Ján Botík (zost.): Obyèajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteµom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnos». [A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokáshagyományok Szlovákiában, különös tekintettel a nemzetiségi és felekezeti sokszínűségre.] (L. Juhász Ilona)

A turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeum azóta elhunyt igazgatója, Milan Kiripolský kezdeményezésére 1995-ben született meg az a hosszú távú, Múzeumok és etnikumok nevet viselő projektum, melynek célja a Szlovákiában élő nemzetiségek népi kultúrájának rendszeres, kétévenkénti bemutatása különböző kiállítások, konferenciák és publikációk segítségével. Ezáltal szeretett volna lehetőséget teremteni az itt élő etnikumok kölcsönös jobb megismerésére, s az egyes kulturális jelenségek összehasonlítására. A projektum résztvevői a Szlovákiában élő nemzetiségek múzeumai, ill. az egyes múzeumokhoz tartozó nemzetiségi osztályok, amelyek a magyar, zsidó, német, roma, horvát, ukrán és ruszin kultúrát képviselik.

Az 1995-ben megrendezett első kiállítás témája a lakodalom volt, majd ezt a vásár és a népi mesterségek, valamint a népi építészet és lakáskultúra témaköre követte. A kiállítások megnyitóinak része egy konferencia is, amelyen általában az egyes nemzetiségi múzeumok, ill. osztályok szakemberei tartanak a témához kapcsolódó előadást. Az első kiállítás és konferencia után nem, az 1997-ben megtartott másodikat követően azonban a Kárpáti Németek Múzeumának két munkatársa, M. Horváthová és O. Pöss szerkesztésében Mesterségek és vásárok Szlovákiában címmel 1998-ban megjelentették az ott elhangzott előadásokat. Ezt követte 1999-ben Az építkezés és lakáskultúra hagyományai Szlovákiában címmel a felsővízközi (Svidník) Ukrán-ruszin Nemzetiségi Múzeum igazgatója, M. Sopoliga által szerkesztett kötet.

A legújabb, 2001. évi projektum a Szlovák Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa, a Horvát Kultúra Dokumentációs Osztályának vezetője, Ján Botík szakmai irányításával zajlott, s témája a temetők és a temetkezési szokások volt. Ehhez kapcsolódóan egy kiállítás segítségével is megkísérelték bemutatni a Szlovákiában élő etnikumok temetkezési szokásait, temetőkultúráját. A pozsonyi kiállításmegnyitót követően zajlott a témához kötődő konferencia is. Az itt elhangzott előadásokat szerkesztette kötetbe Ján Botík, kiegészítve néhány, a témához kapcsolódó tanulmánnyal.

A szerkesztő szlovák és angol nyelvű bevezetőjében összefoglalja a Múzeumok és etnikumok című projektum célját és eddigi eredményeit, majd ezt 21 tanulmány követi. Ebből 1-1 szláv, szlovák, valamint habán, 2-2 általános, magyar, ruszin-ukrán, német, zsidó, valamint cseh, 4 pedig roma vonatkozású. Tekintsük most át részletesebben, mivel is foglalkoznak az egyes tanulmányok!

Elsőként Margita Jágerová a szlovákok temetkezési szokásait foglalja össze, elsősorban az eddig megjelent szlovák néprajzi szakirodalomra támaszkodva. A temetkezési szertartás leírásán túl képet kaphatunk a szlovákok halállal kapcsolatos hiedelemvilágáról is. Külön fejezeteket szentel a gyermekek, a kiházasítatlan fiatalok, valamint az öngyilkosok temetésének is, befejezésül pedig jellemzi a temetőket, s ezeken belül a sírokat és sírjeleket is. Megállapítja, hogy a temetkezési szokások az évszázadok során számos archaikus elemet őriztek meg, azonban ezek egy része – elsősorban az elmúlt két évtizedben – fokozatosan kikopott a gyakorlatból. Ennek okát abban látja, hogy a temetések szervezését sok helyen különféle intézmények vállalták magukra, de nagymértékben befolyásolta a szokások megváltozását a községi ravatalozók felépülése, valamint a halotti torok helyszínének a megváltozása is. Mindezek ellenére azonban még mindig akad néhány régió, amelyeket a fentebb említett hatások aránylag érintetlenül hagytak.

¥ubica Chorváthová Szlovák népi temetkezési szertartás a szláv kontextusban című tanulmánya a szlovák temetkezési szokásokat szláv kontextusba ágyazva kísérli meg bemutatni, azonban, ahogy azt maga a szerző is megjegyzi, sok még a fehér folt, így kellő információ hiányában ezt csupán töredékesen teheti meg. Írásában érintőlegesen foglalkozik a külföldi szlovákokkal is. Véleménye szerint a szlovák népi kultúra ellenállt a különféle magyarosító törekvéseknek, ezért elsődleges szerepet töltött be a szlovák nemzetté válás folyamatában. Felveti a szükségességét a temetkezési szertartások és szokások ilyen megközelítésű vizsgálatának, mert véleménye szerint a szlovák népi kultúra éppen ezen a területen őrizte meg a legtöbb archaikus elemet, tehát jelentős „azonosító” funkcióval is bír a nemzeti jelleg bizonyításánál. Fontosnak tartja azonban azon hatások vizsgálatát is, amelyeket a Szlovákia területén élő más nemzetiségek gyakoroltak a szlovák népi kultúra e területére, de véleménye szerint ugyanígy fontos lenne a téma mélyebb, alaposabb kutatása a társadalmi és felekezeti különbözőségek szempontjából is.

Eva Panèuchová a Szlovák Nemzeti Múzeum turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeumának gyűjteményében található valamennyi, a temetkezéssel kapcsolatos tárgyegyütteseket, dokumentumokat mutatja be, két nagyobb csoportra osztva ezeket. Az első, „A” csoportot a lakás- és szertartási textíliák (halotti lepel, gyászabroszok) alkotják (amíg az elhunyt a házban volt felravatalozva, a gyászabrosszal terítették le az asztalt – a gyászabrosz ugyanúgy része volt a menyasszonyi hozománynak, mint más textíliák). Ide sorolja továbbá a gyászruhákat, a céhtárgyakat és a gyűjteményben őrzött különféle síremlékeket-sírjeleket is (faragott és festett fakeresztek, faragott fejfák, vas- és kovácsoltvas-keresztek). Ezután a „B” csoportba sorolt anyagot, vagyis a temetési szertartásokon készült fényképeket és a halotti értesítőket tartalmazó gyűjteménnyel ismertet meg bennünket a szerző.

Ugyanilyen jellegű Katarína Holbová írása is, aki a lévai székhelyű Barsi Múzeumban felellhető temetkezési szokásokkal kapcsolatos anyag teljes listáját teszi közzé. A gyűjtemény zömét a különféle textíliák alkotják, de több fából, fémből, valamint kőből készült sírjelet is tartalmaz. A dokumentáció része a sírokról és a temetőkről készült fotógyűjtemény is. Az itt található felvételek egy része 5 magyar jellegű településről – Mohiból, Palástról, Garamsallóról, Hontfüzesgyarmatról és Gyerkről származik.

A következő két tanulmány a szlovákiai magyarok halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokásaival, hiedelmeivel stb. foglalkozik. Az első szerzője Csáky Károly, aki a halál és temetkezési szokások általános bemutatása, valamint a téma eddigi magyar kutatástörténeti eredményeinek ismertetése után az általa kutatott tájegység, azaz a Középső-Ipoly mente szokás- és hiedelemvilágába nyújt betekintést, valamint kutatópontjainak jellemzését adja. Írását a gyűjtés és a feldolgozás szempontjainak, valamint a kutatás céljainak ismertetésével zárja.

Liszka József A falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföld szlovákiai részén című tanulmánya egy szűkebb tájegység vonatkozásában nyújt először kutatástörténeti áttekintést, majd az eddigi kutatások eredményeit összegzi gazdag fénykép-, ill. rajzmelléklettel kiegészítve. A szerző a Kisalföld temetőinek bemutatását nem korlátozza kizárólagosan a magyar lakosságra, hanem egy általánosabb kép megrajzolására törekszik, figyelembe véve a szlovák és más nemzetiségek néprajzi kutatásának eredményeit is.

Jozef Varchol a Kelet-Szlovákiában élő ruszin-ukrán nemzetiségű lakosság temetkezési szertartásait írja le. A 20. század 70-es, 80-as éveiben gyűjtött anyagra támaszkodva az első világháborút követő időszaktól rekonstruálja ezen etnikum temetkezéssel kapcsolatos szokásait, Nade¾da Varcholová tanulmányának köszönhetően pedig ugyanezen népcsoport visszajáró lélekkel kapcsolatos hiedelemvilágáról kaphatunk képet.

Arne B. Mann a szlovákiai romák temetkezési szokásaiba, hiedelemvilágába nyújt általános betekintést. Alena Horváthová szintén ugyanezen etnikummal foglalkozik, ő azonban egy szűkebb régió, a gömöri cigányság körében végzett kutatási eredményeit teszi közzé, nagyobb teret szentelve a virrasztás szokásának. Mellékeli azt a két hiedelemtörténetet is, amelyeket a rimaszombati járásbeli Klenócon jegyzett fel.

Miroslav Crna a Kelet-Szlovákiában élő cigányság temetkezési szokásait próbálta meg összegezni elsősorban annak a kutatásnak az alapján, melyet a közelmúltban a homonnai székhelyű Vihorlát Múzeum Roma Szakosztálya szervezésében végeztek egy 1935-ben létrehozott Podskalka nevű, rumungró törzshöz tartozó cigányok által lakott telepen (a telep Homonna város része). A szerző beszámol azokról a nehézségekről is, amelyekkel az oláh cigányok körében tervezett kutatás során találkoztak. A cigányság ezen csoportjának tagjai elzárkóztak az adatközléstől, így a szerző tamulmánya megírásakor csupán az eddig megjelent eléggé szegényes szakirodalomra támaszkodhatott.

A kötet szerkesztője, Ján Botík tanulmánya a dénesdi romák kovácsoltvasból készült sírjeleivel foglalkozik, nagy hangsúlyt fektetve az itt tevékenykedő cigány származású kovácsmester, Rigó Szilveszter munkásságára, s az ő műhelyéből kikerül alkotások különféle szempontú bemutatására.

Magdaléna Hováthová a németek pozsonyi temetőkben található sírjait és sírjeleit mutatja be, valamint szintén az ő tollából származik az ezt követő másik, az ún. önsegélyező pénztárak-egyletek, valamint a bányászok önsegélyező egyesületeiről szóló tanulmány is.

A nyugat-szlovákiai Nagylévárd egykor habánok által lakott település temetőjében 1990-ben 14 habán síremléket tártak fel a szakemberek. Gabriela Habáòová elsősorban ezek szakszerű leírását adja közre tanulmányában, emellett azonban betekintést kaphatunk az anabaptista vallást követő habánok temetkezési szokásaiba is. E népcsoport a 16. században telepedett le a mai Szlovákia nyugati határa mentén. Bár mára szinte teljesen asszimilálódtak a szlovákságba, ennek ellenére aránylag még mindig erős a leszármazottak ún. habán öntudata.

A zsidó etnikum temetkezési szokásaival és temetőkultúrájával két szerző foglalkozik: Pavol Me¹»an a temetkezési szokások általános leírása mellett a halállal kapcsolatos zsidó hiedelmekkel ismerteti meg az olvasót, Katarína Ku¹anová-Wiecha terjedelmes tanulmányában pedig az 1942-ben megszüntetett régi pozsonyi zsidó temetőben található síremlékek feliratait elemzi. Az utóbbi szerző elsősorban arra a dokumentumanyagra támaszkodik, amely a 20. század első felében végzett munka eredményeként született. Ekkor készült el a temető összes sírjának, síremlékének és természetesen azok feliratainak teljes dokumentációja. A munkát irányító Robert Neumann valamennyi feliratot héberről német nyelvre is lefordította. A temetőben ekkor összesen 1479 síremlék volt. Ezeknél 1298 esetben meg lehetett állapítani az elhalálozás dátumát, valamint a nevek is olvashatóak voltak. Neumann munkája képezte tehát alapját a szerző szóban forgó tanulmányának, amelyben a síremlékek szemiotikai és nyelvi elemzésén túl betekintést kaphatunk a zsidók halállal kapcsolatos hiedelem- és szokásvilágába is.

Délnyugat-Szlovákiában a 16. században telepedtek meg a horvátok. A Pozsony közelében található négy községben – Horvátgurab, Nagysenkőc, Dévényújfalu, Horvátjárfalu – még mindig számottevő a horvátok aránya, nyelvüket mind a mai napig megőrizték, valamint kultúrájuk számos eleme is fennmaradt az idők folyamán. Júlia Domaracká írásában az említett négy horvát település temetkezési szokásairól szól oly módon, hogy először külön-külön jellemezi mind a négy községet, s kitér a temetőkben található síremlékekre és sírfeliratokra is.

Ján Botík a horvátok köréből származó különféle írásos dokumentumok alapján rekonstruálja Horvátjárfalu és Dunacsún temetkezési szokásait. Ilyen forrás az a Horvátjárfaluból származó anyakönyv, amelyben az 1880-as évektől egészen 1902-ig találunk feljegyzéseket a születésekről, esküvőkről és elhalálozásokról. Szintén Járfaluból származik Jure Treuer községi krónikás 178 oldalas kéziratgyűjteménye, amely számos temetési éneket tartalmaz. A harmadik forrás, melyre a szerző tanulmányában támaszkodik, Horvátjárfalu és Dunacsún sírfeliratainak jegyzéke.

Hana Zelinová a cseheknek a hamvasztásos temetkezési módszer és az ezt szervező egyesületi élet Szlovákiában való elterjedésében/elterjesztésében játszott szerepével foglalkozik. Az első Csehszlovák Köztársaság létrejöttét megelőzően a mai Szlovákia területén a hamvasztásos temetkezés csak csekély mértékben, elsősorban a két legnagyobb városban (Pozsonyban és Kassán) volt jelen. Az impériumváltást követően nagyobb számú cseh népesség érkezett Szlovákiába, amely elsősorban az iparvidékeken telepedett le. A bevándorló népesség társadalmi szempontból nagyon tarka képet mutat: voltak köztük tisztviselők, pedagógusok, ügyvédek, vasutasok, katonatisztek stb. Szlovákiában 1921-ben összesen 71 733 cseh nemzetiségű személyt tartottak nyilván. Ebben az időben a cseh és morva területeken a hamvasztásos temetés sokkal elterjedtebb temetkezési formának számított, mint Szlovákiában, amit a szerző a szlovákok erősebb vallási meggyőződésének tulajdonít. A cseh telepesek közül többen az ún. krematóriumi szövetségek, társulások tagjai voltak, s ezt a szervezetet Szlovákiában is létrehozták. Ennek hatására a hamvasztásos temetkezések száma Szlovákiában jelentős mértékben megnőtt, és a szervezetek, szövetségek is egyre szaporodtak. A Tiso-féle fasiszta szlovák állam idején ezek működését azonban azonnal betiltották, cseh találmánynak minősítették, és hivatalosan is a szlovákoktól idegen, a vallás ellen irányuló mozgalommá nyilvánították. Ezzel ellentétben a második világháborút követő időszakban a kommunista hatalom kimondottan támogatta a temetkezés ezen módját, mivel a vallási szertartások elleni harc egyik fontos eszközének tartotta. Mára az egyesületek felbomlottak, mivel – elsősorban az 1989-es rendszerváltást követően – a temetkezések szervezését a különböző temetkezési vállalatok intézik.

A kötetet Tereza Habáòová tanulmánya zárja, amely szintén a Szlovákiában élő csehekkel kapcsolatos, és egy 2001-ben megvalósított program eredményein alapszik. Ebben az évben végezték el a Pozsony területén található temetők cseh feliratú síremlékeinek dokumentálását. Összesen 147, általuk cseh nyelvűnek minősített sírfeliratot jegyeztek fel. Időben ez az 1911–2000 közti időszakot öleli fel. A szerző írása három fő fejezetre tagolódik: 1. a cseh kisebbség síremlékei Pozsonyban az Osztrák–Magyar Monarchia idején; 2. a cseh kisebbség az első Csehszlovák Köztársaság idején, valamint 3. a Pozsonyban élő cseh kisebbség házasodási vonzáskörzete. Megjegyezzük, merész vállalkozás csupán a sírfeliratok (sok esetben csupán a név) alapján, szubjektív módon meghatározni az elhunyt nemzetiségét. De még merészebbnek tűnik ennek alapján a házasodási vonzáskörzet megállapítása, mert nem biztos, hogy egy ilyen, módszertanilag megkérdőjelezhető kiindulási alapból helytálló, valós következtetések vonhatók le.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ján Botíknak köszönhetően a néprajzi szakirodalom egy hiánypótló kötettel gazdagodott, amely külalakra is nagyon tetszetős, reprezentatív jellegű munka. Értékét emeli, hogy szinte valamennyi tanulmány gazdag, nagyon jó minőségű képanyaggal egészül ki. Az 1995-ben elindított Múzeumok és etnikumok című projektum keretében született kötetek közül tartalmi és kivitelezési szempontból ez a mostani mindenképpen kiemelkedik. Kár, hogy a tanulmányok csupán szlovák nyelven olvashatók, egy angol vagy német nyelvű összefoglalás mindenképpen emelte volna értékét. S azt is nagyon sajnáljuk, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeinek múzeumaiban dolgozó magyar szakemberek tollából egyetlen tanulmányt sem olvashatunk. Ez azonban már nem Ján Botíkon múlott…

L. Juhász Ilona