portugálok választottak jezsuitákat. 1542. április 7-én indult el Xavéri Ferenc – a hét fogadalomtevő egyike – és két híve az indiai portugál gyarmatokra. Loyolai Ignác harcostársa olyan képességeket és tulajdonságokat egyesített magában, amelyek valóban alkalmassá tették erre a vállalkozásra (4). A hit kérdéseiben következetes, sőt fanatikus volt, ugyanakkor korábban kemény katonai kiképzést kapott, tehát szükség esetén egy sereget is elvezetett. Volt érzéke a politikához és a kereskedelemhez, s mindez nagy adag ravaszsággal is párosult. A portugál király, III. János környezetében hamarosan felismerték azt is, hogy egy gyarmati misszió vezetéséhez nem elég a vallásos megszállottság, az ismeretlen terepen váratlan helyzetek és meglepetések is adódhatnak, s ezekre nem árt már jó előre felkészülni. Ezért misszionáriusképző kollégiumokat hoztak létre, ahol a hittérítők a gyarmatok bennszülötteinek nyelvét, szokásait tanulmányozták, ismerkedtek a kereskedelem, a földművelés és az állattenyésztés fortélyaival, hogy szükség esetén erre is megtanítsák az indiánokat, az etiópokat, a japánokat stb. A misszionáriusképzésben a jezsuiták jeleskedtek, s a jezsuita hittérítők bizonyultak a legeredményesebbeknek is, legyen szó akár Indiáról, akár Latin-Amerikáról. Ahogy a Jézus Társaság egyre inkább gyökeret vert Európa más katolikus országaiban – pl. a Habsburg Birodalomban, a töröktől megkímélt magyarországi területeken és másutt -, úgy nőtt a nem spanyol és portugál nemzetiségű hittérítők száma is. A 17. században már francia, német és olasz jezsuiták is szép számban akadtak soraikban, sőt felbukkantak az első magyar misszionáriusok is.
II
Magyarországra Oláh Miklós esztergomi érsek hívta be a jezsuitákat, hogy a segítségükkel (5) úrrá legyen a lutheri tanok nyomán a magyar katolikus egyházban támadt zűrzavaros helyzeten. A rend generálisa, Loyolai Ignác nem látta értelmét ennek, mert úgy tájékoztatták, hogy a legtöbb magyar főúr áttért a protestáns hitre. Ezért csak néhány évvel a rendalapító halála után, 1561-ben jöttek Magyarországra az első jezsuiták: a német Canisius Péter és a spanyol Juan Victoria, aki mellesleg Canisius unokaöccse volt. Nyomukban hamarosan további tíz páter érkezett Nagyszombatba, ahol létrehozták a Jézus Társaság első magyarországi rendházát. 1566-ban az első magyar nemzetiségű jezsuita, Hernáth Péter lett a házfőnök (6), akinek nem volt könnyű a helyzete, mivel a jezsuitáknak adományozott vágsellyei és znióváraljai prépostság csak formálisan vált a tulajdonukká, jövedelmükkel továbbra is a korábbi kisajátítók – a protestáns hitre áttért főurak – gazdálkodtak. A törökök is gyakran felbukkantak a vidéken, ráadásul leégett a nagyszombati rendház épülete, s ez arra késztette a Jézus Társaság harmadik generálisát, Borgia pátert, hogy feloszlassa a nagyszombati rendházat. Az indulás tehát nem volt a legszerencsésebb, de ezekben az években, évtizedekben már számos szép reményű magyarországi fiatalember tanult a római jezsuitaképző intézetben, aCollegium Germanico-Hungaricumban, és készült arra a szerepre, amelyet majd a magyarországi ellenreformációban fog betölteni. Köztük volt Pázmány Péter, Lósy Imre, Lippay György, Csáki Miklós, Eszterházy Imre, Barkóczy Ferenc – valamennyien esztergomi érsekek lettek -, valamint több, később magas főpapi méltóságot betöltő személy.
A jezsuiták újabb hulláma az 1570-es évek második felében érkezett a történelmi Magyarországra, pontosabban Erdélybe, ahová Báthori István erdélyi fejedelem hívta őket (7).Jövetelük a protestáns többségű fejedelemségben vegyes érzelmeket keltett, sőt néhány jeles protestáns prédikátor, mint Sylvester János, Méliusz Péter, Heltai Gáspár hevesen tiltakozott jelenlétük miatt. A 17. század első évtizedeiben a magyarországi jezsuiták központja ismét Nagyszombat lett, ahol új rendház épült, sőt Pázmány Péter kezdeményezésére 1635-ben megalakult az ország legjelentősebb felsőoktatási intézménye. A nagyszombati egyetem a magyarországi ellenreformáció egyik szellemi mozgatórugójává vált, s miután a Habsburgoknak sikerült kiűzniük Magyarországról a törököket, lényegében a protestánsokat is térdre kényszerítették. A magyarországi jezsuiták a siker csúcsára érve – paradox módon – motiváció nélkül maradtak. Az országban működő jezsuita középiskolák (pl. Sopron, Győr, Trencsén, Buda) és felsőfokú oktatási intézetek (pl. Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár) tanári kara már nem tudott újabb személyeket befogadni, kevés volt azoknak a magyar főuraknak a száma is, akik jezsuita gyóntatópapra tartottak igényt, így sok fiatal szerzetes külföldön keresett magának alkalmas feladatot. Voltak, akik külföldi katolikus középiskolák vagy egyetemek tanárai lettek, mások diplomáciai szolgálatba álltak, s nem volt elhanyagolható azok száma sem, akik Európán kívül, elsősorban Amerikában vállaltak missziós feladatot. A magyar származású jezsuita misszionáriusok száma különösen a 18. század húszas-harmincas éveitől kezdve nőtt meg, amit nagy bizonyossággal azzal is kapcsolatba lehet hozni, hogy ebben az időben egy magyar ember, Melczer Mihály volt az ausztriai rendtartomány főnöke. A következő oldalakon ezekről a bátor, tudós férfiakról lesz szó, akik hittérítő és közösségszervező munkájuk mellett feltérképezték Amerika addig ismeretlen vidékeit, leírták a bejárt területek növény- és állatvilágát, s természetesen alaposan tanulmányozták az indiánok életmódját, szokásait és hiedelemvilágát is. Ez a hatalmas tudományos munka a magyar tudománytörténetnek is szerves része, éppen ezért fontos, hogy legalább vázlatosan áttekintsük a magyar jezsuiták latin-amerikai tevékenységét.
III
Szabó László, az Argentínában letelepedett magyar újságíró, aki évtizedeken át kutatta a Dél-Amerikában fellelhető magyar vonatkozású dokumentumokat Magyar múlt Dél-Amerikában (1519-1900) című könyvében a következőket írta: “A magyar jezsuita hithirdetők működésének felderítése, tisztázása sok akadályba, néha csaknem elképzelhetetlen nehézségbe ütközik. Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk azt, hogy a katonai mintájú szervezetbe tömörült rend, amelynek működése jóformán az egész akkor ismert világra kiterjedt, tartományokra volt beosztva, mint ahogy ma is. Minden tartomány élén egy tartományfőnök, a provinciális állt. Mivel Magyarország nagy része török hódoltság alatt volt akkoriban, magyar tartomány nem létezett. A nyugati és a felvidéki vármegyéket magában foglaló Királyi Magyarország a jezsuiták ausztriai tartományához tartozott. E tény következtében minden Spanyol- és Portugál-Amerikában működő magyar jezsuita ausztriai németként volt nyilvántartva. Családnevük, akárcsak a német, cseh vagy horvát hittérítőké, legtöbbször elferdítve fordul elő, vagy tudatosan latinosítódik el, hogy a bennszülött világi papság esetleges bizalmatlanságának vagy féltékenységének elejét vegye” (8). A latin-amerikai levéltárakban erre vonatkozó dokumentum csak elszórtan található, talán többet árulnának el az európai jezsuita archívumok, bár a Jézus Társaság dél-amerikai hittérítő tevékenységének szomorú fináléját ismerve még ebben sem reménykedhetünk túlságosan. Amit mégis tudunk a különböző nemzetiségű – köztük magyar – jezsuita misszionáriusokról, azt elsősorban nekik maguknak köszönhetjük, hiszen időnként levélben tájékoztatták feljebbvalóikat, otthon maradt hozzátartozóikat az amerikai indiánok körében eltöltött hétköznapjaikról és munkálkodásukról, sőt, mint majd látni fogjuk, feljegyzéseiket, rajzaikat vagy egy-egy kiadásra szánt mű kéziratát is sikerült Európába juttatniuk.
Ennyit elöljáróban, s most már szegődjünk azoknak a magyaroknak a nyomába, akiket hitük, meggyőződésük és küldetéstudatuk az óceán túlsó partjára vezérelt (9, 10, 11, 12)!
Rátkay János
Az első magyar jezsuita igehirdető Amerika földjén, akinek az életéről és tevékenységéről megbízható adatok is rendelkezésre állnak, Rátkay János volt. Ács Tivadar történeti kutatásai nyomán (13) tudunk egy másik Rátkayról is, Miklósról, aki feltehetően már az 1620-as években megfordult Mexikóban, de személyéről egyéb adatok nem ismeretesek. Rátkay János egy előkelő és gazdag dunántúli nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1647. május 22-én a Rátkayak stájerországi birtokán, Pettauban. A Habsburg-párti apa kapcsolatait kihasználva elérte, hogy János fia már 13 évesen apródként a császári udvarba kerüljön. I. Lipót pártfogásába is vette a korához képest komoly és erősen vallásos érzelmű fiút, neki azonban nem volt túlságosan ínyére az udvari etikett és az üres pompa, ezért környezetének nagy megrökönyödésére 17 éves korában beiratkozott a nagyszombati jezsuita kollégiumba, ahol néhány évvel később pappá szentelték, és a szükséges szertartásokat elvégezve a Jézus Társaság tagja lett. 31 évesen úgy döntött, hogy missziós szolgálatra jelentkezik Amerikába. Ehhez a császártól kért engedélyt, aki hasztalan igyekezett őt tervétől eltántorítani. Végül áldását adta az utazásra. Rátkay János három hónap múlva már Sevillában, az egyik misszionáriusképző kollégiumban volt, ahol alapos elméleti és gyakorlati kiképzést kapott. Hogy fogalmunk legyen arról, mi mindent tanultak a leendő amerikai igehirdetők ebben az intézetben, idézzünk Rátkay egyik, már Amerikában keltezett leveléből: “Két esztendőt töltöttem Sevillában, mindenekelőtt jól megtanultam spanyolul, és a mexikói indiánok több nyelvjárásába is betekinthettem. Társaimmal egyetemben nem csupán csillagászatból, mértanból és egyéb hasznos tudományokból nyertünk oktatást, hanem minden fajtájú kézművességből is, amíg csak tökéletesen el nem sajátítottuk mindezt. Megtanultunk mágneses iránytűt, napórát, asztrolábot szerkeszteni, ruhákat szabni és varrni, sőt még a kovács-, bognár- és az asztalosmesterséget is elsajátítottuk, hogy tudásunkat a megkeresztelt indiánokra átruházhassuk.” (14) Ebből a néhány sorból is kiderül, hogy a kiképzés során szinte minden elképzelhető feladatra és helyzetre felkészítették a hittérítőket, de az ismeretlen terepen még így is jócskán adódtak meglepetések és váratlan bonyodalmak, amelyek Rátkay életét is megkeserítették. Rátkay János és társai 1680. július 11-én szálltak hajóra Cádizban. Vitorlásuk Puerto Rico és Veracruz érintésével három hónap múlva, október 10-én érkezett meg Mexikóba. Rátkay a következő év januárjában kelt útra észak felé, azokra a területekre, ahová az európaiak csak ritkán vetődtek el, s az első adandó alkalommal vissza is fordultak. Őt és két társát – Kühne és Neumann német jezsuita pátert – a mai Kalifornia déli részében, a mexikói-amerikai határ mentén igen harcias bennszülöttek, a tarahumara indiánok fogadták, és különösebben nem örültek megjelenésüknek. Ennek ellenére a térítő munka ígéretesen haladt, amit nyilván elősegített az is, hogy Rátkay különböző gabonaféléket – búzát, zabot -, valamint európai gyümölcsfajtákat és kerti veteményeket honosított meg ott, és termesztésükre az indiánokat is igyekezett megtanítani. A nehéz terepviszonyok és a bizalmatlan indiánok a két németet elkedvetlenítették, úgyhogy egy idő után magára hagyták Rátkayt, aki ennek ellenére is kitartott és folytatta munkáját az általa megalapított Carichi redukcióban (így nevezik az Amerikában létrehozott misszionáriusi településeket). A nehéz fizikai munka, a sok nélkülözés felőrölte Rátkay egészségét és négy évvel missziós munkája megkezdését követően, 1684. november 9-én meghalt. Még 38 éves sem volt. Egy francia történész – Decorme – szerint Rátkay halálát mérgezés okozta. Állítólag az indiánok tették el láb alól, mert megelégelték a túl sok korlátozást és a lelki alkatuktól idegen vallási szertartásokat. Rátkay János tevékenységének emlékét néhány levél őrzi. Ezek közül kettő egy 1728-ban Augsburgban kiadott könyvben (Stöcklein: Die Neue Welt) jelent meg. A levelekben a Colorado folyó völgyének természeti viszonyairól és az ott élő népek szokásairól számol be.
Koncság Nándor
Az észak- és közép-amerikai jezsuita misszionáriusok között viszonylag kevesebb volt a magyar nemzetiségű, mint a Dél-Amerikában tevékenykedők soraiban. Közülük Rátkay János mellett Koncság Nándor az, akiről viszonylag megbízható adataink vannak, a többiek – Kelp János, Neumayer Gyula, Sárosi Nándor, Sövényfalvy Dávid – nevét Ács Tivadar (15) csupán megemlíti, megjegyezve, hogy valamikor a 18. század első felében Észak-Amerikában és Mexikóban tevékenykedtek. Balázs Dénes ezzel kapcsolatban megállapítja: munkásságuk feltárása a jövő kutatóira vár (16).
Koncság Nándor származása vitatott. Vannak, akik horvát nemzetiségűnek tartják, amit megerősíteni látszik az is, hogy Horvátországban, Varasdon született 1703. december 2-án. Szülei azonban hamarosan Budára költöztek, és a kis Nándor már itt kezdte az elemi iskolát. Koncság 16 évesen a jezsuiták trencséni újoncképző kollégiumába jelentkezett (1719. október 22-én lépett be a rendbe), majd tanulmányait a grazi jezsuita egyetemen folytatta, ahol pappá szentelték. Előbb Budán humán tárgyakat tanított, sőt latin verseket is írt (Nagadia. Buda, 1728). Ezt követően missziós szolgálatra jelentkezett, amelyhez megkapta felettesei jóváhagyását, és a spanyolországi kiképzést követően 1730-ban érkezett meg Mexikóba. Másfél évvel később azzal bízták meg, hogy induljon el Dél-Kaliforniába, szinte ugyanoda, ahol 50 évvel korábban már Rátkay János is működött. Koncság az egyetemen komoly kartográfiai képzést kapott, ezért nem jelentett számára különösebb gondot, hogy részletesen feltérképezze az addig jobbára csak elbeszélésekből ismert vidéket. Élményeiről 1731. április 14-i keltezéssel levelet írt egyik rendtársának, Neumayer Györgynek (vagy Gyulának?). Utazásai során naplót is vezetett, ez először spanyolul (Diario de Viajes en California – Kaliforniai utazások naplója), majd angol, német és francia fordításban jelent meg. Szabó László szerint Koncság volt az, aki bebizonyította, hogy az addig szigetnek vélt Alsó-Kalifornia valójában félsziget. A magyar hittérítő útja során bejárta és feltárta Mexikó északi részét, Kaliforniát, Arizona sivatagos tájait, a Colorado folyó völgyét és kanyonjait, s eljutott a mai Új-Mexikó területére is. Két misszióállomást és redukciót alapított:Nuestra Seńora de los Dolores (1745), Santa Gertrudis (1751). 1746-ban a San Ignacio redukció irányításával bízták meg. Itt egy templomot építtetett és 600 cochimíes indiánt keresztelt meg. Több mint két évtizedes eredményes hittérítő munkásságának elismeréseként 1753-ban Koncság Nándort a mexikói redukciók vizitorává (felügyelőjévé) nevezték ki. Ez a feladat egyben azt is jelentette, hogy állandóan úton volt, és lényegében egész Mexikót bejárta. Halálának körülményei nem tisztázottak: 1759. szeptember 10-én hunyt el.
Rér János
Az eddigiekben azokról a magyar jezsuitákról volt szó, akik Észak-Amerikában, illetve Mexikóban tevékenykedtek. A fennmaradt dokumentumok alapján viszont arra kell következtetni, hogy Dél-Amerika különböző területein jóval több magyar hittérítő működött. Azok száma, akiket név szerint is ismerünk, meghaladja a húszat, de ennél minden bizonnyal többen voltak, s nem kizárt, hogy a levéltári kutatások nyomán újabb nevek bukkannak fel. A dél-amerikai magyar misszionáriusok sorát Rér Jánossal kezdjük, akinek származása körül ugyancsak sok a bizonytalanság. 1691. december 25-én – állítólag – Prágában látta meg a napvilágot, s ebből sokan arra következtetnek, hogy cseh vagy német lehetett. Elgondolkoztatók viszont egy magyar jezsuita misszionárius, Zakarjás János (róla még lesz szó) Limából Magyarországra küldött levelének következő – Rér Jánosra vonatkozó – sorai: “Tiszántúl, Magyarországon született, és 12 éves koráig ott is nevelkedett, azután Csehországban a társaságba lépett, majd a perui missziót nyerte el, ahonnan 16 évi fárasztó munkásság után Limába hivatott a mathesis tanítására.” (17) Zakarjás ugyan harminc évvel fiatalabb volt Rérnél, de feltehetően személyesen is ismerték egymást, hiszen az 1750-es években mindketten Limában éltek. Rér János valószínűleg az 1710-es évek végén vagy az 1720-as évek elején érkezett meg Dél-Amerikába, ahol kezdetben hittérítőként működött, majd a limai Colegio San Martín matematikaprofesszoraként 15 évig tanított, s élete utolsó éveiben ismét visszatért az indiánok közé, hogy folytassa misszionáriusi munkáját. Szabó László szerint Rér János alkalmazta először és terjesztette el a földrengésektől gyakran sújtott Limában a magyar népi építészetben jól ismert tapasztott sövényfonatú boronafalakat, tetőket és mennyezeteket, amelyek lényegesen ellenállóbbaknak bizonyultak a korábbi megoldásokhoz viszonyítva. 1746-ban egy hatalmas földrengés következtében leomlott a limai székesegyház mennyezete, amelyet Rér János tervei alapján ún. sövénybetétes technikával építettek újjá és még ma is szilárdan áll. Buschiazzo argentin építészmérnök és művészettörténész szerint Rér további limai épületeket is tervezett. Neki tulajdonítja a San Carlos-templomot, amely ma a Nemzeti Panteon épülete, valamint a de las Huérfanas- és a del Logicado-templomot is (18). Rér János halálának pontos időpontját nem ismerjük. Szabó László szerint 1758-ban, Balázs Dénes szerint 1756-ban halt meg.
Brentán Károly
A Jézus Társaságba való belépést szigorú feltételekhez kötötték, és a rend tagjaitól odaadó engedelmességet és megingathatatlan hitet követeltek meg. Aki viszont példásan teljesítette feladatait, az joggal számíthatott az előmenetelre is, függetlenül attól, milyen volt a nemzetisége. Mindezt csak azért említem, mert több magyar jezsuita is magas posztot töltött be a Jézus Társaság hierarchiájában. Közéjük tartozott Brentán Károly is, aki Komáromban született 1694. augusztus 23-án. Tanulmányait a nagyszombati kollégiumban végezte, 1714-ben lett a rend tagja, majd missziós szolgálatra jelentkezett, és a sevillai misszionáriusképző tanfolyamot elvégezve Dél-Amerikába ment. Szabó László szerint 1722-ben, Balázs Dénes szerint 1724-ben érkezett meg Quitóba, Ecuador fővárosába. A spanyolok a Csendes-óceán mentén elterülő dél-amerikai birtokaikat rendszerint úgy közelítették meg, hogy az Atlanti-óceánon egészen Panamáig hajóztak, ott átkeltek a viszonylag keskeny szárazföldön, majd ismét hajóra szálltak, és a kívánt helyre vitorláztak. Brentán 14 évig az Amazonas folyó egyik legnagyobb mellékága, a Marańon mentén végzett misszionáriusi munkát a már létező és az általa életre hívott új redukciókban. Először az andoa indiánok között élt, később felkereste az omagua, miguiano, amaono és parano népcsoportot is. 1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé. Brentán Károly jó emberismeretének és zseniális nyelvtehetségének köszönhetően nagyszerűen kijött a bennszülöttekkel, akiket megtanított a földművelésre is. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert egyik-másik indián törzs körében még mindennapos dolognak számított a kannibalizmus. A koponyavadász jameo indiánok nyelvén Brentán még egy katekizmust is szerkesztett, hogy ezzel is elősegítse a katolikus hitre való áttérésüket. A helyenként szinte áthatolhatatlan őserdőben törékeny csónakon közlekedett, s közben szüntelenül rajzolt és jegyzetelt. Megfigyelte a növény- és állatvilágot, képeken örökítette meg az érdekes vagy korábban nem ismert fajokat, s a rögtönzött térképvázlatokon feltüntette a fontosabb tereppontokat és domborzati sajátosságokat is. Neki köszönhetjük a Marańon és az Ucayali összefolyásánál elterülő vidék első részletes leírását, s ő volt az első európai, aki felhatolt a Nanay és az Itatay folyón.
1736-ban – Szabó László elmondása szerint (19) – egy érdekes találkozásra került sor a Marańon folyón. Az omagua indiánok földjén hittérítést végző Brentán portugál misszionáriusokba botlott. Ők nyugat felé haladtak csónakjukon az Amazonason, s nem is vették észre, hogy már elhagyták a portugál fennhatóság alá tartozó területeket. Itt kell elmondani, hogy a jezsuiták között csak elvétve fordult elő nemzetiségi konfliktus, sokkal inkább az összetartás és a szolidaritás jellemezte őket, ennek ellenére kapcsolataikra – legalábbis Dél-Amerikában – kihatott a spanyol-portugál rivalizálás. Brentán Károly figyelmeztette is portugál szolgálatban álló rendtársait, hogy spanyol fennhatóságú területre érkeztek. A vita azonban igen baráti hangnemben folyt, kivált azután, hogy kiderült: a portugál misszionáriusok vezetője ugyancsak egy magyar ember, Fáy Dávid. A történet egyetlen szépséghibája, hogy nem igaz. A spanyol-portugál vetélkedés természetesen megszokott dolog volt, de Brentán Károly az említett időpontban nem találkozhatott Fáy Dáviddal, mert ő akkor még Bécsben és Nagyszombatban diákoskodott, s csak 1752-ben lépett először Dél-Amerika földjére, ekkor viszont Brentán Károly már Itáliában tartózkodott.
A rend elöljárói felfigyeltek Brentán Károly szorgalmas és eredményes hittérítő munkájára, ezért 1742-ben elöljárónak (provinciálisnak) jelölték őt a Jézus Társaság quitói tartományába. Ezt a tisztet 1744 és 1747 között töltötte be. A quitói tartomány magában foglalta nemcsak a mai Ecuadort, hanem Kolumbia déli és Peru északi részét is, s Brentán atyának egy ilyen hatalmas területet kellett hivatalból bejárnia. A provinciálisok között egyébként ő volt az első, aki ezt véghez is vitte. 1743-ban két, Panamába tartó fiatal jezsuita társaságában nem a jóval kényelmesebbnek ígérkező tengeri útvonalon, hanem a szárazföldön indult el észak felé, az Andok keleti oldala mentén. Az őserdők és mocsarak már önmagukban is rendkívüli akadályt jelentettek, de az ott élő vérszívó rovarok és mérges állatok, a nagy testű macskafélék csak fokozták a veszélyt, s akkor még nem szóltunk a külvilágtól szinte teljesen elzárt, harcias indián törzsekről, amelyek mindmáig bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Az expedíció tulajdonképpeni kiindulópontja a kolumbiai Popayan városa volt, amelynek már akkoriban is több ezer lakosa volt. Az út első szakaszát csónakon tették meg, az Atrato folyón, majd bevették magukat a trópusi dzsungelbe, ahol kemény megpróbáltatások vártak az utazókra. Brentán, aki korábban már sok mindent tapasztalt és átélt, az utazásról szóló beszámolójában egyáltalán nem fukarkodott a nehézségeket ecsetelő jelzőkkel. A szó szoros értelmében több hónapig tartó küzdelem volt ez a vállalkozás, s bizonyára mindnyájan fellélegeztek, amikor 1744 februárjában szerencsésen megérkeztek Panamavárosba. Itt Brentán Károly találkozott a spanyol király megbízottjával, Dioniso de Alcado y Herrerával is, majd hajón tért vissza Guayaquil kikötőjébe, onnan pedig Quitóba. Ez a rendkívül merész és úttörő expedíció is bizonyítja Brentán Károly elszántságát és szinte kielégíthetetlen tudásvágyát. Mindig a szokatlan, újszerű megoldásokat kereste, s ha többféle lehetőség kínálkozott előtte, rendszerint a legnehezebben megvalósíthatót választotta. Szabó László említi, hogy Brentán kérésére a tiroli illetőségű, zenekedvelő von Zephyris atya felkereste a jameo és omagua indiánokat, és zenei oktatásban részesítette őket. Korábban ezek a bennszülöttek nem ismerték a zenét – jegyzi meg Szabó László (20) -, így az ecuadori Amazonas-vidék zenei folklórja tulajdonképpen barokk eredetű.
Amikor lejárt Brentán Károly négy évre szóló tartományfőnöki megbízatása, a rendtársak úgy határoztak, prokurátorként Rómába küldik őt, hogy képviselje a quitói tartományt. Afféle nagyköveti poszt volt ez, és mindenki úgy képzelte, hogy Brentán a jól ismert módon vág neki az útnak, tehát hajóra száll Guayaquilben, majd Panamából folytatja útját az Atlanti-óceánon át. Ő azonban hű maradt önmagához, és egy olyan útvonalat választott, amely nemcsak veszedelmesnek ígérkezett, hanem még jelentősen meg is hosszabbította az utazás időtartamát. Brentán Károly elhatározta, hogy végighajózik az Amazonason, és a folyó torkolatánál száll majd tengerre. Döntését feltehetően az motiválta, hogy az Amazonas felső és középső szakaszáról készített térképe hiányos volt, szerette volna berajzolni a Rio Napo és a Rio Negro torkolata közötti részt. 1748 januárjában indult el Quitóból egy spanyol hittérítő – Nicolás de la Torre – társaságában. Csónakon leereszkedtek a sebes vizű Rio Napón, majd az Amazonas zuhatagokkal tarkított szakaszán is szerencsésen túljutottak. A Rio Negro, vagyis a Fekete Folyó és az Amazonas találkozásánál fekvő Manaus városát úgy mellőzték el, hogy senki sem vette őket észre. Ekkor már régen a portugálok által birtokolt területen haladtak, s joggal kellett attól tartaniuk, hogy jelenlétüket esetleg nem nézik majd jó szemmel. A helyenként több kilométer széles Amazonason azonban jó esélyük volt arra, hogy nem látják meg őket. Óbidos városánál azonban a folyam jelentősen összeszűkül, s itt a két utazót feltartóztatták, sőt hosszabb időre őrizetbe is vették őket. Brentánék kérvénnyel fordultak a portugál kormányzóhoz, hogy engedélyezze továbbhaladásukat. Közben himlőjárvány tört ki a vidéken, ez is bonyolította helyzetüket, s még az a veszély is fennállt, hogy őket vádolják meg a ragályos betegség behurcolásával. Ezért jobbnak látták, ha az első adandó alkalommal kereket oldanak. Az éjszaka leple alatt csónakba ültek, és eljutottak egészen Gurupá városáig, ahol ismét csak elkapták őket. A tenger azonban már közel volt, így tovább folytathatták útjukat Gran Pará – vagyis a mai Belém – kikötővárosig. Itt azonban másfél évig kellett várniuk arra, hogy felszállhassanak egy Lisszabonba tartó hajóra. A kalandos utazás, túl azon, hogy sok érdekes megfigyelést tett, egy érdekes elsőséget is hozott Brentánnak: ő volt az első magyar ember, aki végighajózott az Amazonason. A teljesítmény értékét csak növeli, hogy mindezt egy törékeny lélekvesztőben tette meg, s közben még ügyelnie kellett a magával hozott rajzokra, feljegyzésekre és kéziratokra is, amelyeket Rómában szeretett volna közreadni.
Brentán Károly útja Quitóból Rómába teljes három évig tartott. 1751 elején érkezett meg az örök városba, ahol diplomáciai küldetése mellett főleg kéziratainak rendezésével volt elfoglalva. Két kötetben szerette volna megjelentetni a Marańon vidékének földrajzi viszonyait, növény- és állatvilágát, valamint az ott élő indián törzsek szokásait, életét és hiedelemvilágát bemutató művét – a címe ez lett volna:Marannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata -, amely jó néhány saját kezűleg rajzolt ábrát és térképet is tartalmazott volna. 1752 novemberében Rómából Genovába utazott, hogy ott egy nyomdásszal megbeszélje a részleteket, amikor az egyik közeli falucska vendégfogadójában rosszul lett és november 18-án meghalt. A sors kegyetlen játéka, hogy az annyi viszontagságot és hányattatást átvészelt értékes kézirat nyomtalanul eltűnt, csak az a térkép került elő, amelyet a könyv egyik mellékletének szánt. Ezt először Quitóban jelentették meg, majd Rómában is napvilágot látott. A rengeteg adatot és fontos megállapítást tartalmazó kézirat elkallódását azonban ez aligha ellensúlyozhatta; igaza van Balázs Dénesnek, amikor ezzel kapcsolatban az egyetemes tudomány pótolhatatlan veszteségéről beszél. Szabó László szerint sok évvel Brentán Károly halála után megjelent egy latin nyelven íródott munkája – Loyolaei Amazonici Prolusiones címmel -, ebben az Amazon-vidék jezsuita redukcióinak történetét foglalta össze, maga rajzolta térképekkel kiegészítve (21). Ez feltehetően nem a Genova közelében nyomtalanul eltűnt kézirat kiadása lesz.
Brentán Károly a Dél-Amerikában járt magyar jezsuita misszionáriusok egyik legjelesebbje volt. Szülővárosában, Komáromban minden bizonnyal megérdemelne egy emléktáblát is.
A paraguayi jezsuita állam
Az aligha vitatható, hogy a misszionáriusok tevékenységének legfontosabb része a terepen végzett hittérítő és közösségépítő munka. Ez kívánja meg a legtöbb lemondást, kitartást és türelmet, s a feladatra vállalkozónak mindig számolnia kell a kudarc lehetőségével is. Az őserdőkben és a civilizált világtól félreeső helyeken létrehozott missziós telepek és redukciók eleinte jobbára csak önmagukra hagyatkozhattak, később azonban kialakultak azok a nagyobb központok is, amelyek mind szellemileg, mind pedig anyagilag támogatták a magányosan tevékenykedő jezsuita misszionáriusokat. A Jézus Társaság nagy súlyt helyezett ezeknek a centrumoknak a folyamatos fejlesztésére, hiszen végső célja az volt, hogy az európaihoz hasonló, azzal egyenértékű civilizációt honosítson meg Latin-Amerikában is. A spanyol világi hatalom más okból, de ugyanúgy érdekelt volt ezeknek a központoknak a kialakításában, s ha az érdekek nem keresztezték egymást, hajlandónak mutatkozott együttműködni a jezsuitákkal. Annál is inkább, mivel a hittérítők munkájából gazdaságilag profitálhatott: a földművelésre vagy valamilyen mesterségre megtanított indiánok sokkal hatékonyabban dolgoztak a földeken, a nemesfémbányákban, esetleg szolgaként a ház körül. Olykor azonban a misszionáriusok munkája túlságosan is sikeresnek bizonyult, s olyan indián közösségek jöttek létre, amelyek már nemcsak veszélyeztették a spanyol gyarmati hatóságok érdekeit, hanem komoly gazdasági és katonai erőt is képviseltek, így egy konfliktus esetén szembeszállhattak a spanyol hatalommal. Természetesen ebben az esetben európai mintára megszervezett közösségekre, “államalakulatokra” kell gondolni, hiszen a nagy amerikai indián civilizációk és birodalmak – pl. az aztékok vagy az inkák magas szintre jutott és jól szervezett társadalma – a spanyol hódítók megjelenéséig fejlődtek és virágoztak. Sokatmondó tény, hogy ezek az új indián közösségek nem az egykori azték és inka birodalom területén, tehát Mexikóban és Peruban szerveződtek meg, hanem olyan vidékeken, ahol korábban az egyes törzsek elszórtan, egymásról nem is tudva éltek, szinte ősközösségi viszonyok között. Aligha kell külön is hangsúlyozni, hogy ez a spanyol gyarmatosítóknak egyáltalán nem volt ínyére, s egyre többször kerültek konfliktusba a Jézus Társaság tagjaival, akik a világi hatalom túlkapásai, sőt embertelen módszerei miatt gyakran tettek panaszt a madridi udvarnál vagy a pápánál. Nyilván ez az érdekellentét is szerepet játszott a jezsuita rend későbbi betiltásában, amelynek következményeiről még szó lesz.
Mielőtt bemutatnám az egyik legjelentősebb magyar jezsuita misszionárius, Orosz László dél-amerikai tevékenységét, tegyünk előbb egy kitérőt a paraguayi jezsuita állam kedvéért, amely a fentebb jellemzett független indián közösségek közül messze a legsikeresebbnek bizonyult. Erről az államról számtalan cikket és könyvet írtak már, s természetesen a vélemények is megoszlanak (22, 23). A jezsuitákkal nem rokonszenvező szerzők a rend mérhetetlen pénzsóvárságával és hatalomvágyával hozzák összefüggésbe ennek az államszervezetnek a létrehozását. Mások viszont úgy látják, hogy egy utópisztikus katolikus állam eszméje öltött testet ebben a több mint másfél évszázadig fennálló alakulatban. A jezsuiták választása nyilván nem véletlenül esett éppen erre a térségre. Itt olyan indián törzsek – a guaranik és a chiquitók – éltek, akik csak 120 évvel a kontinens felfedezése után kerültek először kapcsolatba az európaiakkal. Sem a spanyolok, sem a portugálok számára nem volt különösebben fontos ez a terület, amelyet őserdők borítottak, folyóit vízesések és zuhatagok tarkították. A bennszülöttek ismerték a szövést, a fonást és a fazekasságot, s kezdetleges földművelést is folytattak, de olyan kincseknek, amelyek a spanyol hódítókat érdekelték volna, nem voltak birtokában. A jezsuiták ezért 1612-ben különösebb nehézség nélkül “örök időkre” szóló bérleti jogot szereztek III. Fülöp spanyol királytól, aki minden megtérített indián után egy ezüstöt kapott évente. Az uralkodó dekrétumban erősítette meg ezt a szerződést, amely további előnyös kitételt is tartalmazott: megtiltotta a korona alattvalóinak – katonáknak, tisztviselőknek -, hogy az Uruguay, a Paraguay és a Paraná folyók övezte hatalmas területre lépjenek (ehhez egyedül az alkirálynak volt joga). Ma úgy mondanánk: a jezsuiták szabad kezet kaptak, és teljesen a saját belátásuk szerint járhattak el.
A területet dereglyékkel közelítették meg, s érkezésük ugyancsak megijesztette az indiánokat, akik addig fehér emberrel nem találkoztak. Később a misszionáriusoknak sikerült őket megnyerniük. Ebben segítségükre volt a guarani és a chiquito nyelv ismerete, valamint az ének és a zene, amely újdonság volt az indiánok számára. A különböző ajándékok, csecsebecsék is bizalmat ébresztettek bennük az idegen jövevények iránt, így viszonylag rövid idő alatt megkezdődhetett a jezsuita telepek kialakítása. Az indián falvak helyén – egységes terv alapján – jól megerősített településeket, redukciókat hoztak létre, amelyek központjában a templom állt, körülötte pedig a páterek kollégiuma és az iskola, valamint a temető kapott helyet. A redukcióban kórház is volt, s a derékszögben elrendezett utcákon maguk az indiánok ügyeltek a rendre. A jezsuiták szigorú, de igazságos törvényeket hoztak, eltörölték – a világon elsőként – a halálbüntetést, pontosan betartották a spanyol királlyal kötött szerződést, és szükség esetén fegyveres segítséget nyújtottak az alkirálynak. A települések a közigazgatási jellegű ügyekben maguk döntöttek, összefogta őket azonban a közös “külkereskedelmi és védelmi politika” , tehát a spanyol gyarmati hatóságokkal szemben egységesen léptek fel. Míg másutt az indiánokat rabszolgákként kezelték, az általuk lakott területeken rablógazdálkodás folyt, és az alapvető szempont a maximális nyereség biztosítása volt, addig a jezsuita államban átgondolt gazdaság- és munkaerő-politikával egy virágzó társadalmat sikerült létrehozni. A paraguayi jezsuita állam fénykorában 33 redukciót számlált, a nagyobbak a Paraná folyó jól hajózható középső szakasza mentén helyezkedtek el. A jezsuiták humánus bánásmódjukkal, a már korábban kialakult közösségi és családi kapcsolatokra építve elérték, hogy az őslakosok feltétel nélkül engedelmeskedjenek nekik és emellett még tiszteljék is őket. A közösségeket formálisan ugyan a kacikák – az indián törzsfőnökök – irányították, de a háttérben mindig ott voltak a misszionáriusok.
Nagyfokú realitásérzékről tanúskodott az is, hogy gondot fordítottak a települések védelmére. A redukciókat vizesárokkal és kősánccal vették körül, így valamennyi egy kis erőd volt, amelyet fegyverforgatásban is jártas indiánok vigyáztak. A mindennapok egyhangúságát a jezsuiták időnként látványos ünnepségekkel ellensúlyozták, ilyenkor a papok csillogó miseruhát öltöttek magukra, és már-már isteni lényekként jelentek meg az indiánok előtt.
A redukciókban magas szintre jutott a munkamegosztás. A jezsuiták ügyeltek arra, hogy lehetőleg minden kézműves mesterségnek legyenek művelői. A bennszülöttek között voltak kőművesek, asztalosok, tímárok, kovácsok, lábbelikészítők, sőt takácsok, hangszer- és órakészítők is. Jelentős és hatékony volt a haszonnövények – cukornád, dohány, rizs, tea – termesztése és az állattenyésztés. A paraguayi jezsuita állam hatalmas európai exportot bonyolított le, melyet a termékek jó minősége és alacsony ára tett lehetővé. Ezek a gazdasági sikerek felkeltették a spanyol gyarmati hatóságok, valamint a nem jezsuita papság irigységét. (A katolikus egyházban a jezsuiták legádázabb ellenfelei közé a ferencesek és a dominikánusok tartoztak, akik maguk is sokfelé végeztek misszionáriusi munkát.) Szinte hetente mentek a panaszok és a feljelentések Madridba, s ezek között olyan vádak is voltak, hogy a jezsuiták nem tartják tiszteletben a spanyol érdekeket, és elhanyagolják a spanyol nyelv oktatását az indiánok körében. Ezért 1743-ban királyi rendelettel utasították a jezsuitákat, hogy az őslakosokat tanítsák meg spanyolul. A spanyol nemzeti büszkeséget az is irritálhatta, hogy a 18. század derekán az öt latin-amerikai jezsuita tartományfőnök között egyetlen spanyol nemzetiségű személy sem akadt.
A jezsuiták elleni gyűlölet mind Európában, mind Amerikában egyre nagyobb méreteket öltött, s ez a paraguayi jezsuita államalakulat létét is veszélyeztette. A jezsuiták ezért fokozták az indiánok harci kiképzését, s a redukciókban komoly fegyverkészletet és hadianyagot halmoztak föl. Közel 400 spanyol és portugál zsoldos tiszt is szolgált a mintegy 15 ezer főt számláló, jól szervezett indián seregben, amely a spanyol alkirályt többször is kisegítette a portugálok elleni fegyveres konfliktusokban. A jezsuita állam területének hovatartozása régóta viszály forrása volt a spanyolok és a portugálok között, s ez is indokolta, hogy a jezsuiták folyamatosan erősítették a redukciók védelmét. A két fél – a jezsuiták kizárásával – végül kompromisszumot kötött, mégpedig a paraguayi államalakulat rovására, s hogy a megállapodásnak érvényt szerezzenek, a spanyol alkirály a portugálokkal közösen támadt az indiánokra. Az akciók azonban kudarcot vallottak, a bennszülöttek több ízben is visszaverték a rohamokat, sőt megfutamították a támadókat. A jezsuita állam napjai ennek ellenére meg voltak számlálva. Európában egyre több országban betiltották a Jézus Társaságot, elkobozták a rend javait. 1767-ben IV. Ferdinánd spanyol király is csatlakozott a jezsuitaellenes táborhoz. Bezáratta a spanyolországi jezsuita rendházakat, iskolákat, kollégiumokat, és kiutasította az országból a rend szerzeteseit. A királyi rendelet a spanyolok amerikai birtokaira is vonatkozott, ezért az összes jezsuitának el kellett hagynia posztját. Hogy a hatóságok biztosra menjenek, valamennyi jezsuita misszionáriust összeterelték és őrizetbe vették, majd láncra verve zsúfolt hajókon Spanyolországba szállították őket, ahol sokukat éveken át rabságban tartották. Néhány évvel korábban hasonló sorsra jutottak a portugál szolgálatban állt jezsuiták is. A redukciókat spanyol lovasság szállta meg, s a katonák arany után kutatva mindent leromboltak vagy felgyújtottak. Az indiánok nagy része szétszóródott a környező őserdőkben, másfél millióra becsült szarvasmarha- és lóállományuk, valamint a számba sem vett rengeteg baromfi és sertés a spanyoloké lett. A 19. század hetvenes éveiben egy angol utazó járt a térségben, és meglepő dologra figyelt fel: az őserdőből egy 18. századi opera tenoráriája zengett valamelyik indián ajkáról. Amikor az illetőt megkérdezte, honnan ismeri ezt a dallamot, azt a választ kapta, hogy az apjától tanulta, de a dallam eredetét nem ismerte. Az egykor virágzó jezsuita államra ma már csak a guarani és a chiquito indiánok között időnként felcsendülő barokk melódiák és az elszórtan fellelhető romok emlékeztetnek.
Orosz László
A magyar jezsuita hittérítők sorában bizonyos értelemben különleges helyet foglal el a Nagykapos közelében, Csicseren 1697. december 18-án született Orosz László. Csak többszöri próbálkozásra sikerült engedélyt kapnia, hogy Dél-Amerikába mehessen, végül a szó szoros értelmében vett hittérítő munkát mégsem végzett, ehelyett egyetemet vezetett, nyomdát alapított, és elévülhetetlen érdemeket szerzett az argentin szellemi élet kibontakozásának előmozdításában.
Gyermekkoráról nem sokat tudunk. Családja – Szabó László szerint (24) – 1291-ben szerezte a nemesi címet az egyik bátor felmenő révén, aki III. Endre királyunk seregében harcolva Bécs ostromakor még súlyos sebet is kapott, s nyilván ez volt a fájdalomdíj a meghozott áldozatért. Orosz László nagybátyja, Orosz Pál II. Rákóczi Ferenc tábornoka volt, s lovascsapataival két alkalommal is az osztrák főváros ellen vonult. Mindez nem éppen a nagy Habsburg-szimpátia megnyilvánulása volt, de a sors kifürkészhetetlen útjai olykor meghökkentő kanyarokat vesznek. A gyermek László ugyanis az ungvári elemi iskola elvégzése után a kassai jezsuita kollégiumba iratkozott, amelyet 1715-ben végzett el. Ebben az évben jelent meg Bártfán első – latinul írt – munkája, amelyben Loyolai Ignáccal foglalkozott (25). 1716. február 22-én lépett be a Jézus Társaságba, és néhány héttel később már a rend trencséni újoncházának lakója lett. Érkezésekor a következőket jegyezték be róla az évkönyvbe: “latin és magyar nyelvtudása jó, törve beszéli a német és a szlovák nyelvet” (26). 1718-ban a grazi jezsuita főiskolán folytatta tanulmányait, talán – ahogy Szabó László feltételezi (27) – német nyelvtudása elmélyítése céljából. Az ugyanis nem volt a legtökéletesebb, sőt a feljegyzések szerint német anyanyelvű rendtársait mindig mosolyra ingerelte, ha németül szólt hozzájuk. 1721-ben Gyöngyösre került, ahol egyszerre tanult és tanított a kollégiumban. Ekkoriban érlelődhetett meg benne az elhatározás, hogy misszionáriusként fog tevékenykedni valahol az Újvilágban. 1722. május 9-én írt először levelet ebben az ügyben Rómába a Jézus Társaság generálisának, de válaszra sem méltatták. A következő levelet egy évvel később már Bécsből keltezte, ahol a Pázmány Péter alapította Collegium Pazmaneum növendékeként csiszolta tudását. Az eredmény ezúttal is ugyanaz: választ nem kapott. Orosz Lászlót azonban nem olyan fából faragták, hogy az effajta kudarc meghátrálásra késztesse. 1726. március 30-i dátummal újabb levelet menesztett Rómába, Tamburini páterhez, a rend akkori generálisához, akit minden ékesszólását latba vetve igyekezett meggyőzni őszinte és megingathatatlan szándékáról. Eközben tudomására jutott, hogy egy csoport jezsuita hittérítő készül Spanyolországból Paraguay tartományba, ezért ismét levelet küldött Rómába. Nyomatékosan kérte a jóváhagyást, mivel az idő sürgetett. Végül megérkezett a beleegyezés, és Orosz László 1726. július 27-én sokadmagával Genovából a spanyolországi Sevillába hajózott, ahol két évig készült a misszionáriusi tevékenységre. Itt megtanult spanyolul, és elsajátította mindazokat az ismereteket, amelyekre egy hittérítőnek szüksége lehet az amerikai őserdőben. Pappá is Sevillában szentelték fel. A jezsuita misszionáriusképzőben egyébként nem ő volt az egyetlen magyar. Ott volt a budai születésű Limp Ferenc (róla még lesz szó) és egy dalmáciai eredetű, de magyarrá lett szépreményű fiatalember, Bakranin Lukács, aki azonban sohasem jutott el az Újvilágba, mert egy alattomos betegség következtében meghalt. Erről Orosz László 1727-ben levélben számolt be egyik magyarországi rendtársának: “Néhány napja, július 4-én, P. Bakranin Lukács, csodálatos türelemmel és nagy épületességgel viselt fájdalmas betegség után az ideig való életet fölcserélte az örökkévalóval. Halálát siratják a spanyol jezsuiták és az indiai [amerikai] ügyvivői. Annál keserűbben siratják, minél jobban szerették és becsülték épületes magatartása, nemkülönben kiváló tudása miatt. Mert egyszer, mikor meghívták őt hittudományi iskolai vitákra, ellenvetéseit olyan fényesen adta elő s fejtette ki, hogy a spanyol professzorok kénytelenek voltak beismerni, ez a magyar őket egy mélyen beléjük gyökerezett tévhitből segítette ki. Eddig ugyanis azt hitték, hogy Spanyolországon kívül a spekulatív tudományokat vagy kevésre becsülik, vagy nem komolyan űzik.” (28)
1728 tavaszán, a misszionáriusképző elvégzését követően Orosz László és rendtársai indulásra készen állva várták, hogy hajóra szállhassanak és elvitorlázzanak Dél-Amerikába. Spanyolország azonban ez idő tájt már nem az a tengeri nagyhatalom volt, mint az első újvilági felfedezések idején. Az angol flotta gyakran kellemetlenkedett a tengereken, sőt az is előfordult, hogy zár alá vette a Biscayai-öbölben fekvő spanyol kikötőket, vagy a Gibraltári-szoros környékén cirkált, hogy lecsaphasson egy-egy spanyol hajóra. Ilyen ok miatt késett a misszionáriusok kihajózása is, s vitorlásuk csak 1728. december 24-én hagyhatta el Cádiz kikötőjét. A San Francisco hetven ágyúval volt felszerelve, tehát komoly hadihajónak számított, s erejét növelte, hogy nem egyedül vágott neki a nagy óceánnak: vele tartott a San Bruno és a San Martín is. A három hajó don Francisco de Alzeybar kapitány vezénylete alatt állt, s természetesen nemcsak misszionáriusokat vitt magával, hanem telepeseket és katonákat is a két évvel korábban alapított montevideói helyőrségbe. Az Amerikába tartó spanyol hajók rendszerint a Kanári-szigeteken is megálltak, hogy friss élelemmel és vízzel töltsék fel a készleteket, sőt nemegyszer további utasok is csatlakoztak a fedélzeten tartózkodókhoz. A három vitorlás is horgonyt vetett, s csak 1729. január 31-én folytatta útját a La Plata-öböl felé. A következő két hónap meglehetősen mozgalmasan telt a hajókon. A zsúfoltság nyomasztóan hatott az emberek kedélyére, az egyik vitorláson majdnem zendülés tört ki, mert a katonák elégedetlenek voltak helyzetükkel. Szerencsére különösebb incidens nélkül futottak be 1729. március 27-én Montevideo kikötőjébe, amely akkoriban csupán néhány, vályogból épült viskóból állt, sőt voltak, akik nyers marhabőrből készült sátorban laktak. Elképzelhető, hogy az itt partra tett katonáknak hirtelenében még a zsúfolt hajófedélzet is kívánatosabb lett, mint a leendő szálláshelyük. De ez már egy másik történet, bennünket ennél jobban érdekel Orosz László sorsának alakulása. A flotta Montevideóból a Río La Plata – az Ezüstfolyó – torkolatában fekvő Buenos Airesbe vitorlázott, és április 14-én vetett horgonyt a partoknál. Mint Szabó László megjegyzi, akkoriban még igazi kikötő sem volt ott, ezért az utasokat egy kis vitorlás bárkára rakták át, amely a partig vitte őket, onnan pedig ökrös kordékkal vergődtek egészen a településig. A ma tízmilliós Buenos Aires akkortájt egy kis sárfészek volt csupán, s a jezsuita misszionáriusok nem is időztek ott sokáig. Hamarosan elutaztak Córdobába, a Paraguayi Rendtartomány székvárosába, amely a közel háromezer méter magas Córdobai-hegység tövében, festői környezetben feküdt Buenos Airestől mintegy 750 kilométernyire északnyugati irányban. Az ide érkező jezsuiták többsége hamarosan tovább utazott leendő állomáshelyére, s Orosz László is abban bízott, hogy Bolíviában, a mocsaras és alig áthatolható őserdőkben élő csiriguano indiánok között végzi majd hittérítő munkáját. Feletteseinek azonban más terveik voltak vele. Mivel felismerték sokoldalú tudását, oktatói képességét, úgy döntöttek, hogy a córdobai egyetemen bölcseletre és hittudományra tanítsa a leendő teológusokat. Orosz László kissé csalódottan fogadta ezt a határozatot, s másfél évvel később is érződik még némi keserűség egykori grazi professzorához írt levelének soraiban: “Jómagam Tucumán földjén, a córdobai főkollégiumban lakom, s megvallom, szégyenemre, hogy itt, nyilván Isten rendeléséből, talán, hogy bűneimért vezekeljek, a bölcselet előadására vagyok kárhoztatva. Hej, érdemes volt-e a vértanúi pálma reményében, s azzal az égő vággyal eltelve, hogy az apostolok példájára, élve-halva a pogányok közt hirdethetem az Evangéliumot, ezerszeres életveszély között áthajóznom a tengeren, hogy azután ideérkezvén, Krisztus helyett Arisztotelészt hirdessem az iskolában? Tisztelendőséged talán nevet ezen, én azonban siránkozom rajta” . (29)
Ez a részlet jól jellemzi, mennyire erősen élt a jezsuitákban az a vágy, hogy az Isten szolgálatában akár életüket is feláldozzák, mert a mártírhalált tartották a legszebb dolognak a világon. Orosz László számára azonban mást rendelt a sors. 1734-ben kinevezték a córdobai egyetem rektorává, és nem is engedték meg neki, hogy a tanári pályát felcserélje a hittérítő munkával. Pedig több alkalommal is önként jelentkezett erre a feladatra, például amikor Patagóniába kerestek hittérítőket a harcias és elszánt pampa-indiánok megszelídítésére. Machoni tartományfőnök tisztában volt Orosz László képességeivel és az egyetem felvirágoztatásában szerzett érdemeivel, ezért határozottan elutasította a kérvényt, sőt hogy még jobban Córdobához láncolja Oroszt, kinevezte őt személyi titkárává. A magyar jezsuita kénytelen volt elfogadni felettese döntését, annyit azonban mégis sikerült elérnie, hogy legalább megnézhetett néhány redukciót. Addig ugyanis még egyetlenegyet sem látott. A tartományfőnök szabadságot adott titkárának, és “visitadori” megbízatással kiküldte őt terepszemlére a 30 paraguayi redukcióba. Utazásáról egy hosszú levélben számolt be Raab Istvánnak, a pozsonyi jezsuita kollégium rektorának. Ebben egyebek mellett leírta, mennyire hitbuzgók az indiánok, naponta imádkoznak, megtartják a böjtöt. De nemcsak ebben hasonlítottak az európaiakhoz. “Ugyanígy nem maradnak el indiánjaink az európaiaktól szorgalomban, munkaszeretetben és a különböző mesterségekre való alkalmasságban sem – írja -. Az építőművészetben már elég sokra vitték. Templomaikat a művészet minden szabálya szerint díszes pompával és széles terjedelemben építik meg. Most éppen az olasz Primoli János testvér felügyeletével a Szent Mihály-misszióban építenek egy jókora templomot csupa kockakövekből; másikat a Szentháromság-misszióban, amely, ha elkészül, az előbbinél is kiválóbb lesz (…) A mészkő általános hiánya az oka annak, hogy az itteni templomok nem olyan hosszú életűek, mint amilyenek az európaiak. Itt a tetőzet nem nyugszik a főfalakon, amelyek nem bírnának ekkora megterhelést hordani, hanem vastag és erős oszlopokon, amelyeket az urunday nevű fából ácsolnak. Az urunday-fa nehéz, mint a kő, színe hasonló a diófához, de vörösebb és sötét foltok vannak rajta. Majdnem olyan kemény, mint a csont vagy a szaru. Azt mondják, hogy száz év alatt sem korhad el, még a föld alá ásva sem.” (30) A továbbiakban Orosz leírja az indiánok lakóházait, a falvak elrendezését és dicséri a bennszülöttek ügyességét a fegyverforgatásban és a különböző sportjátékokban. Majd áttér a földművelés ismertetésére: “Kertjeiket, szántóföldjeiket európai módra művelik. Ezek megteremnek számukra mindenfajta gyümölcsöt, füvet és zöldséget, az európaiakat kissé szűkebben. Közönséges ételük többnyire a kukorica, azonkívül a mandióka és a batáta. A húsételek közül legjobban a szarvasmarha nyelvét kedvelik” . (31)
Orosz László beszámolója sok érdekes tényt közöl, de meg kell jegyezni azt is, hogy a viszonylag rövid ideig tartó szemleúton elsősorban nyilván a pozitívumokra figyelt fel, vagyis azt látta, amit látni is szeretett volna. Azért nem hallgatja el a kudarcokat sem: “…sokukat közülük visszatart a kereszténység elfogadásától, noha egyébként nem vetik meg szent törvényeinket, az, hogy mint keresztényeknek egy meghatározott faluban állandóan le kellene telepedniük, s közös életmódot folytatniuk. Az indiánok közül sokan hozzá vannak szokva a kóbor vándorélethez, hogy soha hosszabb ideig nem maradnak egy helyen, és sehol sincs maradandó lakhelyük. A mi P(ater) Ximénez Bertalanunk, öreg és apostoli férfiú, egyszer Rómába utazott társaságunknak egy ott tartandó gyűlésére. Ez alkalommal az a tisztesség érte, hogy Madridban tiszteletét tehette a katolikus királynál. Amidőn őfelsége az indiánok érthetetlen kóbor, vándorlási hajlamairól kérdezősködött, Padre Ximénez megnevettette válaszával, azt mondván, hogy egy guarani még az általa annyira áhított mennyországból is megszökne, ha Szent Péter a kapu kulcsát gondosan el nem rejtené a szem elől” . (32)
Orosz levele végén megemlíti az ausztriai rendtartományból érkezett további hittérítőket, köztük Limp Ferencet is, akik példamutatóan végzik munkájukat, és üzenik “társaiknak a szeretett osztrák rendtartományban, hogy jöjjenek át, és vegyék ki részüket az annyira vigaszos és termékeny munkában” (33).
A körút végeztével Orosz László tájékoztatta feletteseit a látottakról, és sikerült elérnie, hogy a redukciók nagyobb anyagi támogatásban részesüljenek. A következő években ismét a tanítás töltötte be mindennapjait. Némi változatosságot jelentett életében az, hogy 1742-ben a Buenos Aires-i San Ignacio Kollégium vezetésével bízták meg. Ez a kiruccanás azonban csak egy évig tartott, mert a következő esztendőben már ismét Córdobában volt: az egyetem visszakövetelte. A visszahívásnak más oka is volt. Áprilisban összeült a Paraquaria Rendtartomány kongregációja, amely Ladislao Orosz és Bruno Morales atyát ügyvivői feladattal bízta meg, és Európába küldte, hogy a madridi udvarban, illetve a római Szentszék előtt ismertessék a provincia helyzetét, és megszerezzék a szükséges anyagi támogatást. A jelentés kidolgozása és az igények lajstromba vétele közel három évig elhúzódott, így Orosz és Morales atya csak 1746 szeptemberében vágott neki az utazásnak. Hogy a megbízatás eredményesen végződött, az kizárólag Orosz László érdeme volt, mivel társa még a hajóúton megbetegedett, és néhány hónappal Európába történt megérkezésüket követően meghalt. A magyar jezsuitának sikerült elérnie, hogy misszionáriusok újabb csoportja utazzon Argentínába. Engedélyezték azt is, hogy Buenos Airesben egy új jezsuita kollégium épüljön. Az épület egyik szárnyának maradványait Szabó Lászlónak sikerült megtalálnia.
Orosz László 1749. január 15-én érkezett vissza európai küldetéséből, közel hatvan jezsuita misszionárius kíséretében. Rengeteg könyvet, tanszert, iskolai felszerelést is hozott magával, hiszen akkortájt a jezsuiták már négy egyetemet, tíz kollégiumot, két papneveldét és több mint negyven elemi iskolát működtettek a paraguayi rendtartományban. Már kortársai is elismerték, hogy a provinciában bekövetkezett látványos előrehaladás elsősorban Orosz László munkásságának eredménye. Egy magyar jezsuita, a gyalui születésű Szluha János (1753-tól Brazíliában tevékenykedett) 1752. szeptember 22-én Genovából a következőket írta egyik bécsi rendtársának: “Orosz László úgy töltötte be ügyvivői megbízatását, hogy őt mindenki Paraguay provincia második megalapítójának tekinti.” (34)
Orosz László még római tartózkodása idején megismerkedett egy Luigi Antonio Muratori nevű történésszel, aki korábban könyvet írt a dél-amerikai jezsuita hittérítők tevékenységéről, de maga sohasem járt a térségben. Mivel folytatni szerette volna a könyvet, Orosz Lászlót kérte fel, hogy szóban tájékoztassa őt a tényekről, sőt a következő években számos levelet is váltottak. Így Muratori munkájának második kötete tulajdonképpen Orosz László közlésein alapult. Szabó László sajnálattal állapítja meg, hogy az olasz történész meglehetősen felületesen tájékozódott Orosz felől: személyéről alig közölt valamit, ráadásul lengyel származásúnak vélte, s ezzel némiképp meg is zavarta a témával foglalkozó kutatókat.
Az Amerikába visszaérkezett Oroszt a Buenos Aires-i kollégium vezetésével bízták meg, de egy év múlva ismét Córdobába kellett mennie. Az ok kissé szokatlan volt: a Collegio Real de Monserrat diákjai fellázadtak Ludovico Santos rektor önkényeskedései ellen, és Orosz László kinevezését követelték. A magyar hittérítő a királyi kollégiumot egészen 1767-ig, a jezsuiták kényszerű távozásáig vezette. Az itt eltöltött több mint 15 esztendő nem csupán a monserrati kollégium, hanem az argentin művelődéstörténet szempontjából is jelentős időszak volt. Orosz László ugyanis itt alapította meg az ország első nyomdáját. Miután sikeresen elrendezte az intézmény ügyeit, szabad idejét az írásnak szentelte. Még madridi és római utazása előtt elhatározta, hogy befejezi Nicolás del Techo (eredeti nevén: du Toict) belga származású jezsuita páter, paraguayi misszionárius nagy történelmi munkáját, aDecades-t. Ez a mű a paraguayi rendtartomány történetét dolgozta fel 1685-ig, del Techo halálának évéig. A páter ötven jezsuita hittérítő életrajzát is megírta. Könyve, bár több másolatban is közkézen forgott, nyomtatásban évtizedeken át nem jelent meg, ezért Orosz László vállalkozott sajtó alá rendezésére, valamint az 1685 utáni időszak történetének megírására. Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy a másolatokat a guaranai missziókban élő indiánok készítették, és a kézirat betűi annyira hasonlítottak a nyomtatott betűkhöz, hogy csak nagyító segítségével lehetett felismerni, hogy nem nyomtatványról van szó. Orosz László 1746-ban magával vitte Európába del Techo munkájának egyik kéziratos példányát, és eljuttatta azt Nagyszombatba, ifjúkori barátjához, Schmidt Miklós atyához, azzal a kéréssel, hogy az ottani jezsuita kollégium nyomdájában nyomtassák ki. A műhöz csatolta a maga munkáját is: a paraguayi rendtartomány 1685-1750 közötti történetét, valamint 39 életrajzot. Mint Szabó László megállapítja (35), Orosz László kiegészítésében több az élet és a szín, a földrajzi és a néprajzi adat, mint a belga páter írásában. Schmidt Miklós jóvoltából a kézirat 1759-ben látott napvilágot két kötetben. Az első rész del Techo szövege, míg a második rész Orosz László munkája, jóllehet erre csak közvetett utalás történik: az olvasónak szóló ajánlásból tudható meg a szerző kiléte. Az érdekes és fontos adatokat tartalmazó mű azonban mégsem kerülhetett az érdeklődők kezébe. Szerencsés véletlen folytán az eredeti kézirat és néhány nyomtatott példány fennmaradt ugyan, de a többit kíméletlenül bezúzták. A felsőbb utasításra végrehajtott “megsemmisítés” okát csak sejthetjük. A könyv megjelentetésének időpontjában – 1759-ben – Európa több országában már betiltották a Jézus Társaság működését, s azokban az országokban is (pl. Spanyolország vagy Ausztria), ahol erre még nem került sor, egyre szélesebb körben követelték a rend felszámolását. A paraguayi rendtartomány dicséretét zengő Decades egyértelműen arról tanúskodott, mennyire sikeres missziós munkát végeznek a jezsuiták a “vadak” között, ezért kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy a jezsuitákat lejáratni akaró egyházi és világi körök mindent elkövettek, hogy a könyv ne kerüljön forgalomba.
A Dél-Amerikában működő jezsuita missziók elleni első komolyabb támadás éppen a paraguayi rendtartománnyal volt kapcsolatos. Alig néhány hónappal azt követően, hogy Orosz László visszatért Buenos Airesbe, 1750. január 13-án Portugália és Spanyolország egy – Tratado de Permuta néven ismertté vált – megállapodást kötött, s ennek értelmében a spanyolok lemondtak Río de la Plata-i birtokaik egy részéről, mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területről a portugálok javára, cserébe Colonia del Sacramento kikötőjéért, amely Buenos Airesszel szemközt feküdt a La Plata folyó túlsó partján. Ez az üzlet kizárólag a portugálok számára volt előnyös, hiszen birtokukba került a ma Rio Grande do Sul néven ismert brazil szövetségi állam, s mindezért cserébe egy olyan tengerparti erődöt adtak át, amely korábban úgyszintén spanyol birtok volt, csak átmeneti időre a portugálok elfoglalták. A megállapodás érintette a paraguayi rendtartomány hét redukcióját is, amelyek automatikusan portugál fennhatóság alá kerültek. A spanyol gyarmati hatóságok és a jezsuiták egyaránt tiltakoztak a madridi udvarnál, de panaszukat elutasították. Orosz László, aki a paraguayi rendtartomány négyfős kormányzó tanácsának egyik tagja volt, levelet írt a rend generálisának Rómába, sőt egy másikat befolyásos bécsi ismerősének is küldött, abban reménykedve, hogy az illető (mellesleg az uralkodónő gyóntatója) közbenjár Mária Teréziánál a jezsuiták érdekében. Ez az utóbbi levél azonban nem jutott el a címzetthez, hanem a bécsi spanyol követ szerezte meg, és azonnal Madridba továbbította. A spanyol udvarban megértették, hogy a megállapodás végrehajtása nem lesz egyszerű feladat, főleg amiatt, hogy az érintett redukciók indián lakossága hallani sem akart arról, hogy portugál fennhatóság alá kerüljön, mert akkor azonnal rabszolga sorba került volna. Ezért a király elrendelte, hogy az indiánokat spanyol fennhatóság alatt maradó területekre költöztessék át. A feladattal Valdelirios márkit bízták meg, aki határozottan és gyorsan szerette volna végrehajtani a parancsot, de ez még akkor sem ment volna, ha az indiánok hajlandók lettek volna erre. Belefogtak ugyan a szekerek elkészítésébe, hogy majd azokon szállítják el ingóságaikat és családjukat, de a türelmetlen Valdelirios állandó sürgetéseit és fenyegetéseit hamarosan megelégelték, és megmakacsolták magukat. A hét misszióstelep vezetője történetesen a már említett Limp Ferenc volt, aki hasztalan igyekezett közvetíteni a királyi megbízott és az indiánok között. A bennszülöttek – akik tulajdonképpen spanyol érdekeket védelmeztek – a jezsuitákat azzal gyanúsították meg, hogy elárulták őket, s nem engedelmeskedtek a távozásra felszólító parancsnak, hanem fegyvert ragadtak, és elkeseredett harcot kezdtek a spanyol és a portugál katonaság ellen. Limp Ferencet azonban Buenos Aires spanyol kormányzója, Andoanegui is megvádolta, mégpedig a háború kirobbantásával és az indián ellenállás megszervezésével. De utóda, Cevallos, aki kiterjedt nyomozást kezdeményezett, tisztázta őt a vádak alól. Mindez azonban vajmi keveset segíthetett az indiánokon, akik a reménytelen küzdelemben lassan felmorzsolódtak, és falvaik helyén csupán üszkös romok maradtak. A guarani–háborúként ismertté vált összetűzés történetét Orosz László írta meg, és 1756. március 25-én kelt levelében számolt be róla a Jézus Társaság generálisának.
A paraguayi rendtartomány szomorú sorsát előrevetítette ez az esemény, bár látszólag minden a normális mederben folyt tovább. Orosz Lászlót nagy tekintély övezte Córdobában, és már nemcsak rendtársai, hanem a világi hatalom képviselői is sokat adtak szavára, véleményére. Tanácsot kértek tőle, vitás ügyekben döntőbírónak tették meg, és elfogadták ítéletét.
Említettem már, hogy Orosz László alapította Argentína első nyomdáját. Ez 1764-ben történt, de a tényleges munka csak a következő év elején kezdődhetett meg, mert akkorra érkezett meg a nyomdai papír. A magyar misszionárius néhány lelkes tanítványa – az osztrák Karrer irányítása alatt – kitanulta a nyomdászmesterséget, s később, amikor a jezsuitákat elűzték Dél-Amerikából, ők eleinte illegálisan, a kollégium pincéjében nyomtattak, majd amikor hivatalosan is engedélyezték a nyomda működését, a berendezéseket Buenos Airesbe szállították, és megalapították a La Real Imprenta de los Nińos Expósitos (bevételeiből a lelencek taníttatását és megsegítését felvállaló) nyomdát.
Az 1767. esztendő a latin-amerikai jezsuita missziók történetének legszomorúbb éve. Ekkor rendelte el ugyanis a spanyol uralkodó, hogy a Jézus Társaságot fel kell oszlatni és a rend tagjait pedig el kell kergetni. 1767. július 12-én hajnalban katonák rontottak a córdobai jezsuita kollégiumba, és megszállták az intézményt. Összeterelték a jezsuitákat, és vagy tíz napon át az iskola refektóriumában őrizték őket. Július 22-én rozoga kordékra rakták a 129 embert, és La Plata kikötőjébe szállították őket. A legszükségesebb holmijukon kívül semmit nem vihettek magukkal. A tanítványok közül többen is jó darabon elkísérték Orosz Lászlót és társait, akiknek végig állniuk kellett a kínos lassúsággal döcögő járműveken. Majdnem egy hónapig tartott az út, és szinte megváltásnak tűnt, hogy szeptember 29-én felszállhattak a Venus nevű vitorlásra. A száz személy befogadására alkalmas hajó zsúfolásig tömve volt: a másfél száz jezsuita mellett 190 utas, valamint a legénység és bizonyos számú katona is a fedélzeten tartózkodott. A misszionáriusokat vasra verték, és csak annyi élelmet kaptak, hogy épp nem haltak éhen. Több mint három hónapig tartó kimerítő hajóút után 1768. január 7-én érkeztek meg Cádizba, ahol már fegyveres őrök várták a jezsuitákat, és börtönbe vitték őket. Azok voltak a legszerencsésebbek, akik annak idején az ausztriai rendtartományból keltek útra az Újvilágba. Őket két hónap múlva kiengedték, és hazatérhettek. A Habsburg Birodalomban akkor még hivatalosan tevékenykedhetett a Jézus Társaság, ezért a börtönből szabadult jezsuiták egykori rendházuk felé vették az irányt. A spanyol jezsuitákat a pápai államba vitték, a protestáns országokból származó misszionáriusok sorsa viszont a hosszú rabság maradt: az ő érdekükben senki sem emelt szót. Orosz László Nagyszombatba ment, de előtte még útba ejtette Bécset, ahol kihallgatásra jelentkezett a császárnőnél. Arra kérte őt, járjon közbe a németalföldi, a flamand, a svájci a skandináv és egyéb protestáns országokból származó jezsuita hittérítők érdekében a madridi udvarnál. Kezdeményezése sikerrel járt, a paraguayi rendtartományban egykor működött összes misszionáriust kiengedték.
Orosz László negyven év elteltével végleg hazatért. Római küldetése idején, 1748-ban néhány napra felkereste ugyan Nagyszombatot, hogy elintézze a Decadeskinyomtatását, de ezt a rövid látogatást nem számítva tulajdonképpen négy évtizedig volt távol szülőföldjétől. Életerős fiatal férfiként kelt útra, és hetvenéves, betegségekkel küszködő, megfáradt öregemberként érkezett vissza a jezsuiták magyarországi központjába.Szelleme azonban ugyanolyan friss és eleven maradt, mint hajdanában. Hazaérkezett már a többi, Amerikát megjárt misszionárius is, mint pl. Éder Xavér Ferenc, Plantich Miklós, Szerdahelyi Ferenc, Hedry Márton, Lyro Ignác vagy Reiter József. Orosz nagy vehemenciával vetette magát a munkába. Kiváló rendtársának, Éder Xavér Ferencnek a kéziratát rendezte sajtó alá. A műről a későbbiekben majd részletesen szólok, itt csupán annyit szeretnék elmondani, hogy a könyv kiadását végül nem engedélyezték, így Orosz László hiába fáradozott. Csak sajnálhatjuk, hogy saját tapasztalatait, megfigyeléseit és élményeit nem gyűjtötte kötetbe, legfeljebb egy-egy levelében ejtett el néhány megjegyzést, vallomásféle megállapítást; ezekből kellett az utókornak kihámoznia a személyével kapcsolatos életrajzi adatokat. Az úr 1773. július 11-én szólította magához Orosz Lászlót. Földi maradványait a nagyszombati jezsuita templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.