Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján

Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján. Ungvár, PoliPrint Kft. 2010, 118 p.

 

Kárpátalján a magyar nyelvet beszélők etnikai szempontból nem képeznek egységes csoportot: a magyar nemzetiségűek mellett jelentős a magyar anyanyelvű cigány/roma lakosság részaránya is. Róluk, mármint a magyar anyanyelvű cigányokról, azonban igencsak hiányosak az ismereteink. Ezen információhiány megszüntetését tűzte ki céljául Braun László, Csernicskó István és Molnár József. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakemberei a kárpátaljai magyar anyanyelvű cigányságot érintő többszintű kutatások eredményeit tárják a kutatók és a kérdés iránt érdeklődő olvasók elé a 2010-ben napvilágot látott Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján c. monográfiájukban.

A kötet tartalmi szempontból több fejezetre oszlik. A bevezetőben a szerzők hangsúlyozzák, hogy meglehetősen kevés figyelem jut az etnikai jegyei miatt a „látható kisebbség” kategóriájába tartozó és a Kárpát-medence valamennyi államában jelen lévő magyar anyanyelvű cigányokra/romákra.

A továbbiakban az európai és a Kárpát-medencei roma népességről rendelkezésre álló információkba nyerhetünk rövid betekintést. Ebből megtudhatjuk azt is, hogy Kárpát-medence összlakosságán belül a roma népesség részaránya elérheti akár a 9%-ot is, valamint hogy Romániában, Spanyolországban, Bulgáriában, Magyarországon és Törökország­ban élnek a legnagyobb számban romák (9–11. p.).

A következő fejezetben a romák ukrajnai helyzetét mutatják be a szerzők, hangsúlyozva, hogy a cigányság aránya 1959-től folyamatosan növekedett: a 2001-es népszámlálás hivatalos adatai alapján Ukrajna lakosságának 0,1%-a (47 587 fő) vallotta magát cigány nemzetiségűnek. Más források az ukrajnai cigányság számát azonban közel 200 ezer fő körüliként határozzák meg. A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy az ukrajnai cigányság nyelvi, néprajzi, szociológiai, foglalkozási és szociológiai szempontból sem tekinthető homogén csoportnak (12–17. p.).

Ezt követően a kárpátaljai cigányság száma és területi elhelyezkedése kerül ismertetésre. E részből megtudhatjuk, hogy az ukrajnai romák 29,4%-a (14 004 fő) él Kárpátalján, ami a megye összlakosságának 1,1%-a. A cigányság lélekszámának önbevalláson alapuló pontos meghatározása Kárpát­alján (akárcsak Magyarországon) elég bizonytalannak tekinthető, hiszen jelentős hányaduk magyar, illetve ukrán nemzetiségűként definiálja önmagát. A 2001-es népszámlálási adatok alapján a kárpátaljai cigányság 51%-a városlakó volt, ugyanakkor arányuk egyetlen járásban vagy megyei alárendeltségű városban sem érte el a 10%-ot. A kárpátaljai cigányság 62,4%-a magyar anyanyelvű, míg a cigány nyelvek valamelyikét csak 20,5% tekinti anyanyelvének. Második nyelvként a legtöbb kárpátaljai roma az ukrán nyelvet használja, de jelentős az orosz és a magyar nyelv elterjedtsége is, ami a megye soknemzetiségű jellegéből adódik. A cigány nyelvek ismerete a nem cigány anyanyelvűek körében azonban meglehetősen alacsony (17–36. p.).

A cigányság nemi összetétele arányosabb, mint a megye összlakossága körében. Ugyanis amíg 2001-ben a megyében 1000 férfira 1077 nő jutott, addig a cigány romáknál ez az arány 1000 férfire 1047 nő volt. Korfájuk a magas születésszámú népcsoportokra jellemző piramidális alakú (35–37. p.).

A roma lakosság foglalkoztatottsága meglehetősen alacsony. 2001-ben csupán 6,7%-uk volt foglalkoztatva, s közülük is 60,2% a legegyszerűbb foglalkozások körében volt alkalmazva, míg például vezető beosztásban csupán 0,28%-uk dolgozott, ami összefüggésben áll az alacsony iskolázottsági mutatókkal. A városi cigányság körében az 1–9. osztályokba beíratottak aránya a teljes roma népességen belül ugyanis csupán 20,9%, s a falvakban is csak 21,4% (37–41. p.).

A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy a cigány lakosságra vonatkozó népszámlálási adatok és a valóságos helyzet sok esetben jelentős eltérést mutathat, így saját számításokat is végeztek. Számításaik és a népszámlálási adatok csupán a Szolyvai járás és Beregszász város esetében mutatott jó egyezést (41–43. p.).

A kárpátaljai cigányság túlnyomó többsége a megye nyugati részében (Perecsenyi, Ungvári, Beregszászi járásokban, valamint Beregszász városában) él. A 2001-es népszámlálási adatok alapján összesen 110 olyan kárpátaljai település van, ahol a cigány lakosság száma meghaladja a 10 főt. A legnépesebb cigány közösségek Munkácson (3000 fő) és Ungváron (2000 fő) találhatók. Ezer főnél nagyobb roma közösség él Beregszászon, Királyházán, Szőlősvégardón és Poroskőn (Perecsenyi járás). A cigány lakosság 48%-a városokban vagy városi típusú településen él. A kárpátaljai cigányság 72%-a olyan településen él, ahol számuk meghaladja a 300 főt. Ugyanakkor az általuk benépesített településrészek (romatelepek, cigánytáborok) általában a települések határában, a központtól és az intézményektől távol fekszenek, ahová sok esetben még az infrastruktúra sem jut el, ami még inkább hozzájárul az itt élők szegregációjához (43–51. p.).

A továbbiakban a kötet a kárpátaljai cigányság képzési és oktatási helyzetét próbálja meg nagy vonalakban felvázolni. A szerzők leszögezik, hogy a cigányság iskolai oktatása egyben a többségi társadalomba való integrálását is szolgálni hivatott, vagyis hogy a roma lakosság az intézményes szocializációval ellenőrizhető módon itt találkozik először, s valószínűleg utoljára is. A kárpátaljai iskolákban a 2008/2009-es tanévben 6497 cigány gyerek folytatott tanulmányokat, ami több mint az összlétszám 4%-a. Közülük 2872 magyar iskolába vagy osztályba járt. A magyar tannyelvű iskolákban tanuló gyerekek esetében így a roma tanulók részaránya eléri a 17,1%-ot. A 2008-as ukrajnai oktatáspolitikai változások és a roma tanulók arányának a növekedése végett egyre több magyar szülő íratja gyerekét államnyelvi iskolába/osztályba. Így számos kárpátaljai magyarlakta településen épp a roma gyerekeknek köszönhetően vagy csak velük nyitottak meg magyar tannyelvű osztályokat. Az elemi osztályok elvégzését követően az iskolába járó cigány tanulók létszáma azonban folyamatosan csökken. Az iskolából való kimaradást sok esetben elősegíti a lányok nagyon korai, 13–14 éves korban történő férjhezmenetele, pontosabban polgárjogilag élettársi viszonya, valamint a roma családok idénymunkája az ország belső területein, ahová gyakran a gyerekeiket is magukkal viszik. Így a középiskolai osztályokban a cigány tanulók aránya már csupán 0,76%, vagyis még az ötödük sem jut el az Ukrajnában elvileg kötelező középiskolai végzettség megszerzéséig. Ennek egyik okaként említik azt, hogy az iskolában sokszor tovább fokozódik a kiközösítettség érzése, valamint hogy a szülők többsége is igen korán kikerült az iskolai oktatás keretei közül. Ezenkívül fontos azt is megemlíteni, hogy a kárpátaljai iskolákban oktató pedagógusok nincsenek megfelelően felkészítve arra, hogy a roma tanulók nyelvi és kulturális sajátosságait figyelembe véve és arra alapozva, érdeklődésükhöz igazítva, számukra is érthető módon közvetítsék a tananyagot. Az ebből fakadó problémák kiküszöbölését szolgálhatnák azok az iskolák is, ahol csak cigány gyerekek tanulnak. A magyar anyanyelvű cigányok oktatását jelenleg két ilyen állami intézmény segíti (a Munkácsi 14. Sz. és a Be­regszászi 7. Sz. Általános Iskola). Ugyanakkor egyházi fenntartás mellett több jelentős roma lakossággal rendelkező településen működnek ún. „cigány iskolák”, melyek az állami iskolák mellett kisegítő osztályok vagy napközis foglalkozások keretében szolgálják a roma tanulók felzárkóztatását. Az ilyen iskolák látogatottsága sokkal nagyobb, mint a heterogén iskoláké, ami részben az iskolák és a lakóhely közelségével magyarázható. A vegyes összetételű iskolákban a roma tanulókat sokszor a problémák forrásaként értékelik. Ezt a szerzők a helyi magyar sajtóban megjelent cikkekből vett idézetekkel igyekeznek még szemléletesebben alátámasztani (51–91 p.).

Az oktatást követően a társadalmi szervezetek és egyházak roma programjai kerülnek be­mutatásra. A megyei állami közigazgatás nemzetiségi osztályának adatai alapján 2009-ben a megye területén 19 társadalmi és kulturális, érdekvédelmi szervezet volt bejegyezve, melyek a romák szociális és oktatási felzárkóztatását hivatottak szolgálni. E szervezetek mellett különösen fontos szerepet játszanak a cigányság helyzetének a javításában a különböző egyházak is (elsősorban a református és a római katolikus). Ugyanakkor a régióban is mű­ködő nemzetközi segélyszervezetek, a helyi érdekvédelmi szervezetek és az ezek által létrehozott pártok programjában sem szerepel a magyar ajkú romák érdekképviselete (92–93. p.).

Ahogyan azt a szerzők is megfogalmazták, „a kárpátaljai magyar közösség még nem ébredt tudatára annak, hogy a vele együtt, közvetlen szomszédságában elő, magyar anyanyelvű roma közösség jelentős szerepet játszhat a közeljövőben a magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatási rendszer fenntartásában, fennmaradásában. Mint ahogyan az is valószínűsíthető, hogy a kárpátaljai magyar szervezetek, intézmények azért sem mutatnak különösebb érdeklődést a magyar nyelvű cigány közösség iránt, mert előítéleteik, illetőleg ez irányú hiányos ismereteik gátolják őket abban, hogy érdemben foglalkozzanak a cigányság problémaival.” (94. p.)

A kötet utolsó fejezetében a szerzők saját és más ukrajnai kutatások eredményeire alapozva tesznek kísérletet a cigányokhoz fűződő viszony bemutatására. Elsőként az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete és a Demokratikus Kezdeménye­zések Alapítvány által 1994 és 2005 között végzett felmérés kerül bemutatásra, melyből kiderül, hogy a cigányokat Ukrajna lakosai legfeljebb az országba látogató külföldiként képzelnék el. A vizsgálatban részt vevő 1800 fő 42,1%-a viszont be sem engedné a cigányokat Ukraj­nába. A Kárpátalján (2001 és 2006 között) végzett felmérések is hasonló eredményeket mutatnak. Ezek szerint a megkérdezettek többsége a cigányokkal való együttélés formájaként maximum a velük egy településen belüli együtt­élést tartja elfogadhatónak, de leginkább a saját lakóhelyén kívül képzeli el őket. Ugyanakkor a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a szociológiai kutatások során készített mélyinterjúk esetében ennél sokkal semlegesebb, kevésbé elutasító viszonyra lehetne következtetni. Vagyis az adatközlők még névtelenül sem vállalják fel nyíltan a cigányokkal szembeni ellenséges érzületeiket. Ennek igazolására számos interjúrészlet is közlésre kerül.

Az összegzésben a szerzők hangsúlyozzák: legfőbb céljuk az volt, hogy ráirányítsák a kutatók, politikusok és más szakemberek figyelmét a kárpátaljai magyar anyanyelvű romák problémáira, és a roma–magyar együttélés különböző vetületeire. A fejezetet egy a kötet teljes anyagát felölelő (38 pontból álló) kivonat zárja. A munka értékét növeli a gazdag (84 tételes) irodalomjegyzék is.

Összességében tehát mindenképp azt kell mondanunk, hogy a fentebb bemutatott kötet egyértelműen hiánypótló munka, mely nagymértékben hozzájárul a kárpátaljai magyar anyanyelvű cigányok helyzetének, problémáinak a megismeréséhez, s remélhetőleg hozzájárul a további kutatások kibontakozásához is, ami idővel magával vonhatja az érintett közösség szociális helyzetének javulását és a más nemzetiségűek általi elfogadtatását.