Szabómihály Gizella: A szlovákiai települések és domborzati elemek magyar nevének standardizációs problémáiról

0. Bevezetés

Trianon egyik nyelvi következményéként a határon túlra került régiók természet- és társadalom-földrajzi nevei gyakorlatilag kikerültek a magyarországi standardizálás hatóköréből. Az utódállamok saját szempontjaik alapján megalkották, alakították államnyelvű földrajzi terminológiájukat, egyúttal részben a korábbi magyar neveket is megváltoztatták, sőt a múlt század folyamán egy-egy területen többször is sor került más-más szempontokat figyelembe vevő névrendezésre. Az egyéb közigazgatási változásokkal együtt mindez oda vezetett, hogy egyazon helynévnek esetenként több neve is használatos, eltérő nevek szerepelnek a településnév-azonosító szótárakban, lexikonokban, térképeken és internetes adatbázisokban. Ugyanazt a denotátumot tehát többféle magyar névvel nevezzük meg, ezáltal meggyengül a tulajdonnév alapvető funkciója, az egyedítés és az azonosítás; a denotátum azonosítására egyre inkább csak a többségi nyelvű név alkalmas és használatos. A jelenlegi helyzetet jellemző változatosság a sajtóban és főleg az oktatásban okoz problémát, elsősorban azokban az államokban, ahol a magyar tannyelvű iskolákban a földrajzot magyarul oktatják (pl. Szlovákia vagy Ukrajna).
Szükség volna tehát a helynevek újrastandardizálására. A magyar földrajzi nevek standardizációs kérdéseivel a szlovákiai magyar nyelvtudomány eddig nem foglalkozott. Ennek fő oka talán az volt, hogy az utóbbi évtizedekben a magyar helységneveket hivatalosan nem lehetett használni, a korlátozott nyilvános használatukat lehetővé tevő jogszabályt és a hozzá kapcsolódó jegyzéket pedig magyar nyelvészek közreműködése nélkül dolgozták ki és fogadták el 1994-ben. A domborzati elemek nevét – főleg a kisebb jelentőségűekét – ritkábban használjuk, szlovákiai kiadású térképeken nem tüntethetők fel, sőt az oktatásban (tankönyvek) is csak korlátozott mértékben voltak használhatók.
A szlovákiai problémák nem egyediek, a rendszerváltozás óta eltelt majdnem két évtizedben hasonló gondokkal szembesült a többi utódállamban élő magyarság is, s a kérdés kezelése is részben hasonló módon történt (Ukrajna vonatkozásában l. pl. Balogh 1996; Beregszászi 1997, 2004; Erdéllyel kapcsolatban Bartos-Elekes 2002, átfogóan Szabómihály 2007). E tekintetben nyilvánvalóan az egyik alapvető, minden kisebbségi közösséget érintő kérdés, hogy ki, mely testület jogosult az ilyen szabályozást elvégezni. A földrajzi nevek s ezen belül különösen a helységnevek sajátos csoportot alkotnak, standardizálásuk ugyanis rendszerint valamilyen hatóság, állami intézmény hatáskörébe tartozik. A hatóság értelemszerűen a hivatalos nyelvű névalakok megállapításával foglalkozik, kérdés azonban, milyen mértékben terjed ki az illetékessége a kisebbségi nyelvű földrajzi nevekre is, akár az adott állam területén élő más nyelvű kisebbségi közösségre, akár a más állam területén élő, de azonos nyelvű kisebbségre gondolunk. Mindkét országbeli hatóság esetében feltehető a kérdés: a szabályozás során figyelmen kívül hagyhatják-e a másik által végzett standardizálást? S talán a legfontosabb: milyen szerepe van ebben a folyamatban a leginkább érintetteknek, azaz az adott kisebbségnek? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azért is fontos, mert szorosan összefügg a standardizáció sikerességével, a standardizált forma elfogadottságával.
Tanulmányomban a szlovákiai helynevek szabályozásának történetét és a jelenlegi helyzetet áttekintve arra kívánok rámutatni, hogy a mai bizonytalanság és a névváltozatok léte az egymástól független, eltérő ideológiájú, államközpontú standardizálások következménye, megoldása pedig véleményem szerint csak egy egységes Kárpát-medencei részleges újrakodifikáció révén lehetséges.

1. A településnevek standardizálásai

1.1. A magyar helységnevek esetében a legfontosabb, máig ható standardizálásra a 19. század végén és a 20. század elején került sor, az egy település – egy név alapelv figyelembe vételével megvalósított névrendezés 1898–1912 között Árva, Liptó, Fogaras és Hunyad megye kivételével az akkori Magyar Királyság teljes területén lezajlott, ennek a törzskönyvezésnek az eredményét rögzítette az 1913-as helységnévtár, amely magyar(or­szági) szempontból ma is meghatározó. A múlt század folyamán aztán már csak 1939–1944 között került sor újabb magyar névrendezésre, s ez is csak a visszacsatolt területeket érintette. A magyar törzskönyvezést követően a múlt század folyamán többször is változott a szlovákiai magyarlakta települések neve.
Az első világháború után megalakult Csehszlovákiában 1920-ban fogadták el a településnevek használatát szabályozó törvényt. Eszerint a belügyminisztérium minden település számára „csehszlovák” nevet állapított meg; az olyan települések számára azonban, amelyekben a kisebbségi állampolgárok számaránya meghaladta a 20%-ot, kisebbségi nyelvű helységnevet is jóváhagyhatott. A csehszlovák, azaz gyakorlatilag szlovák név megállapítása többféle módon történt. Ha korábbi forrásokból adatolható volt szláv név, az vált a település szlovák nevévé; a magyar nyelvterületen az ilyen névadásra példa például Levice, azaz Léva vagy Fiľakovo, azaz Fülek (1773: Lewicze; 1786: Filakowo). Egyéb esetekben a hatósági névmegállapítás során az értelmezhető köz- vagy tulajdonnévi tagot rendszerint lefordították (pl. Kövecses → Štrkovec), a többit átírták (pl. Zsigárd → Žigard). Néhány település esetében azonban engedélyeztek csak magyar nyelvű és magyar helyesírással írt neveket is (pl. Bögellő, Süly; minderről bővebben: Szabómihály 1998, 136–137. p.). A szabályozás során sokszor a magyarországi törzskönyvezéskor megállapított magyar nevet is módosították: rendszerint elhagyták, esetleg megváltoztatták a megkülönböztető előtagot (pl. Komárom­szentpéter → Szentpéter; Nemesabony → Nagyabony), a magyarosított név helyett pedig a szláv eredetű nevet vezették be újra (pl. Özörény → Gömörhorka; Bodrogmező → Polyán).
A bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült területeken újra visszaállították a törzskönyvezéskor megállapított magyar neveket, illetve település-összevonás esetén új nevet adtak a falunak, pl. 1943-ban Magyarkelecsény-t, Magyarmocsár-t és Ungnyárád-ot Nyarádkelecsény néven vonták össze.

1.2. A második világháború után 1948-ben lépett életbe az a rendelet, mellyel Szlová­kia területén 710 – zömmel magyar – település korábbi szlovák hivatalos nevét megváltoztatták, illetve akkor szüntették meg jogilag is a kisebbségi nyelvű helységnevek használatát. Az új szlovák hivatalos nevek megalkotásakor egyértelműen a valóban „szlovákos” nevek létrehozása volt a cél, ezt többféleképp érték el:
a. A köznévi etimonú településneveket következetesen lefordították, például a som drieň, ezért Somodi Drienovec lett (1920: Šomody, magyarul Somodi), a hód szlovákul vydra, tehát az 1913-ban Nemeshódos-ként törzskönyvezett csallóközi falu szlovák neve Vydrany lett (1920: szlovák neve nem volt, magyar neveként a törzskönyvezés előtti Hodos-t határozták meg).
b. A nem értelmezhető településneveket a szlovák helynévképzési szabályoknak megfelelően „alakították át”, vagy más motiváció alapján nevezték meg, ilyen volt pél­dául Magyarbél → Veľký [Nagy] Biel (1920: Maďarský Bél, magyarul Magyarbél); Nagy­megyer-t a Csalló víznév szlovákos változata alapján nevezték el Čalovo-nak (1920: Veľký Meder, magyarul Nagymegyer).
c. Több mint egy tucat települést szlovák (cseh) történelmi személyiségről neveztek el, így Feled-et (1920: Feledince) Janko Jesenský szlovák író (1874–1945) után nevezték el Jesenské-nek; Ľudovít Štúr (1815–1856) szlovák reformkori politikus neve alapján lett Párkány Štúrovo (1920: Parkan, magyarul Párkány), Diószeg-et (1920: Veľký Diosek, Malý Diosek) pedig Andrej Sládkovič (1820–1872) evangélikus pap és költő után nevezték el Sládkovičovo-nak.
Ezután jelentősebb változásokra csak a hatvanas–hetvenes években került sor, amikor is a kisebb falvakat közigazgatásilag összevonták, az új település pedig szlovák hatósági nevet kapott, pl. 1960-ban hozták létre Illésháza, Bélvata, valamint az 1940-ben Tonkháza és Kismagyar egyesítéséből létrejött Magyartonk településből Nový Život („Új Élet”) községet. Hasonló máig használt mesterséges hatósági nevek még: Gemer­ská Ves 1960-ban alakult Harkács – Hrkáč és Sánkfalva – Šankovce községek összevonásából; Gemerský Sad, amely 1964-ben jött létre Mikolcsány – Mikolčany és Gömörnánás (1913 előtt: Nasztraj) – Nováčany egyesítésével.

1.3. 1989 után a magyarlakta területeken indult spontán folyamatok részeként a korábban erőszakosan összevont községek szétváltak, az önkormányzatok pedig arra törekedtek, hogy az 1948-ban bevezetett szlovák név helyett újra az 1920-ban megállapított, a magyar névhez jobban hasonlító szlovák hivatalos neve legyen a falunak. 1990-ben a parlament jóváhagyta néhány település névváltoztatási kérelmét (pl. Čalovo-ból így lett újra Veľký Meder), később azonban a névváltoztatás egyre nehezebbé vált. Így az „össztársadalmi” érdekre való tekintettel és az érvényes helyi népszavazás ellenére a szlovák törvényhozás elutasította jó néhány önkormányzat (például a párkányi) ez irányú kérelmét. (Az egész folyamatról bővebben Zalabai szerk. 1995.)
A politikai változásokkal egy időben a magyarlakta falvakban a szlovák településnév-tábla mellé a magyar nevet tartalmazó táblát is kitették, a magyar pártok pedig politikai síkon próbálták elérni a magyar helységnevek hivatalos használatának elismertetését. A hosszú politikai csatározást az 1994-es ún. táblatörvény2 zárta le, ennek elfogadása Szlovákia Európa tanácsi felvételének egyik feltétele volt. A települések kisebbségi nyelvű megjelöléséről rendelkező 1994. évi 191. számú törvény értelmében a település kezdetét és végét jelző közúti jelzőtáblán kisebbségi nyelven is megjelölik azokat a településeket, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság számaránya eléri a 20%-ot. Egyéb hivatalos kapcsolatokban (pl. közokiratokon, bélyegzőkön, térképen, a postaforgalomban) kizárólag a szlovák hivatalos név használható. A törvény melléklete tartalmazza a kisebbségi nyelveken megjelölhető települések jegyzékét.
Az említett településnév-jegyzékben csak azok a települések szerepelnek, amelyek a. az 1991-es népszámláláskor önálló jogállásúak voltak, b. a lakosságon belül az adott kisebbség részaránya az akkori adatok szerint elérte a 20%-ot, c. szlovák hivatalos nevüket nem valamely szlovák személyiség nevéből hozták létre. E kritériumok szerint a jegyzék „magyar” részében 489 településnév szerepel, Szlovákiában viszont jelenleg 2891 önálló jogállású település van, ebből az említett népszámlálás időpontjában 553 minősült statisztikailag szlovák–magyar vegyes lakosságúnak, azaz olyan településnek, ahol a magyar nemzetiségű lakosság részaránya meghaladta a 10%-ot, illetve a 100 főt (Gyurgyík 1994, 17. p.). Azonkívül természetesen nagyon sok olyan város vagy falu van, amelynek létezik természetes módon kialakult és a 20. század elejéig az ott élő lakosság által is használt magyar neve.
Az 1994-es településnév-jegyzékben található magyar neveknek mintegy az egy­ötöde (száznál valamivel több) vagy nem egyezik az adott település utolsó hivatalos magyar nevével, azaz az 1913-as vagy az 1944-es helységnévtárban szereplő névvel, vagy olyan település neve, amely a második világháború után alakult. Az eltérés oka leginkább az, hogy számos esetben a két világháború között megállapított magyar nevet vezették be újra, máskor pedig az írásmód változott (pl. Mucsény → Mucsiny; Szőllőske → Szőlőske). Amint a bevezetőben említettük, a szabályozásba nem vonták be a szlovákiai magyar nyelvésztársadalmat, a köztársasági elnöki hivatal a szlovákiai magyar pártokkal elkészített egy településnév-jegyzéket, amelyet az Új Szó 1994. február 15-i számában közölt. A bevezető szerint a magyar neveknél a lakosság által a két világháború között használt elnevezéseket vették alapul az összeállítók, valójában azonban az 1920-ban megállapított nevek mellett rendszerint az 1913-as és 1944-es helységnévtár szerinti neveket is feltüntették, így a közölt 504 településnév közül 80 esetében két vagy több névforma is szerepelt a jegyzékben (pl. Salló, Garamsalló). Amint arról Duka Zólyomi Árpád képviselő tudósított (szintén az Új Szóban), a lakossági észrevételek alapján pontosított jegyzéket nyújtották be a belügyminisztériumba. A szlovák szakemberekből álló ad hoc terminológiai bizottság ajánlása a régi megyeneveket és a folyóneveket tartalmazó előtagok eltörlését tartalmazta, ezért elfogadhatatlan volt a magyar pártok számára. A jegyzék végleges formáját a politikai egyeztetések során nyerte el (l. Zalabai szerk. 1995, 199–201. p.), a kompromisszumok eredményeként a megyenevet tartalmazó előtagot nagyrészt törölték, több esetben azonban megmaradt például a tájegységnévként értelmezhető Csallóköz-, Gömör- és Hont- előtag. A folyónevet tartalmazó előtagot néhány esetben meghagyták, máskor viszont nem, pl. Vágkirályfa, de Farkasd (korábban: Vágfarkasd).
A két világháború között megállapított, korrelációs előtag nélküli nevet vezették be újra 43 esetben (a zárójelben az 1913. helységnévtár szerinti adat szerepel): Csákány (Pozsonycsákány), Mad (Nagymad), Migléc (Miglécnémeti), Óvár (Kisóvár), Galsa (Ipolygalsa), Pilis (Fülekpilis), Lenke (Sajólenke), Iske (Iskefalva), Szentes (Bodrog­szen­tes), Simonyi (Rimasimonyi) stb. Megjegyzendő viszont, hogy 1920-ban következetesebbek voltak a hatóságok az előtag eltörlésében, így az 1994-es jegyzékben a világháború közötti időszakhoz képest több előtagos név maradt meg (a jelenlegi hivatalos név az 1913. évi helységnévtári névvel egyezik, a zárójelben az 1920-as név van): Nagybodak (Bodak), Dunatőkés (Tőkés), Csilizpatas (Patas), Csallóköztárnok (Tárnok), Ipolybél (Bél), Ipolyfödémes (Födémes) stb.
Az 1994-es szlovákiai névadás (már említett hiányosságain túl) egyik legfőbb problémája, hogy valójában nem egyértelmű a jegyzékben szereplő nevek státusa: a vonatkozó törvény a települések kisebbségi nyelvű megjelöléséről beszél, egyéb szlovák hivatalos dokumentumokban pedig az olvasható, hogy a szlovákiai településeknek csak egy hivatalos, azaz szlovák neve van (bővebben Szabómihály 2002, 34. p.). Ezzel az értelmezéssel összhangban a magyar településnevek a legutóbbi időkig hivatalosan csak a közúti jelzőtáblákon szerepelhettek. A 2003-ben elfogadott egyik oktatási törvény szerint viszont a kisebbségi nyelven oktató tanintézmények megjelölésekor a táblán az iskola székhelyét kisebbségi nyelven is feltüntetik azokon a településeken, ahol a kisebbségi lakosság számaránya eléri a 20%-ot. További hiányosságként említhetjük meg, hogy a jegyzéket 1994 óta hivatalosan nem újították meg, vagyis a változásokat nem vezették át.

1.4. A magyar településnevek csehszlovákiai „rendezéseinek” ideológiai alapját a ki­egyezés utáni, magyarosítónak minősített politika és általában a történelmi Magyarország elutasítása képezte. Ezért törekedtek a Magyar Királyság teljes területére való tekintettel kialakított kételemű nevek módosítására, elsősorban a régi megyeneveket tartalmazó előtagok megszüntetésére (pl. Barsbaracska, Pozsonyeperjes, Komáromfüss, Nyitracsehi), valamint a magyarosított nevek felváltására a korábbi szláv nevekkel. Ezzel szemben Magyarországon később már csak a visszacsatolt területek névanyagát érintő változások történtek, tehát az 1913-as helységnévtár továbbra is mérvadó maradt, s ha magyar nevükön említették a határon kívülre került településeket (akár térképekről, akár más célú, de magyar névanyagot tartalmazó szövegekről volt is szó), akkor ezt használták forrásul a szerzők, s jelenleg is ezek preferálása figyelhető meg.
Tudtunkkal magyarországi szakmai testület határon túli magyar helységnevekkel felkérésre foglalkozott: a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának felkérésére 1990-ben az MTA Nyelvtudományi Intézete dolgozott ki állásfoglalást (l. Beregszászi 1997, 363. p.; 2004, 76. p.), a tárcaközi földrajzinév-bizottság pedig egyrészt 2002-ben állást foglalt a romániai közigazgatási törvényhez kiadott jegyzékkel kapcsolatban (l. 42/409-es határozatot), másrészt véleményezte a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács által 2003-ban a 8/2003. számú határozatban már előzőleg kihirdetett névjegyzéket (l. a 2004-es 51/499, a 2005-ös 54/527, 55/537 számú határozatokat).
Szlovákiai helységnevekkel 1993-ban a MÁV felkérésére foglalkozott a bizottság: a MÁV illetékesei azt kérdezték, hogyan nevezzék meg az 1918-ben Sátoraljaújhely területén a vasútállomás, Kis- és Nagykarlapuszta Csehszlovákiához való elcsatolása révén létrejött Slovenské Nové Mesto község vasútállomását, amikor Sátoraljaújhelyen bemondják az induló vonatokat. Mivel a község 1918 után jött létre, a törzskönyvezéskor nem is volt magyar neve, sőt az első Csehszlovák Köztársaság idejében sem, az 1994-es jegyzékben Újhely néven szerepel. Magyarországi források különbözőképpen tüntetik fel: Sebők László (1990, 67. p.) a Karlatanya nevet közli, egyes térképeken a Tótújhely szerepel, viszont a Szlovákújhely használatára is van adat. A földrajzinév-bizottság 16/222-es határozata szerint szükségtelen a szlovákiai Slovenské Nové Mesto területén fekvő vasútállomásnak magyar nevet adni, a 16/223 számú határozat értelmében pedig „a szlovákiai Komárom vasútállomásának magyar nevében a Bizottság nem foglal állást”. Két évvel később a bizottság már olyan értelmű határozatot hozott, hogy Komárno (azaz a szlovákiai Komárom) magyar neve Révkomárom legyen (l. a 20/279 határozatot). A névadási hátteret világítja meg Földi Ervinnek, a bizottság elnökének az Élet és Tudományban közölt cikke, amelyet a Révkomárom név használatát bíráló olvasói levél kapcsán írt. Eszerint a két Komárom megkülönböztetésére gyakorlati okokból volt szükség, s a megkérdezett személyek szerint a szlovákiai magyarok használják a Révkomárom nevet (Földi 1998). Az írás idevonatkozó része így szól: „Kérésünkre Jakab István szlovákiai magyar nyelvész, egyetemi tanár, egyébként révkomáromi lakos 1995. május 12-én kelt levelében így foglalt állást: »… itt általában a Komárom alak használatos. Ha ellenben szükség van a két város megkülönböztetésére, akkor ezt a mi sajtónk is a Révkomárom alakkal teszi meg. S ez így el is fogadható.« A bizottsági ülésen az MTI képviselője jelezte, hogy szlovákiai tudósítójuk rendszeresen a Révkomárom nevet használja. A Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselője megállapította, hogy Szlovákiában a Révkomárom név használata, ha nem kizárólagos is, de egyre gyakoribb” (Földi 1998, 1124. p.).

2. Változatosság a helységnévhasználatban

2.1. A továbbiakban írott szövegek vizsgálata alapján azt tekintjük át, milyen azoknak a településneveknek az elfogadottsága, amelyeknek az 1994-es jegyzék szerinti formája a korábbi magyar hivatalos névtől eltér. Az írott anyagok forrásaként elsősorban az interneten hozzáférhető szövegeket használtam: települési honlapokat, központi és helyi lapok internetes kiadását, intézmények, szervezetek honlapját. A nyomtatott termékek közül az anyaggyűjtés a települési kiadványokra (helyi időszaki kiadványok), idegenforgalmi reklámanyagokra, reklámújságokra terjedt ki. Az adatok döntően a 2000 utáni időszakból származnak.
Egyértelműen a jegyzék szerinti névváltozat fordul elő írott szövegekben (elsősorban a sajtóban) a múlt század eleji törzskönyvezéskor nem létező falvak esetében. Ezek egy része az első világháború után egy-egy község közigazgatási területén, tanyából alakult cseh vagy szlovák telepes falu volt, a helységnév-azonosító szótárak különbözőképpen kezelik őket. A Lelkes György szerkesztette publikációban (Lelkes 1992) nem szerepelnek, mivel sem az 1910-es népszámláláskor (ennek adatait tartalmazza az 1913. évi helységnévszótár), sem pedig 1938–1944 között nem voltak önállóak. Sebők László (pl. Sebők 1990) rendszerint a település központjaként választott tanya nevét tünteti fel, a szótár második kiadása (Sebők 1997) viszont a vonatkozó szlovákiai törvény elfogadása után jelent meg, s ebben a szerző már közli az 1994-es településjegyzék szerinti nevet. Hajdú-Moharos József településtárában (Hajdú-Moharos 2000) e falvak jelenlegi magyar neveként szintén a jegyzék szerinti név szerepel, de a szerző – Sebők Lászlóval ellentétben – nem utal arra, hogy figyelembe vette volna a szomszédos államokban az 1990-es években megvalósított standardizálást, sőt ezeket meg sem említi. A településtárban a fő névalak szerepeltetésekor a szerző láthatóan a HUNGEO’96 magyar földrajzi világtalálkozón a Kárpát-medencei magyar helységnevek használatáról elfogadott állásfoglalás értelmében járt el (az állásfoglalás a településtár mellékletében olvasható), ennek 7. pontjában pedig az olvasható, hogy az 1918 óta bekövetkezett változások tekintetében általában a helyi lakosság névhasználata az irányadó, és „vállalni kell” a magyar névanyaggal harmonizáló új megnevezéseket, s egyik példaként idézi az Ifjúságfalva nevet (l. HUNGEO’96 2000, 683. p.).
Az 1945 után önállósult települések közé tartozik BlahovḠamelyet az akkori Előpatony, Nagylég és Tonkháza közigazgatási területén 1925-ben Blahová Dedina néven alapítottak, és amely 1951-ben önállósult. Mivel az uradalomnak ezt a lapos, vízjárta részét Sárrétnek vagy Sárföldnek nevezték, az ún. kolóniát magyarul Sárrétpuszta néven említették, majd ez rövidült le Sárrét-re (l. Zsigmond és mtsai. 2002, 274. p.). A falu magyar neveként Sebők (1990, 28. p.) a Gálháztanya nevet közli (mivel ez a tanya képezte az új község magvát), erre a névre azonban nincs szlovákiai adat, nálunk egyértelműen a Sárrét a használatos. Ugyanez a helyzet a második világháború után önállósult Dedina Mládeže és Vrbová nad Váhom községekkel: a Sebők László által közölt Nagyszigeti tanyák és Csergő (1990. 32. p., ill. 76. p.) Szlovákiában ismeretlen, az általánosan használt nevek az Ifjúságfalva és a Vágfüzes. A Sebők László-féle kiadvány adatait azért emeltük ki, mert gyakorlatilag Szlovákiában ezt ismerték, például az egyetlen Szlovákiában megjelent helységnév-azonosító szótárban (Czibulka 1999) a hasonló magyarországi a kiadványok közül csak ez van feltüntetve forrásként. A Sebők László összeállította helységnév-azonosító szótár hatását az is jelzi, hogy a szótárban hibásan megjelent névalakokra szlovákiai szövegekből van adat. Így például Csarnahó falu Csamahó-ként szerepel a szótárban, és ugyanilyen formában fordul elő két Új Szó-beli cikkben, dél-szlovákiai településeket tartalmazó jegyzékben.

2.2. Szlovákiai magyar szövegekben továbbá minimális előfordulásúak a magyarosított nevek pl. Bodrogmező, Özörény, Gyopáros. Az első falu korábbi neve Lelesz-Polyána ~ Polyán volt, ebből hozták létre az utótag fordításával és jelzőcserével a Bodrogmező nevet (Mező 1982, 256. p.), 1920-ban neve Polyán, 1994-ben pedig Pólyán lett. Az Özörény nevet a Horka határában található, elpusztult Özörény település nevének felelevenítésével állapították meg (Mező 1982, 194. p.). A település a jelenleg Szlovákiában hivatalos Gömörhorka nevet 1920-ban kapta. A Gyopáros nevet a kelet-szlovákiai Csernahó ~ Csarnahó település a fölötte emelkedő Gyopáros-hegyről kapta (Mező 1982, 268. p.). Mai neve Csarnahó.

2.3. Egyéb esetekben az 1994-es jegyzék szerinti és a korábbi magyar hivatalos név/nevek mellett még a törzskönyvezés előtt használt névalakokra is számos példa van. A két (ritkábban három) változat használati gyakorisága településenként eltérő, a névhasználat még jegyzékekben vagy több település nevét tartalmazó felsorolásokban sem következetes. A legnagyobb variabilitás az előtagos és az előtag nélküli nevek, illetve a községegyesítések esetében figyelhető meg (bővebben Szabómihály 2005), a névváltozatok használatát tekintve az alábbi tendenciák rajzolódnak ki:
a. Az adott településnek, a települési önkormányzatnak hivatalos jellegű említésekor az 1994-es jegyzék szerinti név használatos inkább, a település történelmére utalva, esetleg egyházi, kulturális esemény kapcsán viszont gyakoribbnak tűnik a régebbi hivatalos magyar név. Ez a fajta megoszlás néhány községi honlapon jól nyomon követhető. A régi magyar hivatalos név előfordulása valószínűsíthető továbbá felsorolásokban és jegyzékekben, főleg ha nem csak az 1994-es szabályozással érintett településekre vonatkoznak, például szlovák–magyar vegyes lakosságú járások minden települése szerepel bennük. A régi magyar hivatalos névalakok preferálása az említett esetekben azzal is magyarázható, hogy aktuális teljes és hivatalos településnév-jegyzék nem lévén, e listák összeállításakor a hozzáférhető településnév-azonosító szótárakat használják forrásként. Magyar szervezetekre szintén jellemző a régi hivatalos magyar, azaz előtagos nevek használata, de ez sem mondható következetesnek. A régi magyar hivatalos nevek szerepeltek például a Magyar Koalíció Pártjának régebbi honlapján a helyi szervezetek feltüntetéskor (l. a www.mkp.sk), valamint a Fórum Intézet honlapján (www.foruminst.sk) szereplő településnév-jegyzékben. A Csemadok alapszervezeteinek névjegyzékében (http://www.csemadok.sk/hu/183/szervezetek_adatbazisa/3/csemadok_alapszervezetek/1) váltakozva fordulnak elő az 1994-es jegyzékbelivel azonos, illetve a régi magyar hivatalos formák: a település-névjegyzékben az 1913-as, illetve az 1944-es magyar törzskönyv szerinti név,3 a Csemadok-alapszervezet nevében viszont gyakran az 1994-es jegyzék szerinti név szerepel, pl. Vágfarkasd ~ Farkasd, Komáromszentpéter ~ Szentpéter.
b. Néhány település esetében aránylag gyakoriak a szlovák megnevezés mintájára létrejött névalakok is: Gömöralmágy (Gemerský Jablonec, magyarul mindig és most is Almágy), Szlovákújhely (Slovenské Nové Mesto, most Újhely), Kaposkelecsény (Kapu­šian­ske Kľačany, 1943: Nyarádkelecsény, 1994: Kelecsény),4 Rimajánosi (Rimavské Janovce, magyarul mindig Jánosi), Vágtornóc (Trnovec nad Váhom, magyarul Tornóc). Az itt említett nevek kontaktusjelenség voltát támasztja alá, hogy helységnévtárakból nem adatolhatóak. Más esetekben a jelenlegi szlovák névnek szerkezetileg megfelelő magyar névalak egybeesik egy törzskönyvezés előtti névformával, így egymást erősítik, pl.: Nagyzellő (Veľké Zlievce, minden szabályozáskor Felsőzellő, a Nagyzellő alakra viszont már a 15. századtól van adat), Dióspatony (Orechová Potôň, hivatalosan mindig Diósförgepatony, ez a község a korábbi Dióspatony és Förgepatony egyesüléséből keletkezett).
A szlovák egyelemű név hatása is kimutatható azonban, erre példa az alábbi idézet: „A lényegen mit sem változtat, de Bodak – egykori nevén Nagybodak – kiürülése már a pártállamban elkezdődött.” (Új Szó, 2003. 12. 19.) A település neve most szlovákul Bodíky, hivatalos neve régen és most is Nagybodak, helyben természetesen a Bodak-nak nevezik, az írásos forrásokban a Nagybodak csak 2,4-szer gyakoribb, mint a köznyelvi Bodak. Hasonló a helyzet a hivatalosan mindig Garampáld-nak nevezett érsek­újvári járásbeli községgel: Fényes Elek (Fényes 1851) Páld-ként említi, s ugyanez volt a magyar neve a két világháború között, szlovákul Pavlová-nak nevezték el; a Garam­páld és a Páld alakok viszont körülbelül ugyanolyan gyakoriságúak.

c. Mivel a település-összevonások és -szétválások akár kettőnél több települést is érinthettek, e neveknél nagyfokú variabilitás figyelhető meg, apróhirdetésekben pedig gyakran szerepel a már régen nem önálló településrészek neve is, ezek pedig a távolabb lakó magyarok számára teljesen ismeretlenek. Külön problémát jelentenek a nevükben azonos utótagot tartalmazó falvak, amelyeket a magyarországi törzskönyvezést követően egyesítettek, ezeknél az 1994-es jegyzékben szereplő magyar név rendszerint egyelemű (az utótaggal azonos), magyarországi források azonban – a magyar névadási szokásoknak megfelelően – rendszerint a nagyobb település nevét közlik. Ilyen például az 1961-ben Kálna nad Hronom néven egyesített Kiskálna és Nagykálna, amelynek az 1994-es jegyzék szerinti magyar neve Kálna, a Sebők-féle szótárban (1990) viszont a Kálna nad Hronom mellett a Nagykálna név szerepel, különböző szlovákiai szövegekből pedig mindkettőre van számos példa. Valamivel bonyolultabb a helyzet Valice község esetében: ezen a néven 1971-ben Alsóvály, Felsővály és Gömör­mihályfalva községeket egyesítették (a legutolsó 1990 után kivált), az 1994-es jegyzékben Valice magyar neve Alsóvály, a Sebők-féle helységnévtár első kiadásában a Felsővály, a második kiadásban az 1994-es jegyzékkel összhangban az Alsóvály név szerepel, illetve mellette mint egyéb magyar név a Vály. Hajdú-Moharos – az említett állásfoglalás vonatkozó pontjától (8. pont) eltérően a Vály névalakot közli. Szlovákiai írott szövegekből a jelenlegi egyesített község említésekor mindhárom névváltozat – Vály, Alsóvály, Felsővály – adatolható.
Külön kell foglalkoznunk Komárno magyar nevével, ugyanis – amint már említettük – a földrajzinév-bizottság a Révkomárom nevet hagyta jóvá, az 1994-es jegyzék szerint jelenlegi magyar neve Szlovákiában Komárom. Az interneten hozzáférhető adatok elemzése azt mutatja, hogy a Révkomárom forma használata egyértelműen Magyar­országhoz köthető, szlovákiai szövegekben minimális mértékben fordul elő, nagyrészt olyan esetben, amikor a két Komáromot kell megkülönböztetni, például magyarországiaknak szánt írásban. Érdekes megfigyelni a városi honlap (www.komarno.sk) magyar változatában szereplő említéseket: a szlovákiai várost önmagában Komárom-nak nevezik, a Révkomárom rendszerint akkor szerepel, ha a magyarországi Komárom-mal együtt említik. Ezeken kívül mind a honlapon, mind egyéb elektronikus és nyomtatott szövegből nagy számban adatolható az Észak- és Dél-Komárom változat, a magyarországi Komáromra vonatkoztatva ritkán a Komáromújváros. Az Észak- és Dél-Komárom alakokat, illetve a Komárom északi és déli része megkülönböztetést főleg azok használják, akik egy településnek tekintik ezt a jelenleg két államhoz tartozó önálló várost (l. pl. Hevesi–Kocsis 2003, 100–103. p.). Ezzel szemben a magyarországi Komárom honlapján (www.komarom.hu) a szlovákiai várost (részt) gyakran említik Révkomárom-ként.

2.4. Végezetül szóljunk az 1994-es jegyzékben nem szereplő, azaz a szlovák etnikai területen fekvő települések megnevezéséről. Az 1989-as változások után a központi magyar sajtó áttért a(z 1913-as törzskönyv szerinti) magyar nevek használatára, mivel azonban a nagyobb, történelmi vagy irodalmi szempontból jelentős városok kivételével a többi település régi magyar nevét az olvasók nem ismerik, ezek szlovák nevét azonosítási céllal zárójelben közlik a lapok. Az ebbe a csoportba tartozó települések megnevezése sem problémamentes azonban. Elsősorban elvi kérdéseket vet fel, hogy a szlovákiai magyarok a magyar településnevek 1948-as „elszlovákosítását” bírálják, egyúttal azonban a szlovák nyelvterületen fekvő települések nagy részére a múlt század végi törzskönyvezéskor magyarosított, azaz mesterségesen alkotott nevükön hivatkozunk, ennek tipikus példái Máriatölgyes (Dubnica nad Váhom, Fényes Eleknél Dub­nicza) vagy Nyitrabánya (Handlová, Fényes Eleknél Handlova). Továbbá a szlovák nyelvterületen fekvő települések említésekor is megfigyelhető a variabilitás, pl. Leopoldov régi neve Újvároska volt, a szlovákiai magyar sajtóban viszont mind a várat (jelenleg fegyház), mind pedig a várost Lipótvár-nak nevezik (egyébként Hajdú-Moharos is ezt ajánlja), a kelet-szlovákiai Michalovce pedig hol Nagymihály, hol pedig Nagymihályi, az utóbbi valószínűleg azért terjedt el, mert Sebők ezt a formát közli.
A magyarosított nevek mellett természetesen használatosak a jelenlegi szlovák (szlovák helyesírással írt) nevek is, a sajtóban tipikusan a sportrovatban, az adott település labdarúgó- vagy egyéb csapatának megnevezéseként. Az utóbbi időben szaporodó magyar nyelvű idegenforgalmi kiadványokban, turista- és síközpontok magyar nyelvű honlapján is megfigyelhető a magyar és a szlovák név párhuzamos használata (egyiknek vagy másiknak a zárójelezésével). E szövegekben a magyar név előfordulását az is befolyásolja, milyen az elképzelése, az álláspontja ebben a kérdésben a megrendelőnek, illetve a fordítónak.
3. A tankönyvi helységnévhasználat

3.1. Az előző koalíciós kormány regnálása alatt újból terítékre került a tankönyvi helynévhasználat. Az államnyelvtörvény 3. § (3) bek. d. pontjára történő hivatkozással 2007-ben módosították a geodéziáról és kartográfiáról szóló 1995. évi 215. sz. törvényt, és a 18. §-hoz egy, az eredeti szövegben nem szereplő (8) bekezdést iktattak be, amely lényegében az idegen nyelvű szövegekben is előírja a hivatalos (standardizált) szlovák helynév használatát:

(8) A standardizált földrajzi név kötelező térképészeti és szakmai kiadvány kiadója részére, kötelezően használandó a sajtóban és más tömegtájékoztató eszközben, valamint a közigazgatási szervek hivatalos tevékenysége során; mindez az idegen nyelven kiadott térképészeti és szakmai kiadványok kiadóira, az idegen nyelven terjesztett sajtóra és más tömegtájékoztató eszközre is érvényes.

Ez a rendelkezés változatlan formában bekerült az államnyelvtörvény 2009-es módosításába is. Többek között e rendelkezésre való hivatkozással kívánta megszüntetni a szlovák oktatási kormányzat azt az eddigi gyakorlatot (amely elsősorban a rendszerváltozás utáni időszakban alakult ki), hogy a magyar tannyelvű iskolák számára készült tankönyvekben a helynevek magyar nyelven szerepeljenek. Az ismert politikai események hatására és az MKP kezdeményezésére került sor az új közoktatási törvény (2008. évi 245. sz. tv.) módosítására. A 2009. évi 37. számú törvény alapján a közoktatási törvény 13. § (1) bekezdése egy új (2) bekezdéssel bővül:

(2) A nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó tanulóknak és gyermekeknek a 12. § (3) bekezdésében is megfogalmazott, az anyanyelvű művelődéshez való jogával összhangban a nemzetiségi kisebbség nyelvén megjelentetett tankönyvekben, tanszövegekben és munkafüzetekben a helynevek közlése az alábbi módon történik:
a) a nemzetiségi kisebbség nyelvén meghonosodott és általános használatú (szokásos) helynevek feltüntetése kétnyelvűen történik: először az adott nemzetiségi kisebbség nyelvén, azt követően pedig zárójelben vagy virgula után államnyelven, oly módon, ahogyan azt a 2002–2006 között jóváhagyott tankönyvek alkalmazták.
b) a térképészeti kiadványok államnyelvűek;
c) a tankönyv végén a tankönyvben előforduló helyneveket összefoglalóan, szótár formában nemzetiségi kisebbségi és államnyelven kell közölni.

A módosítást a szlovák parlament 2009. február 17-én fogadta el, és 2009. április 1-jén lépett életbe.

3.2. A módosított közoktatási törvény alapján készíttetett el az Állami Pedagógiai Intézet egy olyan anyagot (Zoznam 2009),5 amely szerint a tankönyvek fordításakor a kiadóknak eljárniuk kellene. A bevezető részben terminológiai szótár, a feldolgozott források jegyzéke, valamint a kerületek és járások rövidítését tartalmazó lista található, ezt követi három jegyzék. Az elsőben az adminisztratív egységek neve található, a második tartalmazza a helységneveket, a harmadik pedig az egyéb helyneveket (domborzati nevek és víznevek). Mind a három jegyzék szlovák–magyar és magyar–szlovák sorrendű változatban készült. A kísérőlevél szerint a tankönyvekben a helyneveket úgy kell közölni, hogy a szövegben első helyen szerepel az adott objektumnak a jegyzék szerinti kisebbségi (azaz magyar) neve, majd pedig virgulával elválasztva a szlovák neve, a kiadvány végére pedig egy magyar–szlovák szójegyzéket kell beiktatni. A jegyzéket két szlovák szakember állította össze, a kísérőlevél szerint 2009. 7. 14-én azt a minisztérium jóváhagyta. Nincs tudomásunk arról, hogy az anyag előkészítésébe vagy kidolgozásába magyar szakembert bevontak volna.
Az Állami Pedagógiai Intézet iránymutatása a korábbi miniszteri levelekhez, valamint a törvényhez képest is bizonyos újdonságokat tartalmaz. A törvény értelmében a szlovák helynevet zárójelben vagy virgula után kell közölni, ez az útmutató viszont csak az utóbbit engedi meg. A korábbiakban nem volt arról szó, hogy a szabályozás az országnévre és a közigazgatási egységek nevére is kiterjedne, a szószedetben viszont az alábbiak is szerepelnek: Szlovákia – Slovensko, Szlovák köztársaság [sic!] – Sloven­ská republika, valamint az összes kerület és járás neve, utóbbiak nem a magyar szórend szerinti formában, pl. okres Spišská Nová Ves – járás Igló. Mindezek következtében a tankönyvekben a Szlovákia és Szlovák Köztársaság országnevet is kétnyelvűen kell feltüntetni.
A helységnevek esetében a szerzők – a szlovák állásponttal egyezően – nem vették figyelembe a 19. század végén és a 20. század elején lezajlott magyar standardizálást és az ennek az eredményét tartalmazó 1913-as helységnévjegyzéket (törzskönyvet), hanem a standardizálás előtti névformákat közlik (a forrás feltüntetése nélkül). Mindenképpen üdvözlendő, hogy az 1948 után szlovák személyiségekről elnevezett települések esetében is feltüntetik a magyar nevet a szerzők, így a jegyzékben szerepel a Párkány, Diószeg, Tallós stb., vagyis a tankönyvekben ezek a helységnevek használhatók. Az is érthető és akceptálható, hogy a hatósági úton magyarosított neveket nem veszik át (pl. Dubnica nad Váhom mellett a Dubnicá-t, Svidník mellett a Szvidnik formát közlik),6 az itt felsorolt magyar helységnevek azonban nagyon sok esetben nemhogy az 1913-as törzskönyvi névvel nem egyeznek, hanem az ún. táblatörvény mellékletében feltüntetett, Szlovákiában megállapított nevekkel sem: így például Orechová Potôň az 1994-es jegyzékben Diósförgepatony, itt Dióspatony, a második világháború után összevonással vagy önállósodással keletkezett településeknek (a jegyzékben 151 ilyen van) pedig itt egyáltalán nincs feltüntetve magyar nevük, holott az 1994-es törvény mellékletében szerepelnek, ilyenek pl. Nový Život (1994: Illésháza), Gemerský Sad (1994: Gömörliget), illetve Pat (1994: Patince) és Virt (1994: Virt). Ezzel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet, hogy a korábbi levelekben a minisztérium a legalább 20%-nyi magyar lakossal rendelkező helységek esetében megengedte volna, hogy az 1994-es ún. táblatörvény szerinti magyar név szerepeljen a szlovák név mellett.

4. A domborzati és víznevek

4.1. A variabilitás az egyéb helyneveknél is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy a térfelszíni alakulatok magyar nevének standardizálására egyik utódállamban sem került sor: az utódállamokban kiadott hivatalos térképeken csak az államnyelvű forma szerepel, a magyar nevek sok helyen még a tankönyvekből is kiszorultak, illetve a hagyományos magyar nevek mellett megjelentek az államnyelvű megnevezés lefordításával keletkezett nevek – mégpedig nemcsak az utódállamokban élő magyar közösségekben, hanem amint az alábbi rövid áttekintésből is látszik, magyarországi térképeken is.
A Magyar Királyságot ábrázoló millenniumkori térképeken a magyar névanyagban az a tájszemlélet jelentkezett, amely a Kárpát-medencét a medence „aljáról” írja le. Az utódállamok saját névadásukban szintén az államközpontúság elvét alkalmazták, ezért a geomorfológiailag együvé tartozó tájaknak az országhatárral elválasztott részét külön, saját néven nevezték, pl. a Kisalföld északi részének neve a szlovák térképeken Podunajská nížina (Duna menti alföld), az Alföld (Nagyalföld) északi része Výcho­do­slovenská nížina (Kelet-szlovákiai alföld), illetve a viszonyító nevek a saját országhatáraikon belüli helyzetet tükrözik, pl. a Szlovákiában Nyugati-Kárpátok-nak nevezett hegyvonulat (Západné Karpaty) a Kárpátok teljes karéját együtt személő magyar nevezéktan szerint Északnyugati-Kárpátok. A magyar névhasználat szempontjából továbbá problémaként jelentkezik, hogy az utódállamokban egyes nagyobb domborzati alakulatok (pl. síkságok, medencék) belső tagolása eltérő, mint a magyar térképeken vagy egyéb földrajzi munkákban.
Az utódállamokat ábrázoló magyarországi térképeken a két világháború közötti időszakban továbbra is a hagyományos magyar névanyagot alkalmazták, sőt a második világháború alatt ennek egyre szélesebb területi kiterjesztéseként további névmagyarosításokra is sor került (bővebben Faragó 2001, 2005). 1948 után, főleg az 50-es években a teljes Kárpát-medencét bemutató térképek (térképlapok) nem is jelenhettek meg, a szomszédos államok területét kisméretű, oktatási célú térképeken ábrázolták, ezeken csak a nagyobb terepalakulatok (pl. hegységek, nagyobb kiterjedésű síkságok, fontosabb folyók) látszanak, ezek magyar neve is változó azonban az egyes térképeken, például a Gömör–Szepesi-érchegység az 1945 utáni magyar térképeken 1955-ig Érchegység néven szerepel, később azonban megjelenik a szlovák név (Slovenské rudohorie) lefordításával létrejött Szlovák-érchegység név. A hatvanas-hetvenes évektől meg­jelenő, az atlaszlapoknál nagyobb méretarányú, tehát részletesebb autótérképek államnyelvi megnevezésekkel dolgoznak. Az 1989-es fordulat után liberalizálódott a magyar térképkiadás, ezért egyre több, magyar névrajzzal ellátott térkép jelent meg az utóbbi másfél évtizedben, de ezek magyar névanyaga nem egységes.
A jelenleg a szomszédos államokban kiadott, az adott ország hegy- és vízrajzát ábrázoló térképeken szereplő államnyelvi domborzati nevek egy részének egyáltalán nincs magyar megfelelője, számos terepalakulatnak viszont a különböző magyarországi kartográfiai kiadványokból több magyar neve is kimutatható. A különböző térképeken szereplő domborzati nevek száma a méretaránytól függ, s a térképek névanyagát már ezért is nehéz összevetni egymással. Egyelőre nincs olyan földrajzinév-azonosító adatbázis vagy szótár, amely segíthetné a fordítókat és a téma iránt érdeklődőket. Egy ilyen adatbázis hiányát leginkább a határon túliak érzékelik (pl. az oktatásban), ugyanis a szomszédos országokat ábrázoló államnyelvű térképeken több domborzati név szerepel, mint ahány a Magyarországon készült, a Kárpát-medencét vagy Közép-Európát ábrázoló térképeken van.

4.2. A jelenlegi Szlovákia területén (is) található domborzati elemek és vizek magyar nevével kapcsolatban elsősorban is megállapítható, hogy a legegységesebbek a víznevek, de itt is vannak eltérések az egyes kiadványok névhasználata között, pl. a Nagymihály (Michalovce) melletti Šírava víztározónak a Kárpát-medence atlaszban (Cartographia 2009) Zempléni-víztározó magyar neve, az Új Szó mellékleteként Kelet-szlovákiai látnivalók címen kiadott térképlapon (Topográf 2009b) a Zempléni-víztározó (Széles-tó) felirat, az oktatási célokra készült A magyar–szlovák határvidék földrajza könyvben (Hevesi–Kocsis 2003, 182. p.) a Zempléni Széles-tó megnevezés szerepel. Egyéb nem térképészeti munkából (pl. idegenforgalmi kiadványokból) adatolható a szlovák elemet tartalmazó Zemplínska Šírava, valamint a Šírava víztározó forma is. Ugyanez a helyzet a többi víztározó, valamint a barlangnevek esetében is: van adat magyar, szlovák és hibrid névformára is.
A domborzati elemek kapcsán viszont már nagyobb a „szóródás”: az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy a szlovák hivatalos tájbeosztás (amelyet a földrajztankönyvek is érvényesítenek) eltér a magyartól. A geomorfológiai alapú szlovák tájbeosztás jelenleg két nagy egységet: hegyvidéki és alföldi típusú egységeket különböztet meg: az előzőek a Kárpátokhoz (Karpaty) tartozó domborzati elemek (hegyek, hegységek, dombságok, völgymedencék, folyóvölgyek), az utóbbiak a szlovákban Pannon-me­dencének7 (Panónska panva) nevezett síksági jellegű területek (alföld, síkság, hátság). A Kárpát–Pannon térség tájtagolódása című munka (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) szerzői ugyan azt állítják, hogy figyelembe vették a környező országokban alkalmazott tájtagolást, ez azonban csak részben igaz, valójában számos esetben eltérnek a szlovák tájbeosztástól: egyes szlovák domborzati nevek nem szerepelnek az ő beosztásukban, ilyen pl. a Podtatranská brázda, Juhoslovenská kotlina, máskor a szlovákban nem létező neveket vezetnek be, pl. Rimavsko-Košická kotlina, Maťúšové zeme (a Mátyusföld szlovák megfelelőjeként). A magyar térképészeti munkákban egyébként rendszeresen megjelennek a magyar tájnevek, elsősorban a Csallóköz és a Bodrogköz. Az előbbinek van hivatalos szlovák neve, a Žitný ostrov, ez azonban a geomorfológiai alapú szlovák tájfelosztásban nem minősül önálló domborzati elemnek, ezért a szlovák térképeken nem is szerepel, az utóbbi szlovák neve, a Medzibodrožie a magyar név lefordításával jött létre, s bár eredeti szlovák szövegekből is van rá példa,8 valójában a szlovákban nem hivatalos név (pl. a földrajzkönyvekben sem szerepel).
Szlovák–magyar viszonylatban továbbá általános probléma, hogy a szlovák nevezéktan a földrajzi nevekben következetesen használja a magassági szintek szerinti rovina, pahorkatina, vrchovina közneveket, ezzel szemben a magyar szakirodalom nem egységes. Így például a legtöbb szlovákiai domborzati elem magyar nevét feltüntető pub­likáció (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) a Podunajská pahorkatina magyar neveként a Nyitra–Barsi-halomvidék nevet adja meg, e középtájon belül a szerzők több kisebb egységet különböztetnek meg, közülük számos (az említett kiadvány szerinti) szlovák nevében szerepel a pahorkatina szó is, ezek magyar neve viszont változó: Bojnianska pahorkatina – Radosnai-hátság, Bánovská pahorkatina – Báni-öblözet, Žitavská pahorkatina – Zoboralja, Pohronská pahorkatina – Garammenti-hátság stb.
Amint fentebb említettem, a második világháború után a magyar térképi névírás alkalmazkodott a szomszéd államokban alkalmazott államközpontú névadáshoz, s ezek magyarra fordított nevét alkalmazta, az 1989-es változás után sok kiadvány viszont visszatért a régi hagyományos névhez, pl. Szlovák-érchegység ~ Gömör–Szepe­si-érc­hegység, Szlovák-karszt ~ Gömör–Tornai-karszt, Szalánci-hegység ~ Eperjes–To­ka­ji-hegyvidék ~ Zempléni-hegység. Egyes kiadványok e tekintetben nem egységesek, ilyenek például a már említett Topográf Térképészeti Kft.-nek az Új Szó mellékleteként terjesztett térképei: számos esetben a hagyományos magyar név szerepel a térképlapokon (Gömör–Szepesi-ércehgység, Gömör–Tornai-karszt), máskor viszont a szlovák név alapján megalkotott magyar nevet találjuk a lapokon. Így mind a Kárpát-medence atlaszban (Cartographia 2009), mind Hajdú-Moharosnál (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) a Považský Inovec magyar neveként az Inóc-hegység szerepel, a Topográf által megjelentetett, Nyugat-Szlovákiát bemutató térképlapon (Topográf 2009a) viszont a Vágmenti-Inóc szerepel, amely egyébként különböző írásmóddal (Vág menti Inóc, Vágmenti Inóc stb.) internetes forrásokból és turisztikai kiadványokból is adatolható. Ugyancsak a Topográf kiadványában szerepel (Topográf 2009b) a Východoslovenská nížina lefordításával létrejött Kelet-szlovákiai-alföld.

4.4. A vonatkozó térképészeti és egyéb kiadványok névhasználatának elemzése azt mutatja, hogy a legnagyobb problémát a síkságok, a hegységeket elválasztó völgykatlanok és folyóvölgyek magyar neve okozza. Az utóbbi kettőt az itt idézett magyar kiadványok nagyrészt nem is tüntetik fel (ilyenek pl. Považské podolie, Podtatranská brázda, Jablunkovská brázda, Hornonitrianska kotlina, Žilinská kotlina, Turčianska kotlina, Horehronské podolie),9 vagy másképpen tagolják, mint a szlovákban. A Gömör–Szepe­si-érchegység (Slovenské rudohorie) és a szlovák–magyar határ közötti rész neve a szlovák tájtagolás szerint Juhoslovenská kotlina, ez három részre tagolódik: Ipeľská kotlina, Lučenecká kotlina, Rimavská kotlina. A magyar publikációk viszont két medencét különböztetnek meg: a Kárpát-medence atlasz (Cartographia 2009) használja ugyan a szlovák megnevezésnek megfelelő Dél-szlovák-medence nevet, de ez valójában a szlovák Ipeľská kotlina és Lučenecká kotlina egységnek felel meg. A Hajdú-Moharos–Hevesi szerzőpáros (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996), valamint a Magyar–szlovák határvidék földrajza könyv (Hevesi–Kocsis 2003) ugyanezt Nógrádi-medencé-nek10 nevezi. A szlovák Rimavská kotliná-nak nevezett egység e két kiadványban Gömöri-medence. A Hajdú-Moharos–Hevesi-féle tájtagolásból az is kitűnik, hogy a Nógrádi- és a Gömöri-medencé-t nem egyazon táj részének tartják: az előbbi további kistájakra oszló középtáj, az utóbbi pedig a Sajó–Hernád-medence középtájhoz tartozó kistáj. Hasonló tagolási problémák jelennek meg a Podunajská nížiná-nak nevezett síkság esetében is (l. alább).
A szlovák tájbeosztás szerint az ún. Pannon-medencéhez három síkság (alföld) tartozik. A legnyugatibb a Bécsi-medence (Viedenská kotlina) részét képező Záhorská nížina (részei a Chvojnická pahorkatina és a Borská nížina) és a Juhomoravská panva (a Dolnomoravský úval résszel).11 Mivel ez a terület a Kis-Kárpátokon túl terül el, a magyar szakirodalom lényegében nem foglalkozik vele, egyik vizsgált kiadványban sem szerepel. Magát a területet a szlovákban Záhorie-nek nevezik, magyar neve változó, a szlovákiai magyar gyakorlatban adatolhatóan elsősorban az Erdőhát, kisebb mértékben a Hegyhát fordul elő. A Magyar–szlovák határvidék földrajza (Hevesi–Kocsis 2003) az Erdőhát nevet közli, a Magyar Nagylexikonban, valamint a Kárpát-medence humángeográfiai tezaurusza 1723–1983 című elektronikus adatbázisban a Hegyentúl név szerepel. Internetes forrásból adatolható még az Erdőháti-síkság, de nem a Záhorská nížina, hanem a Borská nížina magyar megfelelőjeként. Megjegyezhetjük, hogy A Kárpát-pannon-térség tájtagolása című munkában az Erdőhát a keleti Felső–Tisza-síkság része (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996).
A legnagyobb szlovákiai síkság a Malá dunajská kotlina Szlovákia területére eső része, azaz a Dunától a Kárpátokig terjedő Podunajská nížina, amely két részre tagolódik: a Podunajská roviná-ra és a Podunajská pahorkatiná-ra. A Szlovákia geomorfológiai tagolódását bemutató térképeken (Mazúr–Lukniš 1978 alapján) a Podunajská rovina kelet–nyugati irányban a Pozsonytól Komáromig (a Vágig), észak–déli irányban pedig a Vágsellye–Szenc vonaltól a Dunáig terjedő síkság, azaz a magyar természetes tájbeosztás szerint nagyrészt a Csallóköz és Mátyusföld tartozik ide. Ettől keletre és északra fekszik a Podunajská pahorkatina. Az itt idézett magyar térképészeti munkák érthető módon egyáltalán nem nevezik meg ezeket a domborzati elemeket. Az államhatárokat figyelmen kívül hagyó Hajdú-Moharos és Hevesi (1996) a Dunától délre és északra fekvő területet egyben tárgyalva nagytájnak minősítik, és így tüntetik fel: Győri-medence (A Kisalföld és peremvidéke), szlovák neveként pedig a Malá dunajská kotliná-t adják meg. A magyar–szlovák határvidék földrajza című könyvükben Hevesi Attila és Kocsis Károly szintén Győri-medencé-nek, középső, legsíkabb részét pedig Kisalföld-nek nevezik (Hevesi–Kocsis 2003, 12. p.).12 A kiadvány szótári részében a Győri-medence szlovák megfelelőjeként a Podunajská kotlina, Malá dunajská kotlina kifejezéseket, a Kisalföld szlovák neveként a Podunajská roviná-t adják meg. A Podunajská nížina megnevezést a szótár nem tartalmazza. A magyarországi középiskolai tankönyvek ezt a domborzati egységet Szlovák-alföld-nek nevezik (l. pl. Nemerkényi–Bora–Tamasics 2009, 42. p.), valószínűleg a máig használatos középiskolai atlasz (l. Radó 1964) hatására.
A sokak által használt Wikipédia szlovák változata a Kisalföld terminust két értelemben használja: tágabb értelemben a Malá dunajská kotlina magyar megfelelőjeként, szűkebb értelemben pedig ennek Magyarországra eső része neveként. A szócikk szerint a Malá dunajská kotlina szlovákiai része a Podunajská nížina. Szlovákiai eredetű szövegekből adatolható a magyar Wikipédiában önálló címszóként is szereplő Duna menti alföld (máshol: Dunamenti-alföld írásmóddal), illetve a Duna menti síkság (Dunamenti-síkság), mind a kettő a Podunajská nížina magyar megfelelőjeként.
Ha a szlovákul Podunajská nížiná-nak nevezett geomorfológiai egység tagolását összevetjük a Hajdú-Moharos–Hevesi-féle, valamint a Hevesi–Kocsis-féle felosztással, látható, hogy azért sem feleltethetők meg egymásnak, mert a szlovák kettős tagolással szemben ezek a munkák négy részre tagolják a Győri-medence (Kisalföld) északi nyúlványát. A Hevesi–Kocsis-féle földrajzkönyv (2003, 80. p.) a Győri-medencét mint nagytájat négy középtájra tagolja: Csallóköz (Felső-Csallóköz, Alsó-Csallóköz), Mátyusföld (Vízköz, Súr-erdő, Nagyszombati-hátság, Alsó-Vág mente, Alsó-Nyitra mente), Nyitra-Barsi-halomvidék (Nyitrai-hátság, Báni-öblözet, Közép-Nyitra mente, Zsitva-menti hátság, Garam menti hátság, Alsó-Garam mente), Honti-félmedence (Ipoly menti hátság, Alsó-Ipoly mente). Továbbá a zárójelben közölt kistájak sem feleltethetők meg a szlovák tájbeosztás szerinti kisebb egységeknek.13
A harmadik alföldi rész a már említett Východoslovenská nížina, amely valójában az Alföld (Nagyalföld) északi nyúlványa. A Kárpát-pannon-térség tájtagolása című kiadvány a Felső–Tisza-síkság megnevezést használja (de ide beleérti a Magyarországra és az Ukrajnába eső részt is). A Hevesi–Kocsis-féle földrajzkönyv valójában körülírást alkalmaz, s csak a kisebb tájakat nevezi meg: „A Kisalföldön kívül a határvidék alföldi tájai a Tisza–Duna-medence alföldi részének ÉK-i részében fekszenek. Délről északra haladva ide tartozik a Bodrogköz, a Zempléni-sík, valamint az Ungi-sík nyugati része.” (Hevesi–Kocsis 2003, 173. p.) Amint fentebb már volt szó róla, a Topográf kiadványában (Topográf 2009b) a Východoslovenská nížiná-val motivációban azonos Kelet-szlovákiai-alföld szerepel. Ez különböző egyéb magyarországi nyomtatott és elektronikus forrásból is adatolható. Ezzel szemben a szlovákiai eredetű szövegekben gyakoribban tűnik a Kelet-szlovákiai-síkság (különböző írásmóddal).

4.4. Az itt vázolt terminológiai változatosság (a nem szakember beszélő szempontjából: bizonytalanság) két területen okoz elsősorban gondot: a turisztikai kiadványokban és főleg az oktatásban. A földrajzoktatásban jelenleg szlovákból fordított tankönyvekből tanulnak a diákok, s ezekben a Mazúr–Lukniš-féle geomorfológiai tájbeosztás érvényesül. Az Állami Pedagógiai Intézet által a kiadóknak szétküldött levél értelmében a kisebbségi (azaz magyar) tankönyvekben a helységnevek kapcsán már említett földrajzinév-jegyzéket kötelesek alkalmazni. A szerzők nem használtak magyarországi karto­gráfiai munkákat, elsősorban a Kiss Lajos etimológiai szótárára (Kiss 1988), másrészt a Dutkó-féle nem teljes exonimajegyzékre támaszkodnak (Dutkó 2007)14 alapjában véve, valamint utalnak egy TLSz rövidítéssel jelzett forrásra,15 amely alapján viszont „magyar” névként a szlovák névvel megegyező szót közölnek. Egyes helynevek felülreprezentáltak (pl. a csúcsok és völgyek), a nagyobb méretű geomorfológiai egységeknél (hegységek, síkok, síkságok) viszont hiányzik a magyar név, ilyenek például a dél-szlovákiai területről a Podunajská rovina, Podunajská nížina, Muránska planina, Hor­nád­ska kotlina, Cerovská vrchovina. A bevezetőben ugyan jelzik a szerzők, hogy a határon átnyúló földrajzi objektumoknak van magyar endonimájuk, ezért ezeket nem közlik, csak a nezar. (nezaradené, azaz nincs besorolva) rövidítéssel utalnak rá, az olvasó szempontjából mégis zavaró, hogy a Kis-Duná-t megtalálja a jegyzékben, a Duná-t azonban nem, és ennek megfelelően az Ipeľ, Hornád, Tisa mellett sincs feltüntetve a magyar névforma. Máshol nem a megfelelő magyar nevet tüntetik fel a szerzők, pl. a Devínska kobyla magyar neveként a Dévényi-tető helyett a Dévényi Kobylá-t adják meg, illetve az adott alakulat régi nevét közlik: a Vtáčnik hegység magyar(osított) neve az újabb térképészeti munkákban Madaras, a Kiss Lajos-féle etimológiai szótárra utalva azonban a régebbi Ptacsnik név szerepel a jegyzékben. A Szlovákia természet- és társadalom-földrajzi leírását tartalmazó, a gimnáziumok 3. osztálya számára készült földrajztankönyv 85 geomorfológiai egységet különböztet meg, ebből az adott jegyzékben 23 szerepel csak.

5. Az újrastandardizálás szükségessége

5.1. Amint a bevezetőben utaltam rá, a vázolt helyzet nem csak Szlovákiára jellemző, alapjában véve minden utódállamban vannak kisebb-nagyobb gondok a magyar helynevekkel. Ezért határozták el a Termini Kutatóhálózathoz tartozó nyelvészeti kutatóműhelyek, hogy kísérletet tesznek e kérdés rendezésére: az MTA Határon Túli Tudományosságért Ösztöndíjprogram támogatásával 2010-ben megvalósult kutatás során kutatóink országonként átnézik a helyi névanyagot, s javaslatokat fogalmaznak meg az egységes névhasználatra. Az elkészült jegyzékeket a magyar tárcaközi földrajzinév-bizottság szakértőivel véleményeztetjük. A célunk az, hogy a helységnevek esetében egy olyan, az egész magyar nyelvterületen érvényes, rendszeresen gondozott helységnévszótárat alkossunk meg, amely nem csupán a települések azonosítására szolgál, hanem egyben tartalmazza az ajánlott névformát is. A domborzati és víznevek esetében hasonló a célunk: a fordítók, a tankönyvírók és egyéb érdeklődők számára az adott országban használatos tájtagolást és a többségi nyelvű terminológiát figyelembe vevő helynévjegyzékek kidolgozása. Ezek a jegyzékek aztán felhasználhatók lesznek az illető ország hatóságaival történő tárgyalások során, esetünkben például arra, hogy az Állami Pedagógiai Intézet magyar szempontból is elfogadható helynévjegyzéket adjon ki a tankönyvkiadók számára.

5.2. A névrendezés természetesen az alapvető elvi kérdések tisztázása után indulhat meg. A Termini kutatói egyetértenek abban, hogy a helységnévrendezéskor alapvetően az 1913-as helységnévtárra kell támaszkodni. Ezzel kapcsolatban azonban szükségesnek tartom az ott szereplő nevek státusának tisztázását, különös tekintettel a magyar nyelvterületen kívül fekvő települések számára a törzskönyvezéskor megállapított mesterséges nevekre, valamint a településstruktúrában azóta bekövetkezett változásokra.
Egyértelmű, hogy a magyar névterület nem azonosítható a jelenlegi magyar nyelvterülettel, az viszont kérdéses, miképpen tekinthető a magyar névanyag részének például az észak-szlovákiai települések mesterséges, hatóságilag megállapított magyar neve. A magyar szakemberek (főleg földrajztudósok, térképészek) e tekintetben megosztottak, egyesek nem tartják célszerűnek a mesterséges nevek használatát, mások ellenben támogatják azt (l. pl. Faragó 2005; HUNGEO’96 2000). A szlovák–magyar kapcsolatokat kutató Käfer István viszont szintén azon a véleményen van, hogy felül kellene vizsgálni az 1913-as helységnévtárat, a magyarosított formák helyett a hagyományos, bevett névalakokat javasolja használni, pl. Ricsóváralja helyett Hricsó, Mária­tölgyes helyett Dubnica (Käfer 2002, 35. p.).
A szlovák (és a korábbi magyar) formától túlságosan is eltérő mesterséges nevek elfogadottsága még a magyar nyelvterületen belül található települések esetében is kicsi: így az általam megkérdezett gömörhorkaiak és a környező falvak lakosai közül a fiatalabb nemzedék nem is ismeri az Özörény nevet, az idősebbek emlékeznek ugyan arra, hogy a „magyarok alatt” ez volt a falu neve, de valójában sohasem használták. A szlovák etnikai területen fekvő települések mesterséges magyar neve meg sem honosodhatott, ez még az olyan, magyar szempontból fontos településekre is érvényes, mint Sklabiná, amelynek magyar nevét Szklabonyá-ról Mikszáth tiszteletére változtatták Mikszáthfalvá-ra.16 A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának kezelésében van a Mik­száth-emlékház, ezzel kapcsolatban az általam átnézett források nagy része a Szkla­bonya nevet használja, pl. az emlékház megnyitásáról tudósító szlovákiai magyar napilapok így említik a települést. A fontosabb települések (elsősorban városok) magyarosított nevének használatával kapcsolatban elmondható, hogy a Máriatölgyes (Dubnica nad Váhom) aránylag gyakori, a Felsővízköz (Svidník) helyett azonban inkább a Szvidnik, Garamhalászi (Sliač) helyett a Szliács (adatolt Szliacs változata is) a megszokottabb.17
Mindebből az következik, hogy a mesterséges magyar nevek helyett vagy a korábban használt magyar, azaz magyaros írásmódú név (l. Szliács, Szvidnik), vagy a jelenlegi szlovák hivatalos név használata ajánlott. Az általam megvizsgált magyarosított nevek döntő többsége ugyanis kis, jelentéktelen település18 neve: legfeljebb csak a helységnévtárakban, az adott település honlapján a korábbi névformák felsorolásakor és az Új Szó bűnügyi krónikájában találtam példát a használatukra.
Szintén nem kellene magyar nevet adni az 1918 után összevonással keletkezett, a szlovák etnikai területen található településeknek, ezek magyar neve ugyanis problémás. Vegyük például Skalka nad Váhom települést: ez a trencséni járásbeli község 1974-ben jött létre a Skala, Skalská Nová Ves és Újazd összevonásával, ezeknek a törzskönyvezés előtti neve Szkalka, Szkalkaújfalu és Újezdó volt, majd a törzskönyvezéskor a Vágsziklás, a Nemesújfalu és a Vágutas magyarosított nevet kapták. A magyar helységnévadási szokások szerint település-összevonáskor az egyik névadási mód szerint az új település a nagyobb település nevét „viszi tovább”. Az összevonás előtt a három község közül a legnagyobb Skalská Nová Ves volt (l. Vlastivedný slovník 1978, 31., 36., 219. p.), ennek ellenére a Sebők-féle helységnévszótárban és ennek nyomán a Fórum Intézet helységnévjegyzékében a Skalka nad Váhom magyar neveként a Vágsziklás szerepel, az Új Szó egyik hírében (2011. 6. 14.) viszont a Sziklás névforma van feltüntetve, nyilván azért, mert jelentésben ezek a nevek állnak a legközelebb a szlovák névhez.

5.3. A hagyományos magyar vagy magyaros nevek használata mindenképpen indokolt a magyarlakta dél-szlovákiai járásokban található települések, a városok,19 valamint a történelmi vagy irodalmi szempontból fontos települések esetében. A fenti problémákon kívül – mesterséges magyar név, 1918 után létrejött település – a legnagyobb nehézséget kétségkívül a korábban már elemzett probléma okozza, hogy az 1994-es ún. táblatörvény mellékletében található magyar nevek egy jelentős része nem azonos az 1913-as (1944-es) törzskönyvi névvel. A törzskönyvi névforma előnyben részesítése mellett azonban figyelembe kell venni a helyi névhasználatot is: vannak ugyanis olyan települések, amelyek egyértelműen ragaszkodnak az 1913-as névformához, mások az 1994-es jegyzékben szereplő (és a törzskönyvezés előtti hagyományos) magyar nevet preferálják. A Csallóközben az előbbiek közé tartozik pl. Mad (1913: Nagymad, 1994: Mad), amelynek pl. a Facebookon is Nagymad formában van feltüntetve a neve, de az új közúti helységnévtáblán is ez szerepel, és említésekor is gyakoribb a Nagymad, mint a Mad forma; az utóbbiak közé pedig pl. Veľké Blahovo (1913 előtt: Nagyabony, majd Nemesabony, 1994: Nagyabony), amelynek honlapja a község nevét következetesen Nagyabony-ként tünteti fel, s egyéb szövegekben is jóval gyakoribb ez a forma, mint a Nemesabony.
A Nagyabony használata azért sem okoz problémát, mert a magyar nyelvterületen nincs ugyanilyen nevű más település. Egyébként mind Szlovákián, mind a magyar nyelvterületen belül általában igyekezni kell a homonim alakok kiszűrésére, ezért pl. a csallóközi Jahodná falu esetében preferálni kell a Pozsonyeperjes formát az Eperjes (1909 előtt, ill. az 1994-es jegyzékben) formával szemben, ugyanis (szlovákiai) magyar szempontból Eperjes egy sárosi város neve. Az Eperjes név egyébként arra is példa, hogy az államközpontú névadásra való áttéréssel a törzskönyvezéskor alkalmazott egy település – egy név elvet a magyarországi illetékesek is megsértették, ugyanis 1954-ben ezt a nevet adták egy Csongrád megyei településnek. Valószínűleg ennek tudható be, hogy elsősorban magyarországi, majd talán ennek nyomán szlovákiai szövegekben is megjelent a szlovákiai Prešov neveként a korábban nem adatolt Sároseperjes név.20 Véle­ményem szerint azonban semmi sem indokolja, hogy egy 1954-ben átkeresztelt aránylag kis magyarországi település neve miatt megváltoztassuk egy már a 13. századtól ismert nevet.

5.4. Az 1994-es településnév-jegyzékben szerepelnek helyesírási szempontból helytelen formák, pl. a kötőjellel írt Szádudvarnok-Méhész és a Perény-Hím, amelyek a szlovák névformát másolják (Dvorníky-Včeláre, Perín-Chym). Ezeknél vagy az egybeírást kell választani, amely a másodikként említett falu esetében nem okoz gondot (Perény­hím),21 vagy más nevet kell bevezetni (pl. Méhészudvarnok.)22 Ugyancsak egyértelműsíteni kell néhány településnév írásmódját (pl. rövid vagy hosszú magánhangzó van benne, erről bővebben l. Szabómihály 2005).

5.5. A domborzati nevek csoportjában véleményem szerint abból a tényből kell kiindulnunk, hogy elsősorban az oktatás szempontjait kell figyelembe vennünk: el kell érnünk, hogy a magyar iskolákban használt tankönyvekben a földrajzi objektumok magyar néven szerepeljenek. Ez azonban azt jelenti, hogy a szlovákban alkalmazott tájtagoláshoz célszerű alkalmazkodnunk, azaz a földrajzkönyvekben szereplő objektumoknak kell magyar nevet adnunk, nem mondva le azonban a teljes Kárpát-medencét egy egységként megközelítő szemléletről és névhasználatról. Azaz a két (esetleg több) ország területén elterülő objektumok esetében megkülönböztető jelzővel vagy előtaggal kellene az adott objektum szlovákiai részét nevezni. Pl. a fent már elemzett és nagy problémákat okozó Podunajská nížina a Győri-medence északi része, ezért Északi-Győri-medence lehetne a neve. Hasonlóan kellene eljárni a Východoslovenská nížina esetében is, itt azonban elsősorban is el kell dönteni, hogy a hagyományos Alföld (Nagyalföld) vagy más legyen a megnevezés alapja.
Amint a fenti elemzésből kiderült, a völgymedencék, folyóvölgyek és síkságok esetén van szükség – nem lévén alkalmazható magyar név – új helynevek megalkotására. Mivel az említett szlovák helynevekben a viszonyító elem (azaz alaptag) néhány kivételtől eltekintve folyónév, attól függően választhatjuk a részleges vagy teljes fordítást, hogy az adott folyónak van-e magyar neve vagy nincs. Pl. a Chvojnická pahorkatina a Chvojnica-folyó „után” kapta a nevét, s mivel ez a Kis-Kárpátokon túl folyik, nincs magyar neve. Ezért a Chvojnická pahorkatiná-t Chvojnicai-hátság-nak nevezhetjük. Ha a névben a Hornád, az Ipeľ vagy a Hron szerepel, természetes, hogy a domborzati elem magyar nevében a folyónév is magyar lesz. A szlovák névhez való alkalmazkodás egyébként nem példa nélküli, a Kárpát-pannon térség tájtagolódása munkában is találhatunk számos ilyen megnevezést, elsősorban is ide tartoznak a menti szót tartalmazó nevek, pl. a Garam menti hátság a Pohronská pahorkatina lefordításával keletkezett.
Amint máshol már megírtam (Szabómihály 2008), a szlovákiai magyar iskolákban használt tankönyveket nem „szóról szóra” lefordítva kellene magyarul kiadni, hanem adaptálni, a magyar tanulók igényei szerint módosítani kellene őket. A földrajzkönyvek esetében például szükség volna arra, hogy foglalkozzunk a szlovák és a magyar tájtagolási és földrajzinév-rendszer különbségeivel, bemutassuk az alternatív névformákat is.

6. Befejezés

Nem végeztem ugyan tudományos igényű felmérést a témában, a tapasztalatom azonban az, hogy a szlovákiai magyarok általában nem ismerik a távolabbi települések magyar nevét, s ez érvényes az egyéb földrajzi objektumokra is (a jelentősebb hegységeket és a közeli folyókat kivéve). A magyar névanyag rehabilitációját és elterjesztését valószínűleg nagyban elősegítené, ha sikerülne általánosan elfogadható és egységes helynévjegyzékeket összeállítanunk, majd az ezekben szereplő helyneveket mindenhol – elsősorban a tankönyvekben – egységesen alkalmaznunk.

Felhasznált irodalom

Balogh Lajos 1996. A magyar településnevek használatának problémái Kárpátalján. In Gadányi Károly–Bokor József–Guttmann Miklós (szerk.): Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Szláv Filológiai és Magyar Nyelvészeti Tanszéke /Bibliotheca Slavica Savariensis, III./, 133–137. p.
Bartos-Elekes Zsombor 2002. Helységnevek a romániai köztudatban (Az exonima és az endonima mezsgyéjén). Geodézia és Kartográfia, 54/4. 19–24. p.
Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): Az V. Magyar Névtudományi Konferencia Előadásai. (Miskolc, 1995. augusztus 28–30. MNyTK 209.) Budapest–Miskolc, I: 356–361. p.
Beregszászi Anikó 2004. Magyar neve? Az ukrajnai földrajzi nevek magyar használatáról. In Beregszászi Anikó–Csernicskó István: …itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár, PoliPrint, 71–82. p.
Cartographia 2009. Kárpát-medence atlasz. Budapest, Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya.
Czibulka Imre 1999. Szlovákiai települések magyar–szlovák és szlovák–magyar nevei. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.
Dutkó András 2007. List of Hungarian Exonyms [http://www.zrc-sazu.si/ungegn/WGE/ Prague_07/Hungary_Dutko_Exonyms.pdf – 2009. december]
Faragó Imre 2001. A magyar névhasználat változásai a Kárpát-medencét ábrázoló térképeken. Geodézia és Kartográfia, 53/1., 5–10. p.; 53/2., 16–23. p.
Faragó Imre 2005. A magyar földrajzinév-használat. Könyvtári Figyelő, 4. évf. 791–816. p.
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest. (Arcanum DVD Könyvtár VI.)
Földi Ervin 1998. Minek nevezzelek? Hová megy a vonat. Élet és Tudomány, 36. évf. 1124. p.
Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Hajdú-Moharos József 2000. Magyar Településtár. Budapest, Kárpát-Pannon Kiadó.
Hajdú-Moharos József–Hevesi Attila 1996. A Kárpát–Pannon térség tájtagolódása. In Karátson Dávid (szerk.): Pannon enciklopédia. Magyarország földje kitekintéssel a Kárpát-medencére. Budapest, Kertek 2000 Kiadó, 274–285. p.
Hevesi Attila–Kocsis Károly 2003. A magyar–szlovák határvidék földrajza. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
HUNGEO’96 2000. HUNGEO’96 Magyar Földtudományi Világtalálkozó állásfoglalása a Kárpát-térség magyar földrajzi neveinek használatáról. In Hajdú-Moharos József Magyar Településtár. Budapest, Kárpát-Pannon Kiadó, 681–683. p.
Käfer István 2002. Terminologia hungaro–slavonica. A magyar–szlovák interetnikus összefüggések történeti vizsgálatának terminológiai kérdései. In A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 32–40. p.
Kiss Lajos 1997. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (A 2. kiadás utánnyomása)
Lelkes György szerk. 1992. Magyar helységnév-azonosító szótár. Budapest, Balassi Kiadó.
Lelkes György szerk. 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talmi Kiadó. (2. kiadás)
Mazúr, Emil–Lukniš, Michal 1978. Geomorfologické členenie SSR. Geografický časopis, 30/2. 101–125. p.
Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nemerkényi Antal–Bora Gyula–Tomsics Katalin 2010. Európa közepén. Közép-Európa és Magyarország földrajza. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Radó Sándor 1964. Földrajzi atlasz a középiskolák számára. Budapest, Kartográfiai Vállalat.
Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.
Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Teleki Intézet.
Szabómihály Gizella 1998. A nyelvhasználat törvényi szabályozása és a szlovákiai magyar nyelvváltozatok jellegzetességei (Cseh)Szlovákiában 1918–1998 között. In Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet. Budapest, Ister, 132–167. p.
Szabómihály Gizella 2005. A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. Standardizálás és kodifikálás. In Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. (A 2005. október 20–21-i somorjai konferencia előadásai. MNyTK 224.) Budapest– Nyitra–Somorja, Magyar Nyelvtudományi Társaság–Konstanstin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara–Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 27–34. p.
Szabómihály Gizella 2007. A határtalanítás a helynevek területén. In Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) nyelvészeti előadásai. I. kötet. Debrecen–Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 153–170. p.
Szabómihály Gizella 2008. A tankönyvfordításról és a tankönyvek értékeléséről. In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 84–101. p.
Topográf 2009a. Nyugat-szlovákiai látnivalók. Nyíregyháza, Topográf Térképészeti Kft.
Topográf 2009b. Kelet-szlovákiai látnivalók. Nyíregyháza, Topográf Térképészeti Kft.
Vlastivedný slovník 1978. Vlastivedný slovník obcí na Slovensku III. Bratislava, Veda.
Zalabai Zsigmond szerk. 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Zoznam 2009. Zoznam maďarských názvov sídelných a nesídelných geografických objektov z územia Slovenskej republiky (kézirat).
Zsigmond Tibor és mtsai. 2002. A Csallóköz szívében. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, NAP Kiadó.