H. Nagy Péter: Öt modern költő. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2015, 162 p.
„Az Öt modern költő című kiadvány egyesíti a korszakspecifikus és az egyetemi tankönyv sajátosságait annak érdekében, hogy használható szakirodalomként, segédanyagként funkcionálhasson a modern magyar költészetről szóló kurzusokhoz” (7. p.) – írja a citátumban is megnevezett kötet Előszavában a szerző, H. Nagy Péter, aki a populáris kultúra és a tudomány-népszerűsítő irodalom kapcsán jegyzett megannyi fontos tanulmánykötet után úgy tűnik, ismét visszakacsint korábbi kutatási területének témái felé; az Ady-kollázs1 című, 2003-ban megjelent meghatározó monográfiája óta az itt bemutatásra kerülő munkája az első olyan, ami tisztán a magyar modernség lírájával foglalkozik. A kötet Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila és Pilinszky János poétikájának értelmezéséhez nyújt megkerülhetetlen megközelítési pontokat, melyek tekintélyes része tiszta innovációként íródhat bele a kor lírájának recepciótörténetébe. H. Nagy éppen annyira nem vész el a részletekben, mint ahogy felületes sem marad: legújabb kötete a kor megközelítésében éppúgy zavarba ejtően pontos és feszes meghatározásokat bocsát rendelkezésünkre, mint ahogy az egyes költők fontos művei kapcsán az apró részletekre is odafigyelve, a legrelevánsabb kontextusban fejti fel az opusok sorai közt összefont szálakat. Az alábbiakban bár mind az öt tanulmánnyal foglalkozunk majd, e bemutatószöveg korántsem törekszik a teljességre, hanem épp ellenkezőleg: az egyes súlypontok érzékeltetésével mindössze a szóban forgó munka jelentőségét kívánja jelölni, önmaga pedig nem több, mint étvágygerjesztőnek szánt falat a modernség irodalomtudományi értelmezésére és az újdonságra éhes olvasók számára.
Az Ady Endre költészete című tanulmány legelején a modernség szellemi környezetének bemutatásával szembesülünk. A modern mint olyan, a ’most’ jelentésmozzanatának szembeállítása a régivel; olyan irodalom, ami még sem túl távolinak, sem pedig idegennek nem tűnik a mában olvasva. Mivel a kor kezdetét lírában (Baudelaire: A Romlás virágai) és prózában (Flaubert: Bovaryné) is az 1857-es dátumban vélik felfedezni, így modernség alatt az elmúlt cirka százötven év irodalmát értjük. A kritikai világszemlélet, az ésszerű megismerhetőségbe és logikus leírhatóságba vetett pozitivista hit s a társadalmi létet mind áttételesebbé, bonyolultabbá és többszintűvé tevő technikai fejlődés határozzák meg a kor világát, melynek irodalmában felbomlik a romantikus alkotásmód, az egységes helyett egymás mellett futó stílusirányzatok lesznek jellemzőek, s amíg korábban a művész a népet előrevivő látnok volt, itt a társadalommal szembenálló anarchista lesz. A modern lírára nagy hatással voltak a kor festészeti irányzatai: az impresszionizmustól a pillanatnyi benyomások érzékeltetését, a szecessziótól pedig a modern környezetbe helyezett díszítettséget vették át. H. Nagy a korszak legfontosabb irodalmi folyóiratainak skáláját is áttekinti, hangsúlyozva, hogy a modern irodalom áttörésében a Nyugat folyóirat meghatározó szerepet játszott; annak elsőszámú, kánonteremtő fóruma lett. A szóban forgó éra a l’art pour l’art művészetet állította előtérbe: a lírai én háttérbe szorult, monológok mögé bújt, tárgyias és személytelen lett, háttérbe szorult továbbá a leíró funkció, megnőtt a verseskötetek kompozíciójának szerepe, a hagyományos lírai formákat pedig vagy mesteri magaslatokba emelték, vagy szétfeszítették (szabadvers). Az érát szokás a szimbolizmus korának is nevezni, ami alatt elsősorban azt értjük, hogy a jelképek központi alkotóelemekké lesznek, hangulatuk, másodlagos és mellékjelentéseik is meghatározóvá válnak. A modernség szerint „a versben magában kell létrejönnie annak a metaforikus képnek vagy színtérnek, amely inkább sejtet, sugall, és nem tartalmaz egyértelműen megfejthető üzenetet […], a műnek olyan rejtett megfeleléseket kell feltárnia, amelyeket nem lehet közvetlenül megnevezni, csak sejtetni, utalni lehet rájuk”. (16., 18. p.) Mindebből az is következik, hogy ezek a művek tulajdonképpen nem „készek”, hanem rá vannak utalva a befogadó képzeletére: csak az által válnak egésszé. Ennek szemléltetésére H. Nagy Baudelaire Kapcsolatok című alkotását elemzi, majd rátér Ady munkásságára. Költőnk a Nyugat első kanonizált szerzője, a kialakuló nyugati líra hagyományának első hazai képviselője; 1906-os Új versek című kötetétől kezdve az innováció kerül a költészet fókuszába. H. Nagy Ady pályaképével nyit, majd a lírai én szerepeire tér rá, lévén „az életművet a lírai én megalkotásának módja osztja meg”. (26. p.) A költő kötetkompozícióiban, ciklusainak jellege, az előszó és a körkörös szerkesztés révén Baudelaire A Romlás virágai című alkotásának szerkesztésmódjával mutat párhuzamokat. A tanulmányba emelt verseket rendre didaktikai jellegű kérdések kísérik, hangsúlyozva a kötet tankönyv jellegét. Ady nyelvi újításai az areferencialitással mosódnak össze, hisz szimbólumainak azonosíthatatlansága válik poétikájának egyik fontos ismertetőjegyévé; a téma kapcsán A vár fehér asszonya és A fekete zongora elemzését olvashatjuk. Az 1912–14 közti versek szemléletbeli módosulását – „a jelzők hiánya, a vázlatos szintaxis, a hirdető hangnem visszaszorulása” (40. p.) –, melyet az avantgárd és a modernség második hullámának ismertetőjegyei is ékítenek, H. Nagy az Ady-versek szövegközi kapcsolatainak boncolgatásával párhuzamosan értelmezi, a Sípja régi babonának című költeménnyel dolgozva. Költőnk munkásságának záró szakaszában a romantika apokaliptikus beszédmódja keveredik a szimbólumok modernségével, az archaizálással és a lírai én átokmondó, panaszoló szerepével. Az itt elemzett művek az Emlékezés egy nyár éjszakára és Az eltévedt lovas.
A Babits Mihály költészete című fejezetet újfent pályaképpel indítja a szerző, már előre jelölve a kulcsopusokat. A rétegzett életműben a gondolati költészet jelenlétén túl felfejthető a külföldi és hazai szerzők – a tradíció – hatása, Babits klasszikus formákhoz való visszatérése pedig a hazai újklasszicizmus generálója is lesz, egyszersmind az avantgárd ellenhatásaként. H. Nagy elemzése a korai Babits lírájára koncentrál, amit sokkal összetettebbnek magyaráz. A Levelek Irisz koszorújából sok verse elemzés tárgya lesz, pl. In Horatium, Himnusz Iriszhez, Messze… messze…, A lírikus epilógja. Mindezen költemények kapcsán megállja a helyét H. Nagy kötetcímről való elmélkedése: „A szivárvány istennőjének (Irisz) megidézésével – szintén utal a sokszínűség elvére, míg a »koszorú« az önmagába folyamatosan visszatérő körkörösség alakzatait jelöli. Mivel azonban a koszorúból csak levelek tűnnek elő, a cím az egész megragadásának lehetetlenségére is utalhat.” (56. p.) H. Nagy a Csak posta voltál című alkotást helyezi a babitsi életmű centrumába, mely végig a lírai én s a költészet helyzetére reflektál. A líra eszerint az idegenségen keresztül történő önkeresés, annak tudatosításával, hogy az én folyamatosan változik; semelyik állapotával nem azonosítható. A Jónás könyvében végül betetőződik Babits eltávolodása a korai sokszínűségtől, a kizárólagos felső instanciához, Istenhez jutva el.
A Kosztolányi Dezső költészete című fejezet megállapításai végig az annak előhangjában olvasható állítást visszhangozzák, miszerint költőnk „életműve válik a 20. századi irodalmi folyamatok további alakulásának legfontosabb ösztönzőjévé. A művészet státuszáról vallott nézetei, szubjektumfelfogása és nyelvszemlélete egyaránt kiemelik esztétikai látásmódját a kortárs horizontból”. (83. p.) Kosztolányi pályaképét boncolgatva H. Nagy jelentős szakaszokat szentel a lírikus fordításfelfogásának, aki szerint csak újraköltés és alkotás van, nem pedig fordítás és másolás. A klasszikus modernségbe épülő líráját a szimbolizmus, a parnasszizmus, a párhuzamok kialakítása – A szegény kisgyermek panaszai ciklus kapcsolata A bús férfi panaszaival – s a hagyomány feldolgozása jellemzi. H. Nagy elemzései a Boldog, szomorú dal címében rejlő látszatellentétre vagy eldönthetetlenségre, s a befogadóval együtt végrehajtott kincskeresésre éppúgy kitérnek, mint a Számadás ciklus csúcskölteményeire, s a 20. század legszebb versének választott Hajnali részegség hármas beszéddimenziójára, egybecsúszó prózai szintaxisaira és versnyelvi hangzására, s a lírai én által tudatosított időbeni önelkülönülésre, amit már Babits esetében is értelmezett.
- Nagy József Attila költészetét a huszadik század legkimagaslóbb és legnagyobb hatású, az avantgárd és a klasszikus hagyomány románcából fogant teljesítményként értékeli. „Létbölcseleti verseinek tapasztalata olyan válaszokkal járul hozzá a korszakban felmerülő – esztétikai, individuum-szemléleti, filozófiai, stb. – kérdések árnyalhatóságához, melyek egyben a líranyelv mediális átrendeződését is jelzik.” (107. p.) Szerzőnk külön alfejezetet szentel az avantgárd József Attilára tett hatásának, aki ideológiai nézeteiben és költészetében egyaránt végigpróbálta a lázadás megannyi formáját. A költő által „felvillantott képek megszakításokkal teli asszociációs hálókat bontakoztatnak ki, melyek logikája olykor a meseszerűség, a mítoszok világára emlékeztet”. (110. p.) Elsőként az egyértelmű értelmezésnek ellenálló, láthatatlan képekkel, paradoxonokkal és a hétköznapi s költői nyelv egymásba montírozásával operáló A bőr alatt halovány árnyék című alkotás elemzését olvashatjuk, majd a lírai én és a grammatikai te alakzatának felcserélhetőségét kijátszó önmegszólító verstípus kerül bemutatásra, mely kulcsfontosságúnak bizonyul József Attila költeményeiben. A Nem én kiáltok a szabad verselés és a perspektívák váltakozása, a Tiszta szívvel a veszendőbe ment centrumok és az élet instanciáinak újrarendezése, az A Dunánál a középiskolai tanulmányaink során kidomborított politikai mondandóján túl a költészet és az emlékezet mediális összecsúsztatása, a Téli éjszaka pedig a perszonifikáció, a vizuális elemek funkciójának kiemelése s a szubjektum osztottsága felől kerül értelmezésre. H. Nagy az Eszméletre a 20. századi magyar líra legnagyobb teljesítményeként hivatkozik, mely a látványokról alkotott bizonyosság képzetét kérdőjelezi meg, s szakaszainak egymásmellettiségében „egyszerre jelzi az egységesség és az evvel ellentétes széttartó hatások együttes jelenlétét”. (129. p.); a bizonyosság keresése többszöri és többféle kísérletként kerül bemutatásra a szövegben. A Tudod, hogy nincs bocsánat és a Karóval jöttél… az önmegszólító versek mintapéldái, ahol az én és a te egymásba csúsznak, helyet cserélnek a befogadás folyamatában – a vád így önváddá minősül.
Utolsóként Pilinszky János költészetéről esik szó, melyben a létköltészeti tematika, a lágerek szörnyűségeinek meghatározó élménye s a keresztény szimbolika lesznek meghatározók. „Pilinszky versei úgy távolodnak el a személyes hangzás eszményétől, hogy az individuum műbeli jelenléte – a személyes közvetlenség jelzéseinek fokozatos elhalványulásával – egyfajta elvont beszédhelyzetté alakul á[t]. Lírája ily módon a személytelenítés eljárásain keresztül őrzi meg a személyiségértékek európai hagyományának orientáló folytonosságát.” (143. p.) A fejezet centrumában az Apokrif című költemény áll, a deretorizáltság és az archaizálás felől közelítve meg. A verscím által bevont jelentésárnyalatok, a rejtettség, a bibliai kánonból való kirekesztettség s egyben a bibliai párhuzamok, valamint az apokalipszis-jelleg mind felfejtésre kerülnek, ahogy a költemény számos szimbóluma is, a költő Utószó című alkotásában az Apokrif megidézése pedig nem pusztán az életművön belüli kanonizálódás jelölője lesz.
- Nagy Péter Öt modern költő című könyvébe nem csak az irodalmat hallgatók kapaszkodhatnak mentőövként – noha ezt a funkciót hiánytalanul látja el a munka –, de a tágabban vett modernség iránt érdeklődők is sok összegző és markánsan innovatív értelmezéssel gazdagodva helyezhetik majd el azt a 20. század lírájának szentelt könyvespolcukon.