Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás

Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás. Komárom/Komárno. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2011, 234 p.

Még csak néhány éve, hogy a Közép-Európát elválasztó határok elvesztették anyagias mivoltukat. Megüresedtek az útlevélkezelő bódék, az adó- és vámhivatalok pedig „mélységi” ellenőrzésre rendezkedtek be. A határátkelést kísérő idegesség történeti ténnyé látszik válni Közép-Európában. Sehol nem feltűnőbb mindez, mint a kettéosztott városokban, amilyen Komárom és Komárno (Révkomárom) is, s ahol a határ jó egy évszázadon át minden katonai és bürokratikus intézményével együtt belefolyt a hétköznapokba, átformálta a szomszédban élő emberek gondolkodásmódját, baráti, rokoni és házassági kapcsolatait, egyszóval az identitását.
A révkomáromi Selye János Egyetem, amely Államhatár és identitás címmel most tanulmánykötetet adott ki a város helytörténetéről, végső soron maga is a határ szülötte, hiszen annak a dél-szlovákiai magyarságnak oktatási igényei hívták életre, amely 1920-ban a semmiből született meg. Elena Mannová tanulmányában a magyar kisebbség Dél-Szlovákiája kapcsán „képzelt területről” ír, egy régióról, amely sosem létezett, egy régióról, amelyet a nemzeti és kisebbségi kérdés hozott létre és tart életben mind a mai napig. „Dél-Szlovákiát nem lehet azonosítani semmilyen területi jogi alakulattal (…). Ugyancsak nem egy jellemző történeti fejlődés eredményeként létrejött terület (…). Az egész régió (…) egy kivetített térség, amelyet egyes szimbolikus csoportok tudatosítanak széles körben – főleg a más régióbeli szlovákok és a szlovákiai magyar kisebbség (26. p.).

A képzelt terület szimbólumokkal terhelt világának része a rengeteg szobor- és emlékműügy. Demmel József és Miroslav Michela esettanulmányukban az egyik legelső ilyen jellegű konfliktusnak eredtek nyomába. Tuba Józsefnek meg nem valósult síremléke egyszerre lett volna hivatott kifejezni a dualizmus kori „büszke” magyar identitást, amelynek hívószavai a „politikai hatalom, az infrastrukturális fejlődés vagy a magas színvonalú nemzeti kultúra” voltak, és az új kisebbségi helyzettel való bátor szembenállást (51. p.).

A szerzőpáros is hangsúlyozza, hogy Tuba József népszerűségét nagyban fokozta „komáromisága”. Komárom ugyanis a legelső időktől kezdve biztos pontja volt a magyar kisebbségi identitásnak, hiszen Dél-Szlovákia képzelt térképén egy kézzelfogható, a „nagy magyar történelemben” is jelenvaló városi múltat mondhatott magáénak. Másfelől azonban éppen a városi létből fakadó relatív társadalmi nyitottsága miatt lényegesen érzékenyebben reagált az 1920-as hatalomváltásra, mint az ekkoriban még zártabb, paraszti miliőjű falvak és kisvárosok a Csallóközben, Palócföldön vagy a Bodrogközben. Kovács Évának az 1920 utáni házassági piacról szóló elemzése rendkívül érzékletesen mutatja be, hogy ez a nyitottabb városi identitás, amelynek szerves része volt a különböző vidékekről érkező idegenek, szlovákok, magyarok, zsidók stb., illetve általában a különböző falusi szokásvilágok szó szerinti összeházasítása, Trianon után érezhetően zárkózottabbá lett. Mint írja, „a helyi fiatalok között a »nemzet« (…) korlátozó feltétellé vált a házasságoknál” (80. p.). Érdekes módon még a helyi zsidó közösségre is igaz ez, holott a csehszlovák állam a maga szekularizációs politikájával ellentétes hatást kellett volna, hogy kiváltson.

Szintén Kovács Éva nevéhez fűződik a két világháború közötti határváltásokat bemutató diskurzusanalízis, amely a helyi magyar lapok tudósításai és kommentárjai alapján ragadja meg a „két nagy történet”, az elcsatolás és a visszacsatolás helyi fogadtatását. A szerző talán leginkább figyelemreméltó megállapítása, hogy „Trianon (…) előbb és élesebben választja el a magyarokat egymástól, mint a többi, többséggé vált etnikai csoporttól” (129. p.). Mindez következik abból a negatív tapasztalatból, hogy Komáromot Magyarország nem tudta megvédeni, és magára hagyta. Ez a generációs élmény, amely a kisebbségi lét első tapasztalata is volt egyben, tette olyan csalódásokkal telivé a „második történet” újraegyesítését. Mindezt csak fokozta a bevonuló magyar adminisztráció háborús nacionalizmusa, amely általában lehetetlenné tette az értelmes párbeszédet.

A könyv második része a hidegháború évtizedeit tárgyalja. Miközben a Trianon utáni huszonöt év a határok megváltoztathatóságáról szólt, a szocialista blokk nemcsak véglegesítette, hanem évtizedekre átjárhatatlanná is tette azokat. Stefano Bottini áttekintő tanulmánya a levéltárakban fellelhető hivatali és besúgói jelentések alapján rajzolja meg a határváros csempészettel, 1968-as intervencióval, munkaerőcserével, bevásárlóturizmussal színes és terhes hétköznapjait. Bottini a határövezet hatvanas évek második felében kezdődő olvadása kapcsán rámutat a folyamat kettős társadalmi gyökerére is: „a városon belül két, egymástól igen messze álló csoport előbb külön-külön, majd egymáshoz közeledve egyre szélesedő kapcsolatrendszert épített ki (vagy épített újjá) a Csehszlovákiához tartozó ikervárossal: a párthivatalnokok és a volt kitelepítettek.” (156. p.)

Végül a könyv két utolsó tanulmánya a közel egy évszázados határléti identitás mai állapotát térképezi fel az északi és a déli Komáromban készült „oral history” interjúk alapján. Muriel Blaive némi keserűséggel jegyzi meg, hogy a szocialista rendszer „nemzetek feletti” osztályideológiája – amely Csehszlová­kiában bizonyos védettséget adott a magyarok számára – pozitív színben tünteti fel a diktatúrát. Noha szerintem itt minden bizonnyal nem csak a nemzeti (kisebbségi) kérdés iránti elfogultságról van szó, hanem általában az idősebb generáció nosztalgiájáról, kétségtelen, hogy az átmenet igen sok lefojtott nemzeti ellentétet engedett felszínre törni. A szerző emiatt azonban nemcsak a szlovák politikát, hanem a magyar kisebbség identitásbeli elzárkózását is felelőssé teszi. Megint csak oda jutunk tehát, mint ahová a két világháború közötti házasságoknál, hogy az államhatár és a vele járó kisebbségi lét belső, a korábbinál sokkalta erősebb identitásbeli határokat teremtett.
A határ persze legerőteljesebben ott fejtette ki hatását, ahol ténylegesen is meghúzták, a két állam között. Vajda Barnabás a dél-komáromi interjúk alapján írja: „az „országhatárnak mint a kettéosztottságnak két típusa jelent meg: (1) a határ mint a magyar nemzeti megosztottság, valamint (2) a határ mint a hidegháborús megosztottság tárgyiasult jele, emléke.” (214. p.). Érdekes, hogy utóbbival kapcsolatban sokan úgy emlékeznek, mintha ténylegesen nem is lett volna probléma a határátkelés. Mindez annyiban persze igaz lehet, hogy a helybeliekkel általában elnézőbben bántak a sokszor szintén helybeli határellenőrök. Vajda itt arra is felhívja a figyelmet, hogy a komáromi történeti tudat szinte kizárólag a saját emlékeken, illetve hallomásos elbeszéléseken nyugszik, ami amellett, hogy pontatlanságokhoz vezet, magában rejti a leegyszerűsített sémák dogmatikus ismételgetését, végső soron pedig a már többször emlegetett bezárkózást is. Persze e téren kétségeink is lehetnek, hiszen számtalan példát mondhatnánk arra, hogy a történelem ismerete nem feltétlenül segíti a másik fél elfogadását.

A tanulmánykötet külön erénye, hogy ebben a rendkívül szerteágazó témában, amelyet ráadásul többféle metodológiával közelített meg, nem esik szét a címben szereplő „határ és identitás” kapcsolata. A szövegek együtt olvashatók, ami napjaink tanulmánykötet-dömpingben nem minden esetben valósul meg. Mindez a feszes szerkesztésen túl a témaválasztásból is következik, hiszen maga a helytörténeti keret is kijelölt bizonyos kapcsolódási felületeket a szövegek között. Persze emiatt rögtön kínálkozna az összehasonlítás igénye is, egyrészt az identitás kérdéskörében Csallóköz belső városaival, mindenekelőtt Dunaszerdahellyel, másrészt a határ problémája kapcsán Esztergom/Párkánnyal, illetve a szintén kettéosztott lengyel–német, lengyel– cseh stb. határvárosokkal.

Tamáska Máté