A jövő tervezése – Galánta urbanizációja a hatalom, az ideológia és a racionalitás szövevényében (1949–1989)1
Ennek a témaválasztásnak objektív okai voltak. Mindig új témákat keresek, és gazdaságtörténészként tudatosítom, hogy ez a tudományág a társadalomtörténettel szoros kapcsolatban áll. Tehát a gazdaságtörténet határain túlra is ki kell tekinteni. A kutató nem ringathatja magát abban, hogy csak és kizárólagosan gazdaságtörténetet „alkot”, illetve közgazdasági kategóriákban gondolkodik. A társadalomtörténet területén is állást kell foglalnia, miközben a transzdiszciplinaritás és elméletalkotás iránti fogékonyság is szükségeltetik. Éppen az elméletalkotás teheti lehetővé új értelmezések születését, melyek a tudományos diskurzus és tudásközvetítés részelemeivé válhatnak.
A választott problémakörrel kapcsolatban számos ellenérvet lehetne felhozni. Az egyik érv lehetne, hogy Galánta legújabb kori történetét és azon belül a városfejlődést kutatni és értelmezni még nem lehet, hiszen ez a korszak „nem régi”. Ugyanakkor a kortársak másképp látják ezeket a folyamatokat, mint a történész, aki egy történeti keretben, a levéltári források alapján kialakított konstrukcióban és szélesebb összefüggésekben vizsgálja a város urbanizációját. Másik érv lehetne, hogy mi értelme, mondhatnám, mi haszna egy ilyen igényes témaválasztásnak. Talán az, hogy ez a tanulmány eddig nem kutatott levéltári gyűjteményekre támaszkodik. Az igaz, hogy munkámat megkönnyíthette volna, ha a jobban hozzáférhető, könnyebben feldolgozható, már többször újraírt történet(ek)hez nyúltam volna.
A fő motiváció azonban az volt, hogy kutatásaim új szemléletet, új eredményeket hozzanak. Legfőbb célom pedig Galánta 1948–1989 közötti városfejlődésének és fejlesztéseinek újraértelmezése volt, miközben el kívántam kerülni az ideologizálás csapdáit, amire a korábbi, 1989 előtti, Galántával foglalkozó propagandakötetek jó példák.2 Ugyanakkor a legújabb Galánta-monográfiában bemutatott, a szocializmussal foglalkozó, tényszerűségen alapuló szerzői koncepciótól, alternatív megközelítések híveként, eltérő szemléletet kívánok bemutatni.3 Álláspontomat sem egy illuzórikus szociális-gondoskodó állam ideájának, egyfajta víziónak, sem egy szélsőséges negativizmusnak nem rendeltem alá. A téma számomra történelmi probléma és kutatói kihívás.4
Az olvasót egy utazásra invitálom. Nem időutazásra, hanem egy elképzelt útra, amely során az itt használt fogalmak mélyrétegeinek vizsgálatára is sor kerül. Ez hasonló a régészeti ásatáshoz. Mindig újabb rétegek mutatják egy-egy kifejezés jelentéseinek sokrétűségét. Miért szükséges ez? A világot ugye nem láthatjuk leegyszerűsítve, fehéren-feketén. Galánta története sem vizsgálható leegyszerűsítve és elszigetelve az országos vagy éppen a világfolyamatok hatásaitól.
Mi a modernizáció?
Ezeknek a gondolatoknak a bemutatása jobban megvilágítja a választott téma helyét, és bízom benne, hogy általuk leírható az ideológia és hatalom egymáshoz való viszonya. Emellett a kérdésfeltevés időszerűnek tűnik, hiszen a történészek gyakran a politikatörténet és a politikai rendszerek optikáján keresztül tekintenek a modernizációra, megfeledkezve az egyéb társadalomtudományok értelmezési mezőiről. Tehát mit érthetünk a modernizáció fogalma alatt?
Például a modern és a hagyományos társadalom szembeállítása – miközben látensen a modern a fejlődő, a hagyományos pedig a lemaradó, elavult jelzőt kapja – idealizált elképzelés. A társadalmakban mindkét jegy keveredik. Ebben a kontextusban a modernizáció, melyet a társadalmi fejlődéssel azonosítanak, a biológiai fejlődéselmélet átvétele. A társadalmi és gazdasági fejlődésnek nem kell teljesen egybeesnie, és nem is kell lineárisan elképzelni. És hát túlzottan Európa-központú ez a szemlélet. A modernizáció egyszerű hétköznapi megfogalmazása a következő: a fejletlenebb országok, régiók felzárkózásának folyamatai a fejlettebbekhez. Ez így kézenfekvőnek is tűnne, azonban immár szociológiai alaptézis, hogy a társadalmi változásokban szerepet játszanak a spontán folyamatok, a társadalom belső erői és a külső feltételek is. A probléma tehát összetett, hiszen a modern, tehát a 19–20. századi társadalmakban lezajlott modernizációs folyamatok nem voltak tervezhetők és irányíthatók, a modernizációnak számos útja létezhetett. Valójában a társadalom politikai, gazdasági és kulturális fejlődése csak részben, nem pedig totálisan irányítható. A modernizációs folyamatba, mely kultúránként változó arcot mutat, számos jelenség sorolható. Alapvető szempontként alkalmazzák a modern társadalmak szembeállítását a premodern (rendi) társadalmakkal, az agrárszférára támaszkodó társadalmat az ipari termelésre támaszkodó társadalommal.
Mik lehetnek a modernizáció impulzusai? Legfőképpen az iparosodás, melyet nemcsak a keleti blokk politikai elitjei és szakemberei, hanem a nyugat-európai szociológusok is az 1970-es évekig a modernizációval azonosítottak. Az urbanizációnak is ilyen modernizációt indító, erősítő hatása lehet. Emellett a modernizáció „részelemei” közé sorolhatjuk a mezőgazdaság jelentőségének visszaszorulását, a demográfiai (halálozási és születési) arányszámok csökkenését, a felgyorsuló tudományos-technikai fejlődést, a szekularizációt, az életmód változásait, az iskolázottság emelkedését, a tömegkommunikációt, a nagyobb társadalmi mobilitást és a társadalmak növekvő differenciáltságát. Az előzőekben vázolt jelenségek azonban mégsem adhatják meg a modernizáció valamiféle „végleges definícióját”.
Foglalkozni kell a modernizáció szlovákiai historiográfiai recepciójával is. Milyen a szlovák történettudomány modernizációs képe a tárgyalt korszakra vonatkozóan? Két szemlélet szembeállításával jól érzékeltethetők a szocialista modernizációs modell szlovákiai értelmezései.
Az egyik, talán általánosan elfogadott vélemény szerint kudarcra ítélt minta volt, mely nem kerülhette el sorsát, és ideológiailag szükségszerű történelmi kudarcot vallott. A kutatók elsősorban azt a fő okot emelik ki, hogy a volt szocialista országokra éppen a szervetlen modernizációs modell volt jellemző, ami azt jelenti, hogy külső tényezők, kényszerek hatásaként, másodsorban a történeti gyökereket és nemzeti hagyományokat elvető szovjet típusú mintaként valósult meg. A szlovák historiográfiában két vélemény kristályosodott ki a szlovákiai szocialista modernizációval kapcsolatban.
Michal Barnovský, 1989 előtti nézeteit (részben és alig) revideálva a szlovákiai modernizáció elengedhetetlen feltételének látta az iparosítást, mely a gazdasági növekedés ütemét szabta meg. Szerinte a gazdaságpolitika aktorai elérték Szlovákia gazdasági szintjének bizonyos fokú „kiegyenlítését” a cseh országrészekkel.5 Ettől eltérően Roman Holec fordított és zsákutcás modernizációs modellnek tekinti és kétségbe vonja a kommunista korszak modernizációját. Szerinte csupán civilizációs fejlődésről volt szó, nem a modernizáció elemeinek megvalósulásáról.6 ľubomír Lipták szintén negatívan jellemzi a szlovákiai modernizáció kommunista forgatókönyvét, deformáltnak tartja: „A modernizáció mindegyik standard jelét hirdetik, azonban kiemelik őket az összefüggésekből és így deformálttá válnak.”7 Nézzünk meg egy szociológusvéleményt is. Peter Gajdoš az „önmagába zárt” modernizációt az ipari urbanizáció fogalmával azonosítja. Szerinte ez mesterségesen felgyorsított és negatív jelzőkkel jellemezhető folyamat volt (megkésett, aszinkron, nem megfelelően gyorsított, egyoldalú).8 Csak megjegyzem, hogy ezek az értelmezések a fogalmat kizárólagosan csak a gazdasági változásokhoz kötik vagy azokkal egyenlősítik. A modernitás ellenben a kultúrában, gondolkodásban, társadalmi életben, információáramlásban, tulajdonviszonyokban is tetten érhető.9
Tény, hogy a szocializmusnak is volt „bizonyos modernizációs hozadéka”, de magas árat kellett fizetni a diktatórikus tervezésért: a felzárkózási esélyek csökkentek, a gazdasági erőforrások kimerültek, a környezetrombolás hosszú távú negatív következményekkel járt, a lakások és a történelmi épületek devasztálódtak, a társadalom összetartó ereje gyengült. E kísérlet kudarcát a legjobban az tanúsítja, hogy a mintaadó országban, a Szovjetunióban is megbukott az a rendszer. A kiutat egyesek a nemzeti-kulturális hagyományokra való támaszkodásban, modernség és hagyomány kiegyensúlyozottságában, a belső feltételekhez alkalmazott mintaátvételben látják.10
Garai László ún. második modernizációs elmélete, mely gazdaságpszichológiai alapozású, az előzőekben bemutatott véleményekkel szemben más irányba mutat. Erről az elméletről röviden annyit, hogy a modell megjelenését a 19–20. század fordulójára vezeti vissza, a kapitalizmus átalakulásának idejére. Míg a 18–19. században az anyagi termelés állt a középpontban, a 20. század elejétől az emberi tőkébe való beruházás fontosságát ismerik fel (oktatás, képzés, egészségügy). A 20. századi totális államgazdaság szovjet típusában is az emberi erőforrás „előállítása”, „gyártása” valósult meg.
Garai szerint a szocialista gazdaságban a munkás a termelés eszközévé vált, nem lehetett a termelés alanya. Így lehetett a polgárokat és munkatevékenységüket ellenőrizni, és ez lehetett az alapja a tervgazdálkodásnak, mely a tömegtermelés irányítását volt hivatott szolgálni. Ez pedig központosított hatalmat kívánt, mely elosztotta a gazdasági erőforrásokat és a munkaerőt. A cél a piaci verseny felszámolása volt, tehát azt akarták elérni, hogy ne a piaci szereplők szabják meg, mi történjen a gazdasági rendszerben, hanem a „tervezők”. Ezzel a monopóliumot monopolizálták. A tervutasításos gazdálkodás számos bizonytalanságát (a hatékonyság hiánya és a pazarlás, a szabad munkavállalás tiltása, állami monopóliumok erősödése) tetézte, hogy növekedett az ún. nem termelők aránya, azoké, akik nem konkrét terméket állítottak elő, hanem a termelés irányításában, feltételeinek biztosításában vettek részt (oktatás, szolgáltatások, egészségügy), az iparban dolgozóké pedig csökkent. Ez a tendencia egyébként a kapitalista országokra is jellemző volt. A szocializmusban a teljes foglalkoztatottság elérése és az iparban dolgozók számának növelése volt a cél. Ez azonban a szakképzettség nélküli vagy az alacsonyan képzett munkaerő problémájába ütközött. A szocialista államban az anyagi termeléshez hasonlóan az emberi tőkét, az emberi tömegtermelést is ugyanúgy tervezték (drágán), majd a politikai elvárásoknak megfelelően a számokat vagy csökkentették, vagy növelték.11
A Garai-féle megközelítés lényege, melynek magvát Kornai János meglátása alkotja, hogy bár a szocialista modell „formájában és anyagában” szovjet típusú volt, azonban a korszak modernizációjával összefüggő tartalmakat fejezett ki. A rendszer belső logikája és a hazai tényezők összekapcsolódása egy új programot indított el. A hiánygazdaságot a bürokratikus tervezés túlsúlya és nem a piaci szabályok dominanciája idézte elő.12
A továbbiakban használt fogalmak jelentéstartományainak kibontása is a feladatom. A szocialista rendszer ideológiája, hatalmi központja és a megnyilvánuló racionalitás mind meghatározták az urbanizáció irányát és céljait, ezért szükséges megvilágítani ezeket a fogalmakat.
A szocialista ideológia
A hivatalos ideológia monopóliumot élvezett. A kommunista hatalmi elit az alternatív ideológiákat (pl. vallás) és ellenvéleményeket (reformgondolatok) marginalizálta, perifériára szorította vagy ideig-óráig megtűrte vagy erőszakosan letörte.
Mi jellemezte a szocialista rendszer ideológiáját? A legfontosabb jegyek az alábbi pontokba sűríthetők:
1. Felsőbbrendűségi tudat, messianizmus. A szocializmus magasabb rendű, mint a kapitalizmus.
2. A kapitalizmusban „eszményített” piacot, a verseny okozta anarchiát kiküszöböli a tervszerűség. A munkás nem lesz tárgy és eszköz, hanem méltóságot kap, „felszabadul”. Nincs túltermelés, és az ennek következtében jelentkező válság, így a szocialista gazdaság hatékonyabb lesz.
3. A szocializmus felsőbbrendűsége abban mutatkozik meg, hogy gazdaságilag magasabb teljesítményre képes, mint a kapitalizmus. Nem a jobb, okosabb politikai vezetés vagy a hatékonyabb gazdaságpolitika eredményezi a „gazdasági győzelmet”, hanem a rendszer maga.
4. „A szocialista erkölcs” fölénye, mely egy tisztább, igazságosabb rendszer jele.
5. Ígéretek: a kapitalista országok gazdasági szintjének elérése és túlszárnyalása, növekvő életszínvonal, állami paternalizmus mindörökké (munkahely, lakások, egészségügy, üdülés, olcsó élelmiszer).
6. A szocialista rendszer önmagában jó, és érték, mely megőrzendő.13
Az ígéretek azonban elmaradtak a rendszer gazdasági teljesítményétől. A gazdaságban az állami tulajdon és az álszövetkezeti tulajdon volt uralkodó pozícióban. Ennek oka az egypártrendszer volt, a hatalom koncentrálása egy ideológiailag „átitatott” párt kezében. A szocialista társadalmat a bürokratikus állam uralta, az államot pedig a párt. A párt totálisan ellenőrizte a társadalmat és a gazdaságot. A társadalom átalakítását a marxizmus-leninizmus ideológiája, a marxi kritikai filozófia dogmatizált változata legitimálta.14 Úgy is lehet fogalmazni, hogy az ideológia hozta létre a pártpolitikai struktúrát, mely szorosan összefonódott az állammal.
A szocialista urbanizáció
Hogyan járható körül a szocialista urbanizáció fogalma? A politikai körök az irányított városodást értették alatta, melyet a közös célok „komplexitása” jellemzett, miközben legfontosabb célként a társadalom átalakítását határozták meg. Ez a társadalomszerkezet átalakítását jelentette, tehát város és vidék közti különbségek felszámolását. A kommunista párt szerint az átalakulás alapját az ipar és a terciális szféra tartalékai alkották. A „jövő mérnökei” az urbanizációt nem tekintették elszigetelt jelenségnek. Szerintük szorosan összefüggött a szocialista tulajdonnal, a társadalom és a munkaerő-potenciál irányításával. Az utóbbi a gazdaság területi tervezéséhez kapcsolódott.15
A kommunista politikai elit, több más autoritatív elithez hasonlóan instrumentalizálta az urbanizmust: eszközként való felhasználásával a településrendszer szerkezetébe avatkozhattak be. Új városokat alapítottak, radikálisan átépültek a történelmi városközpontok, egyszerűen a dekonstrukciót, nem pedig a rekonstrukciót szorgalmazó elképzelések kerültek túlsúlyba. A hatalom városon és vidéken is láttatta magát. Peter Beňuška erről a következőképpen fogalmazott: „A hatalom önmagában nem jó vagy rossz, elkerülhetetlenül az egyikké válik, aszerint, hogyan avatkozik be a társadalom életébe, hogyan keresi (kényszeríti) legitimitását és azt hogyan nyilvánítja ki.”16
Abban az esetben, ha nem a korabeli ideológiai definíciót vesszük figyelembe és a tudományos leírásra támaszkodunk, az urbanizmus alatt a következőket értjük. Először is a fogalom mennyiségi oldalát, tehát a városok számának növekedését, terjeszkedésüket, a lakosság földrajzi koncentrálódását, új szociális és kulturális kapcsolathálók keletkezését. A város ugyanakkor egy terület gazdasági teljesítőképességének a mércéje is. A városodás folyamatát a várossá válással egyenlősíthetjük. A fogalom minőségi oldala alatt a városi tulajdonságok kifejlődését értjük. A székhely szervezését, a szolgáltatásokat, életmódváltozást, közművesítést, villamosítást stb.17
Az urbanizmus, amely a várostervezés gondolatát is magában foglalja, a térformálással és társadalomfejlesztéssel, tehát a területtervezéssel is összekapcsolódott. A területtervezés szintén újabb kori jelenség. Gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza. Ekkor az iparosodott országokban elkerülhetetlenné vált a városok térbeli expanziójának racionális irányítása vagy legalábbis befolyásolása. Ezzel a társadalmi és gazdasági fejlődést kívánták előmozdítani.18
Hogyan gondolkodtak a terület- és várostervezésről a szocializmus időszakában? Kezdetben milyen koncepciók voltak „egyeduralkodók”? Kizárólag ideológiai-politikai alapon megfogalmazott tervek születtek, vagy fokozatosan egy kristályosodási folyamat indult a szakmaiság terén?
Szlovákiában az 1960-as évek kezdetéig a területtervezés a hatalom monumentalista céljainak rendelődött alá. Az urbanisták maroknyi csoportja az állami hivatalok elképzeléseit teljesítette, nemzetgazdasági területein a politikusok technikai tanácsadói lettek. Másrészt viszont nem kerültek olyan kulcspozíciókba, ahonnan a város- és területtervezés koncepcióit megfelelően befolyásolhatták volna.19 A területtervezés a kommunista párt gazdaságpolitikai céljait valósította meg. Város és vidék urbanisztikai és építészeti jelene és jövője erőszakosan alárendelődött a kollektivista tartalmú társadalmi-gazdasági szempontoknak, a szocialista ideológiának és dogmatizmusnak. A természetes jelleg és természeti perspektíva háttérbe szorult.
A központi államszervek a területtervezés alatt általában a gazdasági szándékok térbeli megvalósíthatóságát értették. A kivitelezések gazdasági és technikai célkitűzéseit az alsóbb szinteken kidolgozott ún. regionális tanulmányokban (rajónové štúdie) rögzítették. A szocialista régiófogalom azonban alapvetően eltért a maitól. Technikai műszóként élt, és a járások összekapcsolásával gazdasági szempontok alapján kijelölt mesterséges térségeket jelentette. A gazdaságszervezéshez asszisztáló településtervező állami intézmények a rajón fogalmán belül három alterületet különböztettek meg: 1. városközeli területek, a városokhoz legközelebb elhelyezkedő községek, 2. a város befolyási övezete, amelyben a szatellittelepülés kapcsolatai kiépülnek „az anyaszékhely” felé, 3. „szerves régiók”, melyeket nem a természeti vagy a történelmi adottságok határoznak meg, hanem a közigazgatási elv, nevezetesen a járási beosztás.
A szocializmus „megalapozásának” első éveiben az urbanisták a településfejlesztés politikai direktíváknak és hosszú távú terveknek való alárendelését feltétel nélkül elfogadták. A következő korabeli idézet retorikája jól megvilágítja az ilyen jellegű urbanisztikai tanulmányok mozgatórugóját: „A szervesen egymáshoz kapcsolódó települések tervezését az intézmények fokozatos kialakításával érjük el. A települések kölcsönös viszonyai folyamatosan növekedni fognak, ezért végül az egész régiót integrált tervvel fedjük le.”20
A központi irányítás monopolhelyzetét jól mutatja az a tény, hogy nem jött létre szakmai szempontok szerint működő, területtervezéssel foglalkozó hivatal. Ezt a második világháború után a katonai hadműveletek során súlyos károkat szenvedett területeken, főleg a kelet-szlovákiai térségben, az Állami Tervező és Statisztikai Hivatal (štátny plánovací a štatistický úrad) végezte. Az 1950-es évektől a területtervezéssel vagy a prágai hivatalok kompetenciák nélküli szlovákiai kirendeltségei (1954-től a Štátny ústav pre rajónové plánovanie), vagy a minisztériumokon belül létrehozott és az állami direktíváknak kiszolgáltatott bizottságok foglalkoztak. Változást az 1963-ban létrehozott, építkezésekre szakosodott bizottság (Štátna komisia investičnej výstavby) felállítása sem hozott. A közigazgatási szervek (helyi és járási nemzeti bizottságok) területfejlesztési jogosítványai is az 1960-as évek közepétől nőttek meg, a végrehajtási jogok azonban a minisztériumokat illették. A területtervezési ügyeket mindig valamilyen minisztériumon belül intézték (belügy-, építésügyi és gazdasági minisztérium).21
A területtervezés tehát, mint egyfajta megegyezés a társadalom, a tudomány és a politika között nem jöhetett létre, miközben az 1970-es évek közepéig a gazdasági szempontoknak és érdekeknek rendelték alá. A lakosság demokratikus részvétele ebben a folyamatban nem valósulhatott meg.22
A kritikus vélemények a településtervezéssel és fejlesztéspolitikával kapcsolatban az 1960-as évek elejétől fogalmazódtak meg. A problémákat nemcsak az adminisztráció és a szervezés terén nevezték meg, hanem az állami intézmények elégtelen irányító szerepeiben is. A bürokrácia és a „közszereplők” a kidolgozott és jóváhagyott területtervezési koncepciókat, szakmai ajánlásokat nem tartották be, illetve nem vették figyelembe. A következmények súlyosak voltak: kevés terv született, azok is gyorsan elveszítették aktualitásukat és „statisztikai dokumentumokká” váltak. A tervek be nem tartása azt is eredményezte, hogy a közlekedési infrastruktúra kiépítetlen maradt. Ennek következtében számos ipari befektetés területi elhelyezését kellőképpen nem mérlegelték, így a szocialista iparosítás kiemelt üzemeinek rentabilitása csökkent. A lobbizás és érdekérvényesítés terén az ipari, de legfőképpen az építőipari cégek mellett a nemzeti bizottságok voltak jelen. Ez a jelenség és a háttérben született megegyezések azonban át- és leértékelték a területtervezési és urbanisztikai koncepciókat. Emanuel Hruška cseh urbanista, a szlovák urbanizmus megteremtője erről 1963-ban így írt: „A nemzeti bizottságok bizonyos politikai érdemeit nem lehet azzal az ígérettel jutalmazni, hogy a településre üzem, kultúrház és hasonló kerül, ezután a tervező hivatalnak elrendelik a már elfogadott tervbe való beillesztését. Ez nem szocialista tervezés, hanem feudalizmus.”23
A továbbiakban Galánta urbanisztikai terveivel és a térkijelölés tendenciáival foglalkozom. A városfejlesztés urbanisztikai és területtervezési elképzelései, illetve azok genezise érdekel. Az 1945 előtti elképzelések és a városrendezés eredményei nem képezik jelen tanulmány tárgyát. Ezek időszerű kutatási témák lehetnek a város történetével foglalkozó kutatók számára.
A tervezés akadályai, a racionalitás határai
Először az ún. Nagyszombat–Galánta regionális tervvel szükséges foglalkozni, mert Galánta fejlesztése és urbanisztikai tervezése alárendelődött, illetve kapcsolatban állt a területileg „magasabb szintű” koncepció irányelveivel. Gazdasági szempontból mesterségesen kialakított egységről volt szó, a Galántai és a Nagyszombati járást kapcsolták össze. Ebben a földrajzi térben a vegyipar, a kohászat és a gépgyártás vált preferált ágazattá, a mezőgazdaság mellékes szerepet játszott. Galánta fejlődését 1960-tól a Szeredet és Vágsellyét megcélzó iparpolitika hatásai is befolyásolták. A szeredi nikkelkohó (Niklova huta) és a vágsellyei vegyipari üzem (Duslo) a szocialista iparosítás zászlóshajói voltak.24
Az 1961-es regionális tanulmányban a két járás gazdasági, közlekedési és településszerkezeti adottságait rögzítették és a fejlesztések körét pontosították. Az úthálózat kiépítése a legfontosabbak közé tartozott. Galánta szempontjából a Pozsony–Vágsellye vonal mellett a környező falvakkal (Taksony, štefánikovo, Gány) való összeköttetés javítása vált hangsúlyossá.25
Az első urbanisztikai tervre, mely 1951-ben látott napvilágot, csupán közvetett adatokat találtam, ezért csak a legfontosabb tendenciákat érzékeltethetem.26 A terv Galántát mezőgazdasági jellegű településként jellemezte. A városközpont átépítésének tervét 1959-ben dolgozták ki, a terv hivatalos jóváhagyása azonban késett.
Az állami hivatalok képviselőinek munkatalálkozójára 1951. augusztus 2-án került sor. Ezen a találkozón döntöttek a városfejlesztés fő célkitűzéseiről. Három területet pontosítottak: a lakáspolitika részeként az építkezési programot, az úthálózat korszerűsítését és a homályosan megfogalmazott rekultivációs programot. A tervezet a lakótömbökre és a középületekre helyezte a hangsúlyt. Az új – összesen 420-ra tervezett – lakásokhoz a szolgáltatások, bölcsődék, óvodák és üzletek felépítése is kapcsolódott. Kitüntetett figyelmet kapott a pártház, a járási és helyi nemzeti bizottság székháza, a művelődési ház és az egészségügyi központ. A gazdasági jellegű épületeket (szövetkezet, gépállomás, vágóhíd, baromfitelep) a város déli részére, egy külön zónába telepítették. A lakosságszámmal kapcsolatban bizonytalanság uralkodott, ami az 1960-ig tartó periódus lakásépítkezéseiben okozott gondot. Az ellentmondó számítások szerint a városi lakosok száma 1960-ra elérhette a 8 ezret. Ez a lakosságszám 750–1000 lakás építését generálta. A számok azonban a valóságtól eltértek. Komoly gondot okozott az építkezési anyagok és a megfelelő technológia hiánya.27
A galántai lakosság száma 1960-ra elérte a 6994-et, azonban csak a városhoz csatolt három község lakosaival együtt. A település összlakosságának 18%-a (1288 személy) élt a városhoz közeli falvakban.
„Nagy-Galánta” lakossága és a lakások jellemzői (1960)28
A szocialista közigazgatási központ
Galánta városképének megváltozása szempontjából az 1960–1961-ben formába öntött új koncepció hozott döntő változásokat. A terv 1980-ig több mint 16 ezer lakossal számolt és szoros összefüggésben állt a város új közigazgatási funkciójával, illetve a városfunkciók gyökeres átalakulásával. Ez a változás Galánta városjellegének újraértékelését jelentette. A várostervezés ezen új dokumentációja rövid távon 1965-ig, hosszú távon 1980-ig kijelölte az építkezések irányát és célját.
A befektetéseket, tekintettel a tervezett lakosság számára, az ipar és a mezőgazdaság vízigényére, a vízvezeték-hálózat és a csatornázás kiépítésére összpontosították. A középiskola és szálloda építése is a tervek között szerepelt.
A dokumentum a gazdaságpolitikai és műszaki elvek mellett a Dudvág, a Sárd, valamint a Dernő vízellátásának biztosítását is tartalmazta. Ezeket az ajánlásokat nem valamiféle revitalizációs vagy vízgazdálkodási szándék hívta életre, hanem a kényszer. A városnak, megfelelő minőségű csatornázás híján, a szennyvíz elvezetése szempontjából létfontosságúak voltak ezek a folyók.
A történelmi és műemlékvédelmi szempontok háttérbe szorultak. A tervezők nem tartották első kategóriájú műemléknek és a múlt egyedi lenyomatának sem az Esterházy-kastélyt, sem a római katolikus templomot. Az elaborátum ezeket meg sem említette, egyedül a temető melletti barokk kápolna képezett kivételt. Az Esterházy-kastélyt renoválásra javasolták, és úttörőházzá való átalakítását tervezték. A korabeli városrendezési térképek vizsgálatánál szembeötlő tény, hogy a nagy kiterjedésű és domináns jellegű neogótikus kastély, valamint a római katolikus temető az egységesnek elképzelt központi lakóterület koncepcióját „zavarta”.29
A munkaerő irányítása, az új munkalehetőségek kialakítása és az építkezések, illetve a polgári ellátás technikai feltételeinek biztosítása a lakosság számának tervezésétől függött. Ez Galánta esetében a környező falvak népességszámának csökkentéséről és a népfeleslegnek a városba való irányításáról szólt. A szatellittelepülések számára ez az irányvonal hosszú távon negatív tendencia érvényre jutását jelentette: a lakosok számának lassú csökkenését és a jelentősebb befektetések elmaradását.
Ez a terv nem tartalmazta a Galánta környéki településeken végrehajtandó építkezéseket. Nebojszához, Hódihoz, Javorinkához képest Taksony helyzete, jelentős lakosságszáma miatt, specifikus volt. Bár a többi községhez viszonyítva háromszor, sőt kilencszer magasabb lakosságszámmal rendelkezett, a lakásépítéseket csak 1980 után tervezték. A lakosságkoncentráció érdekében tehát meg akarták akadályozni Galánta összeépülését a szomszédos falvakkal. A város adminisztratív és gazdasági funkciói fontos szerepet kaptak, ezzel kívánták csökkenteni a település kisvárosi jellegét, melyet éppen a mezőgazdasági jellegű vidéki háttér számlájára írtak. Tágabb összefüggésben a várostervezés fenti lépései a kitűzött gazdaságpolitikai kurzushoz igazodtak, amely az iparosítást tartotta kiemelt feladatnak. Az ipari üzemek telepítésével a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát kívánták csökkenteni. E folyamat urbanisztikai vetületének tekinthetjük a falvakban megvalósuló köz- és magánépítkezések, illetve a községek térbeli fejlődésének szigorú limitálását.
Galánta esetében is a lakásépítkezések útján valósították meg a fentiekben jelzett törekvéseket. A város térbeli központját alkalmasnak vélték erre a célra. Ezzel kapcsolatban az 1960–1961-es koncepcióban három indok fogalmazódott meg. Először is a lakóterület egységét ezen az úton érhetik el. Másodsorban a mezőgazdasági terület arányának csökkenése mérsékelhető, mivel nem a városi határterületeken valósulnak meg az építkezések. Végül a csatornázás és vízvezetékrendszer kiépítésével a központban jelentős megtakarításokat érhetnek el. A városi és környékbeli községek lakásállományának az állapotát is felmérték, melyet kielégítőnek találtak. Az átlagosnak tekinthető, azonban kevésbé jó minőségű lakások az összes 52%-át tették ki és 50–60 évesek voltak.
A település városi jellegét a közegészségügyi hiányosságok jelentős mértékben lefokozták. A területtervezés dokumentációjában úgy fogalmaztak, hogy Galánta „higiéniai szempontból a legrendezetlenebb szlovákiai városok közé tartozik”. Ez azonban országos jelenség volt. A közutak portalanításának hiányával, a közművesítés elmaradásával és a lakóterületeken előnytelenül elhelyezett gazdasági épületek problémájával számos szlovákiai város küszködött.30 Éppen az önhatalmú építkezések keresztülvitele és a területtervezők hosszú távú elképzeléseinek figyelmen kívül hagyása eredményezte, hogy zavarok támadtak a városi tér formálásában. Az új ipari és mezőgazdasági üzemek elhelyezése, a megnövekedett víz- és energiaszükségletük szintén felvetette a hatékony és racionális urbanisztikai rendezés szükségességét.
Galánta központjával, főképpen a városi térrel, külön kell foglalkozni, mert a korszak ideológusainak és technokratáinak a gondolatvilágában kiemelt szerepet kapott. A funkcionalista szemlélet szerint a városközpont adminisztratív, kulturális és kereskedelmi szerepekkel bírt. A központi tér egyszerre kapott és közvetített jelképes tartalmakat, és funkcionális feladatokat töltött be. A város központi részét a nyugat–keleti kommunikációs tengely, a fő utca határozta meg, és mindmáig meg is határozza. Ezt a településtörténeti adottságot a szocializmusban nem is tervezték megváltoztatni, a városrendezési elképzelések ehhez alkalmazkodtak.31
A városközponttal kapcsolatban az 1951-es terv még homályosan fogalmazott. Egyfelől a régi központ funkcióit meg akarták őrizni, másrészt teljesen új főteret szándékoztak kiépíteni. Rá tíz évre már az új területtervezési koncepcióban konkretizált célokat találunk, melyeket egyébként a Nagyszombat–Galánta régió terve is ajánlott. A központ teljes átépítéséről döntöttek. A nagy kiterjedésű központi felvonulási tér hiányát tervezték megoldani. A Pozsony irányából Vágsellye felé tartó fő utca, korabeli nevén a Csehszlovák Hadsereg útja csak részben tölthette be ezt a szerepet. A tervezők szerint az utcában található, akkor még egyemeletes épületek és a kisebb, zsúfoltságot eredményező üzletek sem fejezhették ki a központjelleget, ezért javasolták a posta és többemeletes lakótömbök felépítését. Ezek az objektumok a járási székhely jelentőségét voltak hivatottak kihangsúlyozni.32 Az egy- és kétemeletes magánépítkezések zónáját északon és nyugaton alakították ki. Az ipari üzemeket délen összpontosították.
Az 1961-es tervben a fő utca forgalmi túlterheltségére is gondoltak. A vágsellyei vegyipari üzem növekvő termelése, az elkészült termékek és félkész áruk növekvő szárazföldi szállítását feltételezték. Ezen oknál fogva merült fel egy északi elterelő út és Taksony irányában a vasútvonal felett haladó híd építése.
A kitűzött cél egyértelmű volt: a város problémamentes és nagy ívű fejlődését a kisebb mértékű iparosításnak kellett biztosítania. A munkaerőt az agrárszférából a helyi iparba tervezték átirányítani, így az ipari alkalmazottak számát 1785-ről 4069-re növelték volna. Az ágazati változások pilléreit a könnyűipar és a mezőgazdasági gépek javítóüzeme alkotta, amelyik 1980-ig kb. 2 ezer munkással, tehát a helyi iparban alkalmazottak felével dolgozott volna. A már működő élelmiszer-ipari vállalatoknak és szolgáltatásoknak (bútorgyár, tejüzem, malátaüzem) kisebb jelentőségük volt. Az ipartelepítés és a mezőgazdasági termelés a Nagyszombat–Galánta régió tervének rendelődött alá. Éppen itt érhető tetten Galánta eltérő városfejlődésének oka, mivel nagyobb ipari üzem telepítésére nem került sor. A korra jellemző retorikával erről a következőképpen fogalmaztak: „A járási székhely ki- és átépítésének a tényéből kiindulva, különösebb igények nélkül az ipar fejlődésére, és külön tekintettel arra, hogy a járáson belül nagy követelmények vannak Szered és Vágsellye kiépítésére, a harmadik ötéves tervben csak a legszükségesebb ellátottság biztosítása és a lakásállomány átépítése a cél.”33
A Galántai Járási Nemzeti Bizottság építésügyi szakosztálya már 1961-ben nehezményezte a város elégtelen iparosítását, és kifejezte kételyeit a tervbe vett lakosságkoncentráció megvalósításával kapcsolatban. Ezzel pedig, burkolt nyomásgyakorlásként, a központi irányelvek be nem tartására utaltak.
A lakásegységek számát 1980-ig majdnem háromszorosára növelték volna, 3842-re. Azonban már a tervezés szakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy elégtelenek a rendelkezésre álló anyagi eszközök. A bennfentesek 1961-ben tisztában voltak vele, hogy 1965-ig a lakásépítések 60%-át képtelenek finanszírozni. A tervekben az évi lakásépítések adatai, egy évben 160–170 lakás, irracionálisak voltak. Az építkezések lemaradását a valóságtól elrugaszkodott tervezés, az építőanyag és gépek csekély száma, a munka szervezetlensége, a szakemberhiány, a beszállító cégek befejezetlen munkái – melyek nem jellemzően galántai példák voltak – okozták. Galánta esetében még az elégtelen technikai felszereltség idézett elő komoly problémákat. A járási építkezési osztály 1965-ös jelentése szerint hasonló helyzetbe kerültek a diószegi és vágsellyei lakótelep-építések is.34
A városi csatornahálózat kiépítését 1960-ban kezdték meg. A lakótelepek gázvezetékeit és fűtőrendszereit az 1960-as évek folyamán fektették le. A távlati tervek szerint Galántát 1966-ban vagy 1967-ben kapcsolták volna rá a nagy teljesítményű Pozsony–Vágsellye gázvezetékre. Ezek megvalósítása 1980-ig nagyszabású átépítéseket, házbontásokat, telekfelvásárlásokat és -kisajátításokat jelentett. A mezőgazdaságilag hasznosítható területek jelentős csökkenésével is számolni kellett.35 Az építkezések a környező településeken a magánházakra és az üzemek, köztük főleg a termelőszövetkezet lakásaira szűkültek.
A hivatalok kiemelt szempontként kezelték a községek fejlődésének fékezését. Taksony helyzete ebből a szempontból felettébb kedvezőtlen volt. Az 1966–1980 közötti időszakban fejlesztésével nem számoltak, annak ellenére, hogy az 1964-es ún. rajónterv a természetes népességgyarapodást figyelembe véve korlátozott beruházásokban gondolkodott.
„A jövő tervezői” tisztában voltak az ellentmondó és homályos számításokkal, ezért azokat az 1961-es galántai területrendezési tervben ki akarták küszöbölni. A feladatköröket és a lakosság növekedésének adatait az 1965 és 1980 közötti időszakra pontosították. Figyelembe vették Szered és Vágsellye iparának várható hatásait. A Galánta környéki szatellittelepülések funkcióit és az esetleges fejlesztéseket is újrafogalmazták. A terv megvalósítását dokumentáló forrásokat nem találtam meg. Az áttanulmányozott dokumentációt értékelve arra következtetek, hogy az 1961-es tézisek és városépítészeti ajánlások nem valósultak meg.36
Galánta radikális átalakításán, mely 1950 és 1965 között zajlott le, a korszak gazdaságossági szemlélete hagyta rajta a bélyegét. Ez a szemlélet szorosan kötődött a technikaközpontúsághoz és az építészeti formalizmushoz. Az urbanisztikai egységeket kizárólag gazdasági paraméterek szerint vizsgálták, a természetes építészeti lehetőségeket alábecsülték. A térviszonyok megbomlottak, a közterületek karbantartása problematikussá vált. A másik oldalon új viszonyrendszerek jöttek létre a lakóegységek között, és új területek alakultak ki (főtér, főút a mellékutcákkal és a belső lakóblokkok). Az 1961-es városrendezési terv technokrata jellegű volt és hideg racionalitás jellemezte. A racionalitás alatt a lakóépületek rendezettségét és egyhangúságát értem. A galántai városépítészeti elképzelések új időszaka 1965 után nem hozott valamiféle eredeti, a helyi viszonyokat figyelembe vevő elgondolásokat. Csupán a szlovákiai urbanizmus néhány elemének helyi lecsapódásáról beszélhetünk, melyeket a városok extenzív fejlődése hívott életre.37
Galánta és a környékbeli községek lakosságszámának becslései és valós adatai38
Szemléletváltás az 1970-es években
Az 1970-es évek szlovákiai urbanizációja és a településszerkezet fejlődése egyoldalúan a gazdaság prioritásainak rendelődött alá. Az 1974-ben közzétett kormányprogram ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A településhálózat átalakítása olyan folyamat, amely a társadalom fejlődése során fokozatosan kiegészül és pontosul. Ezen okból kifolyólag a települések hosszú távú koncepcióinak körvonalazásával és megvalósításával kapcsolatos teendők a gazdasági fejlődés szükségleteivel összhangban valósulnak meg, és a leginkább koncentrált térségekben – melyek a természeti, területi-technikai és gazdasági feltételeikre való tekintettel a legkedvezőbb gazdasági fejlődésre képesek – az optimális területi szerveződésre törekedjenek.”39
A szlovák kormány 1972-es 1. számú rendelete hivatalosan is deklarálta ezt a koncepciót. Tehát a körzeti városok minél gyorsabb fejlesztését és ezzel a pénzeszközök differenciálását is el kellett érni. Ez a koncepció a városi települések célzott kiépítését jelentette, mely technikai és polgári ellátottságuk fejlesztésére szorítkozott. A tézis egyértelmű volt: a lakosságkoncentrációnak az ipari és mezőgazdasági termelés központosítását kellett támogatnia. Galánta, Szereddel és Vágsellyével együtt körzeti szintű várossá vált. Taksonynak az 1971-es Galántához való csatolása ennek a koncepciónak a szellemében valósult meg. A településkoncentráció értelmében a több mint 2 ezer lakost számláló nagyközségeket is bevonták ebbe a folyamatba.40
Kialakították a Galánta–Vágsellye urbanizációs teret, amely 12 települést foglalt magába, több mint 48 ezer lakossal. Ezt a modellt az 1960-as évek elején született terv redukált változatának tekinthetjük, amely akkor nagyobb kiterjedésű volt, hiszen Szeredet is ehhez kapcsolták. Ami tágabb összefüggésekben nem változott, az Pozsony „nagyvárosi” hatása volt.41 A másik oldalon a vidéki körzetek degradálódtak, helyi jellegű körzetekbe vagy nem központ jellegűekbe sorolták őket. Ezek a településtípusok a lakosság alapvető polgári és társadalmi ellátását biztosították volna. Ellenben lokális társadalmi funkcióik gyengültek, az agglomerációk részeivé váltak. A munkaerő bázisaiként szolgáltak, és népességtöbbletüket a városi központokba irányították.
Két állami tervhivatal (Slovenská plánovacia komisia, Slovenská komisia pre techniku) műhelyéből került ki 1967-ben Szlovákia hosszú távú településfejlesztési programja. Az ötéves lakásépítések tervét, amelyben 1980-ig kb. 300 ezer lakással számoltak, 1969-ben dolgozták ki. A városi agglomerációkat ezekben az anyagokban már szélesebb összefüggésekben értelmezték. A lakások elhelyezésének „legkedvezőbb” módjait keresték. Galántán a Stred I. és II. lakótelepek befejezésére, 1150 lakás építésére fektették a hangsúlyt. Ez megegyezett Vágsellyével (1158) és meghaladta a szeredi terveket (800).42 Egy másik variáció a városi lakásnövekedés 47%-os arányával számolt. Taksonyon kívül a környező falvakra jóval kisebb arányú építkezéseket terveztek.
Galántán és a környékbeli településeken tervezett lakások számának megoszlása43
Az 1974-es urbanisztikai tervet két tényező hívta életre: a galántai bel- és külterületek beépítettsége és a város összekötése Taksonnyal. Fontos célként jelölték meg a magánházak építését a városi keleti részein, és a központban a régi házak szanálását. Az érvelés a következőképpen hangzott: „A várostervezési terv a lakóövezet gazdaságos kihasználására törekszik, még a régebbi épületek nagyszabású lebontása árán is.” Galántán és Taksonyban az 1970-es évek folyamán ez 1068 házat érintett. Régi-új irányzatként a többszintű lakótömbök építése erősödött meg. A Stred I. lakótelepet véglegesen 1975-re fejezték be. A Stred II. lakótelep építése-bővítése tovább folytatódott. A Nyugat-szlovákiai Kerület Nemzeti Bizottság építkezési osztálya Galánta urbanizációjának a következő prioritásait tűzte ki:
1. Az „alapépületek” befejezése, tehát sincs szó területi expanzióról.
2. Az új lakótömbök számára szanálások útján kell helyet biztosítani a központi zónákban.
3. A magánjellegű családi házak építésének támogatása és Hódi, Javorinka, Nebojsza lakossági ellátottságának „kiegészítése”; különösen Taksony fejlesztésének támogatása.
4. A galántai kórház bővítése.
5. A lakózóna északi kiterjesztése.
6. Kerülőút építése a város északi részein (de az ehhez szükséges esettanulmány és előzetes költségvetés hiányzott).
7. A zöldövezetek megőrzése, új rekreációs zónák kialakítása, környezetvédelem.
8. A Sever II. lakótelep kiépítése.44
A helyi jellegű ipar fejlődését és új munkahelyek teremtését a svéd piacra is termelő, munkagépek gyártására szakosodott TOS Kuřim vállalat és a bútoripari üzem működése biztosította volna.45
Az új elgondolások ellenére a régi várostervezési filozófia meghatározó elemeinek továbbéléséről beszélhetünk. Ezek az 1974–1975 folyamán keletkezett, az urbanisztikai beavatkozásokat 2000-ig tárgyaló dokumentációban is tetten érhetők.
A gondolatmenet változása, egy szerényebb városterjeszkedés jegyében, csak az 1979-es urbanisztikai anyagban mutatható ki. A „komplex”, tehát tömeges lakótömbépítés vezérelve megmaradt, elsősorban a Hódi út két oldalán (Sever I., II.). Előtérbe került a lakóövezet kiterjesztésének kérdése. Az expanzió csak északi, távlatilag északnyugati irányban volt realizálható. Az elvárások szerint a központban folyó házbontások lehetővé tették a nagyobb mértékű lakótömbépítéseket, melyek eredményeképpen a központi zónákban kb. 9 ezer lakost helyezhettek el. A város számára azonban Taksony új, déli terjeszkedési lehetőséget jelentett. A galántai várostervezésben ezért figyelhető meg a koncepcióváltás. Az első lépést a Taksony irányába vezető felüljáró és az ipari zóna, egyben nagyraktárak kialakítása jelentette. A város többi részét mellékvágányra állították. Hódiban minimális számú lakóház építését vették tervbe. Nebojsza és Javorinka esetében új házépítéseket nem valósítottak meg. Ez a déli terjeszkedés azonban ellentétbe került a mezőgazdászok államilag is támogatott termőföldvédelmi programjával. A mezőgazdaság irányítását végző hivatalok a termőterület radikális csökkenését akarták elkerülni. Felhívták a figyelmet a bekövetkező gazdasági károkra, a gazdálkodást negatívan befolyásoló tényezőkre, a galántai állami gazdaság és termelőszövetkezet teljesítménycsökkenésére és a mezőgazdasági termelés fennakadásaira.46
Gazdasági célszerűség és új ideologizmus
A város urbanisztikai fejlődését az 1980-as években két jelenséggel lehet a legjobban megvilágítani. Egyrészt a lakáspolitikát továbbra is jellemző racionalizmussal és gazdaságossággal, melyek útján a városközpontban a népsűrűséget kívánták növelni és egy a települést ténylegesen is várossá tevő kompakt egység létrehozását szorgalmazták. A Stred I. és II. lakótelepek alkották ennek a tervnek a pilléreit. A terv gyengéjét mégis a szóban forgó lakótelepek „kevésbé gazdaságos volta” jelentette. A városi tér „hagyományozódott” építészeti problémáit immár nem tabuizálták.47 A neogótikus kastély esetében kisebb elmozdulás volt tapasztalható. A kastélypark jelentőségét emelték ki, és javasolták megóvását.
Az időszak másik jellemző jegye a felerősödött ideologizmus. Ez alatt a hatalom egyfajta új önreprezentációját értem, mely legjobban a Lenin-szobor funkciókeresésében nyilvánult meg. „Meg kell fontolni a szobor megfelelő elhelyezését a téren, tekintettel a keleti és déli irányú kedvezőtlen látószögre, ahonnan a nyitott tér hátsó részében teljesen elveszik.” A szobor új elhelyezésének és a főtér átépítésének ideológiai üzenete volt: „A kövezet kialakítását tagolt szerkezetűnek gondoljuk, mely nemes természeti anyagokból készül, és az intézmények (Járási Nemzeti Bizottság, SZKP Járási Bizottsága) társadalmi szerepét emeli ki.”48
A Fő utcai korzó gondolata 1983-ban merült fel. A terv szerint kisebb tereket és átriumokat alakítottak volna ki. Pihenőszektorok, amfiteátrum, kávézó és üzletközpont ötletei szerepeltek. Mindezeket a műemlék jellegű épületekkel „harmonizálták” volna. A terv a délre helyezett elterelő főút megépítésétől függött, mely a megnövekedett gépjárműforgalomtól tehermentesítette volna a városközpontot. A sétálóutca változatos elrendezése a korábban uralkodó egyhangúságot szüntette volna meg. Az előremutató jegyek mellett az ideológiai üzenet megfogalmazása sem késett. Egy emlékmű a város jeles személyiségeinek, a politika és kultúra területén maradandót alkotóknak a nevét(?) örökítette volna meg.49
A városközpont utolsó, a szocialista ideológia szellemében fogant átalakítására 1986-ban született terv. A felszabadulás emlékművének felállítása összefüggött a főtér újragondolásával. Az emlékmű ideológiai üzenetét a következőképpen fogalmazták meg: „A főtér képzőművészeti megalkotásának és az emlékműnek tartalmilag és formailag a CSKP kongresszusainak a szocialista kultúráról és művészetről alkotott üzenetét kell bemutatnia.” A szerzők nyakatekert érvelése szerint az emlékmű a város „legexponáltabb” helyén volt, így „szoros érintkezésben” maradhatott a politikai és közigazgatási szervekkel, emellett az „ideológiai összeköttetés” is létrejött közöttük.
A tömegekkel az ideológiai-politikai „kontaktust” a Lenin tér biztosította. A Felszabadítók tere ezzel szemben „kamarajellegű” volt. Küldetését az emlék és az ünnep vizualizációjában jelölték meg. Az alkotásnak jelképeznie kellett „az ideológiai és tartalmi összefonódást az SZKP Járási Bizottságának székházával”.50
* * *
A 20. század második felében három modernizációs irányzat mutatható ki. A liberális-neoliberális elvek a társadalom és a gazdaság modernizálásban a magánvállalkozások és a piac szerepét hirdették. Ezen kívül a strukturalista, felülről, államilag irányított demokratikus tervezés is létezett. Harmadiknak a szintén reálisan ható, szocialista modernizációs típust jelölhetjük meg, számos ellentmondásos jegyével együtt.
Ennek a szocialista válaszkeresésnek a részét képezte az urbanizáció, illetve a területfejlesztés is. Galánta városfejlődése erre szolgáltat példákat. A város urbanizációjának a szocializmusban három fő jegye volt, melyek máig befolyásolják a várostervezési lépéseket. A városközpont fokozatos, elhúzódó átalakítása és lakótömbök építése, miközben az építészeti hangsúly a Stred II. lakótelepre helyeződött át. A lakózóna kiterjesztése családi házak formájában északi és északnyugati irányban. Végül az ipari-termelői övezet stabilizálása délen és délkeleten, valamint a szabadidő- és sportzóna kiépítése.
A szocialista modernizációs minta vagy másképp fogalmazva a központi tervezési modell – amely a hivatalos ideológiára és az erre alapozott közgazdaságra támaszkodott – történelmi értékelését sem lehet elhanyagolni.
István Gaučík
Planning of future. Urbanization of Galanta in the tissue of power, ideology and rationality (1949–1989)
Three modernization trends can be detected in the second half of the 20th century. Liberal and neo-liberal principles promulgated the role of private enterprises and markets in the modernization of the society and economy. In addition, a structural democratic planning existed, led from above by the government. As the third trend we can earmark the socialist type of modernization which also had a real effect, together with its many controversial attributes. Urbanization and regional development were also a part of this socialist quest for answers. Galanta´s urban development provides a number of examples. During the socialism, the urbanization of a city had three main characteristics, which influenced the steps taken when planning its development: gradual, stretched out transformation of the city centre and building blocks of flats, while the architectural focus was moved to a housing estate; the extension of the housing zone in the shape of private houses in the direction of north and north-west; and finally, stabilization of the industrial-production zone in the south and south-east, as well as the construction of areas for sports and leisure. The socialist modernization model (or, in other words, a central planning model) – leaning on official ideology and economy based on that – cannot be neglected either from the historical point of evaluation.
István Gaučík 711.4/.62(437.6)”1949/1989”
Planning of future. Urbanization of Galanta in the tissue of power, 911.375.6(437.6)”1949/1989”
ideology and rationality (1949–1989) 364.122.5(437.6)”1949/1989”
Keywords: Galanta. Modernization. Socialist ideology. Socialist urbanization. The socialist administrative
centre.