Hizsnyai Tóth Ildikó: Egy isteni jó színjáték a glogovai hegyen. „Mistico viaggio” a Szent Péter esernyőjében

Je­len ta­nul­mány egy ter­je­del­me­sebb dol­go­zat rész­le­te, amely­ben Mik­száth Kál­mán Szent Pé­ter es­er­nyő­je cí­mű re­gé­nye elem­zé­se so­rán el­ső­sor­ban a vi­lág­sze­rű Glogova meg­épü­lé­sé­vel fog­lal­koz­tunk, a köl­tött hely­ség­név – elő­kép-be­tel­je­sü­lés fogalompárral ki­fe­jez­he­tő – átszemantizálódását kö­vet­ve: egy is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu, amely gol­go­tai as­­szo­ci­á­ci­ó­kat hor­do­zó ne­ve foly­tán a vi­lág közepe1 cím­re as­pi­rál. Majd a tér­sze­rű, avagy vi­lág­sze­rű Glogova mel­lett szól­tunk egy, a me­ta­fo­ri­kus tör­té­net­mon­dás szint­jén for­má­ló­dó je­len­tés­so­rok ál­tal ref­lek­tált, a Gol­go­ta as­­szo­ci­á­ci­ós me­ze­jé­ből ki­bon­ta­ko­zó, a szö­veg­ben tet­ten ér­he­tő szim­bo­li­kus Glogováról is, amely­nek fo­lyo­má­nya­ként a Glogovára ve­ze­tő utak egy­részt a „föld­raj­zi” táj­ban – a me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó tör­té­net­ben ki­fejt­ve –, más­részt pe­dig – a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés kö­vet­kez­té­ben – a táj­le­írás­ok­ban „át­de­ren­gő” jel­ké­pes tér­ben ka­nya­rog­nak. A re­gény vi­lág­sze­rű szö­veg­vi­lá­ga a két, „es­er­nyős” le­gen­da – a besz­ter­ce­bá­nyai csa­lá­di erek­lye, il­let­ve a glogovai szent erek­lye tör­té­ne­te – nyo­mán élet­re hí­vott, egy­más­sal szem­ben ál­ló, az er­nyőn osz­to­zó, mi­ti­kus-me­sei vi­lág­kép­ből táp­lál­ko­zó Al­só és Fel­ső Vi­lá­gok be­fo­lyá­sa alatt áll. Ez a két vi­lág ta­lál­ko­zik rep­re­zen­tán­sa­ik (Gyu­ri és Ve­ron­ka) ál­tal a bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasútnál. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek (Müncz tör­té­ne­te, Gyu­ri ál­ma, a bon­ta­ko­zó sze­re­lem) ki­ha­tá­sa­ként Gyu­ri és Ve­ron­ka „va­ló­sá­gos” tá­ja­kon ke­resz­tül ve­ze­tő glogovai út­já­nak szim­bo­li­ká­ja új as­pek­tus­sal bő­vül.

*

A bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasúttól a glogovai he­gyig ve­ze­tő, rész­le­tes táj­le­írás­ok­kal meg­je­le­ní­tett utat a re­gény „A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa” cí­mű fe­je­ze­te be­szé­li el. A táj­le­írás itt még a szo­ká­sos­nál is ak­tí­vabb, be­szé­de­sebb ter­mé­sze­ti ké­pek­kel, je­len­sé­gek­kel te­szi moz­gal­mas­sá – a szer­ző ál­tal sze­rel­mi ér­le­lő­dés­re ki­je­lölt – sza­kaszt. A bie­der­mei­er idillt idé­ző, vi­rág­nyel­ven zaj­ló ud­var­lás­ról ír­ja Ko­vács Kál­mán, hogy az „idő­tar­tam rö­vid­sé­ge mi­att he­lyes ta­pin­tat­tal mon­dott le Mik­száth a köz­vet­le­nül nyi­lat­ko­zó ér­zés áb­rá­zo­lá­sá­ról. […] A köz­ve­tett, ál­ru­hás, az át­csa­pá­sos for­mák je­le­it raj­zol­ta tehát.”2 Mind­eköz­ben – bal­jós je­le­ket fel­vil­lan­tó le­gen­dák­kal, il­let­ve be­tyár­ro­man­ti­ká­val meg­fű­sze­rez­ve a ko­csi­ká­zás ese­mény­te­len­sé­gét – le­het gyö­nyör­köd­ni a táj­ban, il­let­ve azt ta­lál­gat­ni, hogy va­jon ösz­­sze­ér-e Gyu­ri és Ve­ron­ka tér­de az uta­zás ide­je alatt. Ez az út egy fel­föl­di kis fa­lu­ba ve­zet, mely­nek tör­té­ne­te­sen Glogova a ne­ve.
A me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó fő­cse­lek­mén­­nyel pár­hu­za­mo­san – amint er­re már utal­tunk – me­ta­fo­ri­kus uta­lá­sok kész­te­tik a be­fo­ga­dót a fen­ti ér­tel­me­zés fe­lül­bí­rá­lá­sá­ra. Ez a jel­ké­pes út a fi­a­ta­lo­kat érin­ti, a két, konf­ron­tá­ci­ó­ra kész vi­lág rep­re­zen­tán­sa­it, akik, mint azt a bá­ba­szé­ki tör­té­né­sek mu­tat­ták, el­in­dul­tak egy bel­ső, a szub­jek­tum­ban zaj­ló úton, amely­nek cél­ja: meg­sza­ba­dul­ni esz­köz-mi­vol­tuk­tól, meg­ta­lál­ni ön­ma­gu­kat. Ve­ron­ka ese­té­ben ez az ön­nön fi­zi­kai va­ló­já­ba va­ló beavatódás3, Gyu­ri ese­té­ben pe­dig ez a fel­fe­de­zés­re vá­ró, bel­ső di­men­zió az apa (Gregorics) szel­le­mi örök­sé­gé­vel hoz­ha­tó kapcsolatba.4 Ami pe­dig út­ju­kat ha­son­la­tos­sá te­szi, az a lent­ről fel­fe­lé ha­la­dás – a táj hely­szín­raj­zi le­írá­sá­val össz­hang­ban –, a bel­ső „nö­ve­ke­dés”, va­la­mint a „Gol­go­tá­ra igyek­vés” moz­za­na­ta, ame­lyet az el­be­szé­lő az uta­zás előt­ti „utol­só va­cso­ra” ex­po­zí­ci­ó­já­ban vet fel Krisz­tus nö­vek­vő ru­há­i­nak említésével.5 Ez az el­be­szé­lő ál­tal fel­kí­nált ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség – a Meg­vál­tó Fiú „ke­reszt­út­ja” és a „ken­dő­jét” fel­kí­ná­ló Ve­ro­ni­ka mo­tí­vu­ma – egy szim­bo­li­kus tér­be ve­ze­tő út meg­lé­té­re utal, az oda va­ló meg­ér­ke­zés­nek pe­dig fel­té­tel­évé vá­lik va­la­mely ne­héz­ség si­ke­res leküzdése.6
Fel­te­vé­sünk sze­rint a két pár­hu­za­mo­san zaj­ló uta­zás mel­lett még egy har­ma­dik is tet­ten ér­he­tő. El­ső­ként nem is ma­ga az út, ha­nem az „utas”. Mert mint­ha ez a ke­dé­lye­sen ko­csi­ká­zó tár­sa­ság nem len­ne tel­je­sen egye­dül, és itt most nem ma­dame Kriszbay min­den nesz­ben zsi­vá­nyo­kat sej­tő, be­te­ges kép­ze­lő­dé­se­i­re gon­do­lunk, ame­lyet a vad­re­gé­nyes­re for­mált táj su­gal­maz, és nem is a ró­zsa le­sza­kí­tá­sá­val fel­boly­ga­tott holt le­ány, Czobor Má­ria kí­sér­té­sé­re cél­zunk. Épp el­len­ke­ző­leg, ezek a cse­lek­mény­be be­vont ro­man­ti­kus kli­sék in­kább ta­kar­ják és ez­zel egyút­tal ér­tel­me­zé­si kö­rük­be is von­ják a sza­bad gyö­kök­ként vi­sel­ke­dő „gya­nús je­le­ket”, ame­lyek már csak azért sem ne­vez­he­tők mel­lék­kö­rül­mény­nek, mert a fe­je­zet cí­mé­be eme­li az el­be­szé­lő („A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”). Fel­te­vé­sün­ket bi­zo­nyít­ja az is, hogy a kri­ti­ka leg­gyak­rab­ban ezt a cse­lek­mény­sza­kaszt tá­mad­ta a „rek­vi­zi­tum­sze­rű mo­tí­vu­mok, sze­ren­csés véletlenek”7, va­la­mint a „ka­land­ro­man­ti­ká­ból szár­ma­zó, sab­lon­sze­rű fe­szült­ség­for­rá­sok és pusz­ta vé­let­len­nel meg­okolt feloldások”8 mi­att, vagy ahogy Schöpflin meg­ál­la­pít­ja: Mik­száth a hölgy­ol­va­sók­nak igye­ke­zett ked­vez­ni, s ily mó­don „ki­elé­gí­tet­te a nők szen­ti­men­tá­lis igé­nye­it”.9 Az „in Blumen” sza­bá­lyai sze­rint ala­kí­tott, át­té­te­les érint­ke­zés­be be­le­süllyesz­tett Czobor Má­ria-le­gen­da, a ha­sa­dék­ba csú­szott pap túl­dra­ma­ti­zált és va­ló­sze­rűt­len­sé­ge­ket sem nél­kü­lö­ző peripetiája, va­la­mint a mind­un­ta­lan „kép­be ke­rü­lő”, a „fi­ná­lé­ban” vi­rág­esőt on­tó, fon­tos­ko­dó­an to­la­ko­dó vad­kör­te­fa je­len­lé­te va­ló­ban ki­vív­hat­ja a pal­lé­ro­zot­tabb íz­lé­sű­ek el­len­szen­vét, amen­­nyi­ben meg­ma­ra­dunk a fel­szí­ni ese­mé­nyek „szimp­la” ol­va­sa­tá­nál, és nem te­szünk fel ma­gunk­nak né­hány za­va­ró mo­men­tum­ra irá­nyu­ló kér­dést: Mi­ért ál­lít­ja meg az ut­cán Mravucsánné az­zal a né­hány ta­va­lyi al­má­val a már éle­lem­mel bő­sé­ge­sen el­lá­tott tár­sa­sá­got? Mi­ért kü­lö­ní­ti el a Ve­ron­ká­nak szánt pi­ro­sat? Mi­ért ké­ri el Gyu­ri Ve­ron­ká­tól a pün­kös­di szeg­fűt? Mi­ért kö­ve­ti vé­gig az egész utat a kör­te­mo­tí­vum, a Zelena Hruska er­dő­től a vil­lám­súj­tot­ta vad­kör­te­fá­ig? Mi­ért zöld az előb­bi kör­te? Mi­ért lóg le az ága a föld­re a vad­kör­te­fá­nak? Mi­ért fon­tos az el­be­szé­lő­nek, hogy a pap és Gyu­ri pár­be­szé­de so­rán ép­pen hol he­lyez­ke­dik el a fa? Mi­ért „öle­li meg” a menny­as­­szon­­nyá lett Ve­ron­kát a fa le­ló­gó ága, és mi­ért szór­ja rá a szir­ma­it? Mi­ért en­­nyi­re éhes és erőt­len a pap egyet­len éj­sza­ka kop­la­lás után? Mi­ért nem son­kát dob le ne­ki Gyu­ri al­ma he­lyett? Mi­ért ké­ri őt, hogy a pi­ro­sat ne egye meg, mi­u­tán már le­dob­ta? Mi­ért kap erő­re az al­má­tól né­hány perc alatt? Mi­ért a hám­mal húz­zák ki a pa­pot a ha­sa­dék­ból? Mi­ért nem az er­nyőt ké­ri ju­tal­mul Gyu­ri? Mi­ért a nyír­fát vág­ja ki Gyu­ri a ten­gely meg­ja­ví­tá­sá­hoz? Mi­ért nem vá­laszt­ja a kör­te­fa le­ló­gó ágát? Mi­ért tá­mad föl a szél? És még sor­jáz­hat­ná­nak a kér­dé­sek, ame­lyek kö­zül né­hány­ra meg­nyug­ta­tó vá­lasz­ra ta­lá­lunk ak­kor is, ha csak a fel­föl­di táj­ban „uta­zó” ol­va­sók va­gyunk. Amen­­nyi­ben vis­­sza­lé­pünk egy ki­csit a me­ta­fo­ri­kus­ság el­ve men­tén a cse­lek­mény ide­jé­ben, más­faj­ta vá­la­szok bir­to­ká­ba is jut­ha­tunk, s amel­lett meg­tud­hat­juk azt is, ki a „lát­ha­tat­lan utas” és fő­ként hon­nan ho­vá tart, il­let­ve mit akar.

Gregorics in­nen és túl

Az idő­be­li ki­té­rő­höz egy sze­mé­lyes ki­té­rő is tár­sul Az elem­zés egy pont­ján túl kér­dé­ses­sé vált az a fel­te­vé­sünk, hogy a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­ben a me­ta­fo­ri­kus so­rok csak a fő­cse­lek­mény bi­zo­nyos moz­za­na­ta­i­nak át-, il­let­ve új­ra­ér­tel­me­zé­sé­re irá­nyul­nak, és fel­me­rült an­nak a gon­do­la­ta, hogy a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés a kom­po­zí­ció ke­re­te­i­be is be­épül­ve, a cse­lek­mény­től né­mi­leg füg­get­le­ned­ve egy egész­szé „ol­vas­ha­tó ös­­sze”. Ha a „Gregorics-legenda” bib­li­kus al­lú­zi­ók­kal, a ke­resz­tény szim­bo­li­ká­ból ki­bont­ha­tó je­len­té­sek­kel, elő­re­ve­tü­lé­sek­kel gaz­da­gon át­szőtt je­le­ne­te­it egy­más mel­lé he­lyez­zük, is­me­rős kom­po­zí­ci­ós ala­ku­la­tot hoz­nak lét­re. Gregoricsnak a fia meg­ta­ga­dá­sát kö­ve­tő ese­mény­so­ro­kat rész­le­te­sen tár­gyal­tuk egy ko­ráb­bi fe­je­zet­ben, kü­lön ki­emel­ve a ti­szai csó­na­ká­zás epi­zód­ját, ami­kor a szi­get part­já­hoz ér­ve ki­esik Gregorics ke­zé­ből az er­nyő, ki­ha­lá­szá­sá­hoz pe­dig a csó­na­kot irá­nyí­tó öreg Ör­dög­től kap út­mu­ta­tót és – ér­tel­me­zé­sünk­ben – jós­la­tot is az er­nyő maj­da­ni vi­szon­tag­sá­ga­i­ról, il­let­ve Gregorics „túl­par­ti sor­sá­ról”. A Nagy­hét ke­re­té­ben ér­tel­mez­tük Gregorics kü­lö­nös, kö­tő­fé­kes ál­mát kö­ve­tő ha­lá­lát. Majd az el­be­szé­lő kö­zel más­fél év­ti­ze­det el­hall­gat a Gregorics-történetből, az­az meg­vár­juk, hogy az er­nyő új­ra ki­buk­kan­jon. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek meg­hoz­zák a fiú szá­má­ra az út­mu­ta­tó, túl­vi­lá­gi ál­mot, más­nap­ra vir­ra­dó­an a ka­pu ki­for­du­lá­sát, amit az­tán hos­­szú ko­csi­ká­zás kö­vet vi­rá­gos tá­ja­kon (és vi­rág­nyel­ven), míg­nem hő­se­ink el nem érik a me­re­dek, ka­nyar­gós uta­kon meg­kö­ze­lít­he­tő hí­res Brána (Ka­pu) he­gyet, ahol a ha­sa­dék­ban lé­vő pa­pot a lo­vak­ról le­sze­dett hám­mal sza­ba­dít­ja ki az örök­sé­gét és ön­ma­gát ke­re­ső fiú, hogy az­tán di­a­dal­it­ta­san vo­nul­jon be Glogovára.
A szi­get part­ja, A vá­ra­ko­zás szik­lá­ja, Vi­rá­gos völgy, Ka­pu, a hegy­re fel­ve­ze­tő kö­rök, Föl­di pa­ra­di­csom – ezek pe­dig már a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes helyszínei.10 És ha még to­vább ha­la­dunk az ös­­sze­ve­tés­ben, egy­re több olyan mo­tí­vum­ra ta­lá­lunk az Is­te­ni szín­já­ték vo­nat­ko­zó ré­szé­ben, ame­lyek a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­nek ha­gyo­má­nyos ér­tel­me­zé­se­it gyö­ke­re­sen fel­for­gat­ják. A Pur­ga­tó­ri­um kom­po­zí­ci­ó­já­nak be­épí­té­sé­vel – amely Gregorics ha­lá­lát kö­ve­tő­en még csak lap­pang, majd a bá­ba­szé­ki ke­resz­te­ző­dés­nél már el­ső je­le­it is sejt­het­jük – az el­be­szé­lés egy­részt be­von­ja a re­gény ér­tel­me­zé­sé­be a ve­zek­lés mo­tí­vu­mát, más­részt – a Gregorics-történetben – te­ret en­ged az örök­ség meg­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló szán­dé­kok be­fo­lyá­so­lá­sá­ra és ez­zel mint­egy an­nak át­ér­té­ke­lé­sé­re is.
Az aláb­bi­ak­ban csak egy váz­la­tos ös­­sze­ha­son­lí­tás­ra vál­lal­koz­ha­tunk, el­ső­sor­ban ar­ra össz­pon­to­sít­va fi­gyel­mün­ket, ho­gyan je­le­ní­ti meg az el­be­szé­lés a már is­mer­te­tett fel­föl­di táj le­írá­sa, il­let­ve a ve­le össz­hang­ban ala­ku­ló bel­ső utak ki­ve­tí­té­se mel­lett a túl­vi­lá­gi uta­zást. Az­az ho­gyan író­dik egy­be a há­rom táj­le­írás a Bá­ba­szék­től a glogovai he­gyig ter­je­dő út­sza­ka­szon, il­let­ve mi a sze­re­pe a túl­vi­lá­gi utas­nak a he­gyen le­zaj­ló ese­mé­nyek­ben, va­la­mint mi­lyen esz­kö­zök­kel biz­to­sít­ja az el­be­szé­lő a szö­ve­gek kö­zöt­ti „át­hal­lá­so­kat”. Az ös­­sze­ve­tés­hez Szász Kár­oly for­dí­tá­sát, il­let­ve jegy­ze­te­it hasz­nál­juk fel.11

Pár­hu­za­mos vi­lá­gok

A két pó­lus­nak meg­fe­le­lő Al­só és Fel­ső Vi­lág, kép­vi­se­lő­ik ál­tal, Bá­ba­szé­ken ta­lál­koz­nak, ahol „nyá­ron is meg­fa­gyott a bir­ka”, és a Meg­fa­gyott Bir­ká­hoz cím­zett (vagy az ide­ge­nek ál­tal így csú­folt) kocs­ma több­ször is sze­rep­hez jut; pél­dá­ul éj­fél­táj­ban, a túl­vi­lá­gi üze­ne­tet köz­ve­tí­tő ál­mot meg­elő­ző­en, ami­kor az in­nen ki­szű­rő­dő bir­ka te­ma­ti­ká­jú nép­dal Gyu­ri „gondolatjának szép pi­ros szö­ve­tét a vis­­szá­já­ra fordítá”.12
Az Is­te­ni szín­já­ték dan­tei vi­lág­mo­dell­je sze­rint a Föld­gömb észa­ki pó­lu­sán he­lyez­ke­dik el Je­ru­zsá­lem, il­let­ve Gol­go­ta, a meg­vál­tás he­gye, ve­le szem­ben pe­dig a dé­li fél­te­kén, az óce­án­nak egy szi­ge­tén a Pur­ga­tó­ri­um he­gye, amit a tisz­tu­lás he­gye­ként is szok­tak jel­le­mez­ni. A ket­tőt ös­­sze­kö­tő ten­gely kö­ze­pén, a po­kol­töl­csér leg­mé­lyebb bugy­rá­ban ta­lál­ha­tó Lu­ci­fer, mel­lig jég­be fagy­va.
A hol­tak lel­ke csó­na­kon, az óce­án fe­lől jut a pur­ga­tó­ri­um­ba, míg Dan­te és kí­sé­rő­je a föld bel­se­jé­ből, a po­kol­ból (a „meg­fa­gyott ör­dög” fe­lől) ér­ke­zik a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez, mi­ként Wibra Gyu­ri sem ke­rül­he­ti el Bá­ba­szé­ket mi­e­lőtt Glogovára in­dul­na.
A pur­ga­tó­ri­um­ba ke­rü­lő lel­kek – akik sem a po­kol­ra ju­tás­ra, sem a pa­ra­di­csom­ba va­ló be­lé­pés­re nem ér­de­me­sül­tek, ha­nem ki­sebb bű­nök­től kell meg­tisz­tul­ni­uk – gyü­le­ke­ző­he­lye a Tiberis tor­ko­la­tá­nál van, in­nen in­dul az an­gyal (égi ré­vész) ál­tal haj­tott csó­nak a lel­kek­kel a pur­ga­tó­ri­um szik­lás szi­ge­té­hez.
Ezt a ké­pet ve­tí­tet­te elő­re, csó­na­ká­zás köz­ben, Ör­dög Már­ton jós­lat­sze­rű pél­da­be­széd­ében Gregoricsnak, a Sár­ga szi­get­re tett ki­rán­du­lá­suk al­kal­má­val (a Ti­sza és a Ma­ros ös­­sze­fo­lyá­sá­nál), ami­kor a par­tot érést kö­ve­tő­en „lé­lek­vesz­tő­jük” (sic!) meg­bil­lent, az er­nyőt pe­dig ma­gá­val ra­gad­ta a sod­rás.
Az Is­te­ni szín­já­ték pro­ló­gu­sá­ból meg­tud­juk, hogy a köl­tő nagy­csü­tör­tök éj­je­lén az igaz út ke­re­sé­se köz­ben egy sö­tét­lő er­dő­be ju­tott, a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez pe­dig hús­vét­va­sár­nap reg­ge­lén ér­ke­zik meg. Gregorics be­teg­sé­ge is „zöld­csü­tör­tök­ön” kez­dő­dött, nagy­szom­bat nap­ján halt meg, hi­deg és szá­raz hom­lo­ka „szin­te por­zott”. Tes­te to­váb­bi sor­sá­ról az el­be­szé­lés köz­li, hogy a ke­zé­be – az er­nyő he­lyé­be – fe­szü­le­tet tet­tek, majd har­mad­nap el­te­met­ték. A jós­lat be­tel­je­sü­lé­se te­kin­te­té­ben csak a maj­da­ni ve­zek­lés elő­je­lei (por az ar­con) nyúj­ta­nak né­mi fo­gó­dzót. (A tor­ko­lat­tól in­du­ló „lé­lek­vesz­tők” me­net­ide­jét min­den ér­tel­me­ző a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint szá­mít­ja ki.)
Az előpurgatóriumban a ha­nya­gok vá­ra­koz­nak, bo­lyon­ga­nak, il­let­ve ké­szü­lőd­nek az iga­zi ve­zek­lés­re, kö­zöt­tük azok, akik a „megtérésöket az utol­só órá­ra ha­lasz­tot­ták s így megtérésök va­ló­di­sá­gát életökben már be nem bizonyíthatták”.13
A el­hunyt Gregorics szem­pont­já­ból vá­ra­ko­zás­nak ne­vez­he­tő az a más­fél év­ti­ze­des „űr”, ame­lyet az el­be­szé­lés a fő­cse­lek­mény­ben sza­ba­don hagy, de ha Müncz Jó­nás bo­lyon­gá­sát az er­nyő­vel, il­let­ve az es­er­nyő fá­rad­ha­tat­lan cso­da­te­vé­sét is az „oda­áti” Gregorics in­téz­ke­dé­se­i­nek tu­laj­do­nít­juk, ez az idő­szak már a ve­zek­lés ide­je is le­het.
A Pur­ga­tó­ri­um be­osz­tá­sát, il­let­ve a bű­nök­nek Dan­te ál­tal meg­je­lölt cso­por­to­sí­tá­sát vé­ve ala­pul Gregorics fel­te­he­tő­en (bár nincs bir­to­kunk­ban a Ka­pus­an­gyal arany- és ezüst­kul­csa) a hegy ötö­dik kö­ré­ben ve­ze­kel a fös­vé­nyek kö­zött azon bű­ne­i­ért, ame­lyek a sze­re­tet „túl­sá­gá­ból, mér­ték­te­len­sé­gé­ből származnak”.14 Egy­részt fia iránt táp­lált túl­zott szeretete15 mi­att, más­részt mert a pénz irán­ti sze­re­te­te szen­ve­dé­lyé­vé vált, amely ha „el­vesz­ti fé­két, mér­té­két s túl­zá­sa és ki­zá­ró­la­gos­sá­ga ál­tal bűn­né válik”,16 vi­szont ment­sé­gé­ül szol­gál, hogy jó az, amit sze­re­tett, va­la­mint hogy a szen­ve­dély va­kí­tot­ta el őt. A fös­vé­nyek ve­zek­lé­si mód­ja az, hogy föl­dön he­ver­ve, arc­cal a föld­nek, moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­va ve­ze­kel­nek, mi­köz­ben a „Föld­höz ra­gadt én lelkem!”17 sort mor­mol­ják. A Gregorics hom­lo­kán, hal­dok­lá­sa vég­ső per­cé­ben, meg­je­le­nő port – a re­gény cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tá­sá­nak szel­le­mé­hez hí­ven – árul­ko­dó nyom­nak is ne­vez­het­jük.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”

A pur­ga­tó­ri­um jel­kép­rend­sze­ré­nek el­ső nyo­ma az el­vesz­tett sma­ragd fül­be­va­ló szí­né­ben je­le­nik meg.18 A pur­ga­tó­ri­um­ban min­den­hol a zöld szín, a re­mény szí­ne, az ural­ko­dó. A fül­be­va­ló meg­ta­lá­lá­sa té­rí­ti le Gyu­rit a Glogovára ve­ze­tő út­ról a bá­ba­szé­ki „út­ke­resz­te­ző­dés­ben”, és te­re­li őt a „he­lyes” út­ra. A ro­man­ti­kus, is­mer­ke­dé­si ürü­gyet szol­gá­ló kli­sét fe­lül­ír­ja egy, is­te­ni be­avat­ko­zás­nak ta­lán nem ne­vez­he­tő, de – Mik­száth sza­va­i­val él­ve – „kü­lönb erőt”, na­gyobb erőt kép­vi­se­lő ha­ta­lom aka­ra­tá­nak tu­laj­do­nít­ha­tó moz­za­nat, amely a cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tás­nak is mo­ti­vá­ci­ót biz­to­sít. A zöld szín – amely Bá­ba­szé­ket el­hagy­va egy­re na­gyobb „fe­lü­le­tet” kap, a táj­le­írás­okon kí­vül is, az uta­zás so­rán – mel­lett még a szél, a szél­já­rás idéz fel ben­nünk pur­ga­tó­ri­u­mi kép­ze­te­ket, ahol a hegy „zárt klí­má­já­nak” kö­szön­he­tő­en nincs lég­moz­gás, csak a cson­ka kú­pot for­má­zó hegy te­te­jén: a föl­di paradicsomban.19 Ezért a nyo­ma­té­ko­san hang­sú­lyo­zott szél­csend (út­juk kez­de­tén), il­let­ve a vá­rat­la­nul fel­tá­ma­dó szél (kül­de­té­sük be­fe­jez­té­vel) a túl­vi­lá­gi erők mun­kál­ko­dá­sát sej­te­tik. Így Bá­ba­szé­ket el­hagy­va tel­jes szél­csend­ben ve­szi kez­de­tét a glogovai uta­zás: „Egy csepp szél se volt. A bú­zák nem daj­kál­ták ki­csiny sat­nya ka­lá­sza­i­kat, ha­nem áll­tak vesz­teg a per­zse­lő nap­su­ga­rak­kal el­önt­ve, moz­du­lat­la­nul, egye­ne­sen, mint a grá­ná­tos ka­to­nák. Kö­rös­kö­rül a me­zőn mély­sé­ges csönd ült. Csak a lo­vak pat­kói csat­tog­tak a kö­ve­ken; és a Liskovina er­dő­ség, olyan­for­mán rém­lett, hogy amint egy­re kö­ze­lebb-kö­ze­lebb hú­zó­dik elé­jük lom­ha, se­hol nem vég­ző­dő zöld tes­té­vel, mint­ha csen­de­sen lélegzene.”20
A „hí­res Zelena Hruska” és a „hí­res Brána” kö­zöt­ti „ideáti” tör­té­né­sek, il­let­ve az „oda­áti” Pur­ga­tó­ri­um­ban zaj­ló ese­mé­nyek kö­zött az el­be­szé­lő úgy biz­to­sít­ja az át­jár­ha­tó­sá­got, hogy a sa­ját kon­tex­tu­sá­ban is ér­té­ke­sít­he­tő szá­la­kat von át be­lő­le, bra­vú­ro­san hasz­nál­va ki a két kom­po­zí­ci­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get, hogy a fó­ku­szok egy­más­ra he­lyez­he­tők (meg­fa­gyott bir­ka – jég­be fa­gyott ör­dög), il­let­ve, hogy mind­két mű szer­ke­ze­ti szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­za vi­lág­kép­ét (al­só vi­lág – fel­ső vi­lág, észa­ki fél­te­ke – dé­li fél­te­ke), va­la­mint azt, hogy a dan­tei vi­lág­mo­dell két pó­lu­sá­nak csil­la­gá­sza­ti­lag ugyan­az a ho­ri­zont­ja, mind­ös­­sze az­zal a kü­lönb­ség­gel – ahogy azt az Is­te­ni szín­já­ték el­be­szé­lő­je a cse­lek­mény több pont­ján is ma­gya­ráz­za vagy utal rá –, hogy ami­kor a Pur­ga­tó­ri­um he­gyén éj­sza­ka van, Je­ru­zsá­lem­ben (a Gol­go­tán) nap­pal, és meg­for­dít­va. Eb­be a mo­dell­be he­lye­zi be­le Mik­száth – gol­go­tai „ro­kon­sá­ga” ré­vén – az ő Glogováját, ter­mé­sze­te­sen an­nak egész átszemantizált vi­lá­gá­val együtt. Az elem­zés to­váb­bi ré­szé­ben – a fejezet21 cí­mé­ben meg­je­lölt mo­tí­vu­mok men­tén ha­lad­va, te­hát nem ön­ké­nye­sen ki­vá­lasz­tott, va­la­mi­fé­le pre­kon­cep­ció je­gyé­ben ki­ra­ga­dott ele­mek se­gít­sé­gé­vel – kö­vet­jük vé­gig az intertextuális pár­hu­za­mo­kat.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja…”

A re­gény­ben el­be­szélt Czobor Má­ria ró­zsá­já­ról szó­ló le­gen­da és a ve­le kap­cso­la­tos ese­mé­nyek – a hegy te­te­jén lé­vő el­ha­gya­tott kas­tély meg­te­kin­té­se, me­lyet „egy vén ka­pus őriz és mu­to­gat az uta­sok­nak”, a há­rom­száz éve bo­lyon­gó kis­lány­ról szó­ló men­de­mon­da („még mai na­pig se ke­rült elő”) – a vá­ra­ko­zás és bo­lyon­gás mo­tí­vu­má­val ke­rül kap­cso­lat­ba a szin­tén há­rom­száz év vá­ra­ko­zás­ra kár­hoz­ta­tott Manfréddel az előpurgatóriumban (és aki kis­lá­nyá­nak üzen Dan­te ál­tal). A hegy­ről va­ló le­jö­ve­tel, a be­tel­je­sü­let­len sze­re­lem he­lyén nyí­ló egyet­len ró­zsa le­sza­kí­tá­sa és le­do­bá­sa a völgy­be, a gyík el­ta­po­sá­sa, a Ve­ron­ka lá­ba nyo­mán fel­fris­sü­lő fű­szá­lak szen­ti­men­tá­lis kel­lé­kek len­né­nek, ha nem a „túl­ol­da­li” vi­rá­gos völgy al­le­go­ri­kus tör­té­né­se­i­ből sar­jad­ná­nak, ahol min­den le­té­pett le­vél he­lyé­be újabb nő, és a fű­szá­la­kon ülő lel­kek a Salve Reg­inát ének­lik, ami­kor a fény­ró­zsa kö­ze­pé­ben ülő Szűz Má­ria ölé­ből alá­száll két an­gyal, hogy az épp ak­kor ér­ke­ző kí­gyó elől meg­véd­jék a lel­ke­ket. A Wibra Gyu­ri előtt el­su­ha­nó ezüst­há­tú gyí­kocs­ka mint­ha az „oda­át” meg­ri­asz­tott kí­gyó „örö­kö­se” len­ne, aki há­tán hoz­za a hold­vi­lág ezüst­jét a fel­föl­di nap­pa­li táj­ba, s ezért el­ta­po­sá­sa nem fel­tét­le­nül egy ár­tat­lan élő­lény pusz­tu­lá­sát je­len­ti. A két szö­veg li­án­ként te­ker­gő­ző, bur­ján­zó uta­lá­sai Gyu­ri és Ve­ron­ka vi­rág­cse­ré­jé­ben ol­dód­nak fel: a pün­kös­di szegfűért22 el­cse­rélt Má­ria ró­zsá­ja így töb­bet mond az ér­tel­me­ző­nek egy „sub rosa” üze­net­vál­tás­nál.
A vi­rá­gos völgy­ből fel­fe­lé ha­la­dó „túl­vi­lá­gi uta­sok­nak” a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján kell át­ha­lad­ni­uk, a mi ol­da­lun­kon pe­dig a Brána-hegy ma­gas­lik az uta­sok fe­je fö­lött, de az el­be­szé­lő azt sem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy a hegy lá­ba­i­nál a Kvetyina23 rét te­rül el.

A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja

A pur­ga­tó­ri­um­be­li „uta­sok” mi­u­tán be­bo­csá­tást nyer­tek a Ka­pun, a hét fő­bűn ve­zek­lő kö­re­it jár­ják vé­gig. A hegy te­te­jén pe­dig a föl­di pa­ra­di­csom, Ádám és Éva egy­ko­ri lak­he­lye ta­lál­ha­tó, amely a bűn­beesés óta la­kat­lan er­dő, ben­ne az el­ső bűn ál­tal vi­rá­gá­tól és lomb­já­tól meg­fosz­tott, csu­pasz tu­dás fá­já­val.
A „mi” uta­sa­ink pe­dig a „hí­res” Brána-hegyhez ér­kez­nek: „Hej, a Brána, a hí­res Brána, el­zár­ja a vi­lá­got, mint ka­pu az ud­vart, azért is hí­ják Bránának (ka­pu­nak). A Brána már nem akár­ki. ő már mág­nás­fé­le a he­gyek kö­zött – szép idő­ben is ka­la­pot vi­sel –, fel­hő ül a fe­je búb­ján. De meg iz­za­dós is az öreg: cser­ge­de­ző víz­erek és szik­lák üre­gé­ből ki­bu­gyo­gó for­rá­sok foly­nak le ba­ráz­dás há­tán a Kvetyina-rétre, me­lyen tü­ze­sen tör­tet ke­resz­tül füzeskerítésű, ka­vi­csos fun­du­sán egy nagy szösz­ke patak.”24 Már csak egy er­dőn kell ke­resz­tül­jut­ni­uk, s már Glogován is van­nak. „Ha­nem az­tán ez a leg­ku­tyább út, gör­be, mint az ör­dög lel­ke, te­le ha­sa­dék­kal, szik­lá­val, né­hol olyan kes­keny, hogy alig fér a ko­csi. […] né­hol olyan mé­lyen be­vá­gott úton, hogy csak az ég látszik.”25
A Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­ről már az el­ső me­re­dek emel­ke­dő­jé­nek le­írá­sa­kor, a III. ének­ben ka­punk le­írást: „Eközbe’ már el­ér­tünk a hegy­alj­ba, / S oly me­re­dek szik­lás utunk akadt, / Hogy für­ge lá­ba bár­kit cser­be’ hagy­na. / Lerici és Turbia kö­zött, a leg­va­dabb, / leg­el­ha­gya­tot­tabb út is, eh­hez mér­ve, / Ké­nyel­mes, kön­­nyű lép­cső vol­na csak.”26
A két le­írás jel­leg­ze­te­sen hegy­vi­dé­ki tá­jat je­le­nít meg, a föld bár­me­lyik szik­lás hegy­sé­gé­ben ha­son­ló lát­vány fo­gad­na ben­nün­ket. Ami vi­szont nem ke­rül­he­ti el a fi­gyel­mün­ket, az a tér ki­je­lö­lé­sé­nek a mód­ja. Dan­te Lerici és Turbia em­lí­té­sé­vel referenciálisan utal a ge­no­vai riviérára, hogy a föld­raj­zi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dó ta­pasz­ta­la­ta­it is bevonja.27 Mik­száth ese­té­ben pe­dig a Brána-hegy és a Kvetyina-rét em­lí­té­sé­vel több be­fo­ga­dói stra­té­gi­át is mo­del­lál­ha­tunk. Az egyik le­het­sé­ges ér­tel­me­zés a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val nem ren­del­ke­ző ol­va­sóé, aki min­dent fel­föl­di vo­nat­ko­zá­sú­nak vesz, ami szlo­vá­kul van. A má­sik stra­té­gia a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dóé, aki a szlo­vá­kul be­szé­lő ne­vek­nek a hely­szín­for­mák­ra irá­nyu­ló le­írá­sát, rög­zí­té­sét ész­lel­he­ti. A har­ma­dik ér­tel­me­zés pe­dig – a fen­tebb ki­fej­tett el­be­szé­lői el­já­rá­sok­kal meg­egye­ző­en – Dan­te Pur­ga­tó­ri­u­má­nak mű­vi­lá­gá­ban ta­lál­ja meg a vi­rá­gos völgy, il­let­ve ka­pu mo­tí­vu­mát. Ez utób­bi eset­ben a ne­vek nem­csak a túl­vi­lá­gi­ság vagy a ve­zek­lés fo­gal­mak fe­lé nyit­nak, ha­nem a pur­ga­tó­ri­um­be­li hely­szí­nek tör­té­né­se­i­nek is sza­bad utat en­ged­nek, a két mű ne­vei kö­zött ki­ala­kult – ne­vez­zük így – sze­man­ti­kai alag­úton.
Fon­tos kö­rül­mény még a két hegy le­írá­sá­ban a madár-motívum.28 A mes­ter (Ver­gi­li­us) a me­re­de­ket kém­lel­ve ezt mond­ja Dantének: „– ’Ki tud­ja most, ha jobb-e vagy bal­kéz­re / Lankásb az út – szólt mes­te­rem meg­áll­va – / Szárny nél­kül is hol föl­jut­hat­ni végre?”29 Gyu­ri ko­csi­sa, aki mind­un­ta­lan le­száll „ke­re­ket köt­ni vagy ol­da­ni”, ek­ként nyug­táz­za a hely­ze­tet: „– Ma­dár­nak va­ló pát­ria ez – mor­mog­ja János.”30 Já­nos­nak van még egy „át­szó­lá­sa” (a szö­ve­gek kö­zöt­ti át­hal­lást biz­to­sí­tó ki­je­len­té­se) a ten­gely­tö­rést meg­elő­ző­en: „– Lőcs a ki­rály eb­ben a tartományban!”31 Itt az el­be­szé­lő is meg­jegy­zi, hogy a ko­csis „ke­rü­lő úton je­len­ti a gaz­dá­já­nak”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek (a csé­zán nincs lőcs), a ké­pes be­széd­mód mel­lett az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek al­le­go­ri­kus je­le­ne­té­nek sze­ke­ré­re is gon­dol­ha­tunk.
Ami­kor a ha­sa­dék-je­le­net köz­ben – ek­kor lép érint­ke­zés­be az evi­lá­gi és túl­vi­lá­gi szfé­ra – Gyu­ri vis­­sza­fut a ko­csi­hoz se­gít­sé­gért, ma­dár­pers­pek­tí­vá­ból lát­juk a tá­jat: „Úgy né­zett ki on­nan a vi­dék, mint egy ket­té­ha­sí­tott mák­fej­nek a bel­ső része.”32 A mák­fej le­me­zei a pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes pár­ká­nya­it ve­tí­tik be­le a táj­ba. A hegy­nek ez a me­ta­fo­ri­kus ké­pe tér vis­­sza ak­kor is, ami­kor már el­hagy­ják a szim­bo­li­kus tet­tek me­ze­jét, és fo­ko­za­to­san – de nem a pa­tak men­tén ha­lad­va, ha­nem a pa­tak ál­tal kö­vet­ve! – vis­­sza­ko­csiz­nak egy ke­dé­lyes hegy­vi­dé­ki táj­ba, ahol már a kö­vet­ke­ző hegy­nyel­vet nem is kell az uta­zók­nak le­küz­de­ni­ük, Glogova szin­te ma­gá­tól buk­kan elé­jük: „Ki­vac­ko­lód­ván a ket­té ha­sí­tott mák­fej­ből, hol sű­rűn vál­ta­koz­nak szo­ro­sok, me­den­cék, por­ha­nyós üre­gek, lent a völgy­ben megint ki­buk­kan kő­ről-kő­re szö­kell­ve a Bjela-Voda s min­de­nütt a ko­csi mel­lett sza­lad azu­tán, mint egy ci­gány­gye­rek. Itt a jó úton se­be­seb­ben megy már a brics­ka, ke­dé­lye­sen mo­rog­nak a ke­re­kek… […] A kopanyicai hegy­nyel­ven túl, mely mint va­la­mi spa­nyol­fal nyú­lik be a völgy­be, hipp-hopp, egy­szer­re csak ki­ug­rik bo­gár­há­tú há­zacs­ká­i­val Glogova.”33

A glogovai hegy, a Gol­go­ta he­gye és a föl­di pa­ra­di­csom „egy­be­írá­sa”

A csé­za ten­gely­tö­rés­ét kö­ve­tő­en Gyu­ri ne­ki­vág a hegy­ol­dal­nak, hogy nyúj­tó­fát ke­res­sen. „…átugrott a garádon, vé­gig­gá­zolt a sű­rű isza­lag­gal összegubáncozott bo­zó­ton a fá­kig. Fák is csak úgy vol­tak, mint agg em­ber ko­po­nyá­ján a haj­szá­lak. Egy sat­nya nyír, nagy da­ra­bon mo­gyo­ró- és vad csip­ke­bok­rok, az­tán sem­mi, az­tán el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na. Nem is a föld tes­te már ez a vö­rös-bar­na agyag, ki­égett ab­ból min­den ter­mő­erő. […] A föld tes­tén a var, ez a glogovai hegy.”34
A „va­ló­sá­gos táj” lát­vá­nyát is já­ték­ban tar­tó ké­pek – mint pél­dá­ul a ha­son­lat­tal meg­idé­zett Ko­po­nya­hegy vagy a föld kü­lö­nös szí­nét meg­in­do­ko­ló re­á­lis, „föl­di” ma­gya­rá­zat (vö­rös-bar­na agyag) és a Krisz­tus al­vadt vé­rét szim­bo­li­zá­ló var együtt ­em­lí­té­se – egy­más el­len játs­­szák ki a kü­lö­nös­ség és a min­den­na­pi­ság jelentéseit.35
Az a fel­ve­té­sünk vi­szont, hogy az el­be­szé­lő a szin­tén táj­ként meg­je­le­nő föl­di pa­ra­di­csom ké­pét is be­le tud­ta vol­na von­ni egy gol­go­tai hely­szín­raj­zot idé­ző ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­be, el­ső hal­lás­ra ta­lán le­he­tet­len­nek tű­nik. Mert mi­ként len­ne le­het­sé­ges az ál­ta­lá­ban domb­ként, te­te­jén Krisz­tus ke­reszt­jé­vel áb­rá­zolt, csu­pasz Gol­go­ta ké­pét a Pur­ga­tó­ri­um te­te­jén ta­lál­ha­tó pa­ra­di­cso­mi er­dő­vel, az el­ső em­ber­pár egy­ko­ri la­kó­he­lyé­vel együtt „áb­rá­zol­ni”?
A va­la­mi­ko­ri er­dő­re már a fen­ti rész­let­ben is tesz uta­lást az el­be­szé­lő („el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na”). A ki­vá­gott er­dő és a pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés mo­tí­vu­ma to­vább gaz­da­go­dik egy kép­pel, az itt ha­gyott fák kép­ze­té­vel, ame­lyek le­het­nek a va­lós táj­ban meg­je­le­nő jel­fák, mint ré­gi ko­rok szem­ta­núi, de utal­hat ar­ra a ke­resz­tény le­gen­dá­ra is, amely sze­rint Krisz­tus ke­reszt­jét a pa­ra­di­cso­mi fa egyik ágá­ból ácsol­ták vol­na. Meg­lá­tá­sunk sze­rint úgy, ahogy a le­gen­da ös­­sze­kap­csol­ja a fát, ame­lyet az ere­den­dő bűn fosz­tott meg lomb­já­tól, a Meg­vál­tó ke­reszt­jé­vel – dan­tei fel­dol­go­zás­ban a tisz­tu­lás he­gyén –, úgy ír­ja egy­más­ba a Szent Pé­ter es­er­nyő­je el­be­szé­lő­je is a glogovai fel­föl­di hegy „meg­te­rem­té­se” so­rán a til­tott fa, il­let­ve a ke­reszt­fa gaz­dag szim­bó­lum­rend­sze­re­i­hez tar­to­zó tá­ji kör­nye­ze­te­ket, amely­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz egy egy­sze­rű, de meg­hök­ken­tő mód­szert al­kal­maz: „mind­un­ta­lan meg­bot­lott a föld­ből ki­mo­sott fa­gyö­ke­rek­ben, me­lyek ke­resz­tül-ka­sul fo­nód­tak min­den­fe­lé, mint a szul­tán név­alá­írá­sa; – úgy lát­szik, alul a föld alatt még érin­tet­len az erdő.”36 Mint­ha a dan­tei vi­lág­mo­dell Föld­gömb­jét – észa­ki pó­lu­sán Gol­go­tá­val a dé­li fél­te­kén a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­vel – „la­pí­ta­ná ösz­­sze” az el­be­szé­lő, hogy az „el­len­he­gyek” köz­vet­le­nül érint­ke­zés­be ke­rül­je­nek egy­más­sal. A fa – mint vi­lág­ten­gely, a mi­ti­kus vi­lág­ké­pek egyik leg­gya­ko­ribb mo­tí­vu­ma – az al­vi­lág, a föl­di és az égi vi­lág köz­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót te­szi le­he­tő­vé az­ál­tal, hogy a gyö­ke­re­i­vel a föld­ben, tör­zsé­vel a föl­di, ága­i­val pe­dig az égi szfé­rá­ban van jelen.37 En­nek a – az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ne­vez­zük el a szer­ző­ről – mik­szá­thi mo­dell­nek a bel­ső fe­szült­sé­gét az ad­ja, hogy a fel­ső vi­lág­ba he­lye­zett Gol­go­ta, va­la­mint az al­só vi­lág­ba transz­po­nált pa­ra­di­cso­mi er­dő kép­ze­té­vel az őket ös­­sze­kap­cso­ló, meg­for­dí­tott (világ)fa-tengely áll szem­ben.

„…a föld­ha­sa­dék…”

Wibra Gyu­ri pró­ba­té­te­le és va­ló­já­ban egész glogovai út­ja a föld­ha­sa­dék-epi­zód kö­ré szer­ve­ző­dik. A fő­cse­lek­mény me­to­ni­mi­kus rend­jé­ben csu­pán egy ka­land­ro­man­ti­kát idé­ző for­du­lat (az el­be­szé­lő fel is ve­ze­ti: „Mi­lyen jó vol­na egy kis romantika…”38), amely so­rán a fő­hős, rá­ter­mett­sé­gén kí­vül, Mravucsán ör­dö­gös pél­dá­za­tát al­kal­maz­va fur­fan­gos­sá­gát is fitogtathatja, mi­köz­ben még a ha­sa­dék­ba esett pa­pot (akit a si­et­ség ör­dö­ge vitt rossz út­ra) is ki­sza­ba­dít­ja.
Az egy­más­sal érint­ke­ző „el­len­he­gyek” mo­tí­vu­má­val az egy­más­sal pár­be­széd­be ele­gye­dő dan­tei és mik­szá­thi szö­ve­gek intertextuális já­té­ka a je­len­tés­ket­tő­zé­sek, több­ér­tel­mű­sé­gek la­vi­ná­ját zú­dít­ja az ér­tel­me­ző­re. A mik­szá­thi „la­pí­tott-föld­gömb mo­dell” ugyan­is nem­csak a dé­li fél­te­kén nö­vek­vő fák gyö­ke­re­i­nek te­szi le­he­tő­vé az át­ha­to­lást, ha­nem az észa­ki fél­te­ke „el­len­he­gyé­nek” tit­ka­i­ba is be­te­kin­tést ad­hat. En­nek je­le­it az epi­zód szá­mos he­lyén tet­ten ér­het­jük, ha a pap tör­té­ne­té­vel pár­hu­za­mo­san egy árny­vi­lá­gi tör­té­net ol­va­sói is va­gyunk. Hi­szen az el­be­szé­lés meg­an­­nyi re­pe­dést hagy sza­ba­don az ere­je tel­jé­ben lé­vő, va­ló­sze­rűt­le­nül te­he­tet­len, éhes és el­csi­gá­zott pap há­nyat­ta­tá­sa­in, akit min­den cser­je cser­benhagy a kí­sér­le­te­zés so­rán, aki egy hos­­szú fá­ba ka­pasz­kod­va sem ké­pes ki­jut­ni a gö­dör­ből, de né­hány al­má­tól meg­vi­gasz­ta­ló­dik. Az aláb­bi pár­be­széd a Pur­ga­tó­ri­um va­la­me­lyik kö­ré­ben is el­han­goz­hat­na, ahol is több lé­lek meg­ké­ri Dan­tét, hogy imá­val kön­­nyít­se meg ve­zek­lé­sü­ket. A kön­­nyebb át­te­kint­he­tő­ség ked­vé­ért csak a di­a­ló­gu­so­kat idéz­zük, a kez­de­ti te­ge­ző­dés ez­után át­csap ma­gá­zás­ba:
„– Reta! Reta!”
„– Itt va­gyok! Ki vagy? Mi baj van?”
„– Itt va­gyok, se­gíts raj­tam, ha ke­resz­tény lé­lek vagy.” 39
Már a hely ki­je­lö­lé­se „mint­ha a föld alól jön­ne”, „ki­ka­pasz­ko­dott a föld fe­lü­le­té­re”, il­let­ve a benn­fog­lalt explicitálása a pár­be­széd ké­sőb­bi pont­ján is: „jó em­ber, aki ott fent van” töb­bet is en­ged sej­te­ni egy egy­sze­rű gö­dör­nél. A ha­sa­dék al­ján gug­go­ló „ka­bá­tos alak”, „ka­bá­tos em­ber”, aki „ércevesztett, el­gyö­tört han­gon” „nyö­ször­gött”, és akár a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek va­la­me­lyik „föld­höz ra­gadt” ve­zek­lő lel­ke, két­ség­beeset­ten kö­nyö­rög. Mravucsánné al­mái akár­ha a tisz­tu­lás lel­ki gya­kor­la­tát szol­gá­ló pur­ga­tó­ri­u­mi al­ma­fá­ról szár­maz­ná­nak, lel­ki éhét csil­la­pít­ja an­nak, aki kap­ja. (Ve­ron­káé szi­go­rú­an el­kü­lö­nít­ve, az egy má­sik fá­ról szár­ma­zik.) A hám­mal va­ló ki­sza­ba­dí­tás pe­dig már egy­ér­tel­mű uta­lás Gregorics ál­má­ra, aki ha­lá­la előtt ló­nak ál­mod­ja ma­gát, és Gaz­dá­ja a kö­tő­fék­ért – az igaz út­ra ve­ze­tés esz­kö­zé­ért – el­ad­ja őt a ha­lál­nak. A ki­sza­ba­dí­tott pap-mé­di­um ru­há­ja, akár­csak a Ka­pus­an­gyal­nak – „Hamú, vagy föld­ből szá­ra­zon ki­vett rész / Voln’ öl­tö­nyé­hez szín­re ép’ hasonló”40 – a ve­zek­lést szim­bo­li­zál­ja, de egyéb­ként: „Nem volt azon sze­gé­nyen em­be­ri ábrázat.”41 S bár nem mo­sak­szik meg a cser­mely vi­zé­ben (sem a fe­lej­tés, sem az em­lé­ke­zés vi­zé­ben), mert meg­fáj­dul a de­re­ka, mi­re Gyu­ri­val a ko­csi­hoz ér­nek, a töb­bi­ek sem­mi kü­lö­nö­set nem ész­lel­nek raj­ta. Mé­di­um­sze­re­pe ugyan­is a túl­vi­lá­gi ve­zek­lő lé­lek si­ke­res ki­sza­ba­dí­tá­sá­val be­fe­je­ző­dött. Az ava­tat­lan te­kin­te­tek szá­má­ra pe­dig az el­be­szé­lés más lát­ványt kínál…

„…és a vén kör­te­fa”

Ami a Gol­go­tá­nak a Krisz­tus ke­reszt­je, a föl­di pa­ra­di­csom­nak a til­tott fa, avagy tu­dás fá­ja, az a glogovai hegy­nek a vén kör­te­fa. Azon vén fák­nak egyi­ke, ame­lye­ket az „el­sza­ladt er­dő” fe­lej­tett itt, vi­har­vert, vil­lám ha­sí­tot­ta ága – mint­ha ve­ze­kel­ne – a föld­re haj­lik, és kör­te­fa lé­té­re nem átall al­ma­fa­vi­rá­go­kat bontani.42 No­ha fel­te­he­tő­en a föld­ha­sa­dék-epi­zód ele­jén is a he­lyén állt, elő­ször a lány­ké­rés­sel is fel­érő fur­fan­gos ké­rés meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor tű­nik fel Gyu­ri kör­nye­ze­té­ben, majd on­nan­tól kezd­ve az ese­mé­nyek egyik né­ma, de ak­tív fő­sze­rep­lő­jé­vé vá­lik.
„Az ügy­véd nem fe­lelt mind­járt. Né­mán tet­tek né­hány lé­pést föl a domb­ra egy vil­lám­ha­sí­tott vad kör­te­fa fe­lé, mely­nek irá­nyá­ban ál­lott a ko­csi.
– Hát igen – mondá az­tán el­fo­gó­dott, majd­nem re­me­gő han­gon –, va­la­mit szí­ve­sen el­fo­gad­nék.
– Csak­, ké­rem, be­szél­jen tar­tóz­ko­dás nél­kül!
– Eszem­be ju­tott, hogy va­la­mi­je van a ko­csi­mon.
– Az ön ko­csi­ján?
– Ami­ről ön nem tud, és ami­vel en­gem bol­dog­gá ten­ne.
A pap mo­hón odanyujtotta mind a két ke­zét.
– Bár­mi le­gyen is a vi­lá­gon, ím, az öné.
Egy fél perc se kel­lett, ott vol­tak fent a kör­te­fá­nál.
– Amott áll ni, a ko­csim!
[…]
– Is­te­nem, az én Veronkám!”43
Ami­kor Ve­ron­ka is ér­te­sült a lány­ké­rés­ről: „Fé­lén­ken hát­rált a kor­ha­dó kör­te­fa alá, mely­nek egyik vi­har­tört gal­­lya le­csün­gött szin­te a föl­dig és né­mi­leg eltakarta.”44
Majd ami­kor a be­le­egye­zé­sét is ad­ta Gyu­ri­nak:
„Egy szél­ro­ham jött most a Brána fe­lől, meg­ráz­ta de­re­ka­san a vén fát, mely az­tán en­ge­del­me­sen rá­hin­tet­te fe­jé­re, ru­há­já­ra a hal­vány­pi­ros vi­rá­ga­it, ta­lán a leg­utol­só­kat, ami­ket vén nap­ja­i­ra még hozhatott.”45
Ilyen szel­lem­jár­ta he­lyen tar­tóz­kod­ni va­gyunk kény­te­le­nek az iró­ni­á­tól a kör­te­fa íz­lé­sét il­le­tő­en. El­vég­re a hir­te­len fel­tá­ma­dó szél a Ka­pun túl­ról fújt, s ta­lán épp ab­ból a szeg­let­ből, ahon­nan elő­ző éj­sza­ka, ami­kor hir­te­len „ha­ra­gos dér­rel-dúr­ral be­sü­ví­tett” Gyu­ri szo­bá­já­ba, hogy a „bú­to­rok is mo­zog­tak, ropogtak”.46 A szél, amely nem­csak sors­for­dí­tó ál­mot ho­zott a fi­ú­nak (ben­ne a glogovai „pa­ra­di­csom­ban” lep­két ker­ge­tő Ve­ron­ká­val), ha­nem Mravucsánék ka­pu­ját is ki­for­dí­tot­ta sarkaiból.47
A kör­te­fa kö­ré tö­mö­rü­lő ese­mé­nyek, il­let­ve an­nak „kel­lé­kei” – a ko­csi, a fa, a ko­csi uta­sai – ér­tel­me­zé­sé­hez az el­tört ten­gely hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz szük­sé­ges nyúj­tó­fa ad se­gít­sé­get. „A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja” cí­mű fe­je­zet­ben már fu­tó­lag em­lí­tet­tük Já­nos ko­csis „át­szó­lá­sát”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek eb­ben a ma­dár­nak va­ló tar­to­mány­ban, mi­köz­ben ar­ra utal­tunk, hogy sza­vai csak a tör­té­net ké­sőb­bi pont­ján nye­rik el je­len­tő­sé­gü­ket. Ek­kor a pur­ga­tó­ri­um­be­li al­le­go­ri­kus sze­kér-je­le­net­re gon­dol­tunk, amely­nek Dan­te a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján túl, az utol­só ve­zek­lő kö­rön is túl­jut­va a föl­di pa­ra­di­csom­ban lesz ta­nú­ja. A pa­ra­di­cso­mi er­dő kö­ze­pé­ben áll az ere­den­dő bűn ál­tal lomb­já­tól meg­fosz­tott fa, csu­pasz ágak­kal. Itt lát­ja meg Dan­te, az utol­só kö­rön is túl­jut­va, Be­at­ri­cét és az őt kí­sé­rő al­le­go­ri­kus me­ne­tet, amely­nek csu­pán a sze­kér, a fa, il­let­ve a me­net al­le­go­ri­kus értelmezésével48 kap­cso­la­tos egyet­len moz­za­na­tát emel­jük ki, amely a glogovai he­gyen tör­tén­te­ket is más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­he­ti. Mi­u­tán a Griff49 a sze­kér rúd­ját a fá­hoz kö­ti, a fa hir­te­len ki­zöl­dül, ki­vi­rág­zik: „Ugy éledett, ró­zsá­nál halaványabb / De vi­o­lá­nál égőbb szín­be a’ fa, / Min még imént nem volt csak szá­raz ágak.”50 Szász itt utal ar­ra, hogy „a sze­kér rúd­ja ugyan­eb­ből a fá­ból vé­te­tett: a tu­dás fá­já­ból, mely­nek egy ré­gi ke­resz­tyén mon­da sze­rint, egyik ágá­ból ké­szült Krisz­tus ke­reszt­je is […] mi­helyt az egy­ház hoz­zá­kö­ti sze­ke­re rúd­ját – az egy­há­zi s vi­lá­gi ura­lom kö­zöt­ti egyes­ség hely­re­áll­tá­val – azon­nal ki­zöl­dül s kivirágzik”.51
Az al­le­go­ri­kus je­le­net ro­kon mo­tí­vu­ma­i­nak ki­bon­tá­sa meg­ha­lad­ja dol­go­za­tunk cél­ki­tű­zé­se­it, mind­ös­­sze utal­ni sze­ret­nénk a há­rom hely­szín (Glogova, Gol­go­ta, föl­di pa­ra­di­csom) „vi­lág­fá­i­nak” kö­zös vo­ná­sá­ra: a föl­di pa­ra­di­csom til­tott fá­ja a Ge­ne­zis sze­rint al­ma­fa volt, a Gol­go­ta „fá­ját” en­nek az al­ma­fá­nak az egyik ágá­ból ácsol­ták, a glogovai hegy „el­sza­ladt er­de­je” pe­dig egy kör­te­fát ha­gyott hát­ra jel­fa­ként, amely al­ma­fa­vi­rá­got bont, sőt – „fel­sőbb pa­rancs­ra” – men­­nyei ál­dás­ként szór­ja szir­ma­it. A két je­le­ne­tet ös­­sze­kap­cso­ló rúd–ten­gely pár­hu­zam – amely egy­faj­ta axis mundiként köt ös­­sze vi­lá­go­kat, em­be­re­ket, sor­so­kat – a szak­rá­lis ha­ta­lom ál­tal lét­re­ho­zott „kö­tés” misz­té­ri­u­mát vi­szi be­le a glogovai domb­te­tőn szü­le­ten­dő kap­cso­lat­ba. Gyu­ri nem a kör­te­fa le­ló­gó (ve­zek­lő) ágát hasz­nál­ja fel a ten­ge­lye meg­ja­ví­tá­sá­ra, ha­nem egy nyírfát52 („Vé­gül egy nyír­fá­ra ve­tett sze­met […] Va­ló­sá­gos bak­fis volt a fák kö­zött, szép nö­vé­sű, so­kat ígérő.”53). Ez­zel a „szent hely­ről” ho­zott fá­val, il­let­ve a kör­te­fa köz­ve­tí­tet­te oda­át­ról ér­ke­ző atyai ál­dás­sal Gyu­ri és Ve­ron­ka ös­­sze­tar­to­zá­sa egy vi­lá­gi­nál ma­ga­sabb ha­ta­lom ál­ta­li kö­tést kép­vi­sel, a ko­csi tö­rött ten­ge­lyé­hez kö­tött nyúj­tó­fa pe­dig meg­mu­tat­ja ne­kik a „föl­di pa­ra­di­csom­ba” ve­ze­tő utat. Ez az út köz­ben szer­zett „út­ra­va­ló” a biz­to­sí­té­ka an­nak, hogy a ké­sőb­bi, az es­er­nyő kö­rül adó­dó bo­nyo­dal­ma­kon felül tud­nak emel­ked­ni, mi­vel az Al­só és a Fel­ső Vi­lág kö­zöt­ti egyen­súly, a két axis mundi – a ten­gely és a nyír­fa – ös­­sze­kap­cso­lá­sá­val hely­re­állt. Vagy ahogy Gyu­ri ösz­­szeg­zi ma­gá­ban Glogova fe­lé ko­csiz­va: „Ég és föld je­lent­kez­tek ügyvédjeül, hogy örök­sé­gé­hez se­gít­sék. Az ég ál­mot kül­dött, a föld­ha­sa­dék protektort.”54
Szent Pé­ter re­gény­be­li att­ri­bú­tu­ma – a menny­or­szág ka­pu­ját nyi­tó (arany- és ezüst-) kul­csok he­lyett – az ol­dás és kö­tés misz­té­ri­u­mát kép­vi­se­lő es­er­nyő, amely „mér­he­tet­len ál­dást és sze­ren­csét ho­zott min­den­ki­re, még Gyu­ri­ra is”,55 fő­ként azu­tán, hogy az er­nyő vász­ná­nak, il­let­ve „ten­ge­lyé­nek” át­lé­nye­gü­lé­sét kö­ve­tő­en az is ki­de­rül, a glogovaiak az er­nyő fo­gan­tyú­ját ezüst­re cse­rél­ték. Mert mint tud­juk: bár az „egyik drá­gább”, előbb még­is az ezüst­kul­csot for­dít­ják meg a zár­ban, az mond íté­le­tet, „mi­vel­hogy eb­ben rej­lik a nagy Oldás”,56 az íté­le­tet meg­erő­sí­tő arany­kulcs pe­dig ak­kor for­dul a zár­ban, ami­kor Ve­ron­ka és Gyu­ri egy­más uj­já­ra húz­zák a ka­ri­ka­gyű­rűt. A hol­to­mig­lan-hol­to­dig­lan bol­dog­ság­ba ve­tett hi­tü­ket csak az „oda­át­ról” át­szű­rő­dő, a ve­zek­lés kez­de­tét je­len­tő te­de­um hang­jai za­var­hat­ják meg. Az er­nyő, amely meg­nyit­ja a föl­di pa­ra­di­csom ka­pu­ját, a szö­veg­be írt tá­jak intertextuális ösz­­sze­fo­nó­dá­sai kö­zött pe­dig meg­mu­tat­ja a föld alól gyö­ke­re­i­vel fel­tö­rő „föl­di pa­ra­di­csom” er­de­jé­nek „névaláírását”57 a glogovai ko­pasz dom­bon.