Liszka József: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században (Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások)

1. Bevezetés

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között. A magyar népi kultúrát a maga egészében általában több nagyobb korszakba szokás sorolni, kezdve a honfoglalás előtti örökséggel, a középkoron és a reneszánsz, valamint török hódoltság korán át a barokk, rokokó és klasszicizmus korával bezárva. Ez a durva korszakolás teljes mértékben nem feltétlenül esik egybe az egyes részjelenségek (pl. építészet, gazdálkodás, táplálkozás, népművészet stb.) alapján megadható periódusokkal. A 19. századtól, amikortól már egyre nagyobb mennyiségben állanak a rendelkezésünkre a néprajzkutatók által a népi kultúráról fölhalmozott adatok, amikortól az egyes rokontudományok (gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a szociális és kulturális antropológia) eredményei is segítenek az eligazodásban, a kutatók szinte egybehangzó véleménye szerint valamivel szűkebb időhatárok között további három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első, többé-kevésbé pontosan datálható korszak, amely mind a népművészetben, mind a népzenében a régi stílust képviseli, még a 18. században veszi kezdetét, s nagyjából az 1820-as évekkel zárul. Ezt követi egy további korszak (az új stílusú népművészet korszaka), amely az 1870-80-as évekig tart, és végül az utolsó, amelyik az első világháború végével ér véget (vö. Hofer 1975; Kósa 1998, 78-128; Pranda 1969; Vörös 1977). 2

Mindezek ismeretében nagy merészségnek tűnhet egy olyan “korszakolásra” vállalkozni, amely szűk egy évszázad populáris kultúráját kívánja időben tagolni. Nem is erről van szó azonban. Az alábbiakban arra teszek kísérletet csupán, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúráját ért 20. századi, alapvetően az impériumváltásokból fakadó hatásokat számba vegyem. Jól tudom, hogy ezek a hatások nem azonnal és nem teljes társadalmi szélességben érvényesültek, de dokumentálásuk mégis fontos lehet a populáris kultúra, az azon belül, illetve az arra ható belső és külső erők jobb megismerése szempontjából (…)

2. Az impériumváltások nyomán jelentkező hatások a 20. században

A populáris kultúra történeti rétegzettsége általában és alapvetően nem az egyes politikatörténeti változásokhoz kötődik. Egy-egy kultúrán belül tapasztalható cezúrák sokkal összetettebb okozati rendszerek nyomán jönnek létre. Az alábbiakban mégis a 20. századi politikatörténet fontosabb fordulópontjaira támaszkodva vizsgálom meg, hogy ezek a változások milyen hatással voltak (lehettek) az itt élő lakosság populáris kultúrájára. (…)

2.1. 1918-1938

Az 1918-as impériumváltátás következtében megváltozott piaci viszonyok, körzetek, a csehszlovák ipar olcsó árucikkei nem maradtak hatás nélkül a magyar (kis)iparra és kézművességre, a magyar földművesek gazdálkodására, a viseletére, lakáskultúrájára sem. A kereskedelmi forgalomban megjelentek a Ba»a-cipők és a csehszlovák ipar egyéb termékei, amelyek egyszerűen tönkretették a korábban virágzó kisvárosi kisipari termelést, és kialakították a “Ba»a-cipős magyarok” kategóriáját. Ezekről a folyamatokról számolnak be Érsekújvár, Losonc és Kassa kapcsán is a korszak kortárs gazdasági elemzői (vö. Tamás 1938, 84-85, 111, 203-208).

Az 1919. április 16-án kelt 215. számú csehszlovák törvény, amely földreform céljaira lefoglalta a 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági és a 250 hektárnál nagyobb vegyes művelésű területeket, történeti vonatkozásait ma már meglehetősen jól ismerjük, elsősorban Machnik Andor (Machnik 1993, 15-23), Vadkerty Katalin, illetve Varga Kálmán (Varga 1992) kutatásainak köszönhetően. Machnik Andor munkája új kiadását Vadkerty Katalin utószava és függelékben a csallóközi telepesfalvakba érkezett morva-cseh kolonisták teljes névjegyzéke, valamint az általuk építtetett lakóházak tervrajzai (amelyek alapvetően cseh és szlovák építészeti hagyományokra vezethetőek vissza) egészítik ki (vö. Machnik 1993, 202-223). Ezek kétségtelenül fontos forrásai lehetnek egy majdani néprajzi szempontú vizsgálatnak is. A telepítés célja a homogén magyar etnikai tömb megbontása volt, elősorban a Kisalföld északi részén. Ennek érdekében cseh és morva, valamint északról érkező, továbbá Jugoszláviából “hazatelepült” szlovák telepeseknek adtak lehetőséget, hogy rendkívül kedvező hitelek felvételével a kisajátított földekből vásároljanak, házakat építsenek. Ily módon önálló telepesfalvak (Hod¾ovo, Hurbanova Ves, Hviezdoslavov, Okánikovo, ©robárová stb.), valamint a már meglévő magyar falvak tartozételepüléseiként “kolóniák” jöttek létre (Szenc, Szentmihályfa, Nagylég, Köbölkút, Bény, Nagytárkány stb.). A csehszlovák földreform nyomán létrehozott 94 kolónia közül 64 magyar többségű területekbe ékelődött, s az összesen 2271 telepes közül 1746, tehát mintegy 77%-uk került magyar vidékre (Machnik 1993, 18). (…)

Az újonnan érkezett telepesek nem tudták fölvenni a gazdasági versenyt a megmaradt nagybirtokokkal, és gazdaságilag lényegében kudarcot vallottak. Az állam pedig különféle termények támogatásával is segítette őket. Ilyen volt a dohány, a fűszerpaprika és a gyümölcs. A homogén magyar etnikai tömb megbontása sem sikerült maradéktalanul, hiszen ezek az apró szigetek a magyar többségen belül inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek, semmint diktálni, az asszimilációt elősegíteni. A szükség egyébként is nagyon gyorsan a viszonylag jó és zökkenőmentes együttélés modus vivendijét alakította ki az őslakosság és az ide érkezett telepesek között (vö. Varga 1992, 62-63). Több helyen ugyanabba a templomba jártak, ugyanazt a temetőt használták, bár voltak települések, amelyek kolonistái kialakították a maguk temetőit (pl. Köbölkút). Mindamellett a földreform, s a nagybirtokok ebből fakadó felosztása a pásztorkodás, a külterjes állattartás hanyatlását segítette elő a térségben. (…)

A katonai szolgálat hatásai még a hagyományos táplálkozásban is módosulásokat eredményezett, bár nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszottak a vendéglők, kereskedők stb. is. Az élesztővel keltett főtt tészták a szlovákiai magyarok népi táplálkozásában gyakorlatilag 1918 után bukkannak föl (Pozsony környékén szórványosan talán korábban is). Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy Tornaújfaluban ez az ételféleség “az utóbbi évtizedekben, a 30-40-es évektől vált ismertté” (Bodnár 1988, 742-743). Köbölkúti adataink ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a karfiol ismerete, illetve annak rántott karfiolként való elkészítése szintén a cseh laktanyákat megjárt katonaviselt férfiak hozományának tekinthető, igazi elterjedése azonban csak a hatvanas-hetvenes évekre tehető.

A különféle folklórműfajok terjedését számtalan külső tényező segítheti. Most csak az impériumváltozások nyomán megváltozott iskolai oktatás szerepére szeretnék egy példát hozni. Ujváry Zoltán 1961-ben egy kis közleményében a magyarországi Gömörből, Hét községből adott közre egy, a szlovák betyárhősről, Jáno¹íkról szóló, magyar nyelven elmondott történetet, amely a két népnek (a szlováknak és a magyarnak) a szóbeliségben is kifejezésre jutó kapcsolatára szép példa (Ujváry 1961). Ujvárynak, folklórkutatásait a szlovákiai Gömörben tovább folytatva, a következő évtizedekben még további magyar nyelvű Jáno¹ík-történeteket sikerült följegyeznie a térségben. A szájhagyomány mellett Sajórecskén azonban egy olyan magyar nyelvű, ám egyértelműen az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt kiadott, töredékes volta miatt pontosan nem datálható iskolai tankönyvre bukkant, amely adalékul szolgálhat a Jáno¹ík-hagyomány magyar közegbe való kerülésének egyik lehetséges módjára: “Az említett szlovákiai magyar nyelvű tankönyvben Jáno¹ík életéről, cselekedeteiről hosszabb történetet találunk. Jirásek népi mondafedolgozását fordították magyar nyelvre. A tankönyv azért érdemel figyelmet, mert a szlovák népi hősről szóló történeteket, egyes epizódokat a magyar lakosság körében ismertté tette és a néphagyományba való bekerüléséhez hozzájárulhatott, vagy pedig már a néphagyományban ismert mondákat felelevenítette, felfrissíthette” (Ujváry 1986, 38). Megjegyzendő, hogy a két világháború között Csehszlovákiában kiadott nagyszámú magyar nyelvű iskolai tankönyvek közül több is tartalmaz Jáno¹ík-történeteket. Legyen elég itt utalni a Lengyel-Buèenec szerzőpáros olvasókönyvére a magyar tannyelvű polgári iskolák számára (Bratislava, 1921, 164-165), továbbá Buèenec Dániel két olvasókönyvére, amelyek a magyar tannyelvű népiskolák II-III., illetve a IV-VI. évfolyamai számára készültek (Bratislava 1923, 114-116, valamint 281). Az általam ismert legkorábbi tankönyv Klima Szaniszló:Csehszlovák Köztársaság honismertetése (Myjava, 1920) című munkája, amelyben a Jáno¹ík-hagyomány, feltehetően Jirásek alapján, szintén ismertetésre kerül (34-45. p.).

Ez a példa egyrészt ékes bizonyság arra, hogy a különféle folklórműfajok, sok más csatorna mellett, az iskolai oktatás segedelmével is terjednek. Másrészt azért is fontos adalék, mivel egy más állami fennhatóság alatt készült tankönyveknek a magyar szájhagyományra gyakorolt hatásával számolhatunk. Az erős feltételes mód használat ebben az esetben azért indokolt, mivel az általam ismert iskolai tankönyvekben szereplő Jáno¹ík-történetek (Jáno¹ík papnak készül, Jáno¹ík kincse stb.) nem fordulnak elő az Ujváry Zoltán által közölt magyar anyagban. Másrészt nyilvánvaló (és ezt Ujváry is hangsúlyozza), hogy a Hétben lejegyzett történet (mivel ez a település sosem tartozott Cseh-Szlovákiához) nem az iskolai oktatás révén került a szájhagyományba. Ebből is látható, hogy a folklórműfajok élete mennyire összetett és csak komplex elemzésekkel érthető meg a maguk teljességében.

A leglátványosabban talán népdalainkban tükröződik vissza az a tény, hogy a magyar fiatalokat 1920-at követően már a csehszlovák hadseregbe sorozták be. Lényegében persze formális változásokról van szó csupán, hiszen a korábban, a Monarchia, az első világháború alatt keletkezett új stílusú népdalok szövegét aktualizálták a megváltozott körülményekhez (a laktanyáknak helyet adó helységek nevét cserélték fel, illetve Ferenc Jóskából Masaryk lett) :

“Vén Maszarik udvarába’ van egy rezgő nyárfa,

Földre hajlik annak minden ága.

Ágyúgolyó töredezi le annak az ágát,

Minden szőke-barna kislány várja a babáját.”

(Perbenyik: Ág 2000, 108)

2.2. 1938-1945

Az 1938-as határmódosulások nyomán egy sor “anyaországi” néprajzkutató jelent meg a visszacsatolt területeken, hogy az addig elhanyagolt szlovákiai magyar tájak “népi kultúráját”, elsősorban persze annak archaizmusait felgyűjtse. Tudomásom szerint arra nem (vagy csak rendkívül esetlegesen) figyeltek oda, hogy ennek a “népi kultúrának” az alakulására volt-e, s ha igen, akkor milyen hatással volt a két évtizedes csehszlovák fennhatóság. Ugyanígy nincsenek összefoglalt ismereteink (legfeljebb elszórtan lappangó adataink és sejtéseink) arról, mennyiben változtak a Magyarországhoz visszakerült lakosság életkörülményei, mindennapjai.

Az 1919-es csehszlovák földreformtörvény révén a térségben megtelepedett cseh és morvak kolonisták önkéntesen elhagyták alig kiépített telephelyüket, míg mások (főleg a szlovákok, akiknek egyszerűen nem volt hová menniük, hiszen ideérkezésükkor minden korábbi ingóságaikat és ingatlanaikat pénzzé tették) igyekeztek megtalálni helyüket az új államhatalom keretei között is. Ennek ellenére 1939-ben már mind tömegesebben hagyták el új otthonaikat. A gazdátlanná vált birtokokat elméletileg az arra rászoruló magyar szegényparasztságnak kellett volna juttatni. Alapvetően ez az elv is érvényesült. Az ONCSA-akció keretében nagycsaládosok kaptak földeket például Apácaszakállason, továbbá a vitézeknek és a hadiárváknak szintén juttattak földeket. Ahogy azonban arra Varga Kálmán is rámutat, “a csehszlovák földreform itteni revíziója nem volt ellentmondásoktól mentes: a maradékbirtokokra és részben a telepesbirtokokra is igényt tartó helyi szegényparasztságnak végül is tömegei kimaradtak a földosztásból” (Varga 1992, 68, valamint 74). Ez természetszerűleg szociális feszültségeket eredményezett, amit csak fokozott a háborús viszonyokból is adódó egyre romló gazdasági helyzet.

Az 1938-as államfordulat utáni üzleti ellátás alacsonyabb színvonalát többen egy gúnyvers formájában is kifejezésre juttatták:

“Bene¹ volt az apátok,

Bársony volt a ruhátok.

Horthy lett az apátok,

Kilátszott a p…tok.”

(Gúta: Fehérváry 1992, 150)

Ugyanakkor tudjuk, hogy ezekben az időkben központilag szervezett, intézményesített gazdaképzés folyt, országszerte épültek az ONCSA-házak (Pered, Csúz, Komárom, Kisgéres stb.), valamint helyi kezdeményezésekből is különböző kisipari tanfolyamok szerveződtek, szegényeknek szánt házak épültek (ilyen volt például a Komáromi Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, amelynek tevékenységéről s gútai eredményeiről a negyvenes évek elején a Komáromi Lapok is rendszeresen beszámolt). Ezeknek a tényeknek a néprajzi vizsgálata szintén várat magára, pedig nyilvánvalóan nem maradtak hatás nélkül a populáris kultúra alakulására sem. (…)

Igaz ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaságban is voltak magyar iskolák, ahol a gyerekek magyar nyelvű tankönyvekből tanulhattak (emlékezzünk a Jáno¹ík-példára!), ám az 1938-as fordulat után ezeket már nem használhatták és anyaországi tankönyveket kaptak. A régi könyvek sorsa változó volt. A Komáromi Lapokban 1939-ben megjelent Egyesült Magyar Párt felhívása arra buzdítja a szülőket és gyerekeket, hogy küldjék be a régi tankönyveket, mivel “hazánkhoz való visszatéréssel sok, a magyar elemi iskolákban használt magyar könyv, szlovák nyelvtan és olvasókönyv használhatatlanná vált”. Az így összegyűlt tankönyveket a párt “Szlovákiában maradt testvéreinknek” szándékozott átküldeni (Komáromi Lapok, 1939/3, 4). Ugyanakkor visszaemlékezésekből tudjuk, hogy voltak helyek (pl. Pered), ahol a kisdiákok előtt látványosan égette el a “tanító úr” a csehszlovák érában kiadott magyar tankönyveket. (…)

2.3. 1945-1993

Ez az a korszak, amely során a szlovákiai magyarokat az impériumváltásból fakadó legerőteljesebb hatások érték. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy 1948-ban és 1989-ben egyszersmind gyökeres társadalmi-politikai fordulatokra is sor került, valamint a modernizáció és a globalizáció hatásai is egyre erőteljesebben érvényesülnek.

Az “új” határok elsősorban a keleti peremvidéket érintették. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék keleti határvidékének falvai szerves kapcsolatban voltak az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt kárpátaljai területekkel. Most az önkényesen meghúzott határ nemcsak korábban szoros kapcsolatban álló területet szelt ketté, hanem még falvakat, ezen belül családokat is. Jó példa erre Nagy- és Kisszelmenc esete. A két falu gyakorlatilag egybenőve, egy főutcával rendelkezve, egyik napról a másikra más-más országban találta magát (vö. Zelei 2000). Az itteni új keleti határ közelsége, a korábbi piaclehetőségektől (Ungvár, Beregszász, Munkács) való elzárás ténye megnövelte a térség korábban jelentéktelenebb kisvárosainak (Tőketerebes, Nagykapos, Királyhelmec) szerepét. Ez a piaclehetőségek mellett egyszersmind munkalehetőségeket is kínált a térség népességének.

A második világháború befejezése és az azt követő “hontalanság évei”, majd a rögtön nyomában jelentkező szövetkezetesítés meghatározó jelentőséggel bírnak a szlovákiai magyarság életében, így ezen belül a populáris kultúra alakulásában is. A csehországi deportálás, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere következményei, élményei lecsapódtak a szöveges folklórban, illetve a paraszti írásbeliségben. (…) Ennek bizonyítására rendelkezésünkre áll már néhány gyűjtemény (főleg: Molnár-Tóth 1990; Molnár-Varga 1992; Zalabai 1995), amelyek képet nyújtanak a korszak népköltészetéről is.

A Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára gyermekdal dallamára keletkezett az alábbi szöveg:

“Megy a gőzös, megy a gőzös Kistompára,

Kistompai állomásról Csehországba.

Elül, hátul csendőrpuska,

Ki a gőzöst, ki a gőzöst irányítja…”

(Gyerk: Zalabai 1995, 128)

Az 1989 utáni dokumentumgyűjtések eredményeként egy sor parasztköltő deportálással, kitelepítéssel kapcsolatos verse is fennmaradt. Ezek egy része a folklorizálódás útjára lépett, ahogy ezt Nagy Béla felsőszeli parasztköltő Deportálás című, 1947-ben írott versével kapcsolatban Zalabai Zsigmond kiderítette. A költeménynek több, átmásolás, illetve a szájhagyomány révén továbbadott variánsa került elő, a mátyusföldi Felsőszelitől és Taksonyfalvától, a Vág és Garam közi Tardoskedden keresztül az Ipoly menti Ipolyszakállosig (Zalabai 1995, 136-137; vö. Molnár-Tóth 1990, 69-70). (…)

Talán ezeknél, a népköltészetben lecsapódott élményeknél is fontosabbak azok a tapasztalatok, amelyek felderítése még hosszú-hosszú évek kutatásainak tárgya kell, hogy legyen. Itt természetesen külön vizsgálandóak a Cseh- és Morvaországba “deportált” magyarok egy-két éves ott-tartózkodásának később is kimutatható nyomai az itthoni populáris kultúrában és megint külön az őshonos magyar lakosság közé települt magyarországi szlovákok kulturális hatásának a kérdése. Bár valószínűleg az előbbi esetben is beszélhetünk kölcsönhatásokról, ám ezek felderítése cseh- és morvaországi terepmunkákat igényelne. A Szlovákiába települt magyarországi szlovákok és az itt élő magyarok kultúrájában már az eddigi kutatások alapján is több-kevesebb eredménnyel kimutathatóak bizonyos kölcsönhatások. A továbbiakban ezekre nézzünk néhány példát!

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Alsó- és Felsőszelibe költözött tótkomlósi szlovákok szinte a legutóbbi időkig megőrizték hagyományos ételeiket, és táplálkozáskultúrájukban az őshonos magyar lakossággal csak igen kevés kölcsönhatás mutatható ki: “A két népcsoport közel harminc éve él együtt, közöttük a mindennapi érintkezésnek, amely magyarul folyik, nyelvi akadálya nincsen. Az emberi kapcsolatok a két népcsoport között kezdettől fogva jók” – írja Szanyi Mária a két népcsoport népi kultúrájának vizsgálata kapcsán, majd így folytatja: “a Szelibe települt tótkomlósiak táplálkozásában is megmaradtak azok a sajátosságok, amelyeket magukkal hoztak az őket korábban körülvevő táplálkozási nagytájból. Ezeket természetesen a mindennapi gyakorlatban tartották meg leginkább, amikor az egyes étkezési alkalmakon csak a családtagok vannak jelen. Átadásnak-átvételnek mind a szeliek, mind a tótkomlósiak részéről inkább csak az alkalmi ételek, illetve étrend tekintetében lehetünk tanúi” (Szanyi 1976, 638). Az már a dolog pikantériájához tartozik, hogy éppen a tótkomlósi szlovákok ételei reprezentálták a helybeli, őshonos magyar lakosság szemében is a sztereotip “magyar konyhát”, szemben a szeli magyarok hagyományos (osztrák-német és szlovák, részben cseh hatásoktól sem mentes) kisalföldi ételeivel. Lényegében hasonló végkövetkeztetésekre jutott Vargáné Tóth Lídia is, aki a csallóközi Tárnokra települt Pest-Pilis megyei szlovákok és az őshonos magyar lakosság táplálkozási szokásait, azok kölcsönhatásait vizsgálta (Vargáné 1994).

Végezetül egy másik példa, amely szintén a Magyarországról áttelepült szlovákok és a helyi magyar lakosság kulturális kapcsolataira vonatkozik: A Mátra-vidéki Kisnánáról több mint harminc szlovák család települt az Érsekújvárhoz közeli Kürtre. A kisnánaiak hagyományos női teherhordó eszköze a hátikosár (hátyik) volt, míg a kürti asszonyok hagyományosan batyuzó lepedővel cipekedtek. A betelepültek Kürtön is a hátikosarat használták egy ideig, egy idős férfi helyben is készített még ilyen teherhordó eszközöket (még néhány tősgyökeres kürti magyar asszony számára is), ám a kisnánai szlovákok egy idő után (nagyjából a hatvanas évek közepe táján) áttértek a batyuzásra. Adatközlőim úgy vallottak, hogy a batyuzó lepedő praktikusabb, mivel nem nyomja annyira a vállat, és az ember ruháját sem szaggatja ki hátul. Így mára a batyuzó lepedő teljesen kiszorította a hátikosarat, s néhány megmaradt példánya a padlásokon szolgál tárolóedényként tovább. E jelenség magyarázatára több lehetőség kínálkozik: 1. meghalt az az idős ember, aki még Kisnánáról a betelepültekkel érkezve értett a kosárfonáshoz; 2. a környéken nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag a hátikosarak készítéséhez; 3. a betelepültek a batyuzás átvételével is ösztönösen alkalmazkodtak az őshonos többség kultúrájához . (…)

A korábbi cseh, morva és szlovák telepesfalvakba 1945 után visszatértek korábbi lakóik, illetve újabb telepesek is érkeztek. Megjegyzendő, hogy ekkor az államnak nem volt már érdeke a korábbi célokat követve, a homogén magyar etnikai tömb megbontása érdekében támogatni ezeket a telepesakciókat, hiszen ekkorra a “magyarkérdés” megoldására jóval “hatékonyabb” eszközök álltak már rendelkezésre (kitelepítés, deportálás, lakosságcsere). Ráadásul a gyorsan bekövetkezett szövetkezetesítés teljesen kivette a kolonisták lába alól a talajt. Ezekben az években Gúta közelében egy szovjet mintájú mintagazdaság köré szerveződve egy sajátos új település, az Ifjúságfalva jött létre. Alapítói eredendenően olyan fiatal szlovákok, akik a lakosságcsere keretében kerültek át Magyarországról (Tótkomlósról és Pitvarosról). Mivel a környékbeli magyar gazdák is sorra beléptek az itt létrehozott szövetkezetbe, majd a kisszigeti tanyavilágot közigazgatásilag Ifjúságfalvához csatolták, a korábban szlovák többségű település fokozatosan magyarrá vált. Az 1991-es népszámlálás során a lakosság több mint 70%-a magyarnak vallotta magát.

A korábban alapvetően mezőgazdaságból élő magyarok populáris kultúráját, életmódját (sőt hosszabb távon mentalitását, a munkához, a földhöz való viszonyát is) még meghatározóbban érintette, alakította az ötvenes évek folyamán lezajlott szövetkezetesítés. Néhány további példa a második világháború után az életmódban, mindennapi kultúrában, mentalitásban (?) bekövetkezett változásokra:

Nyilvánvaló, hogy a korábbi, magángazdaságokon alapuló gazdálkodási rendszert alapjaiban borította föl az 1948. évi kommunista hatalomátvétel, majd az azt követő szövetkezetesítés. Korábban a társas munkáknak igen fontos szerepük volt egy-egy faluközösség életében. A magángazdaságok megszűnésével ezek lehetőségei is a minimálisra csökkentek, és (szőlőtermesztő vidékeken) jószerével a szüretre korlátozódtak, illetve a hatvanas-hetvenes évektől a házépítés során realizálódtak. (…).

Az egyre jobban kitapintható anyagi jólét, főleg az ország délnyugati részén a hatvanas évek második felétől egyre erőteljesebben terjedő “fóliázásnak” is köszönhető volt. A hatalmas fóliasátrakban termesztett primőröket (saláta, retek, paprika, paradicsom stb.) a termelők egyrészt a közeli városok (Trencsén, Tapolcsány, Nyitra, Galánta, Érsekújvár, Léva, Komárom stb.) piacain értékesítették, illetve távolabbi helyeken (főleg Morva- és Csehországban, valamint Rimaszombatban, Rozsnyón) adták el. Az ebből a tevékenységből fakadó többletkeresetet különféle presztízscikkekre (autó, televízió, hifitornyok, ruházkodás), valamint házépítésre fordították.

Mindez persze azt is jelenti, hogy a falusi és kisvárosi architektúra is gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Mivel az építkezés mérnöki tervezéshez kötött engedélytől függött, az ötvenes-hatvanas évek “kocakaházai” alapvetően egy típusra vezethetőek vissza. Balassa M. Iván az Alsó-Garam mente falvainak népi építkezését az 1970-es évek első felében vizsgálva megállapította: “a gyűjtés megindulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a községekben rendkívül kevés a 19-20. század fordulóját megelőző időben épült hagyományos paraszti épület. Ennek több oka van, az egyik a két világháború közötti erőteljes gazdasági fellendülés, és ennek következtében a falvak erőteljes átépülése. A másik ok a világháború eseményeiben kereshető, a Garam alsó folyásának mente hosszas csaták színhelye volt, a községek sora többször is gazdát cserélt, s így az épületek tetemes része elpusztult” (Balassa 1990, 5). Mivel a szerző alapvetően az archaizmusokat kereste kutatásai során, tanulmányából sokkal többet nem lehet kihámozni a most tárgyalt időszak építkezéseivel kapcsolatban. A népi építkezésnek ez a gyökeres átalakulása azonban nem jellemző egységesen az egész, magyarok lakta térségre. A faluképek teljes átalakulása elsősorban a gazdagabb kisalföldi területekre a jellemző. Igaz ez részben még az olyan, a köztudatban a mai napig archaikus kutúrájú települések esetében is, mint Martos (vö. Gál 1988). A Kisalföldön tehát, s ezen belül elsősorban a Csallóközben a gyors átalakulást az 1965-ös nagy árvíz erősen felgyorsította, hiszen ekkor egész falvak tűntek el a föld színéről (vö. Kovaèevièová 1975, 46). A keletebbi tájegységek, illetve a szlovákiai Kisalföld északibb része viszont a mai napig sokat őriznek a “hagyományos népi architektúra” elemeiből, bár ott is gyökeres átalakulásokra került sor már az ötvenes évektől. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hogy a bányászatból élő gömöri Rudnán 1955-ben 168 kész ház állott, s ebből 36 új, vakolatlan építmény. Az ezekben az években épült emeletes családi házak alaprajzait is közli a szerző (Vajkai 1976, 152, továbbá: 154-156). Vajkai kutatásainak időpontjában (1956-ban, majd 1965-ben) a szomszédos Kőrös építményeire alapvetően a húszas-harmincas években készült lakóházak voltak a jellemzőek,azokban az években vezették be a villanyt, kapott a falu rendszeres autóbuszjáratot, építettek bekötőutat stb. (Vajkai 1976, 169). Lakói azonban – nyilván a közmondásszerű piacozási hajlamaiknak köszönhetően – a hatvanas-hetvenes évek fordulójára viszonylagos anyagi jólétre szert téve hatalmas, inkább státusszimbólumként szolgáló három- (sőt négy-!) szintes, jórészt kihasználatlan házakat építenek. E két példa azonban valószínűleg inkább kivételnek minősül, s általánosságban elmondható, hogy a keleti országrészekben az építkezési láz jó egy-másfél évtizedes késésben volt a kisalföldi viszonyokhoz képest, s a kilencvenes évek gazdasági visszaesése következtében meg is torpant. Pontos adataink a kérdéskörről nincsenek (talán a statisztikai felmérések, szociológiai vizsgálatok eredményei többet tudnának erről mondani). Az ízlésvilágban, életmódban, lakáskultúrában bekövetkezett, néprajzi módszerekkel mérhető változások jellegéről keveset tudunk.

A háború utáni Szlovákia jellegzetes munkáséletformája lett az ingázás. Bár egész új jelenségnek tűnik kultúránkban, mégis vannak azért előzményei, mint amilyen a gömöri erdei munkások életmódja, akik egy-két hétre is elmentek az erdőbe, elemózsiájukat hetis tarisznyában kötve a hátukra. Amíg erről az életformáról viszonylag jó ismereteink vannak, addig az ingázó munkások helyzetével, életformájával inkább a statisztikusok, szociológusok foglalkoztak.

A vallási életben is gyökeres változásokra került sor elsősorban az 1948-as kommunista hatalomátvétel után. A közösségi vallásgyakorlatot adminisztratív úton igyekeztek lehetetlenné tenni (így a körmeneteket, búcsújárásokat betiltották). A hatósági tilalmakat megkerülendő a szlovákiai magyar hívők Magyarországon igyekeztek részt venni olyan egyházi-vallási rendezvényeken, amelyekre szülőföldjükön nem volt módjuk.

Az időbeli közelség miatt nincs mit csodálkoznunk azon (bár közben nem is nyugtathat meg bennünket ez a tény), hogy a fentieknél is kevesebb adattal, fogódzóval rendelkezünk az 1989-es társadalmi-politikai változások hatásairól a populáris kultúrában. Viga Gyula felső-bodrogközi kutatásai margójára jegyzi meg, hogy “külön vizsgálatot érdemelne az 1990-es évek változása, ami sok tekintetben emlékeztet a magyarországi folyamatokra. A fiatalok nem kívánnak visszatérni – kevés kivétellel – falujukba, a tőkehiány és az értékesítés bizonytalansága nem tette vonzóvá a mezőgazdálkodást.

Az idősebbek közül igen sokan visszaigénylik a földjüket, a munkaerő- és tőkehiány azonban őket is sújtja. Egymással összefüggő gazdasági, társadalmi, politikai folyamatokat indukált ebben a térségben is – azok minden ellentmondásával – a 20. század, melynek vizsgálata inkább szociológiai feladat, jóllehet tanulmányozása fontos tanulságokat rejthet a kultúra változásának vonatkozásában is” (Viga 1996, 139).

Ezek a megállapítások csak részben érvényesek a térség nyugati felének viszonyaira. Itt ugyanis mind a mezőgazdaságban, mind a gazdasági élet egyéb szféráiban (pl. különféle kiskereskedések, vendéglők stb. megnyitása) nagy vállalkozókedv volt tapasztalható a rendszerváltást követő években, amely azonban az utóbbi esztendőkben visszaesni látszik. Az új gazdasági-kereskedelmi lehetőségek nyilvánvalóan kihatással vannak az egész életmódra, értékrendre, viselkedéskultúrára stb.

Az 1989-et követő határmegnyitás, az utazási lehetőségek, a nyugati árucikkek beözönlésének a hatása a településképek alakulásán már most kézzelfoghatóan lemérhető. A növénykultúrában szinte futótűzként terjed az osztrák-bajor vidékek jellegzetes dísznövénye, a futómuskátli, valamint a szurfínea; néhány esztendő alatt létjogosultságot nyert a Valentin-napi ajándékozás szokása, illetve az adventi koszorú. Kissé részletesebben vizsgáljuk meg az utóbbi térhódítását a vizsgált területen! A szokás lényege, hogy egy örökzöldböl fonott koszorúra négy gyertyát helyeznek, s azt egy, a plafonhoz erősített szög segítségével az asztal fölé lógatják, illetve újabban egyszerűen az asztalra helyezik. Advent első vasárnapján gyújtják meg rajta az első gyertyát, majd a következő vasárnapokon fokozatosan a többit. (…) Hermann Bausinger németországi kutatásai, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológia Központja által 1999-ben lebonyolított dél-szlovákiai vizsgálatok alapján viszonylag pontosan lehet ismerni az adventi koszorú genezisét és elterjedésének irányát, intenzitását. A jelenség a 19. század közepén északnémet területen protestáns körökben alakult ki (egészen pontosan az első konkrét nyoma 1850-ből, Hamburgból mutatható ki), majd fokozatosan terjedt dél felé: először a protestáns (nagy)polgárság, az ipari munkásság és csak némi fáziseltolódással a parasztság körében, majd az elsö világháborút követően szórványosan, s tömegesen csak inkább a második világháború után a bajor-osztrák katolikus lakosság körében is. A Kárpát-medence térségébe szórványosan az itt élő németek közvetítésével bukkan föl a két világháború között, majd NDK-s “importként” a hatvanas évektől találkozunk vele, elsősorban Magyarországon. Igazi elterjedése térségünkben csak az 1989-es rendszerváltást követően dokumentálható. A különféle nyugati tévéállomások, képeslapok, a virágüzletek, a katolikus egyház hatására terjedt el a dél-szlovákiai magyar háztartásokban. Főleg értelmiségi, vállalkozói körökben, s területileg inkább az ország nyugati részén (vö. Liszka 2000).

2.4. 1993-tól napjainkig

Ha lehet, még a fentieknél is bonyolultabb és kényesebb kérdés annak megválaszolása, hogy vajon az önálló Szlovákia létrejötte volt-e lemérhető hatással a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának alakulására? Az nyilvánvaló, hogy azok a kistermelők, akik terményeiket (zöldség, gyümölcs) korábban elsősorban a cseh és morva országrészekben értékesítették, a közbeékelődött új határ miatt fokozatosan kiszorulnak/kiszorultak a cseh piacról. Ezzel a kulturális érintkezés egy lehetősége is megszűnt, melynek konkrét kihatásai csak hosszabb távon lesznek tán lemérhetőek. Ugyanígy bonyolultabbá vált a szlovákiai magyar fiatalok cseh főiskolákon és egyetemeken való továbbtanulási lehetősége. A magyar legényeket ezentúl a szlovák és nem a csehszlovák hadseregbe sorozzák be. Szolgálati idejük alatt (melyet természetszerűleg immár szlovákiai laktanyákon töltenek le) nem kerülnek kapcsolatba cseh sorstársaikkal. Ezek a tények a kulturális kapcsolatok újabb csatornáit zárták el. (…)

3. Összefoglalás

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarok népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük (a korszak populáris kultúrájáról rajzolható kép, ha lehet, még foghíjasabb). Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népességet tradicionális népi kultúrája alapján három nagyobb egységbe sorolhatjuk. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része, amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával mutat rokonságot, miközben az Alföld és a “Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, a nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék. A térség középső részén, nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoportot sommásan “palóc”-ként szokás emlegetni. Az új államhatár ezt a népcsoportot kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi került Szlovákiához. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. Mindamellett a “palóc”-ként jelzett népcsoport kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után az újonnan meghúzott csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak-déli kapcsolatban állottak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet-nyugati irányban – egymással. Ez a természetföldrajzi adottságok és a úthálózat mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: “A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Közép-Európa legszebb vasútvonalán a “ruttkai gyors”. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (in: Tamás 1938, 197). A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálták a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a “központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása. Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok populáris kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást fölváltotta a kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar gyakorlatilag megszűnt, az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia. A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyen már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak populáris kultúráját, hanem egy “világkultúrába” is bekapcsolják azokat (pl. a legkisebb falvakban is felbukkanó grafittik).

Mindezek a fentiekben példákkal is illusztrált hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatóak.

Irodalom

Ág Tibor

2000 Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok. Dunaszerdahely: Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, 155 p. /Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 15./

Balassa Iván

1989 A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest: Gondolat, 418 p.

Balassa M. Iván

1990 Az Alsó-Garam menti magyar falvak telpülése, építkezése és lakásberendezése. Ház és Ember, 6, Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 5-38. p.

Bodnár Mónika

1988 Adatok Tornaújfalu népi táplálkozásához. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 25-26, Miskolc, 735-746. p.

Fehérváry Magda (szerk.)

1992 Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében. Komárom: Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 170 p. /Népismereti Könyvtár 2./

Gál Ida

1988 Ízlésváltozás egy kisalföldi magyar település (Martos) 20. századi lakáskultúrájában. In: Komárom Megyei Néprajzi Füzet 3. Szerk. Körmendi Géza. Tatabánya: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 54-60. p.

Hofer Tamás

1975 Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 86, 398-414. p.

Kósa László

1987 Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 219-227. p. /Folklór és Tradíció./ 1998 “Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Budapest: Planétás Kiadó, 246 p. /Jelenlévő Múlt./

Kovaèevièová Soòa

1975 Vkus a kultúra µudu. Bratislava: Pallas, 158 p.

Liszka József

1998 A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelödés története 1918-1998. I. Szerk. Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, 168-206. p. 2000 Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2, 1. sz., 147-156. p.

Machnik Andor

1993 Csallóköz. Tanulmány a honismeret, az agrár- és szociálpolitika köréből. Vadkerty Katalin utószavával (2. kiad.). Pozsony: Kalligram, 223 p. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Molnár Imre-Tóth László

1990 Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában. 1945-1949. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 192 p.

Molnár Imre-Varga Kálmán

1992 Hazahúzott a szülöföld… Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról. 1945-1953. Budapest: Püski, 135 p.

Pranda Adam

1969 K periodizácii vývinu µudovej kultúry na Slovensku. Slovenský národopis, 17, 327-347. p.

Szanyi Mária

1976 Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében. Irodalmi Szemle, 19, 636-638. p.

Tamás Mihály (szerk.)

1938 Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava-Pozsony: Tátra-kiadás, 256 p. /Tátra-könyvek. Szlovenszkói írók munkái: I. sorozat 3. kötete./

Ujváry Zoltán

1961 Magyar hagyomány Jáno¹ík szlovák betyárról. Ethnographia, 72, 471-473. p. 1986 Jáno¹ík a gömöri folklórban. In: uő: Fejezetek Gömör folklórjához. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 25-41. p. /Gömör Néprajza V./

Vadkerty Katalin

1999 A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony: Kalligram, 284 p. /Mercurius Könyvek./

Vajkai Aurél

1976 ¥udová architektúra v obci Rudná. In: Gemer. Národopisné ¹túdie 2. Red. Adam Pranda. Rimavská Sobota: Gemerská vlastivedná spoloènos», 145-174. p.

Varga Kálmán

1992 Telepesfalvak, kolóniák Komárom környékén. 1919-1950. Regio, 3, 2. sz. 59-75. p.

Vargáné Tóth Lídia

1994 A népi táplálkozás kölcsönhatásai Tárnok község magyar és szlovák lakosai között. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk. Liszka József. Komárom-Dunaszerdahely, 241-246. p. /Acta Museologica 1-2./

Viga Gyula

1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 335 p. /Officina Musei 4./

Vörös Károly

1977 A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Ethnographia, 87, 1-13. p.

Zalabai Zsigmond (szerk.)

1995 Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és kitelepítésről. Pozsony: Vox Nova, 185 p.

Zelei Miklós

2000 A kettézárt falu. Dokumentumregény. Adolf Buitenhuis fényképeivel. Budapest: Ister Kiadó, 278 p.