Hodosy Szabolcs: Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények

A Kontra Miklós és Hattyár Helga szerkesztésében készült könyv, melynek címe is oly sokatmondó: Magyarok és nyelvtörvények, érdekes olvasmányra utal. Csupán a címből kiindulva már az első pillanatban világossá válik az olvasó számára, hogy olyan könyvettart a kezében, mely átfogó képet kíván adnia magyarok és a rájuk vonatkozó, NI. éppennem vonatkozó és hiányzó nyelvtörvényekről. Ez viszont nem minden. Ezen felül másérdekes munka is belekerült a kiadványba.Bartha Csilla és Hattyár Helga közös munkája, mely lehetőséget ad arra, hogy az olvasóbepillantást nyerjen egy első látásra nem isnyelvi kisebbségnek tűnő, de ténylegesenannak mondható nyelvi kisebbség, a magyarországi siket közösség kisebbségi létébe,különös tekintettel nyelvi jogaikra.

Ahogy Kontra Miklós a bevezetőjébenmegfogalmazza, a publikáció hiánypótló szerepet tölt be. Nyelvi jogokkal, nyelvi emberijogokkal, nyelvtörvényekkel már sokan foglalkoztak, de olyan kiadvány formájában,amely rálátást enged a Kárpát-medence magyarjai anyanyelvhasználatának jogi lehetőségeire, még nem dolgozták fel ezt a témát.E kiadvány végigvezeti az olvasót a magyarkisebbség, NI. a magyarországi román és asiket közösség nyelvi jogain, mind elméleti,mind gyakorlati viszonylatban. Értékes olvasmány akár nyelvtudós, nyelvész, akár politológus, politikus, jogász, tanár, orvos, mérnök, számára, szóval bárkinek, akit érdekelnek a nyelvhasználat jogi vonatkozásai; amagyarországi, illetve a Magyarország határain túli nyelvi kisebbségek jogfosztottsága.

A bevezetőből kitűnik, hogy a könyv afinnországi Jyváskyláben 2001. augusztus6-10-én rendezett V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Magyarok és nyelvtörvények című szimpóziumán elhangzott előadásain alapuló tanulmányokat tartalmazza.

Sorrendben az első tanulmány KontraMiklós és Szilágyi N. Sándor közös munkájaegy rendhagyó-meghökkentő címmel: A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? E munkában a szerzők a tannyelvi diszkrimináció sajátosságaival foglalkoznak. Rámutatnak egy érdekes tényre,amely a román tanügyi törvényben található,mely szerint Romániában a többségi nemzettagjai, tehát a román diákok román nyelvbőlés irodalomból vizsgáznak, nem pedig anyanyelvből és irodalomból. Ebből dedukálhatóa – már a címben is – felvetett kérdés, ti.hogy a többségi nemzetnek ne lenne anyanyelve?! A törvény szövege nem is utal arra,hogy a románoknak is van anyanyelvük. „Aszöveg azt sugallja, hogy Romániában minden tanuló – a tannyelvtől függetlenül ugyanazokat a vizsgákat teszi le: románnyelvből is irodalomból, matematikából stb.vizsgázik mindenki, ezen túlmenően azonbana nemzeti kisebbségi tanulók vizsgáznakmég anyanyelvből és irodalomból is. (4. o.)Ezzel kapcsolatban rámutatnak a szerzők arra is, hogy a román és a magyar diák közöttnem tesznek különbséget a tanulmányi versenyek értékelésekor, noha a román diák aromán nyelvet és irodalmat mint anyanyelvéttanulja, ugyanakkor a magyar diák tanuljaanyanyelvét, azaz a magyart is, és ezen felüla román államnyelvet és irodalmat. A tanulmány végén a szerzők állításokkal és következtetésekkel foglalják össze az államnyelven és anyanyelven folyó oktatás különbségeit és megfogalmaznak egy, elsősorban azoktatásirányítók számára megfontolandógondolatsort, mely szerint: „Az anyanyelvenfolyó oktatást nem privilégiumként, hanemegyetemes emberi jogként konstruálják. Azállamnyelv (és irodalma) tanulását olyantöbblettehernek ismerik el, amelyet a kisebbségek nem saját akaratukból viselnek.A kisebbségieknek az államnyelv megtanulásából eredő többletterhe a lehető legkisebbkell legyen” (9. o.).

A következő tanulmány Csernicskó István munkája. A szerző a nyelvek helyzetérevonatkozó ukrajnai és nemzetközi dokumentumokkal ismerteti meg az olvasót. E dolgozatban azonban nem csak egyszerű bemutatásról, hanem sokkal inkább összehasonlításról van szó a belső és a nemzetközi jogot tekintve. Összefoglalójában kifejezi, hogy„Ukrajna nem lép túl a kisebbségi nyelvhasználat tűrésén” (22. o.). Közli, hogy az Ukrajnában érvényes jogi dokumentumok értelmében Ukrajna államnyelve az ukrán, velepárhuzamosan mint hivatalos nyelv használható az orosz, illetve a nemzetiségi többségiterületeken engedélyezett a nemzetiséginyelv használata is. Ezt a nemzeti kisebbségekről szóló törvény szabályozza Ukrajnában, mely értelmében azon területeken, aholtöbbséget alkot a nemzetiségi kisebbség, azállamnyelv mellett használható a kisebbséginyelv is az állami, társadalmi szervek, de avállalatok, intézmények működése során is.A szerző munkájában elemzi az ukrajnai dokumentumokat, illetve a nemzetközi jog rendelkezéseit is, melyet Ukrajna ratifikált, illetve beemelt az előírt módon saját jogrendjébe. Felhívja a figyelmet arra is, hogy UkrajnaEurópa tanácsbeli tagságának egyik feltételea Regionális vagy kisebbségi nyelvek európaikartájának ratifikációja volt. A határidőt betartva Ukrajna ezt beemelte a jogrendszerébe. Ezután viszont az alkotmánybíróság parlamenti képviselők nyomására olyan döntésthozott, hogy a Karta ratifikálásáról szóló törvény alkotmányellenes és hatályon kívül helyezte azt.

Simon Szabolcs Szlovákiai magyarok ésnyelvtörvények című tanulmányában elsősorban megfogalmazza, konkretizálja a kisebbségi kérdéskörre jellemző szlovák felfogás,vélekedés, érvelés alapvető jellemzőit. Ezután mintegy következtetésként felsorolja aszlovák jogrendszer neuralgikus pontjait amagyar kisebbség nyelvi emberi jogai tekintetében, mint a személy- és helynevek írása,vallási élet, tömegtájékoztatás, hivatalinyelvhasználat stb. E munka történelmi áttekintést is nyújt a nyelvpolitika és a kisebbségek nyelvhasználatának törvényi szabályozásának alakulásában 1918 és 2000 között(Cseh)Szlovákiában, tekintettel a kisebbséginyelv használatának gyakorlati érvényesülésére is, például a helynevek, az oktatásügyterületén, a bíróságok munkája során. Előtérbe kerül a rendszerváltozás utáni nyelvijogi helyzet is, azaz a rossznál rosszabbnyelvtörvények elfogadása. Példa erre az első nyelvtörvény, mely nemcsak a nemzetközi dokumentumokat hagyta figyelmen kívül,

mint például a Koppenhágában aláírt Emberi jogi dokumentumot, hanem a belső jogielőírásokat is mint az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvényt. Az elemzésből kitűnik,hogy az érvényben levő kisebbségi nyelvtörvény (184. sz. törvény a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatáról) sem teljesenmegfelelő, annak ellenére, hogy azt már1999-ben, a Dzurinda-kormány alatt hagytákjóvá, melynek tagja az MKP is. Ez a nyelvtörvény biztosítja az anyanyelv használatánaklehetőségét a hivatalos érintkezésben a20%-os küszöb átlépésénél, de csak helyiszinten. A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza az a körülmény,hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7.§-ának 1. bekezdése ezt csupán megengediszámukra. E tanulmány tehát átfogó jelleggelvizsgálja, elemzi a szlovákiai magyarok nyelvi jogi helyzetét, azok anyanyelvhasználatának törvényi szabályozása és gyakorlati érvényesítésének összefüggéseiben. Érdekeskísérletre vállalkozott a szerző, amikor a tények közlése mellett egy kérdőíves felméréseredményeit és mint függeléket, a SzlovákTudományos Akadémia Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetének egykori igazgatójával,Ivor Ripkával készített interjút, valamint egy,Csáky Pál miniszterelnök-helyettessel, a kisebbségekért, általános emberi jogokért felelős politikussal készült rádióműsor részleteit is csatolta munkájához.

Vörös Ottó tanulmánya nem konkrétan,egy népcsoportot érintő nyelvi jogi kérdéseket boncolgat, hanem megpróbálja elméletisíkon megragadni a nyelvtörvények mibenlétét, tipizálni azokat. így osztja őket egyfelől„egynyelvű”, többnyelvű és nem tiszta típusúnyelvtörvényekre, valamint területileg határozott, cenzusos és kombinált nyelvtörvényekre. A szerző definíciót alkot magára anyelvtörvényre, mely szerinte politikai értelemben „egy politikai eszközökkel fenntartott közösség, leggyakrabban egy állam polgárainak összességét érintő, államjogi útonés eszközökkel alkotott előírás. Tartalmát tekintve arra irányul, hogy megszabja a megnevezett polgárközösség számára, hogy ezenhelyzetükből adódó kommunikációjuk soránmilyen nyelvszokásokat kövessenek, vagy mitől tartózkodjanak” (53. o.). Munkája végén mintegy madártávlatból bemutat háromnyelvtörvényt, Ausztria, Szlovénia és Horvátország példáját, és megpróbál rámutatni atörvények mögötti célokra, valóságra már azújabb tapasztalatok tükrében is.

Ezt követően Borbély Anna ismerteti amagyarországi románok nyelvi jogait de jureés de facto, azaz a jogi szabályozás, illetve avalóság tekintetében. Megállapítja, hogy arománok tárgyalt emberi jogai elsősorban aMagyar Köztársaság alkotmányában, konkrétan annak Alapvető jogok és kötelességek című XII. fejezetében vannak szabályozva, másodsorban pedig az 1993. évi 77. törvényben a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Mint írja, az alkotmány biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használata. Hozzáteszi viszont, hogy bár létrejöttek és működnek a román kisebbségi önkormányzatok, de néha a román nyelv használata lehetetlen az önkormányzati üléseken, mert párképviselő nem beszéli a nyelvet. Következőérdekes témaként a szerző a nyelvhasználat, nyelvoktatás, illetve tanulás mikéntjébeenged bepillantást.

Sorrendben az utolsó, de korántsem elhanyagolható tanulmány Bartha Csilla ésHattyár Helga szerzőpáros munkája, mely amagyarországi siketek nyelvi jogainak kérdéseit boncolgatja. Dolgozatukban a siketekésa jelnyelvek helyzetét elemzik mind Magyarországon, mind külföldön, az ezzel kapcsolatos oktatás problematikáját és magát a jogimeghatározást, szabályozást. Rámutatnakarra, hogy e kisebbség problémáiról, jogairólkevés szó esik annak ellenére, hogy létszámukat tekintve a magyarországi siket közösség alkotja Magyarországon a harmadik legnépesebb nyelvi közösséget, miközben atipikus közösségről van szó. Nem földrajzi vagytörténelmi alapon jött létre, se nem kulturális indíttatásból; általában egygenerációs.Nyelvi jogaikat épp ezért először értelmeznikell. A siketeknek ugyanis van nyelvük. Tehátnem igaz az az ókori keletű nézet, hogy anyelv megfeleltethető a beszédnek. Míg a„normális” emberi nyelv a hangzónyelv, a siketek kommunikációja a jelnyelv által biztosított. A szerzők megpróbálják a lehető legpontosabban meghatározni a jelnyelv fogal-

mát, amikor leírják, hogy „a jelnyelvek a környezetünkben használt nemzeti hangzó nyelvektől független, konvencionális jelekbőlszerveződő, sajátos, jelnyelvenként eltérőszabályok által működtetett önálló természetes rendszerek”. (78. o.) Rámutatnak a jelnyelv fontosságára, ami a siketoktatást illeti, mely állításukat kutatási eredményekkelis alátámasztják. Ezek után kifejezik sajnálatukat, hogy Magyarországon, hasonlóan a világ más államaihoz, a jelnyelv használatáttiltják a siketoktatásban, s pozitívan diszkriminálják a tisztán orális módszert.

A fentebb bemutatott könyvet elsősorbannyelvészeknek ajánlom, rajtuk kívül haszonnal forgathatják jogászok, politológusok, tanárok és oktatásirányítók, sőt orvosok is.Ahogy a kötet egyik szerkesztője, Kontra Miklós fogalmazott a könyv előszavában, mindenkinek ajánlható, aki tenni szeretne valamit a magyarországi és a határainkon túlinyelvi kisebbségek jogfosztottságának csökkentéséért.