A Csehszlovákiának fizetendő magyar jóvátétel (1945–1949)

Bevezetés

Ez a munka egy fejezetét alkotja annak a doktori disszertációnak, melyet Magyarország II. világháborút követő jóvátételi kötelezettségeiről, illetve a magyar és német áruforgalom újraindulásának körülményeiről írtam. A korábbi időszakban meglehetősen kevés munka jelent meg a jóvátétel kutatásáról, azok is elsősorban a szovjet relációval foglalkoztak, így a disszertáció elsődleges célja, hogy a korábbiaknál mélyebben, elsődleges levéltári forrásokból adjon képet a jóvátételi tárgyalások menetéről, a résztvevő felek stratégiájáról és politikai-gazdasági érdekeiről.

Magyarország a második világháborút követően összesen 300 millió amerikai dollár értékben volt köteles jóvátételt fizetni szomszédjainak, ebből 200 millió a Szov­jetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig Csehszlovákiát illette. A jóvátételi kötelezettségről már az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti egyezmény is említést tett, a tárgyalások azonban jócskán elhúzódtak, csak a Szovjetunióval jött létre megegyezés viszonylag hamar, 1945 júniusában. A másik két állammal erre 1946 tavaszáig várni kellett. Politikai és gazdasági természetű nézeteltérések egyaránt nehezítették a megállapodás megkötését. Csehszlovákia esetében különösen éles ellentét bontakozott ki a lakosságcsere és az ehhez kapcsolódó restitúciós kérdések (az áttelepítés költségei, a különféle vagyontárgyak sorsa, az ottmaradt magyar kisebbség politikai jogai) körül. De nem kevésbé volt lényeges az a körülmény, hogy a hatalmas, 200 millió dolláros szovjet követelés önmagában is teljesen ellehetetlenítette a magyar gazdaságot, mely a háborús károkat sem tudta még teljes mértékben kiheverni.

1938-ban, az első bécsi döntés következtében a Felvidék déli sávját, majd 1939 tavaszán Kárpátalját csatolták vissza Magyarországhoz, előbbi 1944 végétől ismét Csehszlovákiához, míg az utóbbi végül a Szovjetunióhoz került. A többszöri határmódosítás számtalan, addig jórészt megoldatlan problémát vetett fel, melyeket a csehszlovák fél – mint a győztes hatalmak szövetségese – legtöbbször az erő pozíciójából kívánt rendezni. A magyar felet mint agresszort tették felelőssé és a megszállás időszakában okozott károk megtérítésének címén követeltek jóvátételt a magyar kormánytól. Magyarországnak területi kérdésekben nem sok reménye lehetett, a magyar nemzetiségű felvidéki lakosság kitelepítésének szándékával azonban a koalíciós időszak valamennyi kormánya szemben állt, még a szovjet támogatást maguk mögött tudó kommunisták is fenntartásokkal fogadták a kezdeményezést. Csehszlovákia végül nem is tudta maradéktalanul megvalósítani a kitelepítést, igaz, ebben a nemzetközi politikai helyzet alakulásának is szerepe volt. Emiatt a jóvátétel teljesítése sem alakult zökkenőmentesen. Még akkor sem, ha a tárgyaló felek többször kinyilvánították, hogy kölcsönösen jó viszonyra törekszenek a másikkal és hogy ez a megállapodás mindkét félnek érdeke, melynek nyomán a jövőben még intenzívebbek lehetnek a gazdasági kapcsolatok. A tárgyalás és a lebonyolítás folyamatában aktívan részt vevő gazdasági szakemberek elképzelései ugyan nem nélkülözték a realitásokat, a politikai helyzet alakulása azonban nem tette lehetővé ezeknek a lehetőségeknek szélesebb körű kiaknázását. Általánosságban elmondható, hogy az összegszerűen a legkisebb követeléssel fellépő északi szomszédunkkal volt a legnehezebb a megegyezés (mint látható, nemcsak a jóvátétel kérdésében).

Bár a negyvenes évek végére lezajló belpolitikai fordulat következményeként mindkét állam a szovjet érdekszféra része lett, ezáltal „baráti” országok lettek, a jóvátétel teljesítése a kezdeti lendület után már 1947-től akadozott. 1949 tavaszán azután, nem függetlenül az internacionalizmus ideológiájától (mondván, a béketáboron belül nem lehet ellentét az államok között), erőteljes moszkvai ösztönzésre zárták le a vitát a felek az ún. csorba-tói egyezményben. A rendezés annál is inkább időszerű volt, mivel a magyar kormány időközben, ugyancsak a nemzetközi politikai események következtében végleg megszakította kapcsolatait a másik jóvátételi igényt támasztó országgal, Jugoszláviával. A Csehszlovákiával kötött megállapodás pedig valamennyi, a jóvátételen túlmutató vitás esetre (így a lakosságcsere kérdésére) is kitért, és noha Ma­gyarország 30 millió dolláros jóvátételi kötelezettségének csak kis részét teljesítette eddig az időpontig, összességében ezáltal jóval mégis nagyobb összegű engedményt tett, mint amennyi kompromisszumot a csehszlovák fél vállalt viszonzásképpen. Mivel azonban a sztálini ideológia közvetlen átvétele az új politikai kurzus szemében abszolút prioritást élvezett, nem jelenthetett akadályt minden más vélt vagy valós érdek figyelmen kívül hagyása, bármekkora volt is az ennek következtében bekövetkező erkölcsi vagy anyagi veszteség.

A tárgyalások menete és az előszállítások kérdése

A Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelye szerint Magyarország 30 millió dolláros jóvátételt volt köteles fizetni Csehszlovákiának. Noha a három közül összegszerűen ez volt a legkisebb tétel, Prága a kezdetben szívélyesebb hozzáállást követően a későbbiekben sokkal merevebbnek mutatkozott a tárgyalások során, amihez nyilvánvalóan hozzájárult a két ország közötti politikai feszültség, elsősorban a felvidéki magyarok kitelepítésének ügye. Csehszlovákiával csak jóval több vita és tárgyalás után sikerült dűlőre jutni a szállítandó áruk fajtája és mennyisége tekintetében, mint a több mint kétszer ennyit követelő Jugoszláviával.

A csehszlovák tárgyalódelegációt a magyarul is kitűnően beszélő Alexander Kunoši, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) budapesti csehszlovák misszióját pedig Dalibor Krno vezette, aki egyben Csehszlovákia budapesti nagykövete is volt. Az ő szerepük volt meghatározó a tárgyalások során, noha Krno közvetlenül általában nem vett részt a megbeszéléseken, mégis számos kérdésben fejtette ki véleményét és az első számú közvetítő volt a prágai kormány és a Budapesten tárgyaló bizottság között. Tekintettel arra, hogy a Szovjetunióval mint a jóvátétel legnagyobb kedvezményezettjével kellett már csak a politikai viszonyok miatt is legkorábban megegyezni, a másik két érintett államra Magyarországnak 1945-ben egyszerűen nem maradt elég energiája, jóvátétel gyanánt – minimális, jelképes összegű ún. előszállítások teljesítésén túlmenően – semmit nem tudott átadni vagy felajánlani. 1945-ben egyébként a Jóvátételi Kormánybizottság (JK) is tudatosan a szovjet tárgyalásokra fektette a hangsúlyt, mintegy demonstrálva a külvilág felé azt, hogy az erő pozíciójából tárgyaló – és követelő – szovjetek igényein túlmenően a jelenlegi körülmények között más követeléseknek nem képes eleget tenni. Ez a stratégia egyébként sikeresnek bizonyult, Csehszlovákia és Jugoszlávia végül is tudomásul vette, hogy csak 1946-tól számíthatnak a jóvátételi szállítások megkezdésére.

A Csehszlovákiával folytatott jóvátételi tárgyalások 1945 nyarának végén kezdődtek meg. Az augusztus 15-én folytatott megbeszéléseken Kunoši azt javasolta, hogy Magyarország az 1945/46-os kötelezettségek fejében adja át Csehszlovákiának dunai hajóparkja felét. Az Ausztria területén veszteglő, lefoglalt hajók átengedésének ügyét pedig majd a csehszlovák kormány intézi el az illetékes szovjet és amerikai hatóságokkal. Amennyiben erre nem lenne mód, fontossági sorrendben a következő áruk szállítását várják: benzin, nafta, szén, szintetikus extrakt (cserzőanyag), sertés, kukorica, ipari árpa, olajos magvak, bőrök, fonal, bauxit, alumínium, mangánérc (vagy helyette magnezit) és rádiólámpa. Ha az első évben (1945-ben) nem történne szállítás, akkor Magyarország adja át pengőben az első jóvátételi évre eső összeget, hogy azért cserébe az országban a magánforgalom berkeiben meglévő, de a hatóságok elől elrejtett árukat fel lehessen vásárolni. Kunoši arról nem tett említést, hogy ezt emberanyag vagy infrastruktúra tekintetében hogyan oldanák meg. Végül kiemelte, Csehszlovákia szeretné látni a magyar kormány szándékát, hogy az teljesíteni fogja jóvátételi kötelezettségeit. Ebben az esetben lehet szó gazdasági egyezmény aláírásáról, amely megkönnyítené a jóvátételi gyártáshoz szükséges nyersanyagok importját.1 Pokorny Hermann, a magyar delegáció vezetője levében kérte az iparügyi minisztert, járjon közbe az Ausztriában angolszász ellenőrzés alatt tartott magyar hajópark ügyében, illetve sürgősen dolgozzanak ki egy listát a Magyarország által Csehszlovákiának felajánlott jóvátételi tételekről, mivel ez nagyban befolyásolhatja az éppen ekkortájt Prágában folytatott csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokat.2 Pokorny azt is közölte Kunošival, hogy a hajók ügyében a végső döntést nem ő, hanem Gerő Ernő miniszter hozhatja meg, ő viszont a megbeszélések ideje alatt éppen Moszkvában tartózkodott.3

Augusztus 21-én a magyar delegáció válaszolt a csehszlovák javaslatokra. Kifejtették, hogy a hajópark egy részét esetleg átadnák, de mivel azok döntően nem magyar ellenőrzés alatt vannak, az erről szóló döntést a szövetségesekkel kell egyeztetni. A hajók kérdését attól is függővé tették, hogy Csehszlovákia mire tart majd igényt vasúti anyagokból. Új hajókat hat évig, tehát legalább 1951-ig csak a szovjeteknek tudunk építeni, annyira leterhelte az ágazatot a jóvátétel. Újonnan gyártott vasúti tehervagonokat 1946-tól esetleg tudna szállítani Magyarország, de ehhez félkész anyagok és fa importjára is szükség lenne. Rádiólámpából ugyanakkor előreláthatólag már 1946-ban teljesen ki tudják majd elégíteni a csehszlovák igényeket.

A bizottság ismertette a kabinettel a csehszlovákok igényeit, ezekkel kapcsolatban a magyar kormány álláspontja a következő volt: az Ausztriában visszatartott magyar hajók a jelenlegi helyzetben nem nélkülözhetőek. Mivel a teljes magyar kapacitással számolva sem lehetséges még a szovjet jóvátételi igények 1945. évi kielégítése sem (sőt 1946-ra is nehézségek várhatóak), a magyar kormány nem vállalhat olyan újabb kötelezettséget, amit nyersanyag és kapacitás hiányában képtelen lenne teljesíteni. Azt a keveset azonban, amit vállalni tud, mindenképpen le fogja szállítani. Külön problémát jelentett ugyanakkor a háború során Csehszlovákia területére került és felhasznált vagy még ott lévő magyar javak visszaszolgáltatásának kérdése, illetve a felvidéki magyarság vagyonának elkobzása körül kirobbant vita. A magyar fél szerint ezekre is ki kell térni a megbeszélések során.4

A magyar tárgyalóbizottság tagjai a benzin és nafta kérdésében emlékeztettek arra, hogy ezeket a tételeket már az árucsere-forgalomba is bekalkulálták (melyről a jóvátételi tárgyalásokkal párhuzamosan folytak megbeszélések, részletesen lásd a fejezet végén), további szállításukra jóvátétel címén csak a kapacitások emelkedése esetén lenne mód, miután csehszlovák részről felmerült, hogy Magyarország esetleg kőolajszármazékokat is szállíthatna. Szenet és fonalat csak 1946 második felétől ígértek a magyar illetékesek, cserzőanyagot pedig jó esetben 1945 végétől. A mezőgazdasági és könnyűipari cikkek (sertés, kukorica, ipari árpa vagy bőrök) egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Bauxitból 1945-re 100.000, 1946-ra 300.000 tonnát irányzott elő a magyar fél Csehszlovákiának, 1947-től 20.000 tonna timföldet is. Alumíniumból évi 2000 tonna szállítására láttak elvi lehetőséget 1946-tól. Mangánércből is csak a következő évtől volt lehetséges a jóvátétel, hozzávetőleg 500 vagon, majd 1947-től évi 1000 vagon. Magnezitet viszont egyáltalán nem bányásztak Magyarországon, és mert az importja is bizonytalannak tűnt 1945-ben, ezt a tételt más nyersanyagokkal javasolták helyettesíteni.

Pokornyék javaslatot tettek bor (amennyiben biztosítanak hozzá hordókat vagy palackokat), továbbá precíziós és optikai műszerek, mérlegek és gyógyszerek szállítására, jórészt 1946-tól kezdődő teljesítéssel. Közölték azonban azt is, hogy Magyarország igényt tart a Fegyverszüneti Egyezmény aláírása utáni „magyar jogok, javak, érdekek szempontjából keletkezett károk megtérítésére”.5

A csehszlovák fél nagyjából tudomásul vette a fentebb elhangzottakat, ám a hajókkal kapcsolatban megjegyezte: Magyarország építhetne új hajógyárakat is, amelyek Csehszlovákiának építenének hajókat, és ez számunkra előnyösebb is volna, mintha csehszlovák hajógyárakban, de magyar költséggel folyna ugyanez a munka. Felvetették továbbá, hogy 1946-tól talán már mozdonyokat is szállíthatunk a vagonok mellett. Az állatok esetében kifogásolták, hogy csak általánosságban hangzott el az, hogy nincsenek, nem kaptak konkrét időpontot a szállítások lehetséges megkezdésére. A len és kender szerintük pedig igenis szállítható lenne, ők legalábbis elmondásuk szerint nagyobb készletekről tudtak, ezekről azonban a magyar tárgyalófélnek nem volt tudomása. A csehszlovákokat érdekelték továbbá az egyéb felajánlott készletek is, sőt közölték, a fentieken túlmenően gyümölcs, szőlő és pulp6 szállítását is szívesen fogadnák.7

Egy beadvány felhívta az iparügyi miniszter figyelmét arra, hogy a csehszlovák–ma­gyar kompenzációs tárgyalások eredményeképpen 45 millió, 1938-as bázisú csehszlovák korona értékben volna lehetséges különböző iparcikkek behozatala. Eredetileg a MÁV kapta volna a teljes 45 milliós keretet (nyilvánvalóan a vasúti újjáépítés sürgősségére tekintettel), később Hardi Róbert miniszteri tanácsos a keret egy részét az Iparügyi Minisztérium által felügyelt gyárakhoz javasolta átirányítani. A beadvány szerint azonban az egész keret az ipart kell hogy illesse, „mivel ebben oly gépek, illetőleg berendezésekről is szó van, melyek a MÁV újjáépítését is szolgálják (pl. MÁVAG gépei) továbbá, mivel a MÁV-ot kisebb károsodás érte szerszámgépek és szerszámok tekintetében, mint az ipari vállalatokat”. De legalább 80 százalékos hányadot tartott szükségesnek a vállalatok részére félretenni, számolva a közlekedésügyi lobbival is.8

A prágai vezetés is tisztában volt azzal, hogy Magyarország helyzete nem teszi lehetővé a jóvátételi szállítások azonnali megindítását. Ők elsősorban gesztusokat vártak, azt, hogy a magyar kormány deklarálja, a jóvátételi szállításokat hat év leforgása alatt kívánja teljesíteni, és nem mond mindenre nemet. Többször megismételték: ők tudnak olyan készletekről, amikről a magyar illetékesek nem, ugyanakkor a kereskedelmi megállapodásokat összhangba hoznák a jóvátétellel, elősegítve annak mihamarabbi teljesítését. Egy dokumentum hivatkozott Krno kijelentésére: „bármit kínál Magyarország jóvátételre, az ő szempontjából kívánatosnak és elfogadhatónak látszik, mert nem tudja elképzelni, hogy volna olyan, amit mi adhatnánk és ami Csehszlovákiának nem kell.”9 Kárász Artúr MNB-elnök úgy vélte, Csehszlovákia meghitelezhetné a jóvátételi termeléshez szükséges gépek egy részét; Szilágyi Mihály, a Kereskedelmi Minisztérium osztálytanácsosa pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a Ganz gyár számos szerszáma és gépalkatrésze a németek visszavonulása folytán csehszlovák területre került és a háború vége óta amerikai megszállás alatt állt. Ezeket mielőbb tisztázni kívánták Krno nagykövettel.10

A csehszlovák jóvátételi igények ipari szegmensében a hajók tették ki az összes követelés kb. egyharmadát. Kunoši ismételten kérte a magyar hajópark egy részének átadását. Konkrétan 58 db különféle, már meglévő hajóra tartott igényt, és hogy a magyar hajógyárak gyártsanak le újonnan még 109-et, illetve a magyar fél vizsgálja felül álláspontját a különböző áruk csoportjának ügyében (nyersanyagok, ipari és mezőgazdasági termékek), mert a csehszlovák fél szerint ez nagyon negatív.11 Ezt azonban a magyar delegáció visszautasította. „A Kereskedelmi Minisztérium megbízottja Gerő miniszter nevében kijelenti, hogy sem a meglévő (…), sem új hajók szállítására nem vállalkozunk.” Az újjáépítési tárca véleménye szerint Csehszlovákia a közép-európai hajózás marginalizálására törekszik, míg Jugoszlávia ipari függetlenségét kívánja biztosítani, és „ezeket a törekvéseket a mi jóvátételi szállításaink útján semmiképpen sem szabad elősegíteni”.12 Éppen ezért Magyarországnak a követelésektől gyökeresen eltérő árujegyzéket kell összeállítania, akár áldozatok árán is. Moratóriumot nem, de a szállított mennyiség csökkentését javasolta a bizottság, amíg a hazai termelés nem stabilizálódik és a szovjet követelések teljesítése után képesek leszünk jóvátételt szállítani a többieknek is. Elhangzott továbbá egy olyan javaslat, hogy a csehszlovák követelésekkel szembe kellene állítani a csehszlovák területeken lefoglalt magyar javakat, mert több, különböző becslés alapján ezek együttes értéke eléri a Csehszlovákiának összességében fizetendő 30 millió amerikai dollárt. A Pénzügyminisztérium, akárcsak a szovjetek esetében, itt is hosszasan elemezte az árkérdést, ismételten rámutatva a jóvátételi dollárárak számunkra rendkívül kedvezőtlen kiszámítására. A stabilizációt követően egyébként a jóvátételi dollárárak Csehszlovákia esetében a JH számításai alapján 20–22 Ft körül alakultak az ipari és 36 Ft körül a mezőgazdasági termékek előállításakor.13

Akárcsak a szovjetekkel folytatott tárgyalások során, itt is adódtak váratlan események. Egy közelebbről meg nem nevezett vagy egyáltalán nem is azonosított személy levélben kereste meg az iparügyi tárca illetékeseit. Az ismeretlen levélíró, aki elmondása szerint tárgyalt az Iparügyi Minisztérium Gyáripari Osztályával és egy sor magyar céggel, delegációjával pedig képviselte a Skoda, a J. Kamenice, a Československá Zbrojovka és a Podhajsky gyárakat, 25 millió csehszlovák korona értékben ajánlotta fel szerszámgépek csehszlovákiai importját. Cserébe nyersolajat 10, gázolajat 3, gyógyszereket és gyümölcsöt 5-5, kozmetikai cikkeket és gyógynövényeket 1-1 millió korona értékben szállítanának ki. A Skoda alvállalata, az Omnipol cég a levélíró szerint már meg is egyezett a hazai illetékesekkel, csak a magyar engedélyekre vár. Ez utóbbi vállalat bonyolítaná a szállítást is. A szerszámgépeket 1946 februárja és júniusa között hoznák be, ugyanekkor adná át a fent említett cikkeket a magyar fél is. Utalt arra, hogy ezekre a gépekre Magyarországnak mindenképpen szüksége volna. A továbbiakban viszont nem esett szó erről a levélről, és a csehszlovák fél sem tett említést hasonló kezdeményezésről, így nem lehet tudni, mennyire volt komoly ez az elgondolás.14

Az 1945. október 17-én tartott megbeszélésen az MNB arra figyelmeztetett, hogy a szovjetekkel szemben kialakított álláspontunk gyökeresen nem térhet el Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében sem. Időhúzáson kívül más lehetőség nemigen kínálkozott, ez azonban a jegybank álláspontja szerint mindenképpen szükséges, amíg az önmagában leküzdhetetlen és kezelhetetlen szovjet követelések körüli alkudozások valamiféle kompromisszumra nem vezetnek. Ezáltal lehetőség nyílna a megegyezésre a mérsékeltebb igényekkel fellépő másik két állammal is – de csakis ebben az esetben. Az árak kérdésében Pokorny kérte a csehszlovák felet, hogy az „elvi alap nélkül, cikkenként a ránk nézve legkedvezőbb árat propagálja”. Vagyis ne tekintse automatikusan irányadónak a szovjetek által diktált „1938-as világpiaci” árakat. A csehszlovák tárgyalóbizottság tudomásul vette, hogy Magyarország egyelőre csak jelképes mennyiségű árut tud szállítani, sőt az árkérdésben is rugalmasságot ígértek, de mindezt írásban is rögzíteni kívánták. A mezőgazdasági termékekkel kapcsolatban végül a következő állásfoglalások születtek:

A csehszlovákok jószerivel minden magyar javaslatra rábólintottak, és azt kérték, pótlólag adják át nekik azoknak az áruknak a listáját, amelyek a fentiek között nem szerepelnek, de szállításuk egyébként megoldható lenne.15

A magyar kormányfő a SZEB csehszlovák delegációjának címzett, október 18-ai keltezésű levelében összegezte a jóvátételi teljesítés pillanatnyi lehetőségeit. Megis­mé­telte, hogy a csehszlovák, illetve német és osztrák vizeken veszteglő, de magyar tulajdonú hajókat a szállítási nehézségek miatt Magyarország nem tudja nélkülözni, a vasúti anyagok szállítása pedig azért nem merülhet fel, mivel ez ügyben (is) a Szovjetunió felé van lekötve szinte az egész ipari kapacitás. A mezőgazdaságnak alig elviselhető megterhelést jelent, hogy jóval a háború befejezése után is ellenszolgáltatás nélkül kell ellátnia a megszálló Vörös Hadsereg egységeit, ennek köszönhetően is súlyos terményhiány van, így agrárvonalon egyelőre semmilyen további kötelezettséget nem vállalhatunk. A kormány kinyilvánította, hogy szándékában áll a kötelezettségek teljesítése, de Csehszlovákiától és Jugoszláviától is időt és türelmet kért. Ugyanakkor a tárgyalásokat szerette volna kiterjeszteni „a Csehszlovákia területére elszállított és ott részben felhasználásra került, részben meglévő magyar javak visszaszolgáltatására irányuló magyar igényekre, valamint a csehszlovákiai magyarok javainak elkobzásával összefüggő kérdésekre is”. Végül kiemelték, a háborús pusztítások és a három állam követelései miatt a magyar gazdaság túlterhelt, de ha időt adnak az újjáépítésre, az elősegítené a kötelezettségek biztos teljesítését is.16 (A sokszor ismételt csehszlovák igényekre magyar részről rendre ugyanaz a válasz érkezett.)

A levél nem volt jó hatással a tárgyalások légkörére, azok hangulata jóval hűvösebbé vált. Miklós Béla kormányfő meglehetősen kimért és vádaskodásoktól sem mentes válaszlevelet kapott, melyet az ülésen is bemutattak. Pokorny szerint a csehszlovákok félreértették a miniszterelnök levelét. Ők mindenesetre úgy értelmezték, hogy Magyarország szóbeli ígéreteit a gyakorlatban semmivel sem bizonyítja. Három, egyenként 10 millió dolláros követelést tartalmazó pontot jelöltek meg (hajók, vasúti anyagok és mezőgazdasági termékek), ezek közül az utóbbi kettőben már folytak a tárgyalások. A hajók visszatartásának indokát, hogy tudniillik azok Magyarország számára nélkülözhetetlenek, nem tartották elfogadhatónak. Kijelentették, hogy a csehszlovák hajóparkot a háború jóval inkább megtizedelte, mint a magyart, ráadásul a magyar kormány azóta sem hozatta vissza a Linz környékén veszteglő magyar tulajdonú hajókat, ezért úgy vélték, nincs is igazán szüksége rájuk. Azt a tényt figyelmen kívül hagyták ugyanakkor, hogy az általános folyózár miatt külön engedély nélkül semmilyen jármű nem közlekedhetett a Dunán, még kevésbé hagyhatta el az egyes megszállási zónák területét. Mindenesetre ellenjavaslat beterjesztését várták a magyar féltől a hajók kompenzációjának ügyében. A válaszlevélben Krno arra is felhívta a figyelmet, hogy „a Fegyver­szüneti Szerződésben nincsen megállapítva viszonosság a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a többi egyesült nemzetek között egyrészről és Magyarország között másrészről”. Vagyis, függetlenül a szovjetekkel történő alkudozások eredményétől, Csehszlovákiának azért csak szállítsunk!17

A fagyos hangulat aztán valamelyest megenyhült, mivel a cseheknek is sürgős volt a megegyezés, a tárgyalások így ismét megindultak. Világossá vált azonban, hogy valami engedményt mindenképpen fel kell mutatni Prága felé. Kiderült, hogy az IKART vezetői illetéktelen nyilatkozatokat tettek a csehszlovákiai jóvátételi szállításokkal kapcsolatosan, ami többször is kínos helyzetbe hozta a magyar tárgyalódelegációt, ezek miatt Pokorny elnézést kért Kunošitól.18 Miközben a magyar kormány a jóvátétel teljesítési feltételeinek módosítását próbálta elérni a szovjeteknél, egyesek csehszlovák és jugoszláv viszonylatban szállításokra tettek ígéretet, ami az adott helyzetben teljesen irreális volt. A dokumentum szerint a jóvátételi tárgyalások „a teljes dezorganizáció, fejetlenség, egyéni kezdeményezés és tárgyalgatások képét kezdik felvenni”.19 Erre reagálva maga a kormányfő is kijelentette: amíg a szovjet követelések ilyen mértékben leterhelik a magyar gazdaságot, mások irányába csak gesztusokat tehetünk, érdemi teljesítésre egyelőre nincs mód. Az iparügyi tárca szerint a csehszlovákoknak 2,5 millió dollár értékben tettünk ígéretet vasúti járművek, főleg mozdonyok szállítására, de a Közellátásügyi Minisztérium számításai alapján csak a 65 db beígért mozdony 4,5 milliót ért, de még a kirívóan alacsony, szovjetek által diktált „világpiaci” árakon is jóval több, mint 2,5 millió dollár volt az összértékük.

Egy hajózási termékekkel kapcsolatos feljegyzésből kiderült, hogy több tételt sem a Duna Gőzhajózási Társaság, sem a Ganz gyár nem fog tudni legyártani – utóbbiak amúgy is teljes kapacitással a szovjeteknek dolgoztak. Az előrejelzések szerint 1946-ban az 1000 tonnás uszályokból is csak 2 darabot tudnának szállítani, utána 9 havonként további két darabot. 400 és 600 tonnás uszályokból pedig 8 havonta kettőt-kettőt, de csak 1947. május 1-jétől kezdődően.20

A december 3-án folytatott megbeszéléseken magyar részről Forbáth Róbert miniszteri tanácsos vezetésével Tóth Béla, dr. Imre József, illetve az IKART és a Munkásközösség képviselői voltak jelen, a csehszlovák delegációt mérnökök képviselték, dr. Bisztricky vezetésével. A csehek újfent a hajók kérdését feszegették, ezúttal a leszállítandó hajószám emelését kérték. Mivel a DGT és a Ganz szovjet vonalra termelt, más rendelést már nem tudtak fogadni, a Laczkovics-gyár pedig csak uszályokat tudott gyártani, hajókat nem, csak az előbbiek szállítása jöhetett szóba. A csehszlovák küldöttség ezt követően a meglévő hajókból szeretett volna megkapni valamennyit, konkrétan 27 db 1000 tonnás uszály átadását kérték. A magyar fél válaszában kifejtette, ezt csak évekre elnyújtva tudnák teljesíteni, 1946-ban egy, 1947–48-ban 2-2, 1949–50-ben 11-11 db átadásával. Újonnan gyártott járművek esetében az első 3 évben 10 havonta egy hajó elkészítésére lenne mód, a későbbiekbe pedig már belekalkulálták egy új hajógyár létesítését is. Ha ez mégsem történne meg, nem lesz lehetséges a legyártás, vagy csak azután (évek múlva), ha maradéktalanul kielégítettük a szovjetek igényeit. Csehszlovákia ezen kívül 4 db 150 lóerős csónakot is kért, ennek teljesítését 1946 májusától vállalták a magyar illetékesek, kéthavonta egy példány elkészítését ütemezve be. A motoroknál a csehszlovák fél a Diesel-meghajtáshoz ragaszkodott, Magyarországon viszont 1945/46-ban még nem tudtak ilyet gyártani, csak benzinest. Vállalták viszont, hogy 1948-tól díjmentesen kicserélik a kérdéses hajómotorokat. Ezen felül több kisebb vízi jármű szállításáról született megállapodás. A gyárak leszögezték ugyanakkor, hogy belátható időn belül kotrógépet és nagyméretű benzintartályt nem fognak tudni legyártani, utóbbi azonban esetleg a honvédségtől beszerezhető lenne. A megállapodás értelmében 1946–47 folyamán leszállításra kerül még 10 db rádió adó- és vevőállomás, 20 db bimetall jelzőlámpa, 10 szénmarkoló, 6 gabonamarkoló, mindez általában több részletben.21

A pénzügyi tárca és az MNB bonyolult számításokat végzett annak érdekében, hogyan lehetne a csehszlovák jóvátételt a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással teljesíteni. A Pénzügyminisztérium államtitkára, Vásárhelyi, még a jegybank kalkulációinál is kedvezőbb számokat kívánt elérni. A következőkkel érvelt: „Az 1938-as dollár közép­árfolyamhoz csak a Jugoszlávia felé megállapított 46,75%-os, Csehszlovákia felé pedig 45,75%-os középfelárat számítsuk hozzá, nem pedig a nemes devizák 51,50%-os középfelárát. (Ez alapon $ 1.- = P 4.99)” Ezenkívül az exportár helyett a belföldi árakkal történő kalkulációt szorgalmazta, noha ez már szovjet vonalon sem működött. Ennek ellenére úgy vélte, amennyiben a csehek és a jugoszlávok az ily módon kiszámított dollárárakat nem fogadnák el, „csak ezután helyezkedjünk a Bank által javasolt álláspontra”.22 (Mint ismeretes, a Fegyverszüneti Egyezmény előírásai szerint 10–15 százalék felárral voltak terhelhetők az 1938. évi világpiaci árak.)

Bármilyen csekély mértékű (és értékű) volt is az a gesztus, amit a magyar fél 1945 folyamán szállítások formájában tett Jugoszlávia és Csehszlovákia felé, az elszabaduló hiperinfláció következtében ezeket is fel kellett függeszteni. A pénzromlás mértéke miatt ugyanis felmerült még egy probléma. Korábban, kormányzati felügyelet hiányában (sokszor még 1945 első felében, sőt jugoszláv vonalon már 1944 decemberében is) több magánszemély és vállalat kötött különféle kereskedelmi, tehát kompenzáción alapuló ügyleteket a legkülönbözőbb árufélék szállításra mindkét országba. Ezekért utóbbiak időnként jobb esetben áruval vagy nyersanyaggal, döntően azonban készpénzben, pengővel fizettek (amit jobbára a hozzájuk visszacsatolt területekről gyűjtöttek be a beváltások alkalmával), ez viszont 1945 őszétől, ahogy a pengő elértéktelenedése felgyorsult, egyre kevésbé érte meg a magyar cégeknek. Ezért a kormány 1945 novemberében mindenfajta, pengőfizetés ellenében történő szállítást leállított, és utasítást adott az összes korábbi, hasonló tranzakció ellenőrzésére.

A csehszlovák előszállítási ajánlatot, miszerint Magyarország határozhatja meg, mit szállít és kérheti a további teljesítésekhez szükséges nyersanyagok meghitelezését is, az Iparügyi Minisztérium tanácsosa, Forbáth Róbert gyanúsan kedvezőnek találta. Azt ugyanakkor elismerte, hogy számos iparcikk, amelynek szállítása Magyarországról elvben szóba került, más piacokon nem volna elhelyezhető, így devizát sem kapna értük az állam. Érvelése szerint ugyan jól hangzott, hogy a felajánlott 100.000 dollár értékű kisipari áru szállításán túli mennyiség 50 százalékáért választott iparcikkeket kapnánk cserébe (tehát elvben érdekeltek lennénk még több áru szállításában), de hangsúlyozta, nem árt az óvatosság. A földművelésügyi tárca által készített minimális ajánlatot az agrártermékek esetében is elfogadták a csehszlovákok, és csakúgy, mint az ipari terméknél, itt is meghatározták, hogy az ezen felül szállított élelmiszerek 50%-át cukorban fizetik vissza (az 1938-ban érvényes árak alapján), a többit a jóvátétel teljesítéséhez számítanák be.23 (A cukorral kapcsolatban csehszlovák–magyar viszonylatban egész kompenzációs rendszert kívántak létrehozni a későbbiekben, erről lentebb lesz szó.) Érzékeny téma volt továbbá a hadizsákmány kérdése. A magyar kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjetek által magyar személyektől, csehszlovák területen jogtalanul elvett javakat a csehszlovák fél számítsa bele a jóvátételbe. A Külügyminisztérium álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy „(…) nem hadicélokat szolgáló javak hadizsákmánynak nem tekinthetők”.24

A csehszlovákok az ipari termékek előszállítása esetében is fenntartották az 50% jóvátétel – 50% kompenzáció elvét, hangsúlyozva azonban, hogy ez csak 1945-re érvényes. A magyar felajánlások korábban is sokszor összekeveredtek a csehszlovák igényekkel, ezért több termékcsoport esetében meglehetősen zavaros volt a helyzet. „Az általuk felkutatott készletek szállítására vonatkozóan szállítási engedélyt kérnek, sok esetben olyan készletekre vonatkozóan is, melyekről az illetékes szakminisztérium nem is tud.” Az Iparügyi Minisztérium szerint a fentebb említett 500.000 (esetleg kétmillió) dolláros szállításokon felül „szó van 50 vagon pulp, 2 vagon paradicsom, 2 vagon konzerv, 20 vagon bor, továbbá borpárlatok és szesz szállításáról is ebben a konstrukcióban”.25 A tárca ezt megelőzően egyébként tárgyalt a csehszlovák féllel egy vasúti szállításról szóló egyezményről, amit a felek hamarosan alá is írtak (ennek kulcsszerepe volt egyébként a később induló magyar–német áruforgalom lebonyolításában is). Prága ugyanakkor nemtetszését fejezte ki az 1 dollár = 4,99 pengős árfolyammal kapcsolatban, szerinte ez „nem azonos a többi szomszédunkkal (?) szemben alkalmazott átszámítási árfolyammal”. A csehek azonban nemcsak ezt, hanem még a Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelyében említett 15 százalékos felárat is kifogásolták. A jóvátételi egyezmény tervezetében csak az árulistákat és a szállítások évenkénti megoszlását tüntették fel, „miután itt nem lehet szó az árulisták kötelező és fakultatív megoszlásáról”.26 A szövegtervezet összeállításában a Jóvátételi Kormánybizottság, valamint az igazságügyi és a külügyi tárca vett részt.

November huszadika és december elseje között az Iparügyi Minisztérium (a JK és a kormány felhatalmazásával) tárgyalásokat folytatott a csehszlovák SZEB-misszió képviselőivel. Ennek eredményeképpen a következő megállapodás jött létre, melyet jegyzőkönyvben is rögzítettek:

(1) Magyarország kötelezően vállalja a csatolt mellékletben rögzített szállításokat, a csehszlovák fél pedig elfogadja a felajánlásokat a szállítások mennyiségére, minőségére és határidejére vonatkozóan.

(2) A mellékletben feltüntetett árak a magyar javaslatokat tükrözik, ebben benne foglaltatik a Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelyében előírt 15%-os felár is. Ezek az árak az 1938. évi magyarországi belföldi gyári áraknak felelnek meg, az átszámítás alapja: 1 dollár = 4,99 pengő.

(3) Csehszlovák részről ezeket az árakat nem fogadják el, a 15%-os felárat az ipari termékekre nem tartják elfogadhatónak (holott a magyar fél szinte csak ilyeneket ajánlott fel). „Nem tartják indokoltnak, hogy magyar részről Csehszlovákia felé más árakat szabjanak meg, mint a többi szövetséges államoknak. Vitatják a magyar belföldi áraknak tárgyalási alapul való elfogadását, valamint a dollár és a pengő közötti átszámítási arányt” – állt a jegyzőkönyvben.

(4) Az árak körüli kérdést további tárgyalásokon mielőbb rendezik.

(5) A magyar fél vasúti anyag tárgyában esetleg felmerülő csehszlovák igényekről bármikor hajlandó tárgyalni, az adott technikai lehetőségeken belül kész további csehszlovák igények teljesítésére.

(6) Ez a megállapodás ideiglenes jellegű, a végleges egyezmény megkötésekor érvényét veszti.

(7) A jegyzőkönyvnek egy-egy magyar és szlovák nyelvű példánya van, mindkét nyelven eredetinek tekintendő.27

A felek megegyeztek az ipari szektor szállításainak technikai és időbeli lebonyolításról, külön a vasúti anyagok és külön a hajók, illetve egyéb gépi berendezések terén. Magyar részről úgy vélték, hogy mivel a felsorolt tételek végösszege kb. 25 millió USA-dollár, a magyar hajópark egy részének átadására vonatkozó korábbi csehszlovák követelés okafogyottá vált. Forbáth kiemelte, hogy „a tárgyalások szelleme rendkívül barátságos volt és Csehszlovák részről a legnagyobb előzékenységet tanúsították”. Reményét fejezte ki, hogy bizonyos cikkek esetében a távolabbi jövőben is lehetséges lehet a kiszállítás Csehszlovákia felé.28

Prága ugyanakkor sérelmezte a szerinte túlzottan magas ipari árakat, és a telefonkészülékek árára hivatkozott, mondván, a szovjeteknek 8 dollárért szállítottuk őket, míg Csehszlovákiának 34-ért! Szerintük az Iparügyi Minisztérium emelte így meg az árakat, mert az egyes cégek korábban általában korrekt árajánlatokat tettek.29 Az új kormányfő, Tildy Zoltán felhatalmazta a bizottságot, hogy a tárgyalásokat fejezzék be, de véglegesítés előtt mutassák be neki a tervezetet.30 December 5-én a csehszlovák delegáció megtekintette a részükre készülő 10 tonnás úszódarut, továbbá uszályok, kotróhajók és egyéb vízi járművek terveit. Uszályokat, mint fentebb elhangzott, a Laczkovics-gyár készített számukra, de a Ganz gyár is érdekelt volt valamelyest a kérdésben.31

Bisztricky követségi tanácsos meghívására 1945. november 26-án a felek a csehszlovák követségen tartottak megbeszélést. Ennek során az 1945. évi előszállítások körüli technikai kérdésekben állapodtak meg, a csehszlovák fél jelezte, hogy – jóindulata jeléül – bármit átvesz, de amit a cseh ipar is gyárt, azt a későbbiekben, a tényleges jóvátételi szállítások beindulásával már nem fogja elfogadni. Mivel folyamatosan erős feszültség volt érezhető a két ország viszonyában, egyetértettek abban, hogy ezt a folyamatot ajánlatos lenne mielőbb beindítani. A szállítás felgyorsítása érdekében Prága hajlandónak mutatkozott teherautó-konvojokat a magyar fél rendelkezésére bocsátani, ezek elszállítanák a jóvátételi cikkeket és cserébe kompenzációs árukat hoznának be (amelyek egyebek között éppen a jóvátételi termeléshez is égetően szükségesek lehetnek). Ezzel kapcsolatban a magyarországi rendeltetési hely és a magyar határ közötti szakaszra az üzemanyagköltség természetben történő kiegyenlítését kérték a magyar kormánytól. Ezen felül a csehszlovák fél, mérlegelve a magyar gazdasági helyzetet, kijelentette, hogy „hajlandó az 1945. évre már előzőleg beígért mezőgazdasági termékeken kívül bármilyen mennyiségben egyéb mezőgazdasági termékeket és élelmiszer cikkeket átvenni azzal, hogy ezen többletszállítások fele a jóvátételbe számít, másik feléért pedig Csehország hajlandó cukrot szállítani”. Ugyanez érvényes az ipari termékekre is, hasonló beszámítási eloszlással. Utóbbiak kompenzációjaként készek üveget, kokszot, szerszámgépeket stb. szállítani.32

Mezőgazdasági termékekből a csehszlovákok egyelőre 1660 tonna babot, 50 mázsa fűmagot, 5 mázsa salátamagot és cirokszálat kértek, minden más tételt, amit ezen felül Magyarország leszállít, felerészben a jóvátételbe számítják bele, másik fele pedig a csehszlovák cukorimport fedezésére szolgál. Ipari vonalon 500.000 dollár előszállítást kértek, ezen felül minden további áru értéke felerészben ugyancsak a jóvátételbe, illetve a kompenzációs alapba számítandó be. A magyar fél 100.000 dollárra kívánta mérsékelni az előszállítás minimumát, ezt viszont a csehek – egyelőre – nem fogadták el. Szerintük egyébként a csehszlovák közvéleményt is pozitívan befolyásolná, ha Magyarország szállítana végre valamit. (Igaz, a dokumentum szerint eddig hivatalosan nem is kértek semmit, csak szóbeli igények hangzottak el idáig.)33

A december 3-án megtartott JK-ülésen Pokorny közölte, hogy Gyöngyösi János külügyminiszter Prágába utazott, és magával vitte az akkor rendelkezésre álló, legfrissebb magyarországi gazdasági adatokat is. Tárgyalásai során törölték a babot a jóvátételi áruk listájáról és más cikkekkel helyettesítették, az agrárkontingens összértéke pedig az eredeti 60.000 dollárról húszezerre csökkent, így viszont az 50 százalékos cukorkompenzáció lehetősége is elveszett. Ipari vonalon a jóvátételi év végéig, azaz 1946. január 20-áig 500.000, csehszlovák hozzájárulás esetén április 20-áig egymillió, június 20-áig pedig kétmillió dollár értékben tett Magyarország áruszállítási ajánlatot. Minden esetben 100.000 dollár volt az alapszállítás értéke, a fennmaradó hányad 50 százalékát koksz, bányafa, vasérc, ablaküveg, szóda stb. kompenzációjára lehetett fordítani az 1938-as árbázis figyelembe vételével.

Az első jóvátételi év előszállításainak valós mértékéről nincsenek egyértelmű adatok. Egy kimutatás szerint 39 különböző cég összesen 456.534,24 dollár értékben szállított elsősorban iparcikkeket, szerszámokat, alkatrészeket.34 Az IKART összesítése alapján viszont 45 cég vett részt a szállításokban, 9 tétel értéke pedig ismeretlen. Az ismert tételek végösszege az IKART számításai alapján 375.141,81 dollár, vagyis a teljes jóvátételi kötelezettség valamivel több mint egy százaléka volt. Az egészen apró összegektől (Express Felvonógyár, 51,75 dollár) a közepes tételeken (Magyar Optikai Művek, 5765,73 dollár) a nagyobb értékű szállításokig (Vadásztölténygyár, 69.000 dollár) a legkülönbözőbb nagyságrendű adatok előfordulnak. Az átvételek időpontjai 1945. december 6. és 1946. március 14. közé esnek, tehát az előszállítások zöme is csak az 1945-ös év végétől indulhatott be.35 A Külkereskedelmi Igazgatóság szerint nagyjából 300.000 dollár értékű iparcikket szállítottunk ki 1945 folyamán, amiből 100.000 dollár, illetve az ezen felüli rész 50%-a, (azaz további százezer) jóvátételi fizetésre, a fennmaradó összeg pedig kompenzációs vásárlásra lett fordítva.36 Az iparügyi tárca és a jegybank is bizonyosan vezetett statisztikákat, pontos szállítási adatsorok azonban nem kerültek elő a dokumentumok közül. Rendelkezésre áll azonban egy részletesebb kimutatás arról, hogy Magyarországnak valójában mekkora összegbe került az egyes csehszlovák jóvátételi árucikkek előállítása, illetve ezen adatok hogyan aránylanak a hivatalosan előírt, azaz 30 millió dolláros teljes kötelezettséghez.37

*Erről a tételről utóbb lemondott a csehszlovák fél.

1946 elején a felek tovább folytatták a tárgyalásokat, és ismét sikerült valamelyest közelíteni az álláspontokat. A csehek végül elfogadták a korábbi 100.000 dolláros magyar javaslatot az ipari jóvátétel fejében eszközölt előszállításokra, ezen felül bele­egyeztek abba is, hogy a leszállított mennyiség felét csereszállításokkal kompenzálják, másik felét pedig a jóvátételbe számítják be. A magyar elképzelés úgy hangzott, hogy az első jóvátételi év végéig, azaz 1946. január 20-áig összesen 500.000 dollárnyi iparcikket szállítanánk ki, amiből a fentiek alapján 200.000 dollár kerülne árucsere-forgalomban elszámolásra és ugyanennyi (plusz az alapnak tekintett 100.000 dollár) jóvátételre. A csehszlovákok megismételték, hogy a korábbiakban foglaltak szerint minden nélkülözhető árut elfogadnak (így pl. akár kozmetikai cikkeket is). Magyarországon megkezdték ugyan a fellelhető iparcikkek felvásárlását, a pénzügyi nehézségek, főként az infláció elszabadulása miatt azonban nem sikerült feltölteni a tervezett félmillió dolláros keretet. Január 16-áig a hátralékokkal együtt 60 milliárd pengőt, azaz mintegy 300.000 dollárt tudtak erre a célra fordítani. (A dollár árfolyama ekkor hivatalosan 200.000 pengő volt, a feketepiaci azonban már ennek többszöröse.) Ajánlat pedig lett volna a különféle üzemek részéről, a pénz azonban sokszor hiányzott a kifizetésekhez. A magyar szállítócégek ajánlataikat az IKART exportosztályára küldhették be, ahol a műszaki csoport megvizsgálta azokat, majd az IpM Iparügyi Osztálya döntött a kivitel engedélyezéséről. Az így elfogadott ajánlatok kerültek a csehszlovák delegáció elé, akik nyilatkoztak arról, megfelel-e Csehszlovákiának a felajánlott tétel. A pénzügyi fedezetről az IpM Jóvátételi és Hitelosztálya gondoskodott. Mivel a pénzügyi ellátmányok igen vontatottan érkeztek meg, egy időre fel kellett függeszteni az átvételeket, hogy a korábban leelőlegezett és átvett tételeket kifizethessék.38

1946 márciusában ártárgyalásokat folytattak a felek, melyek során a legtöbb tételről megegyeztek, egyeseket pedig, pl. a korábban kilátásba helyezett hídépítést, törölték. Összességében 12.801.080 dollárról állapodtak meg, a maradék összegről ezt követően a kérdéses tételek kapcsán értekeztek a továbbiakban.39 Bisztricky követségi tanácsos egy átiratban igazolta néhány leszállított tétel átvételét.40

A jóvátételi egyezmény

A magyar és csehszlovák delegáció végül hosszas előkészítést követően 1946. április 6-án írta alá a magyar–csehszlovák jóvátételi egyezményt. Ennek alapján Magyar­or­szág szállítási kötelezettségei a következőképpen alakultak (millió dollárban):

Az 1945-ben teljesített előszállítások értékét az 1946-os kontingensbe számították bele. Ezek utólagosan megállapított értéke mintegy 430 ezer dollárt tett ki, és az előzetes megállapodás értelmében „a 0,1 millió dollár értéken felüli részének, vagyis 0,33 millió dollár értékű szállításnak fele része, tehát 0,17 millió dollár jóvátételi teljesítésként fog elszámoltatni, a másik fele a két ország közti kereskedelmi áruforgalom részeként tekintendő”.41 Egyesek szerint, bár a szóban forgó 170 ezer dollár nem jelentett vészesen komoly tételt, ez az eljárás barátságtalan gesztus volt a csehek részéről, még akkor is, ha a kereskedelmi forgalomra eső rész is közvetve a jóvátételi célokat szolgálta. Nagyobb nehézségeket – és vitákat – okozott viszont, hogy az 1946 nya­rán–őszén a szovjet és jugoszláv vonalon elért ún. progresszív teljesítés elvét a csehszlovákok hivatalosan nem adták meg a magyar félnek. Igaz, a gyakorlatban végül (1947 tavaszától) érvényesülhetett a javaslat, és a teljesítés határidejét is sikerült két évvel kitolni. Az előszállítások jóvátételként elszámolt részét a jugoszlávokhoz hasonlóan ebben az esetben is az 1946. évi kontingensbe számították be. Ezek alapján a Csehszlovákiával szemben fennálló kötelezettségek a következőképpen alakultak (millió dollárban):

Az első tényleges szállítási évre, azaz 1946-ra Csehszlovákia esetében a különféle számítási módszerek alapján is csaknem azonos összegű kontingensek léptek életbe:42

Ennek oka az volt, hogy a Csehszlovákiával szembeni 1946-os eredeti kötelezettség is csak mintegy felét tette ki a következő évek összegének. Ezért a nyolcéves terminushoz képest a progresszív összeg sem lett csökkentve.

Mint fentebb látható volt, Csehszlovákia szívesen kapcsolta össze a jóvátételi szállításokat a kereskedelmi forgalommal. Ennek szellemében merült fel a két ország között 1946 szeptemberében egy ún. cukorkompenzációs egyezmény létesítése. (1945 őszén már volt hasonló kísérlet, ám jóval kisebb nagyságrendben.) Az új tervezet lényege az volt, hogy egyes mezőgazdasági cikkek értékének 50 százalékát a jóvátételbe számítanák bele, a másik felét cukorral kompenzálná a csehszlovák fél. Érdekesség, hogy gyakorlatilag pontosan azokat az agrártermékeket vették a megállapodás hatálya alá, amelyek az 1945-ös tervezetben is szerepeltek: 2-2 vagon szárnyaskonzerv és paradicsomsűrítmény, 10 vagon jonatánalma, 50 vagon vegyes pulp, 100 hektoliter barackpálinka, 30 hl borpárlat, 20 vagon bor. A felsorolt áruk 50 százalékos ellenértéke fejében Csehszlovákia 32 vagon cukrot bocsátana Magyarország rendelkezésére (a szállítási költségeket franco csehszlovák–magyar határparitásban rendezik). Az árszámítás esetében mindig a jóvátételi árakból kell kiindulni (tehát a mindenkori kereskedelmi áraknak ez esetben nincs jelentőségük), mivel a kompenzáció közvetlenül kapcsolódik a jóvátételhez. A fenti mennyiségből „az eddig teljesített magyar szállítások egyidejű elismerése mellett (Csehszlovákia) legkésőbb két héten belül 12 vagon cukrot útnak indít azzal, hogy a további cukorszállítás a magyar áru leszállítása után válik esedékessé”. Az Árucsereforgalmi Intézet azt javasolta, hogy az ellenértéket fizessék be az ő postatakarékpénztári számlájára, ebből kiegyenlíti a szállítmányozási s vámköltségeket és az illetékeket, végül a fennmaradó összegből a Jóvátételi Hivataltól (JH) kapott ellátmányát ellentételezné. A Közellátásügyi Minisztérium azonban elvetette ezt a javaslatot. Szerintük ezt az összeget külön csekkszámlán kellene kezelni mint állami bevételt, a kompenzációra kerülő 50 százalékos részt pedig el kell választani a jóvátételre eső hányadtól.43 Az illetékes magyarországi szervek között ugyanakkor szinte a tervezet megszületése pillanatában vita robbant ki, vajon vámmentes-e a kérdéses tétel vagy sem, illetve a későbbiekben esetleg mely további kontingenseket lehetne a megállapodás hatálya alá vonni. Végül több hónapos vita után a kérdés lekerült a napirendről, így a tranzakció nem jött létre.44 A csehszlovák jóvátétel teljesítése során mindvégig jellemző volt egyébként, hogy az eredetileg megállapított árukontingensek nem voltak kőbe vésve, gyakran más termékekkel vagy más módon kompenzáltak tételeket, adott esetben egyéb szolgáltatásokkal, esetleg készpénzfizetéssel.

Utóbbi megoldást Prágában kifejezetten örömmel fogadták. A JH a pénzügyminiszterrel és a Gazdasági Főtanáccsal egyetértésben határozott arról, hogy Csehszlovákia részére 500 ezer dollárt fizetnek ki készpénzben jóvátétel címén, ami az 1946. évi 2 millió dolláros keretbe számít bele, ebből pedig Magyarország eddig csak félmilliót teljesített. „A tranzakció feltűnő és elvi szempontból igen fontos vonatkozása az, hogy az áruszállítás elmaradása ellenében, tekintettel az áruszállításnál az áruk ismeretes aláértékelése folytán mutatkozó értékkülönbözetre, a jóváírt dollárösszegnél egy bizonyos %-kal magasabb összeget fogunk fizetni. (Kiemelés az idézetben tőlem – G. P.) A csehek először 60%-os felárat kívántak, amit utóbb mérsékeltek. A Jóvátételi Hivatal szerint cca 15%-os felárba bele fognak menni. – A Hivatal véleménye szerint a tranzakció, tekintettel arra, hogy az áruszállításnál átlagban mintegy 40–45%-os aláértékelés mutatkozik, rendkívül kedvező, javaslatukat ezen az alapon terjesztették a Gazdasági Főtanács elé, mely ahhoz hozzájárult.”45

Az MNB-t csak késve értesítették a tranzakcióról, így nem is vett részt a tárgyalásokban. A Jóvátételi Hivatal kérte a GF hozzájárulását, hogy hasonló felár mellett a jugoszlávokkal is megegyezhessenek 7–800.000 dollár erejéig. A GF még nem döntött a kérdésben. A dolog előnyös vagy hátrányos volta attól függ, érveltek, hogy a készpénzfizetéssel milyen típusú áruk szállítását tudják mellőzni. A későbbiekben, mivel ez a gyakorlat precedenst teremthet, nagy óvatossággal kell eljárni – hangzott a Főtanács véleménye.46

1947 januárjáig az addig összesített adatok szerint a magyar fél (az előszállításokkal együtt) 2.004.930,92 dollárnyi jóvátételt teljesített Csehszlovákia felé, ebből 500.000 dollárt készpénzben, közel 1 milliót pedig iparcikkekben adott át, a többit agrártermékekkel és egyéb szolgáltatások teljesítésével (javítás, felújítás, újjáépítés) fedezte, összességében 32.004.019,33 Ft értékben. Az ipari vonalon átadott termékek összértéke 966.718,03 jóvátételi dollár, azaz 18.712.655,43 Ft, a mezőgazdaságból származó cikkeké pedig 446.428,27 jóvátételi dollár (13.291.363,90 Ft) volt. Az összevetésekből – kis korrekcióval – körülbelül kijön a jóvátételi dollár JH által számított, fentebb említett forintértéke. Csehszlovák viszonylatban a költségvetés 50 millió forintos ipari és 11,5 milliós mezőgazdasági jóvátétel finanszírozását tervezte be erre az időszakra.

Módosították ugyanakkor a Prágában 1946. április 6-án aláírt megállapodás 1. cikkelyét. A teljesítési idő hatról 8 évre nőtt, azaz 1945. január 20-ától 1953. január 20-áig. Ezt követően 1946-ra 3, 1947-re 3,8; 1948-ra 4,4; 1949–51 között pedig évente 4,7-4,7 millió dollárt kellett fizetnie Magyarországnak. (Ekkor lépett csak életbe az 1946 nyarától szorgalmazott progresszív teljesítés elve.) „Az 1946-os és 1947-es jóvátételi évek záró szállítási határideje akként módosul, hogy az 1946-os jóvátételi év 1947. június hó 20.-án, az 1947-es jóvátételi év 1948. március hó 31-én záródik.”47 Ennek a megállapodásnak a mellékletében pedig feltüntették, hogy a Magyarország által az 1946-os jóvátételi évre Csehszlovákia felé teljesített, összesen 3 millió dolláros összegből 1.521.998,37 dollár volt az ipari előszállítások értéke.48

1947. május 29-én új jóvátételi egyezmény aláírására került sor a két ország között. Ebben az 1945-ös előszállításokat szintén az 1946-os kontingens keretébe számították bele, így az összesen továbbra is 3 millió dollárt tett ki. 1947-re 3,8 millió esett, ebből 1,133 milliót, 1946 beszámításával együtt pedig összesen 4,133 millió dollárt fizetett ki addig Magyarország jóvátétel gyanánt Csehszlovákia felé. Az 1948. január 20-án lejárt 3. jóvátételi év végén még 25,873 millió dollár hátralék állt fenn, az 1948-as teljesítés fejében pedig a komáromi Duna-híd helyreállításának kiadásait számították be (legalábbis ez volt betervezve).49 Az 1947-es évre folyamatban lévő szállítások összege: 498.083,23 dollár ipari és 283.486,20 dollár értékű mezőgazdasági tétel.50

Júliusban körlevelet adtak ki a Gazdasági Főtanács határozatáról, mely elsősorban a csehszlovák–magyar lakosságcserére vonatkozott, de a jóvátételt is érintette. A kabinet elvetette az ebben az irányban készített megegyezés tervezetét. A visszautasítás oka az volt, hogy a kormány szerette volna, ha az aláírás előtt a JH a pénzügyminiszterrel is megbeszéli a terv pénzügyi kihatásait. Azonban nemcsak erről volt szó. „A Főtanács megállapítja, hogy a csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezménnyel kapcsolatos áttelepítési költségek Magyarország számára olyan súlyos megterhelést jelentenek, hogy azoknak a jóvátételi kötelezettségek teljesítésével egyidőben eleget tenni nem tud. (…) ezt a körülményt a csehszlovák kormány tudomására kell hozni és egyben fel kell kérni, hogy az áttelepítés költségeire a Csehszlovákia területén maradt magyar vagyon terhére folyósítson előleget, vagy járuljon hozzá ahhoz, hogy a lakosságcsere céljára szükséges összegek a jóvátételi kötelezettségekből levonhatóak legyenek.” Ezen felül a GF hozzájárul ahhoz, hogy a Csehszlovák Nemzeti Bank korábbi 10 millió koronás kölcsöne ügyében 150.000 jóvátételi dollár értékben forintösszeget utaljanak ki a lakosságcsere ügyében Magyarországon működő csehszlovák küldöttségnek.51

1947 decemberében a prágai magyar nagykövet, Bolgár Elek részére küldött feljegyzésben foglalták össze a csehszlovák jóvátétel eddigi alakulását. 1946. április 6-án írták alá a magyar–csehszlovák jóvátételi egyezményt. Eredetileg 6 év alatt kellett volna 30 millió dollárt kifizetni, illetve ezen értékben különféle árukat leszállítani. 1946 szeptemberében a magyar kormány mindhárom érintett féltől nyolc év teljesítési időt kért. A szovjet és jugoszláv relációban ezt október–novemberben meg is adták (utóbbiak teljességgel elfogadták a magyar javaslatot), a csehszlovák fél azonban csak 1947. május 29-én bólintott rá. Az 1946-os kötelezettségeket Csehszlovákia és Jugoszlávia felé is csak 1947 júliusára sikerült letudnunk, utóbbiak irányába technikai okokból. Az 1947-es, időközben már letárgyalt szállítási tervezet azonban nem került aláírásra, mivel „a Gazdasági Főtanács 5314/1947. sz. határozata értelmében felkérte a Kormányt, hogy átiratban tisztázza az áttelepüléssel kapcsolatos vagyoni kiadások kérdését, melynek rendezése után válna csak esedékessé a jóvátételi szállítások további folytatása”. A két ország közötti viszony érezhetően megromlott, a jóvátételi teljesítések akadozni kezdtek. A feszültségek miatt felsőbb utasításra a Jóvátételi Hivatal így már csak csökkentett szállításokat eszközölt, összesen 781.569 dollár értékben. (A jóvátételi szállítás határideje 1948. március 30. volt.) Decemberben Vas Zoltán, a GF főtitkára további 250.000 dollárnyi transzportot engedélyezett. A csehszlovák fél kijelentette: nem kívánja összefüggésbe hozni az áttelepülések ügyét a jóvátétel kérdésével.52 A magyar vezetés ezt nem fogadta el, és a probléma egészen 1949 nyaráig, a téma végleges rendezéséig ellentétek forrása maradt.

Honvári János a következőképpen foglalta össze a kérdést. „Csehszlovákiának az első évre előirányzott 3 millió dollár értékű jóvátételi árukat Magyarország leszállította, 1947–1948-ban azonban a felvidéki magyarok kitelepítése és jogfosztása miatt a két ország viszonya annyira megromlott, hogy Magyarország északi szomszédjával jóvátételi szállítási egyezményt nem kötött, kiszállításra csak alkalmanként, a felsőbb hatóságok utasítására került sor. 1947–1948-ban Csehszlovákiának 1 426 300 dollár értékben teljesített Magyarország jóvátételt, így ebben a relációban a nyolc évre átalakított ütemezés szerinti teljesítéshez képest 3,3 millió dollár hátralék halmozódott fel. Jugoszláviának 1948. május 1-jéig 18 675 270,23 dollár értékben, Csehszlovákiának 4 698 961,19 dollár értékben teljesített Magyarország jóvátételt.”53

A csehszlovák jóvátétel lezárása: a csorba-tói egyezmény

1949. április 16-án Magyarország és Csehszlovákia barátsági szerződést írt alá. Ennek szellemében a két ország a jóvátétel kérdését is rendezni kívánta, erről titkos megbeszéléseket folytattak, melyekről a nyilvánosságot egyik országban sem tájékoztatták. A felek kölcsönös álláspontja az volt, hogy az egymással szembeni követelések közötti különbségek nem jelentősek, így kölcsönösen annulálhatják azokat. Az 1949. július 25-én aláírt egyezményben Csehszlovákia hivatalosan is lemondott egyebek között a MÁV-val szembeni 114 millió koronás követeléséről. A 3. cikkely értelmében „a magyar kormány lemond arról az aktív egyenlegről, amely 1949. évi június 23-i napján a Magyar Nemzeti Bank javára a Csehszlovák Nemzeti Banknál vezetett lakosságcsere elnevezésű számlán fennálló és az áttelepült személyeknek az erre vonatkozó megállapodások alapján eszközölt befizetéseiből keletkezett”. A lakosságcsere ügyében kölcsönösen kizártak minden további követelést és kártérítést. Kijelentették, hogy az egymás területére korábban elhurcolt javakat egyik fél sem köteles a másiknak visszaszolgáltatni. Az egyezmény 6. cikkelye pedig kimondta, hogy a csehszlovák kormány lemond a csehszlovák államnak, a csehszlovák közjogi személyeknek és a csehszlovák nemzeti vállalatoknak Magyarország területén lévő ingó és ingatlan javairól, vállalatairól, vállalati fiókjairól, valamint a Magyarország területén lévő vállalatokban fennálló közvetlen vállalati érdekeltségeiről. Az egyezményhez bizalmas kiegészítő jegyzőkönyvet is csatoltak.54

Összességében elmondható, hogy – nyilvánvalóan a politikai helyzet nagymértékű változása következtében – 1949-ben már egészen más körülmények határozták meg Magyarország és szomszédjai viszonyát, mint akár csak egy-két évvel korábban, és ez a jóvátétel kérdésére is hatással volt. Mindkét országban lezajlott már a rendszerváltás, és a szocializmus által hangoztatott „népek barátsága” és az internacionalizmus sem tűrte meg sem a nacionalista, sem az egyéb politikai indíttatású ellentéteket a béketábor országai között. Biztosra vehető, hogy végső soron az előírt 30 millió dollárnak csak töredékét fizettük ki Csehszlovákiának, Földesi Margit becslései szerint alig 2-3 millió, egy 1948. november 15-én kelt összeírás szerint – lásd a 49. sz. lábjegyzetben – addig a napig 4,133 millió dollárt teljesített Magyarország jóvátétel címén, Honvári János fentebb idézett írásában pedig 4,698 milliós összeg szerepel. Pontos végösszeget sem az MNB, sem az IKART vagy az Iparügyi Minisztérium nem közölt, de a fenti három adat hasonlósága alapján joggal hihető, hogy a valós szám nem tér el lényegesen ezektől. Az is több mint valószínű, hogy – figyelembe véve a jóvátételi dollár valós költségeit – a nominálisan elszámolt összegnek valójában legalább két, két és félszeresét fizettük ki ténylegesen, valódi pénzben. Ez óvatos becslés alapján körülbelül tízmillió dollárnyi valós összeget jelenthet, a korabeli hivatalos árfolyamon számolva mintegy 330 millió forintot. Az eleve kisebb számszerű kötelezettség és a jóval kevesebb tételszám miatt északi szomszédunknál nem voltak akkora torzulások az árkérdés körül, mint a csaknem hétszer ekkora összegű szovjet kifizetések esetében. A magyar fél azonban egyrészt a magasabb előállítási költségek, másrészt a mesterségesen alacsonyan meghatározott 1938-as világpiaci árak figyelembe vételével mindenképpen ráfizetett a jóvátételi teljesítések során (bár a három állam közül – nominális értelemben – talán éppen Csehszlovákia esetében a legkevésbé).

A magyar–csehszlovák gazdasági egyezmények (1946–1949)

Akárcsak a Szovjetunió esetében, a jóvátételi teljesítéssel szorosan összefüggnek, ezért mindenképpen említést érdemelnek a Magyarország és Csehszlovákia között aláírt gazdasági egyezmények. A jóvátételi egyezménnyel párhuzamosan futó szerződés megkötését eredetileg a csehszlovák fél vetette fel abból a megfontolásból, hogy a kereskedelmi alapú árucsere-forgalom Magyarország számára olyan áruk és nyersanyagok behozatalát teszi lehetővé, melyek végső soron a jóvátétel céljára szállítandó termékek előállítását könnyítik meg. Mint látható volt, a csehszlovák gyakorlat a rendes jóvátételi szállítások egy részét is kereskedelmi forgalomként definiálta, amikor bizonyos összeg feletti teljesítések értékének felét jóvátételre, másik 50 százalékos hányadát pedig kompenzációs szállítások ellenértékeként számolták el (noha utóbbinál is a jóvátételi árbázist vették alapul).

A magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban már igen korán, 1945 augusztusában tárgyalások kezdődtek (16-án jegyzőkönyv is készült áruszállítások lebonyolításáról, egyelőre azonban csak magánkompenzációk útján), de az év végéig ezek folyamatosan háttérbe szorultak a jóvátételről folytatott megbeszélésekhez képest. Az erről szóló beszámoló rámutatott egy igen érdekes tényezőre: a magyar relációra a csehszlovák külkereskedelemnek – bár ezt nyíltan nem hangoztatták – azért is szüksége volt, mert a háborút követően frissen újjáalakult államnak még nem volt ideje a (közös) külkereskedelem újbóli megszervezésére, ráadásul a két rész, Csehország és Szlovákia között ekkor még szintén majdnem nulla volt a kereskedelmi forgalom értéke. A valuta újraegységesítése is éppen csak megkezdődött (ez egészen 1945 októberéig elhúzódott), a két korábbi pénz (cseh-morva és szlovák korona) csak papíron volt egyenértékű, a gyakorlatban mindkét, még működő jegybank korlátozta a beváltást, az kölcsönösen legalább 10% „kezelési költség” levonása mellett és korlátozott összegben volt csak lehetséges. A magánforgalomban pedig már 20 százalékos diszázsióval lehetett csak nagyobb összegű cseh-morva vagy szlovák koronát a másikra átváltani. (A Pozsony–Prága között közlekedő gyorsvonaton például a szlovák kalauz még cseh területen sem fogadott el a jegyért cseh-morva koronát.) Az újjáalakult ország külkereskedelme is csak névleg volt egységes, nem tisztázták a belső felosztás mértékét, többek véleménye szerint a csehek igyekeztek visszaszorítani a szlovákokat az 1938 előtti alacsony szintre (Szlovákia amúgy is kvázi külpiacnak bizonyult a csehek szemszögéből ezekben a hónapokban). Ezért Prágának bármilyen megoldás jól jött, így még a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar gazdaságban is partnert látott. A csehek dolgát persze megkönnyítette, hogy déli szomszédjukat nemzetközileg is kötelezték nem csekély összegű jóvátétel megfizetésére, ettől függetlenül, ha nem is egyforma mértékben, de a rászorultság kölcsönös volt.

A dokumentum kiemelte, hogy a tárgyalások során a másodlagos jelentőség miatt egyik delegáció sem volt maradéktalanul felkészült, a felek inkább a jóvátételi kérdésekre koncentráltak. Konkrét megállapodásokat 1946 elejéig nem is kötöttek, inkább csak afféle puhatolózó jellegű megbeszélések zajlottak, melyek akkor váltak fontosabbá egy-egy rövidebb időszakra, amikor Csehszlovákia éppen utalt rá, hogy a szerződés megkötése sokat lendíthetne a jóvátételben mutatkozó problémák megoldásában.55

Az egyezményt végül még a jóvátételi egyezmény előtt, 1946. január 31-én kötötték meg. Az 1. § szerint „Magyarország és Csehszlovákia közös gazdasági érdekeinek fejlesztésére, valamint az 1945. január 20-án kötött fegyverszüneti szerződés 12. §-ában megállapított jóvátételi kötelezettség magyar részről való teljesítés lehetővé tételére a két ország kormánya gazdasági keretegyezmény kötését határozta el”. A megállapodás 10 évre szólt, lejárata 1956. január 20. (Ebben is a jóvátételi évek struktúrájához igazodott, időben azonban túllépett azon. Nem sokkal később azonban többször is módosították.) A kontingensek alapján Magyarország 60, Csehszlovákia 30 millió dollár értékű árut szállít a másik félnek, az áruk értékét az 1938-as dollárárak alapján számolják ki. A magyar részről szállítandó mennyiség felét külön listán rögzítik, a másik fele később lesz megállapítva. Egy részét Magyarország feltétlenül leszállítja, a többi tételt külön melléklet sorolja fel, ezekből „a Csehszlovák kormány mindenkor kétoldalú megegyezés alapján választása szerint a szállítást megelőző év november 20-án a megegyezés szerinti mennyiséget lehívja”. A csehszlovák fél áruinak meghatározása évente történik, az 1946-os évre külön listába szedve, a további évekre vonatkozóan pedig a megelőző év november 20-ig előirányzott magyar szállítások értékének 50 százaléka az irányadó.56

Ezt követően érdemleges információk az egyezmény végrehajtására vonatkozólag sokáig nem bukkantak elő a különféle iratokból. 1947 novemberében több bizalmas levélváltás is lezajlott Hardi Róbert miniszteri tanácsos és Fedor Martis, a csehszlovák kereskedelempolitikai delegáció elnöke között. Hardi a jóvátételi és a gazdasági egyezmény egymástól független működésére utalva üzent Martisnak: „Elnök Úr, van szerencsém közölni Önnel, hogy a Magyar Köztársaság kormánya kijelenti, hogy az ezen megállapodás alapján történő magyar áruszállítások nem akadályozzák a Magyar Köztársaságnak a Csehszlovák Köztársasággal szemben fennálló jóvátételi kötelezettségei teljesítését. (…)”57 Még ezen a napon több bizalmas jellegű levélváltás is lezajlott Hardi és Martis között. Mivel addigra a két állam viszonya erősen megromlott, talán gesztusnak is szánták magyar részről a kijelentést, ekkor azonban valós kereskedelmi (és jóvátételi) forgalom már alig zajlott a felek között, a források pedig gyakorlatilag semmit nem közöltek az egyezménnyel kapcsolatban. Így nem állapítható meg például az sem, hogy összességében a Csehszlovákia irányába leszállított jóvátételi termékek mekkora hányada származott az egyezmény keretében behozott nyersanyagokból, illetve ennek alapján Magyarországnak pontosan milyen összeget jelentett ezeknek az áruknak az előállítása. További kutatások ebben az irányban mindenképpen indokoltak lennének.

Látható tehát, hogy akárcsak a jóvátételi szállítások, a rendes kereskedelmi forgalom is erőteljesen visszaesett 1947-től, amikor a lakosságcsere körül kirobbant viták súlyos feszültséget eredményeztek a két ország viszonyában. Dokumentumok is csak elvétve bukkantak fel a korábbiakhoz képest, így a forgalom minden bizonnyal szinte teljesen leállt (az 1949-es rendezés során nyilvánosságra került adatok is ezt a feltevést erősítik). 1948. április 14-én tartották meg a magyar–csehszlovák ötéves gazdasági együttműködés tárgyában a harmadik értekezlet, részleteket azonban ekkor sem közöltek róla. Valószínűsíthető, hogy a fentiek miatt nem tudtak dűlőre jutni a vitás kérdésekben.58

A levéltári dokumentumok még két megállapodásról tesznek említést. 1948. november 20-án új egyezményt írtak alá a felek, ennek összértéke 300 millió dollárról (!) szólt. A végrehajtással és a részletekkel kapcsolatban azonban semmilyen adatot nem közöltek. A megadott érték irreálisan magasnak tűnik: Magyarország összes előírt, végül 8 év alatt teljesítendő jóvátételi kötelezettsége volt ennyi, de még a Szovjetunióval folytatott rendes (jóvátételen kívüli) kereskedelem egyéves forgalma sem közelítette meg ezt az összeget. 1949. július 19–25. között vegyes bizottsági tárgyalásokat folytattak a felek, ezek alapján felemelték néhány szállítandó tétel kontingensét, egyes termékekét igen jelentősen, a korábbinak 5–10-szeresére is.59 Részletek azonban erről a megállapodásról sem ismertek.

1949. december 3-án Magyarország és Csehszlovákia újabb árucsere- és fizetési megállapodást kötött 1950-re. A kontingensek kölcsönösen 1,8 milliárd csehszlovák koronát tettek ki.60 (100 forint ekkor hivatalosan kb. 425 koronát ért.) Érvényességének időtartama: 1950. január 1. – 1950. december 31. Ezáltal az 1947. november 1-jén kötött és 1948. november 23-án meghosszabbított fizetési megállapodás érvényessége is kitolódott 1950. december 31-éig. A korábbi elszámolási keret viszont, melynek értékéig bizonyos időszakig bezárólag a felek kamat felszámítása nélkül tartozni engedték a másikat (overdraft), törlésre került, ehelyett a két nemzeti bank vállalta, hogy a továbbiakban minden fizetési megbízást a számla egyenlegétől függetlenül végrehajt.61 Közelebbit azonban (például az árukontingensek összetételéről) ez a megállapodás sem közölt. A Kereskedelmi Minisztérium mindenesetre 5 év alatt 200 millió dollárnyi exporttal s ugyanekkora behozatallal számolt.62 Valószínű, hogy a dolláralapú elszámolást hamarosan beszüntették, mivel a hamarosan meghatározóvá váló felettes szerv, a szocialista országok egymás közti áruforgalmát (is) irányító KGST rendszerében a kölcsönös rubelelszámolás lépett életbe, és minden KGST-n belüli kereskedelmi ügylet során a transzferábilis rubel lett az elszámolás alapja.

Források

A Magyar Országos Levéltár dokumentumai az alábbi egységekből:

XIX-F-1-b 45. doboz; XIX-F-1 kk 8. doboz; XIX-L-1-o 5. doboz; XIX-L-1-o 6. doboz; XIX-L-1-m 32. doboz; XXIX-L-1-m 27. doboz; Z12 87. (volt 18.) doboz

Felhasznált irodalom

Balogh Sándor–Földesi Margit 1998. A magyar jóvátétel és ami mögötte van. Válogatott dokumentumok 1945–1949. Budapest, Napvilág Kiadó.

Földesi Margit 1998. A csehszlovák–magyar jóvátételi egyezmény 1946-ban. Múltunk, 43. sz. 194–217. p.

Földesi Margit 2001. Kifizetés magánvagyonból. Magyar jóvátétel Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Magyar Nemzet, 64. sz.

Honvári János 2012. Magyar jóvátétel a II. világháború után. www.rubicon.hu

Krno, Dalibor–Käfer, István 1992. A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. Budapest, Magyarságkutató Intézet.

Pető Iván–Szakács Sándor 1985. A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. kötet. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945–1968. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.