Rastislava Stoličná: Szlovákia mint etnokulturális tér

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)