MagyarVannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt. Hugo Dyserincknek az összehasonlító irodalomtudomány fejlődéstörténetét bemutató Komparatistik. Eine Einführung (Bonn, Bouvier, 1991, 234 p.) című könyve is ezek közé tartozik. A szerző igyekszik rögzíteni az egyes fázisokban kialakult státusát, hogy végül mint a kultúrtipológia lényegi aspektusát fogjuk fel. Célja, hogy bizonyítsa önállóságát: a nemzeti irodalmakat meghaladó létalapját a társadalomtudományok rendszerében, amely nem jelenthet az előbbiekhez viszonyítva fölérendeltséget, viszont minőségében a segédtudományok közé sem sorolandó.
Az összehasonlítás mint módszer tulajdonképpen mindennemű irodalmi vizsgálódás sajátja, akár egy irodalmon belül is. A nemzeti irodalmaknak és problémáiknak kutatása azonban közvetlenül tételezi a kitekintést a „másikra”. Eközben ha a kölcsönösség tényeit, tanulságait Dyserinck szerint csak egyik irányban hasznosítja, vagyis nem helyezkedik a szó szorosabb értelmében „szupranacionális” nézőpontra, terminusként a komparatisztikát választó s a könyv által képviselt koncepcióba nem illeszthető (7., 142. p. és másutt). Ennek integráló látásmódját részletezi a kapcsolatlehetőségek hálózatában. Tudjuk, hogy a kezdetekben az európai irodalmak kölcsönösségében az eltéréseket tették vizsgálat tárgyává, de önazonosságának igazolásaként az együvé tartás és tartozás elve lett domináns, ahogy az a „francia iskola” hagyományában rögzült, amely az irodalmon kívülinek a felvételét sem mellőzte, s amelyről a kötet a legtöbbet merít (142–143. p.).
A szak létrejöttében a történeti áttörést Meltzl Hugó (Szászrégen, 1846–Nagyvárad, 1908) működése és a Brassai Sámuellel közösen kiadott folyóirat – Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (alcímként német, francia, olasz, angol, spanyol s később további nyelveken feltüntetett fordítása; Kolozsvár, 1877–1887), második évfolyamában Meltzl önálló kiadásaként mint Acta Comparationis Litterarum Universarum – megjelentetése jelentette. Ugyancsak Brassaival együtt adta ki 1877-től 1890-ig a Fontes Comparationis Litterarum Universarum című sorozatot. Dyserinck nem tartja véletlennek, hogy épp a többnyelvű Duna-medence térségében került erre sor. A származása szerint német Meltzl (lomnici Meltzl Hugó, Meltzl de Lomnitz) 1872-től az új kolozsvári egyetem germanista professzora. Több nyelven írt dolgozatokat közlő folyóirata az irodalom témakörét a fordítás problémáival bővítette, továbbá főképp sokrétű néprajzi anyag felvételével az egyoldalúan nemzeti szemlélettel szemben hangsúlyozta a szupranacionálist. Petőfi költészetének fordítását más nyelvekre mozgalommá fejlesztette, maga is fordította, s kidolgozta német fordításának teoretikus alapjait. (Közzétette a költő hagyatékából jelöletlen poématöredékét Eperjesi vérpad címadással; Kolozsvár, 1880.)
A taglalásban idézetként iktatott Meltzl tétele, miszerint: „Az összehasonlító irodalomvizsgálatnak és eszméjének semmi köze sincs a komopolitizáló ködelméletekhez, s ha egy lapnak, mint a miénk, magas szintű célkitűzését (amennyiben nem kívánjuk tendenciának mondani) bárki is olyan szándékúnak vélné, hogy általa valamely nép nemzeti sajátságainak a megsértésére gondolnánk, rövidlátó félreértés vagy szándékos félremagyarázás lenne.” (23. p.)
Az integráló látószög a modern összehasonlító irodalomtudomány alapja, tudniillik a szupranacionális sem érvényesülhet a nemzeti rovására, épp fordítva, azt is fokozza. A tárgykör léte a nemzeti irodalmak nélkül nem képzelhető el. Sőt, bár a kötet szerzőjének állásfoglalása ezzel ellentétes, kitér azoknak a kutatóknak a véleményére, akik az egyes irodalmak autochton fejlődéstörvényeit előbbre valónak minősítik (pl. Jauss, 73–74. p.).
A kötet „módszere” az elvi szintű végigvezetés és a nézetek tisztázása programszerűen anélkül, hogy szemléltető példaanyagot, utalást venne igénybe. A „szemléltetést” a kutatók munkáiból vett nyilatkozatok egész rendszere szolgáltatja, helyettesíti, a fenti Meltzl-féle idézethez hasonlóan, amely egy részükben különféleképpen polarizálódva, tematikailag ismétlődik.
Az összehasonlító irodalomtudomány indulásakor a forrásokra, kölcsönzésekre és a hatásokra korlátozódott két irodalom között, de a horizontja csakhamar kitágult az egyetemesebb összefüggések felé. A hatáskutatás a befogadás irodalomtörténeti, -szociológiai, az irodalomban tükröződő nemzetkép – imago – megrajzolásába ment át. Főképpen a két világháború közötti szakaszban kibontakozó „francia iskola” jellemzőjévé vált, amint erre rámutattunk, az irodalmon kívüli tényezőknek, a filozófiai, eszme- és társadalomtörténeti, etnoszociológiai stb. vonatkozásoknak a beépülése. A párizsi központ kisugárzása két személyiség nevéhez fűződik. Paul Van Tieghem már a 19. század húszas éveitől elkülönítette egymástól a két (vagy három) irodalom közti hasonlítást („Littérature comparée”) a bineren, bilaterálison túl tekintő általános irodalomtudománytól („Littérature générale”), amely az egyetemes jelenségeket és törvényszerűségeket kutatja több irodalomra vonatkozóan (tehát valósan irodalomelmélet). A fennálló kettősséget és átfedődést a különválasztás nem küszöbölte ki, s Dyserlinck ezzel kapcsolatosan egyezteti az alkalmazott nevezéktant és fordítását más nyelvekben.
1939-ben távozott az Egyesült Államokba René Wellek, s a helyzetből adódóan magával vitte az orosz formalizmusnak és a Prágai Iskolának (amellyel „társult” is) a szemléletét, az „irodalmiságot” (literariness), az egyes irodalmaktól független kreatív lényegformálást avatva az irodalom és az egyes művek immanens szubsztanciájává. Ilyeténképpen az irodalom egységes egész, s még a nyelvek szerinti megosztottságát sem fogadja el relevánsként, miáltal az összevetésből alig szűrhetők ki meghatározó elemek. Amint észlelhetjük, e felfogás „műközpontú”, az irodalomnak elsődlegesen mint költészetnek-művészetnek a megközelítése, s az Új Kritika által kimunkált amerikai közegben kellő táptalajra talált.
Kötetünk többször utal Welleknek Austin Warrennel közösen írt kézikönyvére (Theory of Literature. New York, 1948, majd a kiadások egész sora, magyar fordítása 1972). Benne az irodalom „külső” (extrinsic) megközelítését (életrajzi, pszichológiai, társadalmi-szociológiai, eszmetörténeti kapcsolatok, valamint viszonya más művészetekhez) és „belső” (intrinsic) tulajdonságainak, alkotásjellegének a vizsgálatát különbözteti meg. Az 1950-es években kiélezett vitában (1953, 1958) kizárólagosan a második körzetet kéri számon, felvetve, miszerint a francia modell a 19. századi irodalomtörténet genetikai megközelítését folytatja; ilyen szembehelyezkedése révén nyert szabatosabb körvonalakat és definíciót a két „iskola”.
A következőben kitűnt azonban, hogy a welleki és a többszintű francia szembehelyeződés túlságosan művi, a kettőt egyezések hidalják át, s szükséges a szintézisük. A tényállást tömör kifejtésben fogalmazza meg Rákos Péter az összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozó írásában, amelyben egyrészt a két felfogásnak, a „genetikus” és a „tipológiai” szemléletnek alig bontható egységéről értekezik, másrészt a komparatisztikát az irodalomelmélet „egyik aspektusának, szemléleti módjának, mintegy »tulajdonságának«” tekinti (Az irodalom igaza. Bratislava, Madách, 1987, 30. p.). Igaz, a Dyserinck-kötet érdemi célkitűzését az utóbbi vélekedés nem támogatja meg. De ha az ismertető szövegben azt olvassuk, hogy a komparatisztika az összehasonlító irodalomtörténetet és elméletet, valamint az összehasonlító metodológiát magában foglalja, ez sem feltétlenül különválasztó jellemzés, vagy legalább annyira betagoló is.
A komparatisztika ekképp fellépő válsága nem befolyásolta a „keleti blokk” öszszehasonlító vizsgálatait, amelyeknek jelentőségét, beleértve a közép-európai országokat is, a szerző méltatja. Ezekben ugyanis erős a történelmi gyökérzet; a nyelvek és irodalmak egymást átható kapcsolatai a térségben közlekedő szisztémákat hoztak létre, s vizsgálatukban nem hanyagolható el a regionalitás, a körzetek, tömbök szerepe (71. p. és másutt).
A kötet zárórésze az eddigiekben vázoltak értékeléseként megadja a további fejlődés irányvonalát. A nemzeti irodalmak közti elsődleges választóvonalnak tekinti a nyelvet, függetlenül attól, hogy a szekunder irodalmak egy nyelven belül fűződtek el egymástól (osztrák, svájci német, amerikai angol, kanadai francia, dél-amerikai spanyol s mások). Teljességében pártolja a hatáskutatásnak a befogadásvizsgálattal történő felváltását, s az imagológiának (nemzetképnek) a belső irodalmi kérdésfeltevésig ható voltát; ez megtoldva áttevődik magára a vizsgálatra mint tudományszakra, az egyes nemzeti irodalmakat felfedő tudományosság-modellek összevetésére (95–96., 126–127. p.).
A beágyazás és szintetizálás folyományaként a kötet külön fejezetben tárgyalja a műfordítást mint az összehasonlító kutatás részelemét (133–142. p.). A kérdést két pontban foglalja össze: 1. Melyek a fordításban megjelenő művek, milyen indítékok és feltételek érvényesülnek létrejöttükben, valamint a célnyelvi közegben történő befogadásukban? 2. Milyen a fordítások jellege, s milyen eltérések vagy másítások lépnek fel tolmácsolásukban? A két kérdést és tartományát mint makro- és mikrovizsgálatot határozza meg. S míg az első a nyelven kívüli tényezőket veszi számításba, a másik a fordítás speciálisan nyelvi oldalával foglalkozik.
Ezek szerint a szak közvetlenül érdekelt a fordítás létrejöttének és elterjedtségének kérdéseiben, beleértve az eredetihez való viszonyának a tisztázását is. Hatáskiváltásával a másik irodalomban és a nemzetközinek a síkjában az eredetitől egyaránt elüthet, miközben minősége éppúgy lehet az eredményesség forrása, mint a hiányok révén gátló tényező. A kérdéskörbe tartozik a közvetett, harmadik nyelvből történő fordítás is.
Dyserinck nem hallgatja el, hogy a komparatisztika a mikroösszevetést nagymértékben elhanyagolta, ennek ugyanis a nyelvészetben való tájékozottság, a megfelelő felkészültség nélkülözhetetlen feltétele. A nyelvhez, nyelvihez kötött elmozdulás példájaként hozza fel, hogy Rimbaud A részeg hajójának német fordításai az eredeti kétségtelen dinamikáját, mozgalmasságát túlfeszítik, Goethe A vándor éji dalában pedig a francia transzláció túlozza el az eredeti nyugalom-motívumot (140. p.).
Az olvasó számára, aki rendszeresen figyelemmel kíséri az összehasonlító irodalomtudomány körzeteit, a felsorolt témák közhelyszerűeknek tűnhetnek. A tárgyalás egysége s a benne alkalmazott „szinoptikus” szemléletmód, az irodalomnak az alapszerkezetek szintjén mint egyetemesen humán sajátságnak, a közléselmélet részekénti bemutatása kellő súlypontozást sugallhat eszközlendő vizsgálatainkhoz. Többek közt elmélyültebben tudatosíthatjuk általa a magyar–szlovák kapcsolatkutatásban a „kettős irodalmi kötöttség” („biliterálnos»”, R. Chmel) kihatásait, a „nagy nemzedék” (Lukáè, Beniak, Smrek, Krèméry) ismert, de végül is csak részben feldolgozott fordításteljesítményét, a kétnyelvűség történeti és szociológiai meglétét mind az alkotóknál, mind a befogadásban. Az alkotók szeukcesszív nyelvcseréje (Hviezdoslav, Beniak s mások) vagy a fordítás irodalomtörténeti „pillanatainak” relevanciái nyitottak a gyűrűzések és megválaszolások iránt.
A magyar–szlovák (és cseh) mindkét irányú fordításirodalom az egyes szakaszokban páratlan mennyiségben és rangos minőségben jelentkezett, a műfordítás ebbeli irodalomtörténete azonban összegezve megíratlan. Az eddig elvégzett munka nem csekély, Sziklay László egyebek közt mint Hviezdoslav költészetének elkötelezettje, Csukás István Ady- és Petőfi-feldolgozása a két költő szlovák befogadásáról, a szlovákiai Karol Tomi¹ legutóbbi kötetei maradandó hozzájárulások. Rudolf Chmel, Anton Popoviè, az egyszer-egyszer megszólaló J. Petroviè és saját fordításelemzéseink nem hagyták ki a mikrotartományt sem. A fordításirodalom közzétett bibliográfiái vagy a dolgozatoknak már az 1969-es szomolányi konferencia (kötetben 1972) anyagához csatolt, R. Chmel által összeállított válogatott bibliográfiája meglepően gazdagok, s az anyag azóta nyilvánvalóan tovább bővült, bár a fordításirodalom körében az elakadások sem hiányoznak.
Az ismertetett kötet példás szerkesztése, jegyzetanyagának és hivatkozásainak szabatossága, valamint a csatolt névmutató növeli a fentiekben felsoroltak egységességét, kezelhetőségét, s időrendi bibliográfiája (1804-től 1990-ig a kongresszusi kiadványok jegyzékével együtt; 191–229. p.) a kutató számára rendkívül sokat nyújt. Közel kilencszáz tételt tartalmaz, ezekből 57 magyar, 32 szlovák és 26 cseh szerző kötete, írása-dolgozata. A szlovák auktorok közül a leggyakrabban szereplő Dionýz Ïuri¹int Dyserinck saját szövegében is idézi (71. p.), egyik kötete magyar fordításban jelent meg. Nem találjuk azonban a lajstromozásban Franti¹ek Miko nevét, akinek ©týlové konfrontácie (Stílusösszevetések) [Bratislava, Slovenský spisovateµ, 1976] című kötete alcímével is jelzi osztályozhatóságát (Kapitolky z porovnávacej ¹tylistiky – Összehasonlító stilisztikai fejezetek). A könyv a mikrovizsgálatból indul ki, a fordítások nyelvi-stilisztikai bázisából, s számunkra a magyar–szlovák, magyar–cseh összevetésben is útmutató, Szabómihály Gizella egyik dolgozatában már korábban is idézte (A szóexpresszivitás formái Vincent ©ikula prózájábam és fordításuk kérdésköre. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, XXXI, 1980, Bratislava, SPN, 1981, 149–161., 150. p.). Általa ötlik fel bennünk, hogy a Dyserinck-féle általános vonulat igényli a kiegészítést, a „közvetlen” és a „bensősőges” jellemzőjét, a szövegszintű referenciákat.
Összegezőleg ismételhetjük: a könyv mint a komparatisztika specifikumát a nemzeti irodalmak és filológiájuk különneműségét és rokonításesélyeit az irodalmon kívülivel is, valamint a tudományágazatok köztivel egybekapcsoló távlatnyitást határozza meg.