Gecse Annabella: A szorgalmas falutól a virtuális Baracáig

1. Be­ve­ze­tés

Ta­nul­má­nyom cél­ja egy fa­lu mint kö­zös­ség éle­té­nek – több szem­pont­ból is erő­sen kor­lá­tok kö­zé szo­rí­tott –, idő­ben mint­egy száz évet át­fo­gó jel­lem­zé­se. Az el­ső, rö­vid sza­kasz a fa­lu tár­sa­dal­má­nak alap­ve­tő jel­lem­ző­it te­kin­ti át (rend­kí­vül nagy vo­na­lak­ban) a 20. szá­zad el­ső har­ma­dá­ban. Ezt a ke­vés konk­rét, mér­he­tő ered­ményt fel­so­ra­koz­ta­tó be­ve­ze­tőt azért tar­tom még­is szük­sé­ges­nek, mert an­nak a je­len­ség­nek az okai, hogy a fa­lu nem ci­gány la­kói a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a kö­ze­li vá­ro­sok­ba köl­töz­tek, eb­ben az idő­szak­ban gyö­ke­rez­nek. A má­so­dik egy­sé­get a fa­lu éle­té­be erő­sen be­avat­ko­zó, 1920 utá­ni kül­ső, po­li­ti­kai be­avat­ko­zá­sok­nak és azok ha­tá­sá­nak szen­tel­tem. A har­ma­dik sza­kasz­ban a te­le­pü­lés mai et­ni­kai ké­pé­nek ki­ala­ku­lá­sá­val fog­lal­ko­zom, kis­sé te­kin­tet­be vé­ve a két et­ni­kum egy­más mel­lett élé­sét is.
A té­ma vi­szony­la­gos „ké­nyes­sé­ge” mi­att be­szél­ge­tő­tár­sa­im ada­ta­it nem te­szem köz­zé, de a ve­lük foly­ta­tott be­szél­ge­té­sek rész­le­te­it szó sze­rint közlöm. Az ef­faj­ta adat­gyűj­tés mel­lett több in­for­má­ci­ót kö­szön­he­tek a „vé­let­len­nek”, ugyan­is ku­ta­tá­si te­re­pem az a te­le­pü­lés, ahol élek. An­nak el­le­né­re, hogy e hely­zet­nek hát­rá­nyai is van­nak (a meg­szo­kott­ság, az ott­ho­nos­ság biz­ton­ság­ér­ze­te meg is ne­he­zít­he­ti az ob­jek­tív, tu­do­má­nyos hoz­zá­ál­lást), oly­kor ta­lán hely­ze­ti elő­nyök­kel is jár, lát­ha­tó­vá tesz né­hány olyan je­len­sé­get, ami „kül­ső” szem­lé­lő és vizs­gá­ló­dó szá­má­ra ne­he­zen el­ér­he­tő. Ezek kö­zül ta­lán a leg­fon­to­sabb, hogy nem csu­pán a nép­rajz­tu­do­mány és kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gia egyik ki­emelt mód­sze­ré­nek, a részt­ve­vő meg­fi­gye­lés­nek al­kal­ma­zá­sá­ra nyújt le­he­tő­sé­get, ha­nem e mód­szer­nek mint­egy meg­for­dí­tá­sá­val a „meg­fi­gye­lő rész­vé­tel­re” is al­kal­mat ad: anél­kül le­he­tek ré­sze­se a fa­lu min­den­na­pi éle­té­nek, hogy az (el­len­tét­ben egy ide­gen ku­ta­tó meg­je­le­né­sé­vel) kü­lö­nö­sebb fel­tű­nést kel­te­ne.
Az el­nép­te­le­ne­dő fal­vak prob­lé­má­ja a nép­rajz­ban az or­mán­sá­gi egy­ke mi­att ke­rült már a 20. szá­zad ele­jén a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba. Az ap­ró­fal­vak 20. szá­zad kö­ze­pé­től jel­lem­ző, más té­nye­zők­kel ös­­sze­füg­gő el­nép­te­le­ne­dé­sé­re, a je­len­sé­get nem­egy­szer kí­sé­rő „el­cigányosodás­ra” ezt kö­ve­tő­en el­ső­sor­ban a ma­gyar­or­szá­gi tár­sadalom­föl­dra­jzi ku­ta­tá­sok hív­ták fel a fi­gyel­met, fő­leg a Du­nán­túl­ra és Bor­sod­ra fó­ku­szál­va (Kocsis–Kovács 1991; Vuics Ti­bor 1993). A mun­kám so­rán vizs­gált te­le­pü­lés, Bara­ca föld­raj­zi­lag a bor­so­di te­rü­let­hez csat­la­ko­zik, ám a ma­gyar–szlo­vák ál­lam­ha­tár szlo­vá­ki­ai ol­da­lán.
A te­le­pü­lést a nép­rajz­tu­do­mány a folk­lór­ku­ta­tás ré­vén ismer(het)i. B. Ko­vács Ist­ván Bara­cai nép­köl­té­szet Tóth Balázs­né Csák Mar­git elő­adá­sá­ban cí­mű mun­ká­ja 1994-ben, az Új Ma­gyar Nép­köl­té­si Gyűj­te­mény 25. kö­te­te­ként lá­tott nap­vi­lá­got.
A nép­szám­lá­lás­ok ada­ta­i­ból ugyan nem de­rül ki, ám Bara­ca né­pes­sé­ge a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben szin­te tel­je­sen ki­cse­ré­lő­dött. La­kos­sá­gá­nak szá­ma egyéb­ként – az ös­­sze­írá­sok sze­rint – a 18. szá­zad óta 200-500 kö­zött mo­zog. Az ös­­sze­írá­sok, nép­szám­lá­lás­ok mind ma­gyar fa­lu­ként em­lí­tik (Acsády 1896; A Ma­gyar Ko­ro­na… 1902; A Ma­gyar Szen­t… 1912; Borovszky é. n.; Fé­nyes 1851; Gyö­nyör 1989, 57; Pesty 1864). Az 1893-as ci­gány­ös­­sze­írás­ban – amely csak azo­kat a fal­va­kat ír­ja ös­­sze, ame­lyek­ben a ci­gá­nyok szá­ma el­éri az öt­ve­net vagy az össz­la­kos­ság 10%-át – Bara­ca nem sze­re­pel (A Mag­yarorszá­gon…1895). Az 1910-es, ’20-as évek­ben négy la­kó­ház­ban élő négy ci­gány csa­lád (15-20 fő) má­ra 372 fő­re sza­po­ro­dott. Ez­zel pár­hu­za­mo­san nem ci­gány la­kó­i­nak (Baracán ezt a ka­te­gó­ri­át pa­raszt­nak ne­ve­zik, és a to­váb­bi­ak­ban én is ezt a ki­fe­je­zést hasz­ná­lom) nagy ré­sze – 1940 óta ösz­­­sze­sen 374 sze­mély – el­köl­tö­zött a te­le­pü­lés­ről. En­nél­fog­va Bara­ca ese­té­ben az „el­cigányosodás” egy ös­­sze­tett fo­lya­mat kö­vet­kez­mé­nye. Ta­nul­má­nyom­ban e fo­lya­mat vég­ered­mé­nyén kí­vül an­nak né­hány ös­­sze­te­vő­jét igyek­szem meg­vizs­gál­ni.
Az ön­jel­lem­zés és a kül­ső kap­cso­la­tok vizs­gá­la­tá­ból ki­tű­nik, hogy Bara­ca kap­cso­lat­épí­té­sét a szom­széd, leg­több eset­ben re­for­má­tus te­le­pü­lé­sek­kel erő­sen kor­lá­toz­ta ró­mai ka­to­li­kus val­lá­sa. Ha azon­ban nem is a szom­széd te­le­pü­lé­sek je­len­tet­ték há­za­so­dá­si kör­ze­tét, va­la­mi­lyen kap­cso­la­ta a leg­töb­bel volt Baracá­nak, ez tet­te le­he­tő­vé, hogy má­sok­hoz vi­szo­nyít­va (is) tud­ja jel­le­mez­ni ön­ma­gát: el­ső­sor­ban a val­lá­sos­ság­gal és a dol­gos­ság­gal. Re­for­má­tus szom­szé­dai kö­zött pa­ró­ki­á­ja, temp­lo­ma mi­att volt vi­szony­lag ki­emelt je­len­tő­sé­ge. A tör­té­ne­ti Gömör me­gye kis­ne­me­si te­le­pü­lé­se­i­nek több­sé­gé­től el­té­rő­en a bara­cai kis­ne­me­sek jog­ál­lá­sa meg­fért ró­mai ka­to­li­kus val­lá­suk­kal. A fa­lu­si tár­sa­da­lom ta­go­ló­dá­sa leg­erő­seb­ben ép­pen a föld­bir­tok­be­li el­té­ré­sek ré­vén volt ér­zé­kel­he­tő. Az, hogy ezt szá­mon tar­tot­ták, jel­zi, hogy az egyik leg­fon­to­sabb ér­ték­mé­rő, a kö­zös­sé­gi meg­íté­lés te­kin­te­té­ben leg­in­kább jel funk­ci­ó­jú adott­sá­ga volt egy-­e­gy csa­lád­nak. Az „ame­ri­ká­zás” Baracát is érin­tet­te, ám az­ál­tal, hogy csak­nem min­den­ki vis­­sza­tért, lát­ha­tó­vá vá­lik az idő­sza­kos ki­ván­dor­lás mo­ti­vá­ci­ó­ja: ran­go­sabb po­zí­ci­ót (az­az több föl­det) sze­rez­ni az anya­gi szem­pont­ból íté­lő kö­zös­sé­gen be­lül. A fa­lu­kö­zös­ség má­sik ren­de­ző ere­jét a vér­sé­gi ala­pú szer­ve­ző­dé­sek, cso­por­to­su­lá­sok, az­az a csa­lád­szer­ve­zet és ro­kon­sá­gi rend­szer je­len­tet­ték. A nagy- és kis­csa­lád a 20. szá­zad ele­ji Baracán egy­aránt jel­lem­ző csa­lád­for­ma volt. Az is vi­szony­lag jól nyo­mon kö­vet­he­tő, hogy a gaz­da – egyéb­ként a szak­iro­da­lom­ból is jól is­mert – te­kin­té­lye a kis­csa­lád­ban is meg­ma­radt. A had je­len­té­se ugyan el­ho­má­lyo­sult, ám az „in­téz­mény” ma­ga kül­ső „tá­ma­dás” ese­tén ak­ti­vi­zá­ló­dott, te­hát idő­sza­ko­san szer­ve­ző erő­nek bi­zo­nyult. A ro­kon­sá­gi rend­szer má­sik „kü­lön­le­ges­sé­ge” Baracán a mű­ro­kon­ság rend­kí­vü­li sze­re­pe. A ko­mák meg­vá­lasz­tá­sa egész élet­re szó­ló dön­tés volt. Je­len­tő­sé­ge ezen túl­mu­ta­tó­an ab­ban állt, hogy a fa­lu­si tár­sa­dal­mon be­lül ko­ma­ság­ba ke­rül­ni va­la­ki­vel esé­lyt je­len­tett az egyé­nen ke­resz­tül az egész csa­lád kap­cso­la­ti há­ló­já­nak erő­sí­té­sé­re, po­zí­ci­ó­já­nak emel­ke­dé­sé­re, meg­íté­lé­sé­nek po­zi­tív el­moz­du­lá­sá­ra. Emel­lett Bara­ca ki­csi­sé­gé­ből adó­dó­an a vér­ro­kon­ság a mű­ro­kon­ság e for­má­já­val ki­e­gé­szül­ve tel­je­sen át­szőt­te a fa­lut, a kap­cso­la­ti há­ló­ban ez­ál­tal min­den­ki min­den­ki­hez kap­cso­ló­dott va­la­mi­lyen úton-mó­don. A nem- és kor­cso­por­to­kat vizs­gál­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy az ilyen ala­pú át­me­ne­ti kis­kö­zös­sé­gek szer­ve­ző­dé­sé­ben a há­zas­ság­kö­tés­nek víz­vá­lasz­tó sze­re­pe van. A szó­ra­ko­zás funk­ci­ó­jú kö­zös­sé­gi al­kal­mak szá­ma ezt kö­ve­tő­en erő­sen kor­lá­to­zó­dik. A lo­ká­lis kap­cso­la­tok vizs­gá­la­ta so­rán ar­ra de­rült fény, hogy azok – ös­­sze­vet­ve a szak­iro­da­lom­ból is­mert más te­le­pü­lé­sek ese­té­vel – nem túl in­ten­zí­vek, ám a meg­lé­vők min­dig po­zi­tív elő­je­lű­ek. En­nek fenn­tar­tá­sá­ra a kö­zös­ség érin­tett tag­jai ko­moly gon­dot for­dí­ta­nak. A mun­ka­szer­ve­ze­ti for­mák vizs­gá­la­ta so­rán de­rült fény azok né­hány sa­já­tos­sá­gá­ra. Ki­tű­nik a Bara­ca hely­ze­té­ből adó­dó sa­já­tos­ság, a bér­mun­ka tel­jes hi­á­nya. Fel­tű­nő és lát­szó­lag ok nél­kü­li vi­szont az, hogy ese­tünk­ben a ka­lá­ka­sze­rű mun­kák is hi­á­nyoz­nak. Er­re adat­köz­lő­im rá­kér­de­zés nél­kül is azt a ma­gya­rá­za­tot ad­ták, hogy ez a for­ma nem fért ös­­sze az­zal a sa­ját ha­szon­ra, sa­ját mun­ká­ra kon­cent­rá­lás­sal, ami a bara­cai csa­lá­do­kat már az 1940-es évek­ben is jel­le­mez­te. A kü­lön­bö­ző bir­tok­nagy­sá­gú és el­té­rő jog­ál­lá­sú csa­lá­dok gaz­dál­ko­dá­sán ke­resz­tül meg­ra­gad­ha­tó üzem­szer­ve­ze­ti sa­já­tos­sá­gok mö­gött min­den eset­ben tet­ten ér­he­tő a csa­lá­dok men­ta­li­tás­be­li kü­lönb­sé­ge. A fa­lu­szer­ve­zet­tel és az ural­ko­dó jog­vi­szony­ok­kal kap­cso­lat­ban adat­köz­lő­im vé­le­mé­nyé­vel össz­hang­ban meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy Bara­ca a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben sza­bá­lyo­zott és ren­de­zett fa­lu volt. Ada­ta­im azt mu­tat­ják, hogy min­den rész­te­rü­let­nek meg­volt a ma­ga „fe­le­lő­se”, akik a mű­kö­dés ér­de­ké­ben mun­ká­ju­kat tel­je­sen ös­­sze­han­gol­ták.
A fent em­lí­tett cso­mó­pont­ok kö­ré ren­de­zett tár­sa­da­lom­rajz azt a ké­pet mu­tat­ja Baracáról, hogy az egész­sé­ges ará­nyú va­gyo­ni ré­teg­ző­dés va­ló­ban si­ke­res gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi együtt­mű­kö­dést ered­mé­nye­zett. A fa­lu mint kö­zös­ség „ke­rek” egé­szet al­ko­tott, leg­sze­gé­nyebb és leg­gaz­da­gabb ré­te­ge, il­let­ve a kö­zöt­tük el­he­lyez­ke­dők sze­ren­csé­sen egé­szí­tet­ték ki egy­mást a gaz­da­sá­gi ala­pú, mun­ka­köz­pon­tú együtt­mű­kö­dés­ben. A ké­sőb­bi el­nép­te­le­ne­dés­re eb­ben a kor­szak­ban még csak az utalt, hogy a leg­na­gyobb gaz­dák (má­sok­nak is min­tá­ul szol­gá­ló) csa­lád­ja­i­ban leg­több eset­ben csak egy gyer­mek szü­le­tett. Eb­ben az idő­ben is köl­töz­tek el csa­lá­dok Baracáról, ám ez még nem öl­tött ve­szé­lyes mé­re­te­ket. Az Ame­ri­ká­ba ván­dor­lás­ról is be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy az csu­pán a fel­emel­ke­dés esz­kö­zé­ül szol­gált, a sze­ren­csét pró­bá­lók dön­tő több­sé­ge ha­za­tért.

2. A te­le­pü­lés éle­té­re ha­tó kül­ső té­nye­zők (1920 után)

2.1. A szlo­vák te­le­pe­sek meg­je­le­né­se és ha­tá­suk a fa­lu­ra mint közössé­gre2

A tri­a­no­ni bé­ke­dik­tá­tum ér­tel­mé­ben 1920-tól Bara­ca is az újon­nan ala­kult Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült. A tör­té­nel­mi tény ak­ko­ri ér­té­ke­lé­sét a fa­lu ré­szé­ről ma már le­he­tet­len re­konst­ru­ál­ni. Nem szól­nak ró­la vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek, a po­li­ti­ka­tör­té­net­ben szá­mon tar­tott, do­ku­men­tált „nagy” ese­mé­nyek bara­cai át­élé­sé­nek mó­do­za­ta­it nem is­mer­het­jük, így em­lé­ke­zet­ben le­csa­pó­dott vál­to­za­ta­i­kat sem vet­het­jük ös­­sze a rög­zí­tett té­nyek­kel. Ki­vé­telt ké­pez a fa­lu dé­li ha­tá­rá­ban bir­to­kot vá­sár­ló szlo­vák csa­lá­dok meg­je­le­né­se, akik erős ha­tást ugyan sem­mi­lyen té­ren nem gya­ko­rol­tak a fa­lu­be­li­ek­re, éve­kig, év­ti­ze­de­kig tar­tó je­len­lét­ük még­is ki­vál­tott olyan kö­zös­sé­gi re­ak­ci­ó­kat is, ame­lyek­nek ha­tá­sa vé­gül be­fo­lyás­sal volt a fa­lu ké­sőb­bi éle­té­re.
Lisz­ka Jó­zsef a né­pi és/­vagy po­pu­lá­ris kul­tú­rát köz­vet­le­nül be­fo­lyá­so­ló té­nye­zők kö­zött utal az 1919-es cseh­szlo­vák föld­re­form­ra (Liszka 2002, 106, 397). A föld­bir­tok­re­form alap­tör­vé­nye az 1919. áp­ri­lis 16-án el­fo­ga­dott le­fog­la­lá­si tör­vény, amely­nek ér­tel­mé­ben le­fog­lal­ták a 150 hek­tár­nál na­gyobb me­ző­gaz­da­sá­gi és a 250 hek­tárt meg­ha­la­dó ve­gyes mű­ve­lé­sű bir­to­ko­kat (Si­mon 2004b, 1363). Eze­ket a bir­to­ko­kat ked­vez­mé­nyes hi­tel­le­he­tő­sé­gek fel­kí­ná­lá­sa mel­lett, cél­zott ve­vő­kör­nek áru­ba bo­csá­tot­ták, így a szlo­vák te­le­pe­sek a ho­mo­gén ma­gyar et­ni­kai töm­böt oly­kor egész telepes­fal­vakkal, más­kor egy-­e­gy te­le­pü­lés ha­tá­rá­ban csak né­hány há­zat je­len­tő te­lep­pel si­ke­re­sen meg­bon­tot­ták3. Vi­dé­kün­kön a Rimaszécs mel­let­ti Koburg-bir­tokra már 1920 őszén to­bo­roz­tak te­le­pe­se­ket, na­pi­lap­ok­ban köz­zé­tett hir­de­té­sek út­ján is. Amint azt Si­mon At­ti­la meg­ál­la­pít­ja, nem le­het min­den eset­ben el­dön­te­ni, hogy a ki­sebb szlo­vák te­lep­cso­por­tok a ko­lo­ni­zá­ció fo­lya­ma­tá­ba il­lesz­ked­ve ke­let­kez­tek-e (Si­mon 2004b, 1367). Az is elő­for­dul­ha­tott, hogy az in­for­má­ci­ót „idő­ben” meg­szer­ző ban­kok ha­szon­szer­ző cél­lal vá­sá­rol­tak a föld­re­form ha­tá­lya alá eső nagy­bir­tok­ok­ból. Ilyen ese­tet em­lít pl. Gaál Im­re a kö­ze­li Tor­naljáról, ahol dr. Rad­ván­szky Györ­gy majd­nem 1826 ka­tasz­te­ri hol­das bir­to­ká­ból a rozs­nyói Föld­mű­ves Köl­csö­nös Pénz­tár spe­ku­la­tív cél­ból vá­sá­rolt, majd to­vább­ad­ta szlo­vák te­le­pe­sek­nek (Gaál 2001, 169). Bara­ca ese­té­ben sem le­het min­den két­sé­get ki­zá­ró­an meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy a ko­lo­ni­zá­ció fő vo­na­lá­ba tar­to­zó je­len­ség­nek te­kint­het­jük-e a szlo­vák csa­lá­dok meg­je­lenését.4 B. Ko­vács Ist­ván föld­vá­sár­lá­su­kat a „nagy­bir­tok” (150 hek­tár) ela­dó­so­dá­sá­val ma­gya­ráz­za, hoz­zá­té­ve, hogy a bir­tok má­sik fe­lé­re (szin­tén 150 hek­tár) ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű cse­lé­de­ket te­le­pí­tet­tek (B. Ko­vács 1994, 13).
A fa­lu­be­li­ek, be­szél­ge­tő­tár­sa­im vi­szony­lag pon­to­san tud­ták, mi­ért, hon­nan, mi­lyen tá­mo­ga­tás­sal ér­kez­tek a be­te­le­pü­lők. Nin­cse­nek ugyan írá­sos ada­tok ar­ról, hogy oda­köl­tö­zé­sü­ket ko­lo­ni­zá­ci­ó­nak ne­vez­ték vol­na, ám az rend­kí­vül ne­he­zen hi­he­tő, hogy a fe­ke­te­ba­lo­gi (te­hát nem ép­pen szom­szé­dos te­le­pü­lé­sen élő) szlo­vák csa­lá­dok min­den köz­ve­tí­tés, fel­hí­vás nél­kül, „spon­tán” úton sze­rez­tek vol­na tu­do­mást a 100%-ig ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű és szin­tén csak­nem tel­je­sen ho­mo­gén ma­gyar kör­nye­ze­tű fa­lu ha­tá­rá­ban lé­vő el­adó (vagy lefoglalt[?]) bir­tok­ról. Kb. 1930-ra a cse­léd­há­zak (ame­lyek­be ere­de­ti­leg köl­töz­tek) több­sé­ge el­tűnt, az egy test­ben lé­vő föld­bir­tok egy ré­szén a te­le­pe­sek mér­nök­kel bel­telket mé­ret­tek ki, ezért a há­za­ik nem al­kot­nak, ak­kor sem al­kot­tak töm­böt, hi­szen min­den­ki a sa­ját, vi­szony­lag nagy te­rü­le­tű bir­to­kán épí­tett. A te­le­pe­sek – a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint – Tep­per La­jos bir­to­ká­ból vet­tek.

„Ba­lázs úr ta­lán a Fáy ve­je volt, tő­le vett bir­to­kot Tep­per Lajos”5.

A Csí­zi ne­vű dű­lő­ben, a kas­tély­tól le­fe­lé eső részt, tkp. a fa­lu határá­nak dé­li szé­lét vet­te meg. Ezért kap­ta a te­rü­let a Tepperé ne­vet.
A vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint – az osz­tás után – min­den csa­lád­nak 30 hol­das­nál na­gyobb bir­to­ka volt, de ez a bir­tok­nagy­ság a ké­sőb­bi­ek­ben ál­ta­lá­ban meg­vál­to­zott, csökken­t.6 Fris­sen szer­zett bir­to­ka­ik 1928-ban let­tek ki­seb­bek, ami­kor szin­tén Bara­ca ha­tá­rá­ba köl­tö­zött az Ádám és az Agócs csa­lád Med­vesaljáról (B. Ko­vács 1994, 13). Egyes vé­le­mé­nyek sze­rint ők vet­tek a szlo­vák te­le­pe­sek föld­jeiből.7 Ezt az el­adást, il­let­ve a töb­bi te­le­pes ma­ga­tar­tá­sát a vis­­sza­em­lé­ke­zők ne­ga­tí­van íté­lik meg, az­zal hoz­zák ös­­sze­füg­gés­be, hogy ros­­szul gaz­dál­kod­tak.

„1938 után ki tud­ták vol­na fi­zet­ni [a bir­tok tel­jes árát, te­hát tör­lesz­te­ni a hi­telt G.A.], esett a cseh pénz ér­té­ke, egy má­zsa bú­za egy fél házhe­ly8 ára volt. De X nem tu­dott an­­nyit se fi­zet­ni, mert meg­halt a fe­le­sé­ge. Iszá­kos is volt, a gye­re­kek szét­szé­led­tek. A töb­bit nem tud­ni, mi­ért nem fi­zet­ték. Még az X-ét is ki­fi­zet­het­ték vol­na a töb­bi­ek, ha lett vol­na ben­nük egy kis jóakara.”

Egy más té­má­jú be­szél­ge­tés so­rán az de­rült ki, hogy az 1. bé­csi dön­tés mi­att a te­le­pe­sek egy­ál­ta­lán nem akar­tak Bara­ca ha­tá­rá­ból el­köl­töz­ni. Sőt: „sze­ret­ték a ma­gyar re­zsi­met, mert meg­sza­ba­dul­tak az adós­sá­ga­ik­tól, egy ré­szé­től leg­alább”. Ha­son­ló ma­ga­tar­tást ál­la­pí­tott meg Tor­naljára, az ot­ta­ni te­le­pe­sek­re vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­sai so­rán Gaál Im­re is.9
A te­le­pe­sek – egy csa­lád egy tag­ja ki­vé­te­lé­vel, aki itt ment férj­hez – az 1980-as évek ele­jé­re szin­te nyom­ta­la­nul el­tűn­tek Baracáról. Az idő­seb­bek el­köl­tö­zé­sü­ket a be­te­le­pü­lés­hez ha­son­ló­an szá­mon tart­ják, nem min­den eset­ben ugyan, de nagy­ vo­na­lak­ban nyo­mon kö­vet­ték.
An­nak el­le­né­re azon­ban, hogy csak­nem nyom­ta­la­nul el­tűn­tek a te­le­pü­lés­ről, te­kint­ve an­nak kis­szá­mú né­pes­sé­gét, azon be­lül ta­gad­ha­tat­la­nul je­len­tős részt kép­vi­sel­tek, (kép­vi­sel­het­tek vol­na), amíg je­len vol­tak. Szem­lél­te­tik ezt az aláb­bi, egy­há­zi anya­köny­vek be­jegy­zé­se­i­ből szer­kesz­tett táb­lá­za­tok. (Az ös­­sze­sí­té­sek­be csu­pán azok az évek ke­rül­tek be, ami­kor a te­le­pes csa­lá­dok­ban is szü­let­tek gyer­me­kek, köt­tet­tek há­zas­sá­gok és vol­tak, akik meg­hal­tak.)

1. táb­lá­zat. A szü­le­té­sek és el­ha­lá­lo­zás­ok szá­má­nak ala­ku­lá­sa a be­te­le­pül­tek és a tör­zsö­kö­sök kö­ré­ben az egy­há­zi anya­köny­vek ada­tai alap­ján

Amen­­nyi­ben a ve­gyes há­zas­ság­ból szü­le­tet­te­ket fi­gyel­men kí­vül hagy­juk, a táb­lá­zat egy­sze­rű­sí­tett ered­mé­nye azt jel­zi, hogy azok­ban az évek­ben, mi­kor a be­te­le­pült csa­lá­dok­ban is szü­let­tek gyer­me­kek, az ös­­szes gyer­mek 13,1%-át je­len­tet­ték a te­le­pes csa­lá­dok gyer­me­kei. A szá­mok te­kin­te­té­ben te­hát a te­le­pe­sek­nek – a de­mog­rá­fi­ai fo­lya­ma­tok szem­pont­já­ból rö­vid idő el­tel­té­vel – nem volt, de nem is le­he­tett mér­he­tő, a la­kos­ság ös­­sze­té­tel­ét mó­do­sí­tó sze­re­pük, vi­szont sta­tisz­ti­ka­i­lag ér­zé­kel­he­tő, ha­tá­ro­zot­tan ki­mu­tat­ha­tó a je­len­lét­ük.
A táb­lá­zat má­sik része ugyan­ilyen szem­pont­ból (te­le­pe­sek ará­nya az össz­la­kos­sá­gon be­lül) te­kin­ti át az egy­há­zi anya­könyv­ben nyil­ván­tar­tott el­ha­lá­lo­zás­ok szá­mát.
Ös­­sze­vet­ve a két egy­sze­rű­sí­tett ered­mé­nyt, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy míg a ke­resz­tel­tek kö­zött 13%, az el­huny­tak kö­zött 19%, te­hát ki­csit ma­ga­sabb a te­le­pe­sek ará­nya.
A te­le­pe­sek há­zas­ság­kö­té­se­it leg­in­kább olyan szem­pont­ból ér­de­mes meg­vizs­gál­ni, hogy men­­nyi a fa­lu­be­li­ek­kel kö­tött há­zas­sá­gok szá­ma, ami azt is jel­zi, meny­­nyi­re fo­gad­ta be őket a fa­lu, men­­nyi­re fo­gad­ták el ők a fa­lut. En­nek el­le­né­re a há­zas­ság­kö­té­sek szá­ma egy­sze­rű éves ala­ku­lá­sá­nak át­te­kin­té­se sem hi­á­ba­va­ló.

2. táb­lá­zat. A be­te­le­pül­tek és a tör­zsö­kö­sök há­zas­ság­kö­té­se­i­nek szá­ma az egy­há­zi anya­köny­vek ada­tai alap­ján

Amint az a táb­lá­zat­ból is jól lát­ha­tó, a te­le­pes csa­lá­dok éle­tük Baracán töl­tött idő­sza­ká­ban ös­­sze­sen 19 há­zas­sá­got kö­töt­tek. Eb­ből mind­ös­­sze há­rom­szor for­dult elő, hogy bara­cai há­zas­tár­sat vá­lasz­tot­tak, mind­há­rom eset­ben a meny­as­­szony volt te­le­pes csa­lád­ból va­ló. Ha fi­gye­lem­be ves­­szük azt is, hogy a vizs­gált évek­ben a te­le­pes csa­lá­do­kat is be­szá­mít­va 57 há­zas­sá­got kö­töt­tek, a há­rom eset elég ke­vés­nek tű­nik. Amen­­nyi­ben azon­ban a te­le­pe­sek meg­je­le­né­sé­vel kez­dő­dő idő­szak­ban köt­te­tett ös­­szes há­zas­ság­hoz vi­szo­nyí­tunk (te­hát nem csu­pán azo­kat az éve­ket vesszük te­kin­tet­be, ame­lyek­ben a te­le­pes csa­lá­dok­ban is kö­töt­tek há­zas­sá­got), 167 há­zas­ság­kö­tés­hez arány­lik a 3, amely részt egye­ne­sen súly­ta­lan­nak te­kint­he­tünk. A fen­ti ada­tok ös­­sze­ve­té­sé­ből egy­ér­tel­mű­en meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a két­fé­le „né­pes­ség” köl­csö­nö­sen nem sze­re­pelt egy­más há­za­so­dá­si „pi­a­cán”, an­nak el­le­né­re, hogy mind­an­­nyi­an ró­mai ka­to­li­ku­sok vol­tak. A há­rom ki­vé­tel el­le­né­re is el­mond­ha­tó, hogy ál­ta­lá­ban sem a fa­lu­be­li­ek, sem az an­nak ha­tá­rá­ba te­le­pü­lők nem te­kin­tet­ték egy­mást po­ten­ci­á­lis há­zas­társ­nak.
Ezt a vi­szo­nyu­lást erő­sí­ti a ko­ma­ság vizs­gá­la­ta is. Az 1922 és 1979 kö­zöt­ti idő­szak­ban az anya­köny­vi be­jegy­zé­sek ta­nú­sá­ga sze­rint 9 eset­ben for­dult elő, hogy fa­lu­be­li­ek be­te­le­pül­tek­kel ko­ma­sá­gi kap­cso­la­tot lé­te­sí­tet­tek. Eb­ből a 9 eset­ből azon­ban csu­pán 2 te­kint­he­tő va­ló­sá­gos ke­ve­re­dés­nek, ami­kor egy-­e­gy fa­lu­be­li sze­mély gyer­me­ké­nek a te­le­pe­sek kö­zül vá­lasz­tott ke­reszt­szü­lőt. Mind­két eset­ben – az anya­könyv­ben sze­rep­lő ve­ze­ték­név alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó – ci­gány sze­mély­ről van szó. Fi­gye­lem­be kell azon­ban ven­nünk, hogy a fa­lu ci­gány né­pes­sé­gé­re egy­ál­ta­lán nem volt jel­lem­ző, hogy ma­guk kö­zül vá­lasz­tot­tak vol­na ke­reszt­szü­lőt, sőt az volt az ál­ta­lá­nos, hogy pa­rasz­tot vá­lasz­tot­tak. A be­te­le­pül­tek­kel szem­ben ta­nú­sí­tott tar­tóz­ko­dá­su­kat te­hát nem ma­gya­ráz­hat­juk „et­ni­kai” tá­vol­ság­tar­tás­sal, sok­kal in­kább a ko­ráb­bi ten­den­cia, eset­leg a pa­rasz­ti tár­sa­da­lom vi­sel­ke­dé­se követésének.11 A to­váb­bi 7 ese­tet azért nem te­kint­het­jük „tel­jes ér­té­kű” ke­ve­re­dés­nek, mert ép­pen a ve­gyes há­zas­sá­gok­ban élők let­tek a ke­reszt­ko­mák. Amint azt már em­lí­tet­tem, há­rom eset­ben kö­tött há­zas­sá­got fa­lu­be­li be­te­le­pült­tel. A hét­ből hat eset­ben ép­pen ezek a há­zas­pár­ok let­tek a ke­reszt­szü­lők, te­hát nem ál­lít­hat­juk tel­jes bi­zony­ság­gal, hogy a há­zas­párt a te­le­pes „fél” ré­vén vá­lasz­tot­ták ko­má­nak, ugyan­úgy le­het­sé­ges, hogy a fa­lu­be­li há­zas­fél sze­mé­lyén volt a hang­súly, há­zas­tár­sa csu­pán „tar­to­zék­ként” ke­rült a ro­kon­ság­ba.
Az a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek­ből és az anya­köny­vi ada­tok­ból egy­aránt ki­tű­nik (sőt a két­fé­le for­rás egy­mást erő­sí­ti eb­ben), hogy a te­le­pü­lés pa­rasz­ti ere­de­tű la­kos­sá­gá­nak el­nép­te­le­ne­dő ten­den­ci­á­ját a te­le­pe­sek je­len­lét­ük­kel nem vál­toz­tat­ták meg. Ar­ra, hogy el­köl­tö­zé­sük oka nem le­het az „el­len­szen­ves” nem­ze­ti­sé­gű kör­nye­zet – amint egyik be­szél­ge­tő­tár­sam is hang­sú­lyoz­ta – az szol­gál iga­zo­lá­sul, hogy nem 1938-ban, a fa­lu vis­­sza­csa­to­lá­sát kö­ve­tő­en kezd­tek tö­me­ge­sen elköltözni.12
A fen­ti ada­tok azt is iga­zol­ni lát­sza­nak, hogy a „pusz­ták­ra” 1921-ben köl­tö­ző csa­lá­dok a fa­lu­kö­zös­ség­be nem épül­tek be. A szö­vet­ke­zet lét­re­jöt­te (1953) előt­t, a ma­gán­gaz­da­ság ide­jén a fa­lu tár­sa­dal­ma gaz­da­sá­gi­lag „ke­rek” egé­szet al­ko­tott, tár­sa­dal­ma olyan mó­don, olyan mér­ték­ben és arány­ban volt ta­golt, hogy tag­jai (csa­lád­jai) szin­te tö­ké­le­te­sen egé­szí­tet­ték ki egy­mást. Szin­te ép­pen an­­nyi nagy­pa­raszt volt, amen­­nyi kis­föl­dű ara­tó­nak akart áll­ni. Szin­te pon­to­san meg­egye­zett a na­gyobb gaz­da­sá­gok kül­ső­ mun­ka­erő igé­nye a sze­gé­nyebb csa­lá­dok föld­bir­tok hí­ján jel­lem­ző mun­ka­erő fö­lös­le­gé­vel. Ter­mé­sze­te­sen vol­tak ki­vé­te­lek, rend­kí­vü­li (tör­té­nel­mi) hely­ze­tek és al­kal­mak, ami­kor a rend­szer egyen­sú­lya meg­bil­lent. Vé­le­mé­nyem sze­rint eb­ben ke­res­het­jük az egyik okát an­nak, hogy a te­le­pe­sek nem tud­tak a fa­lu­kö­zös­ség ré­szé­vé vál­ni (1953 előt­t). A gaz­dál­ko­dás­ból élő kö­zös­ség­nek tá­masz­ra (mun­ka­erő­re) sem volt szük­sé­ge, ugyan­ak­kor fö­lös­le­ges ener­gi­á­ja sem ma­radt a ko­ráb­ban más élet­mó­dot foly­ta­tók „be­ta­ní­tá­sá­ra”, rá­adá­sul hasz­no­sít­ha­tó, új­don­ság­nak szá­mí­tó gaz­da­sá­gi ta­pasz­ta­la­tok át­vé­tel­ét sem re­mél­het­te a be­te­le­pül­tek­től. Az ide­gen­ség ál­lan­dó­su­lá­sá­nak má­sik oka a kö­zös nyelv hi­á­nya le­he­tett, a bara­ca­iak szlo­vá­kul, a be­te­le­pül­tek ma­gya­rul nem tud­tak. A vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint a fa­lu­be­li­ek nem örül­tek már oda­köl­tö­zé­sük­nek sem, bár nyílt konf­lik­tus­ra so­ha nem ke­rült sor. Ta­lán ne­vez­het­jük „lé­lek­ta­ni had­vi­se­lés”-nek a ve­lük szem­ben ta­nú­sí­tott, nem nyíl­tan el­len­sé­ges, nem tá­ma­dó, nem be­avat­ko­zó, „csak­” tá­vol­ság­tar­tó, ki­ke­rü­lő ma­ga­tar­tá­sát – az „itt­hon va­gyunk” min­den elő­nyé­nek al­kal­ma­zá­sát az „ide­gen­ben va­gyunk” min­den hát­rá­nyát egyéb­ként is el­szen­ve­dők­kel szem­ben. Egyik be­szél­ge­tő­tár­sam szem­lé­le­te­seb­ben fo­gal­ma­zott, mi­kor ar­ról kér­dez­tem, sze­rin­te mi­ért tűn­tek el csak­nem nyom­ta­la­nul a be­te­le­pül­tek:

„Akik ide­jöt­tek, mind el­men­tek. Nem vol­tunk jó­ban ve­lük. A pa­raszt­nak csak úgy jó, ha min­den­ki se­gít. Nem se­gí­tet­tek ne­kik a fa­lu­si­ak. Ide ve­zet Bara­ca tönk­re­te­vé­se”.

Ál­lí­tá­som mel­lett szól az, hogy a szlo­vák csa­lá­dok után pár év­vel szin­tén a pusz­tá­ra köl­tö­ző med­vesalji csa­lá­do­kat a fa­lu be­fo­gad­ta. Gaz­da­sá­gi­lag azért nem je­len­tet­tek gon­dot sem, ki­hí­vást sem a fa­lu szá­má­ra, mert ha­son­ló kör­nye­zet­ből, csak­nem azo­nos gaz­dál­ko­dói ta­pasz­ta­la­tok­kal köl­töz­tek Baracára. Csa­lád­ja­ik­ban sok fiú szü­le­tett, akik a gaz­da­ság mun­ka­ere­jét és egy­ben si­ke­ré­nek ga­ran­ci­á­ját je­len­tet­ték. El- és be­fo­ga­dá­suk­nak két meg­ra­gad­ha­tó, konk­rét je­le van. Az egyik az, hogy mind a négy fiú „be­köl­tö­zött a pusz­tá­ról”, te­hát a fa­lu­ban, önál­ló­an vá­sá­rolt tel­ket és épí­tett há­zat, bi­zo­nyít­va ez­zel, hogy az okos gaz­dál­ko­dás­nak pénz­ben, anya­gi­ak­ban mér­he­tő ered­mé­nye is van. A má­sik biz­tos jel pe­dig az, hogy mind­an­­nyi­an bara­cai lányt vet­tek fe­le­sé­gül.
Vég­ered­mény­ben te­hát nem je­lent­het­jük ki Baracáról mint fa­lu­kö­zös­ség­ről, hogy min­den ide­gen­nel szem­ben el­uta­sí­tó és tar­tóz­ko­dó volt. Azok­nak az „ide­ge­nek­nek”, akik kö­vet­he­tő, el­len­őriz­he­tő és hi­te­les­nek szá­mí­tó mó­don, sa­ját erő­ből ke­res­ték a he­lyü­ket, meg­ad­ták az esé­lyt, hogy meg­ta­lál­ják azt. A la­kos­ság ös­­sze­té­tel­ét, a ro­ko­ni szá­lak­kal több­szö­rö­sen át­szőtt fa­lu­si tár­sa­dal­mat te­kint­ve meg­je­le­né­sük egy­faj­ta „vér­fris­sí­tés-­ként” is fel­fog­ha­tó. Azok­nak azon­ban, akik is­me­ret­len, nem nyo­mon kö­vet­he­tő, en­nél­fog­va in­kább ne­ga­tív meg­fon­to­lás­ból, cél­ból je­len­tek meg, so­ha nem ad­tak he­lyet a sa­ját vi­lá­guk­ban. Mel­let­tük él­tek te­hát, de nem ve­lük, és er­re a ki­kö­zö­sí­tés­re több­sé­gük el- vagy vis­­sza­köl­tö­zés­sel vá­la­szolt.

2.2. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú és előz­mé­nyei, kö­vet­kez­mé­nyei

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­nak, az azt meg­elő­ző né­hány és az azt kö­ve­tő 1-2 év­nek a fa­lu mint kö­zös­ség szem­pont­já­ból nem volt for­má­ló ha­tá­sa még ak­kor sem, ha ezek­nél je­len­tő­sebb ese­mé­nyek so­ha nem tör­tén­tek. 1938-ban Baracát is vis­­sza­csa­tol­ták Ma­gyar­or­szág­hoz. Az em­lé­ke­zet a ma­gyar had­se­reg be­vo­nu­lá­sát ma is je­les ese­mény­ként tart­ja szá­mon. A há­bo­rú­nak ös­­sze­sen 14 bara­cai ál­do­za­ta volt, be­le­ért­ve a ka­to­ná­kat és az el­hur­col­ta­kat is: Ádám Gé­za, Csák Jó­zsef, Gálik La­jos, Koós Zol­tán, Kovalc­sík Já­nos, Ko­vács Sán­dor, Mol­nár Gé­za, Lo­vas Gé­za, Sán­dor Já­nos, Sán­dor La­jos (1.), Sán­dor La­jos (2.), Schwartz Gab­ri­el­la, Schwartz Ilo­na, Tóth Jó­zsef.
A há­bo­rú után Bara­ca is­mét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült. Ezt kö­ve­tő­en min­den, ami a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­gal ál­ta­lá­ban tör­tént (jog­fosz­tás [lásd Šutaj 1995], is­ko­la bezárása13, kitelepítés14, majd kény­sze­rű szö­vet­ke­ze­te­sí­tés) Baracát is érin­tet­te
Az em­lé­ke­zet­ben sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel já­ró tény­ként mind­ezek kö­zül a ki­te­le­pí­tés, a res­zlo­vak­izá­ció, ki­sebb mér­ték­ben a szö­vet­ke­ze­te­sí­tés, ám an­nál erő­seb­ben az ezt kö­ve­tő ál­la­mi gaz­da­ság­gá ala­kí­tás ma­radt meg. Be­szél­ge­tő­tár­sa­im mind­eze­ket egye­nes ös­­sze­füg­gés­be hoz­zák az­zal, hogy a fa­lu – pa­raszt né­pes­sé­gét te­kint­ve – má­ra szin­te el­fo­gyott.

2.3. A ki­te­le­pí­tés és a res­zlo­vak­izá­ció

El­ső­sor­ban Vad­ker­ty Ka­ta­lin mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő­en vi­szony­lag pon­to­san és tény­sze­rű­en is­mer­jük a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tör­té­ne­te egyik leg­meg­rá­zóbb kor­sza­ká­nak a meg­ma­radt for­rá­sok­ból, do­ku­men­tu­mok­ból (te­hát a le­vél­tá­ri anyag­ból) meg­is­mer­he­tő képét.15 Még­sem mond­hat­juk, hogy a ki­te­le­pí­tés, res­zlo­vak­izá­ció közösséglélek­tani kö­vet­kez­mé­nye­it te­kint­ve tu­do­má­nyo­san fel­dol­go­zott, a ku­ta­tás, a kö­zölt vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek te­rü­le­ti­leg ki­egyen­lí­tet­tek len­né­nek. Ez még ak­kor is igaz, ha az 1990 óta el­telt idő­szak­ban a té­má­ban meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók szá­ma je­len­tős­nek mond­ható.16
1946. feb­ru­ár 27-én a ma­gyar és a cseh­szlo­vák kor­mány la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt írt alá, ám a cseh­szlo­vák fél mind­vé­gig ra­gasz­ko­dott sa­ját becs­lé­sé­hez, mi­sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok szá­ma 450 ezer kö­rül mo­zog. A ki­te­le­pí­tés fo­lya­ma­tát a Bel­ügyi Meg­bí­zot­ti Hi­va­tal sza­bá­lyoz­ta és irá­nyí­tot­ta, a vég­re­haj­tás a kar­ha­ta­lom fel­ada­ta volt. Utób­bi­ak 10-14 nap­pal a vég­re­haj­tás előtt ki­kér­ték az adott te­le­pü­lés transz­port­lis­tá­ját, egyez­tet­tek, men­­nyi te­her­au­tó­ra és men­­nyi vas­úti ko­csi­ra van szük­ség, majd kö­rül­zár­ták a fa­lut, és gond­juk volt rá, hogy sen­ki ne ma­rad­has­son ki, aki a lis­tán sze­re­pelt. A hely­ze­tet még in­kább ne­he­zí­tet­te, hogy 1946 de­cem­be­ré­ben és 1947 ja­nu­ár­já­ban a hő­mér­sék­let kö­zép-eu­ró­pai re­kor­do­kat dön­tött, es­te és éj­sza­ka mí­nusz 20-26 fok kö­rül moz­gott ál­ta­lá­ban, de gyak­ran en­nél is hi­de­gebb volt. A sze­rel­vé­nyek el­in­dí­tá­sa után bi­zott­sá­gok mér­ték fel az ott­ma­radt bir­to­kot, ame­lyek­nek ál­ta­lá­ban tag­ja volt a he­lyi ko­mis­­szár. A Szlo­vák Te­le­pí­té­si Hi­va­tal és a Szo­ci­á­lis­ügyi Meg­bí­zot­ti Hi­va­tal ös­­sze­sí­tő je­len­té­se sze­rint az ak­ció so­rán 4000 la­kó­ház üre­se­dett meg, 75 mil­lió ko­ro­na ér­ték­ben, 25 ezer ka­tasz­te­ri hol­dat ko­boz­tak el 75 mil­lió ko­ro­na ér­ték­ben, a gaz­da­sá­gi épü­le­tek és fel­sze­re­lés ér­té­ke pe­dig 275 mil­lió ko­ro­nát tett ki, te­hát ös­­sze­sen 550 mil­li­ós „hasz­not” ho­zott. A le­fog­lalt há­zak­ba bi­zal­mi­ak, „a szláv nem­zet­ál­lam ki­épí­té­se szem­pont­já­ból meg­bíz­ha­tó, nem­zet­hű, új la­kó­hely­ük els­zlovákosítására al­kal­mas sze­mé­lyek” (Vadkerty 2001, 81) ke­rül­tek. Az el­ső sza­kasz­ban a te­le­pe­sek va­ló­ban et­ni­ka­i­lag „meg­bíz­ha­tó” szlo­vá­kok vol­tak, ké­sőbb a kör ki­bő­vült a par­ti­zá­nok­kal, vé­gül a ro­má­ni­ai, len­gyel­or­szá­gi, ju­go­szlá­vi­ai, kár­pát­al­jai repa­trián­sokkal (Vadkerty 2001, 158–165). A Tor­nal­jai já­rás­ba (aho­vá ak­kor Bara­ca is tar­to­zott) kár­pát­al­jai „op­tán­sok” és breznóbányai te­le­pe­sek ke­rül­tek. Baracára 10 csa­lá­dot te­le­pí­tet­tek (Vadkerty 2001, 429). 1948. ok­tó­ber 25-én a Bel­ügyi Meg­bí­zot­ti Hi­va­tal még min­dig olyan ren­de­le­tet adott ki, mely­nek ér­tel­mé­ben „a ma­gya­rok 1949. áp­ri­lis 30-ig kö­te­le­sek Cseh­or­szág­ban ma­rad­ni, ahon­nan szer­ve­zett transz­por­tok­kal tér­nek ha­za, mert ha­za­té­ré­sük előtt bir­to­kot és szál­lást kell ne­kik ke­res­ni” (Vadkerty 2001, 90; ki­eme­lés tő­lem – G. A.). A ha­za­té­rés hi­va­ta­los vál­to­za­tá­nak két sza­ka­sza volt: 1949. ja­nu­ár 7-től áp­ri­lis 11-ig az el­ső, amely szer­ve­zett transz­por­tok­kal zaj­lott, és 1949. utol­só hó­nap­ja­i­ban a má­so­dik, amely­nek ide­jé­re már nem szer­vez­tek transz­por­to­kat, a ha­za­té­rők me­net­rend­sze­rin­ti já­ra­tok­kal utaz­tak.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok­ra épü­lő mun­ká­já­ban Baracára vo­nat­ko­zó ada­to­kat is kö­zöl:

3. táb­lá­zat. A bara­cai de­por­tál­tak szá­ma és in­gat­lan va­gyo­na

For­rás: Vad­ker­ty 2001. 500.

A de­por­tá­lás­sal és az ez­zel ös­­sze­kö­tött bel­ső, nem­ze­ti­sé­gi ala­pú te­le­pí­tés­sel szin­te egy idő­ben a nem­zet­ál­lam esz­mé­jé­nek el­éré­sé­ért még egy esz­közt al­kal­ma­zott a cseh­szlo­vák kor­mány, a szlo­vák po­li­ti­kai ve­ze­tés ki­vi­te­le­zés­ében. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács 1945. feb­ru­ár 4-i ma­ni­fesz­tu­má­ban fo­gal­ma­zó­dott meg elő­ször a „res­zlo­vak­izá­ció” gon­do­la­ta. A res­zlo­vak­izá­ciót bel­po­li­ti­kai in­téz­ke­dés­ként ke­zel­ték, alap­ját a 33/1945. sz. el­nö­ki dek­ré­tum ké­pez­te (Vadkerty 2001, 322). A vég­re­haj­tás­hoz já­rá­si és he­lyi res­zlo­vak­izá­ciós bi­zott­sá­go­kat ne­vez­tek ki, el­ső­sor­ban az 1938-ban Ma­gyar­or­szág­hoz vis­­sza­csa­tolt te­rü­le­ten. A le­he­tő­sé­get pla­ká­to­kon és szó­ró­lap­okon hir­det­ték, ame­lyek szö­ve­ge­zé­se sze­rint (le­egy­sze­rű­sít­ve) a res­zlo­vak­izálás a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ság meg­adá­sát je­len­tet­te.
A bi­zott­ság Baracát is a be­te­le­pí­té­si öve­zet­be, te­hát ab­ba a sáv­ba so­rol­ta, ahol a res­zlo­vak­izá­ciót al­kal­maz­ni kell. Az is fon­tos szem­pont­juk volt, hogy az ak­ció al­kal­maz­kod­jék a he­lyi vi­szo­nyok­hoz, és csu­pán an­­nyi sze­mélyt res­zlo­vak­izálj­nak, amen­­nyit a szlo­vák kör­nye­zet va­ló­ban ké­pes as­­szi­mi­lál­ni. Eh­hez ké­szí­tet­ték el a be­te­le­pí­té­si öve­zet fal­va­i­nak nem­ze­ti­sé­gi át­te­kin­té­sét, amely­ben Bara­ca 43 szlo­vák és 388 ma­gyar la­kos­sal sze­re­pel (Vadkerty 2001, 364). Ar­ról nin­cse­nek pon­tos ada­ta­ink, hogy konk­ré­tan Baracán hogy zaj­lott a res­zlo­vak­izá­ció, de me­ne­te va­ló­szí­nű­leg iga­zo­dott az ál­ta­lá­nos elő­írá­sok­hoz. Baracán a fo­lya­mat el­ső sza­ka­sza ered­mény­te­le­nül vég­ző­dött. „A Köz­pon­ti Res­zlo­vak­izá­ciós Bi­zott­ság ál­lí­tá­sa sze­rint a ma­gyar el­len­pro­pa­gan­da szin­te tel­je­sen »áti­tat­ta« az Ipoly­sá­gi já­rást is […], de ha­son­ló volt a hely­zet a Tor­nal­jai já­rás Bara­ca köz­sé­gé­ben, ahol jú­ni­us 30-án még sen­ki sem kér­te a szlo­vák nem­ze­ti­sé­get” (Vadkerty 2001, 373). Ké­sőbb va­ló­szí­nű­leg si­ke­re­sen al­kal­maz­ták va­la­me­lyik tech­ni­kát, mert Baracán is akadt csa­lád, ame­lyik res­zlo­vak­izált. Er­ről azon­ban szin­te le­he­tet­len ada­tot gyűj­te­ni, olyan hall­ga­tás­sal öve­zik az érin­tet­tek is, más fa­lu­be­li­ek is.
Azt, hogy Bara­ca éle­té­ben mély nyo­mo­kat ha­gyott a ki­te­le­pí­tés, jól jel­zi, hogy ha em­lé­kez­nek is rész­le­te­i­re, na­gyon ke­ve­set és na­gyon ke­ve­sen be­szél­nek ró­la.

„Két­szer vit­tek in­nen ki. ’46-ban meg 1947. ja­nu­ár 30-án.”

Több­sé­gük­ben vis­­sza­tér­tek, ám nem vár­ták meg en­nek „tör­vé­nyes” ha­tár­ide­jét.

„Sen­ki nem vár­ta meg a tör­vé­nyes ha­za­té­rést, csak M. P., mert ott meg­há­za­so­dott. 1948 őszén jöt­tek S.-ék, G. B. ott­ma­radt. A. F. ’48 ta­va­szán. Sz.-ék meg­vár­ták. őket az Alsó­pusztára, a kas­tély­ba vit­ték. S. B., a V. I. fér­je ’48 pün­kösd­jé­re […] Az én anyám be­teg lett, csak jú­ni­us 8-ra ér­tünk ha­za. Az­tán jött F. C. csak azu­tán B. L.. apá­val. K. E. is ha­ma­rább ha­za­jött. G. J.-ék ’48 őszén. ők hár­man vol­tak kint, már J. meny­as­­szony volt, nem ment ki.”
Egyet­len vis­­sza­em­lé­ke­ző tu­dott töb­bet mon­da­ni, sa­ját csa­lád­juk ese­té­ről. El­be­szé­lé­sé­ben fel­is­mer­he­tők a Vad­ker­ty Ka­ta­lin ál­tal fel­tárt le­vél­tá­ri for­rá­sok rész­le­tei, a ki­vi­te­le­zé­si „tech­ni­ká­tól” kezd­ve az uta­zás kö­rül­mé­nye­in ke­resz­tül a ha­za­té­rés tör­vény­te­len­nek szá­mí­tó vál­to­za­tá­ig. A vis­­sza­em­lé­ke­ző ma az egyet­len élő fér­fi ta­nú Baracáról. Ta­lán ez­zel is ma­gya­ráz­hat­juk, hogy – a meg­kér­de­zett nők­kel el­len­tét­ben – be­szél­ni tud csa­lád­juk ese­té­ről, ap­ró rész­le­te­ket, konk­rét sze­mé­lye­ket em­lít szö­ve­gé­ben. A vis­­sza­em­lé­ke­zés lé­lek­ta­ni ter­he kap­csán azon­ban azt sem árt szem előtt tar­ta­ni, ami ép­pen a vis­­sza­em­lé­ke­zés szö­ve­gé­ből de­rül ki: le­het, hogy ép­pen az se­gí­ti minden­nek el­mon­dá­sá­ban, hogy 1973-ban „vis­­sza­ment” meg­néz­ni, ho­vá te­le­pí­tet­ték ki őket. Nem ki­zárt, hogy ép­pen ez­zel ol­dot­ta fel a fe­lej­tés oly­kor jó­té­kony, más­kor azon­ban ál­lan­dó­su­ló lel­ki gör­csöt oko­zó gát­ját. Be­szél­ge­té­sünk so­rán csak egyet­len kez­dő kér­dést tet­tem fel („Hogy em­lék­szik a ki­te­le­pí­té­sük­re?”), az er­re adott vá­laszt az aláb­bi szö­veg je­len­ti. Egyet­len köz­be­kér­de­zés hang­zott el, a ki­te­le­pí­tett né­me­tek­re vo­nat­ko­zó­an.

„Gép­fegy­ver­rel jöt­tek, fur­gon­nal. S. volt a ve­zér. ők 10 hek­tárt kap­tak ’21-ben, mi­kor ide­jöt­tek. De apám tar­tot­ta őket, mert hol ke­nyér, hol mi kel­lett […] ő volt a »kúti tót«. ő ve­zet­te a csend­őrö­ket. Ak­kor be­pa­kol­tak, itt­hon ma­radt 13 szar­vas­mar­ha, 2 pár ló, a hí­zók, az ap­ró­lék mind. Csak a ku­tyát vit­tem el, de azt meg me­get­ték a cse­hek. Az volt ben­ne a leg­bor­zasz­tóbb, hogy Tor­nalján be, egy mar­ha­va­gon­ba […] A lá­bam is meg­fa­gyott. 32 fok hi­deg volt, mi­kor be­pa­kol­tak a va­gon­ba. F.-et, a bá­tyá­mat majd’ agyon­lőt­ték, mert ész­re­vet­ték, mert meg akart szök­ni. Úgy jöt­tek, hogy min­den­kit vin­ni akar­tak. 1947. ja­nu­ár má­so­dik fe­lé­ben volt, mert ka­rá­csony előtt volt az es­kü­vő F.-nek. Ke­nye­ret ak­kor sü­tött anyám, az is itt­hon ma­radt. Hal­lot­tunk a ki­te­le­pí­tés­ről, de hogy kit akar­nak, azt nem tud­tuk. Épp etet­tünk, ami­kor jöt­tek, 3 óra kö­rül. Öten jöt­tek, J.-vel, kö­rül­áll­ták a há­zat. Ami a kis Aviára fel­fért, an­­nyit vi­het­tünk. J. volt a fa­lu­ban bí­ró­fé­le. ő volt a nagy­me­nő. Az­nap csak mi men­tünk, a töb­bi­ek ké­sőbb. Az­tán jöt­tek K.-ék, az­tán G.-ék, egy egész sze­rel­vény te­le volt […] Es­te in­dul­tunk, 8 kö­rül, te­le volt a vo­nat. Más­nap dél­után ér­tünk oda. (1972-ben [?] vol­tam is ott, Krùmlov kör­nyé­kén. Be­men­tem, meg­néz­tem őket […]) Úgy vár­tak, mint a Mes­si­ást. Vá­lo­gat­tak a mun­ka­erő­ben. Mi meg ott vol­tunk né­gyen fi­úk […] P. volt az egyik csa­lád, a má­sik U., mert két­fe­lé osz­tot­tak min­ket. Szom­szé­dok vol­tak, a há­zuk előtt volt a temp­lom. […] Mi­kor F. meg B. ha­za­jött, át­men­tem he­lyet­tük P.-ékhez. 13 éves vol­tam. Is­ko­lá­ba nem en­ged­tek, mert nem tud­tam a nyel­vet. Ad­tak egy ren­des, 2 szo­bás la­kást. Volt hoz­zá ól is. Nem tu­dom, mi­ért volt üres.”

G. A.: Nem né­me­te­ket la­kol­tat­tak ki on­nan?

„Volt 4 né­met fo­goly, de né­me­tek ott nem lak­tak […] Az U.-né fér­jét né­me­tek lőt­ték agy­on. Négy lá­nya volt, a leg­idő­sebb 13, a leg­ki­sebb 3 éves volt ak­kor. Apa tu­dott va­la­men­­nyit cse­hül, mert ott volt ka­to­na. En­gem a gye­re­kek ta­ní­tot­tak. Azt akar­ták, hogy tud­junk. Na­gyon ren­des, mű­velt és ba­rát­sá­gos csa­lád volt. Bara­ca-­for­ma fa­lu volt. Ott csak mi vol­tunk, de Rotovicén meg Mis­li­boricén is vol­tak ma­gya­rok. A bí­ró­nál né­me­tek szol­gál­tak, de el­szök­tek.
14 hek­tár­ja volt U.-né­nak, P.-éknek is 15 hek­tár kö­rül. U-né azért kap­ta, mert öz­vegy volt. P.-éknél volt egy cse­léd (Kupagnak csú­fol­tuk) meg há­rom vén­lány, nem bír­tak dol­goz­ni. Ren­des pa­raszt­em­be­rek vol­tak, ép­pen úgy, mint itt­hon. Csak ne­kik min­den­fé­le gép­jük volt, ami Baracán még nem: vil­lany­csép­lő­gép, da­rá­ló, ita­tó­gép, ka­szá­ló­gép. Ná­lunk csak 1952-ben jött a kis ara­tó­gép. Ott már ma­gán­cég trak­tort vett, egy hó­nap­pal az­előtt, hogy ha­za­jöt­tünk. Škoda trak­tort. 25-30 év­vel előbb­re vol­tak. Mi mes­­sze vol­tunk, nem tö­rő­dött sen­ki a nép­pel […] Én ko­csis vol­tam. Volt egy nagy lo­vam meg egy ki­csi. A nagy Fuxi, a ki­csi Daja. A Fuxi okos volt, le­haj­tot­ta a fe­jét, hogy fel­ér­jem, mert még ki­csi vol­tam. A má­sik ki­bab­rált ve­lem. […] Csak jót so­se et­tek. A disz­nót más­képp vág­ták. Hor­dó­ba pré­sel­ték, be­sóz­ták, de mi­kor sza­lon­nát et­tek, pond­rós volt […] Öt­ször ad­tak en­ni, tí­zó­rai meg uzson­na is volt. A va­cso­ra min­dig tört krump­li volt tej­jel, a reg­ge­li te­jes ká­vé buk­ti­val. Jók vol­tak ők, csak gyen­gén fi­zet­tek. Apám volt a kom­men­ciós cse­léd. Én 13 szar­vas­mar­hát etet­tem meg a ló­val dol­goz­tam. 1300 ko­ro­na volt a fi­ze­té­sem. 5 ke­nye­ret, ha ad­tak ér­te […] 20 ko­ro­na volt a gyu­fa! Be­tar­tot­ták azt, hogy po­tyán kap­tak jó mun­ka­erőt. A vil­lanyt, a fű­tést stb. is be­le­szá­mol­ták a fi­ze­tés­be. A kom­men­ció volt a tüz­i­fa meg a bú­za. Ezt az egész csa­lád­nak be­le­szá­mol­ták a bé­ré­be. Dél­után négy­kor vé­ge volt a mun­ka­idő­nek. Én reg­gel fél öt­kor kezd­tem, de es­te fél öt­kor ott már min­den­ki sö­rö­zött a fa alat­t. Utá­na per­sze az ál­la­to­kat még meg­fej­ték. F. is, apa is, de P is ko­csis volt. Azok­kal az ál­la­tok­kal az­tán tö­rőd­ni kel­lett. ( Két-két pár ló volt a két csa­lád­nak.) […] F. nem egé­szen egy évig volt ott. Mi­kor ha­za­ment, ren­det csi­nált, ki­rak­ta a ru­szi­no­kat. Run­yá­ba men­tek az új te­lep­re. Tud­tuk, per­sze, hogy el fog­ják fog­lal­ni. Szét­hord­tak min­dent, most se tud­juk, ki mit vitt el. K. B. vitt el egy te­he­net, az meg­ma­radt. Akik a ház­ban lak­tak – 3 ru­szin csa­lád – az er­dő majd’ rá­juk sza­kadt, de az ab­la­kok­kal tü­zel­tek. Szén­ége­tők vol­tak, nem tud­ták, hogy kell gaz­dál­kod­ni. A han­vai vagy a run­yai új te­lep­re men­tek, mi­kor F. ki­haj­tot­ta őket.
Min­ket egy hí­zó­ért hoz­tak ha­za. Éj­fél­kor jött a so­főr. Fél év­re rá jött a ren­de­let. 1948 nya­rán jöt­tünk ha­za, F. még ta­vas­­szal. An­nak a so­főr­nek volt 12 rend­szám­táb­lá­ja, ez­zel üz­le­telt. Nem Krùmlovban la­kott, nem is tud­tuk, ki volt, aján­lot­ták ne­künk. Egy óra alatt fel­pa­kol­tunk, nap­pal­ra el­búj­tunk. A so­főr tud­ta, ho­va kell. Es­te in­dul­tunk el új­ra. A disz­nót le­vág­tuk, út­köz­ben be­ad­ta a so­főr ha­za. Szlo­vá­ki­á­ban már nem áll­tunk meg, így dél­re ér­tünk ha­za. 1947-ben se, utá­na se sem­mi­fé­le pa­pírt nem kap­tunk. Meg­le­pő­dött a fa­lu, hogy ha­za­jöt­tünk. S-ék nem mer­tek szól­ni egy szót sem.
A mi ese­tün­ket még le­het is ér­te­ni: a szom­széd­nak fájt a fo­ga a bir­tok­ra, de a töb­bi­nek nem volt sem­mi­je. K. L.-éket meg Cs.I.-éket Ma­gyar­or­szág­ra vit­ték. Hoz­tak is ide a he­lyük­re […] K-ék fent­ről vol­tak, ők lak­tak a K. L. há­zá­ban, őket még lát­tam, mi­kor ha­za­jöt­tünk. A K. A-ék há­zá­ban is lak­tak szlo­vá­kok, az­tán a ház a fa­lué lett. Ide csak S.-ék meg mi jöt­tünk ha­za. Aki­ket Ma­gyar­or­szág­ra vit­tek, ők se jöt­tek ha­za. Mi­kor­ra ha­za­jöt­tek, akik ha­za­jöt­tek, a la­kók ak­kor­ra el­men­tek. Vol­tak itt jó mar­kos gye­re­kek, meg-meg­rak­ták őket, le­ren­dez­ték. A Cs.I.-ék há­zát E. vet­te meg, egy ide­ig ott lak­tak. (Ta­lán ő ad­ta el J.-nek.) S.-ék vol­tak tény­leg az utol­sók, de akik ide­jöt­tek, mind el­men­tek. Nem vol­tunk jó­ban ve­lük. […] De egy ide­ig még itt volt V., Š., K.. Az­tán apá­mat, mert nem tel­je­sí­tet­te a be­adást, 7 hó­nap­ra le­csuk­ták Besz­ter­cén. Nem le­he­tett tel­je­sí­te­ni. Megint ugyan­on­nan fújt a szél. […] 1973-ban el­men­tem meg­lá­to­gat­ni a cseh­or­szá­gi­a­kat. So­főr vol­tam, ar­ra­fe­lé jár­tam. 1973 nya­ra volt. A leg­na­gyobb lány la­kik ab­ban a ház­ban, ahol mi lak­tunk. M., így hív­ják, a tøe­bièi kór­ház­ban dol­go­zik. L. dok­tor­nő lett. I. is az egész­ség­ügy­ben dol­go­zik. A bí­ró fia is meg­is­mert, ő volt ve­lem egy­idős. […] Ha­ra­gud­tam rá­juk, mert me­get­ték a kutyát.”17

2.4. A szö­vet­ke­ze­ti gaz­dál­ko­dás és ha­tá­sa a fa­lu­kö­zös­ség­re

Baracán 1953 ele­jén ala­kult meg a szö­vet­ke­zet (ter­me­lő­szö­vet­ke­zet). Akik be­lép­tek, „ter­mé­sze­te­sen” nem ön­szán­tuk­ból tet­ték, még­is a több hé­tig tar­tó meg­győ­zé­si fo­lya­mat vé­gé­re csu­pán két gaz­da ma­radt, aki nem lett szö­vet­ke­ze­ti tag.

„Azért men­tek be­le, mert amúgy is sze­gény­ség lett vol­na. Akik nem lép­tek be, nem a leg­na­gyobb gaz­dák vol­tak. Sok min­den­ki­nek jobb volt a szö­vet­ke­zet a ma­gán­gaz­da­ság­nál, mert nem tud­tak gaz­dál­kod­ni. Vagy mert nem tud­ták trá­gyáz­ni a föl­det, nem volt elég szarvas­marha.”18

Kez­det­ben a szö­vet­ke­zet­ben a ma­gán­gaz­da­sá­gok fel­sze­re­lé­sét hasz­nál­ták, mint aho­gyan a mun­ka­erőt is az je­len­tet­te. Az el­ső idők­ben na­gyon sze­gény volt a szö­vet­ke­zet.

„Öt ko­ro­na volt egy mun­ka­egy­ség, de fél évig nem volt fi­ze­tés. Volt ké­sőbb is egy olyan év, ami­kor 3 hó­na­pig nem fi­zet­tek, de az­tán fel­emel­ked­tünk.”

A kez­de­ti el­len­ál­lás, ne­héz­sé­gek után, kb. 4 év el­tel­té­vel a szö­vet­ke­zet gaz­dál­ko­dá­sa vesz­te­sé­ges­ből kez­dett hasz­not ho­zó­ra vál­toz­ni. Eb­ben az el­ső idő­szak­ban a szö­vet­ke­zet ve­ze­tői tu­laj­don­kép­pen a fa­lu ve­ze­tő gaz­da­ré­te­gé­ből ke­rül­tek ki. Ha az el­nö­ke nem is min­dig a leg­na­gyobb gaz­da volt, min­dig azok irá­nyí­tot­tak, akik­nek a ma­gán­gaz­da­sá­ga is si­ke­res volt.

„Kez­det­ben a ve­ze­tő­sé­get a bara­ci­ak vá­lasz­tot­ták, de a vá­lasz­tást a já­rá­si­ak fel­ügyel­ték. A sza­va­zás már csak lát­szat volt, mert elő­re meg­egyez­tek. Ké­sőbb az­tán az el­nök ál­la­mi em­ber lett. Ak­kor már any­­nyi­ra volt az ál­lam, hogy ha mást nem is, az el­nö­köt ő je­lö­li.”

A tiszt­ség­vi­se­lők több­ször sze­re­pet cse­rél­tek. Be­szél­ge­tő­tár­sa­im egy­be­hang­zó vé­le­mé­nye sze­rint a szö­vet­ke­zet tör­té­ne­te so­rán vé­gig volt egy négy­fős „csa­pat”, amely­nek tag­jai vál­to­zó po­zí­ci­ók­ban ugyan, de min­dig a szö­vet­ke­zet gaz­dál­ko­dá­sá­nak irá­nyí­tói vol­tak.

„[ő]k hoz­ták a dön­té­se­ket. Ha az el­nök ál­la­mi je­lölt volt is, a dön­té­se­ket a négy hely­be­li ve­ze­tő hoz­ta, ők ter­vez­tek. Négy évig volt sze­gény a szö­vet­ke­zet, az­tán min­dig a rossz idő­já­rás­ra szá­mí­tot­tak, úgy ter­vez­tek.”

A szö­vet­ke­ze­ti gaz­dál­ko­dás­sal já­ró mun­ka­fo­lya­ma­to­kat a fa­lu­be­li­ek ál­ta­lá­ban ön­erő­ből vé­gez­ték, ám az épít­ke­zé­sek so­rán kő­mű­ve­se­ket ide­gen­ből (is) kel­lett hív­ni, mert Baracán csak egy volt. Mi­kor a gaz­dál­ko­dás si­ke­res pá­lyá­ra állt, a fi­a­ta­lo­kat (ter­mé­sze­te­sen a szö­vet­ke­zet igé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en) ta­nít­tat­ni kezd­ték.

„Ha ab­ból a cél­ból járt va­la­ki is­ko­lá­ba, hogy az­tán ve­ze­tő le­gyen, nem volt olyan, hogy ne vá­lasz­tot­ták vol­na meg, mi­kor sor ke­rült rá. Akik is­ko­lát vé­gez­tek, az­alatt csak 600 ko­ro­nát ke­res­tek, de az­tán nem vol­tak kö­te­le­sek ma­rad­ni. Ha szak­em­ber­nek ta­nul­tak, meg­vá­lasz­tot­ták őket.”

A szö­vet­ke­zet kb. két év­ti­ze­des tör­té­ne­te si­ker­tör­té­net­nek ne­vez­he­tő. Sem­mi sem bi­zo­nyít­ja ezt job­ban a bara­cai fa­lu­kép­nél, amely épü­le­te­it te­kint­ve még ma is az 1960–70-es évek ar­cu­la­tát mu­tat­ja. Egy-két la­kó­ház ki­vé­te­lé­vel va­la­men­­nyi a szö­vet­ke­zet ide­jén épült, mind­egyik ma­gán is vi­se­li a kor­szak jel­leg­ze­tes­sé­ge­it. A gaz­dál­ko­dás si­ke­rét a csa­lá­dok is meg­érez­ték, az anya­gi elő­re­ha­la­dást im­már nem föld­bir­tok gya­ra­pí­tá­sá­val, ha­nem a la­kó­ház mo­der­ni­zá­lá­sá­val tet­ték a kö­zös­ség szá­má­ra egy­ér­tel­mű­en lát­ha­tó­vá. A gaz­dál­ko­dás si­ke­ré­nek kul­csát az egy­ko­ri ve­ze­tők, ma vis­­sza­em­lé­ke­zők pon­to­san kö­rül tud­ják ha­tá­rol­ni, ám min­den rész­let fon­tos­sá­ga el­le­né­re an­nak volt eb­ben a leg­na­gyobb sze­re­pe, hogy:

„[A] jéerdét19 úgy irá­nyí­tot­ták, mint sa­já­tot. A maje­tokot20 már nem le­he­tett így érez­ni”.

A gaz­dál­ko­dást a szö­vet­ke­zet­ben is a ko­ráb­bi, az egész fa­lu­ban is­mert mó­don, kis­sé mo­der­nebb vál­to­zat­ban foly­tat­ták. A ha­tárt jól is­me­rő fa­lu­be­li gaz­dák­nak pon­tos is­me­re­te­ik vol­tak ar­ról, hol mi te­rem a leg­job­ban, me­lyik dű­lő­nek mi­lyen „hun­cut­sá­ga” van. En­nek a több év­ti­ze­des gaz­dál­ko­dói ta­pasz­ta­lat­nak és gya­kor­lat­nak kö­szön­he­tő­en fel­is­mer­ték a ko­ráb­ban Baracán nem iga­zán jel­lem­ző zöld­ség­ter­mesz­tés le­he­tő­sé­gét. 15 hek­tá­ros te­rü­le­ten „ker­té­sze­t-et” ala­kí­tot­tak ki, a ko­ráb­bi jó dinnye­ter­mő te­rü­le­te­ken, ahol idény­zöld­sé­get ter­mesz­tet­tek. A ker­té­szet mun­ka­ere­jét a fa­lu as­­szo­nyai ad­ták. Tö­ké­le­te­sen egé­szí­tet­te ki ezt a nyá­ri in­ten­zív mun­kát a do­hány­ter­mesz­tés, amely ugyan­azok­nak az as­­szo­nyok­nak té­len adott mun­kát. Emel­lett a Baracára ko­ráb­ban is erő­sen jel­lem­ző ál­lat­tar­tás volt a szö­vet­ke­zet má­sik erős­sé­ge. Az ál­la­mo­sí­tás, szö­vet­ke­ze­te­sí­tés előt­ti idő­szak­ban adat­köz­lő­im a ma­gán­gaz­da­ság si­ke­rét min­dig az­zal ma­gya­ráz­ták, hogy föld­je­ik ter­mé­sét nem ad­ták el, ha­nem me­ge­tet­ték az ál­la­tok­kal, hogy az­tán azo­kat ad­ják el. A gaz­dál­ko­dás si­ke­re­ként és szak­ér­tel­mük je­le­ként ér­té­kel­ték, hogy Baracáról min­dig sok remu­n­daló ke­rült ki. A szö­vet­ke­zet gaz­dál­ko­dá­sá­ban ter­mé­sze­te­sen az ál­lat­tar­tói ta­pasz­ta­la­to­kat is hasz­no­sí­tot­ták. A fel­fe­lé íve­lő, si­ke­res idő­szak­ban 100 ser­tést, 100 nö­ven­dék szar­vas­mar­hát, 40 kis­bor­jút, 100 fe­jős­te­he­net, 100 hízó­marhát, 6 pár lo­vat, 160 ju­hot, 2-300 tyú­kot tar­tot­tak. Va­la­men­­nyi­nek ön­erő­ből épí­tet­tek ólat, is­tál­lót. A gaz­dál­ko­dás si­ke­re mel­lett a szö­vet­ke­ze­ti ta­gok gon­dol­ko­dá­sá­nak ru­gal­mas­sá­gát is jel­zi, hogy:

„[A] négy ve­ze­tő öt­le­te volt, hogy a Po­zsony–Kas­sa fő­út men­tén épít­se­nek egy ven­dég­lőt. Amit ott fel­hasz­nál­tak – hús, juh­sajt, to­jás – az mind meg­ter­mett a szö­vet­ke­zet­ben. Csak az ita­lért ad­tak pénzt, Szőlőskére jár­tak bo­rért. Disz­nó­kat vág­tak he­ten­te, né­ha két­szer is. Volt be­lő­le ha­szon, még­is meg­szűnt”.

A szö­vet­ke­zet 1976. au­gusz­tus 20-án szűnt meg. Ek­kor kap­csol­ták a bátkai ál­la­mi gaz­da­ság­hoz. A bátkai ál­la­mi gaz­da­sá­got, mint „Ba­log-völ­gyi óri­ást” be­mu­ta­tó 1986-os ki­ad­vány egyet­len mon­da­tot szen­tel a szö­vet­ke­ze­tek be­ol­vasz­tá­sá­nak: „Bol­do­gul­ni nem tu­dó szö­vet­ke­ze­tek csat­la­koz­tak a gaz­da­ság­hoz az évek so­rán: Bak­ti, Bara­ca, Fü­ge, Dul­háza, Rad­nót, Balogúj­falu, Uza­pa­ny­it, Ra­kot­­tyás” (Mács 1986, 9).
Az ál­la­mi gaz­da­ság si­ke­rét han­goz­ta­tó ki­ad­ván­­nyal szö­ges el­len­tét­ben va­la­meny­­nyi be­szél­ge­tő­tár­sam úgy ér­tel­mez­te ak­kor is, úgy ér­tel­me­zi most is a be­ol­vasz­tást, hogy:

„Ingófélben volt a bátki maje­tok, azt erő­sí­tet­ték meg a szö­vet­ke­ze­tek­kel. Nem akar­ták a bara­ci­ak egy­ál­ta­lán, kénysz­erítet­ték őket. A Ba­log-völ­gyi fa­luk­kal együtt kap­csol­ták Baracát Bátkához. Ilyen­kor már nem le­he­tett el­len­kez­ni, át kel­lett lép­ni. Jéerdé alatt még a fa­lué volt az ös­­szes föld”.

A szö­vet­ke­zet meg­szün­te­té­se – a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint – na­gyobb el­len­ál­lás­ba üt­kö­zött, mint an­nak ide­jén meg­szer­ve­zé­se.

„Apu­ka több­ször is a pin­cé­be bújt, mi­kor jöt­tek. Ne­kem kel­lett ha­zud­nom, hogy nincs itt­hon.”

Az el­len­ál­lás (és mint ké­sőbb be­bi­zo­nyo­so­dott, a fa­lu ön­ér­té­ke­lé­se, po­zi­tív én­ké­pe is) az „is­mert” tech­ni­ká­val tört meg:

„[A]z elv­tár­sak el­jöt­tek hoz­zám, a lá­nyom ak­kor már a vé­ge fe­lé járt a fő­is­ko­lá­nak. Meg­zsa­rol­tak, meg­mond­ták, hogy me­lyik pro­fes­­szor­ral van meg­be­szél­ve, hogy nem hagy­ják ne­ki be­fe­jez­ni, ha nem lé­pek be, ha nem ve­szem rá az egész fa­lut, hogy lép­jünk be.”

Ez „ter­mé­sze­te­sen” be­fo­lyá­sos, köz­tisz­te­let­ben ál­ló em­ber­rel tör­tént. Rá­adá­sul 1978-ban meg­szűnt a fa­lu köz­igaz­ga­tá­si önál­ló­sá­ga is, a kör­ze­te­sí­tés szel­le­mé­ben a szom­szé­dos Fü­gé­hez csa­tol­ták. Fi­gye­lem­be vé­ve, hogy ad­dig Fü­ge volt (egy­há­zi­lag) Bara­ca le­ány­egy­há­za, ez for­dí­tott elő­je­lű­vé vál­toz­tat­ta a két te­le­pü­lés hely­ze­tét, még ha az egy­há­zi­lag nem is vál­to­zott. Ez­után Fü­gé­ből járt Baracára az egy­ko­ri bí­ró sze­re­pét be­töl­tő „el­nök” ( a He­lyi Nem­ze­ti Bi­zott­ság el­nö­ke), aki be­te­le­pült, szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű sze­mély volt. Po­zí­ci­ó­já­ban őt egy Baracára, az­az pusz­tá­já­ra 1921-ben be­te­le­pült, szin­tén szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű sze­mély kö­vet­te, aki­nek csa­lád­ját a fa­lu nem fo­gad­ta be. ő Tor­naljára köl­tö­zött, eb­ben az idő­ben Bara­ca már csak mun­ka­he­lye, nem lak­he­lye volt. A fa­lu­si­ak ezt a fe­lül­ről jö­vő dön­tést egy­ér­tel­mű tá­ma­dás­ként él­ték meg, amit nem le­het ki­vé­de­ni. Et­től a sze­mély­től nem vár­hat­tak ér­dek­vé­del­met, te­hát az esély­te­len­ség, a pusz­tu­lás­ra ítélt hely­zet ér­zé­se ez­zel is nö­ve­ke­dett.
A si­ker­pro­pa­gan­dá­nak szánt ki­ad­vány ál­lí­tá­sá­nak hi­tel­te­len­sé­gét (de leg­alább­is két­sé­ges vol­tát) jól jel­zi a bara­cai szö­vet­ke­zet va­gyo­ná­nak fel­so­ro­lá­sa, ami­vel a bátkai ál­la­mi gaz­da­ság­ba be­lé­pett. Volt egy épü­le­te az ad­mi­niszt­rá­ció szá­má­ra két iro­da­he­lyi­ség­gel, mos­dók­kal, für­dő­szo­bá­val, meg­fe­le­lő mé­re­tű ebéd­lő­vel. Do­hány­szá­rí­tó paj­ta, tyúk­farm, gép­ház, ter­mény­tá­ro­ló, gép­ja­ví­tó mű­hely, má­zsa­ház, 100 fé­rő­he­lyes ser­tés­hiz­lal­da, 100 fé­rő­he­lyes bi­ka­is­tál­ló, 40 fé­rő­he­lyes bor­jún­evelde, ku­ko­ri­ca­szá­rí­tó, 5 si­ló­gö­dör, 100 fé­rő­he­lyes te­hén­is­tál­ló, egy ki­sebb, 40 fé­rő­he­lyes is­tál­ló, tej­ház hű­tő­vel, ló­is­tál­ló 6 pár ló­nak, 100 fé­rő­he­lyes is­tál­ló hízó­marhák­nak, 160 juh­nak akol – mind­ez ter­mé­sze­te­sen te­le ál­la­tok­kal – mind a szö­vet­ke­zet tu­laj­do­na volt. A ker­té­szet is ko­moly va­gyont je­len­tett, a ven­dég­lő szin­tén. A szö­vet­ke­zet az ide­gen­ből ho­zott szak­em­be­rek­nek egy 4 la­ká­sos bér­há­zat épí­tett, ez is a tu­laj­do­nát ké­pez­te. A meg­szün­te­tés ide­jé­ben már „ál­la­mi je­lölt”, Sz. volt a szö­vet­ke­zet el­nö­ke, ám a fa­lu­be­li­ek nem őt hi­báz­tat­ják az erő­sza­kos be­ol­vasz­tá­sért.

„Nem azért ne­vez­ték ki, hogy ezt vég­re­hajt­sa. Sz. nem is akart csat­la­koz­ni, eset­leg a Vály-völggyel akart egye­sül­ni. Meg is halt, mi­e­lőtt maje­tok lett vol­na […] Ha nem hal meg, ta­lán si­ke­rült vol­na meg­tar­ta­ni az önál­ló­sá­got. Min­dent ös­­sze­ír­tak, hogy a ta­gok árat kap­ja­nak ér­te, mert egyik fa­lu sem vitt be an­­nyi min­dent. Vé­gül per­sze nem kap­tunk sem­mit. Bé­la olyan pon­tos lis­tát írt az át­adás­ról, hogy vé­gig­hall­gat­ni se bír­ták. Ju­ta­lék­ról a maje­tok­ban szó sem le­he­tett, pe­dig a jéerdében már volt, aki 8000 ko­ro­nát ka­pott, az pe­dig egy te­hén ára volt. A maje­tokot már fe­lül­ről irá­nyí­tot­ták. Ha va­la­kit be­vá­lasz­tot­tak vol­na is a ve­ze­tő­ség­be, an­nak nem volt sza­va Cs. volt ná­lunk az irá­nyí­tó. Úgy ne­vez­ték, hogy gaz­da.”

Az ál­la­mi gaz­da­ság át­vet­te a mun­ka­erőt. Az as­­szo­nyok a több fa­lu ha­tá­rá­ba te­le­pí­tett gyü­möl­csös­ben és sző­lő­ben dol­goz­tak. A fér­fi­ak egy ide­ig ugyan­azt a mun­kát vé­gez­ték az ál­lat­tar­tás­ban és föld­mű­ve­lés­ben, mint a szö­vet­ke­zet ide­jén, ám ké­sőbb ezért már so­kuk­nak Bátká­ba kel­lett utaz­ni­a.
Va­la­men­­nyi be­szél­ge­tő­tár­sam egye­nes ös­­sze­füg­gés­be hoz­ta a szö­vet­ke­zet meg­szün­te­té­sét a fa­lu – pa­raszt la­kos­sá­gát te­kint­ve – el­nép­te­le­ne­dé­sé­vel.

„Baraca nem tu­dott ab­ból ki­mász­ni, hogy köz­igaz­ga­tá­si­lag Fü­gé­hez, a maje­tok­ban meg Bátkához csa­tol­ták, de nem te­he­tett sem­mit. Érez­he­tő volt, hogy vis­­sza­lé­pés.”

2.5. A fa­lu mint kö­zös­ség ta­laj­vesz­té­se

Bara­ca pa­rasz­ti la­kos­sá­ga el­tű­né­sé­nek cél­te­le­pü­lé­se­it gra­fi­ko­nok, ill. térkép21 se­gít­sé­gé­vel te­kin­tem át (lásd a Mel­lék­let­ben). Ezek alap­ját egy (itt nem kö­zölt) ös­­sze­írás ké­pe­zi ar­ról, hogy me­lyik csa­lád mi­kor, hány fő­vel, ho­vá köl­tö­zött el. Le­het­sé­ges, hogy a vis­­sza­em­lé­ke­zők oly­kor té­ved­nek né­hány évet, ám a ten­den­ci­át az ösz­­sze­írás így is ér­zé­kel­te­ti, szem­lél­te­ti. Az át­te­kin­té­sek zá­rá­sa­ként tér­kép je­le­ní­ti meg a ma is lé­te­ző „vir­tu­á­lis” Baracát. Az ös­­sze­írá­sok­ba is, a tér­kép­re is csu­pán azok a sze­mé­lyek ke­rül­tek be/fel, akik 1940 óta köl­töz­tek el Baracáról, va­la­mint csa­lád­tag­ja­ik, ugyan­is a ko­ráb­bi el­köl­tö­zők­re vo­nat­ko­zó ada­tok nem elég­gé meg­bíz­ha­tók. A gra­fi­ko­nok szer­kesz­té­sé­hez ala­pul szol­gá­ló át­te­kin­tés há­rom sze­mély se­gít­sé­gé­vel ké­szült. Az 1931-ben és 1946-ban szü­le­tett be­szél­ge­tő­tár­sa­im ál­tal el­mon­dot­ta­kat – mint­egy kont­roll­ként – 1921-es szü­le­té­sű adat­köz­lőm el­len­őriz­te. Mi­vel az el­köl­tö­zöt­tek­ről hi­va­ta­los nyil­ván­tar­tás nem lé­te­zik, nem tar­ta­nám eti­kus­nak a tel­jes ös­­sze­írás név sze­rin­ti köz­zé­té­tel­ét, még ak­kor sem, ha a fa­lu­be­li­ek, egy­ko­ri fa­lu­be­li­ek azt az ada­tok­ból is ki tud­ják kö­vet­kez­tet­ni.
Ar­ra, hogy egy-­e­gy csa­lád el­köl­tö­zé­sé­nek konk­rét oka mi volt, csu­pán el­ha­mar­ko­dott vá­laszt le­het­ne ad­ni. Az szá­mom­ra bi­zo­nyos­nak tű­nik, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a fa­lut ért kül­ső ha­tá­sok va­la­me­lyik­ének, de ta­lán in­kább va­la­men­­nyi ha­tás együt­te­sé­nek az el­köl­tö­zés­hez min­den eset­ben kö­ze van. Azt sem tar­tom ki­zárt­nak, hogy az el­köl­tö­zés egy­faj­ta ver­sen­gés esz­kö­zé­vé vált.

„Aki in­nen el­ment, az mind vit­te ma­gá­val Bara­ca zsír­ját.”

Ugyan­ak­kor az is le­het­sé­ges, hogy a kö­zös­sé­get ért „üté­sek” so­ro­za­tá­nak kö­vet­kez­mé­nye­it kön­­nyebb volt a kö­zös­ség mind­ezek el­le­né­re mű­kö­dő kont­roll­já­nak ha­tó­kö­rén kí­vül el­vi­sel­ni. Elő­for­dul­hat, hogy – a kö­zös­ség szem­pont­já­ból – a „most telt be a po­hár” ese­té­vel ál­lunk szem­ben. A más nem­ze­ti­sé­gű ide­ge­nek meg­je­le­né­sét a pusz­tá­kon Bara­ca kü­lö­nö­sebb meg­ráz­kód­ta­tás nél­kül él­te túl. Kény­szer­ként él­te meg a szö­vet­ke­zet lét­re­ho­zá­sát, ám a ki­sebb kö­zös­sé­gek túl­élé­si stra­té­gi­á­ját „be­vet­ve” ezt a lé­pést nem csu­pán ki­he­ver­te, ha­nem a ma­ga hasz­ná­ra is tud­ta for­dí­ta­ni. Egy ne­gyed­szá­zad el­tel­té­vel azon­ban olyan be­avat­ko­zás­sal ta­lál­ta ma­gát szem­ben (ál­la­mi gaz­da­ság­gá ala­kí­tot­ták a szö­vet­ke­ze­tet, köz­igaz­ga­tá­si­lag Fü­gé­hez csa­tol­ták), amit már nem tu­dott éle­té­nek rend­jé­be il­lesz­te­ni, ami­től lé­nye­gé­ben szét­esett.
Baracán min­dig erős volt a kö­zös­sé­gi kont­roll (el­ter­jedt az egy­ke, nem volt meg­esett lány, 1920 óta csak 2-3 vá­lás for­dult elő, nem ma­radt ré­gi ház, min­den­ki újat épí­tett a szö­vet­ke­zet mű­kö­dé­se ide­jén stb.), ezért fel­té­te­lez­het­jük, hogy az el­köl­tö­zé­sek­nél is sze­re­pet ját­szott a töb­bi­ek ese­te, te­hát ha kez­det­ben nem is, a ké­sőb­bi idő­szak­ban egy­sze­rű min­ta­kö­ve­tés­ként (is) ér­té­kel­het­jük a je­len­sé­get.
Az el­köl­tö­zé­sek éves ala­ku­lá­sát át­te­kint­ve azon­ban szem­be­tű­nő, hogy – el­té­rő­en a bara­ca­iak ér­té­ke­lé­sé­től – az nem az 1970-es évek­ben kez­dő­dött. Amen­­nyi­ben fi­gyel­men kí­vül hagy­juk a nő­ket (te­kint­ve azt, hogy más te­le­pü­lés­re férj­hez men­ni hét­köz­na­pi je­len­ség), a fér­fi el­köl­tö­zöt­tek át­te­kin­té­se több csú­csot is pro­du­kált már az 1950-es, ’60-as évek­ben is. Te­hát sem­mi­képp nem ál­lít­hat­juk, hogy az el­köl­tö­zé­sek ki­zá­ró­la­gos oka a szö­vet­ke­zet ál­la­mi gaz­da­ság­ba ta­go­lá­sa és a fa­lu köz­igaz­ga­tá­si önál­ló­sá­gá­nak el­vesz­té­se len­ne. A kö­zös­ség sok év­ti­ze­des együtt­élé­se so­rán erős ver­senyt, már-már em­ber­te­len mun­ka­tem­pót dik­tált tag­jai szá­má­ra. Ép­pen ezért meg­en­ged­he­tet­len lett vol­na, hogy a meg­fe­szí­tett mun­ka ered­mé­nyét ne te­gyék a kö­zös­ség tag­jai nyil­ván­va­ló­vá, lát­ha­tó­vá, a kont­roll szá­má­ra ér­tel­mez­he­tő­vé. Akik eb­be a ver­seny­be nem akar­tak „be­száll­ni”, vagy nem akar­ták a ré­gi élet­mód­juk kül­ső ha­tás­ra meg­vál­to­zott for­má­ját él­ni, azok már az 1950-es évek­ben el­köl­töz­tek. Az 1980-as évek el­köl­tö­zé­si hul­lá­má­nak ki­ala­ku­lá­sá­hoz más is kel­lett. Több fa­lu van Bara­ca kör­nyé­kén is, amely­nek tör­té­ne­te ha­son­ló­kép­pen ala­kult, ha­son­ló „üté­sek” ér­ték, még­sem nép­te­le­ne­dett el.22 Itt be­szél­he­tünk ar­ról, hogy az el­köl­tö­zés, a ve­le já­ró la­kás­vá­sár­lás a ver­sen­gés új esz­kö­zé­vé vált. (Hi­szen már sem a föld­gya­ra­pí­tás, sem a ház­épí­tés, sem a gaz­dag la­ko­da­lom nem le­he­tett esz­köz, eze­ken már túl­lép­tek.) Eb­ben az eset­ben egy el­vont nor­ma (anya­gi-tár­sa­dal­mi emel­ke­dés) az el­köl­tö­zés for­má­já­ban konkretizálódik.23 „A fa­lu el­is­mer, su­gall, kö­ve­tel egy meg­ha­tá­ro­zott ér­ték­ren­det, és el­len­őr­zi a hoz­zá va­ló iga­zo­dást” – ír­ja Pápay Zsu­zsa (Pápay 1989, 90). Az el­köl­tö­zé­sek utol­só hul­lá­mát – vé­le­mé­nyem sze­rint – leg­in­kább ép­pen ez­zel ma­gya­ráz­hat­juk. A kö­zös­sé­gi el­len­őr­zés te­hát ar­ra vo­nat­ko­zott, ké­pes-e egy-­e­gy csa­lád az el­köl­tö­zés­re (el­ső­sor­ban anya­gi­lag), az csu­pán a ver­sen­gés ve­le­já­ró­ja volt, hogy ez­zel az egy­ko­ri pa­rasz­ti kö­zös­ség fel­bom­lá­sa be­fe­je­ző­dött.

3. A ci­gá­nyok Baracán

3.1. A ci­gány­ság de­fi­ni­á­lá­sá­nak prob­lé­mái

A leg­fris­sebb nép­szám­lá­lá­si ada­tok sze­rint Bara­ca össz­la­kos­sá­ga 394 fő, amely­ből 337 fő ma­gyar, 17 fő szlo­vák, 39 fő ro­ma és 1 fő cseh nemzetiségű.24 A nem­ze­ti­sé­gi sta­tisz­ti­ka – mint an­­nyi más te­le­pü­lés ese­té­ben – Baracáról sem a tény­le­ges et­ni­kai ös­­sze­té­telt raj­zol­ja meg.
A 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben a me­ző­gaz­da­ság­ból élő te­le­pü­lés – a hely­be­li­ek ön­ér­té­ke­lé­se sze­rint – gaz­dag fa­lu­nak szá­mí­tott. Szom­szé­da­i­hoz ké­pest nagy te­rü­le­ten, mint­egy 2000 ka­tasz­te­ri hol­don gaz­dál­ko­dott. Nap­ja­ink­ban – fő­ként a szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó ré­vén – a „leg­munkanélkülib­b”, tár­sa­da­lom­ból ki­űzött fa­lu­ként ke­rül­he­tett be a köz­tu­dat­ba, „ahol meg­állt az élet” (Far­kas 1997; S. For­gon 1992; Korcs­má­ros 1994).
A hi­va­ta­los ada­tok­ban tük­rö­ző­dő kép­től, mi­sze­rint Baracá­nak mind­ös­­sze 39 ro­ma la­ko­sa van, tel­je­sen el­tér az, amel­­lyel a „bel­ső” szem­lé­lő ta­lál­ko­zik. A he­lyi­ek ön­be­so­ro­lá­sa alap­ján a fa­lu­nak csak­nem 90%-a „ci­gány”.
Ar­ról, hogy kit és mi­lyen kri­té­ri­u­mok alap­ján le­het ci­gány­nak te­kin­te­ni, a té­ma ku­ta­tói má­ig nem ala­kí­tot­tak ki egy­sé­ges, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött helyt­ál­ló vé­le­ményt, a kí­sér­le­tek­ből leg­alább két, ha­tá­ro­zot­tan el­kü­lö­nü­lő irány­zat szűr­he­tő ki, ame­lyek ab­ban sem egyez­nek meg, hogy meg­ra­gad­ha­tó-e egy­ál­ta­lán a cigányság.25 Az irány­za­tok egyik cso­port­já­nak az a kö­zös jel­lem­ző­je, hogy meg­pró­bál „ob­jek­tív” ké­pet ad­ni a ci­gány né­pes­ség­ről. Leg­in­kább a nép­szám­lá­lás­ok, sta­tisz­ti­kák adat­so­ra­it fel­hasz­ná­ló mód­sze­rek és ku­ta­tá­sok so­rol­ha­tók eb­be a cso­port­ba. A má­sik irány leg­erő­sebb jel­lem­ző­je az a faj­ta szub­jek­ti­vi­tás, amely nem az ob­jek­ti­vi­tás si­ker­te­len­sé­gé­ből szü­le­tett, ha­nem „ön­ma­gá­ért”, vál­lal­tan és tu­da­to­san ve­ze­ti a ku­ta­tó­kat ered­mény­re. A de­fi­ni­á­lás prob­lé­más vol­tát elég élén­ken a tu­do­má­nyos köz­tu­dat­ban tar­ja az etnic­itásku­tatá­sok utób­bi 10 év­ben meg­újult len­dü­le­te. A nép­szám­lá­lás­ok­ra épü­lő ku­ta­tá­sok leg­több eset­ben az­zal zá­rul­nak, hogy a hi­va­ta­los kép el­tér a va­ló­sá­gos­tól, és a ci­gány­ság be­csült szá­ma hi­te­le­sebb a sta­tisztikainál.26 A ci­gány­ság­gal fog­lal­ko­zó va­la­men­­nyi tu­do­mány prob­lé­más­nak vagy leg­alább­is nem egé­szen egy­ér­tel­mű­nek és egy­sze­rű­nek tart­ja de­fi­ni­á­lá­su­kat. A több­fé­le meg­kö­ze­lí­tés egy­faj­ta „üt­köz­te­té­sé-­nek” a Kri­ti­ka adott helyt. La­dá­nyi Já­nos és Szelényi Iván vé­le­mé­nye sze­rint a ci­gány­ság (Ma­gyar­or­szá­gon) tu­do­má­nyo­san nem de­fi­ni­ál­ha­tó. A két leg­gyak­rab­ban al­kal­ma­zott mód­szer – az ön­be­so­ro­lás és a tár­sa­dal­mi mi­nő­sí­tés – egy­részt nem meg­bíz­ha­tó (mert ahány ku­ta­tó vagy kérdezőbiz­tos van, an­­nyi­fé­le ered­mény szü­le­tik), más­részt nem eti­kus, sőt ne­megy­szer tár­sa­dal­mi ka­te­gó­ri­át, a sze­gény­sé­get „et­ni­cizál­ja”. Te­hát a „Ki a ci­gány?” kér­dés tu­do­má­nyos igén­­nyel meg­vá­la­szol­ha­tat­lan (Ladányi–Szelényi 1997, 3–6). Ha­vas Gá­bor, Ke­mény Ist­ván és Kerte­si Gá­bor cik­ke sze­rint vi­szont kel­lő ala­pos­ság­gal utá­na le­het jár­ni, min­den kö­zös­ség ese­té­ben kü­lön-kü­lön, ugyan­is a ci­gá­nyok mel­lett élők et­ni­kai mi­nő­sí­té­se ak­kor sem fel­tét­le­nül vál­to­zik, ha az ő tár­sa­dal­mi stá­tu­suk tel­je­sen át­ala­kul (Havas–Kemény–Kertesi 1998, 31–33). A kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gi­ai (ci­gány té­má­jú, ál­ta­lá­ban az iden­ti­tás mi­ben­lét­ét és a „ta­lál­ko­zá­so­kat” vizs­gá­ló) ku­ta­tá­sok­ra nagy ha­tás­sal volt Fred­er­ick Barth el­mé­le­te (Barth 1996, 3–26), amely (erő­sen le­egy­sze­rű­sít­ve) a kul­tu­rá­lis és et­ni­kai ha­tá­rok nem ál­lan­dó, ha­nem szi­tu­á­ci­ón­ként (újra)ter­melődő, fo­lya­mat­sze­rű vol­tá­ra hív­ja fel a figyel­met.27 An­nak el­le­né­re, hogy a ci­gány­ság­nak már a de­fi­ni­á­lá­sa is sok ne­héz­ség­be üt­kö­zik, a „te­re­pen” moz­gó ku­ta­tók a gya­kor­lat­ban azt is gyak­ran ta­pasz­tal­hat­ják, hogy egy-­e­gy kö­zös­ség tag­jai szá­má­ra a be­so­ro­lás nem okoz prob­lé­mát, sőt egy­ér­tel­mű. Kemény­fi Ró­bert ezt fi­gye­lem­be vé­ve pró­bált ki egy, a tár­sa­dal­mi mi­nő­sí­tés­nél „eti­ku­sabb” mód­szert. Esze­rint azt te­kin­ti ci­gány­nak, akit ci­gány (szem­ben a tár­sa­dal­mi mi­nő­sí­tés nem ci­gány ka­te­gó­ri­á­já­val) kör­nye­ze­te an­nak tart, aki­vel kö­zös­sé­get vál­lal. A mód­szer buk­ta­tó­ja az, hogy „ide­gen” szá­má­ra még ak­kor sem de­rül ki, ki vall­ja ma­gát ci­gány­nak, ha a nép­szám­lá­lás­ok­ban ez a ka­te­gó­ria nem ma­rad üre­sen (Keményfi 2003, 125).

3.2. A ci­gá­nyok je­len­lé­te a te­le­pü­lé­sen

A szak­iro­da­lom­ból ki­raj­zo­ló­dó prob­lé­mák tu­da­to­sí­tá­sa el­le­né­re mun­kám so­rán a bara­cai ci­gány­sá­got egy­ér­tel­mű­en be­ha­tá­rol­tam. Azo­kat a la­ko­so­kat so­rol­tam a ci­gány ka­te­gó­ri­á­ba, aki­ket a fa­lu­ban élő nem ci­gá­nyok is, de a fa­lu­ban élő ci­gá­nyok is an­nak tar­ta­nak. En­nek a be­so­ro­lás­nak a le­szár­ma­zás az alap­ja, te­hát ci­gány az, aki ci­gány csa­lád­ból szár­ma­zik, fel­me­női is ci­gá­nyok, és ezt ő ma­ga is így vall­ja. Nem biz­tos, hogy szo­ci­á­li­san hát­rá­nyos hely­ze­tű, nem biz­tos, hogy árul­ko­dó rassz­je­gyei van­nak, sőt az is­ko­lá­zott­ság és a gye­rek­szám sem min­den eset­ben so­rol­na egy-­e­gy sze­mélyt a más ese­tek­ben ilyen szem­pont­ból meg­ha­tá­ro­zott ci­gány kategóriá­ba.28 A fa­lu­ban élők ugyan­így egy­ér­tel­mű­en be­so­rol­ják ön­ma­gu­kat és egy­mást a ci­gány-nem ci­gány ka­te­gó­ri­ák va­la­me­lyi­ké­be. (A nem ci­gány la­kos­sá­got pa­raszt­nak ne­ve­zik.) Ez a be­so­ro­lás min­den­nap­ja­i­kat alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­za.
Be­szél­ge­tő­tár­sa­im egy­be­hang­zó et­ni­kai mi­nő­sí­té­sét ala­pul vé­ve ma a fa­lu la­kos­sá­gá­nak 86%-a ci­gány. Ez is rá­vi­lá­gít, mi­lyen erő­tel­je­sen meg­fo­gyat­ko­zott Bara­ca pa­rasz­ti né­pes­sé­ge, hi­szen a 19. szá­zad vé­gi, 20. szá­zad ele­ji sta­tisz­ti­kák és 80 év kö­rü­li adat­köz­lő­im vis­­sza­em­lé­ke­zé­se sze­rint ab­ban az idő­ben la­kos­sá­gá­nak szá­ma ci­gá­nyok nél­kül moz­gott 260 és 440 kö­zött (A Mag­yar… 1902; A Ma­gyar Szen­t… 1912). Bara­ca nem sze­re­pel az 1893-as ci­gány­ös­­sze­írás­ban, amely csak azo­kat a te­le­pü­lé­se­ket em­lí­ti, ahol a ci­gány­ság a la­kos­ság­nak leg­alább 10%-át al­kot­ja (A Mag­yarorszá­gon… 1895). Az, hogy még­is él­het­tek Baracán ci­gá­nyok már ab­ban az idő­ben is, a pa­ró­ki­án őr­zött egy­há­zi anya­könyv­ből de­rül ki, amely­ben 1824-ből va­ló a leg­ko­ráb­bi ci­gány ve­ze­ték­ne­vet vi­se­lő sze­mély­re vo­nat­ko­zó adat. Az aláb­bi táb­lá­zat át­te­kin­ti a te­le­pü­lés et­ni­kai és ge­ne­rá­ci­ós ös­­sze­té­tel­ét. (Ada­tai „fél­hi­va­ta­los” for­rás­ból, sa­ját ös­­sze­írá­som­ból szár­maz­nak. Ez az oka an­nak, hogy az össz­la­kos­ság szá­ma nem egye­zik meg a hi­va­ta­lo­san nyil­ván­tar­tot­tal, ugyan­is ös­­sze­írá­som­ban a tény­le­ge­sen je­len lé­vő la­kos­ság sze­re­pel, míg a hi­va­ta­los nyil­ván­tar­tás­ba azok ke­rül­tek be, akik­nek be­je­len­tett ál­lan­dó lak­cím­ük van Baracán).

4. táb­lá­zat. A la­kos­ság kor­ös­­sze­té­te­le és et­ni­kai ará­nyai 2003-ban

A fa­lu­be­li­ek (leg­in­kább a meg­kér­de­zett 60 év fö­löt­ti­ek) em­lé­ke­ze­te sze­rint a ci­gá­nyok az 1910-es évek­ben a fa­lu dél­nyu­ga­ti szé­lén, egy mo­csa­ras te­rü­le­ten él­tek. Eb­ben az idő­ben ti­zen­öten-hú­szan vol­tak, négy ház­ban él­tek. A négy ház a fa­lu la­kó­te­ré­től tel­je­sen el­kü­lö­nült. (Ma is Ci­gány sor­nak ne­ve­zik ezt a he­lyet.) 1964-ben há­rom, több évig tar­tó cseh­or­szá­gi mun­ká­ból ha­za­té­rő ci­gány csa­lád a fa­lu bel­te­rü­le­tén vá­sá­rolt há­zat. Et­től kezd­ve szin­te min­den év­ben gya­ra­po­dott az ál­ta­luk la­kott há­zak szá­ma.
Má­ra az egy­ko­ri szeg­re­gá­ció tel­je­sen fel­bom­lott, a ci­gá­nyok (la­kó­há­za­ik­kal) va­la­men­­nyi le­het­sé­ges irány­ban ter­jesz­ked­tek:

„[M]ost már a fa­lu­ban van a se­reg”.

Ma (2004-es adat) a fa­lu kb. het­ven há­zá­ból hu­szon­négy olyan van, amely­ben nem ci­gány csa­lád él, ezek kö­zül ti­zen­ket­tő­nek egy-­e­gy öz­vegy­as­­szony az egye­dü­li la­kó­ja. A ci­gá­nyok már egy­ál­ta­lán nem kü­lö­nül­nek el a fa­lu­tól, ez­ál­tal a te­le­pü­lés be­szű­kült, az egy­kor pe­ri­fé­ri­án élők be­ke­rül­tek a köz­pont­ba is, a szeg­re­gá­ció meg­szűnt.
A kö­ze­li (és tá­vo­lab­bi) vá­ro­sok­ba köl­tö­zők he­lyé­re va­la­men­­nyi ház­ba ci­gá­nyok ke­rül­tek.

3.3. A pa­rasz­ti nor­mák ha­tá­sa (?)

Nem le­het ugyan min­den két­sé­get ki­zá­ró­an bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a ci­gány csa­lá­dok ese­té­ben a pa­rasz­ti nor­mák tér­nye­ré­sé­vel ma­gya­ráz­ha­tó a gye­rek­szám csök­ke­né­se, ám a csök­ke­nés ma­ga tény, ami ki­tű­nik a gye­rek­szám ala­ku­lá­sát át­te­kin­tő táb­lá­za­tok­ból is.29 A táb­lá­zat egy tel­jeskörű ös­­sze­írás egy­sze­rű­sí­tett ered­mé­nye. Az össze­írás a 2004. évi ada­to­kat, az ak­kor Baracán élő ci­gány csa­lá­do­kat tar­tal­maz­za. Ada­tai nem a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal lakosságny­il­ván­tartásából, ha­nem sa­ját ös­­sze­írá­som­ból szár­maz­nak, ezért né­hány eset­ben a hi­va­ta­los­tól el­té­rő ké­pet mu­tat­nak. Az ös­­sze­írás so­rán itt is azt vet­tem fi­gye­lem­be, hogy kik azok, akik tény­le­ge­sen a te­le­pü­lé­sen él­nek. Ez nem fel­tét­le­nül je­len­ti azt, hogy ál­lan­dó lak­cím­ük is van Baracán, en­nél­fog­va nem biz­tos, hogy sze­re­pel­nek a hi­va­ta­li nyil­ván­tar­tás­ban.
Az 1. nem­ze­dék az 1910-–20-as évek­ben szü­le­tet­te­ket, a 2. az 1920–30-as szü­le­té­sű­e­ket, a 3. az 1940–50-es évek­ben, a 4. pe­dig az 1970–80-as évek­ben szü­le­tet­te­ket je­lö­li, az ő gye­re­ke­ik szá­ma sze­re­pel az adott osz­lo­pok­ban. Amen­­nyi szám sze­re­pel egy-­e­gy „ab­lak­ban”, an­­nyi csa­lád­ra vo­nat­koz­nak az ada­tok. A „fur­csa” (ti­ze­des) szá­mok át­la­gok, a va­lós gye­rek­szá­mok­ból ala­kul­tak ki. A szá­mok fel­fej­té­sé­vel nem a te­le­pü­lés ci­gány la­kos­sá­gá­nak ös­­szes­sé­gét kap­nánk meg, ugyan­is a sze­mé­lyek több­sé­ge a csa­lád­ös­­sze­írá­sok­ban nem egy­szer, ha­nem leg­alább két­szer sze­re­pel. En­nek az az oka, hogy a bara­ca­iak az elem­zett idő­szak­ban leg­in­kább hely­be­li há­zas­tár­sat vá­lasz­tot­tak. Ezért for­dul­hat­nak (és for­dul­nak is va­ló­ban) elő a sze­mé­lyek leg­alább két­szer az ös­­sze­írás­ban. Eb­ben az eset­ben ez azért nem za­va­ró té­nye­ző, mi­vel át­te­kin­té­sem cél­ja nem a tel­jes né­pes­ség pon­tos köz­lé­se, ha­nem az egyes csa­lá­dok ge­ne­rá­ci­ó­i­hoz köt­he­tő gye­rek­szám vál­to­zá­sá­nak, egy­faj­ta ten­den­ci­á­nak az ér­zé­kel­te­té­se. A csa­lá­do­kat Andor­ka Ru­dolf „csalá­drekon­stitú­ciós” mód­sze­ré­hez né­mi­képp ha­son­ló mó­don épí­tet­tem fel, de nem tör­té­ne­ti, ha­nem „élő” anyag­ból (Andorka 1975, 46–63). Min­den eset­ben a ma élő leg­idő­sebb csa­lád­tag je­len­tet­te a ki­in­du­ló­pon­tot, ezek a sze­mé­lyek ke­rül­tek az 1. nem­ze­dék­nek ne­ve­zett osz­lo­pok­ba. (A 2. nem­ze­dék az, amel­­lyel a töb­bi­vel va­ló ös­­sze­ve­tést ér­de­mes kez­de­ni, ugyan­is az 1910–20 kö­zött szü­le­tett 1. nem­ze­dék­nek ma már ke­vés élő tag­ja van.) A csa­lá­do­kat ak­kor is egy egy­ség­ként ke­zel­tem, ha az őket ös­­sze­fo­gó szü­lők nem­ze­dé­ke már nem él, ám a há­zas­ság­ból szü­le­tett gyer­me­kek több­sé­ge és csa­lád­ja­ik (ál­ta­lá­ban 60-70 éves test­vé­rek és gyer­me­ke­ik, uno­ká­ik) ma Baracán él­nek. Ter­mé­sze­te­sen itt nem vet­tem fi­gye­lem­be azt a két csa­lá­dot, két­szer nyolc sze­mélyt, akik ki­vé­telt ké­pez­nek, tel­je­sen gyö­kér­te­le­nek Baracán, nem töl­töt­tek tíz év­nél több időt (2004-ig) a fa­lu­ban. Azok a sze­mé­lyek is csu­pán mint szü­le­ik gyer­me­kei je­len­nek meg az ada­tok kö­zött, akik fel­nőtt ko­ruk­ra el­köl­töz­tek Baracáról. Ez okoz­za azt, hogy oly­kor nem min­den „gyer­mek-­nek” ta­lál­juk nyo­mát a kö­vet­ke­ző, már az ő gye­re­ke­it szám­lá­ló nem­ze­dék át­te­kin­té­sé­ben.
Kü­lö­nö­sebb elem­zés nél­kül is egy­ér­tel­mű és a táb­lá­za­tok ada­ta­i­ból jól lát­ha­tó, hogy a gye­rek­szám az eg­­gyel ko­ráb­bi nem­ze­dék­hez ké­pest min­den eset­ben csök­kent. Az ös­­sze­sí­tett és át­la­gos ada­tok a va­lós ké­pet mu­tat­ják. A ci­gány csa­lá­dok gyer­mek­szá­ma nem ra­di­ká­lis, még­is fo­lya­ma­tos és fo­ko­za­tos csök­ke­nést mu­tat az utób­bi 80 év­ben. Az ös­­sze­írás és a táb­lá­za­tok emel­lett azt is bi­zo­nyít­ják, hogy a bara­cai ci­gány csa­lá­dok (a már em­lí­tett két ki­vé­tel­től, két­szer 8 sze­mély­től és az össze­írás­ban meg­je­löl­tek­től el­te­kint­ve) szár­ma­zá­su­kat te­kint­ve hely­be­li­ek, mint­egy száz éve él­nek a fa­lu pa­raszt né­pes­sé­gé­vel egy he­lyen. Szám­sze­rű­sít­ve ez azt je­len­ti, hogy kb. 350 sze­mély 12 több­ge­ne­rá­ci­ós csa­lád­hoz tar­to­zik. Az egy há­zas­pár­ra ju­tó gye­rek­szá­mot, an­nak át­la­gát te­kint­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a mai szü­lők (az 1970–80-as évek­ben szü­le­tet­tek) nem­ze­dé­ke már az át­lag 3 gyer­mek­szám­mal alig lé­pi túl az egy­sze­rű rep­ro­duk­ci­ót, még­is: az még ki­me­rí­ti a bő­ví­tett rep­ro­duk­ció fogalmát.30 A leg­fi­a­ta­labb nem­ze­dék már csu­pán „egy­sze­rű rep­ro­duk­ci­ót” pro­du­kál.

5. táb­lá­zat. A gye­rek­szám ala­ku­lá­sa a ma élő bara­cai ci­gány csa­lá­dok egyes nem­ze­dé­kei ese­té­ben

Megjegyzés: nincs adat

6. táb­lá­zat. A gye­rek­szám át­la­gos ala­ku­lá­sa a ma élő bara­cai ci­gány csa­lá­dok egyes nem­ze­dé­kei ese­té­ben

Megjegyzés: nincs adat

A lo­ká­lis ös­­sze­tar­to­zás fon­tos­sá­gá­ra hív­ja fel a fi­gyel­met a csa­lá­dok „ös­­sze­szer­kesz­té­se”, amely egyút­tal bi­zo­nyí­té­ka an­nak is, hogy a bara­cai ci­gá­nyok nem szí­ve­sen fo­gad­nak be (tö­me­gé­vel kü­lö­nö­sen nem) ide­gen ci­gá­nyo­kat.
Eb­ből egye­ne­sen kö­vet­ke­zik, hogy ha a te­le­pü­lést te­kint­het­jük is a „ro­ma prob­lé­ma” egyik hely­szí­né­nek, ci­gány la­kó­i­ról nem ál­lít­hat­juk, hogy et­ni­kai ala­pú mitu­da­tuk erő­sebb len­ne a lo­ká­lis ala­pú mitu­dat­nál. Eb­be a sa­ját cso­port­fo­ga­lom­ba vi­szont a te­le­pü­lé­sen élő pa­rasz­to­kat is be­le­ér­tik, de csak a ma­guk he­lyén, a köz­tük hú­zó­dó ha­tárt so­ha nem ös­­sze­mos­va.

4. Kö­vet­kez­te­té­sek

A pa­rasz­tok el­köl­tö­zé­sé­nek vé­le­mé­nyem sze­rint több té­nye­ző együt­tes ha­tá­sá­ban ke­res­het­jük az okát. A ma Baracán élő 61 fő cson­ka kö­zös­sé­get al­kot, nem „ter­me­li ki” az élet­ké­pes irá­nyí­tás­hoz szük­sé­ges eli­tet sem. Csa­lá­di, ro­ko­ni szá­la­ik nem fel­tét­le­nül egy­más­hoz kap­csol­ják őket, in­kább a már el­köl­tö­zöt­tek­hez kö­tőd­nek ilyen mó­don. A mel­let­tük élő ci­gá­nyok vi­szont szá­muk­ra nem je­len­te­nek vi­szo­nyí­tá­si pon­tot. Ér­ték­rend­jük, élet­mód­juk egy­ál­ta­lán nincs ha­tás­sal a pa­rasz­tok­ra, a még né­pes pa­raszt kö­zös­ség ese­té­ben sem volt.
Ez­zel szem­ben a ci­gá­nyok­ról ál­ta­lá­ban el­mond­ha­tó, hogy né­mi ha­tást gya­ko­rol rá­juk a pa­rasz­tok ér­ték­rend­je. Ezt nem csu­pán „parasz­tizálódó”31 élet­mód­juk­ból, nem csu­pán a csök­ke­nő gye­rek­szám­ból lát­hat­juk, ha­nem be­szél­ge­té­sek, ta­lál­ko­zá­sok so­rán is han­goz­tat­ják. A sok év­ti­ze­des egy­más mel­lett élés ha­tá­sá­val is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy – el­len­tét­ben más fal­vak ci­gány la­kó­i­val – el­ha­tá­rol­ják ma­gu­kat, min­den tő­lük tel­he­tőt meg­tesz­nek azért, hogy ne kell­jen be­fo­gad­ni­uk ide­gen ci­gá­nyo­kat.
Az egy te­le­pü­lé­sen töl­tött év­ti­ze­dek – Bara­ca ese­té­ben – mind ez ide­ig nem ve­zet­tek nyílt et­ni­kai konf­lik­tus­hoz. A két et­ni­kum egy­más­ról al­ko­tott ké­pé­ben nem a ne­ga­tív vo­ná­sok erő­söd­tek, ha­nem egy­más is­me­re­te. Ez ter­mé­sze­te­sen nem je­lent súr­ló­dás­men­tes idillt, pusz­tán an­­nyit, hogy min­den­ki tud­ja, hol a ha­tár, és nem akar­ja át­lép­ni.
Úgy tű­nik, Baracáról nem vé­let­le­nül „pe­reg le” a ro­ma prob­lé­ma ál­la­mi meg­ol­dá­sá­nak né­hány ötlete.32 Itt az egy­más mel­lett élés olyan fi­no­man ki­dol­go­zott gya­kor­la­tá­val, a „meg nem ol­dás, de még­is mű­kö­dés” olyan vál­to­za­tá­val ál­lunk szem­ben, amit el­moz­dí­ta­ni (akár po­zi­tív, akár ne­ga­tív irány­ba) kül­ső be­avat­ko­zás fi­zi­kai kény­szer nél­kül alig­ha tud. A kül­ső szem­lé­lő szá­má­ra hal­mo­zot­tan hát­rá­nyos hely­ze­tű fa­lu la­kói te­le­pü­lé­sük ne­héz, már-már ki­lá­tás­ta­lan ál­la­po­tát és meg­íté­lé­sét pon­to­san is­me­rik, ér­zik. Még­is egye­dül­ál­ló, má­sok szá­má­ra el­ér­he­tet­len kö­zös­sé­gi ta­pasz­ta­la­tok bir­to­ká­ban van­nak, en­nél­fog­va sen­ki nem ál­lít­hat­ja ró­luk azt, hogy elő­í­té­le­te­ik van­nak a má­sik et­ni­kum­mal kap­cso­lat­ban. Az egy­más mel­lett élés­ben szer­zett több év­ti­ze­des ta­pasz­ta­la­tuk ezt tel­je­sen kizár­ja.33

Mel­lék­let

1. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött fér­fi­ak (csa­lád­fők) cél­te­le­pü­lé­sek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa

2. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött ös­­szes fő (a csa­lád­fők és va­la­men­­nyi csa­lád­tag­juk) cél­te­le­pü­lé­sek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa

3. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött nők és csa­lád­tag­ja­ik ös­­sze­sí­tett szá­má­nak cél­te­le­pü­lé­sek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa

4. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött nők (csa­lád­tag­ok nél­kül) cél­te­le­pü­lé­sek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa

5. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött ös­­szes sze­mély cél­te­le­pü­lé­sek sze­rin­ti meg­osz­lá­sa

6. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött fér­fi­ak (csa­lád­fők) és ösz­­szes csa­lád­tag­juk szá­má­nak éves ala­ku­lá­sa

7. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött nők és ös­­szes csa­lád­tag­juk szá­má­nak éves ala­ku­lá­sa

8. áb­ra. Az 1940 és 2004 kö­zött Baracáról el­köl­tö­zött ös­­szes sze­mély szá­má­nak éves ala­ku­lá­sa

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Acsády Ig­nác 1896. Ma­gyar­or­szág né­pes­sé­ge a Prag­mat­i­ca Sanc­tio ko­rá­ban (1720–21). Bu­da­pest, Or­szá­gos Ma­gyar Ki­rá­lyi Sta­tisz­ti­kai Hi­va­tal.
A Ma­gyar Ko­ro­na Or­szá­ga­i­nak 1900. évi nép­szám­lá­lá­sa 1902. Bu­da­pest, Ma­gyar Ki­rá­lyi Köz­pon­ti Sta­tisz­ti­kai Hi­va­tal.
A Ma­gyar­or­szá­gon 1893. ja­nu­ár 31-én vég­re­haj­tott ci­gány­ös­­sze­írás ered­mé­nyei 1895. Bu­da­pest, Or­szá­gos Ma­gyar Ki­rá­lyi Sta­tisz­ti­kai Hi­va­tal.
A Ma­gyar Szent Ko­ro­na Or­szá­ga­i­nak 1910. évi nép­szám­lá­lá­sa 1912. Ma­gyar Ki­rá­lyi Köz­pon­ti Sta­tisz­ti­kai Hi­va­tal, Bu­da­pest.
Andor­ka Ru­dolf 1975. Az or­mán­sá­gi szü­le­tés­kor­lá­to­zás tör­té­ne­te. Va­ló­ság, 1975. 6. sz. 45–61. p.
Andor­ka Ru­dolf 1981. A gye­rek­szám ala­ku­lá­sá­nak tár­sa­dal­mi té­nye­zői pa­rasz­ti kö­zös­sé­gek­ben (XVIII–XIX. szá­zad). Ethno­graphi­a, 1981. 1. sz. 94–110. p.
Barth, Fred­erik 1996. Ré­gi és új prob­lé­mák az etnic­itás elem­zé­sé­ben. Regio, 1996. 1. sz. 3–26. p.
Bél Má­tyás 1992. Gömör vár­me­gye le­írá­sa (1749). Deb­re­cen, Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem. /Gömör Nép­raj­za, 35./
Borovszky Sa­mu (sz­erk.) 1903. Ma­gyar­or­szág vár­me­gyéi és vá­ro­sai. Gömör-Kis­hont vár­me­gye. Bu­da­pest.
Borz­iné Bódi Irén 1996. Szü­lő­föl­dem Gömör­füge. De­por­tá­lá­som tör­té­ne­te. Ma­gán­ki­adás.
Far­kas Ot­tó 1997. A „leg­munkanélkülib­b” fa­lu. Új Szó, 1997. május 29., Mun­ka­pi­ac mel­lék­let, 2. p.
Fél Edit 2001. A ma­gyar né­pi tár­sa­da­lom éle­té­nek ku­ta­tá­sa. In: Hofer Ta­más (sz­erk.): Ré­gi fa­lu­si tár­sa­dal­mak. Fél Edit nép­raj­zi ta­nul­má­nyai. Po­zsony, Kalligram Ki­adó, 323–370. p.
Fé­nyes Elek 1851. Ma­gyar­or­szág geo­graphi­ai szó­tá­ra. Pest.
Fónai Mihály–Filepné Nagy Éva 2002. Egy me­gyei ro­ma­ku­ta­tás főbb ered­mé­nyei. Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye. Szo­ci­o­ló­gi­ai Szem­le, 2002. 3. sz. 91–115. p.
S. For­gon Szil­via 1992. Ahol meg­állt az élet. Va­sár­nap, 1992. április 24., 6. p.
Fosz­tó Lász­ló 2003. Szo­ron­gás és meg­bé­lyeg­zés: a ci­gány–ma­gyar kap­cso­lat gaz­da­sá­gi, de­mog­rá­fi­ai és szo­ciokul­turális di­men­zi­ói. In: Ba­kó Bog­lár­ka (sz­erk.): Lo­ká­lis vi­lá­gok. Együtt­élés a Kár­pát-me­den­cé­ben. Bu­da­pest, MTA Tár­sa­da­lom­ku­ta­tó Köz­pont, 83–109. p.
Gaál Im­re 2001. Száz év Tor­nal­ja tör­té­ne­té­ből (1848–1948). Po­zsony, Méry Ratio.
Gyö­nyör Jó­zsef 1989. Ál­lam­al­ko­tó nem­ze­ti­sé­gek. Po­zsony, Ma­dách Ki­adó.
Ha­vas Gábor–Kemény István–Kertesi Gá­bor 1998. A re­la­tív ci­gány a klas­­szi­fi­ká­ci­ós küz­dő­té­ren. Kri­ti­ka, 1998. 3. sz. 3–33. p.
Heller Ág­nes 1996. A szé­gyen ha­tal­ma. Bu­da­pest, Osiris.
Jan­ics Kál­mán 1992. A hon­ta­lan­ság évei. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után 1945–1948. Po­zsony, Kalligram.
Kemény­fi Ró­bert 1999. Et­ni­kai be­so­ro­lás és sta­tisz­ti­ka. El­vi alap­ve­tés a gömöri ci­gá­nyok há­rom év­szá­za­dos je­len­lét­ének vizs­gá­la­tá­hoz. Regio, 1999. 1. sz. 137–156. p.
Kemény­fi Ró­bert 2003. Et­ni­kai be­so­ro­lás és sta­tisz­ti­ka. El­vi alap­ve­tés a gömöri ci­gá­nyok há­rom év­szá­za­dos je­len­lét­ének vizs­gá­la­tá­hoz. In: Kemény­fi Ró­bert (sz­erk.): A ki­sebb­sé­gi tér vál­to­za­tai. Bu­da­pest, MTA Tár­sa­da­lom­ku­ta­tó Köz­pont, 118–134. p.
Ke­mény István–Janky Bé­la 2003. A ci­gány nem­ze­ti­sé­gi ada­tok­ról. Ki­sebb­ség­ku­ta­tás, 2003/2, 309–315. p.
Kiss An­tal 1999. Gaz­dál­ko­dá­si ma­ga­tar­tás és tör­té­ne­ti hát­tér. In: Ujváry Zol­tán (sz­erk.): Ün­ne­pi kö­tet Sza­bó Lász­ló tisz­te­le­té­re. Deb­re­cen, Eth­ni­ca, 165–174. p.
Ko­csis Károly–Kovács Zol­tán 1991. A ma­gyar­or­szá­gi ci­gány­né­pes­ség tár­sa­da­lom­föld­raj­za. In: Utasi Ágnes–Mészáros Ág­nes (sz­erk.): Ci­gány­lét. Bu­da­pest, MTA Po­li­ti­kai Tu­do­má­nyok In­té­ze­te, 78–105. p.
Korcs­má­ros Lász­ló 1994. Ki­űze­tés a tár­sa­da­lom­ból? Sza­bad Új­ság, 1994. május 18., 4. p.
B. Ko­vács Ist­ván 1994. Bara­cai nép­köl­té­szet. Tóth Balázs­né Csák Mar­git elő­adá­sá­ban. Po­zsony–Bu­da­pest, Madách-Posonium–Akadémiai Ki­adó. /Új Ma­gyar Nép­köl­té­si Gyűj­te­mény, 25./
La­dá­nyi János–Szelényi Iván 1997. „Ki a ci­gány?” Kri­ti­ka, 1997. 12. sz. 3–6. p.
Lampl Zsu­zsan­na 2000. Ro­ma­kér­dés ma­gyar szem­mel (av­agy ho­gyan lát­ja a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­vé­le­mény az ún. ro­ma prob­le­ma­ti­kát). Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2000. 2. sz. 31–66. p.
Lász­ló Bé­la 2004. A ma­gyar ok­ta­tás­ügy. In: Fa­ze­kas Jó­zsef – Hunèík Pé­ter (sz­erk.): Ma­gya­rok Szlo­vá­ki­á­ban (1989–2004). Ös­­sze­fog­la­ló je­len­tés. A rend­szer­vál­tás­tól az Eu­ró­pai Uni­ós csat­la­ko­zá­sig. 1. kö­tet. Somorja–Dunaszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó, 183–246. p.
Lisz­ka Jó­zsef 2002. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok nép­raj­za. Budapest–Dunaszerdahely, Osiris–Lil­i­um Aurum.
Mács Jó­zsef 1986. Obor Blžskej doliny. Ba­log-völ­gyi óri­ás. Po­zsony, Ma­dách.
Mol­nár Im­re 1993. Kénysz­er­mag­yarok, a Cseh­or­szág­ba ke­rült ma­gya­rok II. vi­lág­há­bo­rú utá­ni tör­té­ne­té­nek fe­je­ze­tei. In: Ve­res Gé­za (ös­­sze­áll.): Új Min­de­nes Gyűj­te­mény 10. Po­zsony, Ma­dách, 75–95. p.
Mol­nár Imre–Varga Kál­mán 1992. Ha­za­hú­zott a szü­lő­föld. Bu­da­pest, Püs­ki.
Ortu­tay Gyu­la (fősz­erk.) 1980. Ma­gyar Nép­raj­zi Le­xi­kon. 3. kö­tet. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Pápay Zsu­zsa 1989. Rang, pár­vá­lasz­tás, köz­vé­le­mény. Bu­da­pest, Gon­do­lat.
Pesty Fri­gyes 1864. Hely­ség­név­tár. Kéz­irat. MOL.
Pusko Gá­bor 2004. Ro­mák és pa­rasz­tok – fe­hé­rek és ci­gá­nyok. Né­hány alap­ve­tés a ro­ma/nem ro­ma egy­más mel­lett élés prob­le­ma­ti­ká­já­hoz Tor­nalján az ez­red­for­du­ló kör­nyé­kén. In: Lisz­ka Jó­zsef (sz­erk.): Acta Eth­no­log­i­ca Danu­biana 5–6. Komárom–Dunaszerdahely. Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja–Lilium Aurum, 57–81. p.
Rubinek Gyu­la (sz­erk.) 1911. Ma­gyar­or­szá­gi gaz­daczímtár. Bu­da­pest.
Si­mon At­ti­la 2004/a. Cseh és szlo­vák kolonisták be­te­le­pí­té­se Dél-Gömör fal­va­i­ba a két há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban. Gömörország, 2004. 1. sz. 40–45. p.
Si­mon At­ti­la 2004/b. Le­gi­o­ná­ri­us te­le­pí­té­sek Dél-Szlo­vá­ki­á­ban a két há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban. Szá­za­dok, 2004. 6. sz. 1361–1380. p.
Si­mon At­ti­la (ös­­sze­áll.) 2004/c. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok tör­té­ne­té­nek vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fi­á­ja. Somorja–Dunaszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum.
Šuta­j, Šte­fan 1995. A Beneš-dekré­tumok a ma­gyar ki­sebb­sé­gek tör­té­ne­ti tu­da­tá­ban. Regio, 1995. 1–2. sz. 185–192. p.
Sza­bó Kár­oly 1993. A ma­gyar–cseh­szlo­vák la­kos­ság­cse­re tör­té­ne­te dió­héj­ban. In: Ve­res Gé­za (szerk.): Új Min­de­nes Gyűj­te­mény 10. Po­zsony, Ma­dách, 95–113. p.
Sza­bó Lász­ló 1996. A kö­zös­ség fo­gal­ma. Elő­adás tár­sa­da­lom­nép­rajz (NR 117) tárgy­ból a Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem Nép­rajz Tan­szé­kén el­ső­éves hall­ga­tók­nak. 1996. már­ci­us 18.
Sza­bó Lász­ló 1997. A pa­rasz­ti mun­ka­szer­ve­zet mai for­mái. In: uő: A mun­ka nép­raj­za. Deb­re­cen, Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem Nép­rajz Tan­szé­ke, 476–489. p.
Takáè, Ladislav 2003. „Ma­gyar vol­tál! Ezért!” Eper­jes, Michal Vaško.
Tön­nies, Fer­di­nand 2004. Kö­zös­ség és tár­sa­da­lom. Bu­da­pest, Timp Ki­adó.
Ujváry Zol­tán 1991. Szü­lő­föld­ön hon­ta­la­nul. Deb­re­cen, Pire­mon.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin 2001. A ki­te­le­pí­tés­től a res­zlo­vak­izá­cióig. Tri­ló­gia a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság 1945–1948 kö­zöt­ti tör­té­ne­té­ről. Po­zsony, Kalligram.
Vuics Ti­bor 1993. Az „el­cigányosodás” fo­lya­ma­ta Ba­ra­nyá­ban. In: Ko­vács Te­réz (sz­erk.): Ki­út a vál­ság­ból II. Fa­lu­kon­fe­ren­cia. Pécs, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tá­sok Köz­pont­ja, 331–335. p.
Zal­abai Zsig­mond (sz­erk.) 1995. Ma­gyar je­re­mi­ád. Po­zsony, Vox No­va.

www.s­ta­tis­tic­s.sk