Boros Ferenc: A trianoni „béke” születésének időszaka

1. A „Horthy-rendszer” kiépülése és a szlovákkérdés

Az antanthatalmak, mindenekelőtt a franciák katonai támogatásával és az utódállamok közreműködésével felszámolt Tanácsköztársaságot követően – rövid átmenet után – olyan ellenforradalmi rendszer alakult ki Magyarországon, amely radikálisan felszámolta a proletárállam bázisait, de csapást mért az 1918 után győztes polgári demokrácia erőire is. A Horthy-rendszerrel fémjelzett kormányzatok külpolitikai törekvéseikben általában a történelmi Magyarország helyreállítását állították politikájuk középpontjába. A békeszerződés aláírásáig alapvetően arra törekedtek, hogy e célt a békekonferencia megnyerésével érjék el, majd azt követően a nemzetközi erőviszonyok megváltozására építve várták a megfelelő alkalmat a revíziós célok elérésére.

A proletárállam bukása után közvetlenül – angol és olasz diplomáciai körök egyetértésével – Peidl Gyula szociáldemokrata politikus alakított átmenetileg ún. szakszervezeti kormányt. 1919. augusztus 6-án a monarchista beállítottságú Friedrich István nyugalmazott államtitkár, az ún. „Fehér Ház” elnevezésű ellenforradalmi monarchista szervezet tagja puccsot hajtott végre, miközben Habsburg József főherceg – az antant képviselőivel történt előzetes tárgyalások alapján – kormányzóvá nyilvánította magát, s a kormány élére Friedrich Istvánt nevezte ki.

Friedrich a szomszédos országokban megnyilvánuló ellenállás és az antantkörök (főként a franciák) nemtetszésének hatására már augusztus 15-én kénytelen volt kormányát átalakítani, „szalonképesebbé” tenni, sőt József főherceg augusztus 23-án a tiltakozások hatására lemondásra kényszerült.

A Friedrich-kormány végül is nem nyerte el az antanthatalmak bizalmát és támogatását, s a nagyhatalmak azon fáradoztak, hogy olyan szélesebb, demokratikus alapokon nyugvó kormány jöjjön létre, amellyel a békeszerződést aláírathatják. Horthy Miklós (a tanácskormány időszakában Szegeden létrejött ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, a létrehozott Nemzeti Hadsereg fővezére) november 16-án Budapestre történő bevonulása után, november 24-én G. R. Clerknek, a szövetségesek különmegbízottjának aktív budapesti közreműködésével a keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly alakíthatott koalíciós kormányt, amelybe a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja vezető szerepének megtartása mellett bekerültek a Nemzeti Demokrata Polgári Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői is. Ez lehetővé tette, hogy a magyar kormány meghívást kapjon a párizsi békekonferenciára, melyre december elején sor is került.
A békekonferenciára szóló meghívás lényegében a magyar kormány elismerését jelentette; az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési választások, majd Horthy Miklós Magyarország kormányzójává történt választása (1920. március 1.) pedig a belpolitikai folyamatok további jelentős állomásait jelentették. Ezzel lényegében lezárult a belpolitikai fejlődésnek, az ún. Horthy-rendszer kialakulásának egy fontos szakasza.

A magyarországi bel- és külpolitikai mozgások több vonatkozásban is gondot okoztak mind az antantpolitikának, mind az utódállamoknak.

Az I. József főherceg és Friedrich előtérbe kerüléséből adódó veszélyt a csehszlovák diplomácia összefüggésbe hozta azzal, hogy – információi szerint – IV. Károly exkirály Svájcban 1919. augusztus 14-én kinyilvánította uralkodói jogát. A csehszlovák diplomácia hírei szerint az exkirály elsőrangú feladatának tekintette a volt Monarchia felújítását. /1/ A svájci és a londoni csehszlovák követségi jelentések arról tájékoztattak, hogy Károly igyekszik befolyását kiterjeszteni az antant országok monarchista köreire, s különösen élénk kapcsolatot tart fenn az osztrák és a német monarchistákkal. Ezek az erők restaurációs terveiket arra építik, hogy az utódállamokban erős nemzetiségi ellentétek uralkodnak. /2/ A hazai csehszlovák propaganda szintjén is úgy tüntették fel a magyarországi fejleményeket, hogy ténylegesen fennáll a veszélye az egykori Monarchia visszaállításának. A szlovákiai autonomista mozgalom felerősödésének lehetőségétől is tartottak. A cseh sajtó rámutatott, hogy Hlinkáék szimpátiával fogadták a budapesti monarchista puccsot, s ennek kapcsán Szlovákiában növekszik a csehellenesség, s hangoztatják: „El a csehekkel, nekünk semmit sem adtak, a magyarok jobbak voltak.”

Bene¹ a csehszlovák kormány nevében már 1919. augusztus 14-én a Legfelsőbb Tanácshoz küldött éles hangú jegyzékben fejezte ki, hogy Csehszlovákia kormánya határozottan elítéli a magyarországi monarchista restaurációs kísérletet, és soha nem lenne hajlandó megbékélni, békét kötni vagy a kapcsolatokat felvenni a „német dinasztikus érdekeket szolgáló főherceg kormányával”, amely – szerinte – az egész Közép-Európa békéjét fenyegeti. /3/ A „monarchista veszély”-re hivatkozva országszerte széles körű megmozdulások, tüntetések szervezésére került sor, ahol Habsburg-ellenes határozatokat fogadtak el. A Legfelsőbb Tanácsban augusztus 18-án tárgyalták a kérdést, ahol főként francia részről mutatkozott kemény ellenállás a magyarországi kormányzati viszonyokkal szemben, ami végül is Habsburg főherceg visszavonulását eredményezte.

Bene¹ a Habsburg főherceg távozását nagy diplomáciai sikernek tekinthette, figyelembe véve, hogy – amint azt Hod¾a értékelte – „a bolsevikok elleni sikertelen invázió rendkívül letörte” az ország nemzetközi tekintélyét. Bene¹ ebben az időben többször beszélt arról, hogy a szomszédokkal (Magyarországot, Lengyelországot és Ausztriát említi) jó kapcsolatokat, „az érdekek, eszmék egységének megteremtését, a mindenekelőtt gazdasági kapcsolatokra épülő jószomszédi kapcsolatokat” kívánja megteremteni. /4/ Ugyanakkor Magyarország esetében elsődleges feltételként jelölte meg a Friedrich-kormány távozását. Csehszlovák források szerint Friedrich arra épít, hogy kormányát az antant államok elismerik, s a békekonferencia feltételeit Magyarország részére mielőbb átnyújtják /5/, s a békekonferencián sikerül a népszavazás elvét a Monarchia volt nemzetiségek által lakott területeire vonatkoztatva elfogadtatni. Csehszlovák részről ezzel is kapcsolatba hozták a magyar irredenta mozgalom kibontakozását Szlovákiában, amelynek feladata – csehszlovák megítélés szerint – a népszavazás talajának megfelelő előkészítése.

Tény az, hogy Friedrich idején a kormány részéről támogatott irredenta tevékenység Szlovákia irányában felerősödött, mindenekelőtt a létrehozott Nemzetiségi Minisztérium közreműködésével. Az antanthatalmak irányában is elkezdték szorgalmazni a népszavazás gondolatát. A budapesti csehszlovák követség jelentése szerint a Nemzetiségi Minisztérium emberei olyan megbízásokkal utaztak Párizsba, Olaszországba, hogy ott a népszavazás elfogadtatása érdekében tevékenykedjenek. Források szerint már Friedrich idején intenzívebb kapcsolatok alakultak ki Lengyelországgal a közös irredenta tevékenység szervezése érdekében. Értékelések szerint ebben az időben a fő törekvés arra irányult – számolva a „szlovák nemzet érzelmeivel” –, hogy a Hlinka-féle autonomista törekvést, a csehellenességet erősítsék Szlovákiában. /6/

Mindez egybeesett a Hlinka-féle szlovák autonomista mozgalom nemzetközi akciójával. Miután Hlinka – az 1918 decemberében újraalakult Szlovák Néppárt elnöke – minden kísérlete sikertelen maradt a két nemzet (cseh és szlovák) közjogi helyzetének rendezésére, tudniillik sem a csehszlovák parlamentben, sem a kormányban, sem T. G. Masaryknál nem talált meghallgatásra, augusztus 22-én Tusár miniszterelnökhöz írt levelében közölte, hogy ebben az ügyben a békekonferenciához kíván fordulni. Augusztus 28-án tanácsadójával, Jehlicskával Varsóba utazott, majd szeptember közepén Párizsba érkezett. A békekonferencia mérvadó tényezőivel azonban nem tudott kapcsolatba kerülni, amihez a csehszlovák diplomácia ellenakciója is hozzájárult. A magával vitt memorandumot azonban még kiutasítása előtt sikerült eljuttatnia az ottani sajtó képviselőihez.

A Hlinka-féle, Jehlicska közreműködésével készített memorandum arra hívta fel a figyelmet, és azt sérelmezte, hogy Szlovákia, a szlovákság helyzete csak annyiban változott, hogy az autonómiaigény elvetésével cseh uralom alá került, a magyar uralmat a cseh uralom váltotta fel, azaz „csupán az igát cserélték fel”. Ezért pedig az antanthatalmak is felelősek. A memorandum követelte, hogy a Pittsburghi Egyezmény megvalósítását tegye a békekonferencia kötelezővé Csehszlovákia számára. Utalt arra, hogy a szlovákok nem csehek, és nem csehszlovákok, a cseh és a szlovák két különböző nemzet. A memorandum népszavazást követelt Szlovákia számára /7/ a csehszlovák állam keretein belül.

Horthy Budapestre történt említett bevonulása után új helyzet állt elő. Az eseményt – csehszlovák források szerint – rendkívül erős, felszított revíziós hangulat kísérte. „Budapest képe teljesen megváltozott”– olvashatjuk a csehszlovák budapesti követség jelentésében. Plakátok tömege jelent meg a főváros utcáin, melyek hangoztatták: „Magyarország feldarabolása a béke halálát jelenti.” /8/ Szmrecsányi György államtitkár kijelentette: Magyarország számára a háború csak most kezdődik. Szerinte a magyarok nem lesznek tekintettel az antantra és szövetségeseire, még akkor sem, ha tíz teljhatalmú megbízottat küldenek is Magyarországra, sőt ellenkezőleg, azt teszik, amit szükségesnek látnak. A jelentések szerint a magyar külpolitikában a jövőben a hadsereg játszik majd döntő szerepet, utalva arra, hogy Horthy Anglia támogatására számít.

Tájékoztatást adnak a jelentések arról is, hogy november 26-ára összehívták a szlovák és rutén menekültek gyűlését, ahol Szmrecsányi hasonló szellemben beszélt a „régi viszonyok” visszaállításának fontosságáról, melyre sor fog kerülni még akkor is, ha az a szlovákok és magyarok közötti háború útján történik is. /9/

Tény az, hogy Horthy köreiben – még a szegedi ellenkormány idején és a budapesti bevonulása előtt – szélsőséges katonai tervek születtek a területi kérdések radikális megoldására és az irredenta mozgalom fejlesztésére. Ezek összegezése az ún. Horthy „Emlékirata” című dokumentumban, programban jutott kifejezésre, melyet október 28-án véleményezésre megkapott a miniszterelnök, a hadügy- és a külügyminiszter. A Csehszlovákiával szembeni területi térnyerésre való törekvés feltételezte a lengyel–magyar közös határ megvalósítását, továbbá a szudétanémet mozgalommal, valamint a Hlinka-féle szlovák autonomistákkal való kapcsolat kiépítését.

Az emlékirat egyik pontja az irredenta mozgalom minden eszközzel történő fejlesztését tartja szükségesnek. Ez azt is jelentette, hogy a mozgalomban érvényesülő addigi autonómiára és önrendelkezésre vonatkozó követelések háttérbe szorultak, előtérbe került viszont a katonai akciókra való felkészítés, szervezkedés; új titkos szervezetek jöttek létre, melyek a tevékenységet átfogták és irányították, s az egész akció szervezését lényegében a Vezérkari Főnökség (Fővezérség) felügyelete alá kívánták vonni. /10/

A Vezérkari Főnökséghez beérkező helyszíni (kiküldött exponensek vagy kiutazók részéről készült) jelentések, ill. információk rendkívül ellentmondásosak voltak. Előfordultak olyan vélemények, melyek szerint a csehellenesség Szlovákiában és Kárpátalján 75-80, egyesek szerint 95-100%-os. „Mindenki várja a magyar csapatok megjelenését” – olvashatjuk a Felvidéki Liga november 21-én készült tájékoztatójában. Rendkívül elmarasztaló hírek jutottak el a központba a csehszlovák hadsereg morális állapotáról, a kiterjedt bolsevik agitációról, forradalom előtti állapotról, amikor is Kassán illegális direktóriumok jönnek létre, katonai tanácsok alakulnak, és szinte általánosnak mondható az a konzekvencia ezekben a jelentésekben és az információk egy részében, hogy a magyarok bejövetelét mindenütt várják.

Ugyanakkor a Vezérkari Főnökséghez befutott jelentések másik része negatívabban ítélte meg a helyzetet, s egyáltalán nem tartották reálisnak és aktuálisnak az „akció” megindítását. Megfontoltságra, a túlzott optimizmus és a meggondolatlan lépések veszélyére hívták fel a figyelmet. Bírálták a „hangzatos szólamokra és jelszavakra” épülő s a „valóságos érzelmeket nem figyelembe vevő propagandát”. Egyes jelenségeket „általánosítani és azt hinni, hogy az egész Szlovákia türelmetlenül várja a cseh uralom lerázását és a Magyarországhoz való visszatérést, nagy hiba volna és könnyen nagy hibák kiindulópontjává válhat”– olvashatjuk az egyik tiszti (Palló őrnagy) jelentésben. /11/

Az egymásnak ellentmondó értékeléseknek a hatására a Fővezérség december 6-án újabb utasítást adott a hírszerzőknek a szlovákiai helyzet „sürgős” és „objektív” felmérésére és a már meglévő – a Hlinka-féle pártra és a szociáldemokratákra vonatkozó – adatok ellenőrzésére. Az eredmény nem igazolta vissza a korábbi állításokat a „magyarokhoz való hűség” vonatkozásában, sőt arra mutatott rá, hogy a baloldali mozgalmak erősödése révén – függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól – erősödik a magyarellenesség, ráadásul úgy ítélik meg, hogy a Magyarországon kibontakozó fehérterror miatt a magyar megszállás esetén hasonló terror következne be Szlovákiában is. /12/

A csehszlovák minisztertanács november végén külön foglalkozott a magyar irredenta és revíziós törekvésekkel: megállapította, hogy a magyar hadsereg szervezése nagy léptekkel halad előre. A magyar hadsereg tisztjei meg vannak győződve arról, hogy a közeljövőben a háború bekövetkezik, s mindez hatással van a Szlovákiában állomásozó csehszlovák haderőkre. Száz tiszt Kassáról átszökött a magyar hadsereghez. A határok védelme gyenge, ami lehetővé teszi, hogy az agitátorok tömegesen özönöljenek át Szlovákiába. A minisztertanács felszólította a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy a Bel- és Külügyminisztériummal egyeztetett lépéseket tegyen a helyzet javítására. /13/

A csehszlovák diplomácia már december folyamán kezdte szorgalmazni az utódállamok szövetségének a létrehozását, csehszlovák–jugoszláv közös tanácskozásra is sor került, majd december végén ennek kapcsán a csehszlovák képviselet Párizsban levéllel fordul a békekonferenciához, amelyben – felnagyítva a veszélyt – sürgős intézkedéseket követelt a magyar katonai beavatkozással szemben. /14/ A levélben kérte a békeszerződésben szereplő magyar haderő előirányzatainak a csökkentését, valamint azt, hogy a határtól 10 km-es övezeten belül ne állomásozhassanak magyar csapatok, és ötven km-en belül erődítményt ne építhessenek. Hasonló előterjesztéssel állt elő Jugoszlávia is. A békekonferencia azonban január 7-én elvetette ezeket a javaslatokat.

Valójában a helyzetet a csehszlovák katonai vezetés sem tartotta ennyire tragikusnak. A januári helyzetértékelés megállapította, hogy a magyar hadseregtől ténylegesen nem kell tartani, a támadó hadsereg létrehozásához idő kell, a magyar hadsereg felszerelése a közeljövőben nem valósítható meg. „A magyar hadsereg támadó törekvéseit nyugodtan szemlélhetjük, természetesen a helyzet megköveteli az éberséget és a felkészültséget”. /15/ (A későbbi havi értékelések ismeretében is megállapítható, hogy a csehszlovák hadvezetés ténylegesen 1920 júliusáig nem tartotta a magyar katonai erőket veszélyesnek Csehszlovákia számára).

A békekonferencia előestéjén, 1919 végére tehát Magyarországról a békefeltételeket meghatározó nagyhatalmakban kettős kép alakulhatott ki. Egyrészt a magyarországi viszonyok biztonságot jelentettek Nyugat számára abban a tekintetben, hogy az országban hosszabb távon forradalmi veszéllyel nem kell számolni, miután ennek bázisait szétzúzták, vezetői többnyire elmenekültek, emigráltak (sőt mindez a polgári demokratákat és a szociáldemokratákat is érintette – pl. Károlyi, Böhm, Kunfi, Garbai). Mindez nem volt elmondható a szomszédos országokkal kapcsolatosan, ahol a forradalmi mozgalom továbbra is erősödőben volt, s a helyzet főként 1920 folyamán vált kritikussá. Másrészt kétségtelenül a hatalomra kerülő Horthy-rendszer revíziós politikája és az ezzel kapcsolatosan felerősödő irredenta mozgalom aktivizálódása komoly feszültségeket helyezett kilátásba a térségben, s egyben módot adott az ellenfélnek arra, hogy rontsa Magyarország nemzetközi megítélését a békekonferencia előtt.

2. A párizsi béketárgyalások, a trianoni békeszerződés aláírása

a) A magyar békedelegáció törekvései

A békekonferenciára való felkészülés tulajdonképpen már 1918 végén megkezdődött. 1918. október 2-án gróf Teleki Pál kezdeményezésére (a Teleki Intézet keretében) fogtak hozzá a munkához. Később ennek az irányítását – még a Tanácsköztársaság idején – a szegedi ellenkormány vette át.

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 5-én indult Párizsba, hogy átvegye a már elkészült békefeltételeket. Erre január 15-én került sor. A békefeltételek átvétele után másnap Apponyi Albert gróf lehetőséget kapott arra, hogy a Legfelsőbb Tanács előtt beszédet mondjon. Francia, angol s olasz nyelven mondta el nevezetes „védőbeszédét”, amelyben a történelmi Magyarország területi egységének fenntartása mellett érvelt. Történelmi, gazdasági, földrajzi, kulturális és nyelvi érveket sorakoztatott fel a területi egység megőrzése mellett, s ezek elvetése esetén kérte, hogy népszavazással döntsenek a vitatott területek kérdésének ügyében. Egyben ígéretet tett arra, hogy a népszavazás eredményének Magyarország aláveti magát. Felhívta a figyelmet arra, hogy „lényeges módosítások nélkül a békefeltételek elfogadhatatlanok” Magyarország számára. Apponyi beszéde igyekezett elhárítani a háborús felelősség vádját, s cáfolta a soknemzetiségű Magyarország természetes úton történő szétesésének koncepcióját. /16/

A békefeltételek átvételével egyidejűleg a magyar delegáció gazdag statisztikákkal, térképekkel és egyéb mellékletekkel ellátott nagyszámú előzetes jegyzéket, dokumentációt adott át a békekonferenciának, melyek az Apponyi által szóban elmondottakat voltak hivatottak alátámasztani. Tartalmukat, koncepciójukat tekintve azonban némileg eltértek a lényegében 1918 óta propagandisztikusan hangoztatott integritásköveteléstől. Mint szakértői anyagok érdemben foglalkoztak az etnikai határ kérdésével és ennek alapján a megoldások lehetőségeivel. /17/ A már készen álló békefeltételekkel szemben – magyar vélemények szerint – ezek az anyagok az ellenérvek alapjául szolgálhattak volna, s ennek alapján esetleg más eredmény is születhetett volna, amennyiben a dokumentumokat a békekonferencia képviselői érdemben tanulmányozzák és figyelembe veszik.

A békekonferenciára való tekintettel „A tót kérdésről” címmel készült egy előzetes jegyzék, amelyet a kormány január 17-én megtárgyalt, és később bekerült a békedelegáció „poggyászába”. Az anyag Szlovákiára vonatkozó autonómiatervet tartalmazott, amely ugyancsak integritásos alapon állt, tartalmilag a Jászi és Hod¾a közötti (1918 végi) tárgyalásain elhangzottakra, illetve megfogalmazottakra (Jászi által akkor tett ajánlatára) épült, széles körű önkormányzatot és autonómiát ígért Szlovákiának a közoktatás, vallás, népjólét, közigazgatás stb. terén. /18/ A beadvány széles horizontban foglalkozott a Bene¹-féle diplomácia múlt kérdéseit tendenciózusan és történelmietlenül felhánytorgatott magyarellenes érveinek, vádjainak cáfolatával, s az egész területre népszavazást követelt nemzetközi ellenőrzés alatt.

A békefeltételek átvételével a magyar békedelegáció párizsi útjának első szakasza lényegében lezárult, s a küldöttek január 18-án hazautaztak Budapestre. Január 21-én Apponyi tájékoztatta a kormányzót és a kormányt a békeküldöttség párizsi útjáról és tapasztalatairól, s ennek alapján kormányzati szinten meghatározták a további teendőket és lépéseket.

Az adott körülmények között nem volt teljesen reménytelen, hogy a magyar kormány eredményt érjen el a békekonferencián. Bene¹ csehszlovák külügyminiszter ugyan már 1919 szeptemberében Párizsból hazatérve a parlamentben úgy nyilatkozott – teljes magabiztossággal –, hogy a békefeltételek „eldöntött” kérdések, „véglegesek”: ami az osztrák szerződésben van (gazdasági, pénzügyi és katonai vonatkozásban egyaránt), azt a magyar békeszerződés is tartalmazza, és a magyar határokat is véglegesen megállapították. „Sajnos, semmit sem lehet azon már javunkra változtatni, de ki kell hangsúlyozni, hogy rovásunkra sem”– állapította meg. /19/ Ugyanakkor Bene¹ már december 15-én arra kényszerült, hogy kérje a békekonferenciát: a békeszerződés tervezetében foglalt határjavaslatokat tekintse véglegesnek, mert mindennemű változtatás, engedmény a magyaroknak Csehszlovákia léte számára katasztrofális lenne, s Szlovákia leszakadásával járna. /20/

A valóságban tehát az általános nemzetközi körülmények változása miatt nem volt teljesen egyértelmű a békekonferencia kimenetele. Az osztrák és a német békeszerződés tapasztalatai – egyes nagyhatalmi politikusok megnyilatkozásai szerint is – azt mutatták, hogy a súlyos békefeltételek akadályozzák ezeknek az országoknak a „talpra állását”, súlyos szociális és gazdasági megrázkódtatásokat eredményezhetnek, késleltethetik a térség háború utáni konszolidációját. Ezek az aggályok különösen az angol és az amerikai gazdasági csoportokat foglalkoztatták. Az amerikai megbízottak, mint ismeretes, az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződés ratifikálását eredeti formájában elfogadhatatlannak tartották, ezért december 8-án kiléptek a Legfelsőbb Tanácsból, s az amerikai katonai misszió vezetője (Bandholtz) is hazautazott Párizsból, s nem kívántak részt vállalni egy újabb súlyos ítéletben. Az olasz politikában is sokan ellenezték, hogy Magyarországgal úgy járjanak el, mint a németekkel. Jobbratolódás ment végbe a francia politikában 1919 végén és 1920 elején, s egyre inkább előtérbe került az antant s főként a megoldatlan oroszkérdés, s ezzel összefüggésben is történtek megfontolások.

A Magyarországgal kötött békeszerződés átnyújtása időszakában az ellentétek a békekonferencia berkeiben a térség főbb kérdései körül kiéleződtek, ami a magyar fél számára nyújtott némi reményt a súlyos feltételek enyhítésére. /21/

A magyar érdek az volt, hogy a magyar beadványokat, ellenérveket a békekonferencia részvevői érdemben tanulmányozzák. A Legfelsőbb Tanács január 25-i ülésén Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnök erre javaslatot tett, alapos megfontolás tárgyává kívánva tenni a magyar előterjesztésekben foglaltakat. Millerand, az új francia miniszterelnök azonban a tanácskozáson kategorikusan ragaszkodott ahhoz, hogy változatlanul hagyják jóvá a békeszerződés tervezetét.

A magyar fél a területi rendezésre vonatkozó észrevételeket és az egyéb, köteteket kitevő ellenérveket február 12-én és azt követő napokban nyújtotta át a békekonferenciának. A delegáció nem mondott le arról a reményről, hogy sikerül biztosítani a szóbeli tárgyalásokon való részvételt, módja lesz a magyar érvek bővebb kifejtésére, melyre végül is nem került sor.

A magyar ellenérvek érzékelhetően és a korábbiaknál hangsúlyozottabban tartalmaztak kompromisszumos elemeket. Az átadott anyagokban az integritás megőrzése mellett nagyobb súllyal szerepelt az etnikai elv, ill. a népszavazás igényének felvetése, valamint a Magyarország javára történő határkiigazítások követelése az „elszakított területekre” vonatkozóan.

Curson, a brit delegáció vezetője azt javasolta a február 25-én tartott tanácskozáson, hogy a konferencia csak a lényeges kérdésekről döntsön, a részletek megvitatását engedje át a nagykövetek tanácsának. Millerand ismét azon a véleményen volt, hogy a magyar békéről a konferencia nem nyithat új vitát. Ezzel viszont Lloyd George nem értett egyet, alapos vizsgálatot követelt, s ehhez Nitti is csatlakozott az egész béketervezet újratárgyalását követelve. /22/

A további fejleményeket jelentősen befolyásolta az érdekelt utódállamok magatartása. A csehszlovák diplomácia a magyar béketárgyalások időszakában rendkívül intenzív tevékenységet folytatott mind a nagyhatalmak (elsősorban a franciák) irányában, mind az utódállamok közös fellépése érdekében. A csehszlovák delegáció mereven elzárkózott mindennemű változtatási törekvés elől. Kategorikusan elvetette a népszavazásra vonatkozó igényt. „A népszavazás, amelyről most Magyarországon oly sokat beszélnek, a magyarok taktikája, amelyet a bizonytalan nemzetközi helyzetre és a propagandára építenek, hogy felforgassák Európát… Az a véleményünk, hogy most nem területi kérdésről van szó, hanem arról, hogy a jövő állami politikának elvi irányát megszabjuk”– szögezte le Bene¹ a Národní politikának adott nyilatkozatában 1920. február 20-án. A nemzetgyűlésben elmondott beszédében arról tájékoztatott, hogy a csehszlovák külpolitika Párizsban arra törekedett, hogy Magyarország ne kapjon kedvezőbb békét, mint Ausztria vagy Németország. A magyar ellenjavaslatokra adott memorandumban a csehszlovák delegáció leszögezte, hogy Csehszlovákia nem tesz engedményeket területi kérdésekben, s az erről szóló vitát sem támogatja, jóllehet a cseh politikai tábor ebben a kérdésben nem volt teljesen egységes. /23/ Bene¹ beszédében elvetette a nemzetiségi területekre vonatkozó magyar érveket. Kijelentette, hogy élnek ugyan magyarok a Dunától északra, de csak a Duna lehet a határ, mert ez olyan stratégiai vonal, amely megakadályozhatja Magyarország és Csehszlovákia között az ellenségeskedést. Megállapította, hogy a déli határoknál csak a földrajzi elvek érvényesülhetnek, miután néprajzi szempontból a szlovákiai magyarok elhelyezkedése rendkívül bonyolult, ami főleg annak tudható be, hogy a magyarosítás főleg a városokban volt erős. /24/

Az Apponyi vezette magyar delegáció sajtófogadtatása január elején Párizsban lesújtó volt. Bár magyar részről is széles körű előkészítő munkát végeztek a propaganda terén /25/, ©tefan Osuský, a csehszlovák békedelegáció főtitkára, londoni követ mégis arról számolhatott be Tusárhoz intézett jelentésében, hogy az Apponyi érkezése előtti napon az általa készített brosúrát és anyagokat (a magyarok háború alatti magatartásáról, Apponyi életrajzát – „semmi olyat, ami előnyére válhatna” –, a magyar politikusokat kompromittáló nyilatkozatokat) szétküldte a francia lapoknak. Ily módon „a csehszlovák propagandának óriási sikere volt”. Jelezte egyben, hogy a sikeres akció után újabbakat készít elő. /26/

A csehszlovák diplomácia komoly erőfeszítéseket tett a béketárgyalások időszakában, hogy elérje az utódállamok közös fellépését, sőt megalapozza azok szövetségét.

b) A „kisantant” országok közös fellépése

A közelgő béketárgyalásokkal egyidejűleg 1919 végén, 1920 elején – ahogy erre már utaltunk – közeledés volt tapasztalható a leendő három kisantant állam között, amelyeket egyébként számos ellenérdek jellemzett. Még 1919 decemberében Bene¹ Párizsban Trumbiæ jugoszláv nagyköveten keresztül védelmi szövetség megkötését ajánlotta Jugoszláviának, amely az esetleges magyar támadástól is megóvná a két országot. /27/ A csehszlovák és a jugoszláv hadvezetőség között ekkor már rendszeres kapcsolat volt, melyre magyar katonai jelentések már 1919 novemberében és decemberében felhívták a figyelmet. /28/ 1920. január 5-én Bene¹ kezdeményezően lépett fel az együttműködés vonatkozásában Románia felé is. Vaida-Voievodhoz, az új román miniszterelnökhöz írt levelében egyrészt a Magyarországon kialakult helyzetre, másrészt a békekonferencián „előadódható komplikációkra való tekintettel” tartotta fontosnak az együttműködés elmélyítését, mondván: „Párizsban elég nehéz munka vár ránk, hogy ott érdekeinket megvédjük.” /29/

Bene¹ a januári magyarországi választások utáni helyzetet használata fel arra, hogy az utódállamok összefogásának további útját egyengesse. Úgy állította be a helyzetet, mintha Magyarországon a monarchista fordulat tényleges veszélyt jelentene, s a magyar nemzetgyűlés, amely a törvényes király távolléte idejére az 1920. tc. 1. paragrafusa szerint az ország élére kormányzót állít, valójában a királyt kívánja visszahívni. Bene¹ kezdeményezésére a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormány február 2-án határozatot eszközölt ki a békekonferenciától az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció ellen. /30/

A Legfelsőbb Tanács londoni ülése előtt a londoni csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek között szoros kapcsolat alakult ki. (Seton-Watson londoni lakása volt az összejövetelek színhelye, ahol az angol vezető politikusok és a sajtó megnyeréséről volt szó.) Londonban a három ország képviselői közös memorandumban rögzítették a Magyarországgal szembeni követeléseiket, és megegyeztek a Magyarországnak adandó közös válaszban. Megállapodtak, hogy minden Magyarországot érintő kérdésben egyetértően fognak eljárni, sőt azokat a kérdéseket is, amelyek csak valamelyiküket érintik, mindhárom országot érintő ügyként kezelik. /31/

A három ország megállapodása nagy visszhangot váltott ki a békekonferencián. A Pesti Hírlap és a Nemzeti Újság e lépést a kisantant megalakulásaként értékelte, s nem kis iróniával úgy minősítette, mint a nagyantant ellenlábasát, amely – ahogy írják – „joggal bosszanthatja” az antant vezető köreit. /32/

A magyar hadvezetőség is nagy jelentőséget tulajdonított a három állam közös fellépésének, és felhívta a figyelmet az ebből adódó veszélyre, amely a katonai konvenció létrehozását jelentené. A Fővezérség a „Cseh–jugoszláv–román konvenció” című jelentésében rámutatott arra, hogy minden jel szerint a közelmúltban a fenti országok közötti katonai konvenció véglegesen létrejött Franciaország égisze alatt. /33/

Londonban március 3-án a Legfelsőbb Tanács ülésén az angol és az olasz fél (Lloyd George és F. Nitti) a francia álláspont ellenére újra felvetette a magyar békefeltételek módosításának a kérdését. Millerand-t távollétében Berthelot képviselte a tanácskozáson. Lloyd George a kérdés megtárgyalását javasolta hivatkozva arra, hogy a békeszerződés révén hárommillió magyart szakítanak el anyanemzetétől, s helyeznek idegen uralom alá, s kemény szavakkal ítélte el e törekvést. Szerinte ennek súlyos következményei lehetnek a térség békéjére, ha kiderül, hogy igazságtalan döntés született. Berthelot ezzel szemben leszögezte, hogy „Franciaország ellenez minden elvi jellegű döntést” a békeszerződés tervezetének módosításával kapcsolatban. Sértően szólt a magyarokról („alattomos”, „hírhedten megbízhatatlan” nép stb.). Végül megállapodtak abban, hogy a döntést elnapolják, ill. az egész ügyet átadják a külügyminiszterek és nagykövetek tanácsának, amely március 8-án tűzte napirendre a magyar határok esetleges megváltoztatásának a kérdését, most már az utódállamok és a külön angol szakértői anyagok ismeretében.

A lord Curson angol külügyi államtitkár elnökletével március 8-án Londonban tartott értekezleten olasz részről Vittorio Scialoia külügyminiszter pontról pontra szerette volna megtárgyalni a magyar ellenjavaslatokat. Azt javasolta, hogy az egész határkérdést utalják vissza Párizsba a szakértőknek. Berthelot francia megbízott, de lényegében Curson angol külügyminiszter is szembefordult ezzel a javaslattal. A külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa a francia álláspontot, az angol szakértői szempontokat s az érintett utódállamok érveit figyelembe véve hozta meg azt a döntést, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határok kérdését. /34/ Csehszlovák külügyi források szerint Curson, aki eltérően gondolkodott e kérdésben, mint Lloyd George, az ügy mielőbbi lezárását szorgalmazta. Nitti március 12-én ismét jelezte, hogy kitart eredeti álláspontja mellett, a Legfelsőbb Tanács azonban március 17-én határozatot hozott a magyar indítványokkal kapcsolatban, amely visszatartotta Nittit is a további kísérletezéstől, s a békekonferencia végül is meghozhatta a döntést a magyarkérdésben, amely elvetette a magyar ellenérveket, beleértve a népszavazás igényét is.

A csehszlovák források is elismerik, hogy az angol és olasz sajtó a londoni tanácskozás időszakában Magyarország mellé állt. Míg Párizsban a magyar propaganda továbbra is defenzívába szorult, az angol és olasz sajtóban – a londoni csehszlovák követségi jelentések megállapítása szerint is – a magyarok számára kedvező megnyilvánulások hangoztak el. Az angol lapok közül mindenekelőtt a Sunday Times, a Manchester Guardian, Olaszországban a keresztényszocialista Popolo d’Italia, továbbá más lapok, az Epocha, az Avanti és az Idea Nazionala írtak magyarbarát szellemben, és igyekeztek Csehszlovákiát negatív színben feltüntetni. /35/

A londoni tanácskozások eredményeit a csehszlovák diplomácia kedvezően értékelhette: a francia szembehelyezkedés és az angol támogatás alapvetően elősegítette a csehszlovák fél számára a kedvező megoldást, s Bene¹ ezek után Cursonnak köszönetet mondhatott /36/, ahogy ezt Veverka nagykövet Bene¹nek javasolta.

©tefan Osuskýt Berthelot még a londoni megbeszélések előtt biztosította arról, hogy a franciák nem fogják megengedni a magyarkérdés vitára bocsátását, és el fogják vetni az olasz javaslatot. Osuský ennek alapján megnyugtathatta a csehszlovák külügyminisztériumot, hogy semmiféle változástól nem kell tartani. „Nitti és Lloyd George kombinált támadása a területi elrendeződés ellen kudarcba fulladt. Március 8-án a dolog számunkra kedvezően megoldást nyert” – közölte Osuský. /37/

c) A kudarc okai

A békekonferencia eljárását értékelve leszögezhetjük, hogy a magyar kísérletek alapvetően a franciák ellenállásán buktak meg. A francia kormány nem kívánta szövetségeseinek rovására kiépíteni magyarországi befolyását, s a többi nagyhatalmak, az angolok és olaszok végül is helyzetüknél és a körülményeknél fogva respektálták a francia igényt ebben a magyar fél számára kardinális kérdésben. Franciaország kisállami szövetségeseinek ellenzésére sem tudta (merte) felvállalni a békefeltételek módosítását, inkább elfogadta az utódállamok politikusoknak az igazságtalanságokat szülő, félrevezető érveit. A tárgyalásokon a francia és a csehszlovák diplomácia kéz a kézben haladt.

Anglia a közép-európai hegemóniájáért, ill. befolyásáért folyó harca keretében törekedett csehszlovákiai befolyásának kiépítésére. Curson már 1919 októberében kifogásolta, hogy az angol közép-európai politikának a csehszlovák diplomácia nem szentel kellő figyelmet, s bírálta egyoldalú francia orientálódását s a szabad kereskedelem bevezetésével szembeni magatartását, merevségét. Pozitívan értékelte viszont a csehszlovák kormány Közép-Európa konszolidálására irányuló törekvését, amennyiben úgy lépett fel, mint az „európai rend, béke, nyugalom harcosa”, s ezt az osztrák–cseh szerződéssel a gyakorlatban is bizonyította. Ezzel szemben az angol politikai, de főként gazdasági körök – a hivatalos politika minden együttérzése ellenére – a magyar törekvésekben s belpolitikájában a konszolidáció előrehaladásának a veszélyeztetését látta. Számos lap ezzel vádolta Magyarországot. „Míg Bécs, Prága, Belgrád gazdasági szerződéseket köt, a budapesti kormány semmi mást nem nyújt a szomszédoknak, csak fenyegetést… A magyarok a szövetségesekkel tárgyalnak, hogy harcolhassanak a bolsevikok ellen, és közben szomszédaikat akarják megtámadni” – olvashatjuk az angol lapokban. /38/ Ez azt mutatja, hogy Angliának az a szándéka, hogy Magyarországon keresztül építse közép-európai befolyását, jelentős politikai körök részéről a magyar revíziós törekvésekbe ütközött. Negatívan ítélte meg az angol politika a lengyel–magyar barátkozást is ebből a szempontból. 1920 tavaszán–nyarán bizonyos tényezők az angol–csehszlovák közeledés irányában is hatottak. Anglia hivatalos politikája nem támogatta a lengyelek Oroszország elleni fegyveres intervenciójának gondolatát: a megegyezést, a gazdasági kapcsolatok felvételét tartotta fontosnak, célszerűbbnek. A franciák erősödő szovjetellenessége, intervenciós politikája ugyanakkor aggasztott egyes csehszlovák politikai köröket is. Ez a körülmény a két országot (Angliát és Csehszlovákiát) közelítette ugyan egymáshoz, de semmiképpen sem eredményezte a csehszlovák orientáció lényeges megváltozását. /39/

Az olasz politika sem ragaszkodhatott mereven és következetesen a magyar békefeltételek módosításához. Tartott a nemzetközi elszigetelődéstől. Romániával már Jugoszlávia miatt sem óhajtott túlságosan ellentétbe kerülni, de Angliával sem. Nitti „magyarbarátságát” demokratikus s baloldali körökben keményen bírálták az országon belül – erre a csehszlovák külügyi jelentések is rámutatnak. /40/

A békekonferencián tehát a magyar béketörekvések hajótörést szenvedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az antanthatalmak nem kívánnak semmiféle engedményt tenni a magyar kormánynak. A szóbeli tárgyalásokra vonatkozó kísérlet meghiúsult. A békekonferencia nem teljesítette azt a követelést sem, hogy az antant bizottságokat küldjön ki a „megszállt” területekre. Figyelmen kívül hagyta azokat a jegyzékeket is, amelyeket a „bolsevik veszély” elhárításával, továbbá a gazdasági integritás és a népszavazás megvalósításával kapcsolatosan magyar részről eljuttattak a békekonferenciához.

A Nagykövetek Tanácsa május 6-án átnyújtotta a magyar kormánynak a Legfelső Tanács határozatát, amely szerint a magyar békeszerződés tervezetének főbb elvei változatlanok maradnak. Csupán kereskedelmi és gazdasági kérdésekben sikerült némi eredményt elérni. A korábbi szerződéshez képest annyi változás történt, hogy a tervezethez – politikai célzattal – hozzácsatolták az ún. Millerand-féle kísérőlevelet, amely a kijelölt határ „ugyanazon feltételek melletti” esetleges módosítását a határmegállapító bizottság elé utalta. Ez a hazai politikai tényezőkben némi illúziókat váltott ki.

Teleki a levél „udvarias”, „finom” hangvételét emelte ki, amely szerinte elüt az Ausztriával kötött békeszerződéshez csatolt kísérőlevél hangvételétől. „…ebben mindenesetre olyan tényt látok – mondta Teleki –, ami a jobb szándékú belátásnak, a jobb akaratnak tényezője és a jobb akarat érvényre juttatásának a jele.” Teleki jelentőséget tulajdonított a határmegállapító bizottságnak is. Nem titkolta azonban, hogy Magyarország csupán kényszer alatt, a közeli revízió reményében írhatja majd alá a békeszerződést. Visszautasítja a békeszerződésnek azt a megállapítását, hogy Magyarország elveszítette jogcímét az ezeréves határokra, továbbá azt a kitételt is, hogy Magyarország volt nemzetiségi területein a nép már döntött hovatartozásáról. /41/

A magyar kormánynak 10 napon belül kellett választ adnia a feltételek aláírására. A békefeltételek átadása után a magyar békedelegáció hazautazott Párizsból, és visszaadta a kormánynak megbízatását. Ezt követően a magyar politikai életet a békeszerződés aláírásáig a kiélezett belpolitikai helyzet jellemezte.

A magyar békedelegáció magatartása kapcsán két kérdés vetődhet fel:

  1. Miért ragaszkodott a magyar politika az integritás megőrzésének követeléséhez akkor, amikor érzékelhetően ez a követelés teljesen irreális volt az adott időben és a már végbement fejlemények után? Miért nem helyezett nagyobb súlyt vagy elsődlegességet az etnikai határok jogosságának hangsúlyozására?
  2. Milyen szerepe volt a háttérben – ebben az időben sem szüneteltetett – magyar irredenta tevékenységnek?

Magyar történeti munkák is rámutatnak arra, hogy az ezeréves történelmi Magyarország felbomlása a magyar társadalom egésze számára 1918 után megemészthetetlen traumát jelentett, s még inkább azok számára, akiket ez legközvetlenebbül érintett. A megszállt, elcsatolt területekről 1918 után tömegével özönlöttek magyar területre (egyes adatok szerint az 1918–1921 közötti években a menekültek száma meghaladta a 100 ezret) azok, akiknek az otthona, létét biztosító tulajdona az elveszett országrészekre esett. Ezek az erők természetesen az integritás mellett álltak ki, s az irredentizmusnak, revíziós törekvéseknek lettek bázisai Magyarországon. Politikailag a kormányzat számára egy ilyen helyzetben lemondani az integritásról minden valószínűség szerint felvállalhatatlan volt még akkor is, ha tudta, hogy ez nem érhető el. A másik tényezőként említhető az – ami általában a korábbi történelmi munkákban nagyobb hangsúlyt kap –, hogy ezzel a magyar politikai vezetés minden bizonnyal tudatosan egy olyan eszmei bázist kívánt megalapozni, amely egy egész történelmi korszakban alapjává vált a nemzettudat alakításának, a sérelmi politikának. A társadalmi problémák magyarázatát lehetett erre építeni, és éltetett jelentős társadalmi rétegeket abban a meggyőződésben, hogy a győztes nagyhatalmak által kialakított béke, ennek versailles-i rendszere, nem állhatja ki a történelem próbáját.

A csupán az etnikai határok igénylése reálisabb program lehetett volna, de a jövő érdekei szempontjából, s mai szemmel nézve is, erre a békefeltételek megalkotóinak kellett volna rájönniük és kompromisszumként igazságot szolgáltatniuk. A nagyhatalmak ezt nem tették meg, ám nem a magyarok múltbeli „bűnei” miatt, s alapvetően azért sem, mert kedvezni akartak az utódállambeli szövetségeseiknek, hanem saját téves elgondolásaik miatt, amikor úgy látták, hogy a német és orosz veszély elhárítását az erős térségbeli utódállamok létrehozásával érhetik el.
Ami a már kezdettől fogva kibontakozó revíziós politikát és irredenta mozgalmat illeti, a béketárgyalások időszakában ez a tevékenység mérséklődött, de megvoltak azok az erők, kormánykörök, amelyeket a fent említett körülmények, az ország kilátástalan helyzete táplált, és a békeszerződések erőszakos megváltoztatásának gondolatát sem vetették el. A Magyarországot drasztikusan sújtott helyzetében kialakult körülmény olyan adekvát védekező reakció volt, amely a megoldást kereste, jóllehet közben figyelmen kívül hagyta, hogy a Monarchia szétesésével eddig elnyomott nemzetek előtt nyílt meg új fejlődési perspektíva. Mindez kétségtelenül nem javította a béketárgyalásokon a magyar kormány esélyeit.

d) A békeszerződés aláírása

A békeszerződés tervezetének átvétele után rendkívül feszült és drámai helyzet alakult ki az országban s általában a politikai életben. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy ha Magyarország nem írja alá a békeokmányt, akkor az a versailles-i rendszer bukását gyorsíthatja meg. Ily módon Magyarország komoly nemzetközi küldetést tölthet be.

A kormány szinte naponta tárgyalta a békekonferenciának adandó választ, ill. az aláírás kérdését, ennek várható következményeit. A csehszlovák külképviselet jelezte, hogy Magyarországon a vélemények a békeszerződés aláírása kérdésében eltérőek. Jelentős tábora van az aláírás ellenzőinek. Ennek ellenére várhatóan a kormány nem tagadja meg az aláírást.

Május 17-én a kormány jegyzéket küldött Millerand-nak, a Nagykövetek Konferenciája elnökének, amelyben jelezte, hogy az ország súlyos helyzetére való tekintettel nem tagadja meg a békeszerződés aláírását, majd május 21-én véglegesen megadta az aláírásra vonatkozó igenlő választ. Teleki Pál külügyminiszter május 26-i parlamenti beszédében elmondta, hogy „a kormány számot vetett” a kialakult helyzettel, s megállapíthatta, hogy jelenleg nincs meg az az erő, amely e kész tényt megváltoztathatná: „végzetes katasztrófává válhatott volna, ha a kormány másképpen határoz.” Utalt ugyanakkor arra, hogy „az üres szavaknak látszó ígéretek mögött ott van a Magyarországgal szemben megváltozott nézeteknek egy tényleges alapja is…”. Apponyi ugyancsak kijelentette felszólalásában, hogy „az alá nem írás ma ellentétbe hozna minket az egész világgal”. Figyelmeztetett arra, hogy olyan mentalitás van érvényben jelenleg a nemzetközi környezetünkben, amely ellen nem lehetett semmit tenni. /42/

A Nagykövetek Konferenciája az aláírás időpontját június 4-ben állapította meg, amikor is arra a Párizs melletti Trianon-kastélyban sor került.

Nem kétséges, hogy a magyar kormány igenlő döntéséhez a kényszer és józan mérlegelés mellett hozzájárult az a remény is, hogy az elkövetkező időben mód lesz némi változtatásokra, s ezt a reményt a francia politika enyhülő magatartására is építhette. A már említett Millerand-féle kísérőlevél is táplált ilyen hosszabb távra szóló illúziókat, de még inkább a francia kormány részéről már a békeszerződés aláírása előtti hónapokban kezdődő elmélyült tárgyalások és megnyilatkozások, továbbá az 1920 nyarára a térségben kialakult bonyolult nemzetközi helyzet (lengyel–orosz háború).

 

szemle_2001_2_boros1