Simon Attila: Mítoszok és előítéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn

A történelem és a nyelvészet határterületein járva szervezett tudományos konferenciát a Fórum Kisebbségkutató Intézet, hiszen a Somorja mellett 2004. december 7én megrendezett tanácskozás központi témája a történelmi családneveknek a szlovák helyesírás szerinti átírása volt. Egy olyan probléma, amely már több mint 2 évtizede okoz gondot a szlovák és a magyar tudományosság képviselőinek.

A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Kisebbségi Kultúrák Szekciójának támogatásával és a Grammá Nyelvi Iroda társszervezésében megrendezett tudományos tanácskozást Bíró Ágnes, a Kulturális Minisztérium államtitkára nyitottameg, aki többek között a történészek és történelemtanárok felelősségéről beszélt,hiszen elsősorban ők azok, akiknek tenniük kell azért, hogy a köztudatot minél kevesebb a másik néppel szembeni előítélet terhelje. Az államtitkár szerint az előítéletek nemcsak a másik nemzet ellen irányulnak, hanem egyben öncsalásként, önámításként működve saját problémáinkat is eltakarják.

A megnyitó helyénvaló szavait tanulságos előadások követték. Az első előadókazokat a momentumokat igyekeztek felvillantani, amelyek a magyar és szlovák történelemtudat közötti közeledést terhelik, miközben nemcsak ezek számbavételéretörekedtek, hanem megpróbálták felmutatni azokat az alternatívákat is, amelyek által ezek kiküszöbölhetők lehetnek. Tették mindezt annak tudatában, hogy a kétnemzeti történetírás közötti szakadékokat ugyan be nem tudják temetni, hidakatazonban építhetnek.

Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének az elnöke, a dualizmus korának legsúlyosabb örökségét, az asszimiláció jelenségét járta körbe kitűnő előadásában. A korszak nagy paradoxona ugyanis, hogy noha elődeink közös hazában éltek, a mai magyarnak és szlováknak egészen más jut eszébe erről a korszakról: aszlovák köztudat az erőszakos magyarosítás időszakaként, a magyar pedig a modernizáció és a fellendülés korszakaként látja. Előadásában Szarka László az érintettidőszakkal kapcsolatos szlovák és magyar sztereotípiákat szedte lajstromba, majdfelhívta a figyelmet arra, hogy a történészek számára korai lenne bármiféle elhamarkodott következtetések levonása mindaddig, amíg a kétségkívül erős asszimilációokainak alapos társadalom- és gazdaságtörténeti jellegű vizsgálata le nem zajlott.Márpedig ez a munka éppen csak, hogy elkezdődött. Addig is fontos azonban tudatosítani, hogy sem az asszimilációt, sem pedig a modernizációt nem lehet a kor öszszéfüggéseibői kiragadva vizsgálni. Az asszimiláció és a modernizáció közötti kapcsolat ugyanis több mint nyilvánvaló.

A szlovák-magyar történész-vegyesbizottság szlovákiai társelnöke, Péter Zelenák a huszadik század vitára okot adó momentumait vette számba. Kifejtette, hogyszámos kérdésben vannak eltérések a két nemzet történészei között, a gond az,hogy még azok a témák is át vannak politizálva, amelyekben már születhetett volnapragmatikus megoldás.

Egészen más megközelítést alkalmazott Viliam Kratochvil, a Comenius EgyetemTörténelem Tanszékének metodikusa. Kratochvil, akinek egész eddigi oktatói éstankönyvírói tevékenysége az előítéletektől és ellenségképtől mentes történelemoktatás és történelemtankönyvek megteremtését szolgálta, a történelemtankönyv-írókfelelősségét boncolgatta. A legnagyobb gondnak azt nevezte, hogy a tankönyveketíró szakemberek, mintha nem tekintenék tudományos műnek a tankönyvet, így amonográfiákban és tudományos tanulmányokban alkalmazott tárgyszerűséget ésobjektivitást nem is alkalmazzák benne. Az előadó a multiperspektivikus szemléletű tankönyvek fontosságát kiemelve hangsúlyozta, hogy az ilyen tankönyveknek nemarra kell törekedniük, hogy elmossák, és láthatatlanná tegyék a történelmi eseményeket érintő véleménykülönbségeket, hanem arra, hogy megértessék a diákokkala különböző vélemények okait, s megtanítsák őket mások vélemények tolerálására.

Milán Zemko, a SZTA elnökségének tagja a szlovák történetírás adósságait igyekezett számba venni. Véleménye szerint, ugyanis mindkét oldalon bizonyos fajtaszemléletváltásra, s épp az előző előadó által hangsúlyozott több szempontú látásmódra van szükség. Szerinte ugyanis nem az a gond, hogy a szlovák történetíráspozitívan értékeli Trianont, hanem az, hogy nem igyekszik megérteni, hogy a kisebbségbe került magyarok számára ugyanez az esemény – érthető okokból – negatív kicsengésű. Milán Zemko előadásának talán legfontosabb üzenete az volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy szlovák részről szükséges lenne a magyar kisebbségmegkövetése a második világháborút követő őket ért sérelmek miatt.

Mint a tanácskozást követő tartalmas vita igazolta, a legnagyobb visszhangot atörténelmi magyar családnevek szlovák helyesírás szerinti átírásáról szóló előadások váltották ki a hallgatóságból. A téma felvezetője, Szabómihály Gizella, a Grammá Nyelvi Iroda munkatársa, tárgyszerű és higgadt előadásában a jelenlegi nyelviszabályozás tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Az európai gyakorlatra is kitérve konkrét példákon keresztül igazolta, hogy a magyar történelmi családnevek átírása – amely során Bocskaiból Bockaj, Batthyányból Batáni, Czuczorból pedig Cucorlett- nemcsak a jó ízlést sérti, hanem egy teljesen következetlen és betarthatatlanszabályozáson alapul. Emellett a szlovák helyesírási gyakorlat még diszkriminatív is,hiszen míg a magyar személyiségek neveit átírják, addig a szlovák nemzeti mozgalom alakjainak (pl.V/7/am Paulíny Tóth) nevét, a hagyományos írásmód szerint használják.

Chrenková Edita a már említett helyesírási gyakorlatból következő anomáliákrahívta fel a hallgatóság figyelmét. Ez a fajta írásmód ugyanis különböző családokatmos össze, hiszen a Széchényi és a Szécsényi családok neveit egyformán Secéniként írják át. Az előadó szerint ez a gyakorlat nemcsak a nemzetközi bibliográfiainormáknak mond ellent, hanem a szlovák olvasót is infantilizálja, s fontos kultúrtörténeti információktól fosztja meg. A konferencia utolsó előadója, Mészáros Klára, aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársa, emotív előadásban vázolta fel a történelmi családnevek írásánakgyakorlatát a 18. századtól a napjainkig. Előadásából kiderült, hogy a történelmicsaládnevek átírását előíró szabálynak nincs előzménye a Kárpát-medence történetében. Az előadó az érintett családok és személyek jogaira is felhívta a figyelmet,hiszen a családnév megváltoztatása sérti az egyéni jogokat.

Az előadásokat élénk vita kísérte, mely kedvező, bár kicsit torz képet vetítettelénk, hiszen úgy tűnt mindenki rosszalja ezt a gyakorlatot, s egyetért azzal az ötlettel, hogy változtatni kell rajta. Nem voltak azonban jelen azon intézmények képviselői (pl. a Matica slovenská), amelyek feltehetően másként gondolkodnak erről. Azazonban mindenesetre megnyugtató, hogy a jelenlévő szlovák történészek szinténkárosnak tartják a jelenlegi gyakorlatot, sőt a Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetigazgatója szintén ezen a véleményen van.

Ezt az egyetértést a konferenciát lezáró értékelésében a Kulturális Minisztériumképviseletében jelenlévő Dohányos Róbert is fontosnak tartotta kiemelni, aki kifejezte azt a szándékot is, mely szerint a közeljövőben hivatalosan is fel kívánnak lépni a történelmi családnevek transzkripciójának efféle gyakorlatával szemben, amely- mint mondta – az uniós normákkal sem egyeztethető össze.

A résztvevők véleménye szerint a konferencia tökéletesen betöltötte feladatát.Nyugodt hangvételű, szakmai vitát indított néhány olyan kérdésről, amelyek megoldásra várnak. Reméljük, a folytatás is ilyen eredményes lesz.

Simon Attila

Összefoglaló jelentés

A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig

I. kötet

Fazekas JózsefHuncík Péter

Fórum Kisebbségkutató IntézetLilium Aurum KönyvkiadóSomorja-Dunaszerdahely, 2004