L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből
L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2011, 218. p.
L. Juhász Ilona legújabb tanulmánykötetében hét korábban megjelent, az összehasonlító folklorisztika tárgykörébe tartozó, izgalmas írása olvasható. A „Bizony, boszorkányok még mindig vannak!” Boszorkányhit és rontás egy gömöri bányásztelepülésen a 21. században; A premonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban – különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára; Kilenc kereszt. Egy szakrális kisemlék-együttes nyomában a világhálón. Új perspektívák a néprajzkutatásban; Karácsony és a halottak emlékezete. Dél-szlovákiai példa; Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken; A fénykép szerepe a lokális emlékezetben. Keszegfalvi példa; „Kopjafa” versus hagyományos fejfa? Hajdúböszörményi példa – mégsem másodközlések, hanem minden esetben kiegészített, átdolgozott, továbbgondolt munkák.
A kötet első tanulmányában a szerző a 21. század boszorkányának ered a nyomába, és igen figyelemreméltó módon bizonyítja, hogy a szocializmus tiltását is túlélni képes hagyománnyal van dolgunk. Adatközlői életkorából az is kiviláglik, hogy nem feltétlenül a legidősebb korosztály a hagyomány továbbvivője, sőt az sem igaz, hogy elsősorban a kevésbé művelt rétegek hiszik a történtek/történetek igaz voltát.
Okfejtésében azt is bizonyítja L. Juhász, hogy a folklóranyag megmaradásának nem előfeltétele a zárt – amit gyakran az elmaradott szinonimájaként szokás használni – település. Épp a rudnai példákból látszik, hogy a gazdálkodási feltételek olykor fontosabb elemei lehetnek a boszorkányhit megmaradásának vagy újbóli megjelenésének, mint maga a település földrajzi helyzete.
Hosszabb lélegzetvételű a kötetbe válogatott bányaszellem, bányamanó alakjával foglalkozó tanulmány. Magát a folklórjelenséget egy tágabb, európai kontextusban tárgyalja, majd kitér a történetek szakmai tipológiai besorolásának kérdésére is.
A lényekről a szerző is gyűjtött és közöl történeteket. Mint azt a tanulmány utószavában írja, maga is terjesztette a néphit e különös alakjáról való ismereteket a gyűjtőterületen, ugyanis adatközlői több alkalommal kérték, hogy meséljen a premonyikról. Ezek után jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a terepen járó kutatóknak mindezt figyelembe kell venniük munkájuk során. Ezzel azt sugallja, hogy óvatos rácsodálkozással kell kezelni a néha szokatlanul gazdag anyagot!
A kilenc keresztről szóló írásában egy új kutatási területre irányítja a figyelmet: a világháló felhasználóinak blogjaira, üzeneteire és képanyagára. Ily módon szembesíti a kutatást egy monda sajátos terjedési eszközkészletével, ami egyben új távlatot is mutat a korábban helyi mondaanyag átörökítése szempontjából.
Az új források felkutatása – L. Juhász Ilona szerint – arra bizonyíték, hogy a folkloristáknak napjainkban már számolniuk kell a kevésbé szokványos átadási, átvételi módokkal. Az is hallatlanul érdekes, hogy a történetek éppúgy variálódnak, kerülnek egymás mellé, mintha egy klasszikus hagyományőrző közösség tagjaitól gyűjtötték volna őket.
A karácsonyról és a halottak emlékezetéről írva az ünnepnek a halottkultusz irányában történő funkcióbővülése példáiról szól Dél-Szlovákia magyarlakta településein. Kutatói magatartása itt is a nóvumok irányába terelődik. A karácsonyi ünnepkör egy újabb – eleddig figyelmen kívül maradt – aspektusát vizsgálja: a halottkultusz megjelenését és beépülését a szokáscselekmények sorába. A „kiüresedő ünnepek” átstrukturálódásának és újabb elemeinek dokumentálásával a néprajzi jelenkutatás fontosságára hívja fel a figyelmet.
A temetői síremlékeken levő ábrázolásokat vizsgálva a szerző Szlovákia Pozsonytól Ágcsernyőig terjedő keskenyebb-szélesebb sávjában, etnikailag tarka területen végzett kutatások eredményét teszi közzé. A jelzett vidék szlovák, magyar, német, ruszin, roma, cseh, horvát és zsidó lakosságának a 20. századra urbánussá vált temetőkultúrájában a síremlék-állítási és -díszítési gyakorlatot írta le. Megállapította, hogy a porcelán fotográfia és később a gravírozásos technikával készült portrék, ritkán egész alakos ábrázolások a fényképezés fokozatos előretörésével, beszüremkedésével a vidéki életbe mind nagyobb teret hódítottak a falusi társadalom temetőkultúrájában. Olyan finom részletekre is kiterjedt a figyelme, mint a korcsoportok ábrázolásának fotográfiai háttere. A temetői gyakorlattól némileg tovább lépve, kiterjesztette a kutatást az út menti haláljelekre is. Ez utóbbi kapcsán ismét csak a kutatói magatartás rugalmasságát nyugtázhatja az olvasó.
A következő tanulmányban L. Juhász Ilona tovább időz a fényképnél, és annak a lokális emlékezetben betöltött szerepét világítja meg egy keszegfalvi példa segítségével. A 20. század második felének tragikus eseménysorába illeszkedő közúti balesetben elhunyt fiatal lányok temetői síremléke, illetve a síremléken levő fotók emlékezetgeneráló hatását fejti vissza a szerző, méghozzá az egész falusi közösségre lebontva. Az oral history elemeit az írott forrásokkal veti össze, és ily módon rakja össze az emlékezés szálait, bemutatva a fényképes sírok figyelemfelkeltő hatásának utóéletét.
A kötet záró tanulmánya a „kopjafát” követve Hajdúböszörménybe tekint ki, és a város temetőkultúráját, pontosabban a fejfaállításra vonatkozó helyi rendeletet, annak a gyakorlatra mért hatását, illetve a temetőben tapasztalható változásokat tekinti át. A cikk példákon keresztül mutatja be, hogyan változik a közízlés egy korábban teljesen homogén, csónak alakú fejfás környezetben a rendeletek, útmutatások és tiltások dacára is.
A gazdag képanyag mellett a kötet végén magyar–szlovák helynévjegyzék segíti a tájékozódást, amit egy térképpel még teljesebbé lehetett volna tenni.