Zeman László: Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall – Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

Fábry Viktor eperjesi cserkészparancsnok “Magyar cserkészprogram más nyelvû iskolákba járó magyar fiatalság számára” témakörben elhangzott elõadásában kifejti, adott esetben a magyar cserkészcsapatoknak feladatuk, “hogy a más nyelvû iskolákban tanuló magyar ifjúságot saját nemzetének kultúrközösségében is megõrizzék. Ennek tesz eleget az eperjesi magyar cserkészcsapat is, melynek diák-tagjai mind szláv középiskolát látogatnak. A sárosi cserkészet életében megható momentum az, hogy a más nyelvû iskolákba járó magyar diákok cserkészmozgalmát létrejöttében a szlovák cserkésztestvérek is elõmozdították.” (90. p.). A továbbiakban erre vonatkozólag olvashatjuk, miszerint “Az ankét ama reménynek is kifejezést adott, hogy az eperjesi szlovák cserkészek példaadó magatartása, valamint az iskolai hatóságok elismerésre méltó lojalitása másutt, így fõként Léván, Rozsnyón és Ungváron is ismétlõdni fog, és a cserkésztestvériség jegyében ezeken a helyeken is megszülethetik…” (uo.) A kérdéskörben részben eligazító a lapalji jegyzet (c, 91), de mélyebben gyökerezõ és tartósan ható összefüggései nyomán messzemenõen egyet kell értenünk a szerzõnek ama ténymegállapításával, hogy amikor 1945-ben újból megindult a csehszlovákiai cserkészmozgalom (igaz, csak szlovák rajok alakulhattak…), “szívesen fogadták az egykori magyar cserkészcsapatok neveltjeinek közremûködését, és ezek mint tisztek igen jól beváltak” (135. p.).

Az ankét hét “szakaszát” tekintve e helyütt az elsõbõl kívánunk kiindulni, amely “Az egyesületi és az élménycserkészet” megtárgyalása volt. Szerényi Ferdinánd dr. (Ungvár) a cserkészet legbelsõ lényegeként határozza meg az egészséges élményt és önálló tapasztalatot, a “friss erdei cserkészést”; “Az élménycserkészet vezeti el a cserkészt Istenhez, ez ad aktív nemzeti erõt, és ez teszi a szociális emberi haladás s a nemzetek közti testvériség dolgozójává” (86. p.). A vitában ugyanezt ismétli Fábry Viktor olyanképpen, hogy “A cserkészet minden felekezet fiait közelebb hozza egymáshoz, és a természet közvetlen megmutatásával élménnyé teszi a fiatalságban az istentudatot” (91. p.; a fentiekben mindenütt a közlemény-jelentés szövegét idézzük – Z. L.). Lehet, ma kissé másképpen fogalmaznánk, de egyrõl van szó: a természet jelentõségérõl az ember életében és az emberi kapcsolatok formálásáról általa. Illetve akárcsak metaforikusan a kanti csillagos égrõl fölöttünk, s arról, ami közben minket önmagunkhoz és egyben a másikhoz köt, eszmérõl, amely a cserkészet létalapját képezi (s amely ma, környezetünk pusztulásakor a mindennapok követelményeként jelentkezik…).

Hogyan is írja S. L. naplójegyzeteiben a “gromosi” cserkésztáborban? – “A tábortisztás szín- és fényárban tobzódik. Sudaras, égnek szaladó fenyõfák szilluettjei mögül föllángol még utoljára a nap izzó korongja, (…) és azután lebukik a kékeslila hegyek mögé. (…) Ó, nincs szebb a csillagos égnél! Így szép ez, innen az égbe roskadt fenyõerdõ nagy tisztásáról. Városban, szûk falak közt elveszti varázsát.

(…) Lobogó szemû csillagok, a Kis Göncöl, a Fiastyúk és a többi; magas, méteres lángok csapnak ki az erdõperem hátsó ívébõl, s megvilágítják a tûz köré sereglett fiúk alakját. A lángoló, ropogó, sercegõ tûz bíborba festi a fiúk arcát, és egybe forrasztja õket. Kicsordul ajkukon az örökszép magyar dal. Egyik vidám nóta váltogatja a másikat, majd felsírnak a panaszos, jajongó, régiveretû kurucnóták. És felzúg a szlovenszkói regöscserkészet dala is: ” Ki tanyája ez a nyárfás?” (…) Az összedobbanó szívek mindegyike érzi: egy Atyának egyformán szeretett és egyformán ostorozott gyermekei vagyunk mindnyájan.” (Este a gromosi cserkésztáborban. S. L. naplójegyzetei. Új Világ, 12. évf. [1930] 32. sz., augusztus 3., 3. p.). 1

Az élménycserkészet legfõbb és központi formája eszerint a táborozás; eseményei és mozzanatai még a szívfacsaró és “leverõ” sátor- és táborbontással együtt is, amely nem kevésbé fûzi egybe a résztvevõket. Az utóbbit jeleníti meg S. L. a “folytatásban”. (Hazajöttek a fiúk a gromosi cserkésztáborból. Búcsú a tábortól. Elérkezett a táborbontás napja. S. L. naplójegyzete. Új Világ, 12. évf. [1930] 33. sz., augusztus 10., 3. p.)

E sorokkal a “a letûnt világból”, az eperjesi magyar cserkészcsapat történetébõl kíséreljük meg néhány írást õrzõ sárguló lap, fénykép összeillesztését. Fogarassy László feldolgozásából megtudhatjuk, hogy a cserkészcsapatok létrejöttükben egy-egy iskolára alapozódtak. Még a háború kitörése elõtt jött létre a komáromi (1913), két pozsonyi (1913), a rimaszombati (1914), majd küszöbén a losonci és a lévai cserkészcsapat. Kassán a premontrei gimnázium cserkészcsapatát 1917-ben alakították meg. A további fejlõdést meggátolta a háború. Az 1920/21-es tanévben már létezõ cserkészcsapatok közt tünteti fel a szerzõ az eperjesi evangélikus gimnázium csapatát, amelynek parancsnokai Wallentínyi Samu dr., Frenyó Lajos és Peskó Ödön (9. p.). Wallentínyi Samuról e sorok szerzõje a Prágai Tükörben (1996. 1-2. sz.), valamint a Kalligramban (1996. 6. sz.) emlékezett meg. Wallentínyi utolsó útján, amikor 1930. június 16-án az eperjesi evangélikus templomból temették, cserkészek kísérték, s Szelepcsényiné Frenyó Erzsébet nevükben szólt: “Köszönjük, Fõparancsnok Úr, a boldog cserkészidõket!” (Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Szerk. Sebesi Ernõ. Pre¹ov-Eperjes, Minerva, 1933, 21. p.). Frenyó (Kövényi) Lajos 1898-tól 1934-ig a Kollégium hittantanára, regionális történeti kutatásai forrásfeltárók és -értékûek, nyugdíjba vonulása után is aktív tevékenységet fejt ki. Feldolgozta a regionális és egyben országos kihatású történelem eseményeit, a mondavilágból ránk maradt egy-egy töredékét, az elsõ kirándulásokat a Magas-Tátrába 2 , munkáinak egy része egyháztörténeti. Peskó Ödön ugyanott matematika-fizika szakos tanár 1896-tól 1926-ig, tanári mûködését a kassai állami magyar reálgimnáziumban folytatja. Valamennyien Tátrajárók.

Megjegyezhetjük még, hogy a Fogarassy László könyvében felvázolt, az 1921-es évre vonatkozó, a Szlovenszkói Magyar Cserkészszövetséghez csatlakozó csapatok nevét és taglétszámukat tartalmazó táblázatban (15-6) létszámával az eperjesi evangélikus fõgimnázium fiú- és leánycsapata együtt kerül az elsõ helyre (105 + 37), egy fõvel elõzve meg Losoncot (ennek fiúcsapata önmagában véve 116 taggal az elsõ). S a szerzõ a továbbiakban is megállapítja, hogy az 1922/23-as tanévben “az összes szlovákiai városok közül Eperjesen volt a legtöbb magyar cserkész” – 128 (19. p.). Ezért meglepõ, miszerint a csapat a következõ évben megszûnt (Fogarassy 1992, 19. p.), s nehezen képzelhetõ el, hogy a cserkészkedés négy évig szünetelt volna. Tény azonban, hogy a folytatásban a cserkészek Fábry Viktor evangélikus lelkész körül csoportosulnak, így emlékszik vissza egy öregcserkész is (Új Világ, 19. évf. [1937] 33. sz., aug. 14., 1-2. p.). 3 S erre nézve nem lehet nem idéznünk Fogarassy Lászlót, aki A Mi Lapunkat használja katalógusszerûen: “Újraéledt a magyar cserkészet Eperjesen is: 1927. jún. 29-én 25 fiút és 14 leányt avattak cserkésszé. A fiúcserkészek vezetését Fábry Viktor evangélikus lelkész, a leánycserkészrajét Kissóczy Józsefné (Ásgúthy Erzsébet) vállalta el. A megújult eperjesi magyar cserkészcsapat elsõ ünnepélyes fogadalomtételén megjelentek az eperjesi szlovák és zsidó cserkészek, valamint a kassai magyar cserkészek is.” Lieskovsky Rudolf szlovák kerületi cserkészparancsnok pedig a jelentés szerint mindent elkövetett a magyar csapat létesítésére és az avatási ünnepély fényének emelésére” (i. m. 29-30. p.). A csapat mint az Eperjesi II. sz. Magyar “Sáros” Cserkészcsapat újul meg.

Ez idõ tájt kezdõdik a rendszeres táborozás, 1928-ban háromhetes a Svinka partján Szinyeújfalun. Táborparancsnok ekkor Fábry Viktor (helyettese Sándor Károly; ifj. Bittó Pál és Sáfrán Pál – rajparancsnokok), akárcsak a következõ három évben, csakhogy a táborhely 1929-ben áthelyezõdik Palocsára (Plavec), a Salamon-uradalom palocsai-gromosi (Hromo¹) erdejének tisztására, nem messze a palocsai várkastély romjaitól.

A gombaszögi csapatközi táborban 1928 augusztusának elsõ felében az eperjesiek a beregszászi cserkészekhez csatlakoztak; Flórián László és Roskoványi László végighallgatták a regöscserkészetrõl szóló gombaszögi elõadássorozatot, és részt vettek a szilicei, valamint a szalóci regösnapokon, minek következtében õket is megillette a “regöscserkész” név.

A gödöllõi jamboree (1933) alkalmával ugyan nem kerültek be a cserkészek a hivatalos keretbe, de saját kezdeményezésükként Borsody István, Flórián László, ifj. Kocsák Béla, Weiszer Pál és László, valamint Erõss Dezsõ Budán a Pauler utcai Szikandra-cserkészotthonban, Maléter Pál és Tószögi Iván rokonoknál lakva, naponta járnak ki a HÉV-vel a világtalálkozóra. (Dr. Weiszer Pál közlése.)

A cserkészcsapat 1937-ben fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli az elõbbi körletben, de új táborhelyen, közelebb az országúthoz. A lányok néhány napos táborozásra jönnek, s vendégek érkeznek, akiket Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes kalauzol. Õ egyben a táborozók “úszómestere” is. Mint cserkésztiszteket kell itt megemlítenünk elsõsorban dr. Flórián László volt parancsnokot és csapattitkárt, aki visszaemlékszik, hogy tíz évvel ezelõtt tizenöten indultak, a lányokkal együtt ez évben hetvenöten vannak. Weiszer Pál, Maléter Pál, Berndt Richárd és Soós Miklós ifjúsági parancsnokok, illetve rajparancsnokok. 4 A lányok parancsnoknõje a kiváló asztaliteniszezõ (1937-ben országos bajnok) Lloydl Anikó. A fõ- és táborparancsnok Kocsák Béla nyugalmazott pénzügyi fõtanácsos. Gyurica bácsi mint fõszakács a tábor legnépszerûbb embere. A farkaskölykök Soós Miklós gondjaira vannak bízva, mert mesemondásban senki sem veheti fel vele a versenyt, miközben mint kürtös kiváló. Weiszer Pállal együtt kitartanak a végsõkig, amikor a cserkészek 1940-tõl már csak mint a Magyar Párt ifjúsági csoportja tevékenykedhetnek.

A csapat egy júliusi napon sorakozik reggel hatkor a Rózsa utcai magyar iskola udvarán. Ennek egyik, csak alakalmilag használt osztályterme a Cserkészotthon; a cserkészestélyeknek, mûsoros esteknek és színjátszásnak az emeleti nagyterem és színpad a színhelye. A sorakozót ima, tisztelgés a csapatzászló elõtt követi, a csapat ezután menetoszlopba rendezõdik, és elindul a Nagy- vagy Kisállomásra, élén Weiszer Pál parancsnokkal. A második poszton, akárcsak máskor is a kivonulások alkalmával, Maléter Pál rajparancsnok halad, akinek a többiekhez képest több mint egy fejjel kimagasló alakját a zárósorokban lépkedõ, lépést tartó vagy nem tartó kiscserkészek sem veszíthetik el szemük elõl. A cserkészek személyvonattal utaznak Lubotényig (Lubotín), gyalog folytatva útjukat innét az országúton a palocsai-gromosi (Hromo¹) táborhelyre. Tekintetük a falu fölötti dombon kinyúló várromra szegezõdik (a vár a 13. században épült, s akkor királyi birtok, a 16. századtól a Horváth-Palocsay család tulajdona; 1707-ben a labancok sikertelenül ostromolják, s mivel 1715-ben kastélynak minõsítik, elkerülte a lerombolást. De a 19. század harmincas éveiben eszközölt restaurálás következtében, miután falába nagyméretû ablakokat vágtak, huzatossá s lakhatatlanná vált. A magára hagyott vár leégett és rom lett). Jobbkéz felõl néhány lépésnyire folyik a Poprád, amely itt kezd kanyarodni nagy ívben Lengyelország felé, s a táborlakók fürdõhelye. (A folyókanyart azóta feltöltötték.)

A cserkészcsapat megszületésétõl fogva, amikor még nem voltak meg a rendszeres táborozás feltételei, mindenkor bejárta “a mezõt és a rengeteget”. S ezt annál is inkább, mivel a városnak a közvetlen környéke is alkalmas terep a “természeti cserkészetre”. Borsody István, a késõbbiekben pittsburghi történészprofesszor, hajdani eperjesi cserkész egyik írásában találóan jegyzi meg, hogy felvidéki város nincs “környék nélkül” (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., dec. 25., 2. p.). A várostól “kõhajításnyira” magaslik a harmadkori kiforrt hegyvonulat kúpjain a nagysárosi vár, a kapi vár és a sósújfalusi vár. A közeli Ceméte-fürdõ Petõfi Bükkfájával (alatta írta a költõ eperjesi látogatása idején fogant verseit), Borkút, a Szigordi-völgy, északra távolabb a Csergõ-hegység (Èerchovské pohorie), délre a Hernád völgye s a fölötte csúcsosodó Sivec, a Hernád-áttörés, a Svinka-völgy, a Hernádba torkolló Szopotnyica-patak (Sopotnica) s a környezõ erdõk, a Lujza-forrás stb. mind az egynapos cserkészkirándulások célja.

Kassai és eperjesi cserkészek közös csergõi gerinctúrájáról ad hírt Hartmann Béla örsvezetõ, eperjesi cserkész (A kassai és eperjesi cserkészek mozgó tábora. AML, 1927. okt. 8., 16. p.). Két kassai és három eperjesi cserkész Villkovszky Armand kassai cserkészparancsnok vezetésével Pusztamezõre (Pusté Pole) utaztak vonattal, Kijó községbe érve ott a kocsmában aludtak, s reggel indultak a Mincsolra (Minèol 1157 m, a hegység legmagasabb csúcsa). A nyirkos és párás reggelben azonban nem nyílt onnét kilátás, így tovább haladtak a gerincen a Priehibán (822 m) át a Csergõ-hegy (1053 m) felé, miközben a javuló idõben már jól láthatták Tarkõ és Hõnig várát s az átellenes hegyvonulatokat. A Csergõt érintve folytatták útjukat a Liszáig (Lysá 1069 m; Hartmann Béla nem említi közvetlenül a csúcsra felvezetõ útnál kiálló sziklakövet, az Oltárkõt, amelynek történetét Tompa Mihály azonos címû regéje ír le), ahol éjjelre tábort vertek. Bejárva környékét délután négykor kezdték meg a lemenetelt, hogy elérjék még Kisszebenben az Eperjesre-Kassára induló vonatot, amellyel hazatértek.

A cserkészcsapat túrakörzetébe természetesen beletartozik a Magas-Tátra, a húszas években Wallentínyi Samu, Frenyó Lajos és Peskó Ödön vezetésével több napot töltenek keleti régiójában. S hasonló célzattal vesznek részt, társulnak a Kárpátegyesület (Karpathenverein) akcióiban (az egyesület eperjesi osztályának elnöke ekkor dr. Flórián Károly volt jogakadémiai tanár). 5

Nem tértünk ki a Branyiszkó mindkét oldalát övezõ terepre, amely -akárcsak a felsoroltak – a természeti mellett telítve van történelemmel is. Élményszerû leírását olvashatjuk Oszvald György egyik tárcájában (Oszvald György: Háromnapos táborozáson a fõgimn. cserkészcsapat 1921. augusztus 9-10-11-én. (Új Világ, 3. évf. [1921] 34. sz., augusztus 21., 2-3. p.). “Csak úgy aludtunk azon éjszakán, mint hamu alatt a parázs. És glédába állva a hajnali vonat elõtt, lángra lobbant harminc cserkész szemében a tûz indulást jelzõ szent parancsa: “Légy résen!”” – kezdi beszámolóját szerzõje, aki akkor a gimnázium 5. osztályának épp végzett tanulója (eperjesi születésû, s 1924-ben érettségizett, Wallentínyi Samu az osztályfõnöke, s bár a leírásban senkit sem nevez meg – ez bontaná a stílust, illetve a mûfajt -, parancsnokaik személye kétségtelen. Útvonaluk pontosan kijelölhetõ, az utolsó szakasz kivételével; ahogy Mednyánszky pátriájából, amelynek mély tónusú, víztükreiben az alkony fényeit összegyûjtõ, rozsdavörös árnyalatait, egyöntetûbb jellegét vásznairól ismerjük, áttérnek a Branyiszkó hágójától a Dluhy-patak (Dlhý potok) mentén a Smrekovica alá, a fekete áfonyával benõtt kitáruló nyereghez. A domború Smrekovica keskeny gerincösvényérõl belátni az egész Szepességet, a Magas-Tátra tarajáig; az írásban a Vysoka hora a magassági adat szerint a mai Pátria, meredek nyugati áthatolhatatlan fenyvesével igazi Szepesség, akárcsak (s itt nem épp a közigazgatási határról van szó) a Smrekovica felé vezetõ, nappal is vörhenyes félhomályt õrzõ erdei fenyõs gerinc. A “nyeregnél” magasló domborodáson akkortájt még nem volt meg a zárt üvegverandás Lieskovsky-menház, s míg a letörésben, illetve ösvényein alatta a sárosi oldalon lejutottak a singléri útra (ma Kopytovská dolina, Kopitói-völgy), valóban “pfadfinderes” (Pfadfinder = úttörõ, pionír) feladat lehetett. De ez már a Szinyelipóci-völgy tárulkozásával együtt Szinyei Merse Pál fénnyel teli és üdezöld ecsetvilága, s a szemközti vonulat mögött áll Jernyén romos családi kastélya s kúriája, s ott van a sírja. Az élménycserkészést érzékelendõ foglaljuk be e helyütt vázlatunkba a tárca szövegét:

“…Alig vettük észre, hogy hûvös szellõ fujdogál, mert szívünket meleg öröm töltötte be: valóra vált a régi vágyunk: három napig kint tanyázunk a szabad ég alatt. Szepesváraljára vitt el minket a vonat. Ki ne ismerné – legalább hírbõl – ezt a régi, hányt-vetett sorsú várost, dombtetõn nagy, szép gót templomával, melynek mély harangszava még a porlandókat is felébreszti a híres temetõkertben. Ki ne látta volna azt a nagy múltú várat, mely magasan õrködik ott messze vidék felett, s melynek ma ugyan már erõsen omladozó falai (azóta részben helyreállított – Z. L.) még mindig szivetdobbantóan visszhangozzák sok-sok csata zaját? A délelõttöt a városban töltöttük. Poggyászunkat az evangélikus elemi iskola egy osztályában helyezve el, a fõtéri templomban közösen fohászkodtunk a “Cserkész Istenhez”-hez, s azután megnéztük az egész várost parancsnokainkkal, akiknek magyarázatai még maradandóbbá tették bennünk e mûvészettel megépített, õsi, megszentelt falakra való emlékezést. Hazaszálltak a hírvivõ képeslapok, s azután indulóink hangjára kitárult sok ablak, s fehér keszkenõk lengtek a vidáman tovább menetelõ kis csapat után. Délre zajos lett a vár. Ijedten s vijjogva röpködtek felettünk a magas õrtorony szárnyas lakói (kékvércsék – Z. L.), míg mi bejártuk minden zeget-zugot a négy fallal körülvett fellegvárban; meghallgattuk útmutató könyvecskénket, mely a vár történetével ismertetett meg, s rövid pihenõ után a Paradicsomnak nevezett Sziklakerten át Hadkócra vettük utunkat, ahol hátizsákjainkon igyekeztünk könnyíteni. Örömmel ültük körül térképeinket, melyek a körülöttünk terpeszkedõ dombsorok között megmutatták további utunk irányát a branyiszkói menházhoz. Lassan kanyargott fel vidám daloló csapatunk az odavezetõ szerpentinen, s az este ropogó tûz mellett talált minket ott. Mohával, fenyõvel párnázott ponyvasátraink pihenõre hívtak, takarodót fújt a trombitásunk, s óránként váltakozó õreink s a ragyogó millió csillag vigyáztak álmaink felett.

Másnap a Dluhy-patak vize lett az útitársunk. Ez mosta ki szemünkbõl az álmot, ez vezetett a Vysoka Hora (1172 m) alatt a néhány évvel ezelõtt leégett Smrekovica (1193 m) lábához. Gyönyörû fenyvessel borított hegyek között poroszkáltunk, bódított a tûzõ nap s az illatozó fenyõk, nagy keletje volt az üdítõ, dúsan termõ borovnyicának. A sûrû erdõt csak néha váltották fel kisebb-nagyobb legelõk, melyeken a nagy szárazság dacára is buja fûben dúskáltak szétszóródott csordák. Uttalanná tette az erdõt az idõ, igazán “Pfadfinder”-ek voltunk, míg Singlér faluban a kitûnõ savanyúvíz-kút (Szultán – Z. L.) körül letelepedhettünk. Szakácsaink nehezen tudtak csak megfelelõ mennyiségû ételre szert tenni, de mégis két bogrács birkahússal, kenyerekkel, rizzsel felpakolva mentünk be a Szinyelipóci-völgybe, hogy ott majd sátorfánkat felüssük.

Ebben a völgyben híres, sokszor megénekelt mondák születtek. Magasan felettünk Bánk bán vára, a messze földön ismert Kõasszony (Kamena baba), a Virágos-kertnek nevezett sziklacsoportozat, Mózes oszlopa, az Ölelkezó pár sziklája. 6

Ebben a vadregényes környezetben töltöttünk mintegy huszonnégy órát. Úgy éltünk, mint az indulónk mondja: “Alszunk, ahol helyet kaphatunk, eszünk, amit fõzünk mi magunk”. Fenyõfából két nagy sátrat építettünk, jól megszerkesztett tûzhelyünk csak úgy ontotta a sok jó fõztet, igazi otthont teremtettünk magunknak. Õrtüzünk messze világított, s szálló pernyék a csillagokig emelkedtek belõle. Horkolásunkat szerte fújta a hûvös égi szellõ. A felkelõ napot vidám nóta köszöntötte itt és ott a magasban. Hárman közülünk kötelek segítségével eljutottak a megközelíthetetlennek hitt Kõasszonyhoz, többen Bánk bán várába mentek fel, mások a Vratnica sziklakaput és a Komin barlangot keresték fel. Bejártuk a völgyet, a ma ártatlanul a mélyben csörgedezõ kis völgyi patak évezredes munkájának, szeszélyes játékának maradványait. Fáradt, elcsigázott csapatot hozott este a vonat haza, megérdemelt pihenõre az otthoni ágyba.” (Csak az eperjesi-orlói vasútvonalról lehet szó, de azt Héthárstól Kisszebenig bármely közbeesõ község megállójánál érthették el, újabb alapos gyaloglással… – Z. L.)

Az eperjesi cserkészcsapat megalakulását Bodnár Gábor: A magyarországi cserkészet története címû könyvében (Budapest, Püski, 1989) az evangélikus fõgimnázium csapataként az 1914-es évre teszi (17. p.); mûködésének azonban a világháború alatt nincs nyoma, újból csak A Mi Lapunk 1920/21-es évfolyamában olvashatunk róla, amely fiúcsapatának és leánycsapatának létszámát közli (105 és 37).

A csapat történetének megírása ma már körülményes, a másutt szereplõ adatok és beszámolók anyagát azonban kellõ módon egészítik ki az Új Világ közlései, amelyek a csapat mindennemû tevékenységérõl, természetjárásáról, táborozásairól, kulturális rendezvényeirõl tudósítanak.

“Cserkészavatás. F. hó 8-án Savanyúvízre és Cemétére rendezett kirándulás keretében avatták fel a kollégiumi fõgimnázium ifjú cserkészeit.” ( Új Világ, 3. évf. [1921] 20. sz., május 15., 3. p.)

“Cserkészek Ceméten. F. hó 28-án kedves látványnak lehetett tanúja a véletlenül az utcán tartózkodó közönség. A kollégiumi fõgimnázium cserkészei, tanáraik vezetése alatt, fiúk és leányok vegyesen ródlikirándulásra mentek Cemétére. (…) összesen mintegy ötvenen húzták maguk után a karakterisztikusan karcsú svéd szánkókat. Csakhamar hangos volt a cemétei erdõ. (…) A gyerekhad kint is ebédelt a “Zabijanán”, ahonnan egy páratlanul jól sikerült sportkirándulás kellemes emlékeivel tértek haza a késõ délutáni órákban.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 1. sz., 2. p.) 7

“Cserkészek – Kiállítás és hangverseny – A kiállításon famunkák, favésések és égetések, lombfûrész-, háncs- és agyagmunkák voltak kiállítva. Azonkívül rajzok, festmények, fényképek, kézimunkák, virágasztalok, állványok. Az ipari részben az oktatást Bárdossy tanító látta el, a cserkészlányok papírmunkamûhelyét, ahol háncskosarak, sztaniolképek, árnyképek és egyéb dísztárgyak készültek, Gömöry Jánosné, a koll. igazgató neje, irányította. (…) Könyvet kötnek saját mûhelyükben, a cipészmesterséget, szabóipart tanulják, van teljesen felszerelt famunkamûhelyük.” (A kiállítást a gimnázium tornatermében rendezték meg 1922. május 6-án és 7-én. Lásd: Új Írás. 4. évf. [1922] 18. sz., április 30., 4. p.; a fenti leírást és a következõket pedig – Új Írás. 4. évf. [1922] 21. sz., május 21., 2-3. p.)

“Május 13-án és 14-én a kollégium cserkészcsapata kétnapos szlovák és magyar mûsorú hangversenyben mutatta be kulturális tevékenységét valóban meglepõ eredménnyel. A kollégium tornacsarnokát mindkét alkalommal zsúfolásig töltötte be elõkelõ közönség, szülõk, rokonok. A zsupán képviseletében ott volt dr. Gallay Vladimír zsupáni tanácsos. (…) Zene, dal, szépirodalom, költészet mind oly interpretálásban került érvényre, mely messze felülmúlja egy gimnáziumi önképzõkör kereteit, és a célirányos munka, fokozott önképzés és nevelés által adott hivatottságot árul el. (…) Frenyó Erzsébet, Körtvélyessy István magyar nyelvû, Bleuer László és Neuwirth Márta szlovák nyelvû szavalatai sok tapsot aratnak.” Kovács Bözske Wienarszky Legendáját adta elõ hegedûn Steinhaus Ilona zongorakísérete mellett. A cserkészfiúk egyfelvonásos színmûvet mutattak be. “A csellón Hollénia Zdenkó mutatkozott be mint ifjú virtuóz, ifj. Ghillányi László kísérte zongorán, aki mint dalszerzõ két hangulatos magyar dalával aratott õszinte sikert.”

A mûsoros estre eljöttek a kassai cserkészek is, mintegy hatvanan. A kiállítás és a hangverseny tiszta jövedelme a szegény sorsú cserkészgyerekek felruházására és segélyezésére fordíttatott.

“Ugyancsak megható jelenet tanúi voltak azok is, akik a kollégiumi cserkészdiákok hálájával tudtak együtt érezni, amint õk tanáraik vezetése alatt kivonultak az ev. temetõbe, ahol elhunyt mestereik, nevelõik sírjára tették le a hála, kegyelet és megemlékezés kedves koszorúját.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 45. sz., november 5., 3. p.)

Egyedülálló esemény, hogy a magyar cserkészek közremûködésével a kollégium dísztermében vitetik színre franciául Moliére: Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois gentilhomme) címû vígjátéka, illetve egyik felvonása. (Új Világ, 5. évf. [1923] 3. sz., január 14., 3. p.; 5. sz., január 28., 3. p.)

“Sikerült Petõfi-ünnepélyt rendezett a kollégium cserkészifjúsága f. hó 18-án esti 6 órai kezdettel az õsi Kollégium nagytermében. Az ünnepélyen jelen volt a város egész magyar társadalma. Az ifjúság alapos fölkészültséggel hódolt a nagy költõ emlékének, értékes fölolvasásokkal, dallal, szavalattal és zenével. (Új Világ, 5. évf. [1923] 9. sz., február 25., 3. p.)

“A helybeli koll. gimnázium cserkészeinek kirándulása. Késmárkról írják: Frenyó Lajos és Wallentínyi Samu vezetése alatt 32 gimnáziumi cserkész érkezett Késmárkra szombaton este, ahol megháltak, és másnap a Magas-Tátrába vonultak. Megszemlélték a fürdõket, és miután az Itatón megháltak volt, másnap a Zöld-tóhoz rándultak. Miután az idõjárás e kirándulásnak nagyon kedvezett, a kirándulók a legszebb emlékekkel tértek ismét vissza Eperjesre.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 23. sz., június 3., 3. p.)

“A Karpathenverein Pre¹ovi Osztálya a koll. fõgimnázium cserkészcsapatával együtt f. hó 19-én, vasárnap, az iparvasút igénybevételével társaskirándulást rendeznek a Szigordi-völgybe és esetleg a dubniki opálbányába.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 34. sz., augusztus 19., 3. p.)

“Hazajönnek a cserkészek. Közel öthetes táborozás után, muzsikás jókedvvel, szombaton este érkeznek haza cserkészeink, akik a páratlanul szép gromosi táborban töltötték el az idei szeszélyes nyarat. (…) Harmincöten táboroztak az idén Kocsák fõparancsnok és Flórián Laci ifjúsági parancsnok vezetésével a csodaszép gromosi táborban, és feltestvériesültek a cserkészélet parancsolta magasabbrendû emberszeretet nagy összefogásában. (…) A mi városunk közönsége sokat látogatta a tábort, melynek mintaszerû vezetése, berendezése, fegyelme s sok évi tapasztalatokon nyugvó példás élete mindenkit, aki kint volt, elbájolt, elbûvölt. (…) Hangos nótával vonulnak majd be ma este a fiúk a városba, és a tábor lebontott sátrainak helye már elhagyottan néz bele a gromosi éjszakába.” (Új Világ.17. évf. [1935] 32. sz., augusztus 11., l. p.)

“Az ifjúsági vezetõ Weiszer Pali, aki a volt ifjúsági parancsnokkal és jelenlegi titkárral, a nemsokára katonai szolgálatra bevonuló dr. Flórián Lacival együtt azon igyekszik, hogy a fiúk “Béla bácsijá”-nak mentül kevesebb gondja legyen a gyerekekkel.” (Új Világ. 18. évf. [1936] 28. sz. július 12, 2. p.)

Az 1937-es táborozásról már szó esett. Látogatás az eperjesi magyar cserkészek palocsai táborában “… egy hétre jön 14 cserkészlány”, vendégek érkeznek Eperjesrõl, Kassáról, Ólublóról és Lõcsérõl, a Poprádban fürödnek, majd a kürtszó hallatára térnek a táborba ebédhez (rántott csirke). “Az ügyeletes napostiszt, Weiszer Pál parancsnokhelyettes elõzékenyen a vendégek rendelkezésére áll, és körülvezeti õket a táborban. Budapesti vendégek is vannak. (Új Világ, 20. évf. [1938] 30. sz., július 23., 3. p.) A tudósítást F. L. jegyzi.

Õsszel, az államünnep alkalmából a cserkészcsapatot szereplésre kérték fel, a Zöld-fa udvarterén azonban a tábortûz fényében már csak némajátékkal léphettek fel (Scholtze László játszotta a “királyleányt”).

De talán cserkészakcióként tarthatjuk számon a “költõi verseny” emlékoszlopának megmentését, amelyet a Széchenyi-kör emeltetett 1883-ban. Azt ugyanis 1939-ben ledöntötték, de a fiúk egy éjjel elásták, s így a háború utáni kedvezõbb viszonyokban vissza lehetett helyezni talapzatára. 8

Maléter Pál rajparancsnok 1936. szeptember 24-én érettségizett Eperjesen a szlovák kollégiumi gimnáziumban, osztályfõnöke ekkor dr. Stanislav Felber, az I. és a II. osztályban azonban még Wallentínyi Samu, mivel a II. B osztály koszorújának szalagfelirata szerint temetésekor õ volt az osztályfõnökük, s a búcsúszavakat Suhajda Vilma mondta el, aki Maléterrel együtt érettségizett. Nyolcvanadik születésnapja elõestéjén, 1997. szeptember 3-én az eperjesi Veèerník ismerteti életpályáját (Maïarský hold pre¹ovskému rodákovi [Magyar tiszteletadás Eperjes szülöttjének]), s szeptember 4-én a város polgármestere, Juraj Kopèák mérnök részt vett az ez alkalomból a Budapest melletti Tököl községnél levõ katonai repülõtérnek, ahol 1956-ban Malétert letartóztatták, mint Maléter Pál Repülõtérnek a névadó ünnepségén. Sírjára a köztársasági elnök, a honvédelmi miniszter és az Országgyûlés képviselõje után a polgármester szülõvárosa nevében helyezte el a kegyelet koszorúját. S itt adta át Keleti György akkori honvédelmi miniszternek a város In Memoriam Maléternek adományozott emlékérmét, amellyel Eperjes elsõ írásbeli említése 750. évfordulóján a hagyományait gazdagító kimagasló tudományos, mûvészi, közéleti és sportbeli eredményt, érdemeket szerzett személyiségeket tüntették ki; a csatolt videokazettán a család Fõ utcai lakhelye is látható. A koszorúzás után Göncz Árpád megköszönte a részvételt, megjegyezve, hogy “az számunkra is megtiszteltetés”. Maléterné Gyenes Judit úgyszintén személyesen mondott köszönetet, és fejtette ki, mennyire örül annak, hogy eljöttek az ünnepségre Pál szülõvárosából is.

Õ 1954-ben volt Eperjesen, s a város igen tetszett neki. Kezdetben arra gondolt, hogy férje földi maradványait apja mellé, a kassai Maléter-sírboltba temetteti, de úgy hallotta, hogy azt felforgatták, kifosztották. Most azonban úgy hiszi, hogy a legigazibb, ha itt marad bajtársai között (M. Országh tudósítása szerint, Pre¹ovský veèerník, 1997. szeptember 9., 170. sz. 8-9. p.; a fentiek ugyanott – 8. évf. [1997] 166. sz., 5. és 169. sz., 1. p.).

Maléter Pál újratemetésén a 401-es parcellán ott volt dr. Weiszer Pál, aki nála egy évvel korábban érettségizett, s akivel a prágai egyetemi évek alatt együtt laktak, valamint volt osztálytársai közül a Budapesten élõ K. Suhajda Vilma s az akkor pozsonyi Tószögi Iván építészmérnök, koszorújukkal az egykori eperjesi cserkészcsapatot is képviselve. Maléternek az Egyesült Államokban élõ egyik leánya 1994 nyarán Eperjesre látogatott, hogy felkeresse nagyanyja sírját.

A volt eperjesi cserkészcsapatnak ma még 11 tagja él Eperjesen, egy Kassán, ketten Pozsonyban (s kettõnek Pozsonyban van a sírja), egy cserkészlány Prágában, ezenkívül néhányan Magyarországon és az Egyesült Államokban.

A Kollégium fõgimnáziumának keretében 1924-tõl Andrej Sládkovièról elnevezett önképzõkör mûködött. A Kör által elõadott színdarabokban többször szerepelt Flórián László és Sáfrán Pál, aki az 1932/33-as tanévben az önképzõkör elnöke volt, s mindketten kitûntek elõadásaikkal is. Ónodi Olivért a Kör irodalmi kísérleteiért és elõadásáért dicséretben részesítette, akárcsak az Új Világban és az AML-ben tökéletes verselésû költeményekkel jelentkezõ Eisert Árpádot (1929-ben érettségizett, a Károly Egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett; egyikük sem volt cserkész, e felsorolásból azonban nem tartjuk célszerûnek kihagyni õket). A magyar cserkészcsapat rajparancsnoka Berndt Richárd az 1935/36-os iskolaévben alelnök, egy évre rá, az érettségi évben a Kör elnöke volt.

Sáfrán Pált 1939-ben avatták a prágai Károly Egyetemen orvosdoktorrá. A holocaust áldozata lett, emlékét az eperjesi Raymann-kórház elsõ pavilonjának elõcsarnokában márványtábla õrzi. Budai László a Don-kanyarban maradt; két testvérük többéves szovjet deportálásból tért vissza.

A Kerényi-ház kapualjából azt a gótikus ajtókeretet ismerjük, amely fölött a város elsõ, háromrózsás és második címerét látni, a kölcsönösen az egyikbõl a másikba átnyuló kézfej Vak Béla epret tapogató kezét jelképezi. Kerényinek a Szebeni úton (a késõbbi Meliorisz-kert) és Kálvária mögött is kertje volt, ezeket gyakran látogatták, az utóbbi a Kern-kert (Kernufka) a városnak a 18. században tisztiorvosa szerint nevezett, édesvízû forrással, ahol két táblába vésett versszöveg díszelgett, Horatius és Kerényi verse (a kõtáblát Gallotsik Vilmos, a város orvosa, akinek a kert tulajdonába került kerettel és üveg fedõlappal látta el, de az emlék elveszett):

Horatii votum. “Hoc erat in votis:

modus agri non ita magnus,

Hortus ubi et tecto vicinus ingus

aquae Et paulum silvae

super his fons foret”

– Horác kívánsága.”Ez volt szivem egész vágya:

nem éppen nagy szántóterület,

Ott, hol kert simul hozzá és

hajlékomhoz közel bõ vízû forrás

S hol ezen felül egy kis erdõ részlet volna.”

(Satiram liber II, Satira VI); Ehhez társult Kerényi Hárs alatt címû saját verse – “E hársfa alatt terem nekem dalra a gondolat…” kezdetû.

(Képaláírások – a szövegben számok nélkül)

(1) A palocsai nagytábor levelezõlapja. A kép jobb oldalán Maléter Pál

(2) Tábortûznél 1938-ban. A felsõ sorban balról az ötödik Kocsák Béla táborparancsnok, a középsõ sorban balról a harmadik Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes, balról a hatodik Maléter Pál rajparancsnok

(3) Levélírás a gromosi táborban. Középen Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes

(4) Weiszer Pál és ifj. Kocsák Béla cserkésztisztek

(5) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón az osztálytársak egy csoportja a gimnázium udvarán. A kép bal oldalán Maléter Pál

(6) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón a gimnázium udvarán. Balról a harmadik Maléter Pál

A szöveg végén lapalji jegyzetbe:] A közlemény nyilvánvalóan kiegészítendõ. Ezért kérjük azokat, akik további részletekkel járulhatnának hozzá a csapatra vonatkozó ismereteink elmélyítéséhez, közöljék õket levélben szerkesztõségünk címére. Esetleg csatoljanak fényképfelvételt is, amelyet visszaküldünk. Elõre is köszönjük. – A szerk.