Szerény, halk szavú, talán kicsit magányos ember is volt.
Nagy tudású, meggyőző fellépésű, szerteágazó, mély erudícióval rendelkező előadó, alapos, sokrétű publikációs tevékenységet folytató, kiváló kutató is volt.
És rettenetesen fiatal volt, amikor nagy hirtelen itt hagyott bennünket. Az ősz elején még (a többi között!) a bajorországi Bad Kissingenben 2016 februárja végére meghirdetett Vajdaság-konferencián való részvételét tervezgette. Általában külföldi konferenciákon szoktunk összefutni, egy-két évenként, s gondoltam, hogy már épp ideje, hiszen utoljára a horvátországi Ilókon, a német szervezésű IV. Forum Hungaricum keretén belül, 2013 őszén beszélgettünk nagyokat. Közös témánk bőven akadt, hiszen a többi között az etnikai és kulturális folyamatok kérdései úgy általában Őt is, engem is érdekeltek, illetve szűkebb térségünkben is több, jelentős kutatás volt már mögötte. Ezek módszereiből, eredményeimből magam is sokat tanultam. Amikor megismerkedtünk (annak azért van vagy tizenöt-húsz esztendeje), éppen egy mánta-kutatás kellős közepén volt, és levélben vette fel velem a kapcsolatot, tudván, hogy magam is meg-megfordultam ebben a sajátos kelet-szlovákiai német közösségben. Kutatási eredményeit számos értékes tanulmány fémjelzi.1
Általában a peremvidékek etnikai, vallási és kulturális folyamatai érdekelték, aminek gyönyörű, afféle ars poetica-szerű lenyomata a Mezsgyevilágok című könyve. Mindennél jobban kifejezi Ilyés Zoltán habitusát, kutatói érdeklődését, hozzáállását, alázatát a kötet előszavából vett alábbi részlet, amiből kiderül, hogy „…mezsgyevilágoknak tekinti azokat a történeti magyar nyelvterület perifériáján elhelyezkedő multietnikus régiókat, illetve településeket, ahol az újkori telepítések, migrációk és asszimilációs folyamatok révén többnyelvű, vegyes kulturális repertoárral, gyakran többes nemzeti lojalitással rendelkező csoportok, közösségek jöttek létre. Így sorolódhat a válogatásban egymás mellé a többnemzetiségű Bánát, a közép-szlovákiai német nyelvsziget, a román pásztormigráció által érintett Csik megyei határszél és a magyar szimpátiájú Szepesség. Ezek a mindenkori nemzetállami identitáskényszereknek és homogenizációs törekvéseknek kitett kisvilágok egyaránt példázzák a nemzetépítés felülről ható mechanizmusait és a lokális közösségek belső identifikációs és elkülönbözési gyakorlatait.”2
Az ilóki Duna-parton (L. Juhász Ilona felv., 2013)
Tudomásom szerint legutóbbi kutatási projektuma, aminek eredményei már kéziratban meg is fogalmazódtak, az Asszimilációs folyamatok, interetnikus együttélés és kisebbségi emlékezet- és ünnepkultúra a Zoborvidéken volt. Ennek részeredményeiről annak idején Komáromban, a III. Forum Hungaricum nemzetközi tanácskozáson számolt be nagy átéléssel és hatásosan.
A Miskolci Egyetem BTK Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetének munkatársai által jegyzett nekrológban, az intézet honlapján olvasom a következőket: „Elkötelezettsége a tudás és a tudomány iránt nem ismert korlátokat. 2015. december 6-án délelőtt a Kútvölgyi Úti Kórházban, már igen súlyos egészségi állapotban, Ilyés Zoltán megtartotta utolsó tudományos előadását. A fültanúk – az ügyeletes nővér és a betegtársak – beszámolója szerint a holocaust témájában előadott másfélórás expozé gördülékeny, logikus és lenyűgöző munka volt.”
Igen, ebben a kis történetben maradéktalanul Zolira ismerek. Noha előadást már nem tart többet, de itt vannak művei, amelyek oktatnak, nevelnek, olykor vitára ingerelnek. Meg a tanítványai. Szóval az ilóki Duna-parton abbahagyott párbeszéd nem szakadnak meg…
csütörtök, április 25, 2024
