Miroslava Hlinčíková–Martina Sekulová (szerk.): Integrácia ľudí s medzinárodnou ochranou na Slovensku: Hľadanie východísk
Miroslava Hlinčíková–Martina Sekulová (szerk.): Integrácia ľudí s medzinárodnou ochranou na Slovensku: Hľadanie východísk. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 2015, 182 p.
Alapos és aktuális könyvet adott ki a szlovák Közéleti Kutatóintézet (IVO). Alapossága abban áll, hogy minden fontos kérdést, amely a menekültek befogadásával kapcsolatos, tárgyszerűen körüljár, aktualitását pedig sajnos az e nyári, Közép-Európát felkészületlenül érő menekülthullám adja. Tegyük gyorsan hozzá: a kompetens intézménytől épp ezt várjuk: legyen alapos és szolgáljon friss adatokkal.
A kötet nem mellesleg a menekült mellett a „földönfutó”, az „üldözött”, „idegen”, „nemzetközi védelmet élvezők” és a „kliens” szavakat is használja, ezek gyakran egymásnak szinonimái, noha fogalmilag természetesen az otthonát elhagyó személy más-más státuszát fedik. Nekünk Márai „displaced person” kifejezése is eszünkbe juthat: „a displaced personoknak olyan szerepük van ma a világban, mint volt a zsidó száműzötteknek a babiloni vizek partján, ahol sok mindent megértettek, amit odahaza, ahol az élet és a halál ismerős biztonsága vette körül őket, nem érthettek…”4
A nemzetközi védelemben (menekültstátuszban) részesültek szlovákiai helyzetét feltérképező tanulmánykötet egy több síkon zajló kutatás eredménye, a kutatás 2014 szeptemberétől 2015 júniusáig tartott – jórészt ennek eredményeit találjuk a kiadványban. (De valamivel ennél is többet, mert a hivatkozott irodalomban 2015. szeptemberi is akad, a lábjegyzetek egyike pedig utal Fico miniszterelnöknek a kvótákat elutasító kijelentésére s arra, hogy Szlovákia legföljebb száz menekültet hajlandó befogadni, csakis Szíriából, és kizárólag keresztényeket.) Maga a törzsszöveg nyolc fő fejezetre oszlik, tematikusan, ezek a következők: 1. Miért fontos a nemzetközi védelmet élvezők integrációja; 2. Az integráció folyamata és a civil szervezetek munkája; 3. A lakás mint az integráció eszköze; 4. Gazdasági betagozódás: a munkahely problémaköre; 5. A szociális juttatások; 6. Az egészségügyi ellátásban való részesülés; 7. A szlovák nyelv és az oktatás; 8. Kulturális és szociális integráció. A kötet egyébként három részből áll: a középső képezi a kutatások eredményeit, az elsőben négy (inkább fiatal, mint középkorú) ismert szlovák író (Jana Beňová, Michal Hvorecký, Zuska Kepplová és Marek Vadas) prózái olvashatók; ezek afféle irodalmi megközelítései vagy referenciális ábrázolásai a menekültek, idegenek, bevándorlók élethelyzeteinek. Az utolsó harmad tartalmazza a táblázatokat, a forrásokat és a kötetben használt fogalmak magyarázatát.
A szakmai szempontból legfontosabb középső rész sem szokványos módon előadott kutatási jelentés – és ez magából a kutatói módszerből adódik. A nevezett időszakban az IVO munkatársai 12 szakember véleményét kérték ki, s 8 menekültcsaláddal tartottak fenn kapcsolatot. A szakemberekkel interjúkat készítettek, a menekültekkel többféle módon tartották a kapcsolatot: ezek közt volt családlátogatás, találkozás valamely hivatalban, semleges területen, ezenkívül a menekültekkel naplót is írattak. Ily módon a tanulmányok sok-sok közvetlen idézettel támasztják alá az elméleti részeket. Mind a szakemberek (civil szervezetek dolgozói), mind a menekültek álnéven szerepelnek a könyvben, ezzel biztosítva a résztvevők anonimitását.
Kiderül, ami egyébként sejthető: a legnagyobb gond, hogy az illető menekült jószerével még alig hagyta maga mögött az otthonát, s ezzel együtt az otthoni keserves élet megannyi traumás emlékét (családtagok legyilkolását, például), Szlovákiában nagyon rövid idő alatt nagyon sok adminisztratív dolgot kellene elintéznie ahhoz, hogy legalább az alapvető megélhetését biztosíthassa. „Allahnak hála – írja egyikük a naplójában –, ma megkaptuk a menedékjogot.” Idáig azonban nagyon hosszú út vezet, a befogadás feltételeit és módjait ugyanis az állami szervek határozzák meg. Az pedig különösen ritka, ha egy menekült Szlovákiában akár évekre visszavezethető itt-tartózkodás után is biztonságban érzi magát, mintegy otthonosan. Az első kritérium, aminek meg kell felelnie, az állandó lakhely – ha négy évig kimutathatóan Szlovákiában tartózkodik, folyamodhat menekültjogért. Ez a jog azonban nem jár automatikusan, számos más körülménytől is függ, sőt: az illető minden feltétel teljesítése után is kaphat elutasító választ. Ha mégis elnyeri a menedékjogot, négy évvel megszerzése után kérelmezhető az állampolgárság. (Melyért nem mellesleg 700 eurós illetéket is fizetni kell.) A menedékjogot igénylők száma évente több száz, a menedékjogot megszerzőké évente kevesebb tíznél: tavaly 6-an kapták meg, idén júniusig szintén 6-an. Az elmúlt hét évben a következő országok állampolgárai kaptak menedékjogot Szlovákiában: Afganisztán, Irak, Irán, Kuba és Szomália.
Integráció, betagozódás alatt egyébként a szerzők a két fél: a menekült és a menedéket adó ország közeledését értik, felhívva a figyelmet arra, hogy ha csak a menekült alkalmazkodik, az nemkívánatos asszimiláció, nem pedig beilleszkedés. A múltban sok gond származott abból, ha a menekülteket „táborokban”, valamiféle gyűjtőhelyen, integrációs központban szállásolták el, kivált ha az adott térségben magas volt a munkanélküliek aránya. Így a menekültnek szinte esélye sem volt eltartania családját, nem jutott munkához, saját lakáshoz vagy szobához, legföljebb munkásszállóhoz. Manapság Pozsony, Kassa és Zsolna környékén biztosítanak a menekülteknek letelepedési lehetőséget. Ebben, mint majdnem minden egyébben nem a Bevándorlási Hivatalra vagy más állami szervre támaszkodhatnak, hanem a civil szektor önkénteseire: ők azok, akik hasznos tanácsokkal látják el a menekültet, eligazítják a hivatali bürokráciában, elkísérik orvoshoz, elmagyarázzák, hogyan kell vállalkozói engedélyt kérvényezni vagy munkahelyi felvételi beszélgetésen eljárni. Afféle integrációs terv szerint haladnak. A menekültek szerint mindenesetre Szlovákiában nehéz a megélhetés, nehéz munkahelyet találni, és szlovákul megtanulni sem lehet az előirányzott hat hónap alatt. Naponta szembesülnek azzal is, hogy „mások”, idegenek, s emiatt diszkrimináció és rasszizmus áldozatai. Gyakran a sok „kisebb” akadályt sem képesek leküzdeni, albérletet, mely egyébként is drága nekik, csak akkor szerezhetnek, ha a lakás tulajdonosa a rendőrségen jelenti be, hogy „idegennek” adta ki a lakását. Nem mellesleg segélyben is csak az első hat hónapban részesülnek, utána már mintegy el kellene magukat tartani – ami elméletileg is kizárt.
A civil szféra szakértői abban is különböznek például az idegenrendészet alkalmazottaitól, hogy önállóságra szoktatják a rászorulókat. Egyfajta couching és mentorkodás ez, de nélkülük még az a kimutatható csekély eredmény sem volna elérhető. Tavaly óta pszichológus is helyet kapott a csaknem teljes szervizt nyújtó civil szakemberek közt. A hétköznapok zűrzavarában ők az egyedüli közeli és konkrét személyek, akikre a menekült számíthat. Súlyos tehertétel az elért végzettség vagy a kitanult szakma szerinti elhelyezkedési vágy: a kutatások szerint csak az orvos, a nővér és a tolmács számíthat arra, hogy a szlovákiai munkaerőpiacon eséllyel pályázik neki megfelelő munkára, a többieknek legfeljebb a takarítói munkakör vagy az alkalmi munka jut. A legtöbb menekült nem is tudja bizonyítani a végzettségét, vagy ha mégis, azt többnyire Szlovákiában nem ismerik el. Nagyobb esélye van annak, aki bármilyen munkára kapható, főleg szerződés nélküli idénymunkára, vagy aki Szlovákiában tanul ki.
Vissza-visszatérő gond az előítéletek és sztereotípiák: az idegen, főként ha a bőrszíne vagy a kiejtése szerint (első látásra vagy hallásra) idegennek bizonyul, nem kap munkát. „A muzulmán nők kendőviselete szintén nagyon nagy akadály nemcsak az elhelyezkedésüket illetően, hanem a mindennapi szociális helyzetekben” (106. p.), például ha iskolába vagy óvodába vezetik a gyermeküket.
Száz szónak is egy a vége: az otthonát elhagyó, súlyos lelki és leküzdhetetlen anyagi problémákkal küszködő menekültnek nagyon nehéz a befogadó országban újrakezdenie az életet. Még szerencse, hogy a velük való törődés terhét Szlovákiában az állam válláról fokozatosan leveszik a nemzetközi segélyszervezetek által támogatott civilek, az államtól csak részben függő vagy független társulások.
A kötet bátran ajánlható egyrészt az állami szférában dolgozóknak, hátha egynémely ajánlását megfogadják vagy figyelembe veszik: külön érdeme a kiadványnak, hogy minden fejezete legvégén ajánlásokat fogalmaz meg a mindenkori kormányzat és menekültügyi hivatalok számára. Másrészt jó volna, ha a széles nyilvánosság soraiban is olvasókra találna – mert a felmérések és kutatások azt mutatják, hogy bizony, Szlovákiában nagyon alacsony a menekültekről való tudás szintje. Az átlagember kellő információk híján hajlamos a menekültet a társadalom terhének, s ilyen értelemben nem kívánatos személynek tartani. Szlovákia azonban a legtöbb menekültnek csak közbülső állomás: ebben az országban ugyanis még az őshonos lakosság egy részének is sok gondja-baja van a megélhetéssel, lakásviszonyaival, az egészségi és szociális ellátással.
Zuska Kepplová szerint a menekülteknek meg kell békülniük azzal a ténnyel, hogy akik róluk döntenek, azoknak nincs tapasztalatuk a menekültekről, sőt személyesen eggyel sem találkoztak, véleményük azonban van róluk. A menekülteket is ellátja néhány jó tanáccsal – például hogy a hivatalokban öltsék magukra az állhatatos türelem védőpáncélját, mert kifoghatnak olyan hivatalnokot is, akinek épp rossz a kedve. Ahogy Márai írja: „Iparkodnak udvariasak és simák lenni, hallgatják a packázó hivatalnokok kérdéseit, aláírnak okmányokat és nyilatkozatokat, melyeket követelnek tőlük, felszállnak a hajóra, amely elviszi őket az idegenbe, ahol új hivatalnokok, új okmányok és új idegenség várja őket.”5
Eszünkbe juthat még Tőzsér Árpád 1970-es keltezésű híres esszéje,6 mely szerint „Európa tulajdonképpen Ázsia félszigete”, s kelet és nyugat folyamatosan átrendeződik, mint afféle homokóra, amit ezer-kétezer évenként megfordítanak: „olyan óriási homokóra, amelynek két fele egymást állandóan gazdagítja (tölti) és rabolja (üríti).” S valójában ilyen rövidre is redukálható a menekültkérdés: töltődünk-e vagy ürülünk. Köztes (közép-európai és kisebbségi) létünkből persze az is következik, hogy a homokóra nyakában vagyunk, s ilyen értelemben jórészt csak szemlélői, átmeneti, nem fontos részesei a történéseknek. Márpedig a szemlélő nyilván akkor jár el helyesen, ha az érintettekre figyel, nem magára. (Meghallgatja, figyelemmel kíséri őket, véleményalkotásában visszafogott, látszatra nem ad.) Vagy akkor, ha ilyen, politikától és bulvártól mentes könyv jut a kezébe, mint ez a fent ismertetett.