Az antiszemitizmus politikája Szlovákiában és a Svéd Királyság intervenciói 1942–1944/45 között a szlovákiai zsidók érdekében
Az európai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek kutatása
Leszögezhetjük, hogy a holokausztkutatás történetében hiányzik a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek kutatása. Ennek egyik oka a Raul Hilberg által végzett kutatások (Hilberg 1994) máig nagyon tiszteletben tartott narratívája és módja – mely lépésről lépésre követi figyelemmel a zsidókon elkövetett erőszak eszkalálódását, a „zsidó” fogalmának definiálásától az üldöztetés legkülönfélébb módjain át a tömeges gyilkosságokig –, amely a mentőakciókat a kutatás perifériájára szorította. Ennek ellenére az európai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek többsége (svéd mentőakciók Norvégiában, Dániában és Magyarországon) rekonstruálódott. A Svédországgal és a mentőakcióival foglalkozó első tudományos munka már a 20. század 80-as éveinek elején megjelent. Ezzel párhuzamosan 1981-ben megalakult a Raoul Wallenberg Egyesület (l. pl. Anger 1985; Berger 2004; Lajos 2007; Lévai 1988; Villius 1966). A 90-es években megnyílt az egykori keleti blokk több levéltára, ami lehetővé tette a holokauszt s főszereplőinek elmélyültebb kutatását, köztük természetesen a megmentőkét is (l. Carlbäck-Isotalo 1992).
Konkrét munkákat említve Richard Breitman a Svédországban zajlott amerikai mentőakciókkal, ezek eredményességével és ezt követően Svédország azon igyekezetével foglalkozott, hogy az európai zsidóknak menedéket nyújtson (Breitman 1993). Steven Koblik alapműve részletes betekintést nyújt az európai zsidóságnak nyújtott segélykísérletek egyes fázisaiba (Koblik 1989). Simo Muir legújabb kutatása kimutatja a finn és a svéd zsidó közösség együttműködését azt követően, hogy a Wehrmacht átvette a hatalmat Magyarországon s az ezzel összefüggő, a finnországi zsidók potenciális veszélyeztetését (Muir 2016). Csak megerősíthetjük az ismert tényt, hogy a svéd akciók ez ideig a dániai, norvégiai és magyarországi fejleményekre korlátozódtak. Tanulmányunk azokat az ez ideig többé-kevésbé ismeretlen svéd intervenciókat taglalja, melyek a szlovákiai zsidók megsegítését és megmentését célozták.
A szlovákiai holokausztkutatók a svéd mentőakciók kérdéskörével valóban csak nagyon érintőlegesen foglalkoztak. Bár hozzátehetjük, hogy Erling Eidem svéd érsek Jozef Tisónak írt levelét már 1992-ben publikálták (Prečan–Kamenec–Škorvánek 1992, 221–222. p.). A levél szövege megjelent a szlovákiai holokausztot taglaló dokumentumok 4. kötetében is (Nižňanský 2003, 287–289. p.), mely szöveghez főleg náci intézmények dokumentumai társulnak. De csak Hlavinka és Nižňanský könyvéből szerezhettek az olvasók tudomást „az uppsalai érsek személyes intervenciójáról” (Hlavinka–Nižňanský 2009, 131. p.), noha minden egyéb információnak híjával vagyunk. Hangsúlyoznunk kell, hogy a svéd és a szlovák fél közötti tárgyalások kulcsszereplőjéről, Bohumil Pisskoról a történettudomány semmit nem tud. Így logikus, hogy erről a kérdésről vita sem folyt. Hasonlóan kijelenthetjük, hogy ezek az akciók a svéd történettudomány vagy a holokausztkutatás számára is ismeretlenek.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a svéd intervenciók kutatása iránti nem kellő érdeklődés nem a dokumentumok hiányának eredménye. Tanulmányunk a háborús Szlovák Állam és a Svédország közötti hivatalos levelezés alkotta dokumentumokon alapszik, melyek hozzáférhetők a Szlovák Nemzeti Levéltárban (az alábbi fondokban: Národný súd, Ministerstvo vnútra, Ministerstvo zahraničných vecí, Kancelária Prezidenta republiky), a Nyitrai Állami Levéltár Nyitrai részlegében (fond: Okresný úrad Nitra). Egy további felhasznált dokumentum a Jad Vasemből származik (fond: Auswärtiges Amt, Inland II), mely a szlovák olvasók számára férhető hozzá. A Bundesarchiv Berlin dokumentumai (fond: Südosteuropa Gesellschaft) utalnak a szlovák–svéd kapcsolatokra. A Szlovákiában hozzáférhető dokumentumokon kívül feltételezhetően több jelentős dokumentum található Svédországban, Izraelben és Oroszországban, ezek tanulmányunk írása idején számunkra egyelőre nem voltak hozzáférhetők.
A szlovákiai zsidók érdekében folytatott svéd intervenciókra vonatkozó eredeti hipotézisünkben feltételeztük, hogy a svéd mentőaktivitások csak egyéni, a deportálást megakadályozandó esetekre vonatkoztak. A kutatás komplikáltabb helyzetet és a kérdéskör összetettségét eredményezte. A tanulmány szövege a 2. világháború alatti svéd és szlovák képviselők közti magán- és hivatalos levelezések hangját foglalja magában, valamint mindkét fél érdekeltségét a zsidómentésben egyéni eseteket illetően, de a háborús Szlovákia zsidó állampolgárai egészére vonatkozóan is.
A szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetek
Mint már leszögeztük, ellentétben a zsidók megsegítésére vonatkozó svédországi érdekeltséggel Dániában (l. pl. Hong 2012; Pundik 1995; Weiß 1991), Norvégiában (Hilberg 1994) vagy Magyarországon (pl. Bauer 1994; Hilberg 1994; Der Kästner Bericht… 1961), a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd igyekezetekről a 2. világháború idején csak nagyon keveset tudunk. Tanulmányunk a fellelt, hivatalos jellegű és diplomáciai levelezés dokumentumainak kritikai vizsgálatát nyújtja, hogy összefüggéseiben lássuk a szlovákiai zsidók tragédiájának megelőzését célzó svéd igyekezeteket. Figyelmet szentelünk a svédországi szlovák konzul, Bohumil Pissko személyének is, akinek portréja teljesen hiányzik a holokausztkutatásban. Az ő aktivitásai betekintést nyújtanak a svéd intervenciókba mint olyan akciókba, melyek ellentétben álltak a háborús Szlovákia antiszemita politikájával, mely 1942-ben a zsidók Szlovákiából történő deportálásába torkolltak.
Az eddig ismeretlen közvetlen forrásokon alapuló tanulmányunkat három részre osztottuk fel. Az elsőben általános összefoglalóját nyújtjuk a „zsidókérdés megoldásának” Szlovákiában.
Ezt követően Svédország intervencióinak három stádiumát vizsgáljuk, és a szlovák minisztériumok ezekre adott válaszait. Ez a három stádium tematikailag és kronológiailag is különbözik egymástól. Az első eset az 1942-es intervenciókra szorítkozik, s a zsidó származású szovjet állampolgárokra vonatkozik; a másodikban az 1942–1944 közötti, a szlovákiai zsidók individuális megsegítésére vonatkozó intervenciókról van szó; az utolsó stádium pedig az egész szlovákiai zsidó közösség ügyében fogant intervenciókat jelenti 1944–1945 között. Különös hangsúlyt kap a svédországi szlovák konzul, Bohumil Pissko és Erling Eidem svéd érdek eddig ismeretlen együttműködése a szlovákiai zsidó közösség megmentése érdekében.
Tanulmányunk utolsó fejezetét a svédországi intervenciókra vonatkozó háború utáni csend vizsgálatának szenteljük.
Az autochton antiszemitizmus Szlovákiában, tipológiája és képviselői, valamint a szlovákiai antiszemitizmus és holokauszt politika kronológiája
Szlovákia az 1938-as müncheni egyezmény után mint autonóm állam meglepően gyorsan vált a Hlinka-féle Szlovák Nemzeti Párt (a továbbiakban HSĽS) és képviselői, élükön Jozef Tisóval az egypártrendszer diktatúrájává, nemkülönben az alapvető politikai, gazdasági és kulturális kérdésekre vonatkozó egy nézet diktatúrájává (Nižňanský 2004a).
Az autochton antiszemitizmus létezett már a két háború közötti időszakban is, főként a HSĽS soraiban. Több szintje volt. Elsőként a keresztény szintet említhetjük, mely a hagyományos keresztény antijudaizmus sztereotípiáiból állt: „A zsidók keresztre feszítették Krisztust (…) A zsidók nem ismerték el Krisztust Messiásként (…) A zsidók a felelősek az »istenember« meggyilkolásáért.” Ennek a szintnek a korabeli vallásos Szlovákiában nagy jelentősége volt, nyilvánvalóan azért is, mert a kormányfő, a későbbi elnök Jozef Tiso katolikus pap volt. Az antiszemitizmus nemzeti vagy nyelvinek is nevezhető szintje azon az állításon alapult, hogy a zsidók nem szlovákok. A „nyelvi” álláspont abból is fakadt, hogy a zsidók főként németül vagy magyarul beszéltek, esetleg jiddisül. Mivel a HSĽS egyben szlovák nacionalista pártnak is tartotta magát, logikus, hogy politikájában és propagandájában az efféle antiszemita sztereotípiákat is használta. A következő fontos szint, melyet a HSĽS már a két háború közti időszakban is meglovagolt, a gazdasági antiszemitizmus volt (olykor szociális-gazdasági antiszemitizmusnak is nevezik). A HSĽS azzal igyekezett magának politikai tőkét kovácsolni, hogy hatalomra jutása esetén a szlovákok közt osztja fel a zsidó vagyont. Az antiszemitizmus kitapintható politikai síkon is. A zsidók a konzervatív, nacionalista, klerikális és katolikus HSĽS szemében a liberális, esetleg a baloldali politika képviselői voltak. E tekintetben a HSĽS állításaiban és a gyakorlatban a „zsidóbolsevizmus” fogalmával is operált, olyan értelemben, hogy lényegében minden zsidó a radikális-baloldali kommunizmus képviselője. Természetesen hozzáfűzhetjük, hogy konkrét esetekben az antiszemitizmus egyes szintjei összefolytak (Kamenec 1991, Lipscher 1992, Nižňanský 2016a). A HSĽS autochton antiszemitizmusa az említett szinteken, kiegészítve a zsidó mint „ellenség” képével (Nižňanský 2016b) fontos rezonáló alappá vált a saját szlovák antiszemitizmus-politika kialakításában, mely egyaránt jellemezte a HSĽS „mérsékelt szárnyát” (Jozef Tiso) és a „radikálist” (Vojtech Tuka, Alexander Mach). Ez az alap fokozatosan realizálódott a zsidókérdés „megoldására” vonatkozó kormánypolitika instrumentalizációjában és institucionalizálásában. Jozef Tiso elképzelését az 1939. januári nyilatkozatával dokumentálhatjuk: „A zsidókérdést úgy fogjuk megoldani, hogy Szlovákiában a zsidóknak csak annyi befolyást hagyunk, amennyi Szlovákia összlakosságához mért számarányuknak megfelel.”[1] A „mérsékelt” Tiso (Nižňanský 2015a) a numerus clausus elve alapján képviselte az antiszemita politikát – tehát a zsidó közösségnek a szlovákiai társadalomban betöltött szociális, gazdasági, hivatásbeli és kulturális szerepe limitálásával, vagyis a többségi társadalomhoz viszonyított számarányával, ami mintegy 4%-ot jelentett. A mérsékeltek az antiszemitizmus politikájának elképzeléseit az 1938. októberi autonómiától kezdve az 1940. júliusi salzburgi tárgyalásokig[2] valósították meg. Ám a „mérsékeltek” Salzburg után (amikor is a radikálisok jutottak politikai hatalomra) sem léptek fel a zsidókérdés „megoldásának” radikalizálódása ellen. A radikális Alexander Mach már 1939-ben kijelentette: „A zsidókat, akiknek aranyuk van, ékszereik, gazdagságuk, mindenütt ráncba szedték, s ezt fogjuk tenni mi is. (…) aki itt nem dolgozik, az itt enni sem fog. Ki mit összelopkodott, itt attól elvesszük! Lényegében ez az egész zsidókérdés megoldása!”[3] A radikálisok antiszemita politikája főként Salzburg után realizálódott. Az antiszemitizmus politikája a zsidó közösség tömeges elszegényedését vonta maga után, főként a zsidó cégek és vállalkozások likvidálása és arizációja hatására, valamint a különféle foglalkozások végzésének betiltása miatt. A radikálisok nem törődtek az antiszemitizmus politikájának következményeivel, így 1941 őszére a „zsidóprobléma” Szlovákiában súlyos szociális problémává vált. Mi legyen a zsidó lakosság pauperizált tömegével? Az antiszemitizmus politikájának eredményei kereszteződtek a náci Németország által szervezett holokauszttal, s ezek következményeként 1942-ben Szlovákiában elkezdődött a zsidók deportálása (Nižňanský 2004b). S bár ennek a politikának megvoltak a maga saját szlovák gyökerei, gyakran éppen a zsidókérdés és „megoldása” képezte a HSĽS két politikai szárnya közti belpolitikai harcot. A radikálisok ezzel is kívánták bizonyítani a náci Németország képviselői előtt, hogy éppen ők a „megfelelőek”, akik „jobban” fognak kormányozni Szlovákiában, és végrehajtják a „szlovák nemzetiszocializmust”. Elmondható, hogy a szlovák állam lényegében keletkezése óta „belső háborút” folytatott a mintegy 90 000 zsidó ellen, akiket „idegen elemnek, a szlovák állam ősellenségének” tartott, „gyógyíthatatlan nemzetnek, mely más nemzetek rovására akar élni” (Nižňanský–Kamenec 2003, 6. p.)
A szlovákiai zsidó közösség elleni intézkedések szakaszai (1938–1945)
A szlovákiai antiszemitizmus politikáját időrendben több szakaszra oszthatjuk:
1. Az első (előkészületi) szakasz. Szlovákia autonómiája (1938. 10. 6. – 1939. 3. 14.)
Lényegében ebben az időszakban formálódott az antiszemitizmus politikájának két alapvető koncepciója, melyekre az autochton szlovákiai antiszemitizmus volt befolyással: a „mérsékeltek” és a „radikálisok” koncepciója. A szlovákiai zsidók már ebben az időszakban másodrendű állampolgárokká váltak. A zsidó közösség elleni beavatkozások ebben az időszakban az általános antidemokratikus intézkedések (pl. a politikai pártok, a társadalmi és sportszervezetek likvidálása, az önrendelkező szervek elleni lépések stb.) hátterében valósultak meg. A legradikálisabb beavatkozásnak ebben az időszakban a mintegy 7500 zsidónak 1938. szeptemberi, Szlovákia területéről való erőszakos, a visszatérés lehetősége nélküli kitelepítése (deportációja) számított – azokra a területekre, melyeket az 1. bécsi döntés Magyarországnak ítélt. Megkezdődött az antiszemitizmus instrumentalizációja is. 1939. január 23-án az autonóm kormány létrehozta Szlovákiában a zsidókérdés megoldására hivatott bizottságot, melynek élén Karol Sidor állt, tagjai pedig Mikuláš Pružnský, Pavol Teplanský, Ferdinand Ďurčanský és Július Virsík voltak; ennek a bizottságnak szabták feladatul az antiszemita törvényalkotás előkészítését (Kamenec 1968, Nižňanský 1998, Nižňanský 1999, Nižňanský 2000, Nižňanský 2001, Nižňanský 2010, Nižňanský 2015b).
2. Második szakasz. A szlovák állam létrejöttétől (1939. március 14.) Dieter Wisliceny német beráter 1940. szeptemberi megérkezéséig
Ebben az időszakban fogadták el a 63/1939 számú kormányrendeletet, mely az ún. konfesszionális zsidódefiníciót tartalmazta. Rákövetkezően a numerus clausus elve alapján megkezdődött a foglalkozások korlátozása, például a zsidó közhivatalnokokkal,[4] ügyvédekkel, gyógyszerészekkel,[5] orvosokkal[6] stb. szemben, míg a 113/1940-es kormányrendelettel (Nižňanský 2018a, Nižňanský–Hlavinka 2010a, 2010b) megkezdődött a zsidó vállalatok arizációja és likvidálása. A 46/1940-es, a földreformról szóló törvény 100 000 ha zsidó tulajdonban levő föld arizációjáról rendelkezett. Elmondható, hogy a „megoldás” első két szakasza a „mérsékeltek” már említett koncepciója szerint valósult meg. (Kamenec 1991, Lipscher 1992, Nižňanský 2016a).
3. szakasz (1940. szeptember – 1942. október)
A zsidókérdés „megoldása” a radikálisok kezébe került. Szlovákiába érkezett Dieter Wisliceny német tanácsadó (Hradská 1999). A szlovák parlament a 210/1940-es alkotmánytörvénnyel (melyet Tiso államfő is aláírt) egy évre felhatalmazta a kormányt a zsidókérdés „intézésére”. A kormány ezt követően létrehozott egy speciális intézményt „Központi Gazdasági Hivatal” néven, melyet megbízott s zsidókérdés „megoldásával”, főként a zsidó üzletek és üzemek arizációjával és likvidációjával.[7] Megalakult a Zsidó Központ (Ústredňa Židov), s minden zsidó kötelezően tagja lett.[8] A 303/1941-es kormányrendelet (az ún. 2. arizációs törvény) a zsidó üzemek arizációját és likvidációját írta elő. 1941 szeptemberében elfogadták a 198/1941-es kormányrendeletet (az ún. zsidókódex), mely 270 faji indíttatású fejezetet tartalmazott. 1941 őszétől a zsidókérdés szociális kérdés lett, mivel az elszegényített zsidók terhére voltak a háborús Szlovák Államnak. Létrehozták a zsidó munkatáborok rendszerét (Baka 2001, Hlavinka–Nižňanský 2009, Nižňanský 2002, Nižňanský–Baka–Kamenec 2004). A belügyminisztérium keretében elkezdte működését a XIV. (ún. zsidó) osztály. A Szlovák Állam 1942-ben elfogadta a német fél ajánlatát, és 1942. március 25-től október 20-ig saját erejéből 57 transzportot indított (Kamenec 1991, Nižňanský 2003, Nižňanský 2005, Nižňanský 2014), melyekben mintegy 58 000 zsidót deportált a megszállt lengyel területeken létesült náci koncentrációs táborokba.
4. Negyedik szakasz (1942 októbere – 1944 augusztusa)
A deportálásokat követően Szlovákiában mintegy 20 000 zsidó maradt, döntő többségüket különféle típusú kivételek védték. Közülük kb. 4500 zsidó munkatáborokban (Nováky, Sereď, Vyhne)[9] és a VI. zászlóaljban dolgozott. A többiek főként szociálisan és gazdaságilag szükséges zsidókként arizált üzemekben vagy olyan foglalkozást űzve dolgoztak, melyekben nem voltak helyettesíthetők: orvosok, állatorvosok, mérnökök stb. (Nižňanský 2016a, 146–151. p.; Nižňanský 2018b).
5. szakasz (1944 augusztusa – a háború vége)
A zsidókra vonatkozó valamennyi kivétel érvényét vesztette. Ebben az időszakban főként a szeredi táborból történő deportációkat (mintegy 11 500 zsidó) újították fel Alois Brunner felügyelete mellett (Hlavinka–Nižňanský–Ragač 2010). Szlovákia területén kb. 1500 zsidó származású személyt gyilkoltak meg, főként az Einsatzgruppe H, melyet Josef Witiska vezetett (Mičev 2009a, Mičev 2009b, Šindelářová 2009) s melynek a Hlinka Gárda (HG) készültségi osztagai és tábori századai voltak segítségére. Túlnyomórészt a szlovák többségi nemzet segítségével 1944/45 telén mintegy 10 000 zsidó menekült meg (Nižňanský 2014).
A svéd intervenciók Szlovákiában
A szlovák–svéd diplomáciai kapcsolatok
A Svéd Királyság formálisan már 1939. július 26-án, az észak-európai államok közül elsőként elismerte Szlovákiát.[10] Svédország hivatalos képviselője Szlovákiában ifj. Emil Stodola lett, 1941. augusztus 10-én (Petruf 2011, 262–266. p.). A háború alatt főként a két ország gazdasági együttműködése fejlődött.[11] Szlovákiát Svédországban Bohumil Pissko[12] főkonzul képviselte, akit 1943 októberében iktattak hivatalába, miközben feladata „a Svéd Királysággal való közvetlen kapcsolatok bebiztosítása és ezek fejlődése alapjainak kiépítése, főként az árucsere tekintetében” volt.[13]
1943. november 10-én az alábbiakat jelentette a külügyminisztériumnak: „Meglátogattam Christian Günther külügyminisztert, aki nagyon kedvesen fogadott, s nagy megértéssel (…) kétségtelenül nagy hátrány, hogy ezt a hivatalt – helyi vélemények szerint – öt perccel tizenkettő előtt hozták létre.”[14]
Pissko jelentése szerint a svéd újságírók nem felejtettek el gúnyos kérdéseket feltenni a svédországi szlovák konzulátus „tartózkodásának” terveit illetően. Pissko főkonzul rendszeresen beszámolt svédországi sajtó aktuális szlovákiai híreiről és a svéd közvélemény Szlovákiára vonatkozó álláspontjairól. 1943. november 10-i bizalmas táviratában a külügyminisztériumot Pissko a svéd sajtónak a szlovákiai politikára vonatkozó negatív beállítottságának okairól tájékoztatta: „a nehézségek mindenekelőtt és főleg a szlovákiai zsidókérdés megoldásából erednek (deportálások, vagyonelkobzás stb.).[15] Pissko diplomáciai kapcsolatai a svéd elittel 1944/45-ben váltak fontossá a Szlovákiát illető svéd intervenciók idején.
Az intervenciók első stádiuma
Intervenciók a zsidó származású szovjet állampolgárok ügyében 1942-ben
A Szlovákiában élő zsidók ügyében tett első svéd intervenciókísérlet már korábban, nagyon kedvezőtlen feltételek mellett történt. 1942 májusában, amikor Svédország kapcsolatba lépett a szlovák féllel, már harmadik hónapja folyt a zsidók Szlovákiából történő deportálása. Svédország nemzetközi pozíciója és Szlovákia angazsáltsága a Szovjetunió elleni háborúban 1941. július 27-én közös nevezőre hozta ezt a két országot, amikor is a svéd királyi kormány eleget tett a szovjet kormány kérvényének, és Szlovákiát jegyzékben tájékoztatta arról, hogy a Szlovákia és a Szovjetunió közötti háborús állapot miatt magára vállalja a Szlovákiában élő szovjet állampolgárokkal és vagyonukkal kapcsolatos felelősséget. Hasonló jegyzékben Svédország magára vállalta a Szovjetunióban élő szlovák állampolgárok és vagyonuk feletti felelősséget.[16] E jegyzék értelmében kezdte meg Svédország az intervencióit a Szovjetunióból származó, Szlovákiában élő zsidók esetében. Az intervenció célja e zsidók deportálásának megakadályozása volt, a közvetítő szerepét pedig a Svéd Királyság pozsonyi konzulátusa vállalta. 1942. május 19-én a svéd konzulátus felvette a kapcsolatot a külügyminisztériummal két szovjet állampolgár, Isaj és Berta Kotscherchinski ügyében, akik Bártfán éltek és Szlovákiából lengyel területen levő náci táborba akarták őket deportálni. A svéd konzulátus tiltakozott a deportálásuk ellen, mondván, hogy „az ilyen fejlemény nemcsak hogy ellentétes a nemzetközi jogrenddel, hanem az itteni előírásokkal is, mivel a Szovjetunióban tudomásom szerint a vallási meggyőződést eltörölték, tehát nem zsidókról van szó”.[17]
A szlovák külügyminisztérium kapcsolatba lépett a belügyminisztériummal, és aktív kommunikáció indult meg a két hivatal között, hogy felleljék és a deportáció alól felmentsék az említett zsidókat. Az üggyel kapcsolatos eddigi utolsó dokumentum 1943. február 16-án kelt s világosan kimondja: „A Kotscherchinski házaspárt nem lakoltatták ki (…), maguk távoztak külföldre 1942. május 17-én Bártfáról Konska Vola községbe, a németek által megszállt területre.”[18] A Jad Vasem-beli, a holokauszt áldozatainak központi nyilvántartásban megtalálható mindkét Kotscherchinski neve, Kocerzinki alakban írva: „Isai Kocerzinki Kijevből, Ukrajna – a holokauszt során meggyilkolva, felesége, Berta Dvinskből, Lettország – Nalezcowba, Pulawába, Lublin, Lengyelország szállítva – meggyilkolva 1942. május 18-án.”[19]
A zsidó származású szovjet állampolgárok megmentésére tett svéd igyekezetek nem maradtak meg ennél az egy esetnél, hatással voltak egy további házaspárra is. 1942. június 10-én újabb svéd intervenció kezdődött két szovjet állampolgár – Rubin és Rachel Gutnikov – érdekében, akik Pozsonyban éltek, s 1942. június 5-én a zsolnai koncentrációs táborba szállították őket.[20] Svédország tiltakozott a transzport ellen, és jogorvoslatot kért. Ezzel együtt a zsolnai hivatalokat arra kérték, hogy az ügyek megoldásáig állítsák le a transzportokat. Svédország ráadásul azt követelte, hogy Gutnikék térhessenek vissza Pozsonyba, s itt várhassák meg, míg helyzetüket nem tisztázzák.[21] A pozsonyi Külügyminisztérium kapcsolatba lépett az érintett hivatalokkal, melyek közt a belügyminisztérium is ott volt, s amely Vojtech Tuka miniszterelnök személyében válaszolt, kijelentve, hogy a „zsidó fajú” szovjet állampolgárok „nem kerülnek be a transzportokba, ahogy ez a szlovák állampolgárokkal történik. De mint veszélyes idegeneket, olyan ország állampolgárait, amellyel Szlovákia hadban áll, egyelőre fogva tartják”.[22]
A szlovák minisztériumok igyekeztek eleget tenni a svéd kérvényeknek, amint ezt a hozzáférhető dokumentumok is bizonyítják: a szlovák hivatalok ismételten igyekeztek pozitívan elbírálni a svéd követeléseket. A helyi hivataloknak a Gutnik házaspárral kapcsolatos kutakodásai 1943. február 16-án értek véget, amikor a belügyminisztérium az alábbi információt közölte: „ezeknek a Gutnikéknak igen vitatott az állampolgársága. Valószínű, hogy nem vallották magukat szovjet állampolgároknak, s ezért voltak kilakoltatva.”[23] A holokausztáldozatok központi nyilvántartása szerint[24] Rachel Gutnikot (Gutnignak írva) 1942. június 7-én transzportálták Pozsonyból Soriborba, ahol meggyilkolták. A férjéről, Rubinról szóló dokumentumok jelenleg nem állnak rendelkezésünkre, de valószínűleg ugyanarra a sorsra jutott, mint felesége.
Nem világos, miért épp az említett két szovjet származású házaspár állt Svédország érdeklődésének homlokterében. Vélhetően léteznek dokumentumok szovjet és svéd hivatalok vagy egyének közt, melyek fényt deríthetnének az okokra, melyek révén ezek a házaspárok annyira fontosak voltak Svédországnak, hogy érdeklődött irántuk. Kutatásunk jelen állapotában nem állnak rendelkezésünkre további dokumentumok, melyeket valószínűleg svéd vagy orosz levéltárak őriznek, s melyek fényt deríthetnének ezekre az ügyekre. Meglepő viszont a szlovák minisztériumok közti kommunikáció, mely a svéd kérvények sürgősségét és fontosságát bizonyítja, nemkülönben pedig a szlovák hivatalok pozitív hozzáállását. A Szlovákiában élő szovjet állampolgárok és vagyonuk védelmét felvállaló Svédország elérte, hogy követeléseivel a szlovák hivatalok komolyan foglalkozzanak, egyúttal igyekezzenek nem elmérgesíteni a Svédországgal való diplomáciai kapcsolatokat.
Második stádium
Intervenciók szlovákiai zsidók individuális megsegítésére 1942–1944 között
Svédország nem állt meg a szovjet állampolgárokkal kapcsolatos intervencióknál: szinte ezekkel egy időben, amikor az említett, orosz állampolgárokra vonatkozó kommunikáció zajlott, felbukkant a szlovákiai zsidókkal kapcsolatos első intervenció is. A svéd királyi konzulátus 1942. május 19-én kérvényezte zsidó személyek Svédországba történő bevándorlásának engedélyezését – az illetőknek azonban a 198/1941-es rendelet (az ún. zsidókódex) értelmében nem volt útlevelük (Kamenec 1991, 101. p.).[25] Konkrétan három személyről volt szó: a besztercebányai lakos Samuel és Hermína Engelről és a nyitrai Heimannról.[26] A svéd fél nemcsak az útlevelek kiállítását követelte, hanem az ideiglenes védelmüket is a deportálással szemben egészen addig, amíg a Svédországba való áttelepülésükre sor nem kerül.
A svéd jegyzékből kiderül, hogy a három említett személy Svédországban élő rokonsága kérte fel a svéd közéleti személyiségeket rokonaik védelmére. Egyelőre azonban nem tudjuk, mely családok voltak ezek s milyen kommunikáció folyt le köztük és a svéd hivatalok közt. A hiányzó információkat tartalmazó dokumentumok nyilvánvalóan Svédországban keresendők. A szlovák levéltárakban nem találtunk olyan dokumentumokat, melyeket konkrét svédországi rokonok írtak volna. Egyelőre azt sem tudjuk bizonyítani, hogy az említett három személy a szlovákiai zsidó elitbe tartozott volna, vagy hogy lett volna kapcsolatuk szlovák politikai vezetőkkel. A svéd kérvényt mindenesetre a szlovák kül- és a belügy intézte, kerületi hivatalok bevonásával. A két minisztérium közti kommunikációból úgy tűnik, hogy az eset Svédország számára nagyon fontos volt, mert a svéd konzulátus ismételten sürgette az eset kivizsgálását.[27]
A szlovák Külügyminisztérium nyomást gyakorolt a Belügyminisztériumra, hogy az ehhez hasonló ügyeket sürgősen oldja meg. A belügy 1942. október 17-én a következőket közölte a külüggyel: „A Belügyminisztériumnak úgy általában semmi kifogása az ellen, hogy a szlovák állampolgárságú zsidók, akik a Szlovák Köztársaság területén laknak, legálisan kitelepüljenek (emigráljanak) külföldre.”[28] A minisztérium egyúttal azt is megjegyezte, hogy ezeket a személyeket 1942. október 31-ig nem deportálják, vagyis ez az utolsó terminus az érvényes útlevél megszerzésére és a Svédországba való legális áttelepülésre. A Belügyminisztérium számára az alapvető gondot az említett személyek fellelése jelentette, ezért fordult a kerületi hivatalokhoz. A Nyitrai Kerületi Hivatal 1942. október 9-én jelentette, hogy „a Heimann nevű zsidót (…) Nyitráról a feleségével együtt 1942. június 18-án deportálták. Ezzel a Heimannal kapcsolatos ügy tárgytalanná vált.”[29] Létezik azonban egy további dokumentum is, más dátummal: 1942. április 15-ivel, ám ez Heimann sorsán semmit nem változtat. A Svédországba való áttelepülése így tárgytalanná vált. A Külügyminisztérium az Engel és a Heimann házaspár esetét többször is megsürgette, s ugyanúgy többször módosította az útleveleik kiadásának végső időpontját. A svéd konzulátus ismételt kérvényeire az október 31-et előbb november 30-ra, majd 1943. február 28-ra módosította. Heimannt azonban valószínűleg a svéd intervenció előtt vagy közvetlen utána deportálták. 1942. szeptember 20-án gyilkolták meg.[30] Ám az útlevélkiadás végső dátuma, s ezzel együtt a koncentrációtól és az ezt követő deportálástól való védelemé az Engel házaspárra, Samuelre és Hermínára is vonatkozott. Sorsuk másként alakult, mint Heimann tragikus vége. Engelék 1942-ben még mindig Besztercebányán laktak, s nyilvánvalóan elkerülték az 1942-es deportálásokat. Az 1943-as népszámlálás alapján Engel Samuel és Hermína továbbra is Besztercebányán lakott, Samuel még eléggé időben megkeresztelkedett ahhoz, hogy ne legyen deportálva.[31] A szlovákiai perzekúciókat túlélő személyek nyilvántartása szerint Engelék túlélők voltak, ám későbbi sorsukról semmi biztosat nem tudunk.
A szovjet állampolgárok ügyében folyt svéd intervenciókkal szembeni alapvető különbség az volt, hogy a szlovákiai zsidók „legálisan” tartoztak a szlovák hivatalok hatáskörébe, s e hivataloknak nem kellett a svéd követeléseknek eleget tenniük. A dokumentumok viszont azt bizonyítják, hogy a szlovák hivatalok hajlandók voltak némely zsidókra vonatkozó, a deportálásukat előíró rendelkezés megkerülésére. A svéd követelésekkel szembeni készség és hajlandóság, nemcsak a svéd intervenciók fontosságát bizonyítja, hanem a szlovák hivatalok hajlandóságát is zsidó személyek ideiglenes védelmére azzal a feltétellel, hogy ezek a zsidók elhagyják Szlovákia területét. Fontos megjegyezni, hogy a svéd intervenciók akkor érkeztek, amikor a szidók Szlovákiából történő deportálásai már nagyban zajlottak. Ilyen esetben szinte lehetetlen volt konkrét személy megmentése. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Samuel és Hermína Engelt az 1942-es deportálásoktól a svéd közbelépés mentette meg.
A svéd intervenciók 1942 májusa és 1943 februárja között zajlottak, tehát a Szlovákiából történő deportálások első szakaszában. Ez időszakban, pontosabban 1942 márciusa és októbere közt Szlovákiából mintegy 58 000 zsidót deportáltak. 1942 októbere és 1944 között Szlovákiából nem indítottak transzportokat. Így a maradék szlovákiai zsidó közösség, viszonylagos biztonságban élt, persze a deportálások felújításának félelmében. A szlovák nemzeti felkelés 1944. augusztus 29-i kitörése után a náci Németország megkezdte Szlovákia megszállását, ezzel együtt a deportálások újraindítását is. Ezeket a deportálásokat, melyek 1944. szeptember 30-a és 1945. március 31-e között zajlottak, már a náci Németország irányította. Ekkor mintegy 11 500 zsidót deportáltak, közülük mintegy 10 000-et meggyilkoltak, vagy elpusztultak a náci koncentrációs táborok katasztrofális körülményei miatt (Hlavinka 2009, 119–125. p.; Hradská 2006, 463. p.; Nižňanský 2016a, 151–156. p.). Zsidókat és nem zsidókat Szlovákia területén is legyilkoltak, Az einsatzgruppe H, a HG készültségi alakulatai és a Freiwillige Schutzstaffel nevű, német politikai párt[32] katonai alakulatai által (Mičev 2009a, Mičev 2009b, Šindelářová 2013).
A következő svéd intervenció Samuel David Ungar rabbi esetében 1944 októbere és 1945 januárja között ment végbe, tehát a szlovákiai deportálások második szakaszában. Az előző intervenciókkal ellentétben ez a svéd mentőakció az ismert rabbival függött össze, aki a szlovákiai zsidóság két vezető képviselőjével állt rokonságban. Bátyja volt Gisi Fleischmann-nak, a Zsidó Központ és az ellenálló Munkacsoport (Pracovná skupina) vezető képviselőjének, mely utóbbinak tagja volt Michael Dov Weissmandel rabbi, Ungar apósa is (Fatranová 2007, Fuchs 2007, Hradská 1999, Hradská 2006). Ungar rabbi kivételt kapott, mely védte a deportálásokkal szemben. Ortodox rabbi volt, „társadalmilag megbecsült” (Bauer 1994, 64. p.). Éppen az Unga vezette nyitrai jesiva volt az, amely 1944. szeptember 5-ig az egyetlen működő közép- és kelet-európai jesiva volt (Polakovič 2012, 21. p.). Csakhamar a jesiva bezárását követően megindultak Nyitráról és környékéről a deportálások Auschwitzba és más náci koncentrációs táborokba. A deportáltak közt voltak Ungar diákjai is. Ungart és fiait a deportálások elől az a szlovák lakosság mentette meg, mely a hegyekben létrehozott rejtekhelyre vezette őket. Később a rabbi partizán alakulatokkal együtt Besztercebányára ment s egy hegyi menedékhelyen húzta meg magát. Pissko szlovák konzul bizalmas jegyzéke 1944. október 25-én érkezett meg a Külügyminisztériumba: „A. J. Jaconson stockholmi rabbi közvetítésével fordult hozzám a British chief rabbi council azzal a kéréssel, hogy intézkedjünk Samuel Dávid Ungar nyitrai rabbi ügyében, s biztosítsuk számára a legkiterjedtebb jogi védelmet zaklatása és esetleges deportálása ellen.”[33]
Pissko azt is megemlíti, hogy Ungarnak és családjának a legnagyobb védelmet kell élveznie a perzekúciókkal és a deportálással szemben. Ungar és családja szerinte kapcsolatba léptek a pozsonyi svéd konzulátussal. Ungar esetének további hírei ellentmondásosnak tűnnek. Mindenekelőtt az említett Abraham Israel Jacobson azért érkezett Stockholmba Trondheimből, hogy elmeneküljön Norvégia 1940. áprilisi német megszállása elől. A rabbi a Heinrich-Barth-Strasse[34] rekonstruált zsinagógájának szellemi vezetője volt, haláláig, 1955-ig (Berlinger 2016). A rabbi talán Stockholmból származott, de nem stockholmi rabbi volt, állítja Pissko levele. Másfelől British Chief Rabbi Council nevű szervezet soha nem létezett. Mivel nem állnak rendelkezésünkre a Jacobson rabbival vagy az ún. British Chief Rabbi Councillal folytatott kommunikációról szóló dokumentumok, csak feltételezhetjük, milyen okai voltak ezeknek a hiányosságoknak Pissko levelében. Talán Pissko nem rendelkezett kellő ismeretekkel a rabbit vagy a British Chief Rabbi Council létezését illetően? Vagy csak meg akarta szépíteni, s ezzel nyomatékosítani az Ungar megmentését célzó igyekezetet „nagy” nevekkel? Hazudott-e Pissko a feletteseinek, hogy ezzel próbálja megmenteni Ungart? S ha igen, miért tette? Ezekre és további kérdésekre csak a jelenleg hiányzó svéd vagy brit dokumentumok és további kutatás adhatna választ. Addig is maradnak a feltevések.
Štefan Tiso kormányfő 1944. október 26-án utasította Štefan Haššík védelmi minisztert, hogy „sürgősen vizsgálják ki és a Külügyminisztériummal közöljék, hol tartózkodik jelenleg Samuel Dávid Ungar nyitrai rabbi és családja.”[35] Haššík azt jelentette, hogy Ungart és családját 1944 szeptemberében valószínűleg a szeredi táborba internálták. A miniszter nyilvánvalóan meg volt róla győződve, hogy Ungart és családját a deportálás elől tartóztatták le s vitték a táborba. A sok változás közt, melyekre a felkelés leverése után sor került, a szeredi tábor a német biztonsági rendőrség (Sicherheitsdienst – SD) fennhatósága alá került. A miniszter azt javasolta, hogy „szíveskedjék közvetlen az SD pozsonyi parancsnokához fordulni, aki magyarázatot fog adni arra, hol tartózkodik jelenleg a fent nevezett rabbi és családja.”[36] Ezt követően 1945. január 17-én a Külügyminisztérium felvette a kapcsolatot a pozsonyi Deutsche Gesandtschafttal, s kérvényezte: „ha David Samuel Ungar és családja a szeredi munkatáborban vagy valahol másutt tartózkodik, reméljük, hogy neki és családjának lehetővé teszik a Svédországba való kivándorlást.”[37] Nem tudjuk, vajon a Deutsche Gesandtschaft válaszolt-e erre a kérésre, de ha igen, akkor kutatásunk jelenlegi szakaszában nem áll rendelkezésünkre. A hivatali huzavona, a szlovák befolyásos személyek fellépése és a diplomáciai levélváltások idején Ungar rabbi a hegyekben bujdosott és visszautasította a nem kóser étkezést. Daniel Polakovič történész szerint „egészségi állapota rohamosan rosszabbodott, mígnem 1945. február 21-én alultápláltság következtében meghalt”. (Polakovič 2012, 24. p.)
Az Ungar rabbi megmentését célzó svéd intervenció több tényező együtthatása miatt maradt eredménytelen. A lényeges különbség az intervenció idejét illetően volt, tehát Szlovákia német megszállásának idején, amikor a szlovák hivataloknak csak korlátozott befolyásuk volt a „zsidókérdés” további alakulását illetően. Mivel a németek átvették a hatalmat a szlovákiai zsidó közösség felett, a svéd intervenció csaknem kilátástalan volt. Ez az eset azt mutatja, hogy a szlovák hivatalok hajlandóak voltak együttműködni Svédországgal, bár hozzá kell tenni, hogy a deportálást elkerülő igyekezet a szlovák végrehajtó szervek „jó cselekedetének” tűnhet. De csak példaként értelmezhetjük, arra, hogy a szlovák szervek ilyen egyedi esetben hajlandóak voltak együttműködni Svédországgal. Mert végül is a szlovák szervek nem tiltakoztak a zsidók deportálása ellen, illetve az erőszakszervek (pl. a HG készültségi alakulatai) együttműködtek a náci szervekkel a zsidók koncentrációjában, sőt meggyilkolásában. Tudunk olyan esetekről is, amikor Svájc interveniált zsidók ügyében, a szlovák végrehajtó hatalom pedig a németekre hivatkozott (Nižňanský 2004, 278–284. p.). Hasonlóan eredménytelen maradt a vatikáni chargé d’affaires, Giuseppe Burzio intervenciója (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 190–206. p.; Nižňanský 2015a).
Ebben a felújított deportálások feszült és félelmetes légkörében kapott a pozsonyi Külügyminisztérium a svéd konzulátus közreműködésével egy levelet a stockholmi királyi külügyminisztériumtól, mely tudtul adta, hogy a nevezett személyek – az 1917-ben született Pavel Schwarz,[38] az 1919-es Edit Schwarz,[39] az 1883-as Heinrich Roth[40] és az 1890-ben született Karolina Roth, lakhelyük: Židovská 9. – számára a berlini svéd nagykövetségen vízumot állítottak ki, s erről értesítsék a Szlovák Köztársaság illetékes szerveit, hogy a nevezettek Svédországba kiutazhassanak.”[41] Nevezetteket azonban a svéd konzulátus szerint nem találták a címükön, s állítólag ismeretlen helyre szállították őket. A védelmi minisztérium közölte: 1945. február 5-e óta a svéd konzulátus jegyzékében szereplők mind (…) rendőrileg a Bratislava, Opavská 6. szám alatt vannak bejelentve.”[42] Egyúttal közölte, hogy a zsidók mozgásáról 1944. szeptember 1. óta a Nemzetvédelmi Minisztériumnak nincsenek feljegyzései.
A náci Németország politikai és katonai helyzetének változása 1944-ben alapvető változásokat idézett elő szövetségesei társadalmában és politikai rendszerében is. Fontos maradt a szlovák szervekre gyakorolt svéd nyomás, ennek köszönhetően ezek maguk is aktívan kutatni kezdtek Ungar és más személyek után. Az ezeknek a konkrét személyeknek a megmentésére irányuló svéd igyekezet azt eredményezte, hogy nőtt a folyamatos nyomásnak kitett szlovák minisztériumok aktivitása. Sajnos az esetek többségében a svéd mentőakciók csődöt mondtak, ez azonban cseppet sem csökkenti ezeknek az igyekezeteknek a jelentőségét. Érdekes, hogy a szlovák vezetők, akik maguktól kínálták fel saját zsidó állampolgárait deportálásra, hajlamosak voltak aktív szerepet vállalni olyan zsidó személyek esetében, akik már elhagyták az ország területét.
Az egész szlovákiai zsidó közösségre vonatkozó intervenció 1944–1945 között
A svéd mentési kísérletek legmarkánsabb fejezete a Szlovákiában végbement deportálások második szakaszára esett. A svéd kísérlet története, mely a Szlovákiában maradt mintegy 15 000-es lélekszámú zsidó közösség megmentésére irányult, az uppsalai érsekhez kötődik. 1944. november 11-én Erling Eidem svéd érsek Bohumil Pissko szlovák konzulon keresztül levelet küldött Jozef Tiso elnöknek. Eidem Tisónak címzett hivatalos levelét egy levélváltás előzte meg Eidem és Pissko között. Eidem érsek a Kristnasamsfund och organisationers insamling[43] nevében a Hjälp Krigets Offer! (Segítség a háborús áldozatoknak!) felszólítással kereste fel Pisskót. Köszönetet mondott neki, s egyúttal felszólította a szervezet nevében: „örömmel vettük tudomásul mindazt az igyekezetet, melyet a Szlovákiában maradt zsidó közösségért tett, s reméljük, hogy Ön, Uram, mindent megtesz ez ügyben, ami erejéből telik.”[44]
Eidemnek ez a levele mellékletben tartalmazta a Tisónak címzett levelet is, mellyel 1944. november 18-án kezdetét vette a fő intervenció, amikor is Pissko továbbította Tisónak Eidem levelét egy kísérőlevéllel, melyben Eidem álláspontját magyarázza. Pissko először összefoglalja a svéd sajtó túlnyomó részének Szlovákiával szembeni „ellenséges és nem objektív” magatartását, de hozzáteszi, hogy ez a „zsidókérdésben” Szlovákia által tett hivatalos lépések eredménye. Megemlíti V. Gusztáv svéd királynak a magyarországi zsidók ügyében végzett intervencióit[45] és további hasonló akciókat a kormány, valamint a vallási és társadalmi szervezetek részéről (Braham 2015, Rozett 1998). Hangsúlyozza, hogy ezeknek a lépéseknek széles társadalmi támogatottságuk van, s élvezik az összes svéd párt rokonszenvét, kivéve a németpárti irányultságú pártét, amely azonban – írja Pissko – a választásokon csak 3500 szavazatot kapott. A „zsidóprobléma megoldása” kérdésének svédországi ecsetelésével Pissko mintegy alkalmassá téve előkészíti Eidem érsek bemutatását, amit a vele folytatott beszélgetésről szóló jelentésében megírt. Pissko szerint az érsek a svédországi állami protestáns egyház feje, akit a többi protestáns ország is elismer, főleg a tengerentúlon, továbbá dr. Nathan Söderblon jelentős svéd teológus követője, azé a Söderbloné, aki béke-Nobel-díjat kapott az első világháború során végzett békemissziói és filantrópiája elismeréseként.[46] Eidemet olyan személyként festi le, akit a királyi család rendkívüli módon megbecsül s akire felnéz, de ugyanez vonatkozik a nem vallásos kormányzó szociáldemokrata elitre is. Pissko szavai szerint Eidem rákérdezett a szlovákiai zsidók jogállására, s kifejezte vágyát, hogy személyesen levéllel kereshesse meg a köztársaság elnökét. Pissko a továbbiakban leírja Eidem tengerentúli közeli kapcsolatait, melyek a szlovák érdekek számára is hasznosak lehetnek. Végül bemutatja Eidem javaslatát a Szlovákiában maradt zsidó közösség megmentésére, miközben hangsúlyozza, hogy minden gyakorlati és technikai részletkérdést amerikai szervezetek – ezeket név szerint nem nevezi meg – pénzügyi támogatásával biztosítanának be. Ezek a szervezetek egy semleges partnerrel, például a Vöröskereszttel együtt vállalnák magukra a végrehajtás anyagi vonzatait. Ráadásul Pissko megjegyzi, hogy amerikai kollégája ezt az ügyet kiemelten fontosnak tartja, s akármekkora anyagi áldozatra is hajlandó, akkorára, amekkorára szükség van. Majd hozzáteszi, hogy „minden pozitív eredményt, még a legcsekélyebbet is, nagy elismeréssel fogadnának”.[47] Pissko ezt a levelét csatolta Eidem már említett, 1944. november 11-én kelt leveléhez. Tiso elnök a két levelet 1945. január 3-án kapta meg. Eidem uppsalai elnök a levelében „szerencsétlen zsidó testvérei” megsegítését kéri, s azt, hogy az elnök engedje meg a zsidók semleges területre való áthelyezését: „Tiszteletteljes bizalommal fordulok Önhöz, birodalmi elnök úr, egy nehéz és fájdalmas ügyben. Szerencsétlen zsidó testvéreink itt, Európában az utóbbi évtizedben rettenetesen sokat szenvedtek. Kontinensünk néhány országában csaknem kiirtották őket. Mivel Szlovákiában még mindig jelentős számú zsidó él, rezervációkba zárva, szeretnék Önhöz fordulni azzal a szívből jövő kéréssel, hogy vegye szíves pártfogásába ezeket a veszélyeztetett embereket. Nem veszem magamnak a bátorságot, birodalmi elnök úr, hogy intézkedéseket javasoljak, melyeket foganatosítani kell. Ám tekintettel az Ön szülőföldjének jelenlegi politikai helyzetére és Önre, muszáj belátására bíznom, vajon nem volna-e alkalmas az Ön országában élő zsidókat más területre szállítani, lehetővé téve megmenekítésüket.”[48]
A háborús Szlovák Köztársaság náci Németországnak való alárendeltsége példájaként említhetjük az új kormányfő, Štefan Tiso eljárását, aki Eidem levelét megmutatta Hanns Ludin pozsonyi német nagykövetnek, aki a levélről értesítette Berlint. A levél nyilvánvalóan nagyon fontos volt, mert 1945. január 6-án közvetlen az RSHA-ba[49] továbbították, egyenest Adolf Eichmann-nak Az Eberhard von Thaddern által képviselt náci külügyminisztérium[50] levélben közölte Eichmann-nal, hogy Štefan Tiso kormányfő azzal mutatta meg ezt a levelet, „mit képzelnek ezek az emberek”.[51] Tiso arrogáns megjegyzése csak alátámasztja a szlovák kormánynak a náci Németországgal való kollaborálása kiterjedt fokát. Kétségtelen, Tisónak nem kellett a német félnek megmutatnia a levelet, hanem magától döntött így.
Közben Tiso elnök megírta válaszlevelét Eidemnek. A levelet a stockholmi szlovák konzul kézbesítette 1945. január 8-án, de a rajta levő dátum január 4-ei. Elképzelhető, hogy a náci Németország állásfoglalását Eidem leveléhez kormány- és elnöki körökben megvitatták. Az elnökkel talán közölték, milyen válaszlevél volna kívánatos. Mindenesetre az egyetlen dokumentum Tiso közvetlen válasza Eidemnek, mellyel a tehetetlenségét kívánta érzékeltetni: „kár, hogy a kinyilvánított érdeklődés nem 1944. augusztus 28-a[52] előtt érkezett. Eddig a napig ugyanis a szlovák törvények értelmében a zsidók vagy jól szervezett munkatáborokban[53] voltak elhelyezve, vagy a megítélt kivétel értelmében maradhattak addigi helyükön (…) s mindkét kategóriának jól ment sora.”[54] Tiso szavai egyértelműen valótlanok, s úgy kell rájuk tekinteni, mint a szlovákiai zsidók helyzetének lekicsinylésére. Ez a levele nagyon hasonlít ahhoz, amit Tiso XII. Pius pápának 1944. november 8-án írt (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 207–208. p.), s melyben említést sem tett a zsidó közösségnek a gazdasági, kulturális és közéletből való fokozatos kiiktatásáról. Úgyszintén egyetlen szóval sem említette az 1942-es deportálásokat, nem nyilatkozott az éppen folyó deportálásokról sem, noha ezek ellen a Vatikán képviselője is felemelte szavát (Kamenec–Prečan–Škorvánek 1992, 191–203. p.). Igaz ugyan, hogy az 1942-es deportálásokat követően néhány zsidót meghagytak eredeti munkahelyén az elnöki kivételeknek köszönhetően, ám ezek a kivételek 1000 személynél (családjukkal együtt kb. 5000 személy) nem többre vonatkoztak. Rajtuk kívül néhány zsidó állampolgár mint „gazdasági zsidó” kapott munkahelyi kivételt. A maradék többséget munkatáborokban helyezték el. Tiso szerint 1944. augusztus 28-án olyan partizánháború kezdődött, melyben mindenféle nemzetiségűek részt vettek. A szlovákiai zsidók úgyszintén résztvevői voltak az ellenállásnak: „Elhagyták addigi táboraikat, hátrahagyták munkahelyüket, a hegyekbe mentek, s kezükben fegyverrel és még inkább jelentős pénzeszközökkel az állammal szembeni ellenállást támogatták.”[55]
Az Eidem érseknek címzett Tiso-levélben számos megtévesztő információt találunk. A szlovákiai zsidók a likvidálás, arizáció és a foglalkozásuk űzésének betiltása folyamatában nem rendelkezhettek nagyobb pénzeszközzel, főleg nem a táborban elhelyezettek. Az egyetlen igaz információnak az számít, hogy „a szlovák kormány kérésére a német védelmi hatalom közbelépett, és tisztogató akcióit természetesen minden partizánosztagra kiterjesztette. Így történt, hogy a partizánok ellenállásában részt vevő zsidókat, csakúgy, mint a szlovákokat vagy más nemzetiségek képviselőit koncentrációs táborokba sorolta, kizárólag saját hatáskörében.”[56] Így tehát minden fáradozás lehetetlenné vált. Tiso Eidemnek írt válaszlevelét Pissko is olvasta, s az 1945. február 19-én kelt, bizalmasnak jelzett levelében hangot adott csalódottságának: „Ön a kérvényével leegyszerűsítette számomra a szörnyen üldözött zsidók helyzetébe való beavatkozást (…) Nagyon csalódott vagyok az elnököm reakciója miatt (…) Látszik, hogy országomat elnyelték a nácik, és az elnök még csak ígéretet sem tehet arra, hogy az Ön kérvénye alapján eljárjon, ez szörnyű tragédia.”[57] Pissko főkonzul nem hivatalosan küldte el levelét, hanem magánszemély útján. Eidem két nap leforgása alatt válaszolt, szimpátialevelében a Tiso-levél feletti bánatának adva hangot.[58] Pissko szavaiból ítélve („Ön a kérvényével leegyszerűsítette számomra a szörnyen üldözött zsidók helyzetébe való beavatkozást”) úgy tűnik, hogy lényegében Pissko volt az, aki a szlovákiai zsidók ügyében született Eidem-intervenciónak a kezdeményezője volt. Bár Pissko igyekezetére csak 1944-ben derült fény, tehát akkor, amikor már a náci Németország veresége világossá vált, maga a konzul nem léphetett fel sokkal hamarabb, mert 1943 októberében foglalta el hivatalát, tehát már a németek sztálingrádi veresége után. Ellentétben a sok háborús bűnössel, Pisskót semmilyen értelemben nem terhelte a zsidók Szlovákiából való deportálása, így alibire sem volt szüksége. Valószínű tehát, hogy Pissko saját kezdeményezésből járt el, de helyzetét kihasználta a magasabb politikai körök elérésére. A Pissko és Eidem közötti levélváltás alapján úgy tűnik, hogy Pissko volt az, aki a Tisónál való intervencióra kérte Eidemet. Eidem hajlandóságát pedig a korábbi, humanitárius és egyházi jellegű munkája befolyásolhatta. Összehasonlítva Eidem politikailag érzékeny kérését a zsidó közösség Szlovákiából történő, az Egyesült Államok intézményei által támogatott tömeges emigrációjával kapcsolatban, a svéd királyi konzulátus korábbi, individuális esetekre vonatkozó intervenciói lényegesen egyszerűbbek voltak. Az amerikai intézmények bevonása csak alátámasztja a svéd intervenció fontosságát. Ugyanakkor kutatásunk jelenlegi szakaszában nem tudjuk megválaszolni, konkrétan mely egyesült államokbeli intézményekről lehetett szó, e kérdés vizsgálatát további kutatások tárgyának kell képeznie. A néhány zsidó csoportra és a teljes szlovákiai zsidó közösségre vonatkozó segélyakciók és a holokauszt tragédiája előli megmentésüket szorgalmazó svéd igyekezetek történetét tanulmányunk csupán megnyitja, de végigtárgyalni újabb szlovákiai és külföldi kutatások feladata lesz. Mindenesetre tanulmányunk a holokauszttörténet egy része kontextusának kiegészítését szolgálja.
A háború utáni csend
Leszögezhetjük, hogy a holokauszt történészeinek nem sok tudomásuk volt ezekről az eseményekről. Lényegében megállapítható, hogy egyáltalán nem volt tudomásuk arról, hogy a szlovákiai zsidó közösség ilyen kiterjedt, a Szlovákia és a Svéd Királyság közti diplomáciai levélváltások és egyezkedések tárgya volt. A szlovákiai levéltárakban felhalmozott számtalan dokumentum és az újabb történésznemzedék munkái ellenére máig nem történt meg a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svéd érdekeltségek alapos kutatása. De számos kérdés vár még megválaszolásra. Mivel csakis Szlovákiában s részben Németországban hozzáférhető dokumentumokra terjedt ki figyelmünk, tanulmányunk nem szolgálhat hipotézisekkel arra nézvést, milyen eredményekkel járhatnak a svédországi, egyesült államokbeli, izraeli vagy oroszországi kutatások. Az itt bemutatott hipotézisek csak feltételezik a szlovákiai zsidók megsegítését célzó svédországi igyekezetekkel kapcsolatos csaknem nem létező kutatás okait:
- A szlovákiai holokausztkutatás 1948 és 1989 közötti években nagyon korlátozott volt, kivételt Ivan Kamenec (Kamenec 1991) és Ladislav Lipscher (Lipscher 1992) kutatásai képeznek.
- A csehszlovák (később a szlovák) levéltárak 1989 utáni megnyitásával a kutatók figyelme elsődlegesen az alapvető és lényegi kérdésekre irányult, gyakran azonban csak az adatközlésre korlátozódva, így a svéd intervenciók kutatása is más „nagy” témáknak volt alárendelve.
- A szlovák–svéd tárgyalások egyik legfontosabb alakja, Bohumil Pissko stockholmi szlovák nagykövet el lett hallgattatva vagy maga döntött a hallgatás mellett. Csehszlovákiába nem tért vissza. A háborús szlovák állam magas beosztású diplomatájaként valószínűleg tartott az új rezsim vezetőinek zaklatásától.
- Több mint valószínű, hogy nincsenek a svéd akciók által megmentett túlélők. Ha valaki általuk menekült meg, azt nem hallgatták ki vagy úgy döntött, hogy sorsáról nem beszél.
- Míg a Magyarországra vagy más európai országokra irányuló svéd segítségnek jól látható sikere is volt, a szlovákiai zsidó közösség megsegítését célzó svéd igyekezet kudarcba fulladt. A kudarccal végződő történet talán szintén hozzájárult ahhoz, hogy a Szlovákiát érintő svéd intervenciók történetének kutatása híján volt az érdeklődésnek.
Leni Yahil írja, hogy a svéd angazsáltságot Dániában általában „az emberiesség bizonyítékaként” (Yahil 1990, 574. p.) tartják számon. Nyilvánvaló, hogy a dániai vagy a budapesti zsidók megmentése történetének szerencsés végűnek kell lennie, hogy az emberi jóságról szóló tény szerepét játszhassa. De mi legyen azokkal a mentőtervekkel, amelyek nem voltak sikeresek? Talán nem eléggé „jók” arra, hogy úgyszintén az emberi jóság bizonyítéka legyenek? Ezek és a további kérdések nemcsak szakmai vitát igényelnek, hanem a téma további kutatását. A felhasznált dokumentumok alapján tanulmányunk cáfolja azokat a korábbi feltételezéseket, melyek szerint a szlovákiai zsidók tragédiáját nem előzték meg svéd intervenciók. Ráadásul a háború utáni Szlovákia történelmi emlékezete kialakulásának problematikus feltételei lényegében Bohumil Pissko „kitörlését” eredményezték a narratívából. Magának Pisskónak nem tették lehetővé a háború utáni nemzeti történelmi narratívában való részvételt. Pissko esete Svédországgal nem volt kellően attraktív vagy kívánatos a háború utáni csehszlovák történetírásban.
A negyven évig tartó szocialista rendszer sok történészt és tanút hallgattatott el, ezek egyike volt Pissko is. A szlovákiai zsidó közösség megmentését célzó, egy szlovák diplomata támogatását élvező svéd igyekezet kevésbé volt érdekes és érdemes a háború utáni Csehszlovákia történelmi emlékezetében. Reméljük, hogy legalább részben sikerült megnyitni a svéd intervenciók témáját a szlovákiai zsidók tragédiájában, s ugyancsak reméljük, hogy a kutatók további vizsgálódása segít eltüntetni a témáról való tudásunk hiányosságait szlovák, svéd vagy európai kontextusban.
Összegzés
A tanulmányunkban bemutatott új kutatás nem mond ellent a már meglevő kutatásoknak, de igyekszik hozzájárulni az eddigi ismeretekhez, miközben a kérdéskör további kutatását szorgalmazza. A Svédország és Szlovákia, valamint a több szlovákiai minisztérium közti diplomáciai levélváltást tartalmazó levéltári anyag olyan információkkal szolgál, melyek ugyan alátámasztják Svédország közismert angazsáltságát az európai zsidók megsegítése kérdésében, de egyúttal az ez ideig nem vizsgált, Szlovákiát érintő svéd intervenciókra is rámutat. E dokumentumok vizsgálata ráadásul elmélyíti a holokausztról való ismereteinket nemcsak Szlovákiában. Az általános felfogást, mely szerint Svédország nem volt különösebben érdekelt a szlovákiai zsidók sorsát illetően, tanulmányunk cáfolja s új ismeretekkel támasztja alá ellenkezőjét. A tanulmány emellett igyekszik megérteni Bohumil Pissko szerepének jelentőségét, az ő szakmai küldetése és a zsidó közösség sorsát illető érintettsége ez ideig ismeretlen volt. Többféle okból egyáltalán nem kutatták a szlovákiai vezetőkkel folytatott tárgyalások svéd indíttatását, tanulmányunk azonban vázol néhány hipotézist, melyek további kutatásokra ösztönözhetnek.
A svéd igyekezeteket és mentőakciókat a svéd diplomácia képviselte, később a legmagasabb svéd egyházi képviselő, Erling Eidem érsek is – s ezeknek köszönhetően a szlovák hivatalok valóban igyekeztek eleget tenni a zsidók megmentését célzó svéd követeléseknek. Úgyszintén Bohumil Pisskónak 1944-ben a maradék zsidó közösség megmentésére irányuló közvetlen érdekeltséget tükröző aktivitásai is arra utalnak, hogy fenntartásokkal kezeljük a szlovákiai és a svéd holokauszttörténészek hagyományos narratíváját.
A szlovák minisztériumok hivatalos dokumentumai alátámasztják a svéd követeléseknek való megfelelni akarást, valamint hajlandóságukat bizonyos zsidók ideiglenes védelmére, amennyiben ezeknek Svédország bebiztosítaná a Szlovákiából való kiköltözésüket.
Más megállapításaink azt bizonyítják, hogy Svédország 1944-ben próbált teret nyitni a szlovákiai zsidó közösség maradéka megmentésére. A katonai és politikai helyzet azonban e terv ellen alakult. A kudarc ellenére fontos elismerni a szlovákiai zsidó közösség maradéka megmentésére tett svéd és szlovák igyekezetet is. A szlovák–svéd tárgyalások kivételessége és a szlovákiai zsidók deportálása során végrehajtott intervenciók új és meglepő hozadéka a szlovák és a svéd nemzeti emlékezetnek, nemkülönben a holokauszt-történetírásnak.
Irodalom
Levéltári források
Bundesarchiv Berlin (BArch), fond Südosteuropa Gesellschaft (R 63)
Slovenský národný archív (SNA), fond Ľudový súd (ĽS)
SNA, fond 209
SNA, fond Ministerstvo vnútra (MV)
SNA, fond Ministerstvo zahraničných vecí (MZV)
SNA, fond Kancelária prezidenta republiky (KPR)
Štátny archív Nitra, pobočka Nitra, fond Okresný úrad Nitra
Yad Vashem, Auswärtiges Amt, Inland II
Szakirodalom
Aktivity ilegálnej Pracovnej skupiny počas holokaustu na Slovensku 2017. Bratislava.
Anger, Per 1985. Med Raoul Wallenberg i Budapest, Stockholm.
Baka, Igor 2001. Židovský tábor v Novákoch 1941 – 1944. Bratislava.
Bauer, Jehuda 1994. Jews for Sale? Nazi-Jewish Negotiations, 1933–1945. Yale University Press.
Bauer, Yehuda 2009. Úvahy o holokaustu. Praha.
Book of dead Majdanek 1992. Majdanek.
Braham, Randolph L. 2016. The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later. Budapest.
Breitman, Richard 1993. American Rescue Activities in Sweden. Holocaust Genocide Studies 7, 2. 202–215. p.
Büchler, Yehoshua 2002. “Certificates” for Auschwitz. Yad Vashem Studies 30, 125–152. p.
Carlbäck-Isotalo, Helene 1992. Glasnost and the opening of Soviet archives: time to conclude the Raoul Wallenberg case? Scandinavian Journal of History, 1992 (17) 175–207. p.
Dieckmann, Christoph–Quinkert, Babette–Tönsmeyer, Tatjana 2003. Kooperation und Verbrechen. Formen der „Kollaboration“ im östlichen Europa 1939–1945. Göttingen.
Dreyfus, Jean-Marc–Nižňanský, Eduard, 2011. Jews and Non-Jews in the Aryanization Process: Comparison of France and the Slovak State, 1939 – 1945 In Facing the Catastrophe. Jews and Non-Jews in Europe during World War II, eds. Beate Kosmala, and Georgi Verbeeck. Oxford, 13–39. p.
Ember Mária 2000. Raoul Wallenberg Budapesten. Budapest.
Fatranová, Gila 2007. Boj o prežitie. Bratislava.
Fuchs, Abraham 2007. The Unheeded cry. New York.
Hilberg, Raul 1994. Der Vernichtung der europäischen Juden. 3 Bd. Frankfurt am Main.
Hlavinka, Ján 2009. „Dôjsť silou-mocou na Slovensko a informovať…“: Dionýz Lénard a jeho útek z koncentračného tábora Majdanek. Bratislava.
Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard 2009. Pracovný a koncentračný tábor v Seredi. Bratislava.
Hlavinka, Ján–Nižňanský, Eduard–Ragač, Radoslav 2010. Koncentračný tábor v Seredi vo svetle novoobjavených dokumentov (september 1944 – marec 1945). In Druhá vlna deportácií Židov zo Slovenska.
Hong, Nathaniel 2012. Occupied – Danmark’s Adaption and Resistance to German Occupation 1940–1945. Kopenhagen.
Hradská, Katarína (ed.) 2006. Holokaust na Slovensku 8. Ústredňa Židov (1940–1944). Dokumenty. Bratislava.
Hradská, Katarína 1999. Prípad Wisliceny. Nacistickí poradcovia a židovská otázka na Slovensku. Bratislava.
Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.
Kamenec, Ivan 1968. Židovská otázka a spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. Nové Obzory 10, 155–180. p.
Koblik, Steven 1989. The Stones Cry Out: Sweden’s Response to the Persecution of the Jews, 1933–1945. New York.
Kárný, Miroslav 1991. Lidské stráty čs. Židů v letech 1939–1945. Český časopis historický 89, 3, 410–419. p.
Der Kästner Bericht über Menschenhandel in Ungarn 1961. München.
Lajos Attila 2007. Raoul Wallenberg. Mítosz és valóság. Budapest.
Lévai Jenő 1988. Raoul Wallenberg. Budapest.
Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939–1945. Print-servis.
Mičev, Stanislav 2009a. Osudy ušľachtilých duší. In Park ušľachtilých duší 2. Bratislava, 92–123. p.
Mičev, Stanislav 2009b. Slovenské národné povstanie 1944. Banská Bystrica.
Muir, Simo 2016. The Plan to Rescue Finnish Jews in 1944. Holocaust and Genocide Studies 30, 1, 81–104. p.
Nižňanský, Eduard 1998. Die Deportation der Juden in der Zeit der autonomen Slowakei im November 1938. Jahrbuch für Antisemitismusforschung 7, 20–45. p.
Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov.
Nižňanský, Eduard 2000. Die jüdische Gemeinde in der Slowakei 1938/39. Jahrbuch 2000 – Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes. Wien,, 166–133. p.
Nižňanský, Eduard (ed.) 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6. 10. 1938 – 14. 3. 1939. Dokumenty. Bratislava.
Nižňanský, Eduard 2002. Die Aktion Nisko, das Lager Sosnowiec (Oberschlesien) und die Anfänge des Judenlagers in Vyhne (Slowakei). Jahrbuch für Antisemitismusforschung 11/2002, 325–335. p.
Nižňanský, Eduard (ed.) 2003. Holokaust na Slovensku 4. Dokumenty nemeckej proveniencie (1939-1945). Dokumenty. Bratislava.
Nižňanský, Eduard 2004a. Die Machtübernahme von Hlinkas Slowakischer Volkspartei in der Slowakei im Jahre 1938/39 mit einem Vergleich zur nationalsozialistischen Machergreifung 1933/34 in Deutschland. In Geteilt, besetzt, beherrscht. Essen, 249–287. p.
Nižňanský, Eduard 2004b. Expropriation and deportation of Jews in Slovakia. In Facing the Nazi genocide: non-Jews and Jews in Europe. Berlin, 205–230. p.
Nižňanský, Eduard (ed.) 2005. Holokaust na Slovensku 6. Deportácie v roku 1942. Dokumenty. Bratislava.
Nižňanský, Eduard 2008. Payment for the Deportations of Jews from Slovakia in 1942. In Discourses – Diskurse : Essays for – Beiträge zu Mikuláš Teich & Alice Teichova. Praha, 317–331. p.
Nižňanský, Eduard, 2014. On Relations between Slovak Majority and Jewish Minority during World War II. Yad Vashem Studies 42, 47–89. p.
Nižňanský, Eduard 2015a. Die Vorstellungen Jozef Tisos über Religion, Volk und Staat und ihre Folgen für seine Politik während des Zweiten Weltkrieges. In Kristina Kaiserová, Eduard Nižňanský and Martin Schulze-Wesel (eds): Religion und Nation: Tschechen, Deutsche und Slowaken im 20. Jahrhundert. Essen, Klartext, 39–82. p.
Nižňanský, Eduard 2015b. Zsidó táborok a (cseh)–szlovák–magyar határ menti „senki földjén”. Fórum Társadalomtudományi Szemle XVII, 2, 81–108. p.
Nižňanský, Eduard 2016a. Politika antisemitizmu a holokaust na Slovensku 1938 – 1945. Banská Bystrica.
Nižňanský, Eduard 2016b. Obraz nepriateľa v propagande počas II. svetovej vojny na Slovensku. Banská Bystrica.
Nižňanský, Eduard 2018a. Die „Arisierung“ jüdischen Vermögens in der Slowakischen Republik. In Eigentumsregime und Eigentumskonflikte im 20. Jahrhundert: Deutschland un die Tschechoslowakei im internationalen Kontext. Essen, 373–412. p.
Nižňanský, Eduard 2018b. Arnošt Rosin és Czesław Mordowicz 1944-es szökése az auschwitz-biekenaui koncentrációs táborból Szlovákiába. Kísérlet a magyarországi zsidók 1944. évi deportálásának megakadályozására. Fórum Társadalomtudományi Szemle XX, 1, 59–81. p.
Nižňanský, Eduard a kol. 2009. Slovensko-nemecké vzťahy 1938 – 1941 v dokumentoch I. Od Mníchova k vojne proti ZSSR. Prešov.
Nižňanský, Eduard a kol. 2011. Slovensko-nemecké vzťahy 1941 – 1945 v dokumentoch II. Od vojny proti ZSSR po zánik Slovenskej republiky v roku 1945. Prešov.
Nižňanský, Eduard–Baka, Igor–Kamenec, Ivan (eds.) 2004. Holokaust na Slovensku 5. Židovská pracovné tábory a strediská na Slovensku 1938 – 1944. Dokumenty. Bratislava.
Nižňanský, Eduard–Kamenec, Ivan (eds.) 2003. Holokaust na Slovensku 2. Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke (1939 – 1945). Dokumenty. Bratislava.
Nižňanský, Eduard–Hlavinka, Ján (eds.) 2010a. Arizácie. Bratislava.
Nižňanský, Eduard–Hlavinka, Ján (eds.) 2010b. Arizácie v regiónoch Slovenska. Bratislava.
Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala (eds.) 2014. Antisemitizmus a propaganda. Bratislava.
Nižňanský, Eduard–Lônčíková, Michala (eds.) 2015. Slovensko a nacistické koncentračné tábory. Bratislava.
Petruf, Pavol 2011. Zahraničná politika Slovenskej republiky 1939 – 1945. Bratislava.
Petruf, Pavol 2014. Vzťahy Slovenskej republiky s neutrálnymi štátmi. In Slovenský štát 1939-1945: predstavy a realita. Bratislava, 107–121. p.
Polakovič, Daniel 2012. A native of Piešťany : Samuel David Ungar (1886 – 1945) and the Nitra Yeshiva. In Piešťany a Trenčín during the Holocaust. Piešťany. 11–27. p.
Prečan, Vilém–Kamenec, Ivan–Škorvánek, Stanislav (eds.) 1992. Vatikán a Slovenská republika (1939 – 1945). Dokumenty. Bratislava.
Pundik, Herbert 1995. Die Flucht der dänischen Juden 1943 nach Schweden. Husum.
Rozett, Robert 1998. International Intervention: The Role of Diplomats in Attempts to Rescue Jews in Hungary. In Braham, Randolph (ed.). The Nazis’ Last Victims: The Holocaust in Hungary. Detroit.
Šindelářová, Lenka 2013. Finale der Vernichtung. Die Einsatzgruppe H in der Slowakei 1944/45. Darmstadt.
Tulkisová, Jana–Nižňanský, Eduard 2014. Nacistické Nemecko a vznik Slovenského štátu. In Slovenský štát 1939-1945: predstavy a realita. Bratislava, 37–55. p.
Vági Zoltán–Csősz László–Kádár Gábor (eds.) 2013. The Holocaust in Hungary: Evolution of a Genocide. Lanham.
Villius, Elsa–Villius, Hans 1966. Fallet Raoul Wallenberg, Stockholm.
Yahil, Leni 1990. The Holocaust: The Fate of European Jewry, 1932–1945. New York.
Weiß, Hermann 1991. Dänemark. In Benz, Wolfgang (Hrsg.): Dimension des Völkermords. München.
Online források
Testimony of Dieter Wisliceny. Nuremberg Trial Proceedings Volume 4, January 3, 1946 http://avalon.law.yale.edu/imt/01-03-46.asp#wisliceny
Valent, Peter, 2007. Zo zákulisia diplomacie. Historická Revue, 2007, 2. 14. p.
The Central database of Shoah victims’ names:
http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=1698269&language=en#!prettyPhoto
http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=5346039&language=en http://db.yadvashem.org/names/nameDetails.html?itemId=5357985&language=en#!prettyPhoto
Berlinger, Salomo. The history of a synagogue. 2016. http://www.jeschurun.se/Historia-eng.php