B. Kovács István: Agyagkenyér. Fejezetek az agyagművesség történetéből Gömörben és Kishontban. (Liszka József)
Lényegében mindkét kötet kettős szakképesítést igényel: az archeológusét és a néprajzkutatóét. B. Kovács István előtanulmányai és eddigi munkássága alapján a legmegfelelőbb szakember az ilyen típusú munkák elvégzésére. Amíg az első kötet, az Agyagkenyér az agyagművesség, a fazekasság kezdeteit és virágkorát tárgyalja az egykori Gömör-Kishont területén, addig a második egy részprobléma, egy rézkori sír leletegyüttesének értelmezésére tesz kísérletet. De vegyük sorjában!
A szóban forgó területen, hatalmas alapanyag-tartalékainak köszönhetően minden történeti korban jelentős agyagművesség virágzott. A szerző számba is veszi – szavai szerint, ha vázlatosan is – azokat az őskori kultúrákat, amelyeknek embere a gömöri tájakon is otthagyta műveltségének kerámiába öntött emlékeit. Tudni kell, hogy ezen korszakok népeit név szerint még nem ismerjük, ezért a régészek az anyagi kultúrájuk, temetkezési szokásaik ránk maradt emlékei alapján kísérlik meg körülhatárolni őket, s nevet egy-egy híres lelőhely (pl. lengyeli kultúra a Tolna megyei Lengyel község, a péceli kultúra a Pest megyei Pécel, majd ugyanez a kultúra, immár badeni jelzővel az ausztriai Baden település nevéből), jellegzetes edényformáik (pl. vonaldíszes kerámia népe) vagy karakterisztikus temetkezési szokásaik (pl. halomsíros kultúra népe) alapján adnak nekik. Az, hogy az ilyen, kulturális ismérvek szerint körülhatárolt „etnikumok” valóban egy népességet, azonos nyelvet beszélők közösségét takarja-e, valószínűleg teljes biztonsággal sosem fog kiderülni. Ezeknek a korai kultúráknak (a vonaldíszes edények kultúrája, a badeni vagy füzesabonyi kultúra) a térségben fellelt emlékei általában nem egy sajátos gömöri típust képviseltek, hanem egy-egy nagyobb (Kárpát-medencei vagy éppenséggel délkelet-európai) műveltségi tömb részét képezték. Talán részben jelent kivételt a bükki műveltség agyagedény-kultúrája, amely egy viszonylag zárt és szűk térségre volt jellemző. Kétségtelenül kifinomult művészi szinten előállított edényei – tudomásom szerint – az első bizonyítékai annak, hogy ez a népesség kerámiatermékeivel már kereskedett. Jellegzetes edényei ugyanis a népesség szállásterületén kívül erdélyi és ausztriai lelőhelyekről is ismertek. Ez, a kerámiatermékekkel való kereskedés később a gömöri fazekasság egyik meghatározó vonása lett. A későbbi történeti korokban a gömöri (és a hozzá kapcsolódó nógrádi) fazekasság fokozatosan helyi színeket, helyi sajátos stílust alakított ki. Ehhez persze számos külső hatás is hozzájárult – a német telepesek szerepétől kezdve a törökökön át egészen a habánokkal bezárólag. A gömöri fazekasság és annak termékei fokozatosan fogalommá váltak, és a parasztháztartásoktól kezdve a polgári, sőt királyi asztalokra, templomokba is elkerültek termékei. Hosszú évszázadokon keresztül ellátta termékeivel az agyagban szegény (illetve más minőségű agyaggal bíró) alföldi területeket (miközben azért észak felé, a Szepességbe is eljutottak a gömöri fazekastermékek!). A Gömörből érkező magyar és szlovák fazekasok állandó vendégei voltak az alföldi vásároknak, a gömöri vándorárusok jellegzetes alakjai az alföldi települések utcáinak még a 20. század elején is. Közben azonban az alföldi fazekasközpontok a kész termékek helyett elkezdték a gömöri nyersanyagot nagy menynyiségben felvásárolni és „gömöri módon” gyártani termékeiket. Ez, továbbá a gömöri fazekasipar belső válsága, valamint az, hogy az első világháborút követően kialakított új államhatárok gyakorlatilag elvágták a gömöri fazekasokat legfontosabb felvevő piacaiktól, a gömöri fazekasipar hanyatlásához vezetett. Az egykori gömöri fazekastermékek vándorlása azonban nem szűnt meg! A második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében a Galánta környékére települt alföldi szlovákok magukkal hozott cserépedényeik egy része ugyanis gömöri származású volt.
Edények (vagy népek?) vándorlása a témája B. Kovács István másik könyvének is. Néhai professzorunk, László Gyula vetette föl egyszer: „Képzeljék el, gyerekek, ha én most meghalnék és úgy, ahogy vagyok, eltemetnének. Mi maradna belőlem? A csontokon kívül néhány tömés a fogaimban, pár darab pénzérme a zsebeimből, a jegygyűrű az ujjamon, az órám üveg fedőlapja meg egy kis csomónyi rozsda a fém alkatrészekből, ruháim műanyag gombjai… Szinte ennyi az egész. Ha egy majdani régész kolléga kiásna, bizony azt állapítaná meg: szegény ördög volt az istenadta. Az már nem derülne ki a leletekből, hogy tucatnyi könyvet írtam, festettem, szerettem a zenét és a finom vörösbort. Hát ennyire végesek egy régész lehetőségei, amikor az egykori életet kísérli meg rekonstruálni…”
Nos, a B. Kovács Istvánnal közös régészprofesszorunk tanmeséje azóta is sokszor az eszembe jut. Nemcsak arra figyelmeztet tudniillik, hogy mennyire nem tudjuk elképzelni az egykor volt korok emberének gondolkodásmódját, érzelemvilágát, tudásanyagát (főleg nem egyedekre lebontva!), hanem arra is, hogy óvatosan közelítsünk a számunkra ismeretlen jelenségek magyarázatához. Óriási beleérző erőre, fantáziára van szüksége annak a kutatónak, aki a régészeti feltárás során napvilágra került bármennyire is gazdag, de mégis szegényes leletanyag alapján a korabeli életet rekonstruálni próbálja. Fokozottan érvényes ez azokra a korokra, amelyekről írásos dokumentumokkal nem is rendelkezünk. Ilyen korban játszódik, i. e. a 3. évezred végén, a rézkorban B. Kovács István másik története is.
1982 nyarán a gömöri Méhi határában szenzációs leletek kerültek napvilágra az akkor még fiatal régészként dolgozó B. Kovács István feltárásán. Kődarabokkal körülkerített, embert formázó edényeket (bennük részben embercsont-maradványokkal) hozott felszínre a régész ásója. A badeni kultúra népéhez tartozó antropomorf urnák azonban ekkor már nem voltak ismeretlenek a magyar (és általában az európai) régészek számára, hiszen két és fél évtizeddel korábban hasonlóakat sikerült feltárnia Kalicz Nándornak az Ózdhoz (és Méhihez is!) közeli Centerben. Élénk, érzelmektől sem mentes szakmai vitát váltott ki akkor a leletegyüttes, illetve az ásató régész, Kalicz Nándor hozzá fűzött elmélete. Lényegében két nézet ütközött egymással: az egyik szerint (s ezt képviselte Kalicz Nándor is) Kis-Ázsiából (vélhetően Trójából) ide menekült népesség temetkezési helyére bukkant. Ebből a feltevésből kiindulva a régész az egész műveltséget innen származtatta (Kalicz Nándor: Die Péceler/Badener/Kultur und Anatolien. Budapest, 1963). Mások szerint viszont helyi gyökerekből alakult ki a badeni kultúra, amelyet közben délkeleti irányból, így Kis-Ázsia térségéből is különféle műveltségi hatások értek. Igaz ugyan, hogy mai (illetve közelmúltbeli) néprajzi jelenségeket egy az egyben nem lehet visszavetíteni régmúlt korokra, és segítségükkel magyarázni számunkra homályos jelenségeket, mégis felvetődik az emberben az a több folklorista által is megfogalmazott, nálunk a legerőteljesebben Ujváry Zoltán által képviselt nézet, miszerint maguk a műveltségi elemek nem vándorolnak. Sokkal inkább népcsoportok változtatnak lakóhelyet, s magukkal viszik szokásaikat, hiedelmeiket, ezeket sokszor még akkor is megőrizve, ha időközben nyelvet váltanak. Ahogy B. Kovács István izgalmas okfejtését olvastam, állandóan ez a nézet motoszkált a fejemben. Vajon miért nem rukkol elő a folklorista képzettségű szerző ezzel az érvvel? Aztán ez is kiderült. Többek között azért, mivel amellett, hogy jó szakember, rafinált krimiírónak is elmehetne. Mert előhúzta ezt az érvet is, de fondorlatos módon a könyv végére tartogatva. Csak egyet tudok vele érteni: az egész badeni kultúra eredete, amelynek népe annak idején kitöltötte gyakorlatilag egész Közép-Európát, kérdéses lehet továbbra is. Azon belül azonban az a kis csoport, amelynek temetkező helyeire Centerben, Méhiben, aztán később Sajógömörben és Szentsimonban bukkantak, egyértelműen idegen testként van jelen az egész műveltségen belül. Egy ilyen temetkezési rítust nem vesznek csak úgy át az emberek. Ebbe bele kellett születniük, ezzel együtt kellett élniük emberöltőkön keresztül, ez világos. A másik kérdés, a kötet címét is megadó istentriász problémája már nem annyira egyszerű. Hogy az ember alakú (arcos vagy arctalan) edények valóban isteneket jelenítenek-e meg, avagy éppenséggel az elhunyt porhüvelyének másai-e, arra véleményem szerint egyaránt vannak pró és kontra érvek. Úgy érzem, túlságosan kevés adat (és lelet) áll rendelkezésre ahhoz, hogy segítségükkel egyértelműen megválaszolhassuk a kérdést. Melich János szavai járnak a fejemben, aki nyelvészeti fejtegetéseit gyakran fejezte be e szavakkal: „de más megoldás is lehetséges”. Bár okfejtése legalábbis elgondolkoztató, lényegében mégis ezzel zárja B. Kovács István is könyvét, hiszen a kérdések tisztázását „további terepkutatások és szerencsés felfedezések” függvényeként szemléli.
Igaz, hogy B. Kovács István mindkét könyvét szerényen csak amolyan „vázlatnak”, „előzetes jelentésnek” mondja, ám mondjuk ki világosan: többek ezek annál. Adósságtörlesztés ez a javából! Olyan öszszegzésekről van szó tudniillik, amelyek világos, tiszta stílusukkal bárki számára érthetőek, s mindamellett szakmailag is rég éktelenkedő fehér foltokat tüntetnek el.
Liszka József