Zeman László: „Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor
Márai művei vizsgálatának eddigi köteteit (Rónay 1990, Szegedy-Maszák 1991, Lorinczy 1993, 1997, 1998, Czetter 1999, Fried 1993, 2000) követÅ‘en vehetjük kézbe a centenárium alkalmából Szombathelyen megtartott konferencia anyagát. A szerkesztÅ‘i elÅ‘szó számba véve az indokokat is leszögezi, hogy a résztvevÅ‘k „…az életmű egy-egy részletérÅ‘l, kisebb-nagyobb összefüggéseirÅ‘l beszéltek, mintsem az egészérÅ‘l… mintsem a teljes oeuvre-rÅ‘l nyilatkoztak volna (bár akadt, aki ez utóbbit is megkÃsértette)… A szintézisteremtés ideje nem jött még el” (7-8. p.). Számunkra a „megkfsértést” jelenti a legátfogóbban Nagy Sz. Péter A Kalandtól a Rendig. A polgár feletti polgár mÃtosza cÃmű „tartalmi és formai tipológia” (111-119. p.), amelyben az Ãró regényeit jellemzi és osztályozza az elsÅ‘tÅ‘l [A mészáros, 1924) a Sirályig (1943). Tétele a Kaland (szabadság, kiszakadás, mÃtosz) és a Rend szembeállÃtása, amelynek képlete A zendü-lÅ‘kben – ezt Márai egyik legjobb regényének minÅ‘sÃti – a korábbiakhoz viszonyÃtva már tisztább, „társadalmilag hitelesebben motivált” (112. p.). A szigetben abszurd végleteiben van jelen, s e póluson nem folytatható, mÃg legtökéletesebb regényével, az Egy polgár vallomásaivá] (1934) elérkezik a tulajdonképpeni fordulóponthoz úgy, hogy az saját kiválásának a története a polgárságból, de egyúttal e világ áthagyományozott értékeibÅ‘l a polgár feletti polgár fikciójának megteremtése, A féltékenyekben (1937) kiteljesedÅ‘ mÃtosszá fejlesztve.
Ha szemléltetni kÃvánnánk a fordulatot, az Egy polgárbó\ egyebek közt a „szökésre” utalnánk (Révai, Negyedik fejezet, 239. skk.), s az átértékelÅ‘désre akár a „- Megölték a trónörököst – ” közlés idézésével (I, 303. p.) vagy a vallomás leÃrásával és szállóigévé vált szavaival – „emlékezni és hallgatni akarok” (II, 333. p.).
A Válás Budánban a szerzÅ‘ szerint a Rend már megtartó szimbólum, s fölénybe kerül szemben az irracionálissal. A folytatásban A féltékenyeket és a Vendégjátékot, továbbá a Szindbád rájátszásait az esztétikainak az intenzÃv átszövÅ‘dései tartják szinten (itt nem bocsátkozunk abba, hogy a „rájátszásban” észlelhetjük a teóriából ismert szándékolt-szándékolatlan kettÅ‘snek nem mértanilag vett egyenlÅ‘tlenségét is…). Az igazi, A gyertyák csonkig égnek és a Sirály, „az életmű leggyengébb darabja”, már lecsengés (116., 118. p.).
A gyertyák és a Válás „Ãrói stratégiáját” veti össze helytálló érvelésében, kiemelve ez utóbbi többrétű megalapozottságát és kihatását Grendel Lajos (83-87. p.), s emlÃtést tesz A gyertyák fordÃtássikerérÅ‘l olasz és német tolmácsolásban. Cseh fordÃtásának (2002) elemzése talán a nyelvi-stilisztikai többlet vagy másság hatására hÃvná fel figyelmünket. S megjegyezhetjük, hogy a felsoroltaknak az életmű perspektÃvájában módosulhat az értékelése.
S e helyütt kapcsolhatunk vissza Nagy Sz. Péter taglalására, Atmoszféra és stÃlus fejezetére, ahol mint a Márai-mű lényegi sajátságáról szól a „stiláris eszközökkel megteremtett” hangulatról és atmoszféráról (117. p.); „E korántsem külsÅ‘dleges elemek nemcsak szÃnezÅ‘i, értelmezÅ‘i, végsÅ‘ soron meghatározói is Márai gondolatainak, tanÃtásainak” (119. p.). Műfaji szinten pedig kitér a regény lirizálódására a két világháború között, a lÃrára, a „hangra”, amely operaszerűvé alakÃtja a Vendégjátékot. StÃlusfelfogása ezáltal közel kerül a mikói koncepcióhoz, a stÃlus nem választódhat külön a tartalmat összefogó témától. Egységük sejlik fel Lorinczy Huba nem kevésbé jelentÅ‘s dolgozatában (121-137. p.), amikor Schöpflint i-dézi és saját összegezésében (vö. 123-124., 137. p.), bár fogalmazásában a „nyelvészeti stilisztika” szerepel (124., 137. p.). De nem vall másra V. Raisz Rózsa Márai-kitételek gyűjteménye sem a stÃlusról (211-217. p.).
Példafeltáró célzattal Láng Gusztáv egyik Márai-tanulmányába fogództunk legutóbb (Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 178. p.), ha az idézetbÅ‘l egy zárójel közben el is maradt… A kötetben közzétett a Vendégjáték hármasának (Giacomo, Franciska, Párma grófja) szerepelosztását és átváltásait fedi fel. Az eredetileg más szférából származó terminust szükségszerűen módosÃtja mint a szerep és a személyiség azonosÃtó vagy ellentett voltát; kutatva a választ arra, vajon a „valóságost” és az „irodalmit” tekintve a fÅ‘alak választása szerepkonfliktusos-e (77. p.). Válaszadását többré-tűségében, az átfedÅ‘dést és átváltást mint a jelentés-értelem történését, a kaland és a szabadság egybeesésének, értékegyezésének követelményét értjük meg Casanovánál; mint az önazonosság elérését és teljesÃtését. A Szerep és személyiség (75-81. p.) közelÃtései alig igényelve újraolvasást, a regény kifejletében az alkotói szándéknak, szerkezeti motiváltságnak, a definÃcióknak és a felidézett szemelvényeknek, az olvasói élménynek adott összeillesztése nem vonatkoznak csupán a regénybelire, hanem az életmű az életmű integráló tényezÅ‘i egyben.
Kulcsszavai – szerep, személyiség, szabadság, boldogság – vibrálása tér vissza vagy elÅ‘vételezÅ‘dik Mészáros Andrásnak „szerelemontológiai olvasatában” másnemű beállÃtás és konklúzióként (Márai Casanovaképe a Vendégjáték Bolzanóban c. művében; 65-73. p.). A szerzÅ‘ a téma, tárgykör lételméletének és filozófiatörténetének külön monográfiát is szentelt (1993). Mindketten ugyanazokra az epizódokra támaszkodnak a regényben, s elmés, ahogy Mészáros vezeti be az irónia jelenlétét, amelynek meghatározása nem hiányzik Lángnál sem (i. h. 76. p.).
Az, hogy a kötetnek a fentiekben csak egyféle övezetére figyeltünk, nem rangsorolás. A konferencia anyaga teljességében tartalmas és tanulságos, tudatosÃtjuk általa és a kifejezettebben ismétlÅ‘dÅ‘ hivatkozások által a ráfigyelés módját, valamint körülhatá-roltságát. Szigeti JenÅ‘ A harminc ezüstpénz (A Biblia és egy Márai-regény) Ãrásában (97-110. p.) összefoglaltak például a Márai-jelenség további összetevÅ‘ire vethetnek fényt, ahogy tudósÃtásának végén utal erre. Az alkotás sorsára vonatkozókból, az Ãrói kommentárból és saját hÃradásából összeálló szövegben többek közt az Ami a naplóból kimaradt. 1949 (Toronto, Vörösváry, 1999, 118. p.) lapjának egy részletéhez, bekezdéséhez kötÅ‘dünk (lásd i. h. 109. p.) -„Másik tanulság: a császár nézi – április közepén -a >>virágzó narancsfákat”. Igy Ãrtam, két év elÅ‘tt. Most kijavÃtom: az >>el<<-virágzott na-
rancsfákat nézi… Mert most már tapasztalatból tudom, hogy április közepén e tájon mindenfelé, még Sorrentoban is elvirágzot-tak a narancsfák. Ez az >>el<<szócska most=”” pontosan=”” a=”” helyén=”” van.=”” csak=”” kissé=”” sokba=”” került,=”” amÃg=”” ilyen=”” leÃrhattam=”” e=”” két=”” betűt.”=”” valóság=”” és=”” az=”” elképzelt,=”” fiktÃv=”” viszonya=”” látszólag=”” elhanyagolható=”” mozzanatban=”” sem=”” fedÅ‘dik=”” el.=”” ez=”” esetben=”” másképpen=”” bent=”” maradt=”” hiba=”” volna,=”” mint=”” nemzedék=”” nyelvhasználatában=”” (cs.=”” szabó=”” lászló,=”” szerb=”” antal=”” mások)=”” hasonlóképpen=”” használt=”” „két=”” év=”” elÅ‘tt”,=”” amely=”” késÅ‘bb=”” nyelvhelyességi=”” norma=”” szerint=”” kizárult.<=”” p=””>
Márai életművét irányvételként a 20. század eszmetörténetének, Spenglernek, Ortegának, Freudnak hatáskörzetébe helyezik, regényeinek sorát esszéinek, tanulmányainak, tárcáinak és karcolatainak szövevényével együtt fÅ‘képpen a Naplókban is kijelölt Ãrók alkotásaival hozzák összefüggésbe. Az Egy polgár vallomásában olvasmányairól Ãr, s Kafkát nevezi meghatározónak, bár munkáiban e hatás kimutathatatlan. LÃrafordÃtásai Emberi hang. Versek (Kosice, Glóbus, 1921) kötetnek a végére csatoltak. ElsÅ‘ négy regényének háttéri ihletését Nagy Sz. Móric, Duhamel, Cocteau, Montherlant hozzárendelésével tünteti fel. (A kafkaihoz lásd mégTur-czel Lajos: Triptichon Márai Sándorról. UÅ‘: Irodalmi hódolások és szeretetnyilvánÃtások. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 2000, 53-64. p.). A vele egyidÅ‘s Julién Green Leviathan\ánaW (1929) atmoszféráját közelrÅ‘l érzi. Thomas Mann család- és nemzedéktörténeti regényét a kutatók a vizsgálódásból sehol sem hagyják ki.
Az ismertetett kötet nyomán is nyilván felmerülhet a szelekció és a rendszerré alakÃtás igénye oly módon, ahogy azt Rákos Péter feltételezi Márai Sándor – Az alkat és a folyamat összegzésében (uÅ‘: Prágai Å‘rjárat. Pozsony, Kalligram, 1995, 131-135. p. és LÃrai Å‘rjárat. Irodalmi Szemle, 1991. 4. sz. 376-380. p.). Eszerint, bár a két pálya közt csak a két szakaszra osztódásuk az összekötÅ‘, ha Adynál költészetének statikáját az egyes motÃvumkörök, Ady-titkok képezik, Maráinál a statika mindvégig gyarapodva nem „a témából, az ábrázolt világ anyagából” való, „hanem magatartása és világszemlélete differenciált és változékony attitűdjeibÅ‘l” (i. m. 132. p.). Elemei az urbánusság szociográfiája, „nyugatias irodalmi alapállása” és a kortárs magyar irodalomban az összemérésbÅ‘l tipológiailag kiszabható topográfiája (uo.). „Emfgyen körülhatárolva és elhatárolva Márait mindattól, ami nem Å‘, eljutunk az egyedi fenoménhoz, Å‘hozzá” (133. p.), ami a rárétegzÅ‘dÅ‘ második szakasz kÃnálatával mint „parancsoló szükség” (131. p.) egészül ki, hasonlatosan Ady fejlÅ‘déséhez az alkotás dinamikájának és az elfűzÅ‘-dés meglétének benne. Miután mindketten „akkor emelkednek jelképi magaslatra, amikor életművük zömét már maguk mögött tudhatják” (i. h. 132. p.). A kétszakaszosság analógiája tehát metodológiai rávezetés; ki-vonatolásunkkal nyomatékosftjuk, hogy Rákos Péter tömör szövegezésében miképpen van benne „minden”. Igazolásul folytatva Maráira – „A pálya második szakaszában mélyül el… az elsÅ‘ szakasz értelme. Kimondom: ha alapvetÅ‘ is, természetszerűen mindent megalapozó az elsÅ‘ szakasz, a második mint az elsÅ‘… betetÅ‘zése jelentÅ‘sebb, fontosabb” (i. h. 135. p.). Mi egyelÅ‘re az életműnek inkább csak a pilléreire összpontosulhatunk, vagy arra figyelünk fel, amikor a Naplók emigrációs vonulata kerüli a pátoszt, és szikárságával válik egyre elmélyültebbé (a szerkezeti szint stilometriai és szövegi mutatóinak számbavétele igénylÅ‘dik). A statika „térképébe” berajzolandók az egybefűzések körei, a helyzetek-jellemek szembesülésekor a viszonyulás-eleve elrendeltetés találkozása a regénynek és a kÃsérÅ‘ próza, a beépülÅ‘ elbeszélések motÃvumtáraként. Ilyen a „kölcsönzés” mondjuk Tamással kapcsolatban A féltékenyekben, a Vendégjátékban a történéshez szervesen tartozik, a kilátástalan „kis gyűrűt” zálogigénnyel gerjesztve, s végletes formájú Eszter hagyatékában.
Márai olvasottságának stiláris erényétÅ‘l el nem tagolandó a gyakran felhozott s akár visszájukra fordÃtott „valóság”-elemek ráismertetÅ‘ elÅ‘fordulása. A megcsömörlést csak a jelölÅ‘anyagban foganatosÃtott stÃlus, a beszédmódra, ismétlésre, kimódoltságra redukálás idézheti elÅ‘, a tartalminak rendszerjellegű közömbösÃtése, az, ami Nagy Lajosnál abszolút tagadásba torkollt (de Rákos Péter a térképvázlatból nem zárta ki, hogy a Kiskunhalom\g érhet; i. h. 134. p.).
Az Ãró életműve második szakaszát „kiteljesülésnek” tekintÅ‘ tételt differenciáló
részletezéssel és kritikai igényességgel dolgozta fel monográfiájában LÅ‘rinczy Huba -Búcsú egy kultúrától. Márai Sándor A Gar-renek műve. Szombathely, Bár, 1998, 156. p. A regényciklussá fejlesztett alkotásba (l-ll. köt. Toronto, Vorosvary S., 1988; Budapest, 1995, 1996) Márai felvette korábbi munkáit, alakulástörténetével LÅ‘rinczy kibontja vitathatatlan értékeit, közvetlenségében érzékelteti a stÃlusváltást, műfaji átlé-nyegülést, az elbeszélt szemszögtérÃtéseit. A második regényt, a Féltékenyeket mondja tulajdonképpeni felvezetésnek, a harmadikhoz, Az idegenekhez, amelynek nyelvi több-szólamúságában észreveszi még a Krúdy-fé-lének a betagolódását is (i. m. 89. p.). S nem kevésbé avatottan lapoz rá a hiátusok-ra, visszavezetve részben Å‘ket a regényfolyam szaggatott keletkezésére. A ciklust a ZendülÅ‘k vezeti be, másokkal egyetértésben Márai egyik legjobb regényének könyveli el, s hangsúlyozza modernségét, megállapÃtja azonban, hogy A Garrenek egymásutánjába nem illik bele. Fenntartás nélkül érthetünk egyet állÃtásával, miszerint a szövegbeli változtatások, akárcsak az Ãró visszavetülÅ‘ koncepciója felemás hozadék, s „a ZendülÅ‘k többet ér önmagában, mint a ciklus részeként” (52. p.).
A Féltékenyek központi pozÃciója erÅ‘södik fel Rákos Péternek Márai 70. születésnapjára megjelentetett köszöntÅ‘jében (LÃrai Å‘rjárat. Irodalmi Szemle, 1970. 6. sz. 541-547. p.; uÅ‘: Prágai Å‘rjárat. I. m. 122-13. p.), Az idegenek vonatkozásában is – „Az idegenek már csak végrehajtottak valamit” (i. h. 127. p.); „Talán az, amit a város nem adott oda – talán az volt a kórkép” (uo.). A regényciklus kiterjeszti idÅ‘ben és térben a tünetegyüttes leÃrását, a következményeket, a fel- és leszámoláson túl ránk testálva a történetinek bizonyos érvényességét. Hogy a „bizonyost” nem történetileg értelmezzük esetleg, mára „túr-bÅ‘i kifolyólagos.
Vagyis hogy a monográfia gyújtópontjába sűrÃtett Márai-örökség vagy váltás a kutatás teoretikus bázisában miképpen bizonyulhat a továbbiakban egyengetÅ‘vé, feladattá, amely helyzetünkben némileg kötelez, alig mellÅ‘zhetÅ‘.