Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2010, 236 p.
Kontra Miklós kötetének mondandóját úgy foglalhatnánk össze, hogy a nyelvünk a miénk. Nem az államé, nem különféle intézményeké, nem más embereké, s közülük semmiképpen sem a mindenkori elité, hanem a miénk. Sőt, a miénk számára azt is jelenti, hogy mindenki egyenként mondhassa: a nyelvem az enyém.
A kötet első tanulmánya morálfilozófiai alapot ad a fentieknek, a nyelvi jogok emberi jogi értelmezésével. Aligha vonható kétségbe az álláspont – még ha néhányan megpróbálják is –, hogy anyanyelvünk ember mivoltunk egyik lényegi alkotóeleme, nyelv nélkül, morális értelemben nem volna ember az ember. Nélküle legfeljebb biológiai azonosságról beszélhetnénk, ami az ember mivolthoz kevés. Az is nehezen cáfolható, hogy anyanyelvén él teljes értékű kulturális életet az egyén, még ha Kontra szerint egyes szerzők – főként az asszimilációs törekvések támogatói – érveket is keresnek az állítással szemben.
A szerző emberi jogi szemléletmódja jelenik meg a magyar nyelv Trianon utáni helyzetének értékelésében. Számos olyan esetet sorol fel, amit mások a központi nyelvi normától való megengedhetetlen eltérésnek minősítenek, míg Kontra a nyelv természetes, az eltérő helyzetek adta nyelvváltozásnak tekint. Ezek java részben nem sértik a magyar nyelv értehetőségét.
Különösen éles hangon szól az ellen a jelenség ellen, amikor a kisebbségben élő magyarokat nyelvi sajátosságaik miatt szólják meg egyes magyarországiak, azt éreztetve velük, hogy a Magyarországon általuk uralkodónak tartott nyelvi normától való eltérésük miatt rosszabb magyarok is egyben. Nemkülönben bírálja a mindenkori elit nyelvi szabályait, amelyekkel megkülönböztetik az adott szabályt meg nem tartókat. Kontra példákon mutatja be, hogy az elit nyelvi szabályainak jelentős része egymás megértések szempontjából nem bír jelentőséggel, funkciója a megkülönböztetés, nem a nyelv kifejezőbbé tétele.
Kontra szerint el kell fogadni, hogy a magyar nyelv többközpontúvá vált, s ahelyett, hogy küzdenénk e helyzet ellen, igyekezzünk kihasználni előnyeit, megtermékenyítő erejét. Azért vált többközpontúvá a magyar, mert beszélői más-más társadalmi és részben kulturális helyzetbe kerültek. Ezt pedig tudomásul kell vennünk. „Nincs tehát egy és oszthatatlan magyar nyelv, de van ilyen ideál – szögezi le Kontra. – Ugyanis könnyen ráakasztják a »nyelváruló« címkét arra, aki a modern nyelvtudomány elméleti és módszertani ismereteivel felvértezve elemzi nyelvünk többközpontúságát. Egyesek szerint »az asszimilációt segíti« az, aki a kisebbségi anyanyelvi tankönyvekben a magyarországi standardtól eltérő nyelvtani szerkezeteket »mintegy természetes és általános nyelvi tényként« tünteti fel.”
S nemcsak a magyarországi magyarok „csipkedik” a kisebbségieket és viszont, hanem a kisebbségiek is egymást, sőt a magyarországiak is a magyarországiakat. Kontra szerint nem is lehet egyetértés köztük, „mivel a kisebbségi magyarok nyelvi-nyelvhasználati világának feltárása máig nem történt meg. E nélkül viszont illúzió egy olyan nyelvpolitika kialakítása, ami az asszimiláció lelassításával vagy megállításával kecsegtet”.
Kontra Miklós nem a nyelvi többközpontúság egy központból irányított felszámolásának prófétája, hanem olyan nyelvpolitika szószólója, amelyik egymáshoz igyekszik közelíteni a különféleségeket. Értelmezésünk szerint ennek lényege a kölcsönösség, amely a sokféleség természetes állapotának elfogadására támaszkodik. A logika szabályi szerint nem is fogalmazható meg máshogyan, hiszen egyébként megszűnik kölcsönösnek lennie.
A tanulmánykötet a Hasznos nyelvészet címet kapta. A szerző azonos című írásában Szépe György előtt tiszteleg, aki „rendíthetetlen, úttörő (és faltörő) szerepet játszott s játszik ma is abban, hogy a magyar nyelvészet társadalmi hasznot is hajtson”. Ám a kötetből az is kiderül, hogy Kontra mit ért társadalmi hasznon. Körülbelül azt, hogy a nyelv nem önmagáért s nem is egyesekért való, hanem minden emberért.
Hozzátehetnénk, hogy sem az emberiség egésze, sem a különféle anyanyelvűek közösségei s az egyes nyelveket ilyen-olyan szinten beszélők csoportjai nem létezhetnének egységekként, ha az egyes tagjaik nem bírhatnának emberi öntudattal. Hiszen a nyelv egyrészt az őket egybefogó legfejlettebb összekötő kapocs. De csak egyrészt. Másrészt külön-külön, mindegyikük egyéni öntudatának legfontosabb formája. Általa fogalmazzák meg önmagukat, és persze a többiekhez fűződő viszonyukat.
Kontra Miklós tanulmánykötete ezen egységben működő kettősség problémáinak nyelvészeti tükre. Hiszen ha nyelvünk a miénk, akkor nyelvünk használatának, szabályozásának problémái is a mieink. Magunk okozzuk őket, s megoldást is mi keresünk rájuk. Helyenként a szakértők, a nyelvészek tanácsait megfogadva, időnként az államhatalomnak a nyelvre is kiterjedő befolyásának engedve, ámde Kontra példái azt is mutatják, hogy nemritkán egyikkel sem törődünk, és saját nyelvérzékünk sugallatait követjük.
Nyelvérzékünk pedig az egyes emberek társadalmi helyzetéből táplálkozik, vele együtt változik. A nyelv hatalmi befolyásolása mindazt eltorzítja, ami tőle függ az emberben. Mindenekelőtt az egyén öntudatát. Kontra botrányosnak tűnő problémákat vet fel e folyamat kapcsán. Például a cigányképzés kapcsán, a siketek anyanyelvi oktatásának problémáit elemezve, vagy éppen a kisebbségben élő magyarok ugyancsak hasonló gondjait ecsetelve.
Külön erénye a kötetnek, hogy Kontra nem finomít, nem udvariaskodik. Tannyelvi diszkriminációnak, nyelvi genocídiumnak nevezi azt, ami tényleg az. Akkor is, ha magyarokon, és akkor is, ha magyarok követik el. Kontrának két okból is tisztán kell fogalmaznia. Azért, mert nyelvész, aki pontosan érti választott és szeretett szakmájának társadalmi súlyát, hiszen a kötet írásaiban éppen a nyelv és a társadalom összefüggését hangsúlyozza. De amiatt is, mert kötete emberi jogi indíttatású, így nem tehet különbséget ember és ember között csak azért, mert az egyik ilyen a másik pedig olyan nemzetiségű. Érvelésének morális alappillérei roppannának össze. Ám ha belegondolunk, nemcsak a morálisak, hanem a logikaiak is.
Több mint érdekes, izgalmas olvasmány a kötet. Nemcsak azoknak ajánlom jó szívvel, akiket nyelvészeti problémák hoznak lázba, hanem olyan nem nyelvészeknek is, akik nyelvünkben, nyelveinkben társadalmi gondjainkat látják, és a megoldásukról szeretnének elgondolkodni.
Öllös László