Szőke József: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán
Múlt év májusában Udvardon, a szlovákiai magyar helytörténészek szokásos évi tanácskozásán többek közt arról is szóltam, hogy elismerést érdemel az a munka,amelyet helytörténészeink az elmúlt évek során végeztek. Ma már alig akad olyanvalamirevaló szlovákiai magyar falu, település, amelynek a múltjáról ne született volna színvonalas kiadvány. De csodálatos az a kíváncsiság is, amely népünkben amúlt megismerése iránt él. Az ok kézenfekvő: bennünket, nemzetiségieket jobbantépáznak a történelem szelei. Mélyebbre kell ereszteni gyökereinket, hogy a viharokki ne tépjenek. Ezt tesszük, amikor nemzetünk múltjába kapaszkodunk. Ám a helytörténeti kiadványokon túl még mindig kevés az összegző, általános tanulságokatrögzítő, okulásul is szolgáló írás és mű. Igaz, ezen a területen se lehetünk teljesenelégedetlenek, hiszen ha csak arra gondolunk, mi mindent végzett régebben FábryZoltán, Sas Andor, majd Gyönyör József, Janics Kálmán, Turczel Lajos, mostanábanpedig folyamatosan végez Vadkerty Katalin, Kiss József a háborús éveket követőszlovákiai magyar kálvária megjelenítése, tényszerű feltárása, avagy az első Csehszlovák Köztársaság fontosabb eseményeinek felderítése terén, akkor bizony itt isnagyot léptünk előre.
Bizonyos azonban, hogy még mindig több a fehér folt, mint a már felderített,megvilágított korszak, esemény, történés. Talán éppen ezért figyelemre méltó az amunka, amelyet most Szabó Rezső tett közzé múltunk egyik viszonylag rövid, ám jelentős szakaszának eseményeiről, 1968-ról. A Csemadok és a prágai tavasz (Pozsony, Madách-Posonium, 2004) című könyv ugyan nem tart igényt az akkori események magyar vonatkozásainak teljes megvilágítására, nem szisztematikus, hagyományos értelemben vett történelmi feldolgozás, hanem egyfajta dokumentumgyűjtemény, mégis fontos tanúságtétel. Szabó Rezső szemtanúként, az eseményekegyik jelentős közszereplőjeként tesz vallomást, és ezért természetszerűen csupánegyetlen, az általa ismert fontos fonalát fejti fel a történteknek. Kezdetnek azonbanez sem kevés, hiszen megtörte a csendet, és ez másokat is megszólalásra, kutatásra ösztönöz.
Mégse szeretném, ha most, amikor az 1968-as események további szereplőjeként magam is megszólalok, úgy tűnne fel, hogy saját szerepemet előtérbe szeretném helyezni, hiszen – amint Szabó Rezső könyvének bevezetője utal is rá – 1968nem tabutéma, de nem is divatos téma, politikailag nem előnyös, ha valaki reá hivatkozik, mivel a mai politika 1968-at nem tekinti előzményének. Ennek okainakboncolása messzire vezetne. Az okok közt mindenképpen ott a mi hibánk is. Elfeledtük, hogy 1968-ról nem beszélhettünk, nem írhattunk. Az emberek emlékezetéből sok minden kikopott, kihullott, az egyes események értelme megváltozott. Megszólalásom oka tehát rendkívül prózai: fel szeretném hívni a kutatók figyelmét a történéseknek egy másik, mindmáig homályban rejtőző vonulatára. Tudom, hogy mostennek az eddig elhallgatott eseménysornak csupán leltárszerű listáját adom, hiszenírásom már csak terjedelmi oknál fogva sem teszi lehetővé az elmélyült, mindenirányba kiterjedő fejtegetést. Ám ugyanakkor Szabó Rezső könyvének eddigi, sajtóban megjelent s általam ismert méltatói (Cselényi László, Kiss József) maguk is sürgetik az események átfogóbb feltárását. Minden bizonnyal nem csupán ők érzik ennek a hiányát, hanem mindazok, akik valamilyen módon megélték 1968 mozgalmaseseményeit, és ezért ma már tudják, hogy amint a jövőbe se csupán egyetlen út vezet, a múlt eseményei se voltak oly egyszínűek, mint ahogy azt egyetlen ember láthatta.
A múlt kutatói tudják, hogy minden történelmi esemény feltárása során a kezdetszálainak felderítése a legnehezebb. Mik voltak az indítékok, mikor, hol kezdődtekaz események? Ezek a legizgalmasabb kérdések. A szlovákiai magyarság háborúutáni életének kulcsfontosságú dátuma: 1948. Ami előtte történt, az még a háborúhoz tartozik. Mit hozott számunkra a „jégtörő február”? Nem csupán állampolgári jogaink visszaállítását, egyetlen napilapot, az Új Szót és a Csemadokot. Túlságosan leegyszerűsített az a kép, téves az a hit, hogy a Csemadok volt az egyetlen mesebeli babkaró, amelyre az újrasarjadó szlovákiai magyar élet felkapaszkodhatott.Voltak más kapaszkodók is. Erről különben Szabó Rezső könyvének egyik, most nyilvánosságra került dokumentuma is tanúskodik. Az úgynevezett Magyar Bizottság,amely a pártközpontban alakult, javasolja (243-244. p.), hogy a Csemadokon kívülmás szervezetek, illetve szerveződések is alakuljanak. Tények bizonyítják, hogy e javaslatok, bizonyos módosulással meg is valósultak.
így jött létre többek között az Ifjúsági Szövetség szlovákiai központjában a magyar osztály, amely a magyar falvak ifjúsági szervezeteit irányította. Hasonló tevékenység indult a nőszövetségben, sőt a szakszervezetekben is. Amikor e sorok írója 1950-ben Magyarországról hazatért, ahol több száz felvidéki diáktársával tanult(a második világháború után több száz felvidéki fiatal tanult Magyarországon, mivela Benes-dekrétumok alapján a magyar iskolákat bezárták. A diákok többsége a kétállam kormányának titkos megállapodását követően 1950 nyarán tért haza, és fontos szerepet játszott iskolarendszerünk megteremtésében, kulturális életünk kibontakozásában. Róluk eddig csupán a szépirodalmunk vallott.), az ifjúsági mozgalommagyar osztályán már pezsgő életre talált, amelybe maga is bekapcsolódott. A szervezői munkán kívül lapokat szerkesztettünk (Alkotó Ifjúság, Ifjúsági Szemle – ezutóbbi az Új Szó ifjúsági mellékleteként jelent meg), könyveket, műsorfüzeteket adtunk ki. Csupán megemlítem, hogy a Csemadok első folyóirata, a Fáklya (1951) egyévvel később, jelent meg, mint az Alkotó Ifjúság. Itt ismerkedtem meg Szűcs Bélával (ő Miskolcról tért haza), Szántó Györggyel, Zsilka Lászlóval, ide került későbbDobos László, Tolvaj Bertalan (mindketten Sárospatakon tanultak), Major Ágoston,Sziegl Ferenc, hogy csupán a legismertebbeket említsem. Főnökünk Száraz József,a spanyol polgárháború veteránja volt, akit később a Slánsky-per nyomán váltottak le. A Szűcs Béla szerkesztette Alkotó lfjúság\de vonzotta a fiatal tollforgatokat, akiksajátjuknak tekintették a lapot. Belőlük formálódott a Kezdő írók Köre, amely alapozójává vált a Szlovák írószövetséghez kapcsolódó Magyar írók Tagozatának.
Nagy előretörést jelentett számunkra az 1951-1952-es esztendő, amikor egymás után jelentek meg gyermek-, valamint ifjúsági lapjaink, a Pionírok Lapja (1951),a Kis Építő (1952), az Új Ifjúság (1952), ez utóbbinak én lettem a főszerkesztője.Ezt egészítette ki 1954-ben a Tudomány és Technika, amely már magasabb szellemi igényeket is kielégített, és amelyhez hasonló ifjúsági folyóirat Magyarországonsem létezett. Mindez csendes, szívós munka eredménye volt. A szlovák gyermek- ésifjúsági lapok struktúrájának mintájára sikerült megteremtenünk saját lapstruktúránkat. Jóformán a semmiből hoztunk létre egy olyan szellemi bázist, amelynek társadalmi, politikai jelentősége az elkövetkező években mindinkább felértékelődött.
Nem részletezem. Csupán jelezni kívántam, hogy 1948 után is valami olyasmijátszódott le a szlovákiai magyar fiatalok körében, mint Trianon után, amelyről olymegejtően írt Szvatkó Pál 1932-ben a Bata-cipős magyar ifjúság című esszéjében.Csakhogy mi ezekről az elődökről jóformán semmit sem tudtunk. A háborús évek,a kitelepítések, üldözések szörnyűségei szinte minden összekötő szálat eltéptekköztünk. Az a kevés, ami elődeinkről hozzánk Fábry Zoltán útján és Száraz Józsefközvetítésével eljutott, nagyon is „megszűrve”, balos Sarlós-hagyományként érkezett, s csupán pótszere lehetett szellemi építkezésünknek.
Mi is a saját lábunkra álltunk. Teljesen más körülmények között, mint az elődeink, szabadon próbáltunk lélegezni. Nem öltöttük magunkra a „bűnös nemzet” köpönyegét, melyet az idősebb nemzedék kényszerből még akkor is viselt. Mert nemminden változott meg azonnal a nemzetiségi politikában sem. Kezdetben példáulcsak káderezés után vették fel az embereket a Csemadokba.
Minket azonban a politika más hullámai vittek. Az ifjúsági mozgalom még a totalitárius rendszerekben is egy kissé külön világ. Nehezebb megzabolázni. Kötetlenebb, szabadabb. És mi éltünk ezekkel a lehetőségekkel. Más világot akartunk teremteni, mint amilyenben felnövekedtünk. Szüléink még a múlt sebeit gyógyítgatták,mi pedig már a kialakuló új rend korlátait bontogattuk. Ezt hozták számunkra, de aszlovák, cseh fiatal társaink számára is Sztálin, majd Gottwald halála után a hruscsovi „olvadás”, enyhülés évei, a múlt bűneinek, hibáinak feltárását, ostorozását islehetővé tevő közélet születésének új esélyei.
A szlovákiai magyar közélet térfele se volt független térség. Már a politikai perek idején tapasztaltuk, hogy a totalitárius rendszerekben nincsenek „szélcsendes”,békés politikai zugok. A különböző tisztogatások gőzhengere bizony a nemzetiségektérfelén is végiggördült. A Slánsky-per után „tették lapátra” főnökünket, Száraz Józsefet. Távozásával megszűnt az ifjúsági szervezet magyar osztálya. Ugyanekkor távolították el az Új Szóból az összes zsidó származású újságírót. Amikor pedig az úgynevezett burzsoá nacionalisták (Clementis, Husák, Novomesky) pere lezajlott, magyar térfélen is kutatni kezdtek a nacionalista jelenségek után. Ekkor merült fel ahírhedt „elkülönülési veszély” teóriája, amely később gazdag, változatos karriert futott be a nemzetiségi politikában.
Persze voltak saját magyar ügyeink is, és ezeknek szintén igyekeztek politikaiszínezetet adni (Major Sándor öngyilkossága, Pathó-ügy stb.). Ezek azonban különösebb visszhangot nem keltettek.
Amikor a „nemzeti elkülönülés” veszélyére hivatkozva megszüntették a CSISZmagyar osztályát, javasoltuk s el is értük, hogy az Ifjúsági Szövetség vezető szerveibe minden szinten válasszák be a magyar fiatalok képviselőit, a hivatásos dolgozók állományában pedig ott legyenek a magyarok is. így került a központ elnökségébe a frissen végzett tanár, Dobos László, a központ titkári székébe Major Ágoston,osztályvezetőnek Tolvaj Bertalan, a pionírok osztályára Göbő László, hogy csupán alegfontosabbakat említsem. így aztán, ahogy később kiderült, valójában ez is lépésvolt előre. Bekerültünk a szervezet döntéshozó szerveibe.
Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy Sztálin, majd Gottwald halála után viszonylag rövid időre az egykori szociáldemokrata párt vezetője, Antonín Zápotocky kerülthatalomra (1953-tól haláláig, 1957-ig köztársasági elnök volt). Abban az időben nálunk is történt egy s más, ami fellazította a szigorú diktatórikus rendet, amelynekaztán Antonín Novotny vetett véget. Az ostravai bányászok sztrájkja, a kelet-szlovákiai „parasztlázadás”, majd 1956 tavaszán a prágai és pozsonyi egyetemisták zendülése megmutatta, hogy az ország lakossága változásokat akar. Ám akkor még hiányoztak a kiérlelt reformelképzelések, a „hogyan tovább” víziói, és ez tette lehetővé, hogy Zápotocky halála után Novotny kerüljön hatalomra.
Mielőtt az 1956-os események ismertetésébe kezdenék, meg kell említenemkét olyan eseményt, amely a szlovákiai magyarság múltjának elévülhetetlen tényemarad. Időben oly közel a megfélemlítések szörnyű évéhez (1954), a Nagykaposmelletti magyar falvak lakói is csatlakoztak a szlovák, ukrán földművesek lázongásához, a zendülő pozsonyi egyetemisták közt pedig ott voltak a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának diákjai is.
Országos figyelmeztetés volt mindez a hatalom felé, de egy kicsit magyar figyelmeztetés is, hogy mi is vagyunk, mi is létezünk. Az igazi döbbenetet azonban a magyar forradalom eseményei keltették. Bennünk, szlovákiai magyarokban elsősorbana tehetetlenség döbbenetét. Azt, hogy itt élünk a szomszédban, s nem segíthetünk.Fábry Zoltán Nagyon fáj című írása a tanúnk erre. Mégsem tétlenkedtünk, mintahogy a hatalom sem tétlenkedett. Részleges katonai mozgósítást rendelt el,amelynek során a magyar nemzetiségű tartalékosokat óvatosságból nem hívták be.Ismét megbízhatatlanokká váltunk. A hatalom figyelő tekintete Dél-Szlovákiára szegeződött, az Ipoly mentén tankok sorakoztak.
És ekkor a politika furcsa színjátéka kezdődött. A Szlovák írószövetség MagyarTagozatát maga Bacílek, az SZLKP KB első titkára látogatta meg, hogy elmagyarázza nekünk, mi is történik „odaát”, s kifejezte segítő szándékát. Számunkra világossá vált: abban, hogy egyszerre oly fontosakká váltunk, jelentősen belejátszott, hogyakkor már az egész írószövetséget a politikai bizalmatlanság légköre vette körül, hiszen Csehszlovákiában is, akárcsak Magyarországon, a reformgondolatok legfőbbéltetői az írók lettek. A két ország írószövetségei közt tavasz óta intenzív kapcsolatok létesültek, s ebben bennünket, szlovákiai magyar írókat semmiképp nem nélkülözhettek. Felértékelődtek a magyar irodalomra, politikai életre vonatkozó ismereteink, s ily módon bensőséges baráti kapcsolatok szövődtek köztünk, valamint a szlovák irodalom jeles képviselői közt. Dobos László valóságos diplomáciai szolgálatotteljesített a két írószövetség között, amikor sikerült áthoznunk, és egy tátrai szanatóriumban elhelyeznünk az akkor már súlyos tüdőbeteg Simon István költőt.
Bármennyire is szívesen időznék 1956 izgalmas eseményeinél, sok vonatkozásában ma is feltáratlan történéseinél, most mégis 1956 következményeinek néhány fontos mozzanatára szeretnék rámutatni. Amint már említettem, a magyar forradalom nem csupán szimpátiát szült a szlovák kulturális és politikai elit bizonyosköreiben, hanem a gyanakvás ősi átkát is újraélesztette. Szétfoszlott az a háborúután keletkezett fölényes szlovák hiedelem, illúzió, hogy Magyarország és Csehszlovákia között a párizsi békeszerződés örök időkre mindent elrendezett. A forradalomalatt Budapesten történt egy s más, amire a Matica slovenská berkeiben, de másutt is, felkapták a fejüket, riadót fújtak, és kifejezték nemtetszésüket, hogy a politika túl sok kedvezményt nyújt az itteni magyaroknak. Elkezdődött iskoláink gyarapodásának fékezése, sajtónk, irodalmunk, kultúránk kibontakozásának akadályozása. Megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, lehetetlenné tették a lévai és losonci magyar középiskolai oktatás megszületését, az érsekújvári magyar gimnáziumönállósulását stb.
Ekkor azonban mi már nem csupán az ifjúsági mozgalomban, hanem az írószövetségben is előnyös pozíciókkal bírtunk. Sok tanult újságíróval, fontos sajtóorgánummal rendelkeztünk. De ami még ennél is fontosabb, 1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amely nemcsak az irodalom, hanem egész szellemi életünk orgánumává vált, s melynek élére Dobos Lászlót választottuk. A szerkesztőség ott volt azírószövetség épületében, ahol naponta találkozhattunk, hiszen a klubunk is ott működött, így aztán, szinte észrevétlenül, áttettük székhelyünket az írószövetségbe.
Számbelileg is erősödve innen indítottuk azt a közel tizenöt évig tartó politikaihadakozást, amelyet a Szlovák írószövetség Magyar Tagozatának vezetőiként vívtunk a szlovák állami- és pártszervek magyarellenes, diszkriminatív intézkedései ellen. Tiltakozások, beadványok, javaslatok tucatját fogalmaztuk meg, s ezek érvrendszere komoly felkészülést igényelt, a nemzetiségi politika elmélyült tanulmányozását követelte meg tőlünk. Minden beadványunkban kértük a személyes meghallgatásunkat is, amelyre külön fel kellett készülnünk, hiszen legtöbbször a pártközpontvezető személyiségeivel találkoztunk, akik a találkozóinkra magukkal hozták legfőbbtanácsadóikat. De nem csupán őket! Találtak mindig magyar támogatókat is, akik apárt, a közélet vagy a Csemadok különböző posztjain ültek.
Igazi csapatmunka volt velük a küzdelem, amely növelte együvé tartozásunk érzését. Az igazunkba vetett szilárd hit, az együttgondolkodás öröme, az egymásra találás nagyszerű élménye vezetett bennünket, s formált igazi közösséggé, de mostmár azt is leírhatom: új nemzedékké. Mert új nemzedék volt születőben a szlovákiai magyar közélet térfelén, amelynek olyan írók voltak a tagjai, mint Bábi Tibor, Dobos László, Gyurcsó István, Mács József, Turczel Lajos. Örülök, hogy magam is enagyszerű csapatba tartozhattam.
A beadványos „proszikálás” az akkori hatalom számára is elfogadható formájavolt az ellenkezésünknek, színre lépésünknek. Hogy milyen kérdésekkel zörgettünk?A teljes listát ma már képtelen lennék összeállítani. Valamennyi petíciónk ott lapul,porosodik a pártközpont egykori levéltárában. Saját, írószövetségbeli szövegeinksajnos 1970 után nyomtalanul eltűntek, amikor minket is kizártak az írószövetségből. Úgy emlékszem, a vitatott kérdések valamilyen módon mind kapcsolódtak azirodalomhoz. Ez adott Jogot” számunkra, hogy felemelhessük szavunkat, beleszólhassunk, véleményt nyilváníthassunk a felmerült kérdésekről. De hát létezik-e a nemzetiségi kérdésnek olyan vonatkozása, amely egyben ne lenne nyelvi, kulturáliskérdés is? Bizony, ilyen csak kevés akad. És mi éltünk a jogunkkal, hogy „angazsált” íróként beleszóljunk, tiltakozzunk, apelláljunk jóformán minden ügyben.
így történt ez rögtön 1956 nyarán, amikor újságjainkban megtiltották a MagyarRádió, később pedig a Magyar Televízió műsorának közlését; amikor elkészítették aforradalmi eseményekbe keveredett magyar írók feketelistáját; amikor önálló könyvkiadónkat, az 1953-ban megalakult Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót a SzlovákSzépirodalmi Könyvkiadóba, a későbbi Tatran Kiadóba olvasztották be; amikor anyanyelvű oktatás helyett kétnyelvű iskolai oktatást kívántak bevezetni; amikor bizonyos tantárgyakat (irodalom, történelem, honismeret, testnevelés) szlovák nyelvenakarták tanítani; amikor irodalomtörténet helyett irodalmi nevelést próbáltak bevezetni; amikor sajtónkban megtiltották a helységnevek magyar használatát stb.
Emlékszem, pártközpontbeli vitáink során bizony különös esetek is adódtak.Amikor az irodalom, történelem szlovák nyelvű oktatásáról volt szó, Jozef Lenárt első titkár fogadott bennünket, s mellette a „partvonal” erősítése érdekében többekközt ott ült Lőrincz Gyula, a Csemadok országos elnöke is. Már vagy két órája „nyúztuk” egymást, amikor Bábi Tibor türelmét veszítve, asztalhoz csapta az előtte heverő gyufásdobozt, s fel akart állni, hogy távozik. Mindenki megdöbbent. LegfőképpLenárt, akinek arcából kiszaladt a vér. S ekkor Lőrincz Gyula, hogy mentse a helyzetet, nagy hirtelen azzal hozakodott elő, hogy talán nem okos, ha az irodalommalakarjuk elkezdeni a kétnyelvű oktatás bevezetését. Inkább a reáltantárgyakkal kellene próbálkozni, hiszen azok a termelés szempontjából mégiscsak fontosabbak.
Lőrincz Gyula javaslata mindannyiunkat meglepett. Erre a fordulatra nem voltunkfelkészülve. Bábi is visszaereszkedett a székére, Lenárt pedig kapva kapott Lőrinczötletén, gyorsan befejezte tanácskozást. Bizonyára arra gondolt, hogy a magyar matematika- és fizikatanárok sose zavarják majd beadványaikkal a nyugalmát. Mi is ettől tartottunk, s félelmünk nem volt alaptalan. Lőrincz ötlete alapján jóformán azegész szlovákiai magyar tanoncképzést sikerült felszámolni.
A magyar helységnevek használatának betiltása során más ellenfelünk akadt.Dénes Ferenccel, az Új Szó főszerkesztőjével találtuk magunkat szemben. Az Új Ifjúságon és az Irodalmi Szemlén kívül valamennyi magyar lap vezetése megingott,olyan nagy volt a politikai nyomás, fenyegetőzés. A Szabad Földműves például szlovákul, de magyar transzkripcióval kezdte használni Dél-Szlovákia helységneveit. Amikor aztán a „nyelvrontás okán” mégis fogadtak bennünket a pártközpontban, kabaréba illő jelenet játszódott le. A morva származású első titkár, Karol Bacílek fogadott, akit a szlovákok sem igen kedveltek. Mellette ott feszített Dénes Ferenc. Ő védelmezte leghevesebben a „párt elképzeléseit, internacionalista szellemét”. Tetteezt oly heves elszántsággal, durván és ostobán, hogy maga Bacílek szólt rá, s ingerülten megkérdezte: „Mondd, Dénes elvtárs, amikor a kapitalizmus ellen harcoltunk, te a Kosické Munkásnak, avagy a Kassai Munkásnak voltál-e a szerkesztője?”Dénes Ferenc megszégyenülten elhallgatott, s mi tudtuk, hogy csatát nyertünk.
Nem szeretném, ha az eddig elmondottakból bárki arra következtetne, hogy a fiatal nemzedék kezdettől, 1948-tól szemben állt az idősebb nemzedékkel, politikairiválisa volt a Csemadoknak. Ez így nyilvánvalóan nem fedné a valóságot. Voltak persze helyzetek, főleg az első években, amikor a szlovák politika bizonyos körei maguk is szerették volna, ha az ifjúsági mozgalom magyar részlegei szembekerülnek a Csemadokkal, de akkor még a torzsalkodás ősi magyar átkának nem volt éltető talaja nálunk. Fájtak, sajogtak még a sebek, melyeket az előző években kaptunk,ezért az ilyen cselszövő szándékok nem sikerülhettek. Az igazat megvallva szólnikellene itt arról is, hogy a magyarüldözések nem múltak el nyomtalanul a párt „érdemdús magyar katonái” fölött sem. Mindegyikük sérült lélekben így vagy úgy, deennek feltárása nem képezi írásunk tárgyát.
Nem különültünk el természetellenes módon az előző nemzedék bonyolultabb világától s annak mindennapjaitól, de nem követtük vakon az ő ortodox munkásmozgalmi, marxista elképzeléseiket sem. Meghallottuk Fábry Zoltán, Janics Kálmánhangját is, s a magunk feje szerint próbáltunk gondolkodni, cselekedni. Emlékszem,amikor a Csemadok vezetői egy ravasz elképzelésnek engedve beleegyeztek abba,hogy hivatásos népművészeti együttesünket, a Népest beolvasszák a Lúcnicába, mia „saját hatáskörünkön belül”, az ifjúsági mozgalom részéről javasoltuk egy hivatásos népművészeti együttes megalakítását. Javaslatunkat elfogadták. Dobos Lászlóelnökségi tag hívott össze bennünket, hogy az örömhírt közölhesse, s a jóváhagyottegyüttesnek nevet adhassunk.
Ott ültünk Major Ágoston titkári szobájában, az együttes nevén gondolkoztunk, sakkor Tolvaj Bertalan, Ady költészetének nagy rajongója halkan, megindult hangonszavalni kezdte a költő versét: „Ifjú szivekben élek s mindig tovább, / Hiába törnekéletemre / Vén huncutok és gonosz ostobák, / Mert életem millió gyökerű.” Alighallgatott el, abban a pillanatban tudtuk, hogy az új együttesnek csupán egyetlennevet adhatunk: Ifjú Szívek!
Lehetetlen az ilyen pillanatokat elfelejteni, mert a gyakorlatban valahogy így folytaz a bizonyos csapatmunka, amelyet említettem. Ezért mondom, hogy nem rivalizálás, torzsalkodás volt az, ami köztünk és a Csemadok között a mindennapokban történt, hanem egyfajta kiegészítő tevékenység. így lettünk egy új munkastílus, „hangvétel” hordozói a szlovákiai magyar közéletben, miközben magunk is csupán a saját „hangunkat” kerestük. Éltünk egymás mellett, egymást kiegészítve az idősebbekkel, mint ahogy a társadalom más struktúrái is együtt éltek egymással, mintahogy formálódó iskolarendszerünk is együtt élt a maga intézményeivel (tankönyvkiadó, pedagógiai kutatóintézet, kerületi járási tanfelügyelőségek), népművelési intézményeinkés azok irányítói, könyvtárhálózatunk vezetői is együttműködtek velünkés egymással.
írtunk, végeztük a magunk dolgát, tudomásul véve, hogy a Csemadok nem alkalmas a magasabb szintű politikai koncepciók kidolgozására, nemzetiségi jövőképünkformálására, írói közösségünk pedig alkalmatlan a szlovákiai magyar társadalmiélet megszervezésére, a tömegek mozgósítására. Szükségünk volt egymásra.
És itt, ezen a ponton szükséges, hogy ismét visszapillantsunk a kezdetekre. Aszlovákiai magyarság 1948-ban csupán egyedeiben létezett, s megformálatlan tömegként volt tárgya a politikának. Mégpedig a tőle idegen politikának. Ez a „születés előtti állapot” azonban, amint már szóltam róla, a hatvanas évek elejére alapvetően megváltozott. E változások alapos és részletes elemzésére lenne szükség,beleértve a nem elhanyagolható nemzetközi változásokat, hogy a saját térfelünkeseményeit megérthessük. Most azonban erre aligha vállalkozhatok.
Csupán egyetlen körülményre hívom fel a figyelmet: a szlovákiai magyarság mégekkor se volt teljes értékű társadalmi közösség. Trianon óta szerkezetében jelentősen deformálódott, a második világháború után pedig további, alapvető sérüléseketszenvedett, ennek minden következményével. Igaz viszont, hogy tágabb értelembenebben az időben az egész csehszlovák társadalom is deformálódott, ám képességét az önálló életre nem veszítette el. A szlovákiai magyarságnak azonban ez a képessége, valljuk be őszintén, még nem alakult ki. Tömegében még mindig egyszínű,falusi, proletár társadalom volt a változás bíztató jeleivel. Legfőbb gyengesége, hogynem volt értelmisége. A régi megsemmisült, az új akkor formálódott, de nem természetes úton, szabadon, hanem ahogy az államszocializmus viszonyai engedték, igényei megkívánták. Viszont mindannyian tudtuk, hogy a 20. század Európájában nemmaradhatunk fenn értelmiség nélkül. Ma is csodálattal emlékszem azokra az időkre, amikor szűkös viszonyok között tömegével alakultak iskoláink, fiataljaink ezreilepték el az iskolapadokat. Mentek ismét Prágába, Brünnbe, Pozsonyba, Nyitrára,Kassára. Nem riadtak vissza, hogy nem tanulhatnak anyanyelvükön, vállalták az idegen, sokszor ellenséges közegben a hányatott életet. És amikor első klubjaikatmegalakították, az a félelmünk is eloszlott, hogy elfeledik, honnan jöttek, miféle feladatok várnak rájuk.
Akkoriban még magunk sem láttuk tisztán, mi is az igazi teendőnk. Segíteni akartunk a szlovákiai magyarságon: ez mozgatott. Az Új Ifjúság hasábjain folyó viták jelzik, milyen állapotok között kezdődött szellemi életünk kiteljesedése. Amikor az Irodalmi Szemle megjelent, lehetővé vált számunkra, hogy legalább a saját portánkon,az irodalomban rendet teremtsünk, s a szlovák, cseh irodalmi élet berkeiben új barátokat, támogatókat szerezzünk. Az írószövetség II. kongresszusán 1956-ban mégcsak életjelt adhattunk magunkról, hogy létezünk. A korán elhunyt Tóth Tibor szólaltfel a nevünkben, hiszen még csak néhányan voltunk tagjai a szövetségnek. Magamis újságíróként vettem részt ezen a politikailag igen zajos kongresszuson. 1963-bana III. kongresszuson viszont már teljes fegyverzetben vonultunk fel, s Dobos Lászlófelszólalása ma is fontos kordokumentum. Jelzi a változást, melyen időközben átmentünk. Kezdtünk együtt lélegezni a változást áhító egész csehszlovák társadalommal, mely a többi szocialista országhoz képest megkésve, csak akkor jutott el oda,hogy a sztálini diktatúra minden káros következményével leszámoljon. Mi is éreztük,kiáltanunk kell, fel kell hívnunk a figyelmet a megoldatlan problémákra. Jelezni kella cseh és szlovák reformerőknek, hogy támogatjuk törekvéseiket. Ezért Dobos nemcsupán az irodalmunkról beszélt, mint ahogy a cseh és szlovák írók sem csak az alkotás gondjait feszegették. A fő téma a személyi kultusz volt, s Dobos László enneknéhány szlovákiai magyar vonatkozását vetette fel. Köztük a legfontosabbat: kik voltak a háború utáni magyarüldözések valódi kitervelői, felelősei? Fontos kérdés voltez a számunkra, de a további együttélésünk szempontjából a szlovákok számára is,hiszen a legfőbb bűnösnek kikiáltott Husákot és Novomeskyt már rehabilitálták, dea szlovákiai magyarokat továbbra is abban a tévhitben tartották, hogy ők az okai aszerencsétlenségünknek.
Ennek a kérdésnek a felvetése azért volt húsbavágó, mert a börtönből szabadultjeles szlovák költő, Laco Novomesky már ott ült a kongresszuson, s az írók percekig tartó tapssal, állva köszöntötték, de Novotnyék politikailag még mindig nemrehabilitálták. Kiállásunk mellette nem csupán emberi, erkölcsi gesztus volt, de politikai jelzés is egy emberibb együttélés lehetséges újrakezdésére. Először a csehek eszméltek. A Dobos által felvetett „kölcsönösség” elve alapjánérdeklődésük Fábry Zoltán felé fordult. A németkérdésről írt esszéi felfedezéskénthatottak rájuk. Ennek eredménye később a Nase vlast Evropa című könyve. Képzeljük el, hogy 1967-ben egy szlovákiai magyar író Prágában, ezzel a címmel ad ki könyvet: Hazánk, Európa. A siker elkerülhetetlen.
Szlovák oldalról viszont most már nem csupán az írói társadalom figyelme terelődött ránk. A formálódó reformerők is úgy érezték, melléjük álltunk. Elfogadtakpartnerüknek, s ez alapvető változással kecsegtetett a szlovák-magyar viszony alakulásában. Mind több jelből éreztük, hogy a rehabilitált Husákék visszakerülése apolitikai életbe elkerülhetetlen. Őket segítette az a körülmény is, hogy a Novotnyékmereven a hruscsovi reformok ellen léptek fel, s így folytatódott Moszkva és Prágaegyfajta elhidegülése. Mindenki tudta, hogy ez az állapot hosszabb távon aligha tartható fenn. Valamilyen politikai váltás elkerülhetetlenné válik.
Lőrincz Gyuláék politikája továbbra is az ország konzervatív vezetőihez, a merevpártapparátushoz kötődött. Mi viszont szabad lelkek maradtunk. Nem csupán azeszünk, de a szívünk is a friss szellemiséget árasztó reformerekhez húzott. A szlovák reformerek tábora színes értelmiségi tömeg, akárcsak a cseh ellenzék. Nekünktovábbra is nagy gyengeségünk, hogy csapatunk egyszínű. Csupa nyugtalan lelkületű író, újságíró. Viszont szinte mindenhová eljutunk, mindenről értesülünk. Előnyünkaz is, hogy az egész Kelet-Közép-Európában, kezdve a Szovjetuniótól, mindenütt azírók járnak a változások élén, s velük bármikor kapcsolatot teremthetünk. Utazhatunk, beszerezhetünk külföldi szakirodalmat, s már megszoktuk, hogy kisebbségi létünkben afféle mindencsinálókká váltunk. így próbáljuk valamilyen módon pótolni ahiányzó szakembereinket, szakértelmiségünket.
Rajtunk és az egyre szaporodó pedagógusainkon kívül ugyanis, ahogy humorizálva mondogatni szoktuk, mindenfajta szakértelmiségből egy volt. Egy atomfizikus:Tölgyessy György; egy geográfus: Szabadi János; egy történész: Sas Andor; egy nyelvész: Mayer Imre; egy néprajzos: Ág Tibor; egy matematikus: Oláh Imre; egy sebész:Somogyi János; egy jogász: Szabó Rezső; egy agrármérnök: Németh Jenő; és végül,de nem utolsósorban a szlovákiai magyarság egyszemélyes politikai képviselője ésfestője: Lőrincz Gyula. Azért sorolom őket, mert rettenetesen gyenge az emlékezetünk, s ha más nem, legalább a nevük fennmaradjon.
Hasonló leltárt készíthetnénk nemzetiségi intézményeinkről is. Itt is az egykerendszer „hívei” voltunk: egy hivatásos színház (Komáromban), egy félhivatásosnépművészeti együttes (Ifjú Szívek), később pedig egyetlen félig hivatásos énekkar(Magyar Tanítók Énekkara), egy főiskolaféle (Nyitrán), egyetlen magyar egyetemi tanszék (Pozsonyban).
Azért sorolom fel mindezt, hogy a mai olvasó is megértse: ez volt minden szellemi tartalékunk, értelmiségi bázisunk, amikor a hatalmat ostromolni kezdtük. Csupán az iskolaügy és néhány szerkesztőség biztosított nagyobb létszámú magyar értelmiségnek stabil megélhetést. Aki a hivatalokban, állami intézményekben próbálta megvetni a lábát, csakis szlovák nyelven végezhette munkáját. Hasonulnia kellett környezetéhez, s ezáltal számunkra csakhamar elveszett. Kivételt ebben csakis a tisztán magyar környezet jelentett, s ez mindinkább a mezőgazdaságra korlátozódott. Miért emlékeztetek minderre? Mert nem elég csupán az eseményeket, történéseket sorolni. A háttér ad mindenre magyarázatot. A mi és a mások magyarázatárais, valamint arra, miért ilyen vagy olyan az akkori irodalmunk.
A sztálinizmus múlóban volt, de a levegőben szüntelenül ott lógott annak a lehetősége, hogy visszatér. A hruscsovi kor érezhetően kifulladt. A nagy béketeremtőhármasból (XXIII. János, Kennedy, Hruscsov) 1963 végére csupán Hruscsov maradt. Vele 1964-ben végeztek. Az ilyen időkben „az él jól, aki rejtőzködve él” – vallja a régi bölcsesség. Ám Kelet-Európa írói végleg megunták a hallgatást. Talán sejtik, ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzák a sztálini diktatúra visszatérését.Van ebben valami váteszi elszánás, küldetéstudat. Az Irodalmi Szemle néhány írásában, az Új Ifjúság irodalmi vitáiban nem véletlenül merül fel akkortájt ismételtena „híd-szerep” kérdése. Sőt Bábi Tibor és Gyurcsó István néhány költeménye is érzékelteti ezt a problematikát, az Irodalmi Szemle pedig cseh, szlovák, magyarországi írókat szólaltat meg erről az ismét aktuálissá vált kérdésről.
Leghatásosabban azonban az írókongresszusok éltették ezt a szellemet. Valamennyi rangos eseménynek számított, sok külföldi vendéggel, nagy nemzetközi odafigyeléssel. Az 1963-as csehszlovák írókongresszus is a világ érdeklődésének előterébe került. Az írók ennek tudatában mondottak ezt meg azt, vagyis elmondtakmindent, amit a világgal közölni akartak. Dobos László felszólalásában mi is ezt tettük, s ezért térek minduntalan vissza hozzá. Hittük, hogy nem csupán magunkról,hanem a szlovákiai magyarságról is hírt adunk a világnak. Úgy vélem, hogy ez hatásában a vártnál is jobban sikerült.
Rögtön a kongresszus után érzékeltük, hogy nemcsak a rendőrség, hanem a hivatalos hatalom más módon viszonyul hozzánk. Elfogadtak a szlovákiai magyarságegyfajta szószólóinak. A különböző beadványainkat követő tanácskozásainkon,egyezkedéseinken érzékeltük ezt először. Ahogy ők fogalmaztak: „továbbra is várjákjavító szándékú észrevételeinketjavaslatainkat.”
Ez bizonyos mértékig oldotta szorongásainkat, félelmünket, hogy bármikor bezárhatnak, lehetetlenné tehetik életünket. Biztatni ugyan nem kellett, de valójábanmindez serkentően hatott igyekezetünkre. Mondhatnánk, ez még a hruscsovi enyhülés eredménye. Valójában az is meg valami más is. A csehszlovák politika mint amásodik világháború egyik győztes országának politikája mindig is többet engedettmeg magának a „moszkvai kantár” lazításában, mint Berlin vagy Budapest. Már az1948-ban „öngyilkos” Jan Masaryk is valami olyasmiről álmodott, amikor kijelentette: „ha Csehszlovákiában győz is a kommunizmus, az sohasem lesz olyan, mint azorosz kommunizmus”. És ez a titkolt cseh vágy az ő halála után is érvényben maradt, így volt ez Novotny idején is, de negatív értelemben: az elnök bátor dacoskodása Moszkvával bizonyos cseh körökben szimpátiával párosult. De a cseh reformerők sem voltak különösebben elragadtatva a hruscsovi elképzelésektől. Ők másféle jövőről álmodtak.
Ebbe a megformálatlan jövőbe kellett beilleszteni a mi, ugyancsak kialakulatlanjövőképünket. Vagyis egyszerűen szólva: együtt kellett cselekednünk, csatlakoznunkkellett a szlovák és cseh reformerők törekvéseihez, hogy a mi érdekeink is érvényesülhessenek. Ez volt számunkra az egyetlen lehetséges út, ha úgy tetszik: korparancs. Úgy láttuk, ha most nem társulunk a reformerőkhöz, esélyt veszítünk. Elveszítjuk lehetőségünket, hogy beleszólhassunk Csehszlovákia jövendő arculatánakkialakításába, nemzetiségi jogaink kiteljesítésébe.
Ismétlem, mindez nem egy rezultatív elhatározása volt valamely összejövetelünknek, hanem lassan érlelődő csendes felismerés. Az a kor különben sem volt a rezolúciók kora. Inkább a csendes munka, a titokban készülő tervek ideje. A kommunista párt XII. kongresszusa (1962. december) tett ugyan néhány engedményt, delátványos áttörés a reformok irányába nem történt. Rehabilitálták a konstruált politikai perek áldozatait, akik életben maradtak, szabadlábra helyezték őket, de közülük a közéletbe senkit vissza nem engedtek. Vagyis tettek egy gesztust Moszkva felé, de a legfőbb hatalmi szervek érintetlenek maradtak.
Ebben a helyzetben a mi feladatunk is az erőgyűjtés, irodalmi életünk kiteljesítése, a kapcsolatteremtés volt. Hogy ez miként zajlott, nem szabad azt sem maiszemmel nézni. Mai szemmel írás és népszolgálat aligha összeegyeztethető fogalom. Taszítják egymást. Ötven évvel ezelőtt ennek a fordítottja volt az igaz. Ha csupán a születő irodalmunk első köteteinek címeit nézzük, már azok is árulkodóak:Magra vár a föld, Hajnali őrségen, Ez a te néped, Ifjú szívem szerelmével, Kell itt aszó, Mikor a néma beszélni kezd, Termő időben.
Soroljam tovább? Ez volt a költészetünk. Verskötetek címei. Nézzük a kevésbépatetikus, kevésbé lángoló szavú prózánkat: Az első ajándék, Márton elindul, Megbékélt emberek, Mint a szemünk fényét, Ártatlanok igazsága, Vég nélküli gyűlés,Fölszállott a köd, Piros virág, Égő föld. Színműveink még árulkodóbbak: Fény a faluban, Közös út, Ének a romok felett, Örök láng. Esszé és tanulmány: A gondolat igaza, A béke igaza, Hidak és árkok. Útirajz: Barangolás holnapországban.
Folytathatnám a következő évtized bemutatását is, de nem teszem. Ha beleolvasunk a könyvekbe, ott se találunk más képet. Akárcsak a korban, mindenütt ott avágyakozás egy jobb világ, emberségesebb élet után.
Mindez írói kitaláció lenne? Nem! Egy kor valódi arculata. Mondhatnánk: sematizmus, hamis okoskodás. De nem az. Korlenyomat.
Ha az irodalmi életünk hétköznapjait nézzük, azok sem nyújtanak más képet,mint amit az írások jelenítenek meg. A kor divatos rendezvényei, az olvasók által leginkább óhajtott társasági-irodalmi megnyilvánulások, az író-olvasó találkozók, irodalmi estek. Az írók, költők magányosan vagy csapatosan járják a falvainkat, hogy felvidítsák az embereket, gondolatot közvetítsenek, reményt hintsenek.
Ezeket a családias vagy tömegeket mozgató korabeli show-műsorokat a Csemadok szervezi szerződéses alapon az írószövetséggel. Akárcsak ma a rendezőirodáka koncerteket. És ne higgyük, hogy elvétve, csupán ünnepi alkalmakkor, jeles évfordulókon. Ezek nem „elit-összejövetelek”, hanem valóságos népünnepélyek, nagy tömegeket megmozgató társadalmi események, melyeken nem mindig az irodalom afőszereplő, hanem a társadalom, a falu, a város, a hétköznapok valós és valódiproblémái. Vagyis minden, ami az embereket izgatja, irritálja. Ami az újságokból hiányzik, amiről az újságok nem írhatnak vagy nem tudnak. Természetesen a nemzetiségi kérdés, a szlovák-magyar együttélés mindenkori problémái is. A szabadszájúság, a nyílt, világos beszéd mindinkább kötelező. Kezdetben az elharapott, fél szavak, a burkolt célzások tanítanak bennünket is a valóságra. A hatvanas évek közepére azonban a némaság görcse mindinkább feloldódik, a nyílt beszédre világos válaszokat kell adni.
Úgy éreztük, hogy értelmiség híján a feltett kérdésekre nekünk kell megadni aválaszokat. Ez persze jelentős feladatot rótt ránk, amelynek csupán részben tudtunkmegfelelni. Jelzi ezt, hogy már az Irodalmi Szemle megjelenésekor úgy számoltunk:ez a folyóirat nem csupán irodalmunk fóruma lesz, de egész szellemi életünk, azonbelül pedig a tudományos életünk kibontakozását fogja istápolni. Vagyis belső építkezéssel igyekeztünk magunkon segíteni. Ha ma valaki fellapozza a folyóirat első évfolyamait, szemébe ötlik, hogy ott bizony a népi tánckultúrától kezdve a népdalgyűjtésig (ezek voltak akkor a Csemadok jóvoltából a legpreferáltabb szellemi szükségleteink) sok mindenről indultak disputák. Az iskolai oktatás ügyes-bajos dolgai mellett szót váltottunk történelmi tudatunk sablonos, hézagos voltáról, az egyetemesmagyar, a cseh, a szlovák irodalomhoz, a világirodalmi folyamatokhoz való viszonyunkról, az iparosítás, a szövetkezeti gazdálkodás negatív-pozitív kihatásairól éspersze irodalmunk növekedésének kérdéseiről, a sematizmus, a provincializmus ártó jelenségeiről.
Hogy miként győztünk minderre odafigyelni? Fiatalok voltunk, felelősséget éreztünk a szlovákiai magyarság sorsának alakulásáért, kínzó, nyomorító szellemi, társadalmi lemaradásának megszüntetéséért. Nagy szavak? Ma már igen. De akkormég nem kopott meg igaz értelmük. Emberi tartást parancsoltak. És persze időközben kis csapatunk nemcsak folyóirattal erősödött, de létszámban is növekedett.1958-ban költészetünk emlékezetes eseménye a „Nyolcak” jelentkezése, 1963-banpedig a „Négyek” színrelépése. Nem csupán a költők serege sokasodik, de jelentkezik a drámaírásunk, a prózaírásunk pedig markáns egyéniségekkel erősödik.Ilyenkor mindig zavar, hogy írásom rövidsége folytán neveket alig említhetek.
Most azonban szabályt szegek. Irodalmunk kiteljesedésének árnyaltabb megjelenítése érdekében rászorulok egyfajta új névsorolvasásra. Ezt kívánja tőlem a történelmi hűség, hiszen mindazok, akikkel ezekben az években irodalmunk alkotó serege bővült, valamilyen módon tevékeny szereplői, támaszai voltak 1968 magyareseményeinek. így hát a történelmi igazság is úgy kívánja, hogy nevüket ebben azírásban is rögzítsük. És ha már szemlét tartunk, kezdjük az elején!
Az eredeti gárda 1954-ben bővült először. Ekkor jelent meg a Három fiatal költőcímű antológia Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János verseivel. Őket követtea legnépesebb szaporulat, amely szintén egy antológiával mutatkozott be (Fiatalszlovákiai magyar költők). A színre lépők gárdája is mutatós: Cselényi László, FecsóPál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád. Valamennyien az iskoláinkból sereglettek elő, és a pátyolgatójuk is tanárember, Turczel Lajos volt. Hozzájuk csatlakozott még ugyanabban az évben önálló kötetével Monoszlóy M. Dezső, Rácz Olivér, Zala József. Az őket követő „Négyed-antológiát 1966-ban (Szélkiáltó) Batta György, Bárczi István, Gál Sándor, Tóth Elemérverseivel már szintén egy felfigyeltető név, Koncsol László költő és kritikus szerkesztette.
Örvendetesen gyarapodott prózaíróink száma, s a termés műfajilag is színes, tematikájában az olvasók igényeihez igazodó. Duba Gyula, Dobos László, Mács József, Lehoczky Teréz, Lovicsek Béla, Petrőczi Bálint, Szőke József könyvei valódi közönségsikert aratnak.
Megszületik színműírásunk. Egri Viktor, Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Péterfi Gyula, Siposs Jenő darabjait nem csupán Komáromban játsszák, de a műkedvelő színjátszóink is szívesen fogadják.
A számvetés nem pontos. A pontos adatokat bibliográfiám megfelelő köteteibenbárki megtalálja (A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája. I-IV.köt.) Az eredmény így is imponáló. Alig több mint tíz év termése. És ehhez jönnekmég újságjaink, folyóirataink, melyek íróink, újságíróink, nyelvészeink megélhetésétbiztosítják.
Ez a frissen szerveződő, fiatal írótársadalom most már nem csupán írásai útjánlépett kapcsolatba a szlovákiai magyarok tömegeivel, hanem személyesen is. Az íróolvasó találkozókon testközelből volt alkalmuk egymással megismerkedni. És hogyez a személyes érintkezés nem szorítkozott csupán az ünnepi alkalmakra, nem feszes rend szerint történt, bizonyítja az író-olvasó találkozók sokasága. Az ötvenesévekről még nincsenek pontos kimutatások, de 1962-ben 251, 1963-ban 178,1964-ben 240, 1965-ben már 330 szerzői estet, író-olvasó találkozót tartottak aCsemadok alapszervezeteiben (Adalékok a Csemadok munkájához. Összeállította:Szabó Rezső. Bratislava, Csemadok Központi Bizottsága, 1966).
Ugyanakkor az irodalmi nevelőmunka más formái is közkedveltek lettek. Intenzívegyüttműködés létesült az alapszervezetek és a népkönyvtárak között, irodalmi körök létesültek, irodalmi színpadok alakultak, népszerűvé váltak a szavalóversenyek.Létrehozzák a Jókai Napokat, ifjúsági irodalmi klubok születnek, amelyek jótékonyan befolyásolják az ifjúsági mozgalom elmerevült struktúrájának lazulását, bomlását. Ugyanakkor a Hét újonnan létesült Fórum melléklete felmérést készített anépkönyvtárak magyar könyvállományáról, melynek hatására az állami szervek kénytelenek megemelni a magyar nyelvű könyvek vásárlási kvótáját.
Mindez elképzelhetetlen lenne az írók és a Csemadok aktív együttműködése nélkül, anélkül, hogy az írók ne lennének jelen a Csemadok mindennapi életében, irányításában. Valójában most ölt testet mindaz, amit a Csemadok eredeti címere jelképez (nyitott könyv égő fáklyával). Irodalmunk is így vált a világosság hordozójáváa szlovákiai magyar falvak, városok életében.
Végeredményben ebben az összefonódásban kezdődött mindaz, ami végül 1968hoz vezetett. De szorítkozzunk a tényekre, hiszen minden történés egyfajta folyamat. Tudjuk, hogy már a Csemadok megalakításában, életre hívásában is fontosszerepet játszottak íróink. Hosszú évekig Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla jeleníti meg a szlovákiai magyar irodalmat. A Csemadok központi vezetésében is ők reprezentálják. Illetve Fábry csupán közvetve, mert nem hagyja el Stószt.
Nincs is nagyon más írónk. Az Alkotó Ifjúság megjelenése után a lap főszerkesztőjét, Szűcs Bélát fogadják be a Csemadok legszűkebb központi vezetésbe, az elnökségbe. 1955-ig ő volt a fiatalok „hivatalos” képviselője. Ez úgy durván egybeesikVarga János főtitkári ténykedésével, a szövetkezetesítés és a legdurvább diktatúrakorával, amikor a Csemadokot is rengeteg vád, támadás éri a pártszervek részéről.1955-ben, az V. országos közgyűlésen engem, mint az Új Ifjúság főszerkesztőjét aCsemadok Központi Ellenőrző Bizottságának elnökévé választottak. Ugyanakkor azaddig vidéket járó szervezőtitkárt, Pathó Károlyt ültetik a vezető titkári székbe. Támasza a „vidék”, pontosabban a Csemadok tagságnak az a része, amely a szervezet megalakulásakor mást remélt, mint amit kapott, s a maga feje szerint egyfajta „magyar képviseletinek tekinti a Csemadokot. Ezt akarta a kommunista párt Varga János útján megtörni, de csődöt mondott, s most a közülünk választott embersegítségével akarja leszerelni. Más támaszuk ugyanis nem akadt. Túl szűk volt akkor az a réteg, amelyre a párt a szlovákiai magyarság körében támaszkodhatott.
Pathó sem cselekedhet maga és az „övéi” ellen, de a hatalom számára megfelelő kiutat sem találta meg, s 1956 zűrzavarában csődöt mondott. 1962-ig még beosztásában tartják, de a párt egyetlen biztos támasza továbbra is Lőrincz Gyula marad, aki alatt 1955-ben ugyancsak megmozgatták a talajt, mentesítették az Új Szószerkesztésétől, hogy „jobban odafigyelhessen a Csemadokra”, s más kiutat találjon. Ennek megfelelően 1958-ban beválasztják a párt legfőbb vezető szervébe, aCSKP Központi Bizottságába, s a háttérben szakmai bizottságot létesítenek a „magyarkérdés” megoldására, hogy a reformerők vitorlájából is kifoghassák a politikaiszelet.
Mindez persze további feltáró munkát igényel, mint ahogy annak a megvilágítása is, miként mondott csődöt az a „második Csemadok”, amelyet 1956-ban egyidőre Pathó Károly neve fémjelzett. Szabó Rezső könyvének dokumentumai ugyanissok mindent elárulnak a pártszervek nyugtalanságáról, de elfedik a valódi társadalmi hátteret. A politika szándékairól szólnak, amelyet akkor már nem csupán amoszkvai reformszellem szorított, de alulról a sorsával elégedetlen szlovákiai magyarok megbátorodása is.
Ebből a kelepcéből kell kiutat találnia Lőrincz Gyulának, aki persze tanult emberként maga is tudja, hogy az ortodox marxista elképzelések és a diktatórikus megoldások többé egymagukban nem segítenek.
Hol hát a kiút, meredt elé – s természetesen elénk is – a kérdés, bár valódi szándékainkat soha nem egyeztettük vele. Tudtunk egymásról, s feltételezem, hogyLőrincz Gyula a rendőrség jelentéseiből többet tudott a mi törekvéseinkről mint mia pártszervek valódi szándékairól. A nemzetiségi lét szűkös intézményrendszereegyfajta kooperációra kényszerített bennünket. Amint már mondtam: a Csemadoknem teljesíthette kulturális küldetését az írók támogatása nélkül. Terjesztette könyveinket, propagálta írásainkat, szervezte az írók találkozásait olvasóikkal. Mindezabban az időben hallatlanul fontos volt számunkra. így aztán az írók természetesnépszerűségük folytán szinte észrevétlenül „besétáltak” a Csemadok legfelsőbbszerveibe, valamint a szervezet 1956-ban megjelent lapjának, a Hétnek a szerkesztőségébe, amely egyfajta fészke, találkozóhelye lett íróinknak.
írásomban csupán sorolhatom e folyamat legfontosabb mozzanatait. A Hét után1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amelynek a főszerkesztőjét, Dobos Lászlót szinte automatikusan beválasztották a Csemadok KB Elnökségébe. Ez 1959-bena VII. országos közgyűlésen történt. A szervezet ekkor ünnepelte megalakulásánaktizedik évfordulóját. Óriási felhajtás és egyfajta fordulópont az 1956-os eseményekután. A politika ravaszul dicséri a szlovákiai magyarságot, mely a kritikus időkbenjól vizsgázott „csehszlovák hazafiság”-ból, s a szervezetet a Szocialista Munka Érdemrenddel tüntetik ki. Ugyanakkor a párt mindent elkövet annak érdekében, hogycsökkentse a Csemadok politikai szerepét, s a „fölösleges gyűlésezés” helyett inkább a kultúra terjesztésére, kiváltképp a szlovák, cseh, valamint a szovjet kultúramegismertetésére fordítsa figyelmét.
A közgyűlésre delegált pártküldöttséget Vasil Bil’ak, a bolsevik politika jellegzetes képviselője vezeti, aki ellen eperjesi kerületi pártbizottsági titkár korában, 1954ben „parasztlázadás” tört ki. Felszólalása a nemzetiségi politika rövid történelmi áttekintése után, nyílt üzenet: „Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért,mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden amiénk”. És amire külön figyelmeztet: „A szlovák nyelv ismerete nem jelenti egyszerűen csak a szlovák nyelv tanulását, hozzájárul ez a nemzetiségi kérdés következetes és teljes megoldásához” (A Csemadok 25 éve. Összeállította: Varga János.Bratislava, Madách Kiadó, 1974, 86-88. p.).
íme, a jövendő kibontakozó képe egy vesztes magyarországi forradalom után, a„jól viselkedő” nemzeti kisebbség számára: a „teljes és következetes” asszimiláció! Azt már el se merem képzelni, mit kaptunk volna, ha a kritikus időkben magunkis „rendetlenkedünk”.
Nézem a közgyűlés képeit. Szegény, korán elhunyt Prandl Sándor felvételei. Milyen beszédesek! Együtt még a „régi gárda”. Ott szoronganak Bil’ak elvtárs körül.Sok mindent elmondhatnánk a múltjukról s a könyvről is, amely e fotókat nem minden szándék nélkül 1974-ben, a Csemadok 25. évfordulóján közölte. A könyv összeállítója az a Varga János, aki miután 1968-at követően levezényelte a Csemadok„megtisztítását”, 1974-ben már a Hét főszerkesztője. Könyvének arcképcsarnokában nagy szeretettel részesítette előnyben azokat a személyeket, akik hite szerintaz „ő vonalá”-t segítették. Ezt teszi a szervezet munkáját értékelő írásokban is.
De ez már egy későbbi, másik kor története.
Visszatérve a VII. országos közgyűlés történéseihez, világosan látszik: Lőrinczéknek (és a pártnak) az a szándéka, hogy leszerelje az alulról jövő ellenkezés lehetőségeit. Bennünket, fiatalokat akkor még kevésbé tartanak veszedelmesnek, s ígyDobos Lászlón kívül, más-más aspektusoktól vezérelve, Tolvaj Bertalant és MajorÁgostont is beválasztják a központi vezetésbe. Tolvaj Bertalan ekkor már a Bodrogköz legnagyobb iskolájának, a királyhelmeci gimnáziumnak a nagy tekintélyű igazgatója, Major Ágoston pedig az ifjúsági mozgalom párthű vezetőinek egyike, aki koránál fogva jobban illik a Csemadok KB egyik titkári székébe.
Ezekkel a változtatásokkal valójában csupán elkezdődött a Csemadok 1956-otkövető megreformálása, s a szlovákiai magyarság következetes beillesztése a csehszlovák állam társadalmi, politikai rendszerébe. A döntő lépést az 1960-as területi,közigazgatási reform során hajtották végre. E fontos kérdéssel már az egyik, 1994ben megjelent írásomban részletesen is foglalkoztam (Szőke József: Vármegyék,nagymegyék, kerületek, körzetek. Vasárnap, 1994. március 13., 11. sz., 5. p. Mostcsupán a nemzetiségi politikára gyakorolt néhány következményét, illetve azok néhány vonatkozását említem.
Amire 1918 után sem Masaryk, sem Benes nem merte rászánni magát, aztAntonín Novotny mérhetetlen centralizáló őrületében, gondolkodás nélkül megtette.Egységesítette a két országrész, Csehország és Szlovákia más-más történelmi körülmények közt kialakult közigazgatásának területi elrendezését. Szlovákiában ezazt jelentette, hogy megszűntek az egykori megyerendszerre épülő kerületek és aközigazgatást megkönnyítő kis járások. Szlovákiát három, észak-dél irányban kettémetszett kerületre tagolta, s megyényi nagyságú járásokra osztotta.
Ez a reform nem csupán a szlovákiai magyarokat érintette érzékenyen, hanem aszlovákokat is. A területi átszervezés olyan nagy megyei rangú, történelmi városokat tett jelentéktelen járási székhelyekké, mint Nagyszombat, Nyitra, Trencsén,Zsolna, Eperjes, amelyek mindig is fontos kulturális centrumai voltak a szlovákságnak, s jelentős értelmiségi, polgári réteggel, hivatalnoki gárdával rendelkeztek. Másbüszke, szlovák nemzeti öntudatot hordozó városok pedig, mint például Rózsahegy,Turócszentmárton, Lőcse úgy érezték, jelentéktelen vidéki városkává degradáltákőket.
Novotny azonban nem csupán ezeknek a városoknak a szlovák polgárságát alázta meg, de a Szlovák Nemzeti Tanács jogkörének megnyirbálásával az egész szlovák nemzetet maga ellen fordította. Ugyanakkor intézkedett, hogy a szlovák államihivatalnokok, funkcionáriusok egy része települjön Prágába, s ott próbálja érvényesíteni, védelmezni nemzetének érdekeit. így aztán a három kerületre tagolt Szlovákia fölött Pozsony úgy festett, mint gomblyukban a bokréta. Elvesztette központi, fővárosi szerepét.
Mindezt azért említem, mert véleményem szerint ezek a súlyos politikai baklövések döntően hozzájárultak 1968-ban Dubcekék „lázadásához”.
A szlovák sérelmekhez hasonlóan a magyar lakosságnak is fájdalmas következményeket kellett elszenvednie. Alig múlott el tíz év a jogfosztottság után, alig alakult ki a lakosság számára is elfogadható közigazgatás, amely a magyar nyelv használatának is teret engedett, jött a korai fagy és dér. Tizennégy, szinte tiszta magyarlakosságú járást szüntetnek meg, s vele tizennégy magyar városkában akasztjákmeg a reménykeltő fejlődést, a polgárosodást, a színvonalasabb magyar társadalmi, szellemi kibontakozást, hiszen ezek többé nem járási székhelyek. Somorja,Szene, Vágsellye, Nagymegyer, Ógyalla, Párkány, Zseliz, Ipolyság, Fülek, Feled,Tornaija, Szepsi, Királyhelmec, Nagykapos ismét jelentéktelen vidéki településséváltozott. Ezek voltak azok a városkák, ahol a kialakuló hivatalnoki réteg, iparosokés kereskedők rétege a korabeli pártdokumentumok szerint újragerjesztette a magyar nacionalizmust, a kispolgári szellemet, a népszínművek és operettek illuzórikusmagyar világát (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony,Kalligram, 2004, 275-303. p.).
A területi átszervezés a Csemadokot közvetlenül is hátrányosan érintette. Megszűnt országos szervezet lenni. Feloszlatták csehországi szerveit és szervezeteit.Karlové Varyban, Décínben megszűntek a járási titkárságok, az alapszervezetek tagjait szélnek eresztették. A csehországi magyarokat nyíltan az asszimiláció prédájává tették. Szlovákiában megszűntek a kerületi titkárságok, megszűntek azok a titkárságok is, ahol a járásokat likvidálták. Ezzel jelentősen csökkentették a Csemadok fizetett dolgozóinak számát. Intézkedések történtek arra is, hogy a népművelésés a kulturális szervezőmunka, a szakmai irányítás hivatásos állami intézményekhatáskörébe kerüljön. (A Népművelési Intézet, Népművészeti Intézet megalakulása.) A könyvtárak irányítása is ekkor került a Matica slovenskához, a Csemadok lemond saját könyvtárhálózatának megszervezéséről. Az akkori közlekedési viszonyokmiatt a helyi csoportok távolra kerültek irányító szerveiktől: megkezdődött a Csemadok egyfajta bürokratizálódása.
Mindez az állami hivatalok esetében is lejátszódott. A hivatalok távol kerültek amagyar lakosságtól, ahol a tisztviselőknek már nem kellett magyarul is tudniuk. Helyettük az ügyfeleknek kellett szlovákul megtanulniuk, ha a hivatalos dolgaikat el kívánták intézni. Vagyis – ahogy Vasil Bil’ak a Csemadok VII. országos közgyűlésén jelezte – Novotnyék valahogy így képzelték el a magyarkérdés „következetes és teljes” megoldását, Szlovákia végleges bekebelezését. A területi átszervezéssel egyidőben ugyanis új alkotmány készült, amely jelentősen megnyirbálta a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint az alsóbb közigazgatási szervek döntési, intézkedési jogkörét.
A hátrányos intézkedések Szlovákia minden lakosában, magyarban, szlovákbanellenkezést váltottak ki. Mégis évekig tartó politikai csend következett. Ebben a viszonylagos csendben tartotta a Csemadok 1962-ben a VIII. országos közgyűlését.Maga a közgyűlés is viszonylag békés hangulatban tanácskozott. Jóváhagyta a területi átszervezés következtében átalakított szervezeti szabályzatot, s további fontoslépést tett előre a vezetés fiatalítása terén. A területi átszervezés következtébenmegszűnt kerületi és járási vezetőségekből csak a már bevált káderek jutottak bea szűkebbé vált járási vezetőségekbe s a fizetett apparátusba. A központi vezetésben most már az írók mellett a pedagógusok és a szakértelmiségiek létszáma is jelentősen nőtt. Szabó Rezső személyében értelmiségi lett a szervezet vezető titkára, az elnökségbe akkor választották be Vadkerty Katalint, Tolvaj Bertalant, Nyári Ferencet, Pintér Ferencet, akik valamennyien a szakszerűbb, színvonalasabb irányítás,a szervezet megújításának hívei voltak, erősítvén törekvéseink esélyeit.
Ezekkel a változtatásokkal végeredményben folytatódott az a pozitív folyamat,amely a VII. országos közgyűlésen kezdődött a szervezet életében, s lényegében alkalmassá tették a Csemadokot arra a társadalmi erőkoncentrációra, amely végül isaz 1968-as reformokat készítette elő. Hogy a párt politikai szervei miként viszonyultak a Csemadokon belüli folyamatokhoz, azt csupán egy mélyebb vizsgálódás mutathatná ki. Tény, hogy szemmel tartották az ott folyó történéseket, hiszen akkormár létezett az a „szakmai” bizottság, amely Szlovákia nemzetiségi viszonyait vizsgálta, s amely később Juraj Zvara könyvének megjelenéséhez vezetett. A bizalmiember továbbra is Lőrincz Gyula, akit akkor tüntettek ki Munkaérdemrenddel, s választottak meg Losonc és Fülek nemzetgyűlési képviselőjének.
A Novotny által meghirdetett fejlett szocialista társadalom zavartalan építésenem tart sokáig. Az a titkolt politikai küzdelem, amely a csehek és a szlovákok között rögtön a területi átszervezés után elkezdődött, végül is felszínre tört. A küzdelem fontos szereplőjét, Alexander Dubceket 1963-ban az SZLKP KB vezető titkárává választották. Lehetett ebben a fordulatban egyfajta orosz ravaszság is, hiszenDubcek a Szovjetunióban nevelkedett, élvezte az oroszok bizalmát, s ez bátorságotadott neki a szlovák ügyek elszántabb védelmezésére, a Novotny elleni fellépésre,aki viszont már régen szálka volt Moszkva és a hruscsovi politika szemében.
Mindez lökést adott az események felgyorsulásának. Megbomlott a Gottwald halála után érintetlenül maradt sztálinista pártvezetés egysége. A „sérülés” súlyosságát növelte, hogy a cseh-szlovák együttműködésre hat leginkább negatívan. KarolBacílek és Pavol Dávid távozásával, Dubcek megválasztásával ugyanis a szlovákpártközpont valóságos új politikai góccá alakul, amely mindinkább kimutatja Novotny-ellenes arculatát. Dubcek vonalát erősítette a „Baía-növendék” Jozef Lenárt is,akit az ország miniszterelnökévé választottak, s aki meghirdette a gazdasági reformot.
Ebben az új felállásban Novotny már nem állhatott ellen annak a politikai nyomásnak, hogy végül Csehszlovákiában is felülvizsgálják a koncepciós politikai pereket. Novotny számára ez a legkínosabb ügy, hiszen az uralma alatt további tizenegyembert végeztek ki koholt vádak alapján, másokat pedig hosszú évekre bebörtönöztek. Közéjük tartoztak az úgynevezett „szlovák burzsoá nacionalisták”, Husák,Novomesky, Holdos. A halott Slánsky és Clementis rehabilitálása erkölcsi megsemmisülés, ami egy Novotny típusú politikust nem nagyon zavart, hiszen ők mindentettükre találnak megfelelő indokot. Az élő Husák és Novomesky azonban a szlovákok szemében valóságos nemzeti hős. Rehabilitálásuk kész politikai veszedelem.
Novotny tehát a felemás megoldást választja. Husákot és Novomeskyt csupánjogilag rehabilitálják, elejtik a nacionalizmus vádját, és szabadlábra helyezik őket,de a politikai rehabilitálás elmarad. Nem kapják vissza párttagságukat, valamint aközéletben betöltött tisztségeiket.
Ez Szlovákiában a területi átszervezés után további felzúdulást eredményez. Főleg értelmiségi körökben (írószövetség, Szlovák Tudományos Akadémia, egyetemioktatók, diákság) hevesen vitatják a döntés helyességét. A tanácskozásokraHusákot, Novomeskyt is meghívják, s így valójában Novotny szándéka ellenére azonnal bekapcsolódnak a felpezsdült politikai életbe.
Hasonló zajlás indul a szlovákiai magyar közéletben, bár sokkal szerényebb körülmények között. Eddig ugyanis a hivatalos pártpropaganda évekig azt sulykolta aszlovákiai magyarságba, hogy az egész háború utáni kálváriánkért, kitelepítésünkért, deportálásunkért, a bennünket ért jogtalanságokért egyedül Clemetis, Husákés Novomesky a felelős. Most azonban hivatalosan is elismerték, hogy nem ez ateljes igazság. A teljes igazságról azonban továbbra is hallgattak.
Az Új Szó hasábjain ekkor jelenik meg Dobos László nagy hatású írása, amelynek már a címe is figyelmet keltő: „…hogy ne legyenek sötét sarkak” (Új Szó, 1963.május 4., 4. p.). Az írás nyilvános sajtóvitát indítványoz a szlovákiai magyarok háború utáni üldöztetéséről és a valódi vétkesek megnevezéséről. A vitát Dénes Ferenc,a lap főszerkesztője önkényesen leállítja, és Dobos László vádjait visszautasítja. Ezután hangzik el az író emlékezetes felszólalása az írószövetség III. kongresszusán,de erről már az írásom irodalmi életünk kibontakozásáról szóló részében részletesen szóltam. Most csupán azzal egészítem ki az ott elmondottakat, hogy DobosLászló fellépése bizonyos értelemben Lőrincz Gyulát is kedvezően érintette, hiszenDénes Ferenc akkor már egyfajta konzervatív politikai riválisának számított. Feltehetően Lőrincz azt sem felejtette el, ahogy 1955-ben az Új Szó éléről eltávolították, sDénes Ferencet a helyére ültették. Ezek azonban már olyan részletkérdések, amelyek akkor a zárt pártvilágban nagyjelentőséggel bírtak, de a mai olvasót aligha érdekelhetik. Mégis szükségesnek tartom, hogy olvasóim az ilyen részletkérdésekrőlis tudjanak, hiszen ezeknek a szerepe bizonyos helyzetekben döntő módon befolyásolhatják a történések további alakulását.
És ha már szóba kerültek a személyes kapcsolatok, itt kell megemlítenem, hogyLőrincz Gyula mestere volt e kapcsolatok építgetésének, gyümölcsöztetésének. ACsemadok „hőskoráéban, 1956 előtt kitűnő, már-már baráti kapcsolatot ápolt Viliam Sirokyval, azaz „Széles” elvtárssal, akivel mindig magyarul beszélgetett, majdkésőbb „Joskó”-val, azaz Jozef Lenárttal. Ezeket a kapcsolatait intimebb beszélgetései során mindig felemlegette, s ha a Csemadokban vagy a magyar ügyek intézéseben valamilyen probléma támadt, az ő segítségükkel intézkedett. Valljuk be, mindig sikeresen. Tanult ember volt, megjárta Párizst, mindenfajta társaságban ügyesen mozgott. Mint neves festőművész egyfajta aurával rendelkezett, akinek nemokozott különösebb gondot a tőle legtöbbször műveletlenebb, darabosabb pártfunkcionáriusok „megdolgozása”, befolyásolása, kezelése. Habár nem tudott tökéletesen szlovákul, kommunista múltjának nimbusza, melyet soha nem felejtett el valamilyen módon felemlegetni, ezt a „gyöngéjé”-t sikeresen feledtette. Gondoskodottarról is, hogy a „felsőbb összeköttetései”-ről az alsóbb beosztású pártfunkcionáriusok minden esetben tudjanak, hiszen ez egyfajta védettséget biztosított számára.
Vonatkozott ez a Csemadokon belüli kapcsolataira is, ahol jóformán két évtizeden át nem akadt ellenfele, riválisa. Ebből a helyzetéből következően csupán kivételes körülmények között támadhatott olyan állapot, amely a maga komikus jellegével mindennél jobban rávilágít az akkori viszonyokra.
Történt, hogy a Csemadok IX. országos közgyűlésén nagyon kiéleződött a vita,amelyben felszólalt Koczka István, a Népművelés című lap főszerkesztője, aki a „súlyosodó hibák”-ért a Csemadok vezetőit okolta. Felszólalását a közgyűlés hatalmastapssal jutalmazta, s ettől Lőrincznek arcába szökött a vér. Szót kért, s rendkívüldurva hangon visszautasította Koczka István támadását, mondván: „Márpedig aCsemadok létét nem tesszük »kockára«! Vagyis a Csemadokot nem bízzuk KoczkaIstván vezetésére”.
Kijelentésére a pozsonyi Művelődési és Pihenőpark nagytermében zúgás, kiabálás támadt, mire Gacsó István rimaszombati küldött a székére pattant, és az egészhatalmas termet betöltő hangon elordította magát: „Le a királyokkal!”
Lőrincz halálsápadt arccal, megszégyenülve ballagott vissza a helyére, a közönség pedig tombolt, fütyült jókedvében.
A válasz természetesen nem maradt el. Sem Koczka Istvánt, sem Gacsó Istvánttöbbé nem hívták a Csemadok gyűléseire.
Mi, fiatalok úgy-ahogy kezdettől fogva tisztában voltunk a Csemadokon belüli viszonyokkal, s ennek megfelelően kezdeményeztünk, cselekedtünk, hogy céljainkatelérjük. Persze nagy, jövőbe mutató célokról akkor még nem lehetett szó. A szlovákiai magyarság életkörülményeit próbáltuk javítani, nemzedékünk boldogulását segíteni. Mivel a Csemadok központi vezetésében, legfőképp persze az elnökségbena hatvanas évek elejétől jelentős pozíciókkal rendelkeztünk, csakhamar rájöttünk,hogy sokkal egyszerűbb és hatásosabb, ha írószövetségi beadványok helyett a Csemadok platformján próbálunk érvényt szerezni javaslatainknak. Ez persze nem aztjelentette, hogy az írószövetségbeli lehetőségeinkről lemondtunk. Ott is végeztük amagunk dolgát: a szlovák és cseh kapcsolataink ápolását és bővítését, s igyekeztünk megismerni a szlovák és cseh értelmiség reformtörekvését.
Dubcek személye a szlovák politika élén, valamint Husákék kiszabadulása és rehabilitálása felbátorította a szlovák nemzeti törekvéseket. Olyan politikai szelepeknyíltak meg, amelyek addig csupán elzárva léteztek, vagy azt se tudtuk, hogy léteznek. Miközben a harmadik ötéves terv teljesítése meghiúsult, s a közellátásban iszavarok támadtak (húshiány), az SZLKP KB olyan kérdések megvitatását tűzte napirendjére, mint a szlovák nemzeti felkelés átértékelése, a Matica slovenská évfordulójának megünneplése, a politikai közhangulat helyzetének megvitatása, a személyikultusz következményeinek teljes feltárása. Mindez jelezte, hogy Pozsony és Prága között egyfajta politikai kötélhúzás kezdődött, amely egy időre a reformerők egyesülését is megzavarta. Nem lehetett pontosan tudni, ki kivel, ki ellen, miért, mi módon, hogyan szövetkezzék vagy harcoljon. Husák egyéni akcióba kezd, Dubcekéknem társulnak vele, az írók magukra maradnak, csehek és szlovákok közt bizalmatlanság támad. Amikor Gosiorovskyék kidolgozzák elképzeléseiket az ország föderatív átszervezéséről, s azt propagálni kezdik, kizárják őket a pártból.
A tervezet persze a mi fantáziánkat is megmozgatta. Ám amikor elolvastuk, meglepődve láttuk, hogy az a nemzetiségeket, köztük a magyarokat, szinte meg sememlíti. Ez nyugtalanná tett bennünket. Kapcsolatba léptünk a tervezet kidolgozóival,s azoktól azt a magyarázatot kaptuk, hogy először a szlovák-cseh viszonyt kell rendezni, a nemzeti kisebbségek problémáit majd az önállósult nemzeti szervek rendezik. Ebből a magyarázatból visszaköszönt Andrej Hlinka 1925-ös elképzelése: nemösszekapcsolni a nemzeti kisebbségek ügyének rendezését a két nemzet viszonyának rendezésével.
Ami ebben a szlovák elképzelésben akkor legfőképp zavart bennünket, az az egyidejűség hiánya, a kedvező alkalom elmulasztásának lehetősége volt. Félő voltugyanis, hogy ha a kedvező politikai alkalmat elmulasztjuk, soha többé nem lesz lehetőségünk a nemzeti kisebbségek jogállásának alkotmányos rendezésére. De ez aszlovák elképzelés másra is figyelmeztetett. Nevezetesen arra, hogy bizonyos köröknem kívánnak a szlovákiai magyarok helyzetén változtatni. Ezt a gyanúnkat erősítette Juraj Zvara könyvének magyar nyelvű kiadása (Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965), amelyhez Lőrincz Gyula írtelőszót.
Nem áll szándékomban, hogy a könyv ortodox, dogmatikus szellemiségű tartalmát értékeljem. Csupán arra a körülményre szeretném ismételten felhívni a figyelmet, amiről már szólottam, hogy 1956 után a magyarkérdés „szakszerűbb” kezelése érdekében a pártszervek egy speciális bizottságot hoztak létre, amelynek tudomáson szerint Juraj Zvara is tagja lett. Könyve e bizottság munkájának terméke. Tartalma árulkodóan hasonlít annak a „bizalmas” párthatározatnak a tartalmára, amelyet az SZLKP 1959-ben hagyott jóvá, de soha nem hozott nyilvánosságra (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony, Kalligram, 2004, 280-305. p.),s amely egyértelműen jelezte, hogy a „magyarkérdés”-t a szlovák párt- és államiszervek a saját hatáskörükbe kívánják vonni.
A nemzeti érdek ekkortájt ismét domináns érdekké válik a politikában. A politikai táborok is ennek megfelelően szerveződnek, s ez egy időre összekuszálja a reformerők törekvéseit. Megkezdődik az egymásra mutogatás. Ki, kire és mennyit fizet rá, csehek a szlovákokra, szlovákok a csehekre. Novotny az évfordulón nem fogadja el a Matica slovenská ajándékát, ezzel „vérig sérti az egész szlovák nemzetet”, csallóközi kőrútján nem fog kezet az arató kombájnossal, ezzel viszont a magyarokat sérti meg. A sajtót szigorúan ellenőrzik, de mindez valamilyen módon mégis kiszivárog. A közellátás zavarai miatt is feszült a helyzet, de még nem robbanó.A Szovjetunióban eltávolítják a hatalom éléről Hruscsovot, s ez mindenkit óvatosságra int.
A nemzeti jövedelem igazságos elosztásának kérdése természetesen minket isfoglalkoztatott. Szerettük volna pontosan tudni, mennyit költenek a nemzetiségi kultúrák támogatására, s ezen belül a magyar kultúrára. Az adatok megszerzése azonban nem volt egyszerű, hiszen abban az időben minden ilyen adat „államtitok”-nakminősült. Egy kis újságírói rafinériával azonban minden titkot ki lehetett szaglászni,s a titkok megszellőztetése, publikálása sem okozott különösebb gondot.
Az író-olvasó találkozókat járva sok helyen panaszkodtak, hogy kevés a magyarkönyv. Ezt az írószövetségben is megvitattuk, kiutat kerestünk. így támadhatottGyurcsó István és Mács József fejében az az ötlet, hogy egyfajta szociográfiai felmérést kellene végezni a magyar falvak és városok könyvtáraiban a könyvállományról. A felmérést a Hét folyóirat Fórum című melléklete végezte, melyet akkor márMács József szerkesztett, s Gyurcsoval együtt az írószövetség vezetőségének is tagjai voltak.
A felmérés során csakhamar kiderült, hogy az egyes települések lakosságánaknemzetiségi összetétele és a könyvállomány aránya nagyon eltérő. Kevés a magyarkönyv. Csupán egyetlen példát említek. Gután 8892 magyar és 1516 szlovák lakosélt, viszont a könyvtárban pontosan fordítva, 7500 szlovák és 3100 magyar könyvvolt. Ötven községben végezték el a felmérést, s mindenütt hasonló volt a helyzet.Az okok után kutatva csakhamar kiderült, hogy a könyvtárakat felügyelő államiszerv, a Matica slovenská, amely a könyvtárakat igazgatta, rosszul állapítja meg azegy főre eső vásárlási kvótákat. Magasabb összegeket biztosít a szlovák könyvekvásárlására, mint a magyar könyvekére.
Ezután más ügyekben is vizsgálódni kezdtünk, s csakhamar rájöttünk, hogy anemzeti jövedelem arányos és igazságos elosztása körül enyhén szólva nincs minden rendben. (Csupán megjegyzem, hogy ez a felmérés okozta az első komolyabbkonfliktust a Csemadok és a Matica slovenská között.) Amikor azonban a nemzetijövedelem elosztásának mélyére akartunk hatolni, s meg akartuk tudni, mennyit iskölt államunk a magyar lakosságra, rá kellett döbbennünk, hogy az állami irányításnak az akkori rendszere erre a kérdésre nem képes pontos feleletet adni. Akárcsaka cseh-szlovák vonatkozásaiban, a nemzetiségek vonatkozásában is rendkívül bizonytalanok, ködösek voltak a válaszok. Vagyis az állami irányítás teljes átalakításaszükséges ahhoz, hogy a nemzeti egymásra mutogatás, gyanúsítgatás megszűnjön,s az igazságtalanságok eltűnjenek. A szlovákok ezt az átalakítást nevezték az ország föderálásának, nemzetük számára egyedül üdvös megoldásnak, s ezzel nekünk is feladták a „lecké”-t, hogy e tervükhöz harmonikusan igazodó átszervezésijavaslatot dolgozzunk ki.
És itt néhány mondat erejéig ismét meg kell szakítanom a történések fonalát, sválaszt kell adnom olvasóimnak s magamnak is arra a kérdésre, hogy miként merészeltük tenni mindazt, amit tettünk. Csakhogy az ilyen kérdésekre néhány mondatban lehetetlen kielégítő feleletet adni. Ha végignézem nemzedékem irodalmi termését, megdöbbenve látom, hogy közülünk erre írásaiban szinte senki nem felel.Hogy miért? Talán mert ez a nemzedék nemcsak írni, szólni, hanem hallgatni ismegtanult. És talán életünk legnagyobb intő tanulsága: a hallgatás. Cselekednünkkellett, s nem maradt időnk a beszédre, amely a mi időnkben veszedelmesebb voltminden cselekedetnél. Cselekedtünk, hogy a némaság kora elmúljék. Mert mindennek megvan az ideje: a szónak is, a tettnek is. Nemzedékem tette a dolgát, merttehette 1968-ban, s aztán húsz évig hallgatott. Amiről ugyanis eddig írtam, előtörténet, útkeresés, a kérdések megformálása, a válasz 1968 a maga tetteivel.
1966 közepe még mindig a lázas útkeresés időszaka. A Szovjetunióban mármegbuktatták Hruscsovot. Mindez oly csendben történt, hogy éppen akkor BarthaGyula és Löffler Béla képzőművész barátaimmal a moszkvai Vörös téren járva semmit nem észleltünk belőle. Csak amikor hazatértünk, itthon olvastuk a hírt, mi is történt. Intő példa? Nem vettem annak. Most is csupán jelezni akarom, miként történtek akkor a dolgok. A CSKP XIII. kongresszusára egy évvel később már Brezsnyevérkezett, s amikor Novotny megkérdezte, hogyan tovább a reformokkal, a szovjet vezér lakonikusan válaszolt: „Eto váse gyélo!” (Ez a maguk dolga!)
Csakhogy sem Novotny, sem Dubcek, sem senki nem volt olyan naiv ebben azországban, hogy elhitte volna Brezsnyev szavait, vagyis hogy ez valóban: „Csakis ami dolgunk”. így aztán a kongresszus egyetlen valódi hozadéka, hogy Ota Sik itt ismertette először gazdasági reformterveit. Novotny és társai viszont továbbra is apárt élén maradtak, s a kongresszus után új aktivitásba kezdtek. Hajszát indítottaka leginkább hangoskodó írók ellen, a szakszervezetek és az ifjúsági mozgalom élére pedig saját, megbízható embereiket ültették.
A változások igényét azonban már nem lehetett elfojtani. Az írók nyomán mostmár az egész reálértelmiség aktivizálódott, és Ota Sik mellé állt, hogy az ország kínzó közellátási zavarait enyhítse. A miniszterelnök Jozef Lenártban is újraéled a régi„baíás szellem”. Minden vonalon úgy tűnt, hogy végre a szavak helyébe a valódi tettek lépnek, s erre Novotnyék csakis a politikai cselszövés fogásaival, rendőrségimegfélemlítéssel, durva kádercserékkel válaszolhattak.
írásomnak nem lehet célja azoknak az éveknek a mélyreható elemzése, bár jóltudom, hogy ennek híján aligha nyújthatok mindenki számára érthető, elfogadhatókorrajzot. Sem az események szimpla felsorolása, sem a folyamatok hústalan, vértelen felvázolása egymagában nem keltheti életre az elmúlt korokat, azt a valóshelyzetet, amelyben az emberek akkor éltek, cselekedtek vagy tétlenkedtek, szerettek és szenvedtek. A mi életünknek ez volt az a korszaka, amikor ebben az országban szinte mindenki valamilyen módon „fészkelődni” kezdett, akkor is, ha nem tetszett.
A Csemadok is ekkor ébredt önmagára. A nagy csallóközi árvíz során (1965)még a hadsereg mentőalakulatai sem boldogultak a Csemadok-vezetés új garnitúrájának segítsége nélkül. Nemzedékcsere? Igen! „Lenn” megtörtént az, ami „fenn”még meg nem történhetett, mert ott mások voltak a cselekvés feltételei és szereplői.
A Csemadok IX. országos közgyűlése előtt a központi vezetésben egyfajta „szimbiózis” alakult ki az „alapító tagok” és köztünk. Ennek kezdeteiről már előbb is szóltam, amikor az írók, irodalmunk általános térhódításáról, térnyeréséről szóltam aCsemadok életében és vezetésében. Most azonban már nem csupán az ő szerepvállalásukról volt szó, hanem az egész felnövekvő értelmiségünk szinte minden rétegének szerepvállalásáról. Pedagógusok, néprajzosok, mérnökök, agronómusok,jogászok, orvosok, történészek, újságírók, színészek, képzőművészek aktivizálódásáról. Elegendő, ha az érdeklődő kezébe veszi a szervezet IX. országos közgyűléseelőtt megjelent Adalékok a Csemadok munkájához című kiadványt, s megnézi annak első oldalán az összeállítók névsorát, rögtön látja az alapvető változást.
Friss vér áramlott szét a szervezet életében, s ez életerővel telítette, töltöttemeg az egész szlovákiai magyarságot. Vidéken járva bármerre mentünk, mindenütt a saját nemzedékünk tagjaival találkoztunk, akikkel könnyen szót értettünk. Belőlükmár hiányzott az a nyomasztó félelem, amely a háború után az egész szlovákiai magyarságot közel két évtizedre megbénította. Mertek szólni, mertek cselekedni.
Hogy az egész akkori helyzetet feleleveníthessem, talán nem árt, ha megemlítem Dobos László akkortájt elhangzott példázatát, amely valamilyen módon megmaradt emlékezetemben. Dobos, már nem tudom, hol, talán a Zselizi NépművészetiSzemle megnyitóján a török idők végnapjait idézte hallgatói elé mondván, hogy a150 évig tartó török uralom vége felé nyugtalanító hírek érkeztek Isztambulba. Amagyarországi bégek arról írtak szultánjuknak, hogy míg azelőtt a magyarok lehajtott fővel, engedelmesen adóztak, némán robotoltak, mostanában egyfolytában dalolnak, táncolnak, mulatoznak. Bizonyára készülnek valamire, de nem lehet tudni,hogy mire. „Daloljunk, táncoljunk hát mi is! Eleget szomorkodtunk!” – fejezte be beszédét Dobos László, hatalmas taps kíséretében.
Ez a példázat jól illett akkori helyzetünkre, s tükrözte azt a hangulatot, amelybena Csemadok IX. országos közgyűlése 1966. november 18-án összeült. A szervezeten belül akkor már kialakultak a különböző táborok, s köztük egyfajta kommunikációs béke honolt. Nem akarta senki a másikat legyőzni. Ennek megfelelően a közgyűlésen is (az egyetlen Lőrincz-Koczka-konfliktust kivéve) békés, építő szelleműeszmecsere folyt, s a központi szervekbe további fiatalokat választottak. Most máraz egyre szaporodó ifjúsági klubok képviselői közül is.
Dobos László személye ekkor már nem csupán az irodalmi életben, hanem aCsemadok vezetésében is egyre meghatározóbb lett. Hogy Lőrincz Gyula és társaimiként nézték szerepének, népszerűségének gyors növekedését, sohasem tudjukmeg pontosan. Vannak bizonyos jelei annak, hogy Lőrincz maga is a változások pártján állott, s ez okozhatta, hogy a párt XIII. kongresszusán „vele is elszaladtak a lovak”, s kivételesen bátor fellépésével a nemzetiségi kérdésre terelte a politika figyelmét. Személyiségének megítélése azonban alapos vizsgálódást igényel. Tény,hogy vele a vitánk soha nem öltött olyan radikális formát, mint Dénes Ferenccel,Varga Jánossal vagy Fábri Istvánnal. Általában elfogadta újító jellegű javaslatainkat,s azt továbbította a párt vagy az állami szervek illetékeseihez. Egyetlen kivétel az1968-as márciusi nyilatkozat körüli huzavona, de arra majd a megfelelő helyen mégvisszatérek.
Bennünket azonban akkor már más körülmények nyugtalanítottak. Jóformán valamennyien olyan szlovák kulturális közegben dolgoztunk, ahol naponta éreztük, tapasztaltuk, hogy Novotnyek minden makacskodasa ellenére elkerülhetetlen az ország föderatív átszervezése. A pártból kizárt Gosiorovsky elképzelései szinte minden szlovák társadalmi réteget meghódítottak. Akárcsak egykoron Hlinkáék autonomista törekvései, most a föderáció kiharcolása vált a szlovákság szívügyévé, s tőlünk, magyaroktól is elvárták, hogy e nemzeti vágyuk megvalósításában támogassuk őket. Mi ezt a támogatást becsületben, emberi kötelességünknek tartottuk. Erre kötelezett évszázados sorsközösségünk és az a remény, hogy most az egyszerkülső „tutorok” nélkül a mi legsajátosabb közös ügyeinket is könnyebben, nagyobbmegértéssel rendezhetjük.
Bennünket legfőképp az nyugtalanított, hogy ezekre a történelmi változásokra aszlovákiai magyarság egyáltalán nem volt felkészülve. Magára hagyatva, elzárva avilágtól még azt se érzékelte időben, ami a legsajátabb ügye. Dolgait idegenek intézték, avagy olyan emberek, akik maguk sem tudtak többet a körülöttük zajló mindenségről, mint maga a nép. Mai szóhasználattal élve: hiányzott a politikai elitje,szellemi élete, értelmisége pedig még mindig gyermekcipőben járt. Intézmények híján semminek sem volt felelős gazdája: jövendőnk is csupán a vágyainkban élt.Ugyanakkor a reformerek kétségbeesett bizonyosságával éreztük, nekünk is színtkell vallanunk, konkrét tervekkel kell a nyilvánosság elé lépnünk. Vagyis formábakell öntenünk mindazt, ami az ötvenes évek elejétől a változtatás vágyaként „mocorgott” bennünk. Ami ott volt beadványainkban, benne lüktetett szűnni nem akarósajtóvitáinkban (Új Ifjúság, Irodalmi Szemle, Hét) s elkísért irodalmi estjeinkre, íróolvasó találkozóinkra.
De hát mit tehetett néhány, a népéért felelősséget érző író, újságíró, néptanító,Csemadok-tisztségviselő? Amint később kiderült, nagyon is sokat, ha tudja, hovámerre kell indulnia, ha közös akarat lüktet bennük, ha tudják, kikre számíthatnak,kikre nem, s ha törekvéseikhez megbízható, befolyásos szövetségeseket, támogatókat szereznek. A mi esetünkben ez konkrétan azt jelentette, hogy ügyeinket a szlovákság ügyéhez kell kapcsolnunk, s együtt kell előbbre jutni.
Vagyontalanok sem voltunk teljesen. Már az előző hadakozásaink során sok minden gyűlt össze tarsolyunkban. Tanulság és tapasztalat, „közéleti mozgásképesség”. Ott volt már tarsolyunkban az „arányos képviselet elve”, melyet először az ifjúsági mozgalomban érvényesítettünk, majd a Csemadok javaslataiban preferáltunk. Ott volt a nyelvek egyenrangúságáról és egyenjogúságáról megformált hitvallásunk, melyért a beadványainkban hadakoztunk. Ott volt elkötelezett fáradozásunka magyar és a szlovák nemzet történelmi megbékéléséért. És végül, de nem utolsó sorban ott volt nagy víziónk, melyet a történelem legszörnyűbb éveiben Fábry Zoltán rajzolt a borús égre: hazánk, Európa.
Néhányan közülünk valóságos szakembereivé váltak a nemzetiségi kérdésnek,ügyintézésnek. Voltak, akik a múlt történelmi tanulságait fürkészték szívesebben,voltak, akik a jelen politikai történései közt csetlettek-botlottak. Valamilyen módonmindkettőre szükségünk volt. Tudtuk, hogy a föderatív államrendszerbe harmonikusan beilleszkedő államjogi megoldás számunkra a nemzetiségi autonómia lenne.Csakhogy akkor az autonómia szót még kiejteni sem lehetett a szlovák barátainkelőtt. Közel évszázados elérhetetlen nemzeti vágyaik sűrűsödtek e mitikus szóba:autonómia. Az ő szemükben az autonómia azonos volt a nemzeti függetlenséggel,önállósággal, a totális önrendelkezés jogával, s valójában a föderális berendezkedés is csupán lépés volt ebbe az irányba. Tudta ezt Novotny, és tudták a csehek is.Ezt dörögte Minác szava: „Itt egy nemzet él”, melynek nincs saját állama. Ez az állam egyszer már szerencsétlen történelmi körülmények közt (Hitler jóvoltából) létezett, de aztán a csehek ismét gyarmatosították a „szlovák föld”-et, és most ismétfelcsillant a remény az újrateremtésére.
Aki valóban „együtt élt” a szlovákság szellemi elitjével, annak mindezt tudnia illett, s ehhez kellett igazítania saját politikai szándékait.
A másik tényező, amit a politikai elképzeléseink kiművelésénél figyelembe kellett venni, hogy a magyarokkal szembeni gyanakvás nem múlt el teljesen, a magyarellenes hangulat nem tűnt el nyomtalanul. Bizalmatlan gyanúként ott lappangott amagyarok minden szándékával szemben, tehát a mi szándékainkkal szemben is. Főleg a magyarországi kapcsolatainkra figyeltek. Maga a kommunista rendszer sem engedte, hogy a szlovákok elfeledjék 1938-at, az „ötödik kolónia” vádjának bélyegeott virított minden szlovákiai magyar homlokán. Éltették ezt olyan dokumentumok is,mint a Benes-dekrétumok, a kassai kormányprogram érvényben maradt passzusai,valamint az 1948-ban született Alkotmány preambuluma, amely a müncheni és bécsi döntést intő történelmi példaként emlegette, s amelynek II. cikke félreérthetetlenül kimondta: „A Csehszlovák Köztársaság két egyenrangú szláv [kiemelés tőlem,Sz. 1] nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes állama”.
Ezen a ránk nézve burkoltan fenyegető állapoton a magyarországi események hatására az 1956. évi 33. számú alkotmánytörvény úgy enyhített, hogy kimondta: „aSzlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik, hogy az egyenjogúság szellemébenkedvező feltételeket biztosítson a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárokgazdasági és kulturális fejlődéséhez” (Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal?Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony,Madách Kiadó, 1990, 78-79. p.).
Semmi mást és semmi többet. Ezt a helyzetet erősítette meg a területi átszervezést követő 1960. évi új Alkotmányi, cikkelye: „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenrangú testvérnemzet, a csehek és a szlovákok egységes állama”.A nemzetiségek tehát ismét kimaradtak az államot alkotók listájából, Csehszlovákia másodrangú állampolgárai maradtak.
Mindenekelőtt ezen a létbizonytalanságot sugalló állapotunkon akartunk változtatni, amikor elsődleges célul tűztük ki, hogy a szlovákiai magyarságot az alkotmányvédősáncai közé juttassuk. Hogy egyszer s mindenkorra megszűnjék a politika szeszélyes széljárásától függő létállapota, hogy az állam stabil alkotóelemeként rendeződjék alkotmányjogi helyzete, s a politika elismert, egyenrangú, önálló szubjektumaként intézhesse életének legsajátosabb ügyeit.
Hogy mindezt miként érhetjük el, arra kerestük a helyzetünknek megfelelő megoldást. Tudtuk, hogy ilyen megállapodást a velünk együtt élő s eddig fölöttünk uralkodó csehekkel és szlovákokkal csakis kivételes történelmi helyzetben s a politikaibizalom tökéletes állapotában köthetünk.
Idealisták voltunk? Igen! De kis népeknek csakis hittel és reménykedéssel szabad a jövő szemébe nézniük.
Az a tény, hogy Gosiorovsky tervezete nem foglalkozott a nemzeti kisebbségekhelyzetének méltó rendezésével, úgy éreztük (tudományos intézmények híján), feljogosít bennünket arra, hogy elkötelezett értelmiségiekként elkészítsük saját tervezetünket, illetve arra, hogy ennek elkészítésén töprengjünk, tapasztalatokat gyűjtsünk,mintákat keressünk a megoldás lehetőségeire. Az a szovjet példa ugyanis, amelyeddig kötelezően követendő volt, mintául szolgált, időközben a hruscsovi reformokkövetkeztében megmutatta gyengéit, elvesztette kötelező érvényét, hiszen ott is újmegoldásokat kerestek.
A külföldi példák keresésének területe ily módon számunkra is kitágult. Maga eza tény is felkeltette érdeklődésünket a külföldi utazások akkor igen szűkös, de folyton táguló lehetőségei iránt. Igyekeztünk utazni, az utazás minden lehetőségét kifürkészni, kihasználni. Szerkesztőségünkből (Új Ifjúság) 1956-ban, a forradalmi események előtt adódott az első ilyen alkalom. Egy csereakció keretében a Szabad Ifjúsággal Török Elemér utazhatott Magyarországra, s nem valami szívderítő tapasztalatokkal tért haza. Az 1956-os magyarországi események után ugyancsak nem lehetett utazni. Főleg a nyugati utak váltak lehetetlenné. 1958-ban a brüsszeli Világkiállítás alkalmából ismét nyílt egy „kiskapu”, s nekem sikerült tíz napra Belgiumba„kisurranni”.
Regénybe illő utazás volt, át a két világ határán, s mindaz, amit az út során átéltem. Egynapos politikai fejtágító után, melyen felhívták a figyelmünket az „imperialisták összes csábító trükkjére”, az Ifjúsági Utazási Iroda szervezésében Prágábólkeltünk útra. A húsztagú csoportban egyedül voltam magyar, s ráadásul újságíró.Nem tudtam, hogy abban az időben, 1956 eseményei miatt, minden magyart potenciális disszidálónak néztek, s ha az illető ráadásul még újságíró is volt, hát akkormeg pláne… Nem részletezem. Csoportunk minden vezetője engem figyelt. Én voltam a leginkább gyanús figura. Ezt azonban már csak útban hazafelé tudtam meg,amikor vonatunk a chebi pályaudvarra begördült. Csoportunk vezetője, JanProcházka, aki a CSISZ KB Elnökségének a tagja volt, s ilyen minőségében „vezetgetett” bennünket, behivatott a vonatfülkéjébe, ahol már ott szorongott az egész díszes vezetőgárda. Sört bontottak, egy üveget nekem is a kezembe nyomtak, majdünnepélyesen köszöntöttek, hogy velük együtt én is hazatértem.
Nehéz lenne elmondani, hogy abban a pillanatban mit éreztem. Szemükön láttam, hogy nem hazudnak, nem is hamiskodnak. Örülnek. így derült ki, hogy egészidő alatt miattam „aggódtak”. Én pedig valóban csináltam néhány olyan húzást,hogy azt hihették, többé a színemet sem látják. Egész napra leléptem tőlük, hogymást is lássak, ne csupán a Világkiállítást.
Ilyen különös körülmények közt ismerkedtem össze Jan Procházka cseh íróval,akinek Zöld látóhatár című regénye Hubik István fordításában 1960-ban jelent megmagyarul. Ő volt a csoportunk vezetője, s ezt a tisztséget mint a CSISZ KB Elnökségének tagja látta el. Nem tartozik írásom közvetlen mondanivalójához, de elárulhatom, hogy Procházkával később is találkozgattam. Ha Prágába mentem, gyakranmegkerestem, s egy-egy pohár sör mellett sok hasznos információt szereztem tőle.Többek közt ő adott tippet arra, miként intézhetem el Cselényi László párizsi utazását.
Visszatérve az én belgiumi utazásom politikai hasznára, talán nem árt, ha elmondom, hogy utamról terjedelmes beszámolót írtam az Új Ifjúság hasábjain, de abban szinte egyetlen szót sem ejtettem Belgium nemzetiségi viszonyairól, pedig az a„más”, ami miatt csoportomtól itt-ott elszakadtam, éppenséggel ez a kérdés volt.Csakhogy a tapasztalataim haszna a flamand-vallon-német együttélésről csupán„belső használatra” jelentett hozadékot, hiszen itthoni csatározásainkban arra,hogy Brüsszelben még a villamosmegállók táblái is kétnyelvűek, vagy hogy Liegeben csakis olyan ember lehet állomásfőnök, aki a vallon nyelven kívül a németet isszóban, írásban egyaránt bírja – nem lehetett hivatkozni. A kapitalista példa ugyanis abban az időben a csehszlovák nemzetiségi politika számára semmiképp semszolgálhatott követendő példának. Tehát mi sem hozakodhattunk vele elő.
így aztán minden álmodozásunk ellenére, a szegény ember vízzel főz elve alapján innen-onnan csipegetve, lassan gyűjtögettük külföldi tapasztalatainkat. Az igazság ugyanis az, hogy nemzedékem tagjai hosszú évekig az akkor barátinak mondottszocialista országokba sem utazhattak szabadon. 1964 végén csupán kivételes alkalmakkor, kivételes körülmények közt kelhettünk útra. Az embereknek nem volt útlevelük, s ebben mi, újságírók sem számíthattunk kivételnek. Szerkesztőségünkből Sztálin és Gottwald halála után elsőnek Kardos István utazhatott a bukaresti Világifjúsági Találkozóra 1953-ban. Utazásának újságírói haszna jóformán nulla. Pedignagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy miként élnek az erdélyi magyarok. Csak hátKardosnak, kék ingbe öltözve, mindenütt együtt kellett menetelnie a többi fiatallal,s egyetlen pillanatra sem szakadhatott el csoportjától.
A varsói VIT-re 1957-ben én utaztam. Reám már nem húztak uniformist. Szabadon kószálhattam az akkor még félig romos Varsóban. Itt találkoztam először SütőAndrással. Akkortájt ő volt a romániai Ifjúmunkás főszerkesztője, s nekünk az volta szándékunk, hogy az összes határon túli magyar ifjúsági lappal kapcsolatot teremtsünk, együttműködést építsünk ki. Sajnos a találkozásunk csupán néhány percesre sikerült. Az ok: Nicolae Ceausescu. Ő volt akkor a román ifjúság vezére, s vezéri hajlamai már akkor is túltengtek. Sajtóértekezletet tartott, azon futottam összeSütővel. Úgy terveztem, hogy utána jól elbeszélgetünk. Csakhogy ember tervez, az„istenek” végeznek. Ahogy a sajtóértekezlet befejeződött, Ceausescu egész kíséretével a terem kijárata felé indult. Útközben megpillantotta Sütőt, amint velem tanakodott. Intett a fejével, hogy Sütő kövesse. Sütő nem tehetett mást, kezet nyújtott,és követte. Minden további kísérletem hiábavalónak bizonyult, hogy ismét találkozzunk.
Az Ifjúmunkással később sem sikerült intenzív kapcsolatot kialakítanunk. EgészErdély sötét elzártságba burkolódzott. Semmi közelebbit nem tudtunk az ottani magyarok életéről. Pedig amikor Gosiorovsky föderációs tervezetét megismertük, elsőnek rájuk gondoltunk. Az erdélyi Magyar Autonóm Terület politikai berendezése,amely egy időben a boldogság szigetének tűnt számunkra, amely a hatvanas évekközepére átszabva Maros Magyar Autonóm Tartománnyá alakult. Novotny területi átszervezéséhez hasonlóan azt is 1960 végén szabták át, hogy ne legyen annyira magyar és túlzottan autonóm. Alkotmányának tetszetős szövegét sikerült megszereznünk, de hogy a valóságban miként festett, arról csak jóval később szereztünk értesüléseket.
Időközben a pártközpontba küldött beadványainkról folytatott vitáink során többjel arra figyelmeztetett, hogy érdeklődésünket Jugoszlávia felé fordítsuk. Jugoszlávia Hruscsov emlékezetes 1956-os belgrádi Canossa járása óta ismét a „nagy szocialista család” megbecsült tagja lett. Megnyitotta kapuit előttünk, de NovotnyékSlánsky rehabilitásának elodázása miatt különösebben nem szorgalmazták a közeledést. Ezért itt is a szlovákok voltak a kezdeményezők. A Matica slovenská megalakulásának 100. évfordulóján (1962), meghívták nagy testvérszervezeteik, aszerb, a horvát, a szlovén matica képviselőit az ünnepségekre. Novotnyt többek között ez is bosszantotta, s közrejátszhatott abban, hogy botrányos módon nem fogadta el a szervezet évfordulója alkalmával számára készített ajándékokat.
Visszatérve a mi ügyeinkre: a pártközpontban folytatott vitáink során (kétnyelvűoktatás, kétnyelvű közigazgatás stb.) vitapartnereink gyakran hivatkoztak a „bevált”jugoszláviai tapasztalatokra. Mi viszont azokban az időkben a jugoszláv nemzetiségi politikát csupán újságokból ismertük. Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője teremtett elsőként élő kapcsolatot az újvidéki Fórum Könyvkiadó vezetőivel, így érkezett hozzánk látogatóba Bogdánfi Sándor, a Magyar Szó szerkesztője1964 nyarán. Bogdánfi látogatása évekre szóló élményt jelentett, melynek irodalmi hangot később ugyancsak Dobos László adott (Jugoszláviai útijegyzetek. Irodalmi Szemle, 9.évf. [1966] 1. sz. 2-7. p., 3. sz. 205-215. p.). Ezekben az írásokban, melyekbenaz író jugoszláviai tapasztalatait foglalja össze, fellelhetjük mindazt a szellemi lázt,türelmetlen keresést, várakozást, amelyben akkor éltünk. Útirajz, mely korrajz, pontos, szuggesztív diagnózis az akkori Balkánról és rólunk, ahogy kínzó szomjúsággala világra rámeredtünk. Elénk tárul a Balkán: a tömény nemzeti sorsok, az egymásnak feszülő ellentétek, a bizalmatlan gyanakvások misztikus és misztifikált világa.Széchenyi István és Wesselényi Miklós járhatta ily módon a reformkor idején Angliát, hogy hazája számára valami hasznosat felfedezzen.
így kezdődött, kissé romantikus körülmények között, Jugoszlávia nemzetiségi viszonyainak fürkészése. Akárcsak a jól felszerelt laboratóriumban, együtt volt itt minden. Megoldás és megoldatlanság. A negyvenes évek végén sztálini béklyóból szabadult országban nem volt kötelező a szovjet minta. Saját szükségleteikhez igazodtak a politikában, az ország belső igazgatásában. Nem fordítottak hátat a szocializmusnak, a marxista ideológiának, de nem követték a sztálini elveket. Egyfajta új alternatívát kínáltak az akkor formálódó „harmadik világ”-nak, melynek országai, akárcsak ők, féltek a Szovjetunió halálos ölelésétől. Ez a különválás vonzotta a szlovákokat is, s tette lehetővé számukra az ottani csatangolást.
Erre viszont nekünk is végtelenül nagy szükségünk volt. Bogdánfi mint „hírnök”érkezett közénk. Inkább volt bohém jó barát, mint a nemzetiségi kérdés szakszerűismerője. Nem csoda hát, hogy a közvetítésével Jugoszláviába utazó Dobos Lászlóegy életre szóló élménnyel, tapasztalattal tért haza első útjáról.
Az Új Ifjúság szerkesztősége is Bogdánfi közvetítésével vette fel a kapcsolatot azÚjvidéken megjelenő Képes Ifjúság szerkesztőivel, akik hozzánk hasonló fiatal írókvoltak. Kölcsönös látogatásaink, utazásaink nem csupán írói tapasztalatainkat, elképzeléseinket gyarapították, hanem a nemzetiségi sors mindennapi élettapasztalatait is. Hasonló indíttatású, szándékú emberek ismerkedése, barátkozása volt amienk. Velük mérhetetlenül jobban jártunk, mint az erdélyi magyarokkal. (Időközbenugyanis üdülőkként Romániába is eljutottunk.) Jugoszláviában minden esetben akölcsönös bizalom, nyitottság légkörében tanakodtunk a nemzeti sorsunk, nemzetiségi létünk legintimebb részleteiről.
És éppen a rokon sorsunk kölcsönös megismerése terén értek az első meglepetések. Hosszú ideig úgy hittük, hogy a szlovákiai magyarság háborút követő sorsa volt a legtragikusabb a határon kívül rekedt magyarok közül. A tények azonbanegészen másról árulkodnak, s nagy kár, hogy mindmáig nem készült tudományosösszehasonlítás ezekről a döbbenetes időkről. Panaszainkat hallva vajdasági barátaink rettenetesnél rettenetesebb élményeikkel próbáltak „vigasztalni” bennünket.Nálunk a háború végén nem születtek „elnöki dekrétumok”, kitelepítési listák, nemnyírtak kopaszra senkit, nem folytak „reszerbizáló” akciók. Jugoszláviát Tito partizánjai szabadították fel, s azok mihelyt egy-egy magyar falut a hatalmukba kerítettek, nyomban összeszedték azokat az egyéneket, akik a „Horthy-megszállás” idején„nagyon ficánkoltak” a magyarságukban, falhoz állították őket, és puff, lelőtték. Ehhez képest Benes a vajdasági barátaink szemében „civilizált” európai pancsernektűnt.
A másik meglepetés, amely barátaink beszámolói alapján bennünket ért, hogyami ezután következett, az is teljesen másképp festett, mint nálunk. Jugoszláviábaneszük ágába sem jutott bezárni a magyar iskolákat, elűzni a magyar értelmiségieket stb. Egy ideig a nemzetiségi politika terén, más szellemben ugyan, de mindenugyanúgy folytatódott, mint a háború előtt. Újítgatni csupán később kezdtek, azt islegfőképp 1956 után. Az újítgatások „szelleme” persze akkor is más volt, mint nálunk.
Ennek az éjszellemű nemzetiségi politikának a valódi okait a sajátos jugoszlávrealitásokban, Jugoszlávia sajátos nemzetközi körülményeiben kell keresnünk. Ennek taglalása, elemzése azonban aligha lehet jelen írásom célja. Csupán egyetlenmozzanatra szeretnék rámutatni. Jugoszlávia viszonya Magyarországhoz és a magyarsághoz több okból (Rajk-per stb.) másképp alakult, mint a többi szocialista országhoz. Ez is tarkította azt a színes, változatos képet, amelyet Jugoszláviában megismertünk. Jugoszlávia föderatív köztársaság volt (ez tette vonzóvá a szlovákok számára). Minden tagköztársaságban más-más módon viszonyultak a nemzeti kisebbségekhez. Horvátországban például létezett egy Csemadokhoz hasonló kulturálisszervezet, Szerbiában ilyen szervezet nem volt. Szerbiában léteztek regionális autonómiák (Vajdaság, Koszovó), amelyek legfőképp a nemzetiségek által lakott területekhez igazodtak, s ezek a demokratikusan választott közigazgatási szervek irányításával működtek stb.
Az alapelv azonban mindenütt közös volt: az önigazgatás elve. Ennek a bűvösszónak az igazi értelmét újdonsült barátaink – túlságosan leegyszerűsítve persze azzal magyarázták, hogy elsősorban a nemzeti kisebbségek önvédelme szempontjából hasznos, mert kordában tartja a többségi nemzet asszimilációs mohóságát.Ily módon a kisebbségvédelem valójában törvényekkel támogatott önvédelem,amelynek intézményesítését magukra a kisebbségekre bízzák. Ők tudják a legjobban, mire van szükségük nemzeti megmaradásuk érdekében. A nemzeti többségekdolga, hogy ezt alkotmányosan biztosítsák.
Az önigazgatás elve nemcsak mint tetszetős minta tűnt szimpatikusnak számunkra, hanem azért is vonzott, mert alkalmazása során szabad kezet biztosítottvolna számunkra. Sajátos helyzetünkhöz és viszonyainkhoz igazíthattuk volna.
Barátaink, akik hozzánk hasonlóan maguk is fiatal írók voltak, nemcsak saját regényeikkel, versesköteteikkel ajándékoztak meg, hanem az önigazgatás elvénekszakirodalmával is elláttak. így jutott birtokunkba többek közt a nagy „revizionista”,Andrej Kardej: A szlovén nemzeti kérdés fejlődése című vaskos kötete, Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában című műve, a legújabb jugoszláv Alkotmány, valamit a Vajdaság Autonóm Tartomány Statútuma.
Tehát volt mit tanulmányozni, volt miről idehaza egymás közt tanakodni, vitatkozni, hogy a saját véleményünket kialakíthassuk. Csupa tetszetős nemzetiségpolitikaiintézkedés, rendelkezés, elképzelés szövege került a birtokunkba. Közülük azonban, amint már mondottam, leginkább az önigazgatás elve ragadta meg a figyelmünket, amely egyfajta önrendelkezést, autonómiát biztosított a nemzeti kisebbségekszámára anélkül, hogy a szlovákok szemében oly riasztó és misztikus „autonómia”szót egyszer is ki kellett volna ejtenünk a szánkon. A szlovák barátainkkal folytatotttanácskozásaink, konzultációink során ugyanis azonnal tapasztaltuk, hogy az önigazgatás demokratikus jogának megadása, számukra se teljesen elfogadhatatlan.
Ezeket a konzultációkat elsősorban Dobos László folytatta. Ő volt közöttünk az,aki az előző évek során, de legfőképp az írószövetség III. kongresszusán történt emlékezetes felszólalása után bensőséges, baráti kapcsolatokat teremtett olyan neves írókkal és befolyásos személyiségekkel, mint Vladimír Minác, Miroslav Válek,Ctibor Stítnicky, Juraj Spitzer. Ám ezekről a kapcsolatokról ő mondhatna a legtöbbet, hiszen egyfajta politikai konspiráció részét alkották, s erről az akkori viszonyokközt, „biztonsági okok” miatt, egymás között sem sokat beszéltünk, bár kölcsönösen tudtunk róluk, hiszen ilyen kapcsolataim nekem is voltak. Az én kapcsolataimazonban elsősorban az ifjúsági mozgalomra, valamint a Smena szerkesztőségére éskiadóvállalatára korlátozódtak, de bőven akadtak köztük olyan személyek is, akikidőközben az ifjúsági mozgalomból a politikai, társadalmi élet felsőbb régióiba távoztak, s ott lehettek ügyeink intézésében a segítségünkre.
Mondanom sem kell, hogy mindez többnyire önmagától, spontán módon történt,hiszen a hétköznapi életben sem különültünk el a szlovákoktól. Többen évekig, családostul együtt laktunk az YMCÁ-ban, az Új Szó szerkesztői pedig a Tatra Szállóban,hiszen szinte mindannyian vidékről érkeztünk Pozsonyba. Ezeknek s az ehhez hasonló személyi kapcsolatoknak az igazi hasznát leginkább 1968-ban láttuk, amikora Matica slovenská ,jóvoltá”-ból ismét fellángolt a szlovák nacionalizmus, s egyfajta politikai támaszra szorultunk dolgaink intézésében.
Az 1967-es esztendő azonban még másképpen volt nyugtalan. Nem lehetett tudni, hová, milyen irányba fejlődnek a politika megoldatlan dolgai. Amint már mondtam, a XIII. pártkongresszus bizonytalan döntései nyomán 1967 januárjában mégNovotny lendül támadásba. Saját embereit ülteti fontos pozíciókba, s hajszát indítaz „engedetlen” írók ellen. A Szlovák írószövetség éléről eltávolítják Stítnickyt ésSpitzert, ami bennünket is érzékenyen érint. Az ifjúsági mozgalom élére Zavadilt ültetik, s ez a szlovákiai központban is félelmet kelt. Emlékszem, az ifjúsági szervezet prágai kongresszusára még úgy vonult be Novotny, mint valami istenség, de atanácskozáson ott van már a diákszervezet önállóságát követelő Jirí Müller is, akivel magam is hosszan elbeszélgettem dolgainkról.
Nemcsak ezek az események, hanem a körülöttünk rajzó, szaglászó rendőrök isóvatosságra intettek. El tudom képzelni, hogy zajos kávéházi vitáinkból sok mindentmegtudtak, s azt jelentették feletteseiknek, azok pedig az Államvédelmi Bizottságnak, melynek élén akkor még Novotny állt. írott dokumentummal nem szolgálhattak,mert ilyen akkor még nem született. Elképzeléseink a jugoszláv példák nyomán akkor öltöttek végleges formát, de semmi nem ösztönzött arra, hogy azokat papírravessük. így aztán sem Novotnyéknak, sem az erősödő szlovák nacionalizmusnaknem adtunk okot, nem adtunk alkalmat a magyarellenes támadásokra.
Vártunk a kedvezőbb alkalmakra, jobb időkre, melynek első fuvallata 1967 októberében és decemberében érintett meg bennünket. Ám ez a fuvallat már 1968 frissszellemének, tettekre serkentő fuvallata volt.