Gaucsík István : A szlovákiai magyar gazdasági önszerveződés keretei és lehetőségei 1918 – 1938 között

Előadásomat Sziklay Ferencnek, a két világháború közötti kisebbségi szellemi-kulturális élet egyik fő ideológusának és kultúraszervező mindenesének két gondolatával szeretném felvezetni. A magyar kormánynak 1932-ben küldött pesszimista hangvételű bizalmas jelentésében a kisebbségi kulturális és egyéb jellegű tevékenység (Magyarországról irányított) központosítását sürgette.1 Fejtegetései azonban a korábbi „intézményesítés” mesterséges, belterjes és kevésbé hatásos voltát is sejtették: „Általában az a helyzet, hogy a kisebbségi magyarság minden szerve, melyek mind ottani [értsd: magyarországi] (legyen az anyagi vagy erkölcsi) támogatással jöttek létre, mind külön-külön életet élnek, és nincsenek szerves összefüggésben egymással. Még jó, ha párhuzamosan haladnak egymással, és nem egymás ellen hadakoznak.”

1938-ra – nem kis mértékben a bekövetkező politikai változások hatására – ez a vélemény jelentős módosuláson ment keresztül. Ekkor már egy „kulturális keretrendszerről” értekezett, amely hatékonyan szervezte meg a magyarság társadalmi aktivitásait.2 Azt is mondhatnánk, hogy átlátható, szervesen építkező, az intézmények, Ml. a szervezetek működőképességét, valamint a kisebbségi magyarok önszerveződését is demonstráló „kulturális rendszert” mutatott be, amelynek létrehozásában az ellenzéki politika fontos szerepet vállalt.

Nem feladatom elemezni a két gondolati irányvonal helyességét vagy helytelenségét, hibáit vagy pozitívumait. Példaként csak azért említettem, mert egy fontos dolgot jelez: a szlovákiai magyarság története a társadalmi (kulturális-közművelődési) és a gazdasági intézményesülés kereteinek a kialakításáról, ezek működési feltételeinek, tartalmának az újrafogalmazásáról is szólhat. Az „alulról” (nem döntéshelyzetben lévő tényezők irányából) jelentkező cselekvéseket bőven tarkították és alakították a „felülről” (a kisebbségi politikai felépítmény részéről) támogatott stratégiai elképzelések. A nemzetiségi mikrotársadalom kulturális és közgazdasági artikulációit támogató, segítő, de ugyanakkor akadályozó, gátló hatásoknak is kitehet-ték.3

Az előző gondolatok valójában egy társadalmi és kulturális struktúrát feltételeznek. A struktúrák leírásához, elemzéséhez segítségül hívhatnánk a szociológia funkcionális elméletének eszköztárában használatos „kulcsfogalmakat.” Ezeket egy kisebbségi közösség társadalmi tagozódására, pszichológiai-mentális mechanizmusai közül a kitűzött (vagy kitűzöttnek vélt) célok és megvalósításuk között kitapintható feszültségek feltárására is alkalmazhatnánk.4 Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a kutatás tulajdonképpeni gordiuszi csomóját, azaz a nemzeti kisebbség és a kisebbségi társadalom értelmezési problémáját. Kántor Zoltán szavaival élve: „egy kisebbségi társadalom hogyan írható le, hogyan működik és fogalmilag mit értünk alatta.”5 Vagyis hogy milyen elméleti „képletekkel” elemezhető a „szlovákiai magyar”, Ml. a „kisebbségi társadalom” fogalma. Az értelmezések széles területei nyílhatnak meg az identitáskutatástól kezdve az etnikai konfliktusok és a kisebbségi jogok vizsgálatán keresztül egészen az intézményrendszerig.

Elmélkedésemnek nem célja eldönteni azt a kérdést, hogy milyen mértékben lehet beszélni a szlovákiai magyarság esetében egy nemzetépítő folyamatról, egy különálló társadalom építéséről. Inkább elfogadhatónak vélem Róbert K. Merton véleményét: „A minden társadalmi rendet fenntartó várakozásokat a társadalom tagjainak magatartása élteti, mert ebben a magatartásban a bevett, noha részleteiben talán változó kulturális mintákkal szembeni konformizmus érvényesül. Valójában csak azért mondhatjuk, hogy valamely embertömeg társadalmat alkot, mert a magatartás általában az alapvető társadalmi értékekhez igazodik. Ha az egymásra ható egyének nem vallanak közös értékeket, beszélhetünk ugyan társadalmi viszonyokról […], de nem társadalomról. […] A nemzetek társadalmára csak mint szóképre vagy elképzelt célra hivatkozhatunk, de nem mint szociológiai realitásra.”6

Úgy gondolom, hogy nagyon nehéz a szlovákiai magyarság (múltbeli vagy jelenkori) követelései közé sorolni egy különálló – politikai támogatottságú és szakmai, vállalkozói háttérrel biztosított – gazdasági alrendszer kialakítását, amely egy teljes társadalmi struktúra dinamikus részeként funkcionálhatna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a közösség gazdasági intézményeket, érdekvédelmi csoportosulásokat nem hozott létre, még ha a kormányzat pénzügyi, gazdaságpolitikai döntéshozatali mechanizmusaiban nem is vehetett részt. Mikó Imre alábbi megállapítása ugyan az erdélyi magyarságra vonatkozik, de a csehszlovák államgazdaságba integrált kisebbségi magyar gazdasági szerveződésekre is érvényes lehetett: „Sokan hallottuk már azt a jelszót és párt is alakult abból a célból, hogy a magyarságot gazdaságilag megszervezzék. Ha végiggondoljuk, a magyarság nem gazdasági fogalom. […] Gazdaságilag egy szervezetbe vonható például a kisbirtokosság vagy a munkásság, de nem a magyarság mint olyan, amelyikben minden társadalmi réteg benne foglaltatik. A magyar gazdasági szervezést, amint fentebb is érintettük, úgy kell érteni, hogy a magyar kisbirtokosság megalkotja a maga gazdasági szerveit, a magyar munkásság szakszervezetekbe tömörül, a kisiparosság szövetkezik a nagyipar ellen. Az egyérdekűek, tehát osztályok külön érdekvédelmi szervei alkotják együtt a magyarság gazdasági szervezetét.”7

Előadásom tárgyát a stratégiai-megoldási elképzelések, koncepciók vázolásán keresztül a közgazdasági jellegű intézmények létrejöttének és célkitűzéseinek a problémakörére szűkítem. Kiindulási premisszámat az alkotja, hogy a kisebbségi közegben azonosítható gazdasági alrendszer 1918-1938 között csak lehetőségeiben volt megadva. Az alternatívák közé egyrészt a szövetkezeti mozgalmat, másrészt a kereskedelmi alapon működő bankokat sorolom. Nemcsak a Hanza működésének, hanem a többi szövetkezeti kezdeményezésnek, Ml. a pénzintézeteknek is figyelmet szentelek. Végül kitérek a kulturális és a gazdasági struktúra kapcsolatára is. Ugyanakkor le kell szögeznem, hogy a szlovákiai magyarság 1918-1938 közötti gazdasági helyzetéről keveset tudunk. Ez visszavezethető a téma feldolgozatlanságára, az alapkutatások hiányára, a forrásanyag feltáratlanságára, valamint a politikatörténeti meghatározottságú interpretációkés prekoncepciók jelenlétére.

Mindezeket figyelembe véve nem vonhatok le szilárd következtetéseket, állításaim csak hipotetikus jellegűek lehetnek, legfőbb célként a problémafelvetést tűztem ki. Ennek oka szubjektív: írásom közben a jelenre gondoltam, mert a szlovákiai magyarsággazdasági helyzetével és a jelenkori közgazdasági folyamatokkal (pl. a piacgazdaság kialakítása Szlovákiában, a globalizáció) kapcsolatos társadalmi kérdések, sőt bátran mondhatom, gondok (a pauperizálódás, a versenyképesség csökkenése, az Európai Uniós csatlakozás kihívásai, az önerőre és – ha úgy tetszik – etnikai bázisra támaszkodó szövetkezeti mozgalom mintájának teljes hiánya stb.) a szlovákiai magyar értelmiség körében nem alkotják közbeszéd tárgyát.8

1. Elképzelések és koncepciók

A két világháború közötti időszak kisebbségi magyar gazdasági (gazdaságpolitikai) elképzeléseiről nagyon kevés információnk van, ezért megállapításaim magukon viselik a viszonylagosság jegyét. A korabeli véleményeket (teljességre való törekvés nélkül) a politikai és a szakmai jellegű megközelítések csoportjába sorolva vizsgálom.

A)  Politikai jellegű megközelítések

Az ellenzéki magyar politizálás nemzeti-konzervatív irányai (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt) nem tudták kialakítani a kisebbségi gazdasági önszerveződés működő kereteit. A gazdasági kihívások kezelésének feladatai egyértelműen háttérbe szorultak a következetes gravaminális politikai irányvonal mögött.9 A pártstruktúra ugyan kialakított néhány gazdasági szervezetet, azonban ezek gazdasági jelentősége – a pártpolitika árnyékában – kétes lehetett.10

Tarján Ödönnek az 1930-as évek második felében idegen nyelveken is megjelenő munkái11 az ellenzéki magyar álláspontot képviselték. Legfőbb célja a gazdaság területeire vonatkozó sérelmi anyag közvetítése és a csehszlovák gazdaságpolitika magyarellenességének a bemutatása volt. A magyar kisebbség gazdasági mellékszereplővé válását Prága kisebbségpolitikájának a számlájára írta. A politikusok közül Szent-lvány József tett szórványos kísérleteket (egyébként koncepció és eredmény nélkül) egy kisebbségi gazdasági programadásra. Ez a törekvése szerintem a pártstratégia részét alkotta, rövid távú, sok esetben a keresztényszocialistákkal szemben megfogalmazott politikai célok szolgálatában állt.12

Szvatkó Pál a kisebbségi helyzet elemzésekor a feladatok konkretizálását a gazdasági szférák területére is kiterjesztette. írása nem szűkebben vett közgazdasági munka, a programadás gondolata is felfedezhető benne, de politikai üzenetértéket közvetít.13

B)  Szakmai jellegű megközelítések

Ezen a helyen Hantos Lászlónak és Jócsik Lajosnak azokból a közgazdasági témákkal foglalkozó, kisebbségi recepciójú munkáiból válogatok, amelyek részleteiben kísérelték meg feltárni a kisebbségi közösség gazdasági státusát ért változások eredőit, a következmények részelemeit, hatásait, és a lehetőségekhez mérten megoldási módokat kerestek. Ezek egy kiforrott gazdaságpolitikai koncepció körvonalazódására azonban kevésnek bizonyultak. Hantos László a Szlovákiai magyar gazdasági centrumok című írásában többközpontú, önsegélyező, helyi gazdasági központok kialakítását sürgette. Központ és vonzáskörzet viszonyába helyezte a közgazdasági alapozás feladatait. A regionaliz-musra épülő tervében egyaránt mérlegre tette az egyes tájegységek rendelkezésre álló vagy hiányzó potenciálját.14

Jócsik Lajos fiatalkori munkáiban a marxizmus osztályközpontú gazdaságmagyarázatát használta fel. A Sarló-mozgalom (már deklaratívan a marxizmus eszmei talaján álló) 1931-ben megrendezett kongresszusán elhangzott előadásában a kapitalista gazdasági rendszer „mozgástörvényeit” vizsgálta. Marx osztályszemléletét alkalmazta a szlovákiai magyar társadalomra: „a szlovenszkói magyar kisebbségi társadalom piramis alakú osztálytagoltságán belül a társadalmi nyomás hatását s az egyes osztályrétegek reagálását, s a nyomás következtében való eltolódását vesszük vizsgálat alá.”15

A magyar burzsoázia „kisebbségi töredékét” a marxista-leninista frazeológiának megfelelően nemzeti és gazdasági érdekeinek védelmében ellenzékinek, de az elvesztett pozícióinak visszaszerzéséért folytatott küzdelmében alkalmazkodóképes-nek ítélte. Gyarmatosító és osztálykizsákmányoló jellegét kisebbségi körülmények között sem veszítette el.16

A középosztály lemorzsolódó tömbjeinek (hivatalnokréteg, kisiparosok és kiskereskedők, közép-és kisparasztok) helyzetét súlyosnak találta. A proletarizálódás jelenségét mindegyik rétegben kimutatta. A munkásság került a legválságosabb helyzetbe, mivel az „imperialista nyomás” nagyságrendekkel reá nehezedett. Erre az radikális népmozgalmakkal válaszolt. Szemléletét az ideológiai merevség határozta meg, azonban azok közé tartozott, akik megpróbáltak válaszokat keresni a kisebbségi társadalomban tapasztalható szociális feszültségekre és a rétegek közötti elmozdulásokra.

Egy másik tanulmányában mennyiségi (gazdaságstatisztikai) és minőségi (kisebbségre vonatkoztatott) vizsgálata nemcsak az iparra terjedt ki, hanem a csehszlovák gazdaságpolitika negatív következményeire (a vasúti tarifarendszer rendezetlensége, az állami megrendelések egyoldalúsága, a cseh tőke monopolhelyzete stb.) is rámutatott. A gazdasági változások társadalmi vonatkozásait a társadalmi antagonizmusokban, tehát a kisebbségi osztályok közötti ellentétekben látta. Az általa felállított modellből teljes mértékben hiányoztak a kisebbségi gazdasági élet megszervezésére irányuló elképzelések.17

A kisebbségi gazdasági élet hiányosságaival tisztában lehetett, hiszen 1938 után, amikor a „felvidéki egységről”, azaz a társadalmi kiegyenlítődés folytán egymásra talált rétegekről értekezett, és az általa felállított karakterológiában a „szlovákiai magyar embert” túlhangsúlyozott, idealizált tulajdonságokkal (társadalmi realizmus, modernebb szervezőkészség, emberségtudat, egyenlőség-eszme az osztályok között, demokratikus értékek és védelmük, kiegyensúlyozott belső világ) ruházta fel, mégiscsak tett egy sokatmondó kijelentést: „Nehezen lehetett létrehozni, vagy egyáltalán nem lehetett felépíteni a kisebbségi magyarság gazdasági érdekvédelmének szerveit.”18

2. Előképek és alternatívák: szövetkezés és/vagy pénzügyi nyereségorientáltság?

Az alcímben jelzett két irányvonal a kisebbségi gazdasági önszerveződés olyan lehetőségeit jelzi, amelyeknek az előképei, mintái – a mai Szlovákia területén – a 19. század első felétől a 20. század kezdetéig ívelnek. A soknemzetiségű Monarchia keretén belül a kisebbségi népcsoportok az altruizmus, az önsegélyezés útjára lépve hozták létre szövetkezeti mozgalmaikat. Szerintem mozgalom és intézményrendszer (struktúra) között nemcsak 1918 előtt, hanem 1918 után is fogalombeli különbséget kell tennünk (miközben mindkettő a csoportértékrenddel továbbra is szoros kapcsolatban marad). A „mozgalom” kifejezés alatt egy folyamatos, a gazdaságszervező elit által kifejtett törekvést értek a szövetkezeti intézményrendszer létrehozására, fejlesztésére, alakítására és versenyképessé tételére. Ez a mozgalom a szövetkezeti intézmények rendszerében artikulálódik. Az intézmények az államgazdaság struktúrájába tagozódnak, de a kisebbségi közösség nemzeti és kulturális céljait/érdekeit is felvállalhatják.19

A nyereségorientált kereskedelmi pénzintézetek magyarországi gyökerei szintén a 19. század első feléig nyúlnak vissza. A fokozatosan kibontakozó hitelintézeti szervezet (takarékpénztárak, bankok) egyik jellemzője a gazdasági haszonelvűség (és a háttérbe szorult filantrópia elve) mellett az etnikai kohézió volt. Ez a felső-magyarországi területek etnikai/nemzetiségi sokszínűségét is visszatükrözte. Az 1918-as főhatalomváltás után a pénzintézeti szféra etnikai jellegzetességei megmaradtak (az ügyvitelben használatos többnyelvűségen belül az adott nemzetiség nyelve, a bankegyesületi érdekvédelem etnikai alapja).

A szövetkezeti mozgalmat és a pénzügy területét 1918 előttről származtatható „kooperációs előképnek”20 tekintem, amelyre a szlovákiai magyarság a két világháború közötti időszakban elvileg a gazdasági önszerveződés elemeit felépíthette. Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy a szlovákiai magyarság kialakította-e azt a gazdasági intézményrendszert, amely kultúratámogató és -fenntartó feladatokat is felvállalt volna. A kulturális célokat (érdekeket) támogatta-e (támogathatta-e) egy gazdasági alapokon álló, nemzetiségi/kisebbségi jegyeket felmutató intézményrendszer, amely – egyfajta közmegegyezéses alapon – megszabhatta volna a cselekvési utakat és módokat? Elvileg az intézményi normák hatottak-e (hathattak-e) a „kisebbségi kulturális keretrendszerre?”

A) A Hanza szövetkezeti mozgalom

A legszervezettebb kisebbségi gazdasági szervezet az 1925-ben alapított Hanza Szövetkezeti Áruközpont volt.21 A gazdasági célok megfogalmazásán kívül kulturális és erkölcsi célokat is megfogalmazott, de elsősorban gazdasági mechanizmusként működött, miközben nemzetiségi és szociális érdekek érvényesítését is kitűzte.22 Intézményi struktúrája azonban államilag meghatározott keretek között kapott helyet. Varga Imre ezt a következőképpen jellemezte: „működési területe meg van szabva és ez a magyar központ a megszabott területeken túl nem terjeszkedhetik. […] ellenőrzési szempontból a pozsonyi kényszerközpontnak van alárendelve.”23 A Hanza kulturális céljai között a szövetkezeti eszme népszerűsítése, a népnevelés és a népművelés szerepelt.24 A kisebbségi nemzeti kultúra egyes területeinek mindez idáig feltáratlan anyagi támogatásának „projektjei”, amelyek a világgazdasági válság időszaka utáni konjunktúrára épültek, az 1930-as évek második felében zajlottak le (1934-ben a Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltját „szponzorálta”, 1935-ben a Pozsonyban található Magyar Tanítók Házának a költségeihez járult hozzá, azonban nem tudjuk, hogy ezek milyen volumenű támogatások voltak).25

B) Egyéb szövetkezeti kezdeményezések

A tárgyalt korszak kisebbségi magyar szövetkezeti hálózata, amely az egyes típusok szerint oszlott meg, nem csak a Hanzát jelentette. Szlovákiában és Kárpátalján az 1931-es adatok nemzetiségi megoszlása azt mutatta, hogy a magyar szövetkezeti tevékenység legerősebb elemeit a fogyasztási szövetkezeti és a hitelszövetkezeti forma alkotta. A 293 szövetkezet közül 165 (56%) a Hanza-központhoz tartozott. Az összes szlovákiai és kárpátaljai fogyasztási szövetkezet 28,90%-a, míg a hitelszövetkezetek 18,28%-a tekinthető magyarnak (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat. A magyar szövetkezetek megoszlása 1931-berf6

A szövetkezeti központok kérdése, tehát az üzletmenetet és az értékesítő tevékenységet ellenőrző intézmények kialakítása volt a magyar szövetkezeti mozgalom legégetőbb gondja. A Hanza által létrehozott központhoz a fogyasztási szövetkezeteknek csupán egy része tartozott. A többi vagy nem tartozott sehová, vagy a szlovák, rutén és zsidó központok tagja volt. Helyzetüket még súlyosbította, hogy mintegy „hatalmon kívülre kerülve”, az állami szubvenciókra és garanciákra sem számíthattak.

A mezőgazdasági szektorra szakosodott „gazdasági egyesületek” az egyes tájegységek szerint rendeződtek. Ezek még szintén nem képezték kutatás tárgyát, keveset tudunk működésükről, csak néhány elszórt adat jelzi létezésüket.27

C) A bankügyi szféra

A kisebbségi gazdasági lét másik – elvileg szintén egy hagyományozódott mintára támaszkodó – képlete lehetett volna egy (vagy több) tőkeerős központ kialakítása. A dualizmus korában a provinciális jellegű, Budapest felé tájékozódó nagyszámú takarékpénztárak, kisebb bankintézetek hálózata alakult ki, így a szervezeti előfeltételek tulajdonképpen hiányoztak. A budapesti székhelyű intézetek (Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank) fiókjai sem jelenthettek alternatívát, hiszen az anyaintézetek kénytelenek voltak a nosztrifikálási feltételeket és az új, számukra előnytelen tulajdonviszonyokat elfogadni.

A szlovákiai magyarság politikai és gazdasági státusvesztése miatt a döntéshozó pozícióktól és az erőforrásoktól távolra került. A nemzetállami érdekeket képviselő, azokat következetesen érvényesítő csehszlovák gazdasági kormányzat pénzes bankügyi politikája a cseh tőke dominánssá tételét a kereskedelmi és ipari vállalatok nacionalizálásával akarta elérni. A bankügy területén a nyílt vagy burkolt nacionalista vonásokat is felmutató cseh és szlovák gazdasági-pénzügyi elképzelések vállalatszervezési törekvésekkel, szervezeti/szerkezeti tervekkel is ötvöződtek.28

2. táblázat. A magyar bankok néhány jellemzője 1920-ban és 1930-ban29

A táblázat adatai rávilágítanak néhány olyan tartós tendenciára, amely a magyar bankok szerepének és pozícióinak csökkenését okozta. Szlovákiában a pénzintézeti koncentráció „eszközei” a fúziók voltak. A magyar bankok jelentős részét egy-egy erősebb (cseh vagy szlovák) intézet szerezte meg. Ez egyrészt a szlovák nemzeti tőke, Ml. a cseh gazdasági expanzió növekvő erejét jelentette, másrészt a magyar gazdasági mozgástér beszűkülését. A szervezeti struktúra szintjén azonban a nagyobb, tőkeerősebb egységek kialakulását és a hitelszervezeti rendszer egyszerűsödését is mutatta, ami magyar vonatkozásban a magyar kisbankszerű intézetek számának fokozatos csökkenésében (1930-ban már csak az intézetek 21,54%-a létezett) figyelhető meg. A részvény- és tartaléktőkék, valamint a betétek jelentős mértékű (37,39%-os, 45,81%-os és 38,30%-os) csökkenése következett be, csak a váltók mennyisége növekedett. A kárpátaljai adatok súlyos válságot, nagyobb veszteségeket jeleznek mind a saját, mind az idegen tőkék terén. A pozícióvesztés a korszak gazdasági válságainak, a külső és belső strukturális változásoknak, a restriktív pénzügyi törvényeknek, valamint a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló gazdasági nacionalizmusnak a számlájára írható. Levéltári kutatásoknak kell tisztázniuk, hogy a kevés és szerény tőkeerejű magyar középbank közül (Pozsonyi I. Takarékbank, Dunabank, Barsmegyei Népbank) melyik lehetett volna a magyar kisebbségi tőkeközpont. Tény, hogy az első köztársaság fennállása idején ilyen nem tudott létrejönni, sőt konkrét elképzelések sem születtek a megalakítására.30

A bankegyesületi érdekvédelmet 1919-1920-tól a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszka-Ruszban karolta fel. Célkitűzései között a pénz- és hitelügyi kérdések megoldásán kívül a kormányzat felé irányuló információs csatornák kialakítása és a bankszolidaritás elmélyítése szerepelt. Az 1920-as évek legégetőbb problémáit a budapesti tőkék hazahozatala, a hadikölcsönkérdés méltányos rendezése és a gazdasági törvények aktív befolyásolásának szűk lehetősége jelentette. Folyamatos válságkezelő stratégiáját a jogharmonizációs elképzelések támogatása, az üzletmenet és az ügyvitel modernizálása, a volt takarékpénztárak kereskedelmi bankokká történő szervezeti átalakulásával járó bizonytalanságok kivédése jellemezte. Az egyesület tevékenységéről az 1930-as években keveset tudunk, mert a Pénzügyi Szemle megszűnésével a magyar jellegű bankérdekek fóruma szűnt meg. Nincs jele annak, hogy ez a szakmai egyesület felvállalta volna a kisebbségi kultúra anyagi támogatását.31

A szlovákiai magyar „gazdasági élet” kialakításához hiányzott a közgazdasági szellemi háttér, az oktatás és a szakképzés.32 A mezőgazdasági, iparos, munkás, pénz- és bankügyi érdekvédelmi szervezeteket széttagoltság, a politikai szervezeteket deficites gazdasági tevékenység és hiányzó „kisebbségi gazdaságpolitikai” elképzelés jellemezte.33 A kulturális szféra támogatására nem került/kerülhetett sor, hiszen a gazdasági önszerveződés képletei vagy átmentett mintái töredékesek, képlékenyek és gyengék voltak.

Jócsik Lajos két évvel a Magyarországhoz való csatolás után, visszatekintve és mérlegre téve húsz év kisebbségi tapasztalatát és élményvilágát úgy konstatálta: „Mi önmagunkat is csak részleteiben ismertük.”34 Jelenlegi tudásunk erről a korszakról, különösen gazdaságtörténeti vonatkozásairól nagyon töredékesek. Jócsik szavaival mi is mondhatjuk, hogy csak részleteiben ismerjük ezt a kisebbségtörténeti fejezetet. Körültekintő alapkutatásokra van ahhoz szükség, hogy megtudjuk válaszolni a témakörrel kapcsolatban felmerülő kérdéseket.

Eközben nem téveszthetjük szem elől, hogy egy közösség életét, életfeltételeit nem a „vak” közgazdasági folyamatok vagy törvényszerűségek determinálják, hanem „az emberi értelem és akarat”, amelynek a gazdasági önérdeken kívül a közösségi elvet (szolidaritást és erkölcsi értékeket) is figyelembe (kellett) kell vennie. A kutatás területeit pedig kiszélesíti, ha a gazdaság (gazdálkodás) fogalmát a kultúra részének tekintjük: „Minden emberi tevékenység, a gazdasági is, kulturális jellegű. Az ember a maga szellemiségét, tudását és technikai képességét tárgyiasítja meg az alkotásában. A gazdálkodás az emberi kultúrának egyik legfontosabb részterülete, nemcsak anyagi, hanem szellemi valóság is, erkölcsi vonatkozásokkal átszőtt folyamat.”35