Alkalmazkodási stratégiák, értelmiségi asszimilációs életutak

Adalékok a dualizmuskori Késmárk etnikai történetéhez

Kutatási módszerek

Késmárk azoknak a kiegyezéskori felső-magyarországi városoknak a csoportját képviselte, ahol az 1880–1910-es népszámlálás adatai szerint a szlovákok (átlagosan +12,55%), és a magyarok (átlagosan +7,91%) aránya egyaránt növekedett, a németeké pedig jelentősen csökkent (átlagosan -18,10%). Ebben a csoportban 22 városi települést találunk: például Gölnicbányát, Vágújhelyt és mostani esettanulmányom tárgyát – Késmárkot is. A csoportot – a másik négy függvényében a szlovák és a magyar etnikum térnyerése miatt – „inkább szlovákosodó városoknak” neveztem.[1]

A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és 20. század eleji magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A 19–20. századi szakirodalom főképp magyar és német történészektől származik. Szlovák szerzők ezzel a témával sokáig nem foglalkoztak, mivel Késmárkot a második világháborúig nem tekintették szlovák városnak, hanem inkább németnek, sőt magyarnak. (Baráthová–Fábrová–Kučerová–Vráblik 2012, 159. p.) Ugyanez a helyzet a mai modern magyar szakirodalommal, amely jobbára a Szepességgel, nem pedig a régió konkrét városaival foglalkozik. (Szűts 2012) Késmárk dualizmuskori nemzetiségtörténetével pedig még senki sem foglalkozott behatóbban.[2] A tényleges kiindulópontot a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének levéltári anyagok segítségével történt feltérképezése jelentette. Ezek közül a legfontosabbak a városi közgyűlések jegyzőkönyvei voltak. Rajtuk kívül az iskolai felügyelői jelentéseket, minisztériumi fel- és leiratokat, polgármesteri és megyei levelezéseket, orvosi jelentéseket, rendőrségi jelentéseket, a városi szabályrendeleteket, szabálysértési eljárásokat, egyesületi szabályzatokat, gazdasági iratokat, a vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FMKE) tevékenységét is megvizsgáltam. A kutatáshoz elsősorban a késmárki városi hivatalok iratait kezelő poprádi (Szepesszombat) levéltár anyagait és az Országos Széchenyi Könyvtárban található dokumentumokat használtam.[3] A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, ám főképp az 1885-től megjelenő Szepesi Lapokat használtam fel egészen 1904-ig.[4] Az asszimilációs folyamatok és az egyéni érvényesülés értelmezésének bemutatására Alexander Béla jó forrásadottságokkal rendelkező értelmiségi életpályáját elemeztem.

Késmárk etnikai változásai a kiegyezés korában

Míg a városnak 1880-ban 4475 lakosa volt, 1910-re ez a szám 6307-re növekedett. A klasszikus értelemben vett nyelvhatártól, a szlovák–magyar kontaktzónától messze északra fekvő város számos etnikum és vallási közösség együttélésének színhelye volt. Az 1880. évi népszámlálás szerint 72%-os német többségű településnek számított, bár a településen 16% volt a szlovákok, valamint 8% a magukat magyarnak vallók aránya. A többnyelvű város tehát a többi szepességi városhoz hasonlóan német dominanciájú volt ugyan, de multietnikus jelleget mutatott. A dualizmus idejében a település lakossága – kissé eltérően a csoportjától – az idő előrehaladtával viszonylagos gyorsasággal „vált” magyar, másodsorban szlovák nemzetiségűvé.

Az 1910. évi népszámlálás adatai alapján még éppen hogy német többségű városban (51%) a szlovákok aránya 25%, míg a magukat magyarnak valló lakosság aránya 21%-ra nőtt. A népszámlálási adatokon kívül rendelkezésünkre állnak az éves városi jegyzékek is, a popularis ignobilumok, melyek az 1810–1819 évektől kezdve a dualizmus végéig minden évről fennmaradtak.[5]

1. táblázat. Késmárk etnikai összetétele az 1869–1930-as népszámlálások szerint

2. táblázat. A késmárki népesség főbb felekezeti adatai 1880–1930[6]

Mint ahogyan az a kutatás során kiderült, Késmárk nem vizsgálható a Szepes megyei közeg nélkül.[7] A város abba a csoportba tartozott, ahol ugyan növekedett a magyarság aránya, de egyértelműen inkább a német, mint a szlovák lakosság kárára. Figyelemre méltó, hogy a vizsgált térség városai közül a legmagasabb arányú szlovák lakosságnövekedést, pár más régióban található település kivételével, a Szepes vármegye kisvárosai adták.[8] Michal Kaľavský szlovák történész a szepességi falvak esetében a szlovákok 18. századi térnyeréséről írt, ami mind a német, mint a lengyel-gorál lakosság kárára történt. (Kaľavský 1993, 54. p.) Ugyanezt a Szepesi Lapok több cikke is megerősítette.

Késmárk városát azonban a legtöbb forrás színtiszta német, zipszer vagy szász városként definiálta.[9] A 19. századra azonban már markánsabbá vált a várost körülölelő régió etnikai összetételének a változása. A szepességi szlovák Mišík Štefan 1903-ban a következőket  rögzítette: „Ma mindenféle túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szepességi németek napjai megvannak számlálva, a szlovákok és lengyelekhez képest egy ideig tartják még magukat…” (Otčenás 1995, 123. p.) Hasonlót jegyzett le 1901-ben Sváby Frigyes, Szepes megye levéltárnoka is: „Késmárkon szomorú szociális jelenségnek lehetünk tanúi, századok óta honos családok és nevek kivesznek, mert a szegényebbek kivándorolnak, mert nem akarnak mezei foglalkozáshoz szokott munkásként beállni a gyárba, de tény, hogy létesült gyáraink számára tulajdonosaik munkásokat Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és Galíciából hoznak…” (Sváby 1901, 68. p.)

A kiegyezés utáni évtizedben gazdaságilag tengődő város az 1880-as években rohamos fejlődésnek indult. A korábban jobbára a céhek fennmaradásért, a hivatalokért és a helyben lévő katonaságért küzdő városban ekkor építették ki a csatornahálózatot, majd közel féltucatnyi iskolát nyitottak.[10] Az 1890-es évek első felében elkészültek a főbb utcák kőjárdái. Addig sáros földutak, jobb esetben homokkőből készült járdák szolgálták a városlakókat. Az 1890-es évek közepén a város egy részében bevezették a villanyvilágítást, fásították a köztereket, és a „távbeszélő” is megérkezett. Ekkor egyébként a közeli Magas-Tátrában már több mint egy évtizede épülgettek a turistautak és a turistaházak a Magyar Tátra Egyesület ügyosztálya jóvoltából A Poprád–Késmárk-vasútvonal pedig az ipart is fellendítette, a város nemhiába áldozott erre 160 000 forintnyi tőkét.

A 20. század fordulójára, főképp a textiliparnak köszönhetően, mintegy 1700˗1800 állandó gyáripari munkahely létesült a városban. Évente mintegy 50 fő körül mozgott a város lakosságának évenkénti természetes szaporulata.[11] Megnőtt a város tekintélye és vonzereje, amit jól jelzett, hogy a környék falvai és kisvárosai csak Késmárkot tekintették városnak, „Stadt”-nak. „Az e vidéken lakó ember nem mondja sohasem, hogy Késmárkra megy, Késmárkról jön, hanem: a »városba« indul, a »városból« tér vissza.” (Bruckner–Bruckner 1912, 12. p.) Ennek ellenére Késmárk a korszak végére gyakorlatilag a fizetésképtelenség határára sodródott. A város lakosságának hatalmas gondot és szociális problémát jelentett az alkohol és a tömeges alkoholizmus.[12]

Egyesület a lokálpatriotizmus jegyében

A millenniumi ünnepekkel egész Magyarországon felerősödtek a városi terek nemzetiesítését célzó kezdeményezések, mozgalmak. Késmárkon ezt a helyi történelmi társulat példája mutatja meg legjobban: a helyi polgárságon belül kialakult a lokális identitáskonstrukció igénye. Varga Bálint szerint a múzeum, a megyei és városi történeti monográfia, valamint a történeti társaságok létrehozása volt a legalkalmasabb és leggyakrabban használt eszköz arra, hogy a városokat és vármegyéket elhelyezze a nemzeti történelem és az ezredévnek hódoló történettudomány diskurzusában. (Varga 2014, 179–202. p.)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Szepességnek négy évszázadon át létező saját regionális történetírása volt, erős lokális tudattal. Legjelesebb képviselői a 16–17. századi kiterjedt szepességi krónikairodalom képviselői, mint pl. Hain Gáspár, Conrad Sperfogel mellett a magyarul és németül egyaránt fontos könyveket író Weber Samu (1835–1909), Alexander Münnich (1848–1918), Demkó Kálmán (1852–1918), Bal Jeromos, Bruckner Győző (1877–1962) és Pitkó János voltak. A késmárki születésű Frölich Dávid (1595–1648) például azt kutatta, hogy a szepességi szászok dialektusa a német szász Meissen környékének lakóiéhoz hasonló.[13] Vendelín Jankovič szerint ez az elmélet mindenféle lehetetlen és áttételes gondolatok eredménye csupán. Jankovič szerint egyébként azért volt a Szepességnek saját történetírása, mert a magas urbanizációs fok és a rendkívül kifejlett társadalmi kapcsolatok elősegítették a lokális identitás kialakulását. (Jankovič 1974, 169. p.)

A Szepes Megyei Történelmi Társulat viszonylag korán, 1883-ban alakult meg. Késmárk városa a társulat felhívására három évre rendes tagként lépett be az egyletbe, majd ígéretet tett, hogy a tagfelhívást házról házra fogja köröztetni.[14] A város tagságát aztán hatévente rendre megújította, befizetve ezzel az évi 10 forintos hozzájárulását a társulat működéséhez. E tagsági megújítások indoklásául „[…] hazafias kötelességnek és nemes czélnak […]” tett eleget a város.[15] A lokálpatriotizmus ugyanígy tetten érhető egyébként a Magyar Országos Kárpátegylet 1883-as menházépítési kérelmén, melyet hazafias kötelességből szintén támogatott a közgyűlés. A történelmi társulat 4 alapító és 95 rendes taggal indult. 1889-ben 9 alapító tagja és 213 rendes tagja volt, de problémák voltak a tagdíj befizetésnél: „sajnos tapasztaljuk […] hogy […] hazánk számos vidékén lévő megyei történelmi társulatok mindeniknek van 500˗700 tagja […] [míg a Szepes megyei] Demkó Kálmán szerint egyenesen tengődik.” (Demkó 1889, 179. p.) Nem véletlen, hogy éppen Demkó Kálmán állt az élére 1882-ben a Szepes vármegyei Történelmi Társulat létrehozásának.[16]

Ennek ellenére az egylet a dualizmus folyamán 14 évkönyvet, 11 közleményt és 7 millenáris kiadványt adott ki.[17] Az egyesület tevékenységében számos közszereplő is részt vett. A társulat első elnöke, gróf Csáky Albin 1889-ben a vallás- és közoktatási miniszteri állása végett mondott le az elnöki tisztségről. Ekkor a szepesi püspök, Császka György lett az elnök, aki székfoglaló beszédében az egy nemzet – egy haza elvét tartotta mérvadónak. A választmányi üléseket negyedévenként tartották olyan Szepes megyei városokban, ahol legalább 20 tag élt. A tagok száma aztán fokozatosan növekedett, 1895-re 356-ra, 1900-ra 500 főre, majd 555-re nőtt, 1908-ban azonban 485 tagra csökkent.[18] A korszak második felére a társulat rendelkezett saját régiséggyűjteménnyel, könyvtárral, a millenniumra pedig nagy megyemonográfiát terveztek. E célból próbáltak az összes szepességi várostól kieszközölni hatéves időtartamra évente újabb 10-10, a nagyközségektől 5-5, kisközségektől 2-2 forintot. A 11 rendezett tanácsú várost, 15 nagyközséget és 193 kisközséget számláló Szepességből azonban csupán négy város, 11 nagyközség és 13 kisközség küldte el hozzájárulását, illetve Lőcse küldött 500 forintot, melynek polgármestere alapító tagként volt a társulat tagja. (Demkó 1895, 42. p.) A monográfia terve azonban zátonyra futott. Az egylet anyagi okokra hivatkozva öt kisebb monográfiát és egy térképet adatott ki helyette.

Az egylet munkássága valóban sokrétű volt. A társulatot 1888. október 15-i határozatában a megyei törvényhatósági bizottság is megkereste „Szepesvármegye helységeinek visszamagyarosítása tárgyában”. (Demkó 1889, 179. p.) Az egylet tagjai készségesen segédkeztek a helynevek helyénvalóságának a megállapításában. Az egylet a helyi templomok freskóinak restaurálásában is segédkezett. Az évkönyvekben a tanulmányok szerzői a Szepesség múltjáról, a helyi levéltárak helyzetéről és a Szepesség bibliográfiájáról is írtak. A történelmi tanulmányok változó minőséget mutattak, de a kor tudományos igényességének teljesen megfeleltek.

A tanulmányok főleg a kora újkorral és középkorral foglalkoznak. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc utáni időszak viszont szinte minden esetben választóvonalnak számított a szerzők érdeklődését illetően. Elmondható, hogy – legalábbis az ügyvezető elnök szerint – a tagok magyaroknak és lokálpatriótának vallották magukat, hiszen „minden rög a haza része” és ezért foglalkoztak Szepes megyével.[19] Számos tanulmány foglalkozott gazdasági és művészettörténeti kutatásokkal, vagy a helyi kőzetek vizsgálatával. Áttekintve az évkönyveket, csupán egykét nemzetiségi jellegű tanulmány található a több mint száz írás között: Hradszky József Szepes vármegye a mohácsi vész előtt tanulmánya szerint a Szepesség nem volt lakatlan a magyarok bejövetele előtt, bár valóban gyéren lakott vidékről volt szó. (Demkó 1895, 5. p.) Magyarságukra az érv az idő – mondotta –, amely „[…] a mesterséges izgatásokig – századokon át egy együttérző nemzettesté forrasztották Magyarország összes lakóit”. (Demkó 1895, 13. p.) Ami pedig a magyarságukat illeti, a társulat tagjainak volt alkalmuk bizonyítani, ugyanis amellett, hogy a csehszlovák állam kötelékében hűek maradtak ama szepességi „röghöz”, számos tagjuk továbbra is magyar öntudat jegyében tevékenykedett.[20] A rendkívül polgáriasodott szepességi városkák egyébként számos további lokális intézményt alapítottak a dualizmusban, ilyen volt például a szepességi közkórház vagy a Szepes megyei szeretetház is.

A tér nemzetiesítése

A késmárki német elit a korszak végére sikeresen kapcsolta össze lokális történelmét a nagy nemzeti narratívával. A késmárki városi közönség az 1880-évek elején átnevezte pár utcáját. Az utcaelnevezések akkor még nem tükrözték a magyar nemzeti identitást, az átnevezéseknek jobbára gyakorlati okai voltak. „A város területén számos utca van, melynek neve nincs […] vagy értetlen […] minden egyes utca külön névvel jelöltessék meg.” Az utcanevek két nyelven, nagybetűkkel kerültek a sarokházak falára.[21] A Róza utca így vált Lyceum utcává (Lyceum strasse), a Proll utca Háromház utcára, a Stumpf tér Tűzoltótérre, a járásbíróság ház előtti tér pedig Thököly térre változott, amely az egyetlen lokálidentitáshoz köthető utcaelnevezés-változás az 1880-as évekbeli Késmárkon.

Az ezredévi átfogó országos „nemzetébresztés” után másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a német többségű városban a német vagy németesen hangzó utcákat átnevezzék. Ez az időpont valószínűleg összefügg az 1910. évi népszámlálás eredményeivel, amely szerint Késmárkon a magukat (inkább) németnek vallók aránya lecsökkent a lélektani 50%-os arány közelébe. A kijelölt bizottsági tagok összesen 48 „utcza” nevét módosították vagy nevezték át a városi tanács javaslatát követve. Ezt a javaslatot aztán a közgyűlés kis módosítással el is fogadta. Ezek majd kétharmada azonban inkább helyesírási módosítás (utcza-utca), kötőjeltoldás, „köz” vagy „tér” utótag hozzáadása és hasonlók voltak.

Összesítve – a korábbiakban elnevezett Kossuth, Thököly teret és Erzsébet utcát, valamint az 1909-es Zrínyi Ilona teret és Thököly utcát beleszámítva – tehát 16 új utca keletkezett magyarosított névvel. Ebből a 16-ból kettő főképp lokálidentitáshoz köthető (Vértanúk útja és Vérmező – a rendi felkelésekhez), további öt pedig főképp lokálidentitáshoz (Kray, Hunfalvi, Késmárk, Lányi, Topperczer utca).[22] Két utca országos (Kossuth, Erzsébet u.), további kettő pedig a legjobb példa a vegyes, tehát a lokális identitás integrálásának sikeres példája (Thököly tér és utca, Zrínyi Ilona tér). A mérleg tehát 14 magyarosított, 5 országos – és 10 lokálidentitáshoz köthető új utca.[23] Ezek közül azonban szinte mind szervesen beépíthető volt a magyar nemzeti történelem narratívájába, így tehát a késmárki lokálpatriotizmus sikeresen integrálódott a nagy nemzeti narratívába.

A dualizmuskori évtizedek bővelkedtek olyan eseményekben, melyek alkalmat adtak a városi tér és közösség nemzetiesítéséhez. A dualizmuskori Késmárk kétségkívül egyik legmaradandóbb nemzeti „élménye” vetekedett az országszerte megtartott millenniumi ünnepséggel. Ez pedig egy megemlékezés volt, mégpedig a város díszpolgárának, Kossuth Lajosnak a halála.[24] A rendkívül hosszúra nyúló és magasröptű polgármesteri gyászbeszéd mellett, amely Kossuthot „hazánk legnagyobb dicső fiának” titulálta, a képviselő-testület elrendelte a temetésen való részvételt. Kossuth arcképét kifüggesztették a tanácsterembe, mindhárom felekezet részére istentiszteletet rendeltek el testületi részvétellel, és a Három híd utcát elnevezték Kossuth Lajos utcává. A mindig anyagi gondokkal küzdő város 200 forintot szavazott meg a Kossuth-szoborra. A temetés idejére bezáratta az összes boltot és ablakot a városban. A szabadságharc hősének tisztelete születésének 100. évfordulójára sem halványult el, a díszközgyűlés terjedelmesebb beszédeket tartalmazott, mint a millenniumi. A város határában lévő magas-tátrai Zöld-tavi-csúcsot is elnevezték Kossuth Lajosról.[25] Talán még ma is megtalálhatóak a Szepesszombati Levéltárban Kossuth temetési koszorújának babérlevelei, melyeket a temetésen részt vett városi elöljárók ereklyeként hoztak haza, és a városi titkos levéltárban helyeztek el.[26]

A Habsburg-család tagjai halálának látványosan kisebb lenyomata van a város hivatali életében. Jobbára jegyzőkönyvi emlékezésről vagy egy-egy rövidebb beszédről volt csupán szó. Kivételt képez ez alól Erzsébet királynő 1898-as genfi meggyilkolása, amelyhez Késmárk város közönsége szintén utcaelnevezéssel és 1901-es alapítású szegényalappal rótta le kegyeletét. Az aktuális hatalom iránti tisztelet és alázat szintén megmutatkozott az ünnepélyek súlyának mérlegelésénél, ugyanis Ferenc József megkoronázásának 25. évfordulóján szintén komolyabb megemlékezéseket tartottak. Késmárk díszkivilágítással, mindhárom felekezet számára elrendelt istentisztelettel és egy, a késmárki szegények számára alapított kisdedóvó létesítésével – melybe a város is beszállt 500 forinttal – rótta le kegyeletét.[27]

A millenniumi ünnepséget, a polgármester indítványára, Késmárkon a következőképp ünnepelték:[28] A díszközgyűlésen összeült a közgyűlés összes képviselője, a városi ügyész német nyelven mondott hazafias beszédet, majd beiktatták a jegyzőkönyvbe „a magyar hazához való határtalan ragaszkodásának” passzusát, melyet aztán az összes városi képviselő aláírásával látott el a nemzeti színekbe festett közgyűlési jegyzőkönyvoldalon. Megszavazták az állandó gyermekmenedékház felállítását is, és elfogadták Dr. Hajnóczi József királyi tanfelügyelő ajánlatát a városi monográfia német és magyar nyelven való megíratására, 500 forint ellenében.[29] Ez a munka azonban sosem készül el.[30] Ez után a díszközgyűlés a főtérre vonult, ahol egy fát millenniumi fává avattak, majd mindhárom felekezet istentiszteletén vettek részt a városban székelő hatóságok képviselőivel. Az istentisztelet után egy közel 200 forint költségű népünnepélyen vesz részt a város lakossága, s felhívták a polgárok figyelmét, hogy május 9-én az ablakaikat világítassák ki, „hazafias érzelmeik kifejezését adandó”.

Mi volt a helyzet a híres késmárki születésű főúrral, a róla elnevezett rendi felkelés vezetőjével, a rövid életű, 1682-es „Orta Madzsar”, azaz a felső-magyarországi fejedelemség vezetőjével, Thököly Imrével? Annak ellenére, hogy hamvainak hazahozatala a vizsgált korszakra esik, és az ünnepségek is nagyszabásúak voltak, mégsem említhetőek egy lapon a Kossuth vagy az Erzsébet királyné tiszteletére rendezett megemlékezésekkel. Thököly hamvai hazahozatalának körülményei jól mutatják a város Thökölyhez való viszonyát és a városi elit mentalitását. Először 1904-ben, Hartmann Izidor városi képviselő adta elő a város közönségének, hogy Ő felsége Ferencz József hazaszállítatni rendelte nevezett hamvait Nikodémiából. Hartmann szerint a „minden magyar hazafias embernek szemében ereklye” veszélybe került, ugyanis az egyik vidéki lap szerint Eperjesre kellene elhelyezni a hamvakat. Ezért kérte a közgyűlést, hogy „hasson oda” ennek megakadályozására.[31]

A közgyűlés a következő ülésre tűzte a megvitatást, melyen a képviselőknek még a harmada sem jelent meg. Késmárknak ekkor mintegy 56 képviselője volt, és csak ritkán fordult elő, hogy több mint a fele hiányzott volna.[32] Az alig egyharmadnyi megjelent képviselő hálafeliratot intézett a miniszterelnöknek ez ügyben.[33] Ennek a magyarázata véleményem szerint igen egyszerű, Késmárk városának kapcsolata Thököly Imrével rendkívül rossz volt, és ennek az emléke fennmaradt a városi német elit gondolkodásában. A városi emlékezet megőrizte, hogy a Thököly család taszította a várost szabad királyi városból „félig” földesúri igába, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudta magát kiváltani. Nemhiába nevezte Nora Baráthová (Baráthová 2014.) Késmárk legsötétebb korszakának a Thököly család uralmát, a korábbi privilégiumok elvesztését és a szepességi német város szabadságának megnyirbálását két évszázad után sem feledte el. 1905-ben például egy festő bárónő fordul Késmárkhoz abbéli ajánlatával, hogy nagyformátumú festményeivel örökítené meg Thökölyt és Zrínyi Ilonát. A közgyűlés csak Thököly 70 x 80 centiméteres mellképét festeti meg, ám a város pénzéből erre adakozni nem hajlandó, csakis közadakozási pénzből.

Ugyanebben az évben érkezett a leirat, hogy Késmárkra helyezik a hamvakat, ezt a közgyűlés egyszerűen csak „tudomásul vette”. Ez nagyon szokatlan, hiszen más hasonló eseménynél beszédek, ováció, hálafeliratok, vagy legalábbis azt a passzust találtam a közgyűlési könyvekben, hogy a város közönsége örömmel vette az ismertetett eseményt.[34] Természetesen a helyzet megváltott, mikor is a város közönsége érzékelte a helyzet országos súlyát.[35] Az általános hozzáállását azonban mi sem mutatja jobban, mint hogy a Thököly-hamvak Késmárkra helyezéséért közbenjáró országgyűlési képviselőt, Gyurgyán Aladárt utólag – és nem valamely lelkes képviselő javaslatára – a városi tanács sürgető javaslatára választották meg díszpolgárnak.[36] Dianiska Frigyes képviselő, a késmárki evangélikus lelkész szerint egyébként inkább Szepes megyei ünnepélyként kellett volna kezelni az ünnepséget, melynek nyitóbeszédére Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisztert kérte fel a polgármester által vezetett bizottság. Thökölyt Imre hamvai fölé 1907 és 1909 között építették fel a mauzóleumot.[37]

A tér nemzetiesítésének egyéb, korra jellemző megnyilvánulásait, mint például történeti szobrok állításának nyomát vagy erre vonatkozó terveket Késmárkon nem találtam. Csupán egyetlen alkalommal, 1901-ben szavazott meg a város a Szepes vármegyével közösen felállított Vörösmarty Mihály-szoborra 20 korona anyagi segítséget.

Az iskola mint a magyar identitás reprezentációjának kiindulópontja

A magyar szabadságharc 50. évfordulójához közeledvén, Vrchovszky József vezetésével a líceumi tanulók kérték fel a városi képviselő-testületet, hogy a városi tulajdonú és bérelhető kávéházi termet a diákság által rendezett március 15-i táncmulatságra ingyen engedje át. A diákok városi pénzből szerettek volna fáklyákat rendelni, melyre a városi képviselők azonnal reagáltak, és saját pénzükből fizették azokat ki. [38] A következő tárgyalási pont – mintegy felocsúdva, Kottler Sámuel felszólalása nyomán – került napirendre: Kottler felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzet ötvenedik évfordulóját üli, méltó módon kéne azt megünnepelni.[39] A közgyűlés a polgármestert kérte fel javaslattételre, akinek a javaslata alapján Késmárk csatlakozott a két helybeli középiskola által rendezett fáklyás menethez, amit a város közkivilágítása követett. Másnap az összes tanuló felvonult a városháza elé, ahonnan a díszközgyűlés után testületileg járultak a városi elöljárók a régi evangélikus templomba. Ezt követte a délután folyamán a líceumi tornateremben megtartott dísztornázás, este pedig a már említett táncmulatság a kávéházi nagyteremben. A díszközgyűlés egyúttal határozat hozott a helybeli szegény sorsú 1848–49-es szabadságharcban részt vettek számára állandó jelleggel utalandó segélyről.[40] A díszközgyűlésen elhangzott beszéd – melyet a városi ügyész, Kéler Pál tartott – mondanivalójának lényege a következőképp írható le: a más nyelviség „…ne romboljon, de forrassza össze e nemzetnek minden ajkú fiát, hogy naggyá legyen a nemzet.”[41]

Az aktív, magyar érzelmű diákok tehát nagy befolyással bírtak a helyi rendezvények szervezésében, ám egy visszaemlékezés szerint, mikor „elmennek az alföldi magyar fiúk karácsonyi vakációra, elhalkul a magyar szó, a magyar nóta idefenn”. (Oszvald 1944, 23. p.) A tanárok vagy a diákok által kezdeményezett nemzeti jellegű ünnepélyekre több hasonló példát is találtam.

Csakugyan, valószínűleg a magyar érzelmű líceumi diákok (és/vagy a bor) számlájára írható az alábbi, valószínűleg nemzetiségi élű eset. 1907-ben az egyik közgyűlési képviselő egy kérdést intézett a rendőrkapitányhoz, miszerint a március 15-i felvonulást szervező fiatalok a felvonulás alkalmával a menet közepéből „békés és csendes polgárok” ablakait kődarabokkal dobták be. Sajnos, egyebet az esetről, mint hogy „a rendőrkapitány erre az interpellációra pontról pontra megfelel, amit a közgyűlés tudomásul vesz[tt]” nem tudunk meg.[42] Úgy tűnik, a diákok zokon vehették, hogy néhány városi [német, vagy feledékeny] polgár nem világította ki ablakait e neves eseményen.

A Szepességben számos nagy múltra visszatekintő iskola működött.[43] Valószínűleg a késmárki líceum is – amelyhez hasonló intézményből alig pár volt a Felvidéken a 18. végétől a 19. század derekáig[44] – az 1589-es lőcsei iskola Mylius rendszabálya szerint működött. E szerint a gimnázium nyolc osztályának harmadikában már latinul kellett a diákoknak beszélniük, és csupán negyedikig oktatták a vallást németül. Ha rajtakapták őket, hogy anyanyelvükön beszélnek, akkor bőr- vagy faszamarat (signumot) kellett viselniük, mígnem találtak valakit, aki hasonlóan vétett. Ha másnap reggel is még rajta volt a signum, akkor bottal verték el, esetleg meg kellett tanulnia fejből egy latin mondókát, grammatikai szabályt. A fenti szabályokat az 1703-as iskolaszabályok is lejegyezték. Az iskolaszabály kilencedik cikkelye így szólt: „Minden diáknak, melyek más-más városból vagy országból származnak, testvériesen kell viselkedniük, és nem szabad törődniük más nemzetiséggel vagy azt nevetség tárgyává tenni.” (Ctibor 1971, 4. p.) A szlovák történetírók szerint is „már a 18. század kezdetén szabállyá vált, hogy a szlovák diák a saját érdekében a helyi egyházi iskola után elment […] valami magyar városkába […] miután a magyart megtanulta, elment németre”. (Ctibor 1971, 6. p.) A magyar nyelv először a 19. század elején kezdett markánsabban megjelenni a Szepességben.[45]

Sváby Frigyes írja, hogy a 19. század elején a helyi elit magyarul vagy nem tudott, vagy csak rosszul tudott. Azt már valószínűleg szépítésként tette hozzá, hogy szerinte a helyi német elit a 18. század letűnt nyelvét, a latint a póriasnak tartott tót és az [Habsburg] ellenségének tartott német nyelv helyett inkább a magyart részesítette előnyben. Az 1830-as években azonban már minden nemesi kúriában akadt egy hegyaljai magyar lány, így mindenki megtanulhatta a nemzeti nyelvet. Ez alól kivételt képeztek az 50 év körüliek vagy az öregebbek, de „Szepes megmagyarosodása igazában, úgy hogy valamennyi társadalmi rétegbe behatolt, mégis csak az uj aerával, 1867-ben vette kezdetét […] ettől kezdve észrevétlenül és pressio nélkül”. (Sváby 1901, 85. p.) Sváby ezt elsősorban a népiskoláinknak, középtanodáknak, apáca-, és később az állami leányiskoláknak, valamint Csáky Albin gróf főispánnak és nejének köszönte.

A kiegyezés utáni Késmárk esetében jelenleg még feltáratlan az iskolaalapítások és átszervezések története. A továbbiakban ezért csupán azokról az iskolákról ejtek szót, amelyekben valamiféle nemzetiségi-kisebbségi ügyhöz kapcsolható információt sikerült találnom. Általánosságban elmondható, hogy a korszak elején még főként német iskolákat a korszak végére igazi magyar érzelmű iskolákká alakították. Hajnóczy R. József, aki több mint 25 évig volt Szepes megyei tanfelügyelő, 1912-ben úgy nyilatkozott, hogy „az akkori idegenajkú iskolákban kezdik eredményesen tanítani a magyar nyelvet […] megcsendül a magyar szó”. (Halmos 1913, 47. p.)

Hajnóczy a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, a FMKE helyi választmányának ügyvivő alelnöke s egyben a Szepesmegyei Történelmi Társulat titkára is volt. A dualizmuskori késmárki diákság összetartásának jó mutatója, hogy az 1918-as fordulat után iskolától független diákszövetség jött létre, mely a két világháború között is aktívan működött.[46] Magának az oktatás nyelvének fokozatos változása kisebb-nagyobb nehézségekkel ment végbe. A helyi magasabb iskolákba magyar vidékekről tömegesen jártak diákok, egyrészt éppen a német nyelv elsajátításának a céljából. Néhol a helyi diákok és magyar vidékről származók nyelvtudásbeli különbségére való tekintettel két csoportra osztották a magyar nyelv tanítását. (Belóczy 1917, 7. p.) A késmárki középiskolák, mivel a diákok átlagban alig fele vagy harmada – a líceum esetében pedig alig ötöde vagy kevesebb – volt késmárki, első ránézésre nem alkalmasak a nemzetiségi viszonyok vizsgálatánál. Viszont ami a diákok és a főképp a késmárki német nemzetiségű, de magukat többnyire magyar érzelműnek valló tanárok tevékenységét illeti, azok már több említésre méltó etnikai és mentalitástörténeti információt rejtenek. Az egyszerű etnikai vizsgálatok esetében leginkább a helyi elemi iskolák a mérvadóak, azonban a három felekezeti iskola adatai közül csupán egy esetében maradtak fel felhasználható források.[47] Az alábbi táblázat az összes elérhető iskola adatait tartalmazza.

3. táblázat. A késmárki iskolák nemzetiségi és vallási adatai a dualizmusban[48]

Figyelemre méltó, hogy némely késmárki iskolában még az 1890-es években is csupán a felekezeti hovatartozást jelölték. A táblázatban tehát a leginkább relevánsak az evangélikus népiskola adatai, melyben átlag 86% volt a városi tanulók aránya. E szerint a helyi német és a zsidó elit mintegy negyedrészének már magyar volt az anyanyelve.

Az erkölcs, a fegyelem is rendkívül szigorúnak mondhatóak a késmárki iskolákban. A doktori disszertációmban vizsgált három város közül egyértelmű volt Késmárk elsősége e téren (Losonchoz és Besztercebányához képest). (Bóna 2017.) A rendtartási és fegyelmi szabályok között rendre megtalálhatóak voltak a vallási és anyanyelvi toleranciát hangsúlyozók. Előírták a kocsmák és kávéházak kerülését, tiltották az éjszakai vonatok elé való indokolatlan kijárást, este kilenc után, télen pedig este nyolc óra után lakáson kívül tartózkodni is tilos volt. (Belóczy 1896, 56. p.) Emellett a líceum diákjainak kötelező volt a nyilvános istentiszteleten való részvétel vasárnap és ünnepnapokon, kivéve a hideg téli hónapokban. Télen egy iskolai teremben gyűltek össze tanáraikkal, és istentiszteletet mellett közös imát, éneklést tartottak s buzdító beszédeket hallgattak az egész korszakban. (Palcsó 1867, 9.; Karátsony 1908, 109. p.)

A magyarosodást többségében elősegítő és támogató tanári kar igyekezete ellenére számos iskolában okozott nehézséget a magyar nyelv ismeretének hiánya, „mert a beiratkozott tanulók majdnem kivétel nélkül német anyanyelvűek révén, s kik a magyar nyelvet legnagyobb részben meg sem értették”. (Belóczy 1896, 10. p.) Bár az iskolabizottság többször kimondta, hogy a helyi felső kereskedelmi iskolában a tannyelv német, ezt a törvény értelmében a kir. tanfelügyelőség nem engedélyezte. Hasonló cipőben járt a kereskedő és iparos-tanonciskola is, ahol a minisztériumi rendelet szerint magyarul is kellett volna tanítani, de a közgyűlésen a tisztán német tanítási nyelvet szavazták meg. A minisztérium „Késmárk város tanácsának, abbeli kérelmének, hogy a helybeli iparostanonc iskolában a tanítás német nyelven alkalmaztassák – helyt nem adott, hanem a magyar nyelven való oktatást rendelte el”. „A közgyűlés tudomásul vétetvén, szoros miheztartás végett […] másolatban a helybeli iparostanonc iskola bizottság elnökéhez kiadatni [rendelte].”[49] Kérvényezték, hogy a magyar nyelv tanítása által okozott költségtöbbletet a minisztérium fizesse ki.[50] Úgy látták, hogy a tanárok egyszerű fordítókká váltak, és csak fokozatosan javult a helyzet. A líceumban is „rendkívüli nehézséget okoz a vegyes ajkú (magyar, német, »tót«) tanulók tannyelvi tekintetben homogénné tétele […] másrészt […] a magyar ajkú tanulók a német nyelv elsajátítása végett keresik fel az intézetet” – írták 1893-ban. (Palcsó 1893, 206. p.)

Ami Késmárkon még csak˗csak sikerült, a szepességi falusi iskolákban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Sváby Frigyes írta: „ne képzeljük, hogy a népiskolában behozott kötelező magyar oktatás a falusi nép magyarosodására bármi csekély befolyással volna.” (Sváby 1889, 7. p.) A magyar nyelv tanításának hiányosságaira Csáky Albin közoktatásügyi miniszter is felhívta a figyelmet, miszerint a líceumban „főleg ennek alsóbb osztályaiban a magyar nyelv tanítására kellő gond nem fordíttatik”.[51] A korszakban több nyoma is van a magyar oktatás sikertelenségének. A Szepes vármegyei tanfelügyelő szerint: „némely tanítók, rosszul értelmezik a törvényt és a tanítási eljárást […] élettelen szóhalmaz birtokába juttatják [a diákokat], melyen a betanult nyelvtani szabályokkal uralkodni képtelenek.” Trogmayr Károly szerint pedig „az oktatás sarokpontját beszéd és értelemgyakorlatoknak kell képezniük”.[52]

Az első késmárki iskolai magyar társaság a líceumban alakult meg. A késmárki líceumnak egyébként komoly könyvtára volt, mely több mint 15 000 kötetet tartalmazott, és 1810 és 1918 között a nyilvánosság számára is nyitva állott. A líceum önképzőkörének sok elődje volt: ilyen volt a Magyar önképző társaság, mely 1832-ben vagy 1833-ban alakult, és igen szigorú szabályok szerint működött. Minden felvételét kívánó tagnak úgynevezett próbamunkát kellett készítenie, s csak abban az esetben vették fel a társaságba, ha az jól sikerült. A tagság üléseit pontosan megtartották, felváltva munkálkodtak, műveket írtak, felolvasásokat tartottak és szavaltak. (Kovács–Hlaváts 1896.)

1836-ban Magyar Szónoklati Társaság alakult, amelynek vezetését 1842-ben Hunfalvy Pál vállalta. 1858-ban Scholcz Frigyes vette át a vezetést, aki később a líceum magyar tanára lett. Ekkor került először diák a csoport élére. (Kovács–Hlaváts 1896, 11. p.) 1878-ben Zsengék címen szépirodalmi lapot is indítottak. A kör működésének előterében szerepelt a hazafiasság megünneplése, ennek érdekében szavalatokat szerveztek a március 15-i és október 6-i megemlékezésekre. Az év végén pedig elbírálták a tagok pályamunkáit, és a tagdíjból működő pénztár terhére jutalmat szavaztak meg a legjobb szerzőknek. A társaság ekkor már saját könyvtárral is bírt, amely az 1900-as évekre elérte a 2000 kötetet. (Kovács–Hlaváts 1896, 14–15. p.) A líceumi körben évente átlagban közel 20 gyűlést tartottak, és körülbelül 20-30 művet bíráltak. A tagok csak a felsőbb osztályok diákjaiból kerülhettek ki. Egészen az 1900-as évek végéig párhuzamosan léteztek Késmárkon a líceumban magyarhoz hasonló német önképzőkörök is, ám ezek fokozatosan megszűntek.

Magyar önképzőkörök egyébként szinte a minden eleminél magasabb végzettséget nyújtó késmárki iskolában működtek. A magyar önképzőkörök legfőbb célja általában „a hazafiúi érzés ápolása, mert a még tiszta s fogékony gyermeki lélekbe oltott hazaszeretet, gondos ápolás mellett oly terebélyes fává növekedhetik, mely ellenáll minden kísértésnek, minden viharnak”. (Karátsony 1908, 59. p.) A szavalókör Karátsony igazgató szerint „hathatós pedagógiai eszköznek bizonyult, hogy további vezetése s fejlesztése csak gyümölcsöző s üdvös lehet, nagyobb részt idegen ajkú ifjúságunkra nézve”. (Karátsony 1908, 60. p.) A késmárki diákok visszaemlékezése szerint a Kazinczy Kör gyűlésein, a régi líceum legtágabb helyisége, az auditórium tömve volt. (Oszvald 1944, 17. p.) A gyűlések után az idősebb diákok Alexy bácsi – „az utolsó késmárki 48-as” – kocsmájában folytatták a vitát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az önképzőkör által kiírt pályázatokra többnyire egy˗egy, sokszor közös megegyezés után csak egy diák jelentkezett, sőt néha előleget is fizettek a kiírt jutalomból.” (Oszvald 1944, 23. p.)

Ezen önképzőkörök mellett az iskolai értesítőkben és egyéb forrásokban is megtalálhatóak a késmárki polgárok, volt tanárok, hivatalnokok és vállalkozók által alapított ösztöndíjak leírása is. 1907-ben már több mint 23 ilyen, a líceum diákjai számára kiírt ösztöndíj volt, melyek az étkezési és a tandíj elengedésén felül álltak a szorgalmas diákok rendelkezésére. Ebből a huszonháromból a döntő többség nagyon specifikus kritériumokat írt elő. Egy tucatot főképp vallási, nyolcat nyelvi, a többit pedig szociális vagy az egy tantárgyban elért eredmények alapján osztottak szét. Néhány ösztöndíjat a születési helyhez kapcsoltak. Besztercebányán például több volt a nyelvi alapú ösztöndíj, mint a vallási. A késmárki líceumban ötöt a szorgalmas evangélikus diákoknak, egyet evangélikus vagy református diáknak, egyet pedig általában egy római katolikusnak adtak. További ötöt vallási különbségtétel nélkül, négyet pedig a jó magyar írásbeli dolgozatért vagy olyan nem magyar ajkúnak adományoztak, aki a magyar nyelv ismeretében előrehaladt. További egy ösztöndíj járt annak, aki német, görög, latin vagy főleg magyar nyelvben ért el eredményeket. Egy ösztöndíjat német pályaműre, egyet görög pályaműre osztottak ki. Egyet egy szegény diáknak adtak: amennyiben két hasonló sorsú, egyenlő körülmények között élő diák volt, akkor az izraelitát részesítettek előnyben.

A további ösztöndíjakat konkrét témaköri sikert elért, pl. a természettudományokban kiemelkedő vagy mindhárom nyelv ismeretében jártas diákok kaptak. Három nem besorolható általános ösztöndíj volt, ezek nem kívántak meg semmilyen vallási, nemzetiségi, szorgalmi magaviseleti szempontot. (Karátsony 1908, 67–71. p.) Egy újabb alapító – Hanvay Zoltán, aki 50. érettségi évfordulójára ösztöndíjra alkalmas összeget helyezett el kamatoztatásra a líceumnál – inkább szociális alapon közelítette meg a kérdést: „miután a késmárki líceumban sohasem forgott fenn a hazafi szellem serkentésének szüksége, de szegény tanuló lesz mindig, míg a világ lesz…” (Karátsony 1908, 109. p.) Tehát mintha a korábbi 1894-es iskolakizárási esetet elfeledték volna, pedig az 1913-ban kipattant nemzetiségi élű eset pont ekkortájt volt kibontakozóban a késmárki középiskolákban.

Az ösztöndíjak mellett az ügyesebb diákoknak lehetőségük volt magántanítványokat is vállalni, ugyanis a városban erre volt igény. (Palcsó 1867,11. p.) Ezenkívül a líceum rendkívüli büszkeséggel töltötte el a helyieket, rendkívül sok adományt kapott az iskola, az iskolai értesítőben mintegy tízoldalnyi az adományozó magánszemélyek és helyi cégek sora. (Palcsó 1867, 2. p.)

A magyarosodás lehetőségei a helyi német elit szemszögéből, egy sajtóvita tükrében

A Szepesi Lapok nyílt magyarosodás melletti állásfoglalása mellett kereste annak pontos mikéntjét is, ennek köszönhetően a lap különböző nézetek megvitatásának is színtere volt. A helyi elit korántsem volt egységes a magyarosodás kérdésében. A vitát 1888-ban egy nem beazonosítható szepességi plébános „Hazafiság a germanizálásban” című terjedelmes vezércikke indította el.[53] A plébános a modernizáció és a helyi nagyszámú középiskola hátrányaira mutatott rá, eszerint a szepességi németek hiába hazafiak, ha utódaik legnagyobb része tudományos pályára lép, és így széled szét a nagyvilágban. A helyben maradó lányok pedig ha nem akarnak „aggszüzeskedni”, s a szomszéd, jobbára „tót falvakból” származó férfiakkal kelnek egybe.

A másik nagy probléma szerinte, hogy a helyi családok igen előzékenyek az új jövevénnyel szemben, és igyekeznek annak szlovák nyelvét törni, hiszen „a tót köztudottan csökönyösen ragaszkodik nyelvéhez”. A harmadik nyelv, a magyar megjelenése a cikk írója szerint tovább ront a helyzeten, ugyanis a német nyelv pozícióját rontja. Emellett a magyarosodás és azon belül a magyar nyelv tanításának látszateredményeit kritizálta, mivel hiába hangos itt-ott a közélet „a falusi tót helyeken” bekövetkező nagy eredményekről, „egy-egy magyar imának elhadarása, nótának eléneklése, vers elszavalása, egy betanított magyar mondóka elrecitálása minden más lehet, csak magyarosítási eredmény nem”. Szerinte tehát a germanizálás állhatja útját legsikeresebben a szlavizmusnak, mert bár a pánszlávizmus a megyében elenyésző, a mindenáron való magyarosítás nemcsak hogy nagyobbrészt veszendőbe torkolló törekvés, hanem a szlavizmus térfoglalásának is az egyik legbiztosabb útja.

Konkrét példaként Igló városát hozta fel, melynek úgymond mindene megvan, kitűnő értelmisége, iskolái, hivatalai, de feltette a kérdést: magyarosodott-e Igló? Mivel még az 1830–40-es években „töretlen német, és e mellett fanatizmusig magyar érzelmű. Aki tót volt, az ott akkoriban számba nem vett elem volt. […] és mivel majdnem mindenki tudományos pályára megy [ment], az iparosság, az tót lesz”. Az érvelésének utolsó pontján megkérdi, hát nem volna e továbbra is üdvös német szóra küldeni a Szepességbe a szülőknek gyermeküket.[54]

A következő számban az első reakció néhány idegen kifejezéssel megtoldott naiv okoskodásnak titulálta a cikket, és bár tényként ismerte el a szepességi városok elszlovákosodását, feltette a költői kérdést: „hát kevésbé hazafias érzelmű lett-e ennek következtében ezen városkák bármelyike is?”[55] Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ilyen érvelés rosszat szül és ellenszenvet ébreszt a szlovákokkal szemben. A szerkesztő azonban védelmébe vette a vitaindítót, mivel szerinte azért van a sajtó, hogy lehetőség legyen a szabad véleménynyilvánítására, és ez a „hazafi” (értsd: a vitaindító) más megyében már bizonyított.[56] A vitaindító válasza sem maradt el, melyben ismét hangsúlyozta, hogy a Szepességben alig van magyar elem, a német jó alap volna a „tótság németesedéséhez, hiszen ma már csak a történész tudja melyik volt valamikor német falu, […] városaink is félig tótok”. De a gyáripar is kevéssé örvendetes számára, hiszen a kisiparos nem szállhat vele szembe, és hovatovább az „urambátyámság” is elterjedt, a mesteremberek mind úri pályára adják fiaikat, üresen állnak a műhelyek, lenézik már a kétkezi munkát. A vitaindító úgy vélte, ez is érthető, hiszen „ma már mindenkiből lehet kellő szorgalommal miniszter”. A németek elvándorlása tehát nagy probléma, mert a „tót” is lehet jó „hazafia”, de mégiscsak hamarabb hozzáférnek a nemzetiségi izgatók, és szomorúan konstatálja, hogy a „szepesi németségnek nincs elég ereje az ellenállásra”.[57]

A következőkben egy másik vitázó Magyarosodás a Szepességben címmel kívánta kifejezni véleményét. Kiemelte az elért eredményeket: a magyar tanácskozási nyelvet néhány városban, az évi négy istentiszteletet Iglón, a magyar fürdővendégeket Poprádon, Felkán és Tátrafüreden. Lándzsát tört a magyarosodás missziószerűsége mellett – mely szerinte magától indult meg a Szepességben –, de kiemelte, hogy az anyanyelvétől senkit sem szabad megfosztani. Véleménye szerint a németség valóban nem tud ellenállni a tót nyelv elhatalmasodásának most, hogy két nyelv terjedésével száll egyszerre szembe. A germanizálásban azonban nem látott jövőt, ha a „tótság”, eddig nem németesedett el, akkor most sem fog. Inkább magyarrá kell őket tenni, vallotta. A szerkesztő ismét kommentálta a cikket, és a vitaindító abbéli állítását támadta, mely szerint a magyarosítással csak szemfényvesztés folyik, és az iskolákat hozza fel ellen példának. „Az idő és a korszellem sietve haladnak előre. Egy század múlva lehet a Szepesség vagy magyar, vagy tót lesz.”[58] A szepességi tanítók nevében Münnich Károly a Magyar szó a népiskoláknak c. válaszcikkében kikérte magának azokat a súlyos vádakat, melyek szerint a magyar nyelv oktatásával valós sikereket nem érnek el. Münnich szerint a néptanítók napszámhoz hasonlóan terjesztik a magyar nyelvet, és a szerző nem ismeri a mai viszonyokat. Münnich azt javasolta a vitaindítónak, hogy vegyen részt a szepesi tanítók egyesületének közgyűlésein. Azt azonban Münnich is elismerte, valóban nagyon nehéz elvárni, hogy a tanulók rendesen bírják a magyart. Ezt nem tartotta lehetetlennek, de ehhez több óraszámot tartott volna üdvösnek, hiszen nem minden szülő tudja gyermekeit magyar szóra elküldeni az Alföldre cserediáknak.[59] A sajtóvita jól mutatja a helyi elit nézeteit, érveit és lehetőségeit a magyarosodást illetően a 19. századvégi Szepességben.

Közösség, erkölcsi normák, rendeletek

A kora újkori protestáns német etika és a zárt közösségű életmód hatása még tetten érhető a 19. század végi Késmárkon. Az újság és a hivatali iratok lapjai nem hemzsegnek gyilkosságoktól, rablásoktól, ám vagyon elleni bűntett, a lopás vagy sikkasztás itt is gyakran előfordult. A városi, hivatali, rendőrségi, valamint egyéb forrásokat végigkutatva megállapítható, hogy összességében a klasszikus nemzetiségi kérdés a városi ügyintézésben gyakorlatilag meg sem jelent. Az ügyintézésben a város gazdasági ügyei, úgymint a helyi téglagyár és más üzemek, a különböző bérbeadások, a malom- vagy az italmérési jogok, az erdőgazdálkodási ügyek szerepeltek a legmarkánsabban. Ezek mellett többet foglalkoztak más erkölcsi ügyekkel, a gazdaság fellendülésével és a vidéki munkások számának növekedésével, amiként – a korszak második felében (Vö. Szűts 2012.) – a munkásmozgalmi, szociáldemokrata mozgalmak is egyre inkább előtérben kerületek.

A mindenkori alispán és a polgármester közötti levelezésekben azonban, a további vizsgált városokhoz hasonlóan, itt is prioritást élvezett a nemzetiségi ügy, és a sajtóban is nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek. Mindez arra utal, hogy a nemzetiségi problémák kezelése – a belügyminisztériumi leiratok mellett – valószínűleg itt is főként informális keretek közt, a szóbeli utasítások, beszámolók szintjén történt. Tehát a város „német származású, de magyar öntudatú magyar” és szlovák közössége közti láthatatlan határvonalak nem feltétlenül jelentek meg a hivatalos városi ügyvitelben, azok többnyire megmaradtak a személyközi kapcsolatok szintjén.

Az elérhető iratokból, városi közgyűlési jegyzőkönyvekből, és a bizottsági ügyvezetésből nyilvánvaló, hogy a kiváló magyar nyelvtudás bizonyos pozíciókban létszükség volt. Ugyanis ahhoz, hogy a jegyzők a német tanácskozási nyelvet azonnal le tudják fordítani és írni, a legmagasabb szintű nyelvtudás volt szükséges. Ami viszont a városi albizottságokat illeti, azok a dualizmus végéig megmaradtak a német nyelvű adminisztrációnál, csupán a város felé irányuló felterjesztéseiket írták néha magyarul. A fokozatos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésénél semmilyen ellenállásra utaló nyomot nem találtam. Lássuk tehát, milyen nyelvű volt a hosszú 19. századvégi késmárki elit:

4. táblázat. Késmárk szabad királyi város alaplajstroma: (az esküdtszéki szolgálatra képesített férfiak számára az 1907)[60]

Az esküdtszéki szolgálatra képesített férfiak mindegyike, tehát 226 fő írásban bírta a magyar nyelvet, ami pedig a beszédet illeti, csupán egy illető vallotta azt, hogy csak németül tud. Szlovákul mintegy 70%, németül pedig több 95% tudott. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag csak azok nem tudtak németül, akik az elmúlt pár évben kerültek Késmárkra. A szlovák nyelv több mint kétharmados ismerete szintén jól jelzi a környék szlovák többségét és annak városi jelenlétét. Ennél sokkal érdekesebb adat a nyelvhasználat, azaz melyik nyelvet használták gyakrabban. A csak magyar nyelv használata nem sokkal előzi meg a németét. A táblázatban egyedüli német–szlovák kétnyelvűként a késmárki fűrésztelepes szerepelt.. Ő valószínűleg a munkájából kifolyólag sokkal gyakrabban érintkezhetett a falusi szlovák favágó és fakereskedő vagy a helyi német iparosréteggel.

Jól mutatja a társadalom zártságát és a közösség összetartozását, hogy nagyjából a 1880-as évekig közgyűlésileg és nyilvánosan is kihirdették, ha egy a város kötelékébe tartozó helybeli polgár oklevelet szerzett, legyen az akár orvosi, akár szülésznői. A városi alkalmazásban hosszú évig dolgozók özvegyeinek szociális jellegű kérvényeit általában azonnal vagy bizottsági véleményezés után elfogadták, és állandó járadékot utaltak ki a kérelmezőnek. „Romlásra az egyszerű életmódú s jó erkölcsű helybeli lakosság keblében […] kevesebb inger adatik.” (Palcsó 1867, 9. p.) Erkölcsi romlás és az attól való óvás szinte mindig felmerül a forrásokban, legyen ez akár generációk közötti különbség vagy az egyéb változást kísérő jelenségek következménye. Az 1880-as évek végén az éjjeli őrséget a személy- és vagyonbiztonság romlása miatt két személlyel szaporítani kellett, mert megszaporodtak a lopások, és egy rablás is előfordult.[61] 1889-ben a városi rendőrséget is újjászervezték. Az öt városi hajdú helyett három hivatali szolga, és az éjjeli őrség helyett nyolc rendőrkáplár vette át a közbiztonság felügyeletét.[62] Az ipar fejlődése, a modernizáció a lakosságszám növekedését hozta magával, ami sok új idegent hozott a városba, akikre már nem hatott a helyi közösség morálja és életmódja.

A koldusok száma is nagyon megszaporodott az 1880-as években, a városi képviselő-testület ezért el akarta törölni a koldulási engedélyt, mivel egyre több nem késmárki koldult a városban. Emellett az alkohol is mind nagyobb problémákat okozott, bár rendkívül jövedelmező is volt a városnak. A városban működő haszonbérleti rendszerben például 1500 forintba került a fűrészmalom, az italmérés 600 forintba, de a pálinkamérésre 10 000 forintos pályázatok is érkeztek. A környékbeli földműveslakosság, melynek az új, ipari munkáslét – vagy annak hiánya – csalódást okozott, inkább Amerikába ment: „aki nem mehet betegség vagy kor végett, Amerika láz epeszti és jobbára pálinkás-kupicában keresi a gondűzőt.” (Sváby 1901, 60. p.)

Egy késmárki értelmiségi asszimilációs életpályája

A Késmárkkal kapcsolatos személyi fondoknak csupán töredékét őrzik Szepesszombatban, a hagyatékok és az összeállított személyi anyagok a Lőcsei Levéltárban találhatóak. A vizsgált korszakra mintegy négy tucat késmárki személyiséget találtam Lőcsén. Nora Baráthová a Késmárki személyiségek című kötete és a saját kutatásaim alapján mintegy tucat, a kritériumoknak megfelelő, Késmárkhoz – is – köthető személyiséget sikerült azonosítanom. (Baráthová 2014.) Legtöbbjük azonban csupán itt tanult, vagy itt született és ezt követően elköltözött. A Szepességre jellemző migráció – szinte kivétel nélkül – minden ide köthető személyiséget érintett. Pár személy pedig nem közvetlenül a városhoz kötődött, hanem Szepességhez. Igyekeztem olyasvalakit választani, aki életének java részét Késmárkon töltötte. Így esett a választásom dr. Alexander Bélára.

Alexander Béla késmárki születésű volt, és iskoláit is – az egyetem kivételével – Késmárkon végezte. A budapesti orvosi egyetem abszolválása után Késmárkon vállalt orvosi állást. Személyi anyaga mintegy hat folyóméter, és mintaszerűen rendezett. Sajnos naplót nem írt, de magánleveleit, cikkeit, iratait, verseit, családi iratai és visszaemlékezéseit megőrizték az utókornak.[63] Alexander Béla tehát a naplón kívül megfelel követelményemnek: a vizsgált városból vagy annak környékéről származik, ő maga ott szocializálódott, és ott is tevékenykedett. Az Alexander család tipikus szepességi német famíliának mondható, annyi kivétellel, hogy római katolikus családról van szó. Apja, Alexander Ignácz Késmárk polgármestere is volt.[64]

Ebből a korszakból az összes családi levelezés, hivatalos okmány és irat német nyelvű. Alexander Béla 1857. május 30-án született Késmárkon. Az elemit és a líceumot is szülővárosában végezte. Egyedül a líceum második osztályát végezte Miskolcon, mégpedig a magyar nyelv tanulása végett, mint ahogyan az akkor szokás volt.[65] Líceumi bizonyítványai alapján magyar nyelvi tudása először „dicséretes”, majd a harmadik osztály után „első osztályú az elsők között” volt.[66] 1875-ben az ún. Szitányi-féle ösztöndíjra jelentkezett Budapestre, melyet kitűnő jegyei mellett szegénységével indokolt: „[…] mellékelem szegénységi bizonyítványomat melyből kitűnik, miszerint atyám vagyontalansága következtében engem nem képes kitartani és így magamra vagyok hagyatva.”[67] A mintegy 250 koronányi ösztöndíjat el is nyerte.[68] Ezután több ösztöndíjra is jelentkezett, melyekre kiváló érdemjegyei és a feljebb idézett szegénysége alapján pályázott.

Az orvosi egyetemet Budapesten végezte, ahol 1876 és 1883 között tartózkodott. Évfolyamának egyik legtehetségesebb orvostanhallgatójaként már 1879-ben nagy sikert ér el, egyik nyertes pályamunkája ugyanis megjelent az Orvosi Hetilapban is. 1881-ben nevezték ki orvossá. Ekkor még az egyetemen maradt másodtanársegédként, és tanítást is vállalt. 1882 októberétől már első tanársegéd volt az orvosi tanszéken, „míg anyagi körülmények kényszerítettek a budapesti orvosi egyetemet elhagyni és Késmárk szülővárosomban letelepedni, mint gyakorló orvos”.[69] Egy másik dokumentum szerint szülei, pontosabban apja kívánságára érkezett haza. Már az egyetemen is „mint vagyontalan kénytelen voltam szabad óráimban tanítással foglalkozni”. Feljegyezte az ösztöndíjakat, amelyeket elnyert. Ez a tény mai szemmel nehezen értelmezhető, ugyanis apja polgármesterként valószínűleg jelentősebb vagyonnal és kapcsolati hálóval rendelkezett. Lehetséges, hogy az apa úgy vélte, fiának a saját lábán kell megállnia, ugyanis csak így lehet valóban sikeres.

Hazaérkezése után szinte azonnal tiszteletbeli városi főorvosnak választották. Ezt követően két év múlva megnősült. Feleségével, Irena Schwarzcal való kapcsolatáról és a házasságról nem sok derül ki az iratokból. Visszaemlékezéseiben csak egy mondat szól róla.[70] Vagy a szakmai sikereit, kutatómunkáját tartotta mérvadónak, vagy úgy vélte, a családi élet bensőségei nem tartoznak a külvilágra.[71] Feleségétől öt gyermeke született, Erzsébet 1887-ben, Matild 1880-ban (később apja nyomdokaiba lépve orvos lett és Budapesten élt) Ágnes 1891-ben, ifjabb Béla 1895-ban és Imre 1902-ben.[72]

Gyermekeinek okmányai magyar nyelvűek. Már négy saját gyermeke volt, mikor két további gyermeket, gyámkinevezési okmány szerint, gyámként „elfogadott”.[73] Lánya visszaemlékezése szerint azonban – melyet egy, az apjának szervezett esten olvasott fel – mindig talált időt családjára, meséket, történeteket mondott gyermekeinek. Odafigyelt gyermekei tanulmányaira és időtöltésére. Nyáron nekik és a környék fiataljainak úszásleckéket adott. Feleségével is kitűnő volt a kapcsolata.[74]

Ennek ellenére úgy vélem, hogy megfeszített munkatempója miatt a háztartás és a gyermeknevelés inkább a nála tíz évvel fiatalabb feleségére hárult. A kutatóorvos halála után – az örökösödési ügye kapcsán – a késmárki ügyvéd, Dr. Mattyasovszky Elemér több levelet is küldött Alexander Béla feleségének, Alexander Elzának.[75] Ez a levelezés hol német, hol magyar nyelvű, sőt ez a kettőség a monarchia felbomlása után is megmaradt, a késmárki bank például 1923-ban is hol németül, hol magyarul ír a családtagoknak.

A kutatóorvos a szélesebb közösség érdekeit is képviselte, ugyanis számos közegészségügyi javaslat fűződik nevéhez a városi közgyűlésben. Ilyen volt például a csatornázás korszerűsítése, a városi vezetékes víz bevezettetése, a városi park vízellátása, zöldövezet bővítése a Jeruzsálem-hegyen stb. Emellett a lövészegylet, a vadászegylet és a szépítőegylet tagja is volt. Fejlett szociális érzékét a félárvák befogadása mellett a Magyarországi Munkások Rokkant és Nyugdíj Egyletének tagsága is bizonyítja. Dr. Alexander Béla a helyi FMKE választmány tagja is volt, ám hagyatékában semminemű erre vonatkozó irat vagy visszaemlékezés nem található.[76]

Úgy látszik, a késmárki kutatóorvost nem igazán érdekelték a nemzetiségi jellegű ügyek, többes kötődését teljesen természetesként érzékelte. Családjában németül beszéltek, ő maga csupán az elemi iskolában találkozott először a magyar nyelvi környezettel. A tíz-tizenegy éves Béla Miskolcon kiválóan elsajátította a magyart, így további iskolai tanulmányai során már semminemű nyelvi problémája nem akadt. Leveleit a címzettől függően németül és magyarul írta. Anyjával, apjával és feleségével németül kommunikált.[77] Orvosi jegyzetei – nyilván a szaknyelv magyarul való tanulása következtében – magyar nyelvűek.[78]

Némely, vélhetően publikálásra szánt kézirata vegyes, ám főképp német nyelvű. Egyik barátja levelében „Scepusiai szigorú medvének” nevezi őt.[79] Jobbára a dr. Alexander Bélának címzett levelek maradtak fent, ám pedáns ember lévén egy-két fontosabb levél esetén három piszkozatot is készített, mielőtt a végleges verziót postázta volna. Ezek a piszkozatok fennmaradtak.

Apósához hasonlóan azonban a szépirodalomra is talált időt, kéziratban több száz verset hagyott az utókorra az 1877 és 1915 közötti időszakból. Versei a helyi lapban, a Karpaten Postban is megjelentek 1914. augusztus 6-tól 1916-ig. Verseit kivétel nélkül a helyi, szepesi német nyelvjárásban írta. Tematikájuk főképp a természethez és a Szepességhez kapcsolódik.[80] A háború kitörését követően az akkor már Budapesten élő kutató szociális tekintetből háborúellenes verseit olvashatjuk a Karpaten Post címlapján.

Az is kiderül, hogy miképp határozta meg saját magát, illetve melyik nyelvet használta a dualizmuskori Késmárkon. Úgy nyilatkozott, hogy személy szerint legtöbbet a német nyelvet használta, az anyanyelve pedig szintén a német volt.[81] Egy ízben Apponyi Albertnek is írt, méghozzá egy 1907-es berlini konferencia ügyében, megköszönve a kapott úti segélyét. Három piszkozatot is készített, és a negyediket küldhette a miniszternek.[82] Ez ugyan formális köszönőlevél, de úgy vélem, ha valaki teljesen elutasította volna azt, amit az aktuális kormány képvisel, ettől a levéltől eltekintett volna, csakúgy, mint a FMKE-tagságtól.

A korszakban mindenütt jelen lévő nemzeti szellem csupán egyetlen baráti levelében köszön vissza. A levél egyik bekezdésében megkéri közeli ismerősét, hogy megjelenés előtt álló, a kéz csontvázáról szóló dolgozatának bevezetőjét nézze át, és „ha lenne benne valami »magyarellenes« – töröld ki…”[83] A levél azt követően hamar témát változtatott, és a barát válaszát már nem őrizte meg az orvos személyi anyaga.

Szakmáját odaadással, sőt önpusztító módon végezte, ugyanis míg nappal orvosként rótta a rideg időjárású Késmárk utcáit, és a szegényeket ingyen kezelte, éjszaka sokszor kutatásaival és cikkeivel foglalkozott. Bár barátai figyelmeztették az önpusztítás káros hatásaira, valódi kutatóként e figyelmeztetéseket nem szívlelte meg. Ha ideje engedte, szabadidejében kertészettel foglalatoskodott. Különösen megnőtt kutatói kíváncsisága a Wilhelm Röntgen által felfedezet, akkor még X-sugárnak nevezett technológia iránt.[84]

Szakmai és kutatói érdeklődése mellett Alexander tagja volt a helyi Szepesi Orvosok és Gyógyszerészek egyletének, sőt annak tevékenységében aktív szerepet is vállalva ő szerkesztette az egyesület évkönyvét. A helyi szakmai tudományosság művelése mellett az egylet az ő kérésére 1896-ban megvásárolta azt a kezdetleges röntgenkészüléket, mely az ő további szakmai pályáját meghatározta. Az új készülék az orvoskutató figyelmét teljesen lekötötte. Tucatszámra írta a cikkeit, publikációit, képeket készített és tucatnyi konferenciát látogatott meg Európa-szerte. Innentől kezdve legtöbb publikációja német volt, ám több magyar cikke is megjelent. A személyi fondja, melyet ő maga és a családja gyűjtött, mint már említettem, markánsan a kutatói életpálya, a szakmaiság köré épül fel. Kutatásai során próbálta bizonyítani, hogy az akkor még X-sugárnak nevezett eszköz nem árnyékképet, hanem valódi képet készít. Állította, hogy a sugár eltéríthető, elhajlítható és van reflexiója. Ezt csak halála után bizonyították be. Kutatási területe az ízületek csontosodása és az embriók fejlődése volt. A röntgensugár káros hatásairól a kezdeti korszakban nem volt a kutatóknak tudomásuk, így ő sem védekezett ellenük. Alexander Béla személyes tragédiája, hogy legfiatalabb gyermeke, Imre mentális fogyatékossággal jött világra, ugyanis az apa fia embrionális fejlődésének követése során túl gyakran tette ki sugárzásnak feleségét.

1907-ben az egyetemi központi röntgenintézet vezetője lett és Budapestre költözött. Itt is halt meg, 58 évesen influenzában, de Késmárkon temették el. Alexander Béla családi és személyi hagyatékát megvizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a tősgyökeres szepességi német orvos – FMKE-tagsága ellenére – érzéketlen volt a nemzetiségi problémákra, és egyfajta modernizációs szükségességnek tekinthette. Kétségtelen, hogy a túlzott nemzeti agitációt érzékelte, ám gond nélkül összeegyeztethetőnek vélte német származását és magyarságát az egy politikai nemzet értelmében.

Összegzés

Milyen is volt Késmárk város etnikumainak együttélése a 19. és a 20. század fordulóján? A szakirodalmat és az Eperjesi Levéltár szepesszombati és lőcsei fiókjának Késmárkra vonatkozó forrásait elemezve elmondható, hogy a vallás még mindig fontosabb tényezője volt a régi városi elit formálódásának, mint az anyanyelvben és kultúrában megfogható nemzetiség. Késmárkon nemcsak az izraelita, hanem a római katolikus egyház és az evangélikus hívek között is előfordultak nézeteltérések. Nemzetiségi tekintetben az izraelita lakosság egy része a növekvő számú betelepült hivatalnoki és üzleti réteggel együtt fokozatosan a magyar kultúra fogyasztójává és létrehozójává is vált.

A magyarosodó német evangélikus elit konfrontálódott a gazdasági érdekeit egyre inkább veszélybe sodró, jobbára csak a magyarosodás kérdésében egyetértő neológ izraelitákkal. A magyarosodás a korszak végére lassanként Késmárk város lakosságának mintegy harmadát érintette. A késmárki elitnek ez a része a vallási megosztottságon túl új egységesítő erőt láthatott a magyar nacionalizmus terjesztésében, hiszen az egy politikai nemzet definíciója itt korántsem zárta ki magából a más nyelvű és etnikumú elemet.

Más szavakkal, az egységes politikai nemzetként való értelmezése Késmárkon a vizsgált időszakban még nem jelentett teljes szakítást a multietnikus helyi városi közösség multikulturalizmusával, soknyelvűségével. Tény, hogy a magyar nyelvűség minden területen igen gyorsan hódított teret, de a német és részben a szlovák nyelv is végig jelen volt a város nyilvános nyelvhasználati színterein. A helyi, nemzetiségileg öntudatos szlovák réteg erőtlen és kisszámú volt, támogatás híján nem tudta tevékenységét kellőképpen kifejteni.[85] A város iparosítása a környékbeli falvakból több száz szlovák munkást és iparoscsaládot vonzott a városba, így a szlovákok aránya is növekedni tudott. A német elit emellett megosztott volt. Aktívabb fele nagyfokú kooperációt mutatott a magyar nemzetállami törekvések beteljesítésével, másik, kisebbik fele pedig passzivitásba fordult, jobbára német nyelvű tudományos publikálással foglalkozott. A betelepülő szlovákok így nem két, a saját és a magyarhoz hasonuló alkalmazkodási stratégia közül választhattak, hanem háromból. A legtöbb szlovák etnikumú egyén tehát úgy döntött – pontosabban szólva legtöbbjük esetében nem tudatos választásról volt szó –, marad szlovák gyökereiknél.

Irodalom

Levéltári és statisztikai források

Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Mikrofilmtár, FM3/969 1, Szepesi Lapok, 1885–1919.

OSZK, Iskolai értesítők, Késmárk. (1866–1919)

http://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozponti_statisztikai_hivatal_nepszamlalasi_digitalis_adattar/ Letöltés: 2016. május 2.

http://sodb.infostat.sk/SODB_19212001/slovak/1930/format.htm, Letöltés: 2016. május 2.

http://telepulesek.adatbank.sk/ Letöltés: 2016. május 2.

Štátny archív v Prešove, pracovisko Archív Poprad. (ŠAP PAP) Magistrát Mesta Kežmarok Ig-111, Ig 112, Popularis Ignobilum 1810–1918.

KSH Könyvtár, magyar statisztikai évkönyvek

http://konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb_statisztika Letöltés: 2014. október 2.

Népszámlálási digitális adattár, (http://konyvtar.ksh.hu/neda Letöltés: 2014. május 14.)

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28beszterczeb%C3%A1nya%29&s=SORT&m=294&a=rec#pg=397&zoom=f&l=s

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28%22BESZTERCzEB%C3%81NYA%22%29&s=SORT&m=1&a=rec#pg=94&zoom=f&l=s

Štátny archív v Prešove – Špecializované pracovisko Spišský archív v Levoči – Eperjesi Állami levéltár, Szepesi Levéltár Lőcse (ŠAP ŠPS LE) fond A-BA 2 karton inv. 20. Kézirat „Életrajzomat”

Közlemények Szepes Vármegye Múltjából. Folyóirat. Szerk: Dr. Fröster Jenő vármegyei levéltárnok, IV. évfolyam, Lőcse 1912.

 

Összefoglaló munkák, monográfiák

Ablonczy Balázs 2010. Legitimitás és mítosz között. A két világháború közötti magyarországi menekült egyesületek emlékezetmintázatainak lehetséges tipológiája. Limes, 21. évf. 4. sz. 57–67. P.

Baráthová, Nora a kol. 2014. Život v Kežmarku v 13. až 20. storočí. [Élet Késmárkban a 13. századtól a 20. századig] H.n., Jadro.

Baráthová, Nora 2014. Osobnosti Kežmarku 1206 – 2009. Kežmarok, Jadro.

Belóczy Sándor (szerk.) 1917. A késmárki állami felső kereskedelmi iskola értesítője 1916/17-iki tanévéről. Késmárk, Sauter Pál nyomdája.

Bóna László 2017. A nemzetiségi viszonyok változásai a magyar–szlovák kontaktzóna kiválasztott városaiban a dualizmus idején. (Gazdasági, politikai, demográfiai, társadalomtörténeti elemzés). Témavezető: Pap József. Eger. Doktori értekezés, kézirat

Buzinkay Géza 1993. Kis magyar sajtótörténet. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.hu/03100/03157/03157.htm Letöltve: 2013. április 13.

Dr. Bruckner Győző 1926. A Szepesség múltja és mai lakói. Budapest, Királyi magyar egyetemi nyomda.

Dr. Bruckner Győző–Bruckner Károly 1912. Késmárki Kalauz. Késmárk.

Ctibor, Tahy (zodpovedný redaktor a kol.) 1971. Národnobuditeľské tradície Kežmarku /Pavol Jozef Šafárik/. [Késmárk nemzetébresztő tradíciói] Bratislava, Osvetový ústav.

Demkó Kálmán (szerk.) 1889. A Szepesmegyei Történelmi Társulat Évkönyve. Ötödik évfolyam, Lőcse.

Demkó Kálmán 1895. Bevezetés A Szepesmegyei Történelmi Társulat 12 évi működésének ismertetése. I. kötet, Lőcse.

Gottas, Friedrich 2006. Zur Geschichte der Deutschen in der Slowakei, Beiträge zur Kulturgeschichte der Deutschen in der Slowakei, (Hg. Jörg Meier), Studien zur deutsch-slowakischen Kulturgeschichte 1. Berlin, 9–55. p.

Uő 2012. Die Zisps. Geschichte, Kultur, Besonderheiten. In Fazekas István (Hg.): Die Zips – Eine kulturgeschichtliche Region im 19. Jahrhundert. Leben und Werk von Johann Genersich (17611823). Wien, Institut für Ungarische Geschichtsforschung in Wien, 9–20. p. (A kötet digitálisan is elérhető https://core.ac.uk/download/pdf/83656363.pdf).

Uő 2019. „Unser Leib ist in der Zips, unser Herz in Budapest“ – Prozesse der Magyarisierung bei den Zipser Deutschen im . Jahrhundert. In Diversität und Konflikt im 19. und 20. Jahrhundert. Regensburg, Pustet, 47–56. p.

Halmos Andor 1913. Dr. Hajnóci R. József kir. tanácsosnak: Szepes-vármegyében huszonöt évig: kir. tanfelügyelőként müködése ünnepére. Lőcse.

Jankovič, Vendelín 1974. Spišská historiografia. [Szepességi historiográfia] Vydalo Východoslovenské vydavateľstvo, N. P. Košice pre odbory kultúry ONV Poprad, Spišská Nová Ves a Stará Ľubovňa.

Kaľavský, Michal 1993: Národnostné pomery na Spiši v 18. storočí a v polovici 19. storočia. [Szepes vármegye nemzetiségi viszonyai a 18. és 19. század első felében] Bratislava.

Kalmár Elek (szerk.) 1909. Emlékkönyv. A szepesmegyei történelmi társulat fennállásának huszonötödik évéről. 1883–1908. Lőcse.

Karátsony Zzigmond 1908. A késmárki ág. Hitv. evang. kerületi Liceum 1907–08-ik tanévi értesítője. Késmárk.

Kirsch Jenő 1928. Késmárki Diáktalálkozó Emlékkönyve. Budapest.

Kovács Imre–Hlaváts Andor 1896. Ifjak Zsengéi: A Késmárki Evang. Lyceum Önképzőkörének Emlékkönyve. Késmárk.

Korabinsky, Johann [Korabinszky János Mátyás] 1786. Geographisch-Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn.

Otčenáš, Michal 1995. František Víťazoslav Sasinek. (Príspevok k jeho životu a dielu.) / [František Víťazoslav Sasinek. Adalék életéhez és művéhez] Košice, Slovo.

Oszvald György 1944. Késmárki Diákok. Budapest.

Palcsó István 1867. Értesítvény a Késmárki Ág. Hitv. Evang. Egyházkerületi Lyceumról az 1866/7//iki tanévben. Kassa.

Palcsó István 1893. A Késmárki Ág. Hitv. Ev. kerületi Lyceum története. Késmárk.

Sváby Frigyes 1889. Szepes megye. Felolvastatott a Magyar Tudományos Akadémia statisztikai és nemzetgazdasági bizottságában 1889. április 29-én. Budapest.

Sváby Frigyes 1901. A Szepesség lakosságának sociologiai viszonyai a XVIII. és XIX. században. Lőcse, Szepesi Történelmi Társulat kiadása.

Szűts István Gergely 2012. A szepesi menekültek sajtója 1920 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 1. sz. 23–34. p.

Varga Bálint 2014. Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. Történelmi Szemle, LVI. évf. 2. sz. 179–202. p.

Zmátlo, Peter 2005: Kultúrny a spoločenský život na Spiši v medzivojnovom období. [Kulturális és társadalmi élet a kétháború közötti Szepességben] Bratislava, Chronos.