Elekfi László–Wacha Imre: Az értelmes beszéd hangzása. Mondatfonetika kitekintéssel a szövegfonetikára. (Misad Katalin)

A két szer­ző, Elek­fi Lász­ló és Wacha Im­re je­les ku­ta­tói a kor­társ ma­gyar nyelv­tu­do­mány­nak. Elek­fi el­ső­sor­ban a mon­dat­tan, a fo­ne­ti­ka (ezen be­lül a ma­gyar hang­kap­cso­ló­dá­so­kat vizs­gá­ló mor­fo­fonetika), va­la­mint a sti­lisz­ti­ka te­rü­le­tén mu­ta­tott fel je­len­tős ered­mé­nye­ket. Leg­is­mer­tebb mun­ká­ja a Ma­gyar ra­go­zá­si szó­tár (MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, Bu­da­pest, 1994). Wacha Im­re a sti­lisz­ti­ka és a re­to­ri­ka mű­ve­lő­je, év­ti­ze­de­ken át a ma­gyar köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió és rá­dió egyik be­széd­ta­ná­ra. A hang­zó be­széd­del, az írott szö­ve­gek ér­tő-ér­te­tő meg­szó­lal­ta­tá­sá­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek­ről szá­mos ta­nul­má­nya je­lent meg; ezek a be­széd­nek és a szö­veg­in­terp­re­tá­lás­nak olyan kér­dé­se­it tag­lal­ják, me­lye­ket a ko­ráb­bi szak­te­rü­let nem na­gyon, s nap­ja­ink nyel­vé­sze­ti szak­iro­dal­ma is alig-alig tár­gyal. Az igé­nyes szö­veg­tol­má­cso­lás el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti prob­lé­má­i­val A szö­veg és hang­zá­sa (Kodolányi Já­nos Fő­is­ko­la, Szé­kes­fe­hér­vár, 1999) c. ta­nul­mány­kö­te­té­ben fog­lal­ko­zik. A kor­sze­rű re­to­ri­ka alap­jai (Szemimpex Ki­adó, Bu­da­pest, 1994) c. két­kö­te­tes mun­ká­ja – mely ko­runk szó­no­ka­i­nak ké­szült – pe­dig ki­vá­ló gya­kor­la­ti, kom­mu­ni­ká­ció-köz­pon­tú alap­ve­tés.

Az ér­tel­mes be­széd hang­zá­sa c. kö­zös mun­ká­juk ké­zi­könyv jel­le­gű ki­ad­vány. Kü­lö­nö­sen kész (az­az írot­t) szö­ve­gek ér­tő-ér­te­tő meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz ad út­ba­iga­zí­tást, ugyan­ak­kor – az élő köz­be­széd nyo­mán – sza­bad pél­dák­kal jel­lem­zi a spon­tán be­széd sa­já­tos­sá­ga­it. El­ve­zet a han­goz­ta­tás ele­me­i­től a mon­da­to­kon, mon­dat­kap­cso­la­to­kon át a szö­ve­ge­kig.
Mint tud­juk, a be­széd­ben az ún. mon­dat­fo­ne­ti­kai vagy pro­zó­di­ai esz­kö­zök te­szik le­he­tő­vé azt, hogy a nyel­vi­leg meg­for­mált és meg­fe­le­lő ar­ti­ku­lá­ci­ó­val ki­mon­dott hang­sor­ok mö­göt­ti tar­tal­mat ki­fe­jez­zük. Ugyan­ezek se­gí­tik a be­széd­hely­zet ér­zé­kel­te­té­sét, va­la­mint az egyes at­ti­tű­dök ki­fe­je­zé­sét. A be­széd­fo­lya­mat négy – a hang fi­zi­kai tu­laj­don­sá­ga­i­ra vis­­sza­ve­zet­he­tő – mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­ze (a hang­súly, a hang­lej­tés, a be­széd­rit­mus és a szü­net) na­gyobb­részt együtt szol­gál­ja a mon­da­tok és a szö­veg szer­ke­ze­té­nek ér­zé­kel­te­té­sét. De a négy elem el is vál­hat egy­más­tól; ilyen­kor vál­ta­koz­hat­nak, el­len­pon­toz­hat­ják egy­mást, sőt he­lyet­te­sít­he­tők is egy­más­sal bi­zo­nyos mér­té­kig. A szer­zők a mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök hasz­ná­la­tát csak váz­la­to­san jel­lem­zik, sze­re­pük­re és ös­­sze­füg­gé­se­ik­re a könyv vé­gén, az egyes rész­funk­ci­ók be­mu­ta­tá­sa­kor és elem­zé­se­kor tér­nek ki.

Elek­fi és Wacha a be­széd­fo­lya­ma­tot ér­tel­mes­sé te­vő és ta­go­ló esz­kö­zök kö­zül el­ső­ként a hang­súlyt eme­li ki, bár el­is­me­ri, hogy a szű­kebb ér­te­lem­ben vett hang­sú­lyo­zás nap­ja­ink­ban szin­te fe­ti­si­zált, egye­dü­li is­mert esz­kö­ze a re­le­váns és ir­re­le­váns be­széd­ré­szek el­kü­lö­ní­té­sé­nek és meg­kü­lön­böz­te­té­sé­nek (15. o.). En­nek el­le­né­re – vagy ép­pen ezért – a hang­súlyt nem a be­széd át­la­gos hang­ere­jé­hez vi­szo­nyí­tott hang­erő­több­let­ként tart­ják szá­mon. Az ál­ta­luk vég­zett fo­ne­ti­kai kí­sér­le­tek és mé­ré­sek is azt bi­zo­nyít­ják, hogy a hang­súly nem egy­sze­rű­en fo­ko­za­ti je­len­ség, ha­nem „rend­sze­rint hir­te­len dal­lam­be­li vál­to­zás, több­nyi­re ki­emel­ke­dés, oly­kor na­gyobb le­lé­pés” (16. o.). A hang­sú­lyo­zás rész­le­te­zé­se­kor előbb a hang­súly ha­tás­kör­ét, majd a kü­lön­fé­le szer­ke­ze­tek hang­sú­lyo­zá­si tí­pu­sa­it te­kin­tik át a szer­zők. A hang­súly­nak azok­ra a faj­tá­i­ra hív­ják fel a fi­gyel­met, ame­lyek a be­széd kü­lön­bö­ző alap­egy­sé­ge­i­hez kap­csol­ha­tók: a szó­hang­súly­ra, az ütem­hang­súly­ra, a sza­kasz-, va­la­mint a mon­dat­hang­súly­ra. Azt azon­ban, hogy a be­mu­ta­tott for­mák kö­zül be­széd köz­ben me­lyik le­he­tő­sé­get al­kal­maz­zuk, min­dig a mon­dategésznek vagy a szöveg­egésznek a meg­szer­kesz­tett­sé­ge és a mon­da­tok­nak, il­let­ve az egész szö­veg­nek a tar­tal­ma, mon­da­ni­va­ló­ja ha­tá­roz­za meg. Eb­ből pe­dig az kö­vet­ke­zik, hogy a hang­sú­lyo­zá­si meg­ol­dá­sok ki­vá­lasz­tá­sá­ban és a hang­sú­lyo­zá­si for­mák ér­vé­nye­sí­té­sé­ben nem a hang­sú­lyo­zás­sal kap­cso­la­tos egy­sze­rű­sí­tő sza­bá­lyok sze­rint já­runk el (17–32. o.). A spon­tán élő­szó­ban gyak­ran ta­lál­ko­zunk olyan hang­sú­lyo­zás­sal, amely a mon­da­ni­va­ló tar­tal­ma szem­pont­já­ból nem lo­gi­kus. A hang­súly ilyen­kor nem a köz­lés ér­tel­me sze­rin­ti fon­tos szót eme­li ki, ha­nem azt, amel­­lyel az ér­zel­mi több­le­tet ér­zé­kel­tet­jük. A hang­súly tí­pu­sa­it tár­gya­ló al­fe­je­ze­tek kö­zött oly­kor át­fe­dé­sek­re buk­kan az ol­va­só, ame­lyek va­ló­szí­nű­leg ab­ból adód­nak, hogy ugyan­az a je­len­ség más-más szem­pont­ból is vizs­gál­ha­tó.

Hang­sú­lyo­zá­sun­kat gyak­ran be­fo­lyá­sol­ja a mon­dat szó­rend­je. Ami­kor be­szé­lünk, sza­va­ink, szó­kap­cso­la­ta­ink, mon­dat­sza­ka­sza­ink, tag­mon­da­ta­ink sor­rend­je rész­ben nyelv­ta­ni, rész­ben sa­já­tos szó­ren­di sza­bá­lyok­hoz iga­zo­dik. A ma­gyar mon­dat­hang­súly és szó­rend el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti kér­dé­se­i­vel, egy­más­ra ha­tá­sá­val A hang­súly és a szó­rend ös­­sze­füg­gé­sei c. al­fe­je­zet fog­lal­ko­zik (53–105. o.), amely­ben a szer­zők rész­le­te­sen tár­gyal­ják a nyo­ma­ték­ta­lan és a hang­sú­lyos mon­dat jel­lem­ző­it, az is­mert és az új köz­lés­rész hang­súly- és szó­ren­di vi­szo­nya­it. Ki­eme­lik, hogy a fon­tos (te­hát hang­sú­lyo­zan­dó) mon­dat­ré­szek, il­let­ve mon­dat­sza­ka­szok ki­vá­lasz­tá­sá­hoz nem kis mér­ték­ben já­rul hoz­zá a nyel­vi, for­mai szem­pon­tú elem­zés, te­hát a nyel­vi ele­mek és nyelv­ta­ni for­mák meg­vizs­gá­lá­sa. No­ha a hang­sú­lyos­ság kér­dé­se nem köt­he­tő ál­ta­lá­ban ah­hoz, hogy va­la­mely szó mi­lyen szó­fa­jú vagy mi­lyen mon­dat­rész, Elek­fi Lász­ló és Wacha Im­re né­mely mon­dat­rész­faj­tá­ra és szó­faj­tá­ra vo­nat­ko­zó­lag még­is bi­zo­nyos hang­sú­lyo­zá­si alap­sza­bályt ál­lít föl. Ezek ér­vé­nyes­sé­ge azon­ban – s ez­zel a szer­zők is tisz­tá­ban van­nak (lásd 85. o.) – kor­lá­to­zott, hi­szen az alap­ál­lás itt is az, hogy a szó­faj­ok, szó­szer­ke­ze­tek és mon­dat­ré­szek szó­ren­di és hang­súly­vi­szo­nyai a mon­da­ni­va­ló sú­lyá­val függ­nek ös­­sze. En­nek el­le­né­re bár­mely írott szö­veg ér­tő-ér­te­tő meg­szó­lal­ta­tá­sa­kor nagy se­gít­sé­get nyújt a szer­zők ala­pos­sá­ga, mely­nek kö­szön­he­tő­en min­den­ki szá­má­ra egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, ho­gyan szer­ve­ződ­nek meg, kap­cso­lód­nak egy­más­hoz a gon­do­la­to­kat tar­tal­ma­zó mon­da­tok, s mi­ként ala­kul ki a gon­do­la­tot ki­fej­tő mon­dat­lánc. Bár Elek­fi és Wacha el­ső­sor­ban a ki­fe­je­ző hang­sú­lyo­zás ál­ta­lá­nos sza­bály­sze­rű­sé­ge­it, el­ve­it mu­tat­ja be, a fe­je­zet nagy eré­nye, hogy fel­hív­ja a fi­gyel­met az ún. hang­sú­lyo­zá­si ál­sza­bá­lyok­ra is. Gyak­ran ugyan­is azért té­rünk el a hang­sú­lyo­zá­si stan­dard­tól, mert nem a nyel­vünk ter­mé­sze­té­nek meg­fe­le­lő gon­dol­ko­dás lo­gi­ká­ja sze­rint be­szé­lünk, ha­nem fe­lü­le­tes ál­ta­lá­no­sí­tás­sal fo­gal­ma­zott és ha­gyo­má­nyo­zott „sza­bá­lyo­kat” kö­ve­tünk. Ilye­nek töb­bek kö­zött az aláb­bi meg­ál­la­pí­tá­sok: „Az ál­lít­mány le­gyen hangsú­lyos…”, „Jel­zős szer­ke­zet­ben min­dig a jel­zőt hangsú­ly­oz­zuk…”, „ A mon­dat­ban az el­ső tar­tal­mas szót hangsú­ly­oz­zuk…” stb. (lásd Rónai–Kerekes: Nyelv­mű­ve­lés és be­széd­tech­ni­ka. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1977, 140–143. o.). A hang­zó be­széd­del kap­cso­la­tos „ba­bo­nák­kal” a szer­zők a ké­sőb­bi­ek­ben is fog­lal­koz­nak, mint ír­ják: „e ba­bo­nák meg­szün­te­té­sé­hez a hang­sú­lyo­zás, hang­lej­tés, szü­net és tem­pó együt­tes hasz­ná­la­tá­ra van szük­ség” (52. o.).

A har­ma­dik fe­je­zet a be­széd hang­já­nak ma­gas­sá­gá­val, a hang­fek­vés­sel és a hang­lej­tés­sel fog­lal­ko­zik. A ki­eme­lés­nek ezek a je­len­tős esz­kö­zei ugyan­olyan fon­tos ele­mei az ér­te­lem és az ér­ze­lem tol­má­cso­lá­sá­nak, va­la­mint a mon­dat és a szö­veg szer­ke­ze­ti ta­go­lá­sá­nak, mint a hang­sú­lyo­zás. Sőt a hang­lej­tés bi­zo­nyos mér­té­kig még so­kol­da­lúbb tu­laj­don­sá­ga a be­széd­nek, mert se­gít­sé­gé­vel je­lez­ni tud­juk az el­hang­zot­tak­hoz va­ló kap­cso­lást és a kö­vet­ke­ző mon­dat­ra elő­re tör­té­nő uta­lást is. A szer­zők a hang­lej­tés­nek hét alap­for­má­ját kü­lön­böz­te­tik meg, ezek tér­nek vis­­sza ál­lan­dó­an, de vál­to­za­tos kom­bi­ná­ci­ók­kal a be­széd­ben. A hang­lej­tés egyik fel­ada­ta az, hogy se­gít­sé­gé­re si­es­sen a hang­súly­nak, eset­leg oly­kor he­lyet­te­sít­se. Má­sik funk­ci­ó­ja, hogy a hall­ga­tó szá­má­ra ki­fe­jez­ze és ve­le meg­ér­tes­se a mon­da­tok ta­go­ló­dá­sát és kap­cso­ló­dá­sát, va­la­mint hogy szin­te „meg­lát­tas­sa” az írott mon­da­tok szer­ke­ze­tét. Har­ma­dik sze­re­pe, hogy ér­zé­kel­tes­se a mon­dat tar­tal­mi jel­le­gét, s hogy hoz­zá­já­rul­jon a be­széd szi­tu­á­ci­ó­i­nak, at­ti­tűd­je­i­nek ki­fe­je­zé­sé­hez (115. o.). A hang­lej­tés és a mon­dat­sza­ka­szok c. al­fe­je­zet­ben Elek­fi és Wacha konk­rét mon­da­to­kon mu­tat­ja be a hang­sú­lyo­zás és a hang­lej­tés kap­cso­la­tát, majd az ér­tel­mi sze­re­pű hang­lej­té­si for­mák­kal fog­lal­koz­nak ha­son­ló mó­don. Elő­ször a rö­vid, egyet­len lé­nye­ges köz­lést hor­do­zó mon­da­tok hang­lej­té­si sa­já­tos­sá­ga­it vizs­gál­ják, utá­na a több sza­kasz­ból ál­ló, bo­nyo­lul­tabb tar­tal­mat ki­fe­je­ző mon­dat­lán­cok hang­lej­tés­for­má­i­nak fő jel­leg­ze­tes­sé­ge­it mu­tat­ják be. Nem fe­led­kez­nek meg a mon­da­ton be­lül tar­tal­mi szem­pont­ból ös­­sze­tar­to­zó szo­ro­sabb egy­sé­gek – mint pl. a hal­mo­zott mon­dat­ré­szek, a fel­so­ro­lá­sok és az alá­ren­de­lő szer­ke­ze­tek – hang­lej­té­si sza­ka­sza­i­ról sem, s utal­nak a be­széd­ben egy­más­tól tá­vol­ra sza­kadt szer­ke­ze­ti ta­gok, va­la­mint a be­fe­je­zet­len mon­dat­egy­sé­gek, a köz­be­éke­lé­sek és a több mon­dat­ból ál­ló köz­lé­sek akusz­ti­kai esz­kö­zök­kel tör­té­nő kap­cso­lá­sá­ra, il­let­ve ta­go­lá­sá­ra is (122–205. o.). A fel­ki­ál­tó, a fel­szó­lí­tó és az óhaj­tó mon­da­tok dal­lam­for­má­ját az egyes mon­dat­faj­ták tí­pu­sai sze­rint vizs­gál­ják a szer­zők, mi­köz­ben a rá­juk jel­lem­ző ér­zel­mi hang­lej­tés vál­to­za­ta­i­nak ál­ta­lá­nos je­gye­it is meg­ad­ják. A fe­je­zet vé­gén a fő­ként szín­pa­di be­széd­ben és elő­adó-mű­vé­szet­ben elő­for­du­ló, a stan­dard hang­lej­tés sza­bály­sze­rű­sé­ge­i­től el­té­rő for­má­kat tár­gyal­ják, mint pl. a túl­hang­sú­lyo­zás­ból ere­dő tor­zu­lást, az emel­ke­dő me­ne­tű sza­ka­szok szét­ap­ró­zá­sát, a be­széd­sza­ka­szok és a mon­da­tok vé­gé­nek el­nyúj­tá­sát, s az ez­zel já­ró hang­csúsz­ta­tást stb. Rö­vi­den ugyan, de ki­tér­nek a táj­nyel­vi hang­lej­tés sa­já­tos for­má­i­ra is, mi­köz­ben a re­gi­o­ná­lis hang­lej­tés­for­mák al­kal­ma­zá­sát a köz­nyel­vet be­szé­lő vá­ros­la­kók fi­gyel­mé­be ajánl­ják az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy hasz­ná­la­tuk vál­to­za­to­sab­bá ten­né az egy­re job­ban szín­te­le­ne­dő, szür­kü­lő köz­nyel­vi hang­lej­tést (227–228. o.).

A be­széd rit­mi­kai ele­me­it a ne­gye­dik fe­je­zet tár­gyal­ja. Tá­gabb ér­te­lem­ben ide tar­to­zik mind­az, amit a nyelv ze­ne­i­sé­gé­nek, dal­la­mos­sá­gá­nak és rész­ben pro­zó­di­á­já­nak szok­tak ne­vez­ni. Bár a rit­mus el­ső­sor­ban a ver­ses be­széd­nek, a vers­nek a sa­ját­sá­ga, tá­gabb ér­te­lem­ben vé­ve még­is be­szél­he­tünk nyelv­be­li és be­széd­be­li rit­mus­ról, hi­szen hang­sú­lyos és hang­súly­ta­lan szó­tag­ok, nagy­já­ból azo­nos idő­tar­tam alatt ki­mon­dott hosz­­szabb és rö­vi­debb sza­ka­szok, mon­dat­egy­sé­gek, mon­da­tok vál­ta­koz­nak min­den­na­pi be­szé­dünk­ben is. A ma­gyar be­széd rit­mu­sa az in­to­ná­ci­ós be­széd­tem­pón és az ál­ta­lá­nos, a nyelv­re jel­lem­ző be­széd­ira­mon be­lül re­a­li­zá­ló­dik. A be­széd­rit­mus re­a­li­zá­ló­dá­si for­má­i­val A rit­mus ré­te­ge­ző­dé­se c. al­fe­je­zet is­mer­te­ti meg az ol­va­sót. Az ar­ti­ku­lá­ci­ós rit­mus jel­lem­ző vo­ná­sa­i­nak fel­vá­zo­lá­sa után az ér­tel­mi rit­mus vál­to­za­ta­i­val fog­lal­koz­nak a szer­zők. Elő­ször az egy­sze­rűbb szer­ke­ze­tű mon­da­tok rit­mu­sát vizs­gál­ják, ame­lyet több akusz­ti­kus elem együt­tes je­lent­ke­zé­se és ha­tá­sa függ­vé­nyé­ben mu­tat­nak be. A to­váb­bi­ak­ban a hos­­szabb, ös­­sze­tet­tebb mon­dat­lán­cok rit­mi­kai egy­sé­gek sze­rin­ti ta­go­lá­sa és kap­cso­lá­sa kö­vet­ke­zik; itt fő­ként olyan mon­da­to­kat ele­mez Elek­fi és Wacha, ame­lyek­ben bi­zo­nyos – lo­gi­ka­i­lag, nyel­vi­leg – szo­ro­sab­ban ös­­sze­tar­to­zó szó­szer­ke­ze­tek el­sza­kad­tak egy­más­tól, mert kö­zé­jük más mon­dat­ré­szek éke­lőd­tek be. Ezek­nek az el­ső hal­lás­ra fél­re­ért­he­tő, ún. két­ar­cú szer­ke­ze­tek­nek (245. o.) a ta­go­lá­sá­ban nagy sze­rep­hez jut a be­széd­rit­mus, még­pe­dig az­ál­tal, hogy a dal­lam­mal egy­be­fo­gott, erő­tel­je­sebb hang­súl­­lyal és szü­net­pót­ló­val ha­tá­rolt, va­la­mint rend­sze­rint szü­net­tel ta­golt szer­ke­ze­tek, sza­ka­szok ha­tá­ra­in ál­ta­lá­ban tem­pó- vagy rit­mus­vál­tás kö­vet­ke­zik be, mi­köz­ben az egy szer­ke­zet­be tar­to­zó sza­vak ki­mon­dá­sá­nak tem­pó­ja azo­nos. Leg­alább en­­nyi­re szük­ség­sze­rű az írott nyelv­re jel­lem­ző, a mon­da­ni­va­ló túl­zott tö­mö­rí­té­sé­re szol­gá­ló ún. fe­szí­tett szer­ke­ze­tű mon­da­tok (251. o.) rit­mus­ké­pé­nek je­lö­lé­se és ma­gya­rá­za­ta. A töm­bösödő és szin­te­ző­dő ele­mek­ből ál­ló fel­so­ro­lá­sok­ban ugyan­is az egyes töm­böt al­ko­tó ta­go­kat önál­ló rit­mi­kai egy­ség­ként ke­zel­jük. A szer­ke­ze­ti rit­mus kü­lön­fé­le egy­sé­ge­it a szer­zők a köz­be­éke­lé­se­ket tar­tal­ma­zó mon­da­tok, az ös­­sze­tett és a több­szö­rö­sen ös­­sze­tett mon­da­tok, az idé­zés és a füg­gő be­széd rit­mus­kép­le­te­i­nek függ­vé­nyé­ben mu­tat­ják be. A szöveg­egész ta­golt­sá­gá­ból adó­dó rit­must a ki­emelt ré­szek hang­ere­jé­től, a na­gyobb hang­ter­je­de­lem­től és az el­té­rő hang­fek­vés­től, va­la­mint ezek vál­ta­ko­zá­sá­tól te­szik füg­gő­vé. Ugyan­ak­kor fel­hív­ják a fi­gyel­met ar­ra, hogy az elő­re meg­fo­gal­ma­zott és írás­ban rög­zí­tett szö­ve­gek meg­szó­lal­ta­tá­sá­nak rit­mu­sa lé­nye­ge­sen el­tér a spon­tán meg­fo­gal­ma­zá­sú, ter­mé­sze­tes be­széd­hely­zet­ben szü­le­tett szö­ve­gek rit­mu­sá­tól (291. o.). En­nek fő oka, hogy az élő­szó­ban a gon­dol­ko­dás, a szö­veg­al­ko­tás és a szö­veg han­goz­ta­tá­sa egy idő­ben zaj­lik le, leg­fel­jebb né­hány má­sod­perc­nyi fá­zis­ké­sés­sel. Ilyen­kor a nyel­vi egy­sé­gek nem min­dig cso­por­to­sul­nak ér­tel­mi egy­sé­gek sze­rint; ese­ten­ként szó­ke­re­sé­si, té­to­vá­zá­si szü­ne­tek mi­att szag­ga­tot­tab­bak­ká vál­nak, vagy ép­pen a gon­dol­ko­dás fel­gyor­su­lá­sát kö­vet­ve el­ma­rad­nak a mon­dat­sza­ka­szo­kat, mon­da­to­kat el­vá­lasz­tó szü­ne­tek is. Bár a szü­net el­ső­sor­ban fi­zi­o­ló­gi­ai szük­ség­let, a lég­zé­si szü­net ál­ta­lá­ban egy­be­esik a be­széd ér­tel­mi egy­sé­gei köz­ti ha­tár­ral. A be­széd­szü­net egyik fő cél­ja, hogy ta­gol­ja a be­szé­det: el­vá­las­­sza azt, ami nem tar­to­zik egy­be, il­le­tő­leg köz­re­zár­ja az ös­­sze­tar­to­zó ré­sze­ket. A szü­net­tel va­ló ta­go­lás le­he­tő­sé­ge­i­ről, az és kö­tő­szó előt­ti szü­net kér­dé­sé­ről, a szü­ne­tek tar­ta­má­ról és sű­rű­sé­gé­ről a fe­je­zet vé­gén szól­nak a szer­zők.

Az ötö­dik fe­je­zet az írás­je­lek és a hang­zó be­széd ös­­sze­füg­gé­se­it tag­lal­ja. Elek­fi és Wacha az írás­je­le­ket a szö­veg ér­tel­mi ta­go­lá­sá­nak és a mon­dat­faj­ták je­lö­lé­sé­nek esz­kö­ze­i­nek te­kin­ti, me­lyek gyak­ran csak tá­jé­koz­ta­tá­sul szol­gál­nak a szö­veg mon­da­ta­i­nak, mon­dat­so­ra­i­nak ki­mon­dá­sá­hoz. A köz­pon­to­zá­si je­lek­től ál­ta­lá­ban nem vár­ha­tunk egy­ér­tel­mű el­iga­zí­tást, mert hang­zás­ér­té­kük – az írott szö­veg rö­vi­debb vagy hos­­szabb, egy­sze­rűbb vagy bo­nyo­lul­tabb vol­tá­nak meg­fe­le­lő­en – több­ar­cú. An­nak el­le­né­re, hogy az írás­je­lek el­ső­sor­ban gram­ma­ti­kai, he­lyes­írá­si je­lek­ként funk­ci­o­nál­nak, van­nak köz­tük olyan jel­kom­bi­ná­ci­ók, ame­lyek konk­ré­tab­ban jel­zik a hang­zó meg­ol­dá­so­kat, mint pl. a ket­tős­pont a hang le­beg­te­té­sét kö­zép­ma­gas­ság­ban, a pont a szü­ne­tet, a gon­do­lat­jel a hang­vál­tást stb. (307. o.).

A mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök ös­­sze­füg­gé­sei c. fe­je­zet a mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök együt­tes ha­tá­sát vizs­gál­ja, mi­köz­ben rá­mu­tat a be­széd­hang­súly, a hang­lej­tés, a be­széd­rit­mus és a szü­net kü­lön­fé­le irá­nyú rész­funk­ci­ó­i­ra. A be­széd­te­vé­keny­ség so­rán azon­ban nem ele­gen­dő, ha a be­szé­lő csak a mon­da­ni­va­ló fon­tos vagy ke­vés­bé fon­tos ré­sze­i­nek súly­vi­szo­nya­it ér­zé­kel­te­ti. A kom­mu­ni­ká­ci­ós fo­lya­mat tel­jes­sé­gé­nek szem­pont­já­ból el­en­ged­he­tet­len, hogy a be­szé­lő utal­jon a mon­da­ton és a szö­ve­gen kí­vül­re is, az­az je­lez­ze a kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­ze­tet, il­let­ve an­nak eset­le­ges meg­vál­to­zá­sát, a hall­ga­tó­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyát, vagy a be­széd­part­ner fe­lé irá­nyu­ló szán­dé­kát. A szöveg­egész as­pek­tu­sá­ból néz­ve a mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök tu­laj­don­kép­pen ket­tős funk­ci­ót töl­te­nek be: egy­részt jel­zik a mon­da­tok­nak a szö­veg­be va­ló be­épü­lé­sét, más­részt ki­fe­je­zik a kom­mu­ni­ká­ci­ós vi­szo­nyok, a va­ló­ság és a mon­da­ni­va­ló kap­cso­la­tát (349. o.).
A he­te­dik fe­je­zet­ben a hang­zó be­széd sa­já­tos al­kal­ma­zá­si te­rü­le­te­it tér­ké­pe­zik fel a szer­zők. Fel­vá­zol­ják a le­írt szö­veg alap­ján tör­té­nő köz­vet­len meg­szó­lal­ta­tás, il­let­ve ér­tel­me­ző han­go­sí­tás fő je­gye­it; rész­le­te­sen elem­zik a vers- és pró­za­mon­dás leg­főbb szem­pont­ja­it; rá­mu­tat­nak a szö­veg­ej­tés és az ének­lés ös­­sze­füg­gé­se­i­re, va­la­mint a szín­pa­di be­széd és az elő­adó-mű­vé­szet jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­re.
A nyol­ca­dik fe­je­zet rö­vid ki­te­kin­tés a spon­tán be­széd hang­zás­be­li jel­lem­ző­i­re. A mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök az élő­nyel­vi be­széd­hely­ze­tek­ben min­dig egyé­ni for­má­ban re­a­li­zá­lód­nak, az­az tük­rö­zik a be­szé­lő sze­mé­lyi­sé­gét, lel­ki­ál­la­po­tát, szán­dé­kát stb. Ilyen­kor a nyel­vi és a lo­gi­kai ele­mek csak rit­kán áll­nak ös­­sze ke­rek egés­­szé, nyel­vi és gon­do­la­ti egy­ség­gé. Az élő­be­széd még­is len­dü­le­tes, jól kö­vet­he­tő, gyak­ran lük­te­tőbb, mint a fo­lya­ma­tos fel­ol­va­sás, hi­szen az ese­tek több­sé­gé­ben a hall­ga­tó együtt gon­dol­ko­dik a be­szé­lő­vel oly­an­­nyi­ra, hogy a nyel­vi­leg, nyelv­ta­ni­lag pon­tat­la­nul szer­kesz­tett mon­da­to­kat is adek­vát­nak hall­ja, mert ösz­tö­nö­sen ér­tel­me­sí­ti őket (395. o.).

Elek­fi és Wacha köny­ve az esz­köz-, a mon­dat- és a szö­veg­fo­ne­ti­kai ku­ta­tá­sok ered­mé­nye­it ös­­sze­fog­la­ló ké­zi­könyv. Nagy eré­nye, hogy nem csu­pán el­mé­le­ti sí­kon ma­gya­ráz­za a hang­zó be­széd sa­já­tos­sá­ga­it, ha­nem egy vi­szony­lag ter­je­del­mes, év­ti­ze­de­ken át gyűj­tött pél­da­anyag se­gít­sé­gé­vel mu­tat­ja be a mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök adek­vát hasz­ná­la­tát és ös­­sze­füg­gé­se­it. (Fon­tos­nak tart­juk meg­je­gyez­ni, hogy a szer­zők a ré­gi, po­li­ti­kai tár­gyú, a múlt rend­szer­re jel­lem­ző hír­anyag­ból meg­tar­tot­ták az olyan pél­da­mon­da­to­kat, ame­lyek mon­dat- vagy szö­veg­fo­ne­ti­kai szem­pont­ból ta­nul­sá­gos je­len­sé­ge­ket tar­tal­maz­nak vagy for­mai, fo­gal­ma­zá­si szem­pont­ból ma is idő­sze­rű­ek.)

Jó szív­vel aján­lom e kö­te­tet be­széd­ta­ná­rok­nak, ma­gyar sza­kos pe­da­gó­gu­sok­nak és hall­ga­tók­nak, az elekt­ro­ni­kus mé­dia mun­ka­tár­sa­i­nak, szó­no­kok­nak, elő­adók­nak s min­den­ki­nek, aki be­széd­del (is) ke­re­si a ke­nye­rét. Nem el­ső­sor­ban azért, hogy meg­is­mer­ked­je­nek a hang­zó be­széd sa­já­tos­sá­ga­i­val, vagy hogy út­ba­iga­zí­tást kap­ja­nak a mon­dat­fo­ne­ti­kai esz­kö­zök stan­dard hasz­ná­la­tá­val kap­cso­lat­ban, ha­nem in­kább a cél­ból, mert a könyv el­ve­ze­ti az ol­va­sót a han­goz­ta­tás ele­me­i­től a mon­da­to­kon, mon­dat­lán­co­kon át a szö­ve­gig. Ilyen tud­ni­va­lók bir­to­ká­ban pe­dig nyu­god­tan szó­lal­tat­ha­tunk meg olyan szö­ve­ge­ket is, me­lyek­nek elem­zé­se már nem a nyel­vész, ha­nem az ér­tő-ér­tel­me­ző hall­ga­tó fel­ada­ta.
Misad Ka­ta­lin