Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu?

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta UK Praha, 2012, 722 p.

Bár az első Csehszlovák Köztársaságot (1918–1938) az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány nemzetállamként deklarálta, s a csehszlovák kormányzatok törekvése végig az volt, hogy ténylegesen is csehszlovák nemzetállammá tegye, Csehszlovákia valójában olyan nemzetiségi állam volt, amelyben a nemzeti kisebbségek a lakosság mintegy harmadát tették ki, s amelyben a csehszlovák államnemzet ideája is fikció volt csupán. Nem meglepő tehát, hogy a nemzetiségi kérdés végig komoly szerepet kapott a kor belpolitikájában, s az első köztársaság bukása is szorosan összefügg annak megoldatlanságával.

Az első Csehszlovák Köztársaságot nemritkán a „masaryki demokrácia” jelzős szerkezettel szokás illetni. S bár ezt az elismerést a korabeli csehszlovák politika részben épp nemzetiségi politikájának köszönhette, meglepő módon Csehszlovákia mégsem rendelkezett semmiféle nemzetiségi programmal. A Csehszlovákia megalakulása előtt hangoztatott közép-európai Svájc programját ugyanis nagyon gyorsan elfeledték, új vízió kidolgozására azonban nem került sor. Hacsak a csehszlovák nemzetállam vízióját ilyennek nem tartjuk. A nemzetiségek helyzetének rendezésére irányuló hosszú távú program hiányában pedig a csehszlovák nemzetiségi politika lépéseit leginkább az aktuálpolitikai érdekek határozták meg. S mint az 1938-as év eseményei is igazolják, komolyan akkor foglalkoztak vele, amikor már körmükre égett a probléma.

A nemzetiségi kérdésnek, pontosabban a cseh–német, cseh–szlovák, szlovák–magyar viszonynak rendkívül gazdag szakirodalma van. Ezek között vannak szakszerű megközelítések (pl. Ján Rychlík munkái a cseh–szlovák viszonyról vagy Jaroslav Kučera és Václav Kural munkái a szudétanémetek és a csehek kapcsolatáról) és tömegével találni nacionalista ihletésű pamfleteket is, amelyek szerzőinek a nevét inkább nem reklámozom. A nemzetiségi kérdés átfogó jellegű értékelésére sokáig nem történt kísérlet. A cseh kollégáknak köszönhetően azonban az utóbbi években két fontos, sőt alapvető munka is napvilágot látott. Az első a René Petráš 2009-ben Menšiny v meziválečném Československu címmel megjelent munkája, amely a kisebbségek jogi helyzetét és nemzetközi jogvédelmét elemzi. A második pedig a Tóth–Novotný–Stehlík trió most megjelent a Národnostní menšiny v Československu 1918-1938 címet viselő könyve.

A szép kivitelű, a csehszlovák zászlót időző borítóval ellátott kötet már önmagában tekintélyt parancsol, hiszen 722 oldalt tesz ki. A valódi értéket azonban a belbecs jelenti, mert sok tekintetben úttörő jellegű munkáról van szó. Már csak azért is, mivel a cseh történetírás hagyományaival szakítva nem csak kizárólag a németkérdés prizmáján keresztül vizsgálja a témát, hanem arányos teret szentel a magyar- és a lengyelkérdésnek is, s foglalkozik Kárpát­alja problémájával és a szlovák autonomizmus témájával is. A recenzenst különösen az örvendezteti meg, hogy a cseh szakirodalom által eddig elhanyagolt magyar téma kellő súlyt kapott a munkában, s végre nem az eddig megszokott módon, a szlovák szerzők szempontjait gépiesen átvéve, hanem közvetlen kutatásokra alapozva, primer források és magyar nyelvű szakirodalom felhasználásával. Ez pedig egyértelműen Tóth Andrejnek (Endre), a Károly Egyetem adjunktusának érdeme.

A munka világos, áttekinthető szerkezetű, bár a szerzők nem mindig tudták elkerülni az átfedéseket és ismétléseket. Az első nagy szerkezeti rész a Csehszlovákiában élő kisebbségeket és politikai pártjaikat mutatja be. A szerzők ebben a részben korrekt áttekintést adnak a német, magyar s lengyel pártokról. A magyar pártok tevékenységét kronologikus szempontok alapján rendezve mutatják be, kitérve a parlamenti választások eredményeire, és olyan fontos mozzanatokra is, mint Beneš elnök 1935-ös elnökké választása. Nem mellékesen erről a témáról Andrej Tóth az egyik legfontosabb cseh szakmai folyóiratban, a Moderní dějinyben nemrég számos új mozzanatot felvonultató kétrészes tanulmányt publikált (Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezi-denta republiky v prosinci 1935).

Hogy némi hiányérzetünk mégis akad, az elsősorban annak tudható be, hogy a munka szinte kizárólag csak az ellenéki magyar pártok tevékenységével foglalkozik, miközben ezek a pártok (lásd az Országos Keresztény­szocialista Pártot és a Magyar Nemzeti Pártot) 1938 előtt nem több, mint a magyar szavaztok mintegy 60%-át tudták csak megszerezni. Nem foglalkoznak viszont az aktivistákkal, noha Csehszlovákia nemzetiségi politikájában az ő létezésük nem kis szerepet kapott, hiszen részben a rájuk való hivatkozással tért ki 1938-ig Prága a magyar ellenzékkel való konstruktív kapcsolatok elől. Igaz, a magyar aktivizmus csupán a húszas évek közepéig tudott önálló politikai erőként megjelenni (elsősorban a Csomor István vezette Köztár­sasági Magyar Földmíves Párt formájában), de a két nagy csehszlovák centralista párt, a Köztársasági Agrárpárt és a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt keretein belül működő magyar szekcióként 1938-ig alternatívát kínált a magyar választóknak. Ez a hiány annál feltűnőbb, mivel a német pártok esetében az aktivista pártok is bemutatásra kerülnek, igaz, azok parlamenti erők voltak. Ám a német–magyar szociáldemokrácia is az volt, így annak mellőzése semmiképpen sem indokolható.

Szintén hiányként lehet regisztrálni azt, hogy a munka nem foglalkozik Csehszlovákia Kommunista pártjával, bár abban a nemzetiségek, különösen a magyar felülreprezentált volt, s Kárpátalja problémája is nehezen érthető meg a régióban rendkívül népszerű CSKP politikájának elemzése nélkül.

A kötet második nagy fejezete a nemzeti kisebbségek törvények által kodifikált jogait veszi számba. Ennek kapcsán kiemelten foglalkozik a csehszlovák kormányoknak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó – sokszor bizony semmitmondó – programnyilatkozataival, a nemzetközi kisebbségvédelem fórumaival, a kisebbségek parlamenti képviseletével, a nyelvtörvénnyel és a földreform kérdésével. Más részek kitűnő és a magyar szempontokat sem mellőző feldolgozásával szemben a földreform kapcsán ismét hiányérzetünknek kell hangot adni, hiszen bár a földbirtokreform ki­emelten érintette Dél-Szlovákiát, s ide esett a kolonizáció súlypontja is, ám ez a szövegből nem tükröződik vissza. Talán a releváns szakirodalom ismeretének hiánya miatt.

A könyv második fele lényégében azokkal a kezdeményezésekkel foglalkozik, amelyeket a csehszlovák kormányzat a harmincas évek második felében a nemzetiségek pacifikálására tett. Ezeknek kiindulópontját egyrészt a megváltozott nemzetközi környezet, másrészt a Szudétanémet Párt sikerei jelentették, amelyek nyomán Prága megérette, hogy változtatnia kell nemzetiségi politikáján. Legalább erre lehet következtetni Beneš elnök libereci beszédéből, és más vezető politikusok (Hodža miniszterelnök vagy Kamil Krofta külügyminiszter) megnyilvánulásaiból is. A recenzeált kötet szerzői is jól érzékelik azonban azt, hogy a prágai kormányzat és a szudétanémet követelések között egyre mélyülő szakadék alakult ki, hiszen Benešék határozottan elzárkóztak az autonómia minden formájától, miközben az SdP és vele együtt a német lakosság jó része viszont épp az autonómiában látta a megoldást. A kötet viszonylag kevés terjedelmet szentel a német neoaktivizmusnak, s ezzel kapcsolatban a kormány február 18-i nyilatkozatának. Pedig a Wenzel Jakschék és Prága között megszületett egyezmény sok tekintetben pragmatikus lépésekkel kívánta rendezni a német lakosság helyzetét – igaz, kevés eredménnyel.

Ennek a fejezetnek a súlypontja a nemzetiségi statútum megalkotásának folyamatára esik, amely során a szerzők – részben néhány újonnan feltárt forrásra támaszkodva – a téma eddigi legaprólékosabb elemzését adják. Jól érzékelik, hogy a nemzetiségi statútum alapvető paradigmaváltás volt a csehszlovák kormány részéről – még akkor is, ha külső körülmények kényszerítették ki. Prágának ugyanis el kellett fogadnia azt, hogy a nemzetiségi kérdés rendezését a továbbiakban nem lehet csupán belügyként kezelni, s ami még fontosabb, rá kellett lépniük ara az útra, amely során az addigi nemzetállamot nemzetiségi alapokra helyezték volna. Ebben a folyamatban a szerzők szerint nem Hodža, hanem Beneš volt a határozottabb és a kezdeményezőbb, amely nézet sok tekintetben is meglepőnek tűnik. A recenzens véleménye szerint ugyanis Hodža szándékai tűntek őszintébbnek, a magyarkérdés megoldását illetően pedig Beneš aktivitása gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.

A kötet egyik nagy hozadéka az, hogy a csehszlovák szakirodalom nagy részével ellentétben határozott különbséget tesz a szudétanémetek és a szlovákiai magyarok között azok 1938-as magatartása és politikai reprezentációjuk viselkedése kapcsán. A szerzők ugyanis nem csupán az SdP és az EMP között húzódó ideológiai szakadékot látják, hanem azt is, hogy a két párt teljesen eltérően állt a nemzetiségi statútumról folyó tárgyalásokhoz. Míg ugyanis Henleinék valójában nem törekedtek a megegyezésre, addig Esterházyék a magyar lakosság helyzete javításának lehetőségét látták a statútumban. Ezt tükrözi vissza a két párt részéről a statútum második verziójára adott válasz tartalma is, hiszen míg az SdP felszínes frázisokkal tűzdelt válaszban utasította el a statútumtervezet szövegét, az EMP nem csupán kritikát fogalmazott meg, konstruktív javaslatokat is tett. Az már más kérdés – s ezt is jól ismeri fel a munka –, hogy az EMP vezetői joggal sérelmezték, hogy velük érdemben nem is tárgyal a prágai kormányzat.

A kötet végén található függelékek hasznos kiegészítői az előző fejezeteknek. A jól áttekinthető táblázatok egyebek között a korabeli népszámlálási eredményeket, a parlamenti választások eredményeit és a német és magyar parlamenti képviselők listáját is tartalmazzák. Ezen kívül megtalálhatjuk ebben a részben a nemzetiségek jogait szabályozó legfontosabb törvények, illetve a nemzetiségi statútum javaslatának a szövegét is.

A Tóth–Novotný–Stehlík trió könyve szakmailag alapos munka, amely nélkülözhetetlen kézikönyvét fogja jelenteni a téma iránt kutató szakembereknek, egyetemistáknak, az érdeklődő közvéleménynek. Különösen fontos szerepet játszhat ez a könyv a magyar kisebbség szempontjából, hiszen a cseh olvasó a téma ilyen alapos és korrekt ismeretesével eddig nem találkozhatott.

Hibái persze vannak a munkának, s nem is annyira abban, amit tartalmaz, hanem abban, ami kimaradt belőle. A magyar aktivisták és a CSKP mellőzéséről már szóltunk. De ugyanígy hiányoljuk a németek kormányba lépésének és annak eredményeinek a mélyebb vizsgálatát is. Mégis úgy véljük, hogy a Národnostní menšiny v Československu 1918-1938 című munka az utóbbi évek cseh–szlovák történetírásának az egyik legfontosabb alkotása. Ugyanis olyan vitákat fog kiváltani, amely másokat is az első köztársaság nemzetiségi politikájának további kutatására ösztönözhet. Remélhetőleg a szlovák történetírás minél szélesebb spektruma is kezébe veszi a könyvet, s szembesül azzal, hogy a nemzetiségi kérdésnek és a magyar kisebbség megítélésének a Ladislav Deák által kitaposott, előítéletekre és féligazságokra épülő útja egyre inkább tarthatatlan.