Lelley Jenő jobbkeze. Kaiser Gyula politikai életpályája

Az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után az új hazába került felvidéki magyarság folyamatosan építette ki politikai érdekképviseletét. Az egyik legrégibb és legsikeresebb politikai párt az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) volt Lelley Jenő pártelnökkel az élen. Az utóbbi évek viszonylag gazdag szakirodalma ellenére továbbra is keveset tudunk az OKP történetének kezdeteiről, első elnökéről és a holdudvarába tartozó „pártkatonák” sokrétű tevékenységéről.1 Nem csoda, hiszen a szlovákiai magyar történelmi emlékezetben a feledés homályába merült mind Lelley Jenő, mind az OKP-n belüli támogatói. Kaiser Gyula személyében Lelley Jenő 1920-ban megtalálta leghűségesebb elvtársát, aki viszonylag rövid politikai karrierje során regényes életet élt meg, és végig kiállt a párt első elnöke mellett. Az 1920-as évek elején politikai okokból a csehszlovák hatóságok kétszer internálták, a párt egyik legnagyobb szakszervezetének az országos elnöke, Pozsony város képviselő-testületének két cikluson keresztül választott tagja, a párt Pozsony városi szervezetének titkára, az OKP hetilapjának 1921-től felelős szerkesztője volt. Az alábbi tanulmányban Kaiser eddig teljesen ismeretlen politikai pályájára próbálunk rávilágítani.

Kaiser Gyula a Pozsony megyei Szentgyörgyben született 1874. augusztus 8-án, Kaiser Vilmos mészárosmester és Vasgay (Waschgau) Zsófia (Sofia) gyermekeként. Szülei házasságából összesen hat gyermek született, három fiú és három lány.2 A 19. század második felében a többségében szlovákok és németek által lakott korábbi szabad királyi városban a család több évszázada volt honos.3 A Kaiser család ágostai evangélikus vallású és eredetileg német származású volt. Gyula német származásának ellenére felnőttkorában magyar nemzetiségűnek vallotta magát, és a csehszlovák hivatalok is úgy tartották számon, de ugyanakkor kiemelték német származását.4

Az elemi iskolát szülővárosában végezte, majd Pozsonyban érettségizett. Az érettségi után feltételezhetően postai gyakornokjelöltként dolgozott, hiszen később már Budapesten tanult, ahol egy éven át posta- és távírdatanfolyamon vett részt. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Irmával,5 akitől házasságuk során három gyermekük született: Margit (1901), Vilmos (1902) és Gyula (1903). Mindhármuk megélte a felnőttkort, de egyikük sem maradt a családi fészekben.

A budapesti tanfolyamra kapcsolódó héthavi gyakorlati szolgálat után elvégzett vizsgát követően Kaiser Gyula a Pozsonyi Magyar Királyi Posta- és Távírdaigazgatóság alsókubini állomásán talált gyakornoki állást 1897-ben.6 Kétéves árvai szolgálati ideje után 1899-ben már szűkebb hazájába, Pozsony vármegye székhelyére, Pozsonyba került tiszti állásba az I. számú posta- és távírdahivatalba.7 A ranglétrán 1910-ben előrelépett, és távírda főtisztje lett. Több mint valószínű, hogy hivatali előléptetése során kapta meg a Polgári Jubileumi érdemkeresztet, amelyet az uralkodó, Ferenc József uralkodásának ötvenedik évfordulóján 1908-ban bocsájtottak ki.8

A Pozsonyban eltöltött csaknem két évtizedes szolgálati idő nagy hatással volt további életére, már csak abból a szempontból is, hogy a számára amúgy sem ismeretlen pozsonyi viszonyokon túlmenően hivatali beosztásából adódóan napi kapcsolatban állt a volt koronázóváros népességének jelentős részével. Családjával a városban talált állandó lakhelyre. Pozsonyból 1918 tavaszán Nagyszombatba távozott, ahol a helyi posta- és távírdahivatal vezetője lett, főtanácsosi rangban. Családja nem követte őt Nagyszombatba, ők továbbra is Pozsonyban éltek.

 

A történelem örvényében

Az utolsó szolgálati állomásán eltöltött rövid időszak jelentősen rányomta bélyegét élete hátralevő részére. A felfelé ívelő közhivatalnoki pályáját kettétörte a Monarchia bukása, amit Nagyszombatban élt meg. A korabeli rendőri nyomozati iratok alapján Kaiser Gyulát a bevonuló cseh legionáriusok 1918. november 27-én – mint később több ezer volt magyar hivatalnokot és közalkalmazottat – felfüggesztették állásából és hivatalának átadására kényszerítették. Ugyan 1918. december 5-én felajánlotta a szolgálatát a cseh-szlovák katonaságnál, de kérelmét elutasították, sőt szolgálati lakásából is kilakoltatták. A következő egy-két hónapban újabb kísérleteket tett a berendezkedő cseh-szlovák szerveknél, hogy állásába visszavegyék, de mindhiába. A cseh-szlovák postaigazgatóság szerint megbízhatatlan volt, ugyanis felvette az ún. Károlyi-féle gyorssegélyt. A havi 300 koronás segélyt a Magyar Postaigazgatóság utalta ki két hónapon keresztül. Ennek ellentmondanak azok a források, melyek alapján felfüggesztése ellenére a csehszlovák posta továbbra is folyósította számára 1919 márciusáig bérének egy részét.9

1919. február 4-én kitört a megszállt felvidéki területen az általános vasutas- és postássztrájk, mely egybeesett a Šrobár-féle Teljhatalmú Minisztérium Pozsonyba való tervezett érkezésével. (Popély 1995, 35. p.) A rendőri jelentések szerint Kaiser elhagyta egykori szolgálati helyét és csatlakozott a sztrájkolókhoz, sőt február 12-én ő mozgósította a nagyszombati postai alkalmazottakat a csatlakozásra. Más forrás szerint ő volt a postássztrájk országos vezetője.

Az 1919-es év Kaiser Gyula számára a megpróbáltatások éve volt. Állásából való elbocsátása után jelentős egzisztenciális problémákkal küzdött, mint további több ezer sorstársa, akik szolgálatára a csehszlovák állam nem tartott igényt, és minden illetmény nélkül elbocsájtotta őket állasukból, sőt szolgálati nyugdíjuk folyósítását is megvonta. Kaiser átmenetileg Nagyszombatban maradt, ahol a Koppel és Schulcz családnál vállalt munkát. Márciusban azonban visszatért Pozsonyba, és a Kábelgyárban talált állást. 1919. március 3-án a megszállt területeken megkezdődött a volt osztrák–ma­gyar valuta felülbélyegzése. A kb. 40% általános vagyonvesztéssel járó folyamat (Filep 2010, 85. p.) során országos viszonylatban is több visszaélésre került sor. Kaiser is belekeveredett az év tavaszán a korona felülbélyegzése során kialakult visszaélésbe, aminek az lett a következménye, hogy 1919. május 8-án letartóztatták. Egy napig a pozsonyi városi börtönben tartották fogva, majd másnap Komlósy Károllyal együtt Trencsénbe szállították. Később a pozsonyi államügyészség megszüntette az ellene folyó büntetőjogi eljárást és rövid idő után hazakerült, de a rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta.10

1919 tavaszán és kora nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikeres felvidéki hadműveletére a csehszlovák hatóságok a polgári lakosság tömeges elhurcolásával – internálásával – válaszoltak. Kaiser – egyes források alapján több száz pozsonyi és felvidéki magyarral egyetemben – a terezíni internálótáborban raboskodott.11 Terezínből július második felében térhetett haza, hiszen 1919. július 21-én már a pozsonyi Teljhatalmú Minisztérium rendőri osztályán jelentkezett, és bemutatta a július 17-én nevére kiállított elbocsátó végzést. A rendőri jelentés szerint Kaiser ekkor a Barát vagy más néven Ferences utca 3. szám alatt lakott. Egy 1924-ben írt életrajzában életének erről az időszakáról röviden megjegyezte, hogy csaknem egy éven át raboskodott, ill. volt internálva. Szabadulása után továbbra is rendőri felügyelet alatt állt. Az év utolsó hónapjában azonban sikerült megalapoznia egzisztenciáját, hiszen 1919. december 11-én újra munkába állhatott a pozsonyi Kábelgyárban.

 

Az Országos Keresztényszocialista Párt szolgálatában

Kaiser Gyula 1919-ben történt terezíni internálása előrevetítette politikai szereplésének irányát. Ugyan a múltban nem politizált – legalábbis nincs erre vonatkozó adatunk –, de 1918 és 1919 fordulója és az azt követő zűrzavaros időszak társadalmi és politikai eseményei a szerveződő keresztényszocialista párt irányába terelték őt. Nem kizárt azonban, hogy már 1919 előtt kapcsolatba került a városban kiterjedt tevékenységet folytató Keresztényszocialista Egyesülettel, hiszen a város erős fellegvára volt a giessweini keresztényszocialista eszméknek. Egyes vélemények szerint ebben a legnagyobb érdeme Varjú Józsefnek12 volt, akinek köszönhetően Kaiser Gyulát 1920. május 12-től már az OKP meghatározó személyiségei között találjuk. A párt szellemiségével és alapszabályával összhangban, de a párttól külön, önálló keretek között alakultak, ill. újították meg tevékenységüket az egyes keresztényszocialista érdekvédelmi szervezetek és szakszervezetek. A keresztényszocialista eszme alapján igyekeztek önálló szervezetekbe integrálni a társadalom egyes csoportjait. Ennek a folyamatnak volt Kaiser az egyik mozgatója, aki saját sanyarú sorsából merítve, többedmagával megalapította a Keresz­tény Közlekedési és Közalkalmazottak Országos Szervezetét. A szervezet megalakulását maga Kaiser 1920. május 12-hez köti, de a párt II. kongresszusán 1923-ban el­hang­zott titkári beszámoló szerint erre 1920 júniusában került sor.13

A szervezet az állásukból elbocsátott és felfüggesztett közalkalmazottak érdekeit volt hivatott védeni. A tagok érdekvédelme nagyon szerteágazó volt. A párt képviselőházi tagjai és maga Kaiser is a legmagasabb fórumokon próbálta elérni a jogorvoslatot a több ezer elbocsátott közalkalmazott, hivatalnok ügyében, akiknek puszta egzisztenciájukról volt szó. A postai és vasúti alkalmazottak elmaradt bérének és nyugdíjának folyósítása ügyében legelsőként Tobler János és Lelley Jenő interpellált a prágai képviselőházban 1920. június 10-én.14 Az interpelláció szerint a csehszlovák hatóságok az 1919. február elejei országos munkabeszüntetés után 20 ezer postai és vasúti alkalmazottat bocsátottak el állásukból. Jelentős részüket a cseh országrészből pótolták. 1921. szeptember 18-án T. G. Masaryk pozsonyi látogatása során Kaiser adta át a köztársasági elnöknek a szervezet memorandumát a tagok rendezetlen helyzetéről.15 A párt a Kaiser által vezetett egyesületen keresztül igyekezett enyhíteni az elbocsátott közalkalmazottak szociális és részben anyagi helyzetén.16 A tagsági illeték mellett Kaiser Gyula korábbi budapesti kapcsolatain keresztül is próbált pénzforrást biztosítani az egyesület tagjainak támogatására. A köztársasági elnöknek átadott memorandum alapján a szervezetnek országosan hatezer tagja volt. A magas taglétszám Kaiser érdeme is volt, aki szorgalmasan járta az ország egyes régióit és igyekezett beszervezni az országos szervezetbe a párttal szimpatizáló elbocsátott közalkalmazottakat.17 A tagok támogatása jogi képviseletükben, a szociálisan rászorultak élelmiszerrel és ruházattal való ellátásában és a temetési hozzájárulásban merült ki.

Az állásukból felfüggesztett és minden anyagi támogatás nélkül tengődő postai és vasúti alkalmazottak ügye végtelen történet volt. Az OKP vezetése, de maga Kaiser is többször tárgyalt a magyar kormánykörökkel Budapesten esetleges átvételükről, ami annyit jelentett volna, hogy a magyar állam részben átvállalja a hivatalukból elbocsátottak elmaradt szolgálati illetményeinek kifizetését. Az egyesületen belüli személyes és politikai ellentétek 1924 tavaszán oda vezettek, hogy Kaisert a tagság egy része a sajtón keresztül pénzügyi visszaéléssel gyanúsította meg. Ezzel megindult a szervezet belső bomlása. A szervezet harmadik közgyűlésén – 1924. árpilis 6-án – Kaiser kritikusan beismerte, hogy „bár közelebb értünk a célhoz, amit magunk elé tűztünk, de nagyon kevés kartársunkkal szemben sikerült a végső célt, a reaktiválást, vagy a nyugdíjazást elérni.”18 A tagság egy része ekkor nyíltan szembefordult az egyesület vezetőjével, Kaiser Gyulával. Az egyesületen belül kirobbant válságra a magyar, a német és a szlovák napilapok összehangoltan reagáltak. 1924. május 1-jén a B. Z. Am Abend,19 a Reggel,20 a Munkásújság21 és a Robotnícke noviny22 azzal gyanúsította meg Kaisert, hogy visszaélt a szervezet 50 ezer koronás és több ezer frankos anyagi tartalékával.23 Az ügyben lefolytatott csaknem egy évig elhúzódó nyomozás és bírósági eljárás végeredményeként a pozsonyi törvényszék elmarasztalta az idézett lapokat Kaiserrel szemben, és nyilvános helyreigazításra, valamint a perköltség megtérítésére kötelezte őket.24 Kaiser elnöki pozícióját a szervezeten belül nem remegtette meg a per, sőt annak során tisztázta budapesti útjainak céljait is. 1925-ben a szervezetnek sikerült apró sikereket elérnie a tagok érdekvédelme területén. Ebből próbált Kaiser meríteni az 1925-ös képviselőházi választások kampánya során.25

A keresztényszocialista párt a választók legszélesebb csoportjainak az érdekvédelmét igyekezett biztosítani. A szakszervezetek és szakmai szervezetek mellett 1923. december 30-án megalakult a párt keretein belül a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Szövetsége. A pozsonyi Zsupáni Hivatal jelentése szerint a szervezet főtitkára Voszatkó János volt, de Kaisert nem találjuk a szövetség tisztikarában.26 Feltehetően az egyesület tevékenysége a kezdeti eufória után alábbhagyott, ugyanis a párt hivatalos közlönye, a Népakarat 1924 márciusának végén már arról számolt be, hogy a világháború kárvallottjait munkalehetőség biztosítása, a hivatalos ügyek elintézése és földhöz juttatás ígéretével hívja egy zászló alá. A lapban közölt felhívás ugyanakkor kiemeli, hogy az Országos Keresztényszocialista Párt vezetősége Kaiser Gyula párttitkárt bízta meg a Szövetség vezetésével.27 A Szövetség érdekvédelmi tevékenységéről a rendelkezésünkre álló források nagyon szűkszavúak, így csak nagyon képletesen tudjuk azt értékelni. A forráshiány ellenére ugyanakkor teljesen beigazolódni látszik Pozsony megye zsupánjának 1924 januárjában kelt leirata. Szerinte a Szövetség egyedüli célja csak abban rejlett, hogy a párt politikai célokból igyekezett közelebb kerülni „e szerencsétlen emberek csoportjához, akik a legfogékonyabbak a demagóg frázisokra és ígéretekre”.28

Kaisert 1925 tavaszától teljesen lekötötték a párt belviszályai, így nem is maradhatott kellő ideje a Szövetség tagjai ügyes-bajos ügyeinek az intézésére. Az év második felében, a képviselőházi választásokra készülve két említésre méltó eseményről tudósított a Népakarat, de mindkettőnek nagyon erős kampányszaga volt.29 A Szövetség elnöki funkcióját ekkor már Kiss Nándor töltötte be.

Kaiser Gyula az OKP érdekvédelmi szervezetein túl agilis mozgatója volt a párt országos és pozsonyi politikájának. 1920 tavaszától tagja, majd titkára lett a párt pozsonyi szervezetének. Ezt a tisztségét egészen 1925 végéig látta el. A szlovák és a cseh sajtó enyhén túlozva Kaisert tartotta a párt vezető személyiségének Pozsonyban. A családon belül fia, Vilmos (1902) viszonylag fiatalon szintén bekapcsolódott a keresztényszocialista párt politikájába. Az első képviselőházi választások során a városban kialakított 20 választókörzeten belül a választók összeírását ellátó első körzetben rendes tagként ő képviselte a pártot.30

Kaiser Gyula Lelley Jenőnek a párt elnökévé való megválasztása után (1920) lelkes híve és odaadó támogatója volt egészen az 1925-ös bukásig. A sikeresnek mondható első képviselőházi választások (1920) után a párt még nagyobb sebességre kapcsolt. Elsősorban a vidéki struktúráinak a kiépítésére helyezte a hangsúlyt. Ennek egyik kézzelfogható eredménye volt, hogy vidéken sorra alakultak a keresztényszocialista párt alap- és érdekvédelmi szervezetei.31 Ezek kiépítésében, megszervezésében Kaisernak óriási érdemei voltak. 1920 októberében az Országos Keresztényszocialista Szövetség Pozsonyban keresztényszocialista továbbképzést szervezett. Lelley Jenő, Rigele Alajosné és Szappanos Lajos mellett előadóként már ott találjuk Kaiser Gyulát is.32 Ugyanakkor 1921 júliusában Tobler Jánossal közösen Pozsonyban megszervezte a városi nyugdíjasok keresztényszocialista érdekvédelmi szervezetét Braun Lipót elnökségével. A szervezet egyik bizalmija a választások után Kaiser Gyula lett.33

Kaiser a párt vezetőségéhez nagyon közel álló és népszerű, közismert személyként a párt elnökének, Lelley Jenőnek az oldalán fontos személyiséggé nőtte ki magát. Ezt a helyzetet az államhatalom is érzékelte, de Lelley is épített rá. Ott találjuk például Kaisert 1921. október derekán a pozsonyi Vigadó kis termében, amikor Tobler János, Jabloniczky János nemzetgyűlési képviselőkkel és Varjú József központi titkárral együtt tárgyalt a Pozsonyba látogató német nemzetiségű képviselőházi tagokkal és szenátorokkal.34 Sőt, ahogy az előbb már említést tettünk róla, Masaryk köztársasági elnökkel is találkozott.

Azt, hogy Lelley egyik lojális bizalmi embere lett a pártközpontban, jól tükrözi, hogy maga a párt elnöke – aki a Népakarat című hetilap „lapvezére” volt – 1921. február 12-től a párt hivatalos közlönyeként megjelenő lap felelős szerkesztői feladatával bízta meg. Kaiser felelős szerkesztősége idején Pesthy Pál, Máté Ferenc majd újra Pesthy Pál s annak halála után Reinel János főszerkesztőkkel dolgozott együtt. A lap szerkesztősége a Hosszú utca (volt Szilágyi Dezső u.) 6. szám, kiadóhivatala pedig a pártközpontban, a Köztársaság tér 8. szám alatt működött. A Népakarat belső tartalmát maga a laptulajdonos – a Keresztényszocialista Egyesületek Országos Szövetsége, majd 1925 tavaszától a Keresztényszocialista Szakszervezetek Országos Szövetsége – profilja szabta meg. Ez annyit jelentett, hogy a belpolitikai s a kivételes hírértékkel bíró külpolitikai események és a közérdekű hírek közlésén túl elsősorban az Országos Keresz­tényszocialista Pártról és annak szervezeteiről tudósított. Kaiser viszonylag nívós szinten irányította a lapot, de mivel az hetente csak egyszer jelent meg, nem tudta felvenni a versenyt és 1925 tavaszától a harcot a szlovenszkói magyar napilapokkal. Ő maga viszonylag ritkán írt a lapba. A megjelent írásait vagy saját neve vagy a V iniciálé alatt közölte.

Kaiser a lap felelős szerkesztői állását egészen annak megszűnéséig, 1925. november 22-ig látta el.35 A lap ekkor már jó ideje – 1925 júniusától – mint az Országos Ke­resz­tényszocialista Szervezetek Központi Közlönye jelent meg.

Közéleti és politikai aktivitására, ahogy már utaltunk rá, nemcsak a párt elnöke, Lelley Jenő figyelt fel, hanem az államhatalom is. A teljhatalmú miniszter nevében Jozef Kállay 1921. július 29-én egy bizalmas leiratban utasította Szlovenszkó zsupánjait és a Pozsonyi, valamint a Kassai Rendőrigazgatóságot az Országos Keresztényszocialista Párt tevékenységének alapos megfigyelésére. Röviddel a prágai képviselőház német tagjainak pozsonyi látogatása után, 1921. október 20-án IV. Károly második alkalommal is megpróbálta magyarországi uralkodói hatalmát visszaszerezni. A volt uralkodó látványos megjelenése a határ túloldalán újabb indokot adott a csehszlovák államhatalomnak, hogy még erélyesebben lépjen fel az OKP-val szemben. 1921. október 26-án Kaiser Gyulát Tobler János és Szappanos Lajos társaságában letartóztatták és az aranyosmaróti internálótáborba szállították.36 Ezzel akarták meggátolni a párt szervezkedését egy esetleges Habsburg-restauráció esetén. Két nappal később, 1921. október 28-án Martin Mičura teljhatalmú miniszter előbb bezáratta és lefoglalta a párt szakszervezeti és érdekvédelmi egyesületeinek központját a Köztársaság tér 8. szám alatt,37 majd november 17-én hivatalból feloszlatta a párton belül, ill. mellett működött összes érdekvédelmi egyesületet, arra hivatkozva, hogy nem rendelkeznek érvényes alapszabályzattal, s hogy az egyesület elnökségében Tobler János volt nemzetgyűlési képviselő tevékenykedik, aki elvesztette állampolgárságát és államellenes tevékenységet fejt ki.38 Ugyanez történt a kassai keresztényszocialista szervezetekkel is. Az óriási érvágást jelentő jogtalan és minden indokot figyelembe véve teljesen alaptalan intézkedés ellen a párt jogi úton keresett orvoslást. Végül a prágai Közigazgatási Bíróság 1922 márciusában elmarasztalta Mičura döntését, és újra engedélyezte a keresztényszocialista egyesületek tevékenységét.39

Kaiser viszonylag rövid idő után tért vissza az aranyosmaróti internálótáborból. Pozsonyban azonban egy újabb kellemetlen helyzettel kellett megbirkóznia. Eddig még nem tisztázott, de feltehetőleg az 1921. októberi, ill. az azt követő eseményekkel függ össze, hogy Vilmos fiát a rendőrség letartóztatta, majd átadta az ügyészségnek. A vád az volt ellene, hogy Jarits Bélával közösen robbantásos merényletet terveztek Martin Mičura teljhatalmú miniszter és a Pozsonyi Rendőrigazgatóság főparancsnoka, Slavíček és más fontos közéleti személy ellen. Az eset kapcsán a rendőrség letartóztatta Kaiser feleségét, Irmát is, s őt is kihallgatták.40 A vizsgálat során az esetből az ügyészség politikai kirakatpert próbált összehozni. Ez ellen a párt nagyon élesen tiltakozott, sőt elnöke, Lelley Jenő 1922. február 27-én a képviselőházban interpelláció útján kért magyarázatot az ügyben eljáró Otto Troszt ügyész magatartásával szemben, aki a vizsgálóbíróhoz benyújtott vádirat indokolásában egybemosta Kaiser Gyula politikai párttagságát fia feltételezett tevékenységével, amit az Országos Keresztényszocia­lista Pártra nézve sértőnek vélt.41 Az ügyben elindított vizsgálat végül 1924-ben zárult le, melyben bizonyítást nyert a tervezett merénylet. Kaiser Gyula számára az ügy ennél fájóbban zárult le, ugyanis a feltételezett büntetés elől fia és felesége is Magyar­or­szágra menekültek.

Azt, hogy Kaiser Lelley bizalmasa lett, jól példázza, hogy 1921 tavaszától egészen a pártszakadásig, 1925 őszéig Pozsonyban és vidéken egyaránt rendszeresen megjelent a népgyűléseken a pártelnök oldalán, sőt mi több, Lelley szószólójaként, elsősorban vidéken, hogy enyhítsen a párton belüli feszültségen.42 A párt nemcsak a választásokat megelőző időszakban, de azon túl is rendszeresen tartott népgyűléseket. Ezek a találkozók „képviselői beszámoló” címen lettek bejelentve az illetékes hivataloknál. 1924 tavaszától Lelley különösen aktív volt a választóival szemben, és sorra látogatta Dél-Szlovákia egyes régióit.43 Az okot az is adta, hogy egyre erőteljesebb volt a vele elégedetlenkedők hangja a pártban. Ezeken a népgyűléseken a legtöbb esetben ott volt az oldalán Kaiser Gyula és a többi szakszervezeti vezető is. Így volt ez Vágsellyén is 1924. október 12-én. Lelley Jenőnek nagyon jó kapcsolata volt a vágsellyei párthíveivel, hiszen ő látta el jogi képviseletét annak a 27 személynek, akik ellen az ügyészség eljárást indított nemzetiség elleni izgatás vádjával, mivel 1924. augusztus 20-án a szentmise végén el­énekelték a magyar himnuszt.44 Az esemény kapcsán nagyon felborzolt állapotok uralkodtak a járási székhelyen. A járási főnök, Vojtech Beňuš a párt által eredetileg szeptember 14-re – mely dátum egybeesett a templom búcsújának ünnepével – meghirdetett időpontot elutasította, sőt betiltott mindennemű politikai rendezvényt a nagyközségben. Csak a zsupáni hivatal mint fellebbviteli szerv döntése alapján engedélyezte a járási főnök az október 12-re tervezett népgyűlés megtartását. Az új időpont viszont egybe­esett a helyi szüreti ünnepséggel.45 A fokozott rendőri biztonsági intézkedések mellett megrendezett gyűlésen Lelley Jenő az aktuális politikai és gazdasági témákról szóno­kolt.46 Kaiser Gyula sorrendben a negyedikként lépett a tömeg elé. Magasröptű beszédében elsősorban a magyar kisebbség elnyomására helyezte a hangsúlyt. A beszéd alatt a hivatalból jelen levő járási főnök két alkalommal intette rendre Kaisert. A népgyűlésen fellépő szónokok közül egyedül Kaisert tüntette ki éljenzéssel a tömeg.

Vojtech Beňuš járási főnöknek a népgyűlésen gyakorolt eljárása előrevetítette, hogy súlyos következményei lesznek a Kaiser által megfogalmazott kijelentéseknek. Másnap írásos feljelentést tett Kaiser ellen a nyitrai törvényszéknél államellenes izgatás vádjával.47 A vizsgálat során a bíróság elismerte a vádat, s első fokon 1925. április 20-án mondott ítéletet. Elismerte Kaiser bűnösségét, akit két hónapos feltétel nélküli börtönbüntetésre ítélt.48 A fellebbezések után az ügy egészen a brünni Legfelsőbb Bíróságra került, ahol az elsőfokú ítéletet megerősítve 1927 tavaszán mondták ki Kaiser bűnösségét. A per elindítását és lefolyását a zsupáni hivatal nagy érdeklődéssel követte. Ahogy a feljelentésből is világossá vált, a hatalom példát akart statuálni Kaiseren ke­resz­tül az Országos Keresztényszocialista Párttal szemben. Ez a megállapítás még akkor is érvényes, ha figyelembe vesszük, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntésekor Kaiser már a politikai mélyrepülés útján volt.

Kaiser Gyula röviddel az után, hogy a párt pozsonyi szervezetének titkára lett, belecsöppent a volt koronázóváros jogaiban megnyirbált önkormányzati szervének munkájába. 1919. január 6-án Samuel Zoch vette át Pozsony városa és Pozsony vármegye közigazgatásának irányítását. Első lépéseként mindkettő törvényhatósági bizottságát, önkormányzati szervét feloszlatta. A hatalom az átmeneti helyzetet országos viszonylatban és Pozsony esetében is az 1920-as képviselőházi választások után korrigálta. Országos viszonylatban a helyi önkormányzati testületeket az 1920. április 19-i képviselőházi választások eredménye alapján bővítették. Pozsonyban a választások során a Magyar–Német Keresztényszocialista Párt a második legtöbb szavazatot szerezte (Fogarassy 1993, 116–119. p.) és ennek figyelembe vételével egészült ki a városi képviselő-testület. Ezt követően lett 1921-től tagja Kaiser Gyula a város „parlamentjének” a keresztényszocialista párt tagjaként. Ugyan a forradalmi nemzetgyűlés elfogadta 1919. január végén a községi választásokról szóló törvényt, amely 1920. december 31-én nyert érvényt Szlovenszkó területén, de a közismert bizonytalan belpolitikai helyzetre való tekintettel az önkormányzati választásokra nem került sor.

Pozsony és Kassa városok önkormányzati jogállását az 1922. évi 243. számú törvény jelentősen megnyirbálta. A törvény mindkét városnak megszüntette a törvényhatósági jogú városi státuszát – ami valójában 1919-től nem is működött –, és a rendezett tanácsú városok kategóriájába minősítette le. Ennek alapján lett 48 főben megszabva a választott képviselő-testület tagjainak a száma is.49 Ezzel egy időben a volt rendezett tanácsú városokat nagyközségekké nyilvánították.

Az első városi (községi) önkormányzati választásokra az államfordulat után csaknem négy évvel, 1923. szeptember 16-án került sor. A történelmi esemény miatt az elnökség kénytelen volt elhalasztani a párt szeptember 23-ra betervezett harmadik kongresszusát. A választásokat Pozsonyban óriási fölénnyel nyerte meg az Országos Keresztényszocialista Párt. De országos viszonylatban is általános volt a siker. A városi közgyűlésben a 48 mandátumból összesen 14-et szerzett a párt, egyszer annyit, mint a második-harmadik helyen végzett kommunisták, valamint az agrárpárt és a nemzeti szocialisták közös listája. (Fogarassy 1993, 119. p.) A 12-es számú listán a párt 48 rendes és 24 póttagot jelölt. A győzelem akár még nagyobb arányú is lehetett volna, hiszen a választások előtt több mint négyezer, elsősorban magyar és német nemzetiségű választót húztak ki a választói listákról rendezetlen állampolgárságuk miatt. Ugyan­akkor az OKP szerint 1200 választásra jogosult hívüket nem engedték szavazáshoz járulni. (Filep 2005, 444.p.)

Az elnyert szavazatok alapján Kaiser Gyula újra tagja lett a város választott önkormányzati szervének.50 A választások előtti kampányban többször is hallatta a hangját. Mint a városi közgyűlés keresztényszocialista klubjának titkára, Molec Dani klubelnökkel például közös felhívásban szólította meg a pozsonyi választókat a Népakarat hasábjain.51

Kaiser a városi közgyűlésben az OKP egyik legaktívabb tagja volt. Az új képviselő-testület 1923. november 19-én tartott első ülésén a párt nevében ő üdvözölte a megválasztott Ľudovít Okánik főpolgármestert. Kijelentette, hogy a „párt hajlandó részt venni az alkotás munkájában, a város érdekében való munkálkodásban, ha a székfoglalóban lefektetett elveket be is tartják, ha az ígéreteket meg is tartják.”

Mandátumát a városi közgyűlésben egészen az 1927. évi, sorrendben második önkormányzati választásokig megőrizte. Ez csupán annyiból érdekes, hogy a párt országos vezetősége a pártszakadás után 1925 kora őszén az ótátrafüredi ülésen kizárta őt az Országos Keresztényszocialista Pártból. A kizárásról levélben értesítette Kaisert a párt új főtitkára, Bőhm Rudolf, és felszólította városi közgyűlési mandátumának visszaadására. Kaiser a sajtón keresztül üzent vissza Szüllő Gézának, megcáfolva a kizárás lehetőségét, ugyanis a párt szervezeti szabályzata alapján arra csak a helyi pártvezetőség volt kompetens.52 Az 1927-es városi választásokon viszont már nem indult, és ezzel az év második felében végleg lezárult aktív politikai életútja.

 

Kaiser és a Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Párt

1924 nyarától egyre erőteljesebbé váltak az elvi és személyi ellentétek az Országos Keresztényszocialista Párton belül. Ennek oka abban volt, hogy egy kisebbségben lévő, de jóval nagyobb befolyással bíró csoport (Jabloniczky János, Bittó Dénes, Körmendy-Ékes Lajos stb.) a hatékonyabb egységes magyar politika mellett kiállva saját személyes ambíciójukból indíttatva a párt elnökének, Lelley Jenőnek a megbuktatásán dolgozott. 1925. január 6-án az érsekújvári egyezmény megkötésével látványosan rendeződött a helyzet az OKP és az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt között, előrevetítve a közös ellenzéki politikát. Lelley Jenő és Szent-Ivány József közös megegyezése alapján újjászervezték a két párt közös fellépését irányító és felügyelő Közös Bizottságot és a Vezérlő Bizottságot. Ugyanakkor az egyezmény kimondta, hogy a két párt a jövőben a választásokon közös listával fog indulni.53

Az átmeneti békeállapot Petrogalli halála és az 1925. március 2-án Ótátrafüreden tartott Vezérlő bizottsági ülést követően alábbfagyott, hiszen a Lelley-frakció vereségként élte meg, hogy saját sorain belül Bittó Dénest választották a Vezérlő Bizottság élére. Lelley Jenő ezt az eredményt a párton belüli ellenzék árulásaként élte meg. A válasz nem váratott magára sokáig, ugyanis a párt nyugat-szlovákiai magyar pártvezetőségi osztályülésén március 16-án Jabloniczky Jánost, Bittó Dénest, Szüllő Gézát, Tyukoss Ev. Jánost, Gregorovits Lipótot és Palkovich Viktort a pártban levő funkcióikból felfüggesztették és ugyanakkor arról döntöttek, hogy nevezetteket a párt bírósága elé állítják. Már ekkor felmerültek részükről azok a vádak, amelyekkel Lelleyt támadták, ti. hogy elhajlott a párt eredeti programjától és személyesen felelős a Concordia nyomda körül kialakult tisztázatlan gazdasági visszaélés miatt. Lelley furcsa módon a sajtón keresztül – Népakarat – reagált a személyét sértő párttársai által megfogalmazott vádakra. Ezt követően elindult egy óriási kötélhúzás az OKP-n belül,54 mely addig nem tapasztalt vádaskodásokat hozott a felszínre mindkét oldalon, és amelynek a végállomása az országos pártvezetőség 1925. május 16-i ülése volt, ahol Lelley lemondott elnöki posztjáról. Így a soron következő második képviselőházi választások előtt fél évvel a párt rövid ideig elnök nélkül maradt. Az események hátterében Szent-Ivány József, a kisgazdapárt elnöke állt, aki a megváltozott magyar kormányzati álláspont szerint mindent elkövetett, hogy a két pártot egy közös gyűjtőpártban egyesítse. Ennek megvalósításához azonban Lelley személye volt a legnagyobb akadály.

Kaiser a viharos események alatt a párton belül a Lelley-frakciót erősítette. Több írásában kiállt a párt elnöke mellett és teljes vállszélességgel támogatta őt. 1925. május 16-a és augusztus 25-e között sosem látott politikai belháború zajlott a keresztényszocialista párton belül. Jabloniczkyék célja az volt, hogy minden eszközt igénybe véve minél előbb diszkreditálják Lelleyt, hiszen tudták, hogy csak az ő félreállításával érhetik el a végső sikert.55 A május 16-i puccs során a párt vezetősége határozatait Kaiser és hat társa május 18-án megfellebbezte, és kérték nyilvános meghallgatásukat. Természetesen erre sosem került sor.

Május végén Lelley és Kaiser is úgy gondolta, hogy a párt vidéki szervezeteinek több­sége az ő oldalukon áll. A sajtóban megjelent lejárató kampány viszont Jablonicz­kyéknak kedvezett. Lelley májusban a párt mellett felállított érdekvédelmi szervezeteken keresztül próbálta mobilizálni a tagságot. Május 27-én közös felhívást fogalmaztak meg a párt szak- és érdekvédelmi szervezetei, amelyben az országos pártvezetőség keleti tagjait bírálták a május 16-i pártvezetőségi ülésen képviselt álláspontjuk miatt. A felhívás aláírói kétségbe vonták a párt keleti szárnya tagjainak hitelességét a párt szak- és érdekvédelmi szervezeteibe tömörült gazdák, iparosok, hivatalnokok, ipari és földmunkások érdekeinek szolgálatában. Ugyanakkor rámutattak, hogy a hatalomra törekvők az említett szervezetek alkalmazottainak négy hónapja nem utalták ki bérüket. A Kaiser által kezdeményezett felhívást rajta kívül még hárman írták alá.56

Ezzel egy időben Jabloniczkyék harca nemcsak Lelley eltávolítására fókuszált, hanem a párt mellett önálló keretek között működő kulcsfontosságú keresztényszocialista szakszervezetek meghódítására is. E folyamatban Kaiser szerepe és tevékenysége kulcsfontosságúvá vált. Lelley megbuktatása után Jabloniczkyék arról igyekeztek meggyőzni a széles nyilvánosságot, hogy a szakszervezetek működtetése, irányítása az ő felügyeletük alatt van, s azok elhagyták a párt Köztársaság téri központját. Kaiser a Népakaratban folyamatosan cáfolta a Prágai Magyar Hirlapban és a Népben közölt hazug állításokat. Sőt Kaiser irányítása mellett június 23-án a keresztényszocialista szervezetek közös ülésén egyebek között arról is döntöttek, hogy tovább folytatják addigi működésüket. Az ülésről kiadott tudósításban Kaiser a Keresztény Közlekedési és Közalkalmazottak és Hadirokkantak Szervezetének elnöki posztja mellett a Keresz­tényszocialista Szakszervezetek Tanácsának az elnökeként is figurál.57

Ezzel párhuzamosan viszont a két tábor között – nem biztos, hogy igazán őszinte szándékkal – egyeztetések folytak, a közelgő novemberi nemzetgyűlési választások előtti békeállapot létrehozása érdekében.

Júniusban a sajtóban elterjedt annak a híre, hogy Lelley és Jabloniczky tárgyalásokat folytatott. 1925. július 23-án Nyitrán valóban találkoztak a két csoport tagjai azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ellentéteket orvosolják. A találkozón Lelleyn és Jabloniczkyn kívül részt vett Petrásek Ágoston, Haiczl Kálmán és a párt érsekújvári járási elnöke, Néder János. Kaiser nem volt a tárgyalók között. A rendőri jelentés kiemeli, hogy a találkozó végül is nem hozott áttörést a kapcsolatokban.58 1925. augusztus 3–4-én Pozsonyban a Savoy Hotelben az addig formálisan még egységes párt vezető személyiségei között egy újabb találkozóra került sor. Lelley, Fleischmann, Wirth, Flachbarth, Tost és Jarabek mellett azonban már Kaiser is a küldöttség tagja volt. A tárgyalás központi témája a közelgő választási kampány volt. De ugyanakkor felvetődött a választások során való közös fellépés a Szlovák Néppárttal (SĽS). A kétnapos tárgyalás nem hozott kézzelfogható eredményt, így tovább mélyült a szakadék a párt két szárnya között.59

A tárgyalások sikertelenségében mindkét félnek megvolt a maga felelőssége. Jabloniczkyék időhúzási szándéka nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy lehetetlenné tegyék Lelleynek a választások előtt egy új párt létrehozását. Kézzelfogható példája volt a politikai játéknak pl. a keletiek békítő javaslata, hogy a párt vezetéséből távozzon Lelley és Jabloniczky, az elnöki széket pedig Jánoky-Madocsányi Gyula volt Nyitra megyei főispán foglalja el, aki képes egyesíteni és a választásokon győzelemre vinni a pártot.60

De Lelley Jenő is kereste a kitörési pontokat. A Prágai Magyar Hirlap a Lelleyt támogató csoport 1925. május 25-én Érsekújvárott tartott titkos találkozójáról már nyíltan úgy tudósít, hogy Lelley a párt keleti szárnyától való elszakadásban gondolkodik.61 A rendőri jelentések alapján már májusban kacérkodott a gondolattal, hogy az OKP-ból való kiválása után csatlakozik a Mikle-féle Országos Magyar Parasztpárthoz.62 Valamivel később, 1925. június 24-én a párt nyugati csoportjának párkányi értekezlete után burkoltan a Népakarat hasábjain megjelent írásokban is érzékelhető volt az önálló pártalapítás gondolata. Ennek tudható be az is, hogy a hónap végén a Csallóköz hét településén tartott képviselői beszámolót, népgyűlést a Lelley-frakció. Lelley és Szappanos mellett Kaiser Gyula volt ezeknek a gyűléseknek a legaktívabb szónoka.63

Lelley megbuktatása után az OKP élén átmenetileg – az új elnök megválasztásáig – egy öttagú elnöki bizottság állt. Az új vezetés Jabloniczky irányításával felszólította Kaisert a Népakarat átadására, amit ő logikus érveléssel visszautasított. Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy az eddigi központi alkalmazottak – Varjú, Szappanos, Kaiser és Knapp Vince – szabotálták az új országos pártvezetés határozatait és a Népakaratban gyanúsításokkal illették a párt vezetőit, egyhangúlag elhatározták, hogy nevezetteket nem tekintik többé a párt alkalmazottainak.64 Az ügy tovább gyűrűzött az országos pártvezetőség 1925. július 11-én, Iglón tartott ülésén. A pártvezetés csak konstatálta, hogy Kaiser és Szappanos továbbra sem hajlandóak átadni a Népakaratot, ami kimerítette a pártfegyelem és a párthűség megszegésének az esetét, de „mégis keresztényszocialista gondolkodástól vezérelve” elrendelte, hogy kéthetes haladékot kapnak, s amennyiben azt azután sem teszik meg, az országos pártvezetőség a végső kényszerítő eszközzel, a kizárás jogával fog élni. Ugyan­ez vonatkozott a Concordia nyomda címén Varjúra és Jarabekre.65 Mivel sem Kaiserék, sem Varjúék a megadott határidőig nem adták át a Népakaratot és a Concordiát a párt új vezetésének, az 1925. szeptember 15-i ótátrafüredi pártvezetőségi ülésen kizárták őket a pártból.66

Az OKP-n belül kialakult helyzetben áttörést jelentett az 1925. augusztus 25-i pártvezetőségi ülés. A pozsonyi ülésen Szüllő Géza személyében új elnököt választottak a párt élére, aki mögött a magyar miniszterelnök, Bethlen István állt.67 Ezzel ténylegesen megnyílt az út a párt kettéválásához.

Három hónappal a nemzetgyűlési választások előtt Lelleyék lázas szervezkedésbe kezdtek. A Népakarat 1925. szeptember 13-án a címlapon felhívást tett közzé a keresztényszocialista párt nyugat-szlovenszkói párttagjaihoz a Pozsonyban szeptember 25-én megtartásra kerülő népgyűlésről. Ugyan a lap következő számában cáfolta Kaiser, hogy a népgyűlés egy új párt alakulását fogja szolgálni, de végül is a szeptember 25-i gyűlés Pálinkó Antal indítványa alapján pártkongresszussá mondta ki magát, ami annyit jelentett, hogy a résztvevők megalakították a Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Pártot.68

Az elkövetkező csaknem egy hónap a november 15-re kiírt nemzetgyűlési választásokra való felkészülés jegyében zajlott. A nyugat-szlovenszkói keresztényszocialisták pártvezetősége 1925. október 20-i ülésén Pozsonyban két fontos döntést hozott. Mindkettő közvetlenül érintette Kaiser Gyulát is. A pártvezetőség először a jelölőlistákról döntött. A párt a nagyszombati választókerületben négy képviselőházi jelöltet állított, köztük Kaiser a második helyen szerepelt.69 Jelölését a Népakarat 1925. november 1-jei száma szintén megerősítette, de a lap november 8-i írásában, amely a párt színeiben induló képviselőházi és szenátusi jelöltek végleges listáját közölte, már nem szerepelt.70 Nem egészen világos, hogy mi állhatott a tervezett lista visszavonásának a hátterében. A pártvezetőség második döntése egy elkeseredett utolsó kísérlet volt az OKP-n belüli sérelmek elegyengetésére. Drexler Antalnak, a párt elnökének indítványára elhatározták, hogy még egy utolsó kísérletet tesznek Szüllőék irányába, s egy négytagú csoport Drexler vezetésével fogja a béke feltételeinek részleteit körvonalazni. A csoport további tagja lett még Mérey Lajos, Néder János és Kaiser Gyula.71 A békefeltételeket Drexler Gyula október 21-én átadta Szüllő Gézának. Drexler próbálkozása marketingszempontból ügyes kísérlet volt, de több mint naivitás volt abban bízniuk, hogy arra az OKP új vezetősége érdemben fog válaszolni. Hiszen nem azért buktatták meg Lelleyt május 16-án, hogy novemberben Szüllő mögé felvegyék őt a listára az érsekújvári választási körzetben. S nem azért nem folyósították a pártközpont alkalmazottjainak, köztük Kaisernek a bérét, hogy azt a választások előtt visszamenőlegesen kiegyenlítsék.72

Lelleyék választási kampánya az idő rövidsége miatt nem lehetett teljes. A megfelelő anyagi háttér hiányában és egy bizonytalan pártstruktúrával a hátuk mögött reálisan nem lehetett elvárni a sikert. Az alakuló párt kasszája üresen tátongott. Drexler Antal, a párt elnöke a Népakaraton keresztül szólította meg a tagságot a választási kampányban való anyagi hozzájárulásra. Addig, míg a párt a Lelley által felajánlott 17 000 koronával vágott neki a kampánynak, Szüllőék kétmillió koronát fordítottak rá.73 A kampányt értelemszerűen későn és felkészületlenül kezdte a párt. A választási plakátjának engedélyezését, melyet Kaiser nyújtott be a pozsonyi Zsupáni Hivatalnak, öt nappal a választások előtt, 1925. november 10-én engedélyezték.74 Elmaradt az addig hatékonyan működött népgyűlések szervezése is. A párt alacsony szervezettségi szintjét jól mutatja, hogy pl. a Vágsellyei járásban Lelleyék mindössze három bejelentett népgyűlést szerveztek, míg Szüllőék kilencet.75

A november 15-i választások Lelley bukását hozták magukkal. A megszerzett szavazatok száma alapján sem ő, sem a párt más jelöltje nem jutott mandátumhoz a prágai parlamentben. A rendőrségi jelentések szerint a választások után a párt teljesen összeomlott. November 18-án a párt vezető személyiségei – Lelley, Drexler Antal, Jarabek Rudolf, Szappanos Lajos, Mérey Lajos – leköszöntek a pártban betöltött posztjukról. Csak Kaiser Gyula, Knapp Vince és a Deutsche Zeitung szerkesztője, Hanke őrizték meg a pártban betöltött pozíciójukat. Kaiser Gyula, aki elnöke és vezető személyisége volt a párt mellett működő Általános Keresztényszocialista Szakszervezetnek, nem volt hajlandó távozni pozíciójából addig, míg a Szakszervezet vezetősége erre nem szólítja fel.76

A választási fiaskó után a győztes pártok különös figyelemmel tekintettek a Nyugat­szlo­venszkói Keresztényszocialista Párt (NYSZKSZP) lemorzsolódására és Kaiserre. Kaiser a következő időszakban az események kulcsfigurája lett. 1925. november 19-én Szüllő bizalmasai felkeresték Drexlert és Kaisert, hogy kipuhatolják, Kaiser hajlandó volna-e az OKP-val való megegyezésre, ill. az együttműködésre. A tárgyalások során Kaiser az ajánlatot nem utasította vissza, de a végleges válaszadáshoz kéthetes gondolkodási időt kért. A megegyezést az Általános Keresztényszocialista Szakszervezet további önállóságához, annak elnöki funkciójához, a Concordia nyomda és a Népház dolgainak önálló intézéséhez kötötte. Kaiser ugyanis azt tervezte, hogy a Condordia nyomdát hat évre bérbe adja, s majd az abból befolyt összegből fogja fedezni a nyomda veszteségét. A felsorolt feltételek teljesítése mellett Kaiser hajlandó lett volna Szüllő­ékhez csatlakozni, de a Köztársaság téri központ és irodahelyiségeinek átadásáról nem volt hajlandó tárgyalni. Így Szüllőék központi titkársága továbbra is a Hosszú utcában maradt.77

November 21-én Szüllő bizalmasai újra felkeresték Kaisert: Lászlóffy Ferenc, Szentmiklóssy János és a Népakarat volt szerkesztője, dr. Reinel János azzal a kéréssel, hogy végre nyilatkozzék, hajlandó-e csatlakozni Szüllőhöz. Kaiser azzal utasította el a válaszadást, hogy amíg Szüllő nem garantálja az általa szabott feltételeket, elutasít mindenféle kapcsolatot az Országos Keresztényszocialista Párttal.

Ezzel párhuzamosan Kaiser is tett néhány lépést politikai talpon maradásáért. Személyesen tárgyalt Andrej Hlinkával, és azt igyekezett tőle megtudni, hogy hajlandó lenne-e a Szlovák Néppárton (SĽS) belül egy magyar szekció létrehozására. Hlinka a megbeszélés során kiemelte, beleegyezését a felvetett javaslatra csak akkor tudja elképzelni, ha a Lelley-frakció az addig képviselt nemzetiségi követeléseiről lemond. Kaiser Hlinka felvetését elutasította, mondván: ahogy Hlinka 1918 előtt sem volt hajlandó lemondani a szlovákság nemzeti érdekeinek képviseléséről, ő szintén nem hajlandó ezt megtenni a mai csehszlovák relációban. Ennek ellenére a kettejük közti tárgyalások nem szűntek meg. Hlinka ígéretet tett Kaisernek, hogy a felvetett esetleges társuláshoz a későbbiekben visszatérhetnek.78

Kaisert a kommunisták, majd 1925. november 21-én a szociáldemokrata párt vezetői is megkeresték, hogy csatlakozzon pártjukhoz. A források alapján azonban mindkét ajánlatot határozottan visszautasította.79

Hogy teljes legyen a lista: Kaisert levélben Szent-Ivány József is megkereste azzal, hogy lépjen a be Magyar Nemzeti Pártba. Kaiser állítólag kifejtette, hogy ha valamelyik párttal a közeljövőben együttműködésre lépne, az csakis Szent-Ivány liberális pártja lesz.80

Kaiser népszerűségének magyarázata nagyon egyszerű. A felsorolt politikai pártok ugyanis jelentős reális politikai tőkét láttak benne és az általa vezetett Általános Keresztényszocialista Szakszervezetben, amelynek 7000 tagja és 100 ezer koronát érő vagyona volt. A rendőrség szerint a szakszervezet tevékenysége és anyagi fenntartása biztosítva volt, mivel az illetékes bíróságok részéről kb. harminc elbocsátott volt közalkalmazott munkajogi perében várható az ítélethozatal. A kb. félmillió koronás bérelmaradásból várhatóan újabb 100 ezer korona kerül a szakszervezet pénztárába, mert az elbocsátott közalkalmazottakat képviselő ügyvédek korábban honoráriumukról lemondtak, ill. azt a szakszervezetre hagyták.81

1926 második felében a viszonylag gyönge választási eredmények miatt érzékelhető volt egy belső feszültség az Országos Keresztényszocialista Párton belül. Ezt igyekezett kihasználni Lelley Jenő. Megbízása alapján Jánoky-Madocsányi, Mérey, Porubszky, Szappanos és Kaiser keresték a kapcsolatot az OKP-n belüli elégedetlenkedőkkel. Ugyan­akkor kapcsolatépítésbe kezdtek Szent-Ivány irányában. Az aktivista húrokat pengető Lelley meglepően az addigi ellenségében keresett szövetségest.82

Az 1929-es tartományi választásokat megelőzően, 1928 tavaszán Lelley újabb kísérletet tett a visszatérésre. Kaisert még ekkor is az oldalán találjuk. A volt nyugat-szlovenszkói keresztényszocialisták 1928 májusának első két napján megbeszélést tartottak Pozsonyban, melyen létrehoztak egy húsztagú végrehajtó tanácsot. A tárgyalásról kiszivárgott bizalmas információk alapján három kérdéssel foglalkoztak: a politikai aktivizmus szükségszerűségével, a Köztársaság tér 8. szám alatti pártiroda átengedésével az OKP pozsonyi csoportjának (Jabloniczky Jánosnak és Aixinger Lászlónak) és a Népakarat további sorsáról. A tárgyalások során egyhangú állásfoglalásokat hoztak a fenti pontokban. A közelgő tartományi választások előtt az aktivista politikai irányzatot határozottan elutasították. Lelleyék attól tartottak, hogy Szüllőék esetleges sikertelen választási eredményei után ezért újabb támadás célpontjai lesznek. A Köztársaság tér 8. szám alatti székházat hajlandóak voltak Lelleyék átengedni Jabloniczkyéknak, ha azok átvállalják a bérleti szerződésből származó 10 ezer koronás tartozásukat és a Concordia szintén elengedi az 1925-ös képviselőházi választások kampánya során keletkezett adósságukat. A Népakarat esetleges átadását az irodahelyiségek bérlésétől tették függővé. Amennyiben a második pontban szabott feltételeket Jabloniczkyék teljesítik, akkor Kaiser nem látott akadályt abban, hogy átadja a lapot. De ugyanakkor feltételül megszabta, hogy a lapban a Lelley-frakció tagjai is rendszeresen publikálhatnak. Amennyiben nem jön létre a Jabloniczkyék által kezdeményezett járási titkárság vagy esetleg megszűnne a párt pozsonyi csoportja, abban a pillanatban az egyezmény érvényét veszti: az irodahelyiségek és a Népakarat is visszakerül Lelleyékhez.83

A rendőrség szerint Lelleyék jószívűségének és konstruktív, békülő hozzáállásának csak az volt a célja, hogy így is gyöngítsék Szüllő helyzetét a pártban. A jelentés alapján Jabloniczkyék egy járási iroda megnyitását tervezték Pozsonyban, de csak azzal a céllal, hogy a párt központi irodájának tevékenységét aláássák. Mivel az OKP főtitkára, Bőhm a pozsonyi járás ügyeit is intézte, de kevésbé volt ismert és népszerű a városban, a párttagok többsége Lelleyékhez fordul orvoslásért. Ugyanakkor köztudott, hogy a Jabloniczky és Szüllő közötti viszony sem volt felhőtlen. Ha Jabloniczkyéknak sikerül a járási iroda megnyitása, felmerül a kérdés az országos iroda létjogosultságát illetően. Lelleyék Jabloniczkyhez álltak közelebb, és nem zárták ki, hogy a két szárny a közeljövőben szorosabb kapcsolatot épít ki. De ahogy tudjuk, erre nem került sor, sőt Lelleyéknek s ezen belül Kaisernek sem sikerült a politikai visszatérés az 1929-es tartományi választások során.

 

Epilógus

Kaiser viszonylag rövid, de mozgalmas politikai pályát tudhatott maga mögött. A pártszakadás után, mint annyi más társa, ő is a feledés homályába veszett, sőt a szlovákiai magyarság történeti tudatából teljesen kikopott. Ötvenen túl már nem tudott profilt váltani, és nem is volt meg a kellő befogadókészség a szlovákiai magyar pártpolitika palettáján személye iránt. De nem is biztos, hogy 1929–1930-at követően, azok után, amit átélt, voltak egyáltalán ilyen jellegű ambíciói.

Hűséges pártkatonaként saját anyagi biztonságát sem teremtette meg. Kaiser mint elbocsátott postai tisztviselő került a párthoz. Ugyan ő volt a sorstársaiból álló országos szervezet elnöke, saját ügyében még 1925-ben sem tudott orvoslást elérni. Biztos bevétel és állás nélkül élt. Sorsát mélyen megpecsételte, hogy 1924-ben az ominózus vágsellyei népgyűlésen mondott szónoklata miatt két hónapra elítélték. Nem a büntetés mértéke volt számára kellemetlen, hanem az ítélet ténye, amely csaknem két évtizeden keresztül visszatérő előítéletekre adott okot vele szemben.

A kiszabott börtönbüntetést nem kellett letöltenie, ugyanis 1928. október 28-án Masaryk köztársasági elnök amnesztiájában részesült. Maga a bírósági eljárás nagyon megviselte őt. A Pozsonyi Rendőrigazgatóság 1926 őszén kelt jelentése szerint több mint fél éve betegeskedett, és kerülte a nyilvánosságot. A jelentés kiemeli, hogy „viselkedése már csaknem lojális”.84

Kaiser 1929-ben kérvényezte a pozsonyi Postaigazgatóságnál nyugdíjjárandóságának elismerését. Beadványát viszont a rendőrségtől kapott erkölcsi és politikai negatív jellemzés alapján elutasították. Az amnesztia rendeletben megszabott kétéves határidejének letelte után újra kérvényezte járandóságának elismerését. 1930-ben elutasítást nyert, de 1931-ben a rendőrség javasolta annak megítélését. A jellemzés kiemeli, hogy Kaiser „a magyar aktivisták vezető személyisége”.85 Sajnos a rendelkezésünkre álló források alapján még ezek után sem nyilvánvaló, hogy a Postaigazgatóság elismerte-e Kaiser nyugdíjigényét, vagy sem. Masaryk köztársasági elnök rendelete alapján 1931-től évi 4800 koronás „könyöradományban”86 részesült. Kaiser ennek az összegnek a megemelését kérvényezte egyenesen Milan Hodža kormányfőtől 1938-ban.

Viszonylag sanyarú anyagi helyzetben, családja nélkül élte életét Pozsonyban. Utolsó ismert lakhelye a Grössling utca 6. szám alatt volt. Felesége, fiával, Vilmossal a csehszlovák hatóságok zaklatása – elfogatóparancs volt érvényben ellene – elől Magyarországra szökött. Lánya szintén Budapesten élt, magánhivatalnokként dolgozott. Egyedül Gyula fia volt az, akivel tartotta a személyes kapcsolatot, s aki többször járt Pozsonyban. Gyula ugyancsak Budapesten élt, foglalkozását tekintve orvos volt.87

Életének utolsó éveit sötét homály fedi. Több kortársához hasonlóan sajnos halálának idejét és helyét nem sikerült kideríteni.88 Csak feltételezzük, hogy valamikor 1945 nyarán elmenekült Magyarországra családja után és ott is halt meg.

 

Irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Angyal Béla 2004. Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919-1936. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Ďurkovská, Mária–Gabzdilivá, Soňa–Olejník, Milan 2012. Maďarské politické strany (Krajinská kresťansko-socialistická strana, Maďarská národná strana) na Slovensku v rokoch 1929 – 1936. Dokumenty. Košice, Spoločenskovedný ústav SAV.

Filep Tamás Gusztáv 2005. Kormánypárton vagy ellenzékben? A pozsonyi magyar polgár és az 1925-ös választások. In Zoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram.

Filep Tamás Gusztáv 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony, Kalligram.

Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (szerk.): Új Mindenes Gyűjtemény 10. Pozsony, Madách.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram.

Simon Attila 2007. Lelley Jenő aktivista kísérlete a húszas években. Acta Historica Danubiensia 1, Komárno, Katedra histórie UJŠ.

Tóth, Andrej 2010. Nástup hraběte Jánosa Esteházyho do čela maďarské Zemské křesťansko-socialistické strany v Československu na sklonu roku 1932. Moderní dějiny, 18. évf. 1. sz.