Csanda Gábor – H. Nagy Péter (szerk.), Költé­szet és…

Csanda Gábor–H. Nagy Péter (szerk.), Költé­szet és… Pozsony, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 2014, 200 p.

„A kéthavonta jelentkező Opus és az évente megjelenő Opus-könyvek más-más módon, de ugyanazt kívánják nyújtani: egy koncepció mentén a lehető legátgondoltabban, de legnyitottabban számon tartani az irodalom sokféle ügyeit” (7. p.) – írja az itt bemutatásra kerülő kötet, a Költészet és… Előszavában a monográfia egyik szerkesztője, Csanda Gábor. A sorozat korábbi három darabjának vizsgálódási horizontjához képest az új kötetben kétségkívül módosulás, mondhatni határnyitás tapasztalható. Az Opus-könyvek eddig – s egy kis jövőbetekintéssel úgy tűnik, néhány évig ezután is – a szlovákiai magyar irodalom bizonyos kérdéseit járták körül, s ez még akkor is igaz, ha sok leközölt tanulmány egyenesen tagadta annak szuverén, az összmagyar irodalomról bármilyen értelemben vett leválaszthatóságát. A Költészet és… esetében azonban legfeljebb a szerzők legjavának illetőségére nézvést beszélhetünk szlovákiai magyar munkáról, megjegyezve, hogy a csatlakozó magyarországi szakemberek száma is minduntalan emelkedik. Az Opus-könyvek negyedik darabja voltaképpen az irodalom, konkrétabban pedig a líra határtalanságának meghatározó bizonyítéka, hiszen a belekerült dolgozatok mindegyike a költészet és valamely más diszciplína kapcsolatát tárgyalja, legyen szó akár operáról, transzcendenciáról vagy épp gasztronómiáról. A szövegek „ennek köszönhetően ugyanarról szólnak, de mégsem teljesen, így részben visszaadják a líra sokszínűségét egy kaleidoszkópszerű plurális mintázatban”. (fülszöveg). Az alábbiakban a teljesség bárminemű igénye nélkül – ahogy a líra kapcsolódásainak sora is összegyűjthetetlennek tetszik – felvillantunk néhány vonatkozást, melyet a kötet valamely tanulmánya önnön fókuszában tart.

Horváth Kornélia költészet és retorika közös ügyeinek ered a nyomába. Munkája az alapoktól kezdve járja körül tárgyát, Ariszto­telész poétikát és retorikát elválasztó vélekedésétől kezdve, Platón és Georgiász egymásnak ellentmondó nézetein át a modern kor felfogásaiig jutva el. Szó esik a 20. századi retorikacentrikus m-csoportról és Paul de Manról, a művészet metaforaalkotásában újjászülető világot dicsőítő Nietzschéről, és a teremtő képzelőerő nagyságát hangsúlyozó Ricoure-ről is. Miller a műben egy kiegészítő metavilág, egy hiperralitás megjelenését látja, míg Gadamer szerint az irodalmi alkotás a szó önreprezentálódása, ahol a hangzás és a jelentés párbajoznak, s az előbbi győzedelmeskedik. A mélyreható elméleti áttekintés után a szerző Nagy László Ki viszi át a szerelmet című alkotását elemzi, kitérve annak mitikus, biblikus és folklorisztikus utalásrendszerére, és a versben kulcspozícióba jutó „ha” szintaktikai és kompozicionális értelmezhetőségére, melyek után a mű ritmikájára és hangzásszerkezetére világít rá. Az elemzés végére egyértelmű lesz: Nagy opusa bőven nem retorikus-meggyőző költemény csupán.

L. Varga Péter a költészet és a médiumok kapcsolódási pontjaival foglalkozik. Szövege az úgynevezett magas irodalmi alkotások és professzionális értelmezőik közt esetlegesen fennálló, egymást kölcsönösen generáló „összeesküvés” lehetőségét (is) kutatja, eredményeivel egyszersmind reagálva Horváth Viktor fentieket igenlő felvetésére. Az internetes kultúra és a 21. századi médiumok, a technológiai környezet, az idő és térbeliség (pillanatnyiság), a kortárs líra értelmezhetősége, a nyomtatott és online irodalmi fórumok, illetve a politikum és esztétika viszonya mind bonc­asztalra kerülnek. L. Varga a kortárs líra értelmezési kísérletei közül – távlati szempontból mindenképp – a hatáskutatást látja a leggyümölcsözőbbnek, melynek révén „líránk [a mában is] megnyílik az értelmezés számára”. (47. p.)

Sz. Molnár Szilvia költészet és vizualitás címszavak alatt hang és írás viszonyáról ír, a líra tükrében. Szövegének centrumában Géczi János művészete áll, mely kísérlet a látvány továbbírására, hiszen nyelv és kép egyesülnek benne. Sz. Molnár tárgyalja a Gézi-művek ismétlésalakzatait, illetve írást és anyagot egyaránt megmunkáló eljárásait, az emlékezet dimenzióiban. A képversek (szép)irodalmi jellegéről, Géczi kalligráfiáiról és roncsolt plakátjairól egyaránt értekezik, zárásként pedig a láncszemekként egymásba és egymásra épülő Róma-ciklust elemzi. Ennek szubjektumot háttérbe taszító szövegszervező elvei az alkotó számára a retrospektív építkezést is elérhetővé teszik, aki így az egymásra építő terek és alkotások kaleidoszkópjává teszi Rómát, a várost és versciklust egyaránt.

Polgár Anikó tanulmánya a líra mellett a műfordítást állítja színpadra, melyek egymásba mosódva teljes világokat képesek takarásba taszítani. A munka olyan verseket elemez, „melyek költői eszközökkel fejezik ki a műfordítói munkának, a műfordítói élménynek, illetve a műfordítások befogadásának az adott költő szempontjából fontosnak tartható mozzanatait”. (67. p.) Mint kiderül, Vas István a Rákosi-rendszer idején a versfordításban az önkifejezés titkos eszközét látta. Devecseri Gábor és Horatius társalgásából az tűnik ki, hogy a fordítás tanítási és tanulási folyamat egyszerre. Tandori számára a műfordítás több társszerző – író, lektor, szerkesztő – együttes jellegű, mégis magányos sportja. Géher István költői, fordítói és értelmezői habitusa által fordítóvá lesz a hős Odüsszeusz minden, hazatérésében közreműködő segítője, Orbán Ottó szerint pedig a költő átalakulása ott rejtőzik annak műfordítás-felfogásában, s ugyancsak ő véli úgy, hogy a tolmácsolás során fordító és fordított kölcsönösen cserélnek lakást.

Hegedűs Orsolya a költészet apropóján egy olyan képaláírásról értekezik, mely három fordításból háromban tűnt el! E tünékeny sor Bob Perelman China című, az amerikai posztmodern költészet mintadarabjának számító költeményében lelhető fel – mármint az eredetiben. A szóban forgó verset értelmezője, Frederic Jameson úgy tette híressé, hogy általa aztán az értelmezés maga is elhagyhatatlanul híres lett; a költeménnyel együtt jellemzően rá is hivatkoznak. A mű maga egy hiányzó képanyag képaláírásainak fordítása úgy, hogy a szerző csak a képeket értette, a kínai írásjelekkel szedett kommentárokat nem. A mű egy kapcsolatos mondatkollázs és verbális kína(i)-porcelán graffiti egyben, a hozzá tartozó Hegedűs-tanulmány pedig a hiányzó sor kerettelenségének és a híjas fordítás termékenységének egyaránt bizonyítéka.

Németh Zoltán dolgozatának témája az ero­tika, az obszcenitás, a testiség, illetve a nemi­ség szövegbe írása; strukturálódásuk mikéntje a posztmodern irodalom körébe tartozó opusokban. A dolgozatban mátrixszerűen, vizuális tekintetben hálózatszerűen épül fel e kapcsolatrendszer, a következő kategóriák mentén: metafizika, vallomás, formai kérdések és rímelés, maszk és álnév, intertextualitás és antikizálás, autoreferencialitás, nyelvjáték, irónia és paródia, naplószerűség, világszerűség, az alárendeltnek adott hang és trauma. Németh érintőlegesen szól a posztmodern elméleti előzményeiről, majd egy részleteiig kimunkált, zavarba ejtően inspiráló vizsgálatot tár elénk. Mint írja: „Ezek a kapcsolódási egyenesek, gráfok egyrészt a szöve­gek/kötetek/alkotók – és a fogalmak között húzódnak, másrészt az egyes fogalmak – és a paradigmák között. Így rajzolják ki a kortárs irodalomban egymás mellett létező eltérő paradigmák, nyelvhasználati módok hálózatos terét, amely egy időszak irodalomtörténeti kontextusaként is értelmezhető.” (100. p.)

Keserű József munkája költészet és térbeliség kapcsán Gaston Bachelard A tér poétikája című könyvéről értekezik; ahhoz fűz kiegészítő és árnyaló kommentárokat. A tanulmány reflexió a költői képek és képzelet Bachelard általi vizsgálatára, aki fenomenológusként nem kész tárgyakat, hanem a létrejövés folyamatát vizsgálja. Nem foglalkozik kompozíció- és múltvizsgálattal, s nem követi a pszichológus és a pszichoanalitikus útját sem. Ehelyett a költői képek transzszubjektív jellegét, illetve a nyelv szerepvállalását kutatja ezek újszerűségében. Az értelmezés helyett a befogadás összetevői kerülnek a fókuszba, hiszen „ha mindent megmagyarázunk benne, ahelyett, hogy ráhangolódnánk és hagynánk magunkat megérinteni általa, a költemény egyik lényegi vonásáról maradunk le.” (121. p.)

N. Juhász Tamás a világirodalom egyik legnevesebb alkotásának, Dante Isteni színjátékának adaptációival foglalkozik, három fronton: filmen, számítógépes játékokban és animációkban, s e három esetünkben kibogozhatatlanul összefonódik. Az 1911-es L’Inferno című olasz filmmel kezdve a sort egész máig jut el, konstatálva, hogy a filmeket éppúgy, mint a játékokat, jellemzi egyfajta eltérési vágy, újragondolási tendencia a kiindulási műhöz képest. A Dante’s Inferno poklában az ex-templomossá lett Dante kaszával felszerelkezve pusztítja a mélység démonait, s igyekszik kiszabadítani elrabolt kedvesét, akire a poklok hercege, Lucifer is szemet vetett. Hogy mindez miként zajlik, arra N. Juhász szövege élvezetes olvasmányként adja meg a választ.

Hegedűs Norbert a költészet és a dark fantasy románcáról ír, mely utóbbi olyan műfaj, ahol olvasókként hajlamosak vagyunk a szörnyeknek szurkolni. Ennek jellegzetességit a nagy újramesélő, Neil Gaiman próbálta meg versbe ültetni. Hegedűs Gaiman két alkotását elemzi, a középkoriasan kötött formában íródott Vámpír sextinát, illetve a Bay Wolf című szabadverset, mely Beowulf legendáját, a vérfarkas-históriákat és a Baywatch közegét gyúrja egybe – Hegedűs által is –, bizonyítva, hogy a dark fantasy képtelen képei a lírában is megállják a helyüket.

Bárczi Zsófia költészet és matematika apropóján konstatálja, hogy a két terület összekapcsolását eddig tárgyaló szövegek jórészt kombinatorikus és metrikai szinten vizsgálódtak, Szaládi Zoltán Mikroavantgarde kozmosz című műve azonban más lehetőségeket is rejt: „A költő-performer verse a halmazok, függvények kérdésén keresztül a rekurzió elvének az experimentális költészetben való produktív alkalmazhatóságát mutatja meg.” (185. p.)

H. Nagy Péter Kulcsár Szabó Ernő egyetemi képzés kihívásaival és a különféle diszciplínák kérdésorientációjával foglalkozó szövegeire reflektál. S hogy konkrétan miről ír? „[N]agyon röviden összefoglalnám, hogy kozmológiai szempontból »mi az ember?«; majd kitérnék arra a kérdésre, hogy a neurobiológia szerint »mi a lélek?«; aztán pedig ebben a kontextusban vetnék egy pillantást Tóth Árpád egyik legismertebb versére (Lélektől lélekig, 1923).” (191. p.) H. Nagy mindezeken túl kifejti, hogyan válik Tóth Árpád emlegetett versének bibliai utaláshálója természettudományivá, ám ha Ön inkább arra kíváncsi, hogy mi, emberek, hogyan is állhatunk csillagporból, akkor is bátran lapozgassa a szerző Költészet és asztrofizika című írását.

Nagy vonalakban a fentiekről (is) szól az Opus-könyvek sorozat negyedik darabja, ám mint azt tudjuk – vagy megtanultuk eddig –, „a költészet nem ismer határokat. Ezért a kötet kimondatlanul arra is utal, hogy a három pont után mi is következhetne még…” (fülszöveg)