Sima Ferenc: A magyar magánhangzó-harmónia jellemzéséhez

A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az agg­lu­ti­ná­ció után a ma­gyar nyelv leg­fon­to­sabb jel­leg­adó­ja. E leg­fon­to­sabb jel­leg­adó vo­ná­sok sor­rend­je ab­ból a kö­rül­mény­ből kö­vet­ke­zik, hogy a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia egyik sa­já­tos meg­nyil­vá­nu­lá­sa, a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés épp az agg­lu­ti­ná­ció bá­zi­sán nyil­vá­nul meg: az ala­ki­lag és je­len­tés­ta­ni­lag nem­egy eset­ben elég­gé önál­ló mor­fé­má­kat a szó­tő­höz il­lesz­ti, kö­ti. Az agg­lu­ti­ná­ció sor­ren­di el­sőbb­sé­gét a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia előtt az biz­to­sít­ja, hogy a ro­kon nyel­vek ös­­szes­sé­gé­ben is az agg­lu­ti­ná­ció a hi­ány­ta­la­nul meg­le­vő kö­zös vo­nás. Ez­zel szem­ben a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, no­ha föl­te­he­tő­en meg­volt már az alap­nyelv­ben (vö. Haj­dú 1962, 160; uő 1966, 54; Décsy 1965, 157; né­mi­leg más­képp Bárczi 1958, 102–103), je­len­leg né­hány urá­li nyelv­ből tel­je­sen hi­ány­zik, egyik-má­sik nyelv­ben csak rész­ben van meg – va­la­me­lyik nyelv­já­rá­sá­ban – vagy pe­dig csak bi­zo­nyos nyo­mok en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni az egy­ko­ri meg­lét­re; eb­ből ki­fo­lyó­lag te­hát a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia nem min­den ro­kon nyelv­nek egyik alap­ve­tő fon­tos­sá­gú vo­ná­sa. Tel­je­sen hi­ány­zik a lapp­ban és az iro­dal­mi észt­ben, to­váb­bá csak nyo­mok­ban van meg a per­mi nyel­vek­ben – a zür­jén­ben és a vot­ják­ban –, vi­szont meg­van a finn­ben, a mord­vin­ban, a cse­re­misz­ben és a ma­gyar nyelv leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­nai – a vo­gul és az oszt­ják – né­hány nyelv­já­rá­sá­ban, hogy csak a főbb ro­kon nyel­ve­ket em­lít­sük.
Azon­ban mind­amel­lett, hogy az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­nak és a töb­bi ro­kon nyelv­nek el­sőd­le­ges szer­ke­ze­ti vo­ná­sa és va­la­men­­nyi ro­kon nyelv­nek a sa­ját­ja, a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia pe­dig nem, épp a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az a szem­be­tű­nő vo­nás, amel­­lyel a ma­gyar nyelv szer­ke­ze­te el­üt a kör­nye­ző nyel­vek szer­ke­ze­té­től. Az agg­lu­ti­ná­ció ti. más, túl­súly­ban le­vő szer­ke­ze­ti sa­já­tos­sá­gok mel­lett je­len­tős mér­ték­ben meg­van a kör­nye­ző nyel­vek­ben is, és ezek fe­lől néz­ve az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­ra nem an­­nyi­ra jel­lem­ző, mint a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia. Elég rá­mu­tat­ni az agglutinatív jel­le­gű szó­kép­zés­re a szlo­vák­ban, a cseh­ben vagy a né­met­ben, mint sklad-ište, sklad-ník, sklad-níè-ka, sklad-ova-; schön – Schön-heit vagy az olyan agg­lu­ti­ná­ci­ós szlo­vák ala­kok­ra, mint píše-m, píše-me, píš-ete, píš-me, píš-te.
A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia – mint is­me­re­tes – el­ső­sor­ban ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy az egy­sze­rű, nem ös­­sze­tett sza­vak a ma­gán­hang­zók palato-veláris kor­re­lá­ci­ó­já­nak vagy az egyik, vagy a má­sik el­len­tét­so­rá­ból, va­gyis vagy ve­lá­ris (mély), vagy pa­la­tá­lis (ma­gas) hang­rend­ben te­vőd­nek ös­­sze. A ma­gyar­ban ál­ta­lá­no­sak az olyan ár­pa, bo­ka, ka­pu, ma­lom, bo­szor­kány, ga­bo­na stb. fé­le mély (ve­lá­ris) és a be­teg, fe­nyő, öreg, medence1, fil­lér stb. fé­le ma­gas (pa­la­tá­lis) hang­ren­dű sza­vak.
Ám a ma­gyar sza­vak, no­ha se sze­ri, se szá­ma az ilyen, hang­ren­di­leg egy­sé­ges tí­pu­sú­ak­nak, nem min­dig csu­pán mély vagy ma­gyar hang­ren­dű­ek. Szép szám­mal van­nak olya­nok, ame­lyek hang­rend szem­pont­já­ból ve­gye­sek: bé­ka, ti­nó, pa­pi­ros, ge­ren­da, szom­széd stb. Az ilyen egy szó­tö­vön be­lül ve­lá­ris és pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó sza­vak lát­tán föl­me­rül­het ben­nünk a gya­nú, hogy a ma­gyar­ban tu­laj­don­kép­pen nincs is ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, a sza­vak, ame­lyek­nek a ma­gán­hang­zói tör­té­ne­te­sen egy­sé­ges hang­ren­dű­ek, vé­let­le­nül olya­nok.
Az ilyen sza­vak ma­gán­hang­zó­inak hang­rend szem­pont­já­ból ve­gyes vol­ta jó­részt va­ló­ban vé­let­len dol­ga. Vé­let­len­nek mi­nő­sít­het­jük azok­nak a sza­vak­nak a ve­gyes hang­ren­dű­sé­gét, ame­lyek ezt a szer­ke­ze­tü­ket a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át nem is­me­rő áta­dó nyel­vek­ből hoz­ták ma­guk­kal (pl. a la­tin­ból: paradisum > pa­ra­di­csom, tegula > tég­la stb.; a szláv nyel­vek­ből: tìsto > tész­ta, sliva > szil­va stb.; a némeből: Zigarette > ci­ga­ret­ta stb.; to­váb­bá az ún. nem­zet­kö­zi sza­vak: ma­ni­kűr, pro­duk­tív, komp­lex stb.). A sza­vak ve­gyes hang­ren­dű­sé­gé­ben azon­ban nem csu­pán az ide­gen nyel­vek­ből át­vett sza­vak a lu­da­sak, ha­nem a ma­gyar nyelv örö­költ vo­ná­sai és a ma­gyar nyelv­ben mű­kö­dő egyéb, fő­leg disszimilatív tör­vény­sze­rű­sé­gek is.
A ve­gyes hang­ren­dű­ség örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek, mert az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott vé­le­mény sze­rint min­den bi­zon­­nyal meg­volt már az alap­nyelv­ben is (vö. Décsy 1965, 157; Haj­dú 1966, 51). A pa­la­tá­li­sok két tag­ja, az e (a kö­zép­zárt ë) és az i már az alap­nyelv­ben kom­bi­ná­lód­ha­tott és kom­bi­ná­ló­dott nem­csak a töb­bi pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­val, ha­nem a ve­lá­ri­sok­kal is (vö. Rapola 1966, 395). Így a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val együtt a ve­gyes hang­ren­dű­ség is örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek épp­úgy, mint a tá­vo­li finn nyelv­nek is. Az ë meg az i (va­la­mint ezek hos­­szú vál­to­za­ta) más, ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val ren­del­ke­ző nyelv­ben is sem­le­ges: a tö­rök nyelv­ben, a mon­gol­ban is.
A han­gok kü­lön­bö­ző egy­más­ra gya­ko­rolt disszimilatív ha­tá­sa az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­va­kat eset­ről eset­re ve­gyes hang­ren­dű­vé ala­kí­tot­ta át, és a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát ez is erő­sí­ti, s ka­te­gó­ri­á­já­nak jo­go­sult­sá­gát alá­húz­za. Szá­mos ve­gyes hang­ren­dű szó te­hát egy­sé­ges hang­ren­dű előz­mény­re megy vis­­sza, mint pl. ezek: in­kább < jonkább, gyil­kos < gyolkos, bim­bó < bombó; ma­rék < ma­rok, fazék < fazok; bé­ka < tör. Ba­ka, te­hát < tahát; stb.
Per­sze nem­csak a ve­gyes hang­ren­dű­ség meg­őr­zé­sét s új ve­gyes hang­ren­dű sza­vak lét­re­ho­zá­sát gya­ko­rol­ja a ma­gyar nyelv hang­rend­sze­re, ha­nem ez­zel pár­hu­za­mo­san al­kal­maz­za a hang­ren­di kény­szert is: a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ból eset­ről eset­re egy­sé­ges hang­ren­dű­e­ket for­mál. Szá­mos egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vunk en­nek a hang­ren­di kény­szer­nek kö­szö­ni lét­re­jöt­tét. A hang­ren­di kény­szer asszimilatív erő­ként mű­kö­dik, s hol a szó pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ját vagy ma­gán­hang­zó­it vált­ja ve­lá­ris­ra vagy ve­lá­ri­sak­ra, hol a velárisat vagy ve­lá­ri­sa­kat vált­ja pa­la­tá­lis­ra vagy pa­la­tá­li­sak­ra. Mind­ket­tő­re hoz­ha­tó fel szép szám­mal pél­da. A hang­ren­di kény­szer hol elő­re­ha­tó­an, hol hát­ra­ha­tó­an mű­kö­dik, hol pe­dig – s er­re is van pél­da – mind­két irány­ban. Az ilyen ese­tek te­hát nö­ve­lik az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát, s erő­sí­tik a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­ás jel­le­gét, mint a kö­vet­ke­zők – is mu­tat­ják: as­­szony < achszin, va­cso­ra < szláv veèera, ros­ta < szláv rešeto, csá­szár < szláv èesarü, ecet < szláv ocütü, ün­nep < idnap, jám­bor < jó em­ber, so­ha < semha, her­ceg < ném. Hercog, pecsérke < szlov. peèiarka stb.; ma­gyar ~ megyer < magyer, csa­lád ~ cseléd < èe¾adü stb. (A ha­so­nu­lás­ra, el­ha­so­nu­lás­ra lásd Bárczi 1958, 102–106, a hang­ren­di kény­szer­re és a ve­gyes hang­ren­dű­ség to­le­rá­lá­sá­ra Si­ma 1971, 174–178.)
Ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­án ál­ta­lá­ban csak a palato-veláris ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át szo­kás ér­te­ni, és a hang­ren­di kér­dé­se­ket is ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­len­tét szem­szö­gé­ből szo­kás vizs­gál­ni. Ar­ra, hogy a ma­gyar nyelv pa­la­tá­lis hang­rend­je tu­laj­don­kép­pen nem egy­ön­te­tű, ha­nem a pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók il­la­bi­á­lis és la­bi­á­lis so­rá­nak meg­fe­le­lő­en két alhangrendre osz­lik: la­bi­á­lis­ra és il­la­bi­á­lis­ra, ar­ra rend­sze­rint csak em­lí­tés­sze­rű­en szo­kás ki­tér­ni (Szé­pe 1958, 107; MMNyR. 96), sőt il­la­bi­á­lis hang­rend­ről (a szó­tö­vek­ben) nem is szo­kás be­szél­ni (vö. Szé­pe uo.).
A ké­sőbb ki­fej­ten­dő­ket szem előtt tart­va kény­te­len va­gyunk a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­nak ez­zel a ré­szé­vel az ed­di­gi­ek­hez mér­ten fog­lal­koz­ni. Itt is meg­van a két egy­sé­ges és az egy ve­gyes hang­rend ka­te­gó­ri­á­ja. Az egy­sé­ges hang­ren­det az il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­te­lű sza­vak kö­ve­tik – be­szél, cse­resz­nye, vi­dék, ben­zin, me­leg, ide­gen, di­de­reg stb. –, a má­si­kat a la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű­ek – üröm, ör­dög, gyü­mölcs, gyű­rű, kü­szöb, kö­szö­rű stb. A ve­gyes hang­ren­dű­sé­get vi­szont a ke­se­rű, fe­nyő, öreg, kő­ris, esz­köz, tö­mény, fű­rész, ci­pő, fé­sű-fé­lék kép­vi­se­lik.
Szem­be­öt­lőb­ben, de vég­ső so­ron szin­tén a tö­vek­ben meg­nyil­vá­nu­ló mó­don ér­vé­nye­sül­nek a hang­ren­di tör­vé­nyek a sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is. Az egy más­sal­hang­zó­ra zsu­go­ro­dott ős­tol­da­lé­kok a szó­tő hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lő kö­tő­hang­zó se­gít­sé­gé­vel agg­lu­ti­ná­lód­nak a szó­hoz: hal – -a-t, -a-s, -a-k, -a -m, -a-d, -o-n, -u-nk stb.; szék – -ë-t, -ë-k, -ë-s, -ë-m, -ë-d, -ë-n, -ü-nk stb. Ez a kö­tő­hang­zó az ősi szó­kész­let­hez tar­to­zó sza­vak­nál nem más, mint az ere­de­ti tő­vég­hang­zó vagy an­nak a nyelv­tör­té­net fo­lya­mán hang­vál­to­zás­ok ered­mé­nye­ként hang­ren­den be­lül lét­re­jött vál­to­za­ta. (A jö­ve­vény­sza­vak kö­tő­hang­zó­ja – pl. trak­tor-o-k, trak­tor-o-s – ana­ló­gia fej­le­mé­nye.) Az ős­tol­da­lé­kok ak­kor ala­kul­tak ki, és hasz­ná­la­tuk ak­kor ál­lan­dó­sult, ami­kor a szó­tö­vek még ma­gán­hang­zó­ra vég­ződ­tek (te­hát ke­ze – -t, -s, -m-szerűen, mint a mai ka­pu, ha­jó, ka­sza-fé­lék­ben). Ál­lan­dó­sult a tő­vé­gi ma­gán­hang­zó­hoz kap­cso­ló­dá­sos szer­ke­zet is, s ez meg­ma­radt az alap­alak vég­hang­zó­já­nak a le­ko­pá­sa után is. Oly­kor a tő­vég­hang­zó az ős­tol­da­lék­hoz ta­pad­va él to­vább (mint pl. az ugr-at, löv-et, varr-at, mond-at, néz-et, szeret-ek-félék ugyan­úgy ige-, mint név­szó­kép­ző­jé­ben). Tő­vég­hang­zó­ra ve­zet­he­tő vis­­sza az ős­tol­da­lé­kok egy­más­hoz ta­pa­dá­sá­val ki­ala­kult tes­te­sebb, egy vagy két szó­ta­gú tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja, il­let­ve ma­gán­hang­zói is.
A hang­rend a tő­vég­hang­zó ré­vén más­kép­pen is ér­vény­re jut­tat­ta a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át a tol­da­lé­kolt sza­vak­ban. Ha a tő­vég­hang­zó utá­ni ab­szo­lút szó­vé­gi hely­zet­be la­bi­á­lis vagy ve­lá­ris rés­hang ke­rült, ez a rés­hang idő­vel csök­ken­tett nyo­ma­té­kú la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó­vá vált, s az előt­te le­vő tel­jes nyo­ma­té­kú tő­vég­hang­zó­val ket­tős­hang­zós egy­ség­be lé­pett. Ez a dif­ton­gus ké­sőbb monoftongálódott, s az ere­de­ti két elem­ből egy új, monoftongusos egy­ség jött lét­re. A szó­tő­ről így vég­leg le­sza­kadt a tő­vég­hang­zó, el­tűnt, de nem tűnt el nyom­ta­la­nul, mert az új egy­ség hang­ren­di mi­nő­sé­ge – ve­lá­ris-e vagy pa­la­tá­lis – azo­nos a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gé­vel.
Az el­mon­dot­ta­kat iga­zol­juk a -g ige­név­kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­vel. Az írás­be­li­ség­ből ada­tol­ha­tó a kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­nek úgy­szól­ván min­den fá­zi­sa, pl.: sz™mt™-g (997 e.: sa´mtag) > sz™mt™² > sz™mta²> sz™mto² (1109: zamtou) > szán­tó (szánt-ó); mëne-g (1055: meneh) > mëneÝ > mënëÝ > mënöÝ > më­nő (mën-ő). Az ilyen és eh­hez ha­son­ló ese­tek­ben a szó­vé­gi ma­gán­hang­zó ré­vén a tö­vek hang­rend­je hoz­zá­já­rult új tol­da­lé­kok ki­fej­lő­dé­sé­hez, s biz­to­sí­tot­ta a hang­rend sze­rin­ti el­osz­lá­su­kat.
El­té­rő kép­le­tű, de a tö­vek hang­rend­jé­be tel­je­sen be­il­lő tol­da­lé­ko­kat ered­mé­nye­zett a pa­la­tá­lis más­sal­hang­zós meg az Ç ma­gán­hang­zós tol­da­lé­kok és az előt­tük le­vő tő­vég­hang­zó egy­be­ol­va­dá­sa. Míg a la­bi­á­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­sok egy­sze­rű­sö­dé­sé­nek ered­mé­nye la­bi­á­lis hos­­szú monoftongusok (lásd a két szem­lél­te­tő pél­dát és vö. Bárczi 1958, 90–99), és ezek hang­ren­di mi­nő­sé­gük­ben, mint meg­ál­la­pí­tot­tuk, a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ad­dig bár­mi­lyen – ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis – tő­vég­hang­zó + pa­la­tá­lis kép­ző­elem pa­la­tá­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­son ke­resz­tül pa­la­tá­lis – í vagy é – monogtongussá egy­sze­rű­sö­dik (vö. Bárczi 1958, 88–90).
A tol­da­lé­kok­ban ily mó­don ke­let­ke­zett é meg í (me­lyek ké­sőbb eset­leg le is rö­vi­dül­tek), bár mind­ket­tő pa­la­tá­lis, sem­mi­kép­pen sem ho­zott za­vart a ve­lá­ris sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­nak hang­rend­jé­be, mert e két pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó egy­részt már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tó a ve­lá­ri­sak­kal, más­részt a hang­vál­to­zást hor­do­zó sza­vak­ban nem tör­tént – s az é–í-nek már ko­ráb­bi kö­zöm­bös­sé­gé­nél fog­va nem is tör­tén­he­tett – morfonológiai vál­to­zás, a töb­bi mor­fé­ma hang­ren­di mi­nő­sé­ge to­vább­ra is ve­lá­ris ma­radt.
Az el­mon­dot­tak szé­pen iga­zol­ha­tók a mai for­má­já­ban vi­szony­lag ké­sőn, csak az 1500-as évek de­re­ka fe­lé ki­ala­kult és ezért írott tör­té­ne­ti ada­tok­kal bő­ven szem­lél­tet­he­tő -ít mű­vel­te­tő ige­kép­zőnk fej­lő­dé­sé­vel. A kép­ző­ben ma is lát­ha­tó a -t ősi mű­vel­te­tő kép­zőnk, amely a mai ma­gyar­ban egy­ma­gá­ban is, pl. kel-t, bán-t, az­tán -at, -et alak­ban és -tat, -tet, va­la­mint a -szt kép­ző­bo­kor­ban is meg­ta­lál­ha­tó. A -t előtt még a kó­de­xek ko­rá­ban is egy j (Ç) elem volt, mely egy ko­ráb­bi, szin­tén ada­tol­ha­tó é-ből fej­lő­dött. Ez a -ét kap­cso­lat pe­dig egy ki­kö­vet­kez­te­tett, egé­szen az urá­li együtt­élés ko­rá­ig vis­­sza­ve­zet­he­tő, tu­laj­don­kép­pen két elem­ből, a gya­ko­rí­tó -k-ból és a mű­vel­te­tő -t-ből ös­­sze­te­vő­dött kép­ző­re ve­zet­he­tő vis­­sza; a kép­ző­bo­kor előtt már csak a tő­vég­hang­zó állt (vö. D. Bartha 1958, 43–44; Bárczi 1958, 156–157).
A kép­ző ki­ala­ku­lá­sa a kö­vet­ke­ző vál­to­zá­si fá­zi­so­kon ment át: 1. (ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis) tő­vég­hang­zó + kt > 2. tő­vég­hang­zó + èt > 3. tő­vég­hang­zó + ét > 4. tő­vég­hang­zó + jt (-ujt,- üjt, -ijt, -ojt, -öjt, -ëjt, -ajt, -ejt) > 5. -uÇt, -üÇt, -iÇt, -oÇt, -öÇt, -ëÇt, -aÇt, -eÇt > 6. -oÇt, -öÇt, -ëÇt > 7. -ëÇt > 8. -ét – -ít (vö. B. Lőrinczy 1953, 108; D. Bartha 1958, 44). Te­hát a zárt kép­zé­sű tő­vég­hang­zók a nyíl­tab­bá vá­lá­si, a nyíl­tak pe­dig a zár­tab­bá vá­lá­si ten­den­cia ér­de­mé­ből kö­zép­zár­tak­ká, majd ezek ve­lá­ris tag­jai a j ha­tá­sá­ra pa­la­tá­li­sak­ká vál­tak, s az­tán a hang­kap­cso­lat­ból ala­kult dif­ton­gu­sok monoftongálódtak. Ada­tok­ban az el­mon­dot­ta­kat a kö­vet­ke­ző ké­pet mu­tat­ják:
A) Tő­vég­hang­zó + ét: HB.: zoboducha (olv. szoboduétéa), GyulGl.: tonohtuananac ’tanítványának’ – KTSz.: iduzuht (olv. idüzüét) ’üdvözít’.
B) Ve­lá­ris sza­vak­ban -ojt (-oÇt) pa­la­tá­li­sak­ban -öjt (-öÇt), -ëjt (-ëÇt): JókK. 60: meg zabadoytana, JókK. 74.: tanoytuanya, BirkK. 2b4: meg tanoitasnak zvkÐege, ÉrdyK. 189: hogy mynket… ky zabadoytana, Érdy K. 193: nagy ordoytaÐth teznek vala – ÉrdyK. 194: ydvezxytenk ’üdvözítőnk’, ÉrdyK. 189: hogy mynket meg eleghxytene; JókK. 25: yduezeytemnek, JókK. 59: meg epeytettekuala, BirkK. 1b35: ekeÐeiti, ÉrdyK. 194: ydwezeytenknek, ÉrdyK. 192: kezereyty vala.
C) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ëjt (-ëÇt): BécsiK. 147: zabadeito, BécsiK. 272: ÐokaÐeita, CornK. 128v: meg zabadeytatnanak, CornK. 139v: taneytuanyanak leanya – BécsiK. 80, 147 stb.: ¹duvzeitv; BécsiK. 106: megk$s$reitettetec, BécsiK. 272: me9rezegeitu#, CornK. 127v: iduezeytenk ’üdvözítőnk’, CornK. 133v: mendeneket meg epey¨t.
D) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ét – -ít: LobkK. 348: nagy ordetaÐÐal, LobkK. 273: ydvezetenk – LobkK. 57: meg haboritatol, LobkK. 57: meg nem nomoritxd, BatthyK. 323: az en ÐegitÐegem. (Nyelv­já­rá­sa­ink zö­mé­ben az iro­dal­mi nyelv­ben az -ít vál­to­zat ál­lan­dó­sult.)
Az -ít és a ha­son­ló mó­don ki­ala­kult, -é-t meg -í-t, il­let­ve ezek rö­vi­dült vál­to­za­tát tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján ilyen­né ala­kult szó­vé­gek (ma­rok > ma­rék, po­cok > po­cik) nem za­var­ják az így ke­let­ke­zett ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris alap­jel­le­gét: tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, úgy­hogy to­vább tol­da­lé­kol­va a szó a több­ala­kú szuf­fi­xu­mok kö­zül min­dig a ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jút vonz­za ma­gá­hoz. A ma­gyar­ban szá­mos ilyen egy­ala­kú il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ból ál­ló vagy ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lék van:
Az é-sek: a) -ék, -dék, -lék, -ték deverbális név­szó­kép­zők, b) -né nőnévképző, c) -é egyes szá­mú bir­tok­jel.
Az -í-sek: -ít, -sít, -dít ige­kép­zők.
Az -i-sek: a) -int ige­kép­ző, b) -ni, a fő­né­vi ige­név kép­ző­je, c) -sdi, -di, -csi, -ci, -is fő­név­kép­zők, d) -i, -si mel­lék­név­kép­zők, e) -dik szám­név­kép­ző, -nyi mér­té­ket, meny­­nyi­sé­get je­lö­lő kép­ző, f) -i töb­bes­jel, g) -ik ki­eme­lő jel.
Ér­de­kes, hogy a hos­­szú é rö­vid pár­ja – az e (ë) – nincs meg az egy­ala­kú to­vább tol­da­lé­kol­ha­tó szuf­fi­xu­mok – a kép­zők és je­lek – kö­zött.
A mor­fé­mák és az el­ha­so­nult szó­vé­gek é, í, i, ë-jének – mint mond­tuk: tö­ké­le­tes – sem­le­ges­sé­gét szem­lél­tes­sük né­hány pél­dá­val: szakad-ék-ban, származ-ék-a, fazék-ban; szán-dék-om; mos-lék-ot; Kovács-né-nak; kapar-int-ott; nagyobb-ik-at; haza-i-ból; po­cik-ok. Nem mó­do­sul a sza­bály ak­kor sem, ha több ilyen szuf­fi­xum kö­vet­ke­zik egy­más után: Pál-ék-é-nak, szomszéd-ék-é-i-ról.
Az ed­di­gi­ek­ben a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia szó­tö­vek­ben va­ló meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak jel­le­gé­vel fog­lal­koz­tunk, s a tő­vég­hang­zók kap­csán rá­mu­tat­tunk a tol­da­lé­kok hang­ren­di mi­nő­sé­ge ki­ala­kí­tá­sá­ban be­töl­tött sze­re­pé­re, s érin­tet­tük meg­nyil­vá­nu­lá­sát a tol­da­lé­kok­ban.
A to­váb­bi­ak­ban meg­vizs­gál­juk, mi­lyen sza­bá­lyok sze­rint mű­kö­dik a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia a tol­da­lé­kok­ban, va­gyis hogy mi­lyen a ma­gyar nyelv hang­ren­di il­lesz­ke­dé­se.
Elő­re kell bo­csá­ta­ni, hogy míg a tö­vek­ben mind asszimilatív, mind disszimilatív erők vál­toz­tat­nak és vál­toz­tat­tak a ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel hang­ren­di kép­le­tén, és ezek az erők mind elő­re­hat­va, mind hát­ra­hat­va mű­köd­nek és mű­köd­tek, ad­dig a tö­vek és tol­da­lé­kok vi­szony­la­tá­ban a vál­to­zás mód­ja ki­zá­ró­lag asszimilatív jel­le­gű, és irá­nya ki­zá­ró­lag elő­re­ha­tó. A ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés te­hát nem más, mint elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás.

A tö­vek­nek ez a tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja il­lesz­ke­dé­sét ki­vál­tó asszimilatív ha­tá­sa nem­csak szink­ron ke­reszt­met­szet­ben nyil­vá­nul meg, va­gyis ab­ban, hogy a tol­da­lék alak­vál­to­za­tai kö­zül a szó­tő a hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lőt agg­lu­ti­nál­ja, ha­nem diakron ke­reszt­met­szet­ben is, ab­ban, hogy az ere­de­ti­leg egy­ala­kú ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­kat eset­ről eset­re a le­he­tő­sé­gek­nek meg­fe­le­lő­en két- vagy há­rom­ala­kú­vá vál­toz­tat­ja. Ere­de­ti­leg egy­ala­kú tol­da­lé­ka­ink majd min­den eset­ben önál­ló szó­ból let­tek azok­ká (ami­ért tol­da­lék vol­tuk el­ső sza­ka­szá­ban ter­mé­sze­te­sen nem is le­het­tek más­fé­lék, mint egy­ala­kú­ak). Ilyen pl. a már ki­halt ség főnévnől ke­let­ke­zett -ság, -ség név­szó­kép­ző és a hat igé­ből fej­lő­dött -hat, -het ige­kép­ző. Ha­tá­ro­zó­rag­ja­ink ere­de­ti egy­ala­kú­sá­ga sok eset­ben ada­tol­ha­tó a ré­gi­ség­ből (pl. HB.: miloÐtben, halalnec, puculnec, munhi uruzagbele, CornK. 126r: HarmadÅer, DebrK. 499: keralytewl) és hel­­lyel-köz­zel a mai nyelv­já­rás­ok­ból, sőt a név­szó­ra­gok egy­ko­ri egy­ala­kú­sá­gá­ról ta­nús­kod­nak a mai nyelv sze­mély­ra­gos ha­tá­ro­zó­szói is (nál-am, től-em, hoz-zám, nek-em, vel-em stb.). (Ef­faj­ta tol­da­lék­kép­zés­re vö. D. Bartha 1958, 4–6, 88, 119–120; Berrár 1957, 32–42; uő 1967, 231, 323, 407–409.)
Te­hát a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló mó­don és mér­ték­ben, mint más nyel­vek ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás út­ján ki­ter­jesz­tet­te ér­vé­nyes­sé­gét az ere­de­té­nél fog­va nem har­mo­ni­zá­ló (il­let­ve csak a hang­ren­dek va­la­me­lyi­ké­vel har­mo­ni­zá­ló) ma­gán­hang­zó-ele­met tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok­ra is, meg­te­remt­ve ez­zel ezek­nek a tol­da­lé­kok­nak az il­lesz­ke­dő ké­pes­sé­gét. (Per­sze van­nak nem il­lesz­ke­dő tol­da­lé­ka­ink is, ame­lyek el­len­áll­nak az il­lesz­ke­dés kö­ve­tel­mé­nyé­nek – -kora, -beli, -féle, -szerű stb. kép­zők és a -kor ha­tá­ro­zó­rag –, mert még ér­ző­dik raj­tuk az alap­ju­kul szol­gá­ló szó, vagy pe­dig ide­gen ere­de­tű­ek – -íroz, -izál, -ista stb. –, és még nem ho­no­sod­tak meg an­­nyi­ra, mint ve­lük szem­ben a szláv ere­de­tű -nok, -nök.)
A ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át is­me­rő nyel­vek­ben a tol­da­lé­kok elv­ben négy­fé­le­kép­pen il­lesz­ked­het­nek a tő­höz (vö. Szé­pe 1958, 105–106):
1. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja tel­je­sen il­lesz­ke­dik a szó­tő utol­só szó­tag­já­nak a ma­gán­hang­zó­já­hoz, az utol­só szó­ta­gé­val azo­nos mi­nő­sé­gű­vé vá­lik. Ez az ún. tel­jes il­lesz­ke­dés.
2. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a palatalitás és velaritás kri­té­ri­u­ma sze­rint il­lesz­ke­dik: a pa­la­tá­lis hang­ren­dű sza­vak­hoz pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­jú, a ve­lá­ris hang­ren­dű­ek­hez ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lék­alak já­rul. Ez a palato-veláris il­lesz­ke­dés.
3. A palato-veláris il­lesz­ke­dés ke­re­tén be­lül még a labialitás–illabialitás kri­té­ri­u­ma is ér­vé­nye­sül. Ez a la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis vagy rö­vi­den la­bi­á­lis il­lesz­ke­dés.
4. Nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti il­lesz­ke­dés. Az előb­bi két il­lesz­ke­dés­faj­ta (a 2. és a 3.) együt­tes bá­zi­sán tör­té­nik, és ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a tol­da­lé­kok­nak víz­szin­tes (te­hát pl. o – – ö – ë-s, ú – ű-s) ren­de­zé­sű alak­vál­to­za­ta­in kí­vül a ma­gán­hang­zók nyílt­sá­gi fo­ka sze­rint ren­de­zett, va­gyis pl. a – o-s, e – ë (– ö)-s alak­vál­to­za­tai is van­nak.
Az el­ső tí­pu­sú – a tel­jes – il­lesz­ke­dés nincs a ma­gyar­ban. Egye­sek, így Bárczi (1958, 103–104) sze­rint volt az óma­gyar­ban; a mai ma­gyar­ban azon­ban a nyo­mát sem ta­lál­ni. Ez­zel szem­ben több tol­da­lék­kal kap­cso­lat­ban mű­kö­dik a finn­ben (vö. Papp 1956, 26). Szem­lél­tes­sük az illatívusz h. n. rag­já­nak a vi­sel­ke­dé­sén: maa-han ’földbe, föld­re’, pää-hüan ’fejbe, fej­re’, sou-hon ’mocsárba’, tee-hen ’teába’, työ-hön ’munkába’, puu-hun ’fába, fá­ra’, syy-hyn ’okba’, pii-hin ’kovakőbe’. A Helsinkiin ’Helsinkibe’, kouluun ’iskolába’-félék szin­tén ide tar­toz­nak, nem má­sak, mint a Helsinki-hin, koulu-hun stb. ös­­sze­vont alak­jai.
Az utol­só, a 4. tí­pu­sú (a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti) il­lesz­ke­dés meg­van a ma­gyar­ban. Két nyílt­sá­gi fok­ra kor­lá­to­zó­dik, és kö­tő­hang­zók te­rén re­a­li­zá­ló­dik. En­nek az il­lesz­ke­dé­si mód­nak a sza­bá­lyai ed­dig nin­cse­nek fel­de­rít­ve. Be­ha­tóbb vizs­gá­ló­dás nél­kül is meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ez az il­lesz­ke­dés a ma­gyar­ban nem csu­pán a hang­rend­nek, ha­nem egy sor más kö­rül­mény­nek is függ­vé­nye. Az, hogy nyílt vagy kö­zép­zárt lesz a kö­tő­hang­zó, függ pl. a szó­vé­gi más­sal­hang­zó­tól (vastag-o-z, tag-o-t, beteg-ë-n), a szó­vé­gi más­sal­hang­zó előtt le­vő ma­gán­hang­zó kva­li­tás­be­li mi­nő­sé­gé­től (tag-o-t – ág-a-t; nagy-o-t, fagy-o-s – lágy-a-t, ágy-a-t), at­tól, hogy a szó mi­lyen tör­té­ne­ti ré­teg­be tar­to­zik (vaj-a-t, baj-o-s) stb. Ez az il­lesz­ke­dés te­hát nem tisz­tá­ra ma­gán­hang­zós je­len­ség, ezért alig­ha­nem egy­faj­ta szinharmonizmusként kell ke­zel­ni. (A szinharmonizmus fo­gal­má­ra lásd Trubetzkoy 1939, 251–252.)
A négy le­het­sé­ges il­lesz­ke­dés­tí­pus kö­zül te­hát a ma­gyar­ban há­rom hasz­ná­la­tos. Ezek egyi­ké­vel – a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti­vel – az imént fog­lal­koz­tunk. Hát­ra van még a palato-veláris és a la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés mód­já­nak is­mer­te­té­se. E két il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak van egy kö­zös és két el­té­rő alap­vo­ná­sa. A kö­zös az, hogy a tol­da­lék hang­ren­di mi­nő­sé­gét a szó­tő utol­só szó­tag­ja ha­tá­roz­za meg (ez a vo­nás egyéb­ként bi­zo­nyos sa­já­tos mó­don va­la­men­­nyi il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak a sa­ját­ja). Az el­té­rő egy­részt az, hogy az ún. sem­le­ges pa­la­tá­li­sak csak ve­lá­ris–pa­la­tá­lis vi­szony­lat­ban sem­le­ge­sek, és itt is bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek­től füg­gő­en, más­részt az, hogy sem la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis, sem il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis vi­szony­lat­ban ezek a ma­gán­hang­zók nem sem­le­ge­sek, ha­nem ak­tí­van pa­la­tá­li­sak és il­la­bi­á­li­sak.
Kezd­jük a kö­zös vo­nás­sal, az utol­só szó­tag meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­vel!
Az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­já­nak hang­ren­di mi­nő­sé­gét el­ső­sor­ban az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak­ban. Lát­szó­lag az egész szó­tő hang­rend­jé­től függ, mi­lyen lesz a tol­da­lék, de a to­váb­bi­ak­ból fél­re­ért­he­tet­le­nül nyil­ván­va­ló, hogy dön­tő té­nye­ző itt is az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja. Egyéb­ként a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja az e tí­pu­sú sza­vak­ban mint­egy ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en ugyan­olyan hang­ren­di mi­nő­sé­gű, mint ma­ga a szó­tő.
Ve­gyük sor­ra az egy­sé­ges hang­ren­dű tö­vek ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel­ének kép­le­tét és tol­da­lé­ko­lá­sát:
a) Veláris(ak) + ve­lá­ris utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ból, -ből:) sár-ból, buzá-ból; (-ra, -re:) kapu-ra, (-nak, -nek:) boszorkány-nak, (-unk, -ünk:) ballag-unk.
b) Palatális(ak) + pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja pa­la­tá­lis: (-val, -vel:) méz-zel, cseresznyé-vel, (-ja, -je:) bicikli-je, (-ban, -ben:) tükör-ben, (-unk, -ünk:) főz- ünk, keres-ünk.
c) Il­la­bi­á­lis palatális(ak) + il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) méz-hez, cseresznyé-hëz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
d) Labiális palatális(ak) + labiális palatális utolsó magánhangzó – a toldalék magánhangzója labiális: (-hoz, -hëz, -höz:) tök-höz, tükör-höz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
Az utol­só szó­tag az irány­adó a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is:
a) ha a ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó szó­tag­ra vég­ző­dik, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ra, -re:) gerendá-ra, (-ból, -ből:) cipó-ból;
b) ha a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű szó­ban az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis, há­rom­ala­kú tol­da­lék ese­té­ben a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) kosztüm-höz, (-o-m, -ë-m, -ö-m:) parfüm-öm;
c) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) öreg-hez, (-kodik, -këdik, -ködik:) pöffesz-kë-dik, őriz-këdik;
d) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) fenyő-höz, (-kodik, këdik, -ködik:) fésül-ködik.
Az ed­dig be­mu­ta­tott tí­pu­sok­ban az utol­só szó­tag el­ve a szó­tő egész tol­da­lé­ko­lá­sá­ban ér­vé­nye­sül: száj-as-kod-ás-á-ról, kedv-es-këd-és-é-ről, për-ës-ked-és, pör-ös-köd-és; hegedű-jé-hëz, hegedű-i-hëz.
El­té­rő kép­le­tet mu­tat a ve­lá­ris vi­szony­lat­ban sem­le­ges i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­so­kat tar­tal­ma­zó ve­gyes hang­ren­dű szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sa. Ha az ilyen tí­pu­sú szó­tő­ben az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris – mint lát­tuk –, nincs prob­lé­ma, az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lé­ko­kat. Vég­ered­mény­ben prob­lé­ma­men­tes a tol­da­lé­ko­lás a for­dí­tott kép­le­tű ve­gyes hang­ren­dű szó­ban is, mert a tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján lét­re­jött ve­gyes hang­ren­dű sza­vak i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­sai – az el­ső eset­ben rész­ben, a má­so­dik­ban tel­je­sen – ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­nak az utó­dai, és így a ko­ráb­bi toldalékolásmód vál­to­zat­la­nul foly­ta­tód­ha­tott és foly­ta­tó­dik. Ezt a vál­to­zat­lan­sá­got per­sze – mint már mond­tuk – az a kö­rül­mény biz­to­sít­ja, hogy a szó­ban for­gó pa­la­tá­li­sok már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tók a ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­kal.
Itt em­lít­jük meg, hogy a ma­gyar­ban van több olyan egy­ta­gú – hív, rí, sí, nyí, víg, ring, ír, zsír, nyíl, híd stb. – szó, amely mély hang­ren­dű tol­da­lé­kot vonz. A cso­port finn­ugor ere­de­tű sza­va­i­nak a vi­sel­ke­dé­sé­ből az a kö­vet­kez­te­tés kí­nál­ko­zik, hogy i-jük egy ko­ráb­bi ve­lá­ris Ç-ből lett palatalizációval. Ál­ta­lá­no­san val­lott fel­fo­gás is, hogy ha a finn­ugor alap­nyelv­ben nem is volt, az ős­ma­gyar­ban a ve­lá­ris Ç min­den­eset­re meg­volt (vö. Bárczi 1958, 33, 61). Tény, hogy a cso­port jö­ve­vény­sza­va­i­nak egy ré­szé­nek az áta­dó nyel­vek­ben is ve­lá­ris Ç fe­lel meg, és hogy az ere­de­ti­ek egy ré­szé­nek ro­kon nyel­vi meg­fe­le­lő­je ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­maz (vö. nyíl – finn nuoli, i(szik) – finn juo-). Alig­ha szük­sé­ges ezek vegyesrendűségét egy föl­tett ve­lá­ris Ç előz­mén­­nyel ma­gya­ráz­ni, úgy hi­szem, meg­nyug­ta­tó ma­gya­rá­za­tot nyújt az i-nek az alap­nyelv óta foly­ta­tó­dó kom­bi­nál­ha­tó­sá­ga. De ha va­la­mi­lyen ve­lá­ris ma­gán­hang­zót az alap­nyel­vi alak­ban föl is kell té­te­lez­nünk, ez a ma­gán­hang­zó sza­bá­lyos hang­fej­lő­dé­si uta­kon vál­ha­tott pa­la­tá­lis­sá. Az áta­dó nyel­vek eset­leg ve­lá­ris Ç-je hang­he­lyet­te­sí­tés­sel lett pa­la­tá­lis­sá a ma­gyar­ban.
A cso­port­hoz csa­tol­hat­juk a héj, cél, de­rék é-s szó­tö­ve­ket is. Az el­ső biz­to­san, a har­ma­dik pe­dig va­ló­szí­nű­leg el­ha­so­nu­lás­sal lett ve­gyes hang­ren­dű­vé (haj > héj, dërok > dërék), a má­so­dik­ban pe­dig az é he­lyén ere­de­ti­leg í volt vagy í is volt. (A pél­dák eti­mo­ló­gi­á­já­ra lásd TESz.) A cso­port­ról el­mon­dot­tak­hoz még hoz­zá­fűz­het­jük, hogy csak ter­mé­sze­tes, hogy az egy­ta­gú í-s szó­tö­vek meg­tart­ják hang­ren­di ho­va­tar­to­zá­su­kat a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok után is: híg-ít-ás, ind-ít-ék-a.
Amint lát­juk, a tol­da­lé­ko­lá­si sza­bá­lyok a ma­gyar­ban két alap­el­vet kö­vet­nek: az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vét és az i, í, ë (e), é sem­le­ges­sé­gé­nek az el­vét.
Amen­­nyi­ben a sem­le­ges ma­gán­hang­zók hor­do­zói tol­da­lék­mor­fé­mák vagy el­ha­so­nu­lás ré­vén ve­gyes hang­ren­dű­vé lett szó­tö­vek, vi­lá­gos a hely­zet: a sem­le­ges ma­gán­hang­zók tö­ké­le­te­sen kö­zöm­bö­sek, a szó­hoz csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a sem­le­ge­se­ket meg­elő­ző ve­lá­ris­hoz iga­zo­dik. (Em­lé­kez­te­tő­ül: Pál-ék-é-i-nak, bor-ít-ék-ban, fazak-ban > fazék-ban.)
Né­mi­leg bo­nyo­lult a hely­zet, ha a sem­le­ges ma­gán­hang­zók nem bel­ső fej­lő­dés ered­mé­nyei, ha­nem jö­ve­vény- és al­kal­mi­lag hasz­nált ide­gen sza­vak ma­guk­kal ho­zott ele­me­i­ként for­dul­nak elő. Ilyen­kor az i, í, ë (e), é nem egy­ér­tel­mű­en sem­le­ges, ami azt je­len­ti, hogy tő­vé­gi hely­zet­ben ezek a han­gok vagy sem­le­ges ma­gán­hang­zó­ként, vagy ak­tív pa­la­tá­lis­ként vi­sel­ked­nek. Az utób­bi eset­ben a csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ezek­nek a hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ami pe­dig nem más, mint az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vé­nek az ér­vé­nye­sí­té­se és – to­vább vive a gon­do­la­tot – erő­sí­té­se.
Ez is mu­tat­ja, hogy a két hang­zó­il­lesz­ke­dé­si elv nem egyen­ran­gú: el­sőd­le­ges fon­tos­sá­gú az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló il­lesz­ke­dés el­ve; a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve pe­dig tu­laj­don­kép­pen az előb­bi ér­vé­nyes­sé­gét meg­szo­rí­tó jel­le­gű elv.
Az, hogy a má­so­dik fe­lé­ben sem­le­ges ma­gán­hang­zót vagy ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek tő­mor­fé­má­já­hoz me­lyik elv sze­rint agg­lu­ti­ná­lód­nak a több­ala­kú tol­da­lé­kok, az függ at­tól, hogy a négy kö­zül me­lyik sem­le­ges ma­gán­hang­zó­hoz kell agg­lu­ti­ná­lód­ni­uk, függ a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó utol­só szó­tag hang­ta­ni szer­ke­ze­té­től és at­tól is, van-e az ilyen utol­só szó­tag előtt még egy (vagy több) sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú szó­tag vagy nincs. Per­sze a szó­vég­tí­pu­sok tol­da­lé­ko­lá­sa ko­ránt­sem egy­ön­te­tű, az egyi­ké­re-má­si­ká­ra jel­lem­ző tol­da­lé­ko­lá­si mód­dal szem­ben a má­sik mód is szó­hoz jut­hat és szó­hoz jut. A pa­la­tá­lis ki­hang­zá­sú szó­tö­vek egyes szer­ke­ze­ti tí­pu­sa­in be­lül az el­len­té­tes agg­lu­ti­ná­lá­si mód szin­te kü­lön-kü­lön konk­rét szó­hoz kö­tő­dik.
Az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók­ra vég­ző­dő szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sá­val – egy-egy prob­lé­mát vizs­gál­va – töb­ben fog­lal­koz­tak. A kér­dés­sel egész komp­le­xi­tá­sá­ban Szé­pe György fog­lal­ko­zott az ed­di­gi­ek so­rán több­ször idé­zett ta­nul­má­nyá­ban, mely­ben át­te­kin­tet­te a cik­ke meg­je­le­né­sé­ig meg­ej­tett vizs­gá­ló­dá­so­kat, le­szűr­te ered­mé­nye­it, és sa­ját anyag be­vo­ná­sá­val a prob­le­ma­ti­kát új­ra vizs­gá­lat tár­gyá­vá tet­te. Jó­ma­gam az egész ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia jel­le­gét vizs­gál­va az ed­di­gi irodalmon2 kí­vül el­ső­sor­ban szin­tén sa­ját elem­zé­sem­ből ki­in­dul­va is­mer­te­tem cik­kem­ben az egyes vo­ná­so­kat, s jel­leg­adó sze­re­pül ese­tén eme­lem ki do­mi­náns vol­tu­kat. Anya­go­mat a köz­lő jel­le­gű szö­ve­gek­ből me­rí­te­tem, és A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra (MNySzSz.) se­gít­sé­gé­vel a hét­kö­te­tes ér­tel­me­ző szó­tár­ból (ÉrtSz.) cé­du­láz­tam, amely hasz­ná­ló­ját a sza­vak hang­ren­di il­lesz­ke­dé­sé­ről is tá­jé­koz­tat­ja.
Az ed­di­gi vizs­gá­ló­dá­sok­kal egy­be­hang­zó­an el­mond­hat­juk, hogy a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­ren­de­zé­sű ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­suk szem­szö­gé­ből két fő­tí­pus­ra osz­la­nak:
a) Az utol­só szó­tag­juk­ban i-t, í-t vagy é-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény és ide­gen tő­mor­fé­mák tol­da­lé­ko­lá­suk­ban ál­ta­lá­ban az ilyen fel­épí­té­sű tol­da­lé­kos és el­ha­so­nu­lá­sos (ré­gi) sza­vak agg­lu­ti­ná­lá­si mód­ját kö­ve­tik, az­az tol­da­lé­ko­lá­suk so­rán ál­ta­lá­ban a fel­so­rolt il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve ér­vé­nye­sül, te­hát a csa­to­lan­dó szuf­fi­xum ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban mély.
b) Az utol­só szó­tag­juk­ban ë (e)-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény­sza­vak jel­leg­ze­te­sen in­kább a ma­gas ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­ko­kat vonz­zák. Ezek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban te­hát ál­ta­lá­ban az utol­só szó­tag el­ve re­a­li­zá­ló­dik.
Per­sze mind­két tí­pus ke­re­tén be­lül van­nak al­tí­pus­ok, ame­lyek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban a fő­tí­pus­ra jel­lem­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód erő­sebb mér­ték­ben, sőt ki­zá­ró­la­go­san ér­vé­nye­sül, de van­nak olyak is, ame­lyek­re in­kább a fő­tí­pus­sal el­len­ke­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód a jel­lem­ző.
Szem­lél­tes­sük a ki­fej­tet­te­ket!
Ha az utol­só szó­tag­ban é van, a fő­tí­pus­ra – mint mond­tuk – ál­ta­lá­ban a mély tol­da­lé­ko­lás a jel­lem­ző. Az al­tí­pus­ok több­sé­gé­ben va­ló­ban így van: -é: ka­ra­lá­bé-ja, cso­ko­lá­dé-ja, bó­dé-ja, port­ré-ja, ká­vé-ja – anya­gom 81 ada­tá­ban ki­zá­ró­lag így; -ék: katuf­rék-ot, kartoték-ot, azték-ot; -él: acél-oz, pán­cél-ok stb.; -ély: ka­ra­bély-ok, bor­bély-ok, kas­tély-ok stb.; -ér: ba­bér-ok, facér-an, pucér-an, gal­lér-ja, tá­nyér-ok stb. – 22 ada­tom ki­zá­ró­lag így, csu­pán az af­fér tol­da­lé­ko­lá­sa vagy­la­gos: -ëk ~ -ok; -ét: kadét-ot, panganét-ot – ez­zel szem­ben vagy­la­go­san: ankét-ot ~ -ët, oszét-ot ~ -ët, konkrét-an ~ -en. (A föl­tün­te­tet­te­ken kí­vül ter­mé­sze­te­sen a más em­lí­tett al­tí­pus­ból is hoz­ha­tó fel pél­da vagy­la­gos, sőt el­len­té­tes jel­le­gű tol­da­lé­ko­lá­sok­ra is.) Ezek­kel szem­ben az -én al­tí­pus­ra va­ló ada­ta­im kö­zül csak egy a ki­zá­ró­la­go­san ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sú (ant­ra­cén-ja), a töb­bi vagy­la­gos: az egy­har­ma­da ve­lá­ris ~ pa­la­tá­lis (homogén-abb ~ -ebb stb.), a két­har­ma­da pe­dig pa­la­tá­lis ~ ve­lá­ris sor­rend­ben az (fenomén-je ~ -ja stb.). Még ki­rí­vób­ban vi­sel­ke­dik az -éz al­tí­pus, amely nagy­részt pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sú (majonéz-ës, indonéz-ëk, szingaléz-ëk ~ -ok, tra­péz-ok ~ -ëk).
Az egye­dül az utol­só szó­tag­ban i, í-t tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek min­den al­tí­pu­sá­ban (-i, -ic, -id, -oid, -il, -isz, -it, -int, -ik – pl. mozaik-ot, afrik-ot stb., -ír – pl. za­fír-ok, bas­kír-ok, ra­dír-ok stb.) úgy­szól­ván ki­zá­ró­lag ve­lá­ris a csa­tolt tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja. Anya­gom­ban ele­nyé­sző­en ke­vés a ki­vé­tel, az is vagy­la­gos (stabil-en ~ -an, bu­rizs-a ~ -e, kurzív-ot ~ -ët, dest­ruk­tív- en ~ -an). El­len­ben ha egy tő­vé­gi szó­tag előtt még egy pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó van, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban pa­la­tá­lis (alibi-je, talkedli-je, ametiszt-ët, szuggesztív-ebb, oxigén-je, ana­lí­zis-e stb.) vagy el­ső­sor­ban pa­la­tá­lis (objektív-en ~ -an, abesszin-ëk ~ -ok, nokedli-je ~ -ja stb.), rit­kán for­dít­va (stam­ped­li-ja ~ -je, ko­lib­ri-ja ~ -je stb.), és csak nagy­rit­kán ve­lá­ris (pl. labirint-ot, va­la­mint a -bilis – la­bi­lis, ren­tá­bi­lis stb. – vég­ző­dé­sű­ek).
Nem tar­tom szük­sé­ges­nek, hogy az ë (e)-s utol­só szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ról mon­dot­ta­kat ada­tok­kal rész­le­te­seb­ben is iga­zol­jam, azon­ban ki­eme­lem azt az ed­dig csak a cik­kem­ben han­goz­ta­tott tény­ál­lást, hogy az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók csu­pán a bel­ső ke­let­ke­zé­sű mor­fé­mák­ban és az el­ha­so­nu­lá­sok­ban tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a köl­csön­sza­vak­ban pe­dig csak po­ten­ci­á­li­san, il­let­ve hang­szer­ke­ze­tük­től füg­gő­en azok. A tény­ál­lás okát a kö­vet­ke­zők­ben lá­tom.
A köl­csön­sza­vak sem­le­ges ma­gán­hang­zó­inak nincs meg az át­ve­vő ma­gyar nyelv ré­gi morfémaelemeinek mai sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú alak­ja­i­ba át­ö­rök­lött szer­ke­ze­ti kö­tött­sé­ge. A köl­csön­szó, ha az áta­dó nyelv­ben kép­zett is, a ma­gyar­ba ál­ta­lá­ban egy fel­bont­ha­tat­lan mor­fé­ma­ként ke­rül, amely ott társ­ta­lan, nem he­lyez­ked­het be a ma­gyar nyelv ki­ala­kult rend­szer­ös­­sze­füg­gé­se­i­be, tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán ezért jut­hat szó­hoz hol az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve, hol a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve.

Ké­zen­fek­vő an­nak a ma­gya­rá­za­ta is, hogy az i, í, é-s vég­szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű jö­ve­vény­sza­vak mi­ért von­za­nak in­kább ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­kot és az ë (e)-sek mi­ért jel­leg­ze­te­sen palatálisat. Úgy hi­szem, bi­zo­nyos – ha nem is eti­mo­ló­gi­ai és mor­fo­ló­gi­ai – kö­tő­dés vagy ta­lán job­ban mond­va csa­to­lás az el­ső cso­port ese­té­ben nyil­ván­va­ló: olyan sok az i, í, é-s bel­ső ke­let­ke­zé­sű sem­le­ges tol­da­lék és el­ha­so­nu­lás, hogy a két tol­da­lé­ko­lá­si elv ke­resz­te­ző­dé­se okoz­ta szó­ró­dás el­le­né­re ma­gán­hang­zó­juk ki­vált­ja az ana­ló­gia mű­kö­dé­sét.
Az ë (e)-s ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sát vi­tán felül tá­mo­gat­ja a köz­nyelv­nek in­teg­rá­ló­dá­sa fo­lya­mán nyílt e-ssé vá­lá­sa. Ezt a kö­rül­ményt azért nem sza­bad túl­ér­té­kel­ni, mert iro­dal­mi nyel­vünk in­teg­rá­ló­dá­si sza­ka­sza előtt is dí­vott a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás, ak­kor pe­dig az így tol­da­lé­kolt ala­kot le­író­i­nak a nyel­ve túl­nyo­mó­részt még a két­fé­le e-t meg­kü­lön­böz­te­tő volt. Szám­ta­lan pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sú pél­da so­ra­koz­tat­ha­tó fel a kó­de­xek­ből. Te­hát az ë (e)-s ki­hang­zá­sú ve­gyes hang­ren­di köl­csön­zé­sek pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sa nem új ke­le­tű, mint ami­lyen­nek a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés kér­dé­sé­hez hoz­zá­szó­lók kö­zül töb­ben mi­nő­sí­tet­ték, meg­volt a le­he­tő­sé­ge és gya­kor­la­ta a ré­gi­ség­ben is – ami­re egye­sek szin­tén rá­mu­tat­tak. Ami vi­szont en­nél is meg­le­pőbb, az az, hogy pl. a két e nor­má­já­ban író­dott Bé­csi Kó­dex, amely a két e-t gra­fi­ka­i­lag is meg­kü­lön­böz­te­ti, szá­mos ve­gyes hang­ren­dű ide­gen tu­laj­don­ne­vet, sőt pl. a temp­lom jö­ve­vény­szót is nyílt e-s ej­té­sű­nek je­lö­li (26: Rub$n, 12, 20, 21 stb.: Olofern$s, 26: JoÐ$ph, 153: Gabri$l, 193: B$lfegorhoz stb.; 305: t$mplom, 289: t$mplomnac stb.). A Bé­csi Kó­dex alap­ján él­he­tünk a gya­nú­val, hogy a mai nyílt e-s köz­nyel­vi nor­mán kí­vül bi­zo­nyos mér­té­kig szá­mol­nunk kell a nyílt e sem­le­ges­sé­gé­vel a ma­gyar nyelv ko­ráb­bi sza­ka­szai köl­csön­sza­va­i­ban is, s ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy ez a kö­rül­mény a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás­nak szin­tén ked­ve­zett.
Ös­­szeg­zés­kép­pen ta­lán an­­nyit, hogy cik­kem­ben igye­kez­tem ki­emel­ni a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia lé­nye­ges vo­ná­sa­it, és az egyéb­ként csu­pán palato-veláris vi­szony­lat­ban sem­le­ges ma­gán­hang­zók­kal kap­cso­lat­ban rá­mu­tat­tam, hogy ezek ki­zá­ró­lag a bel­ső ke­let­ke­zé­sű morfémaegységek meg el­ha­so­nu­lá­sok ma­gán­hang­zó­i­ként tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ban le­vő sem­le­ges­sé­gük pe­dig több kö­rül­mény­től függ, ezért föl­té­te­les, és hogy az ilyen sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán tu­laj­don­kép­pen az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve és a sem­le­ges ma­gán­hang­zók el­ve ke­resz­te­ző­dé­sé­nek va­gyunk a ta­núi. Az egy­ta­gú i-s tö­vek ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sá­nak okát az ed­di­gi ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ma­gya­rá­zat­tal szem­ben nem a föl­tett ve­lá­ris Ç-előzményben, ha­nem az i-nek bi­zo­nyá­ra már az alap­nyelv­ben az­óta fenn­ál­ló kom­bi­nál­ha­tó­sá­gá­ban lá­tom.

Hi­vat­ko­zá­sok

Bárczi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, 2. ki­ad.
Berrár Jo­lán 1957. Ma­gyar tör­té­ne­ti mon­dat­tan. Bu­da­pest.
Berrár Jo­lán 1967. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­te. (Bárczi Gé­zá­val és Benkő Lo­ránd­dal.) Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest.
B. Lőrinczy Éva 1953. A Königsbergi Tö­re­dék és Sza­lag­jai mint nyel­vi em­lék. Bu­da­pest.
D. Bartha Ka­ta­lin 1958. Ma­gyar tör­té­ne­ti szó­alak­tan. II. A ma­gyar szó­kép­zés tör­té­ne­te. Bu­da­pest.
Décsy, Gyu­la 1965. Einführung in die finnisch-ugrische Sprachwissenschaft. Wiesbaden.
ÉRTSz. A ma­gyar nyelv ér­tel­me­ző szó­tá­ra. I–VII. köt. Bu­da­pest, 1959–1962.
Haj­dú Pé­ter 1963. Finn­ugor né­pek és nyel­vek. Bu­da­pest.
Haj­dú Pé­ter 1966. Be­ve­ze­tés az urá­li nyelv­tu­do­mány­ba. Bu­da­pest.
MMNyR. A mai ma­gyar nyelv rend­sze­re. Le­író nyelv­tan. Szerk. Tom­pa Jó­zsef. I. köt. Bu­da­pest, 1961.
MNySzSz. A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra. Szerk. Papp Fe­renc. Bu­da­pest, 1969.
Rapola, Martti 1966 Soumen kielen äännehistorian luennot. Hel­sin­ki.
Si­ma Fe­renc 1971. Ma­gyar nyelv­tör­té­net. I. Bratislava.
Szé­pe György 1958. Ve­gyes ma­gán­hang­zó­jú sza­va­ink il­lesz­ke­dé­sé­nek kér­dé­sé­hez. In: Ma­gyar hang­ta­ni dol­go­za­tok. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény. Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest. /Nyelvtudományi ér­te­ke­zé­sek, 17./
Papp Ist­ván 1956. Finn nyelv­tan. Bu­da­pest.
TESz. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­ti-eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. I–III. köt. Bu­da­pest, 1967–1976.
Trubetzkoy, N. S. 1939. Grundzüge der Phonologie. Praha. /Travaux du Cercle Linguitique de Prague, 7./