Ismerd meg szép, új hazádat, avagy magyar internáltak Illaván, Luhačovicén és Theresienstadtban 1919-ben

Mottó: „Nem hiszem, hogy a szlovákiai magyar-zsidó közösség

akár egyetlen tagja oly ártatlan volna, hogy sérelem éri,

ha Terezínben ül néhány hetet vagy egy hónapot” [1]

 

Az első világháború befejezésének, a forradalmak, ellenforradalmak, államalapítások időszakában az erőszak a mindennapok szerves részévé vált, noha országonként eltérő intenzitással és formában (Gerwarth–Horne, 2012, 1–2. p.). Jelen volt a közép-európai térség valamennyi államában, így Csehszlovákiában is. Érthető módon, hiszen egy olyan államról beszélünk, amely részben háborúban formálódott (lásd a Magyar Tanácsköztársasággal, illetve a Teschen térségében a lengyelekkel vívott háborút), és amely a területére került németeket és magyarokat csupán diktatórikus eszközökkel tudta az új állam elfogadására rábírni. Azt persze látni kell, hogy Csehszlovákiában az erőszak korántsem volt olyan mértékű és intenzitású, mint mondjuk Németországban vagy akár a vörös- és fehérterror Magyarországán, és formái is mások voltak. Ha például az államnak a saját polgáraival szembeni magatartását vizsgáljuk, az erőszak egyik leggyakoribb formáját az internálások jelentették.

A polgári lakosság bizonyos csoportjainak internálása már az első világháború időszakának tipikus kísérőjelensége volt mind az antant, mind a tengelyhatalmak államaiban. Célja pedig nem volt más, mint az állam számára veszélyes (vagy annak tűnő), de bűncselekményt el nem követő egyének ideiglenes elkülönítése, izolálása. Magyarországon az internálás jogi alapját az 1912. évi LXIII. sz. törvénycikk alapozta meg, amely különleges intézkedéseket vezetett be háború esetére.[2]

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaságban az internálás (szorosan összekapcsolódva a túszszedéssel) szintén bevett eljárásnak számított, s az állam (legalábbis fennállásának első két évében) gyakorta alkalmazta is. Különösen Szlovákiában, ahol a felvidéki területek megszállását követő első félévében az internálások mintegy 3 nagyobb hullámát lehet elkülöníteni. Az első 1918 novemberében és decemberében a Felvidék északi, a nyelvhatár fölötti térségében volt kimutatható, a második a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását követően Szlovákiában bevezetett rendkívüli intézkedések része volt, a harmadikra pedig 1919 májusában és júniusában, a Magyarország és Csehszlovákia közötti fegyveres harcok időszakában került sor.

A fentiek ellenére az internálások témája reflektálatlan maradt a cseh–szlovák közéletben és a történetírásban is. Vavro Šrobár, aki az események idején teljhatalmú minisztere Szlovákiának, és akit nyugodtan nevezhetünk az 1919-es felvidéki fordulat egyik rossz szellemének, kétkötetes visszaemlékezéseiben nem is említi, hogy volt ilyen. Igaz, az ő visszaemlékezései inkább politikai propagandának minősíthetők, mint valódi memoárnak (Šrobár 1928; Šrobár 2004). De nem figyelt fel az internálásokra a cseh és szlovák történetírás sem. A korszak legutóbbi szlovák szintéziséből ugyanúgy hiányzik említése, mint a korábbi munkákból (Ferenčuchová–Zemko 2012). Az érdem, hogy elsőként nyúlt a témához, így egy amerikai kutatóé, Todd Huebneré, aki 1996-ban jelentetett meg egy tanulmányt a theresienstadti internálótáborról (Huebner 1996). Az illavai internálásokkal, különös tekintettel az oda hurcolt pozsonyi és rimaszombati internáltak sorsával pedig Filep Tamás Gusztáv foglalkozott elsőként (Filep 2010, 91–109. p.). A jelen tanulmányban ezt a hiányt pótlandó, elsősorban az 1919. márciusi és júniusi internálásokkal foglalkozunk részletesebben, amelyek súlypontja épp Szlovákia magyarok által lakott déli területeire esett, de röviden érinteni kívánjuk az internálások első hullámát is.

***

Miután a cseh-szlovák haderő 1918 novemberében megkezdte a morva–szlovák határmente, majd a Vág völgyének, a december 6-i Bartha–Hodža megállapodást követően pedig az ideiglenes demarkációs vonaltól északra található egyéb területek megszállását, a polgári lakosság internálásának eszközét is alkalmazni kezdte. A cseh-szlovák hadsereg akkor Olmützben székelő szlovákiai főparancsnoksága november 28-án kibocsátott irányelve mindazon polgári személyek internálását feltételezte, akik a csehszlovák állammal, illetve a csehszlovák hadsereggel szembeni ellenséges magatartással voltak gyanúsíthatók.[3] Az ilyen személyeket őrizetbe kellett venni, a hadsereg hírszerző osztályához kellett küldeni kihallgatás céljából, majd át kellett adni a morvaországi Uherské Hradištěben székelő ügyészségnek.

A fenti irányelv kibocsátásának idején a Vág völgyében már javában folytak az internálások. A pozsonyi alispán jelentése szerint Nagyszombatból csupán november 25-én 26 személyt vittek Brünnbe,[4] miközben ugyanebben az időben Nagyszombatból és környékéről már 64 internáltat tartottak fogva Uherské Hradištěn.[5] A november és december folyamán Nyugat-Szlovákiából internáltak létszámáról nincs hiteles forrásunk, feltehetően azonban akár 2-300 személyről is szó lehetett.

Mivel az idézett irányelv pontosabban nem határozta meg, mit kell ellenséges magatartásként értelmezni, a hadsereg meglehetősen szabadon élt ezzel a felhatalmazással. A fent említett nagyszombati polgárokat a jelentés szerint túszként hurcolták el, vagyis az ő esetükben nem volt feltétel az ellenséges magatartás gyanúja. Mint ahogy a túszként elhurcolt izraeliták esetében sem, hiszen a cseh-szlovák hadsereg szlovákiai főparancsnoksága által 1918. december 18-án kiadott titkos parancs értelmében a túszok közé mindig be kellett sorolni néhány zsidót, elsősorban a hitközségek vezetőit.[6]

Kassa 1918. december 29-i elfoglalásával lényegében megkezdődött a Felvidék csehszlovák megszállásának második szakasza, amely során immár a Bartha–Hodža vonaltól délre, az érvényes demarkációs vonaltól pedig északra található magyar többségű és színmagyar területekre is cseh-szlovák csapatok vonultak be. Mivel a megszállók tényleges ellenállással nem találkoztak, és a konfliktusok teremtése Prágának sem volt érdeke, a cseh-szlovák hadsereg szlovákiai erőinek főparancsnoka, Luigi Piccione mérsékletre és a helyiekkel való méltányos bánásmódra intette katonáit. Kivételek persze akadtak. Ilyen volt a Vavro Šrobár pozsonyi bevonulása kapcsán rövid időre internált pozsonyi munkásvezérek és közéleti személyiségek esete. És az a losonci eset is, amikor a csehszlovák legionáriusok (saját olasz parancsnokukat megkerülve, sőt lényegében házi fogságba ejtve) február 2-án a város 14 köztiszteletben álló polgárát internálták a helyi tüzérlaktanyába néhány napra.

1919. március 21-ét követően azonban új helyzet állt elő. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását a csehszlovák vezetés Szlovákiát közvetlenül fenyegető veszélyként érzékelte, hiszen Budapest és a Felvidék kapcsolatai a demarkációs vonal ellenére erősek voltak, a felvidéki munkásság szervezetei pedig továbbra is Pestre vetették „vigyázó szemüket”. Ezért a szinte diktátori hatalommal felruházott Šrobár már március 24-én egész Szlovákiára kiterjedő statáriumot hirdetett,[7] és az ennek kapcsán bevezetett intézkedések egyik fontos elemét az internálások jelentették. „A szükségállapot kihirdetését követő napon Illavára internálják a bolsevik és kommunista mozgalom összes vezetőjét, és az egyéb veszélyes elemeket, és küldjenek erről jelentést” – tartalmazta a teljhatalmú minisztériumból a megyék élén álló zsupánoknak kiküldött rendelkezés, amely lényegében elindította az internálások első nagy hullámát.[8]

Az internálások elrendelését azonban nem csupán a bolsevik veszélytől való félelem motiválta, hanem az a februári sztrájkok idejétől Šrobárék által a közvélemény felé kommunikált vélekedés is (amelynek valóságáról talán maguk sem voltak meggyőződve), miszerint a felvidéki munkásságot Budapestről irányítják, a munkásmozgalom valódi célja pedig nem más, mint Nagy-Magyarország újbóli megteremtése. Ezt tükrözi az a jelentés is, amelyet a Teljhatalmú Minisztériumból március 25-én a prágai kormánynak küldtek, és amely szerint a pozsonyi munkásvezérek internálása azért szükséges, mivel egy esetleges magyarországi támadás esetén a pozsonyi német és magyar munkásság a támadók oldalára állna.[9]

Šrobár rendeletét a belügyi referens, Milan Ivanka körlevele követte, aki elrendelte, hogy csak olyan személyeket lehet internálni, akiknél a politikai veszélyesség kivizsgáltatott és megállapíttatott, az internálás okairól pedig minden esetben jegyzőkönyvet kell felvenni (Molnár III. 1942, 584–585. p.). Az internálások gyakorlata azonban azt jelzi, hogy mindez csupán írott malaszt maradt, az internáltak kiválasztása a legtöbb esetben önkényesen történt.

A március 25-én megkezdődő internálások Szlovákia szinte valamennyi jelentősebb munkássággal rendelkező városában tetten érhetők, de súlypontjuk mindenképpen Dél-Szlovákia Pozsonytól Kassáig terjedő térségére esett. Az internálások pontos menetrendjét ma már nehéz rekonstruálni, hiszen forrásként leginkább a korabeli sajtó nem mindig pontos adatai jöhetnek szóba. Az biztosnak látszik, hogy az internálások Pozsonyban kezdődtek meg, ahol március 25-én és 26-án összesen 19 személyt vettek őrizetbe a hatóságok, akiket egy híján mind Illavára vittek.[10] A pozsonyi internálták jórészt a helyi magyar–német szociáldemokrácia vezető személyiségei, vagy legalábbis a baloldalhoz erősen kötődő személyek voltak, mint Pozsony utolsó Budapest által kinevezett kormánybiztosa, a német anyanyelvű Paul Wittich és elvtársai, Mayer Samu, Chovan Rudolf, Julius Hammerl és mások. De internálták a pozsonyi Magyra Nemzeti Tanács elnökét, Jankó Zoltánt, a Híradó című lap szerkesztőjét (és a pozsonyi MNT tagját), Arkauer Istvánt és a Radikális Párt vezető személyiségét, Fejér Miksát is.[11] Jogosan állapítja meg tehát Filep Tamás Gusztáv, hogy olyanok is internálásra kerültek, akik egyáltalán nem voltak a bolsevikok hívei (Filep 2010, 96–97. p.).

A szociáldemokrácia másik felvidéki fellegvárában, Kassán március 27-én a hajnali órákban kezdődtek a több napig tartó internálások, amelyek során összesen 16 főt hurcoltak Illavára (Molnár IV. 1942, 67–68. p.). A 16 kassai internált döntő többsége az ottani felső-magyarországi szociáldemokrácia vezető személyisége volt, mint Borovszky Géza vagy Drab Sándor. De akadtak közöttük mások is, mint Szepesi Miksa lapszerkesztő vagy a város egykori detektívfőnöke, Kepes Tibor. A legfurcsább mégis Molnár Miklósné letartóztatása volt, akit feltehetőleg azért internáltak, mert férjét, Kassa utolsó magyar kormánybiztosát nem tudták elvinni. Ő ugyanis a tanácsköztársaság kitörésének időpontjában Budapesten tartózkodott, ahol Kassa számára igyekezett élelmiszer-szállítmányt biztosítani.

A dél-szlovákiai térségből Losoncról és Rimaszombatból vannak információink tömeges internálásokról, bár a losonciak Illavára érkezésének az időpontja sokáig kérdéses volt. Scherer Lajos losonci tanár ugyanis azt említi visszaemlékezésében, hogy őt és további hat társát közvetlenül azt követően vitték Illavára, miután a losonci diákok nemzeti színű kokárdákkal vonultak fel a város utcáin (Scherer 1952). Ezek alapján valamelyik március 15-e utáni napra asszociálhatnánk, ám információink szerint a nemzeti ünnep alkalmából nem volt a városban felvonulás. Sőt Scherer az internáltak számára is rosszul emlékszik, hiszen a Losonci Újság összesen 9 főt, közte Schereren kívül Herz Sándor doktort és Hertsko Jenő ügyvédet említi.[12] Az internálásukra pedig – a losonci lap hitelesnek tűnő információi szerint – március utolsó szombatján, vagyis 29-én került sor.

Jól ismerjük viszont a rimaszombatiak internálásának körülményeit, amelyek szorosan kapcsolódnak a városban március 25-én lejátszódó eseményekhez. A demarkációs vonal ekkor még a város határa és Rimajánosi között félúton húzódott, ahonnan a március 25-én Rimaszombatból a demarkációs vonalon át oda átszökött fiatalok, illetve hozzájuk csatlakozó munkások egy csoportja támadást intézett a várost megszállva tartó csehszlovák helyőrség ellen.[13] Bár a városban sokan tudtak a fiatalok tervéről, a csehszlovák katonákat meglepetésszerűen érte a támadás, és csupán nehezen tudták visszaverni a lelkes, ám rosszul felszerelt és nem túl fegyelmezett támadókat. A kora délután induló támadás mintegy 2-3 óra alatt kifulladt, és a támadók visszavonultak a demarkációs vonal mögé. A csehszlovák források szerint a magyarok közül mintegy 30-an sérültek meg vagy veszítették életüket, míg a csehszlovák katonák között 3 volt a sérült.[14]

Rábely Miklós visszaemlékezései szerint a támadás nagy riadalmat okozott a megszállás óta a városba költöző szlovákok és csehek között, akik „kofferestől és ész nélkül” rohantak el Tiszolc felé (Rábely 2005, 62. p.). Hogy ez így volt-e, nem tudni, az viszont bizonyos, hogy egy nappal később már a város magyar lakosságán csattant az ostor: a katonai hatóságok 20 polgárt tartóztattak le azzal a céllal, hogy Illavára internálják őket. A Rimaszombatban lefogottak meglehetősen vegyes társaságot alkottak: volt közöttük nyugalmazott alispán, földbirtokos, pápai prelátus, vaskereskedő és borbélymester is. Sorsukat két internált – Rábely Miklós könyvkiadó és Telek A. Sándor író és asztalosmester – is megörökítette, így viszonylag jól ismerjük a részleteket, amelyek azt jelzik, hogy mind a hatóságok, mind a parancsokat teljesítő katonák tisztességesen és mértéktartóan viseltettek velük szemben. Ezt igazolja, hogy a letartóztatott 3 papi személy közül végül egyiknek sem kellett elhagynia a várost. Széman Endre pápai prelátus betegsége okán maradhatott, Simon Mihály református lelkész pedig azért, mivel ő volt az egyedüli református pap a városban. Gyürky Pál evangélikus esperes helyett, aki már eléggé idős volt, pedig a veje, a szintén evangélikus lelkész Baráth Károly vállalta az internálást (Telek 1924, 5. p.). Az őrizetbe vetteket március 26-án a kora esti órákban Losoncra vitték, ahol a helyi laktanyában szállásolták el őket. Másnap azonban – bár katonai kísérettel, de – kisebb csoportokban és szabadon járhattak a nógrádi városban, vendégeket fogadhattak, étteremben ehettek. Végül 27-én éjszaka rakták őket vonatra és szállították őket ruttkai átszállással Illavára.[15]

Releváns levéltári források hiányában a március végén, április elején Illavára internáltak pontos létszámát nem lehetséges megállapítani, miközben látni kell azt is, hogy az internálták száma folyamatosan változott. Egyeseket betegség vagy más ok miatt hazaengedtek, miközben újakat hoztak. Rábely szerint „több száz magyar raboskodott” Illaván (Rábely 2005, 64. p.). Telek ennél pontosabb, ő 284 személyről beszél (Telek 1924, 17. p.), a Híradó című lap egyik április végi száma pedig a kassai internáltak állítólagos szökését cáfolva 182 rabot említ.[16] Ha ezek alapján a 200 körüli számot vesszük reálisnak, s tudjuk, hogy a Pozsonyból, Rimaszombatból, Losoncról és Kassáról elhurcoltak együttes létszáma nem haladta meg a 60-at, okkal feltételezzük, hogy szinte valamennyi szlovákiai városból kerültek Illavára. Eperjesről, Zólyombrézóról, Nyitráról, Trencsénből, Vágújhelyről források által igazoltan tudunk, de például Érsekújvár, Zólyom vagy Komárom[17] esetében, amely városokban erős volt a baloldal, csak feltételezzük ezt.

Az internáltak társadalmi összetétele meglehetősen vegyes volt. Bár a leírások szerint a legfontosabb kohéziós erő az volt közöttük, hogy ki honnan érkezett, társadalmi szempontból a legnagyobb csoportot a „vörösök” jelentették. Kis túlzással élve, itt volt mindenki, aki a korabeli szlovákiai (német és magyar) szociáldemokraták között számított valamit: Paul Wittich, Samuel Mayer, Julius Hammerl, Fejér Miksa, Chován Rezső, Surányi Lajos, Steier Béla, Drab Sándor, Borovszky Géza, Banekovich György, Herz Sándor és mások. Ezt az állítást igazolja, hogy a Kassai Munkás információja szerint a húsvéti ünnepek idején Illaván tartották meg a felvidéki szociáldemokrata csoportok kongresszusát, amelyen szabályszerű határozatokat fogadtak el, és amelyről jegyzőkönyvet is felvettek.[18] Igaz, ezt később elkobozták a fogház őrei.

A második nagyobb csoportot az 1918 előtti városi elithez tartozók alkották, akik között sokan az 1918 őszén megalakuló helyi Magyar Nemzeti Tanácsok tagjai voltak. Ebbe a csoportba többek között volt tisztviselők, értelmiségiek, különböző felekezetek lelkészei tartoztak: a már említett Jankó Zoltán és Arkauer István, a rimaszombati gimnázium tanára, Wallentinyi Dezső és testvére, Samu, aki az eperjesi kollégium tanára volt, a FEMKE nyitrai vezetője, Clair Vilmos, Samuel Reich verbői főrabbi vagy a volt gömöri főispán, Lukács Géza. A harmadik csoportba pedig az egyszerű városi kézművesek, kereskedők tartoztak, akik kiválasztásáról kevés információnk van.

Bár az internáltak döntő többsége férfi volt, néhány nő is letartóztatásra került. Telek ötről tesz említést (Telek 1924, 18. p.), akik közül a legismertebb kétségkívül a neves német anyanyelvű pozsonyi baloldali aktivista, Elsa Grailich volt. Szintén a pozsonyi csoporthoz tartozott Liszkay Lászlóné. Vágújhelyről internálták Illavára egy bizonyos Biermannét, Trencsénből pedig Nemecsek Irént. Az ötödik Telek által említett hölgy a kassai Molnár Miklósné volt.

A Trencsén megyei Illava a történelmi Magyarország legnagyobb börtönei közé számított, ahol 1918 előtt egy időben 5-600 rabot, általában 10 évtől hosszabb büntetést kapó köztörvényest őriztek. A huszadik század első éveiben itt raboskodott például a neves betyárvezér, Sobri Jóska is. 1919 elején azonban üresen állt a fegyintézet, hiszen a forradalom és az államfordulat időszakában az addig ott raboskodókat szélnek eresztették.

Ott maradt viszont a börtön régi vezetése és személyzete, amely számára Šrobár március 28-i keltezéssel küldött utasítást arról, miként kell bánni az oda érkező foglyokkal. Az utasítás szerint az internáltakat az 1878. évi büntetőtörvénykönyv 35. paragrafusa szerint államfoglyoknak kellett tekinteni, és eszerint, valamint az igazságügy-miniszter 1895. évi 1140. sz. rendelete alapján kellett velük eljárni: a városba nem mehettek ki, étkezni a saját körletükben kellett, és olyan élelmezést kaphattak, amely a beteg foglyoknak van előírva. Leveleiket cenzúrázni kellett, látogatókat pedig csak hivatalos személy jelenlétében fogadhattak.[19]

A fordulat előtti időkből ott maradt börtönszemélyzet, amely nagyrészt magyar érzelmű volt – beleértve a börtönparancsnokot is – ugyan betartotta az utasítást, de a lehetőségekhez képest viszonylagos szabadságot biztosított az internáltaknak, akik szabadon mozoghattak az intézményben (később ezt némileg korlátozták), látogatókat fogadhattak és tarthatták a kapcsolatot a külvilággal. Élelmezésüket pedig az otthonról érkezett csomagok és látogatók pótolták ki, így hiányt nemigen szenvedtek semmiben. Az elzártság mellett legnehezebben talán a semmittevést viselték, így aki tudott, megpróbált valamiféle tennivalót (fahasogatás, kertészkedés stb.) keresni magának.

Az illavai internáltak „tűrhető” helyzete persze nem mindenkinek tetszett. A trencséni helyőrségben szolgáló bizonyos Jaroslav Hesspornak biztosan nem, hiszen az internáltak „túl jó sorsát” a prágai Nemzetvédelmi Minisztériumnak címzett levélében panaszolta fel.[20] Hesspor szerint az illavai viszonyok ellentmondanak a Csehszlovák Köztársaság törvényeinek, a börtön személyzete magyar érzelmű, az ottani viszonyok pedig leginkább egy olyan parlamentre emlékeztetnek, ahol a társadalom legveszélyesebb elemei vitatják meg terveiket. Ezért Hesspor azt javasolta, hogy az internáltakat Csehországba szállítsák át, ahol jobban el lehet őket szigetelni a külvilágtól.

Hesspor levelétől függetlenül az illavai internálások egyre több vitát váltottak ki, és már az elhurcolások másnapján megkezdődött a küzdelem az internáltak szabadon bocsátásáért. Különösen erős volt ez az igyekezet a pozsonyi internáltak ügyében. Mitterhauszer Károly helyettes polgármester vezetésével már március 29-én egy a polgárság és munkásság képviselőiből álló küldöttség kereste fel a teljhatalmú minisztérium belügyi referensét, Milan Ivankát, akitől az internáltak szabadon bocsátását kértek.[21] Ivanka azonban elutasította ezt, és arra hivatkozott, hogy az internáltak a magyarországi bolsevik mozgalom itteni exponensei, ezért addig, ameddig a bolsevik uralom tart, nem jöhet szóba elengedésük. Az internáltak ügyét Pozsony város képviselő-testülete is folyamatosan napirenden tartotta, és a képviselők több ízben is interpellálták ez ügyben a város kormánybiztosát, Viktor Duscheket. Ami azért sem meglepő, mivel az internáltak között több képviselő-testületi tag is volt, így Wittich, Chrobsinszky, Maszár, Fejér és Chován. A képviselő-testület április 7-i ülésén Ungár Lipót képviselő azt kérte Duschektől, magyarázza meg, hogy milyen konkrét bűnökkel vádolják az internáltakat.[22] Duschek azonban arra hivatkozva, hogy a katonai hatóságok preventív jellegű intézkedéséről van szó, amelyhez a polgári hatóságoknak semmi közük, s nem tudott konkrét vádakat említeni.

Duschek válaszával leginkább két probléma volt: az egyik az, hogy az internálásokat nem a hadsereg, hanem a polgári hatóságok, konkrétan Šrobár teljhatalmú miniszter rendelte el, másrészt pedig az, hogy miközben Duschek preventív intézkedésekről beszélt (lényegében túszszedésről), Šrobár folyamatosan az internált bolsevikok bűnösségét hangsúlyozta, egyáltalán nem törődve például azzal sem, hogy nem csupán baloldaliakat internáltak. Mint a zsupánok számára április 11-én összehívott megbeszélésen, ahol az internálással kapcsolatban azt emelte ki, hogy Pozsonyból és a határszélről olyan személyeket voltak kénytelenek internálni, akiknél bizonyítékokat találtak arra, hogy bolsevik diktatúra kikiáltását készítették elő Szlovákiában.[23] De hasonlóan nyilatkozott Ivanka is, aki szintén bolsevik hatalomátvétel előkészítésével, illetve a vasút- és a távíróvonalak elleni szabotázsakciók végrehajtásával vádolta meg az internáltakat.[24]

Egy bizonyos, az internálások szálai Šrobár kezében futottak össze, valójában csak ő tudta azok valódi indokait, mint ahogy az ő engedélye kellett az internáltak szabadon bocsátásához is. Ezt erősíti meg Telek A. Sándor visszaemlékezése, aki beszámol arról, hogy a rimaszombatiak és losonciak szabadon bocsátása érdekében indított akciók azért nem jártak sikerrel, mert noha mind Jesensky gömöri zsupán, mind pedig a losonci katonai parancsnok jóindulattal viseltetett ügyük iránt, ám mindketten tehetetlenek voltak, mert mint közölték, a döntés a teljhatalmú miniszter kezében volt (Telek 1924, 35. p.).

Az idő múlásával azonban mind Šrobárnak, mind a prágai kormánynak egyre inkább kényelmetlenné kezdtek válni az internáltak hazaengedését sürgető küldöttségek, levelek, miközben a cseh és szlovák baloldal számára is egyre kellemetlenebb volt elvtársaik ok nélküli internálása. Április 27-én keltezett levelükben a csehszlovák szociáldemokrácia két legtekintélyesebb vezetője, a cseh Vlastimil Tusař (néhány hónappal később Csehszlovákia kormányfője lesz) és a szlovák Emanuel Lehocky kérték Šrobárt, hogy május 1-je alkalmából engedje szabadon az internáltakat, ha pedig ez nem valósítható meg, akkor legalább javítson fogva tartásuk körülményein.[25]

Mindezek a kezdeményezések részben nyitott kapukat döngettek, hiszen Šrobárék a kezdetektől fogva ideiglenes internálótáborként tekintettek Illavára, mivel annak befogadóképességét nem lehetett növelni. Ezért Milan Ivanka már március 28-án azzal fordult a belügyminiszterhez, hogy jelöljenek ki a szlovákiai internáltak számára egy csehországi helyszínt.[26] A belügy a nemzetvédelmi minisztériumnak továbbította az ügyet, amely azonnal intézkedett, és az április 5-én kiadott 10519/org. számú rendeletével Theresienstadtot (Terezín) nevezte meg a Szlovákiából érkezők internálótáboraként,[27] április 19-én pedig már őrszemélyzetet is rendeltek az ottani táborba.

A terezíni tábor létrehozása utat nyitott az illavai felszámolása előtt, ami az ott fogvatartottak nagy többségének a szabadon bocsátását hozta magával. Az internáltakat a lakóhelyük szerinti kisebb csoportokban engedték szabadon május első két hetében. A pozsonyiak többsége május 15-én ért haza,[28] a rimaszombatiakat pedig másnap, 16-án bocsátották útnak (Telek 1924, 36. p.). Miközben azonban ők a szabadulásukat ünnepelték, pár száz kilométerrel nyugatabbra megkezdődött a theresienstadti tábor internáltakkal való feltöltése.

Az internálótábor szerepére a Prágától mintegy 60 km-re északnyugatra fekvő Theresienstadt minden tekintetben megfelelőnek látszott. Egyrészt távol volt Szlovákiától, másrészt nagy létszámú katonai helyőrséggel rendelkezett, és legfőképp ott ált kihasználatlanul a volt első világháborús hadifogolytábor, amelyet még 1915-ben létesítettek a helyi Kiserőd mellett. A négy részre tagolt táborban 1918 őszéig elsősorban orosz, szerb, olasz és román hadifoglyokat őriztek, akiknek az összlétszáma elérhette az 50 ezer főt is. Miután 1918 őszén a hadifogolytábor kiürült, 1919 elején magyar hadifoglyokat, elsősorban tiszteket hoztak a táborba. Ám csupán egy rövid időre, mivel februárban Josefovba szállították át őket (Chobo 2018, 178–179. p.).[29]

A nemzetvédelmi minisztérium döntése értelmében a Terezíni Internálótábort (ez volt a hivatalos megnevezése) a volt IV. számú fogolytáborban alakították ki, és a közeli Kiserődben elhelyezett 42. gyalogezred tartalékzászlóaljának irányítása alá helyezték. A tábori szolgálatra egy századnyi katonát rendeltek, a táborparancsnoknak pedig Josef Jeneček ezredest nevezték ki.[30] Az internáltak részére kijelölt táborrész ekkor két nagyobb és egy kisebb fabarakkból állt. A nagyobbakba kerültek az internáltak, a harmadikban pedig a konyhát, az őrszemélyzet szobáját, a mosdóhelyiséget és a gyengélkedőt alakították ki.

A tábori őrség április 19-én lépett szolgálatba, a következő napokban pedig már meg is érkezett a táborba a szlovákiai internáltak első, 14 fős csoportja, csupa szociáldemokrata politikus,[31] akiket a közben felszámolás alatt álló illavai táborból szállítottak át. Minden bizonnyal ők voltak az internálótábor első lakói.

Bár május másodikán a 114 tagú őrszemélyzet csupán az említett 14 internáltat őrizte, Jeneček táborparancsnok már ekkor látta azt, hogy a volt IV. számú fogolytábor nem fog megfelelni a neki szánt célnak. A hivatalos havi jelentésében ugyan még inkább csak a pozitívumokat emelte ki: az internáltak jó egészségi állapotát és azt, hogy ugyanazt az ételt kapják, mint az őrszemélyzet, ám egy külön levélben már meglehetősen kritikus hangot ütött meg: kifejtette, hogy a tábort mindössze két nagyobb fabarakk alkotja, amelyekbe összesen alig több mint 400 fő helyezhető el. Emellett elégtelennek tartotta a barakkok felszereltségét is, hiszen azokban a földre helyezett szalmazsákokon kívül csupán 2-2 asztal, 5-5 pad volt található. Mindez pedig eleve lehetetlenné tette azt, hogy az internált nőket és az értelmiséget elkülönítsék a többségtől, ami – Jeneček szerint – ahhoz fog vezetni, hogy az internáltakból a csehszlovák állam ellenségei válnak.[32]

Május első hetétől elkezdett megtelni a tábor. Az első nagyobb szállítmány május 4-én érkezett, és a komáromi internáltakat hozta, szám szerint 156 főt, akiket a Duna-parti városban április 29-én, majd május 1-jén lejátszódó események következtében internáltak. Nagy többségük hajógyári munkás volt, akiket azért vezettek őrizetbe, mert a munkások egy kisebb csoportja április 29-én sikertelen támadást kísérelt meg az Erzsébet híd csehszlovák őrszemélyzete ellen. Ezt május elsején a tatai és győri munkások immár nagyobb és komoly véráldozattal járó támadása kísérte, amit követően újabb letartóztatásokra került sor a városban.

Május első két hetében az internáltak újabb csoportjai érkeztek: Érsekújvárból és Nyitra környékéről elsősorban bolsevik propagandát terjesztő, sztrájkokat szervező, szabotázsakciókra készülő vagy azokat végre is hajtó vasutasokat hoztak Theresienstadtba.[33] Május 13-án Kassáról futott be egy 170 fős transzport, ami által az internáltak létszáma elérte a 429 főt, a táborparancsnok pedig még aznap jelentette, hogy a tábor megtelt.[34] A következő napokban azonban újabb csoportok érkeztek Pozsonyból, Eperjesről, Losoncról. Majd miután a hónap végén a Vörös Hadsereg 118 elfogott katonáját is ide hozták, az internáltak létszáma elérte a 611 főt.[35] Ebből 542 volt a magyar, 36 a szlovák és 18 a német nemzetiségű, akiken kívül 6 román, 4 orosz, 2 olasz és délszláv, valamint 1 ruszin lakója volt a tábornak. [36] Az internáltak között 6 nő volt.

A táborparancsnok már május közepén a tábor kibővítését kérte, aminek Prága eleget is tett, és a volt I. számú fogolytábor területén utaltak ki az internálótábor részére további két barakkot. Ezek közül az egyikbe 50 tisztet helyzetek át, a másikat pedig két részre osztották, és a vöröskatonákat, illetve 60 értelmiségi internáltat költöztetek oda.[37] Nagyjából ugyanebben az időben pedig 47 tisztet a josefovi erődben működő fogolytáborba szállítottak át. Így a theresienstadti táborban, ha csupán egy rövid időre is, de rendeződtek a viszonyok.

Közben a Vörös Hadsereg május utolsó napjaiban meginduló északi hadjárata során május 30-én felszabadult Losonc, másnap Rimaszombat, majd június 1-jén Párkány és Léva is. A magyar honvédek június 3-án bevonultak Érsekújvárra, keleten pedig már Kassához közeledtek. [38] Mindez már-már a csehszlovák hatalom felvidéki összeomlásával fenyegetett, ami pánikreakciót váltott ki a szlovák vezetésben, így június 3-án az esti órákban Pozsonyban rendkívüli intézkedéseket jelentettek be: kijárási tilalmat, a lőfegyverek beszolgáltatását és az egyenruha-viselés tilalmát rendelték el (Filep 2010, 102. p.). Másnap pedig házkutatásokba kezdtek, amivel párhuzamosan a város mintegy 50 tiszteletre méltó polgárát és a volt k. u. k. hadsereg mintegy 400 tisztjét vették őrizetbe. A letartóztatások, amelyek lényegében túszszedésnek minősíthetők, június 5-én is folytatódtak (igaz, ekkor már más településeken is), amely napon Šrobár Szlovákia egész területére katonai diktatúrát hirdetett és a hadseregnek adta át a hatalmat.

Az internálások a döbbenet erejével hatottak a pozsonyi lakosságra és magára a város vezetésére is. Két nappal korábban, június 2-án a város képviselő-testületének ülésén az illavai internálásból alig hazatért munkásvezér, Paul Wittich épp az Illaváról Terezínbe átvitt Judovits és Chován ügyében interpellált és a szabadon bocsátásukat követelte.[39] Június 5-én viszont a pozsonyi zsupán, Samuel Zoch vezette városi küldöttség már nem a két fenti munkásvezér, hanem az előző nap elhurcoltak ügyében kereste fel a teljhatalmú minisztert. Lényegében teljesen hiábavalóan, hiszen Šrobár nem volt hajlandó semmiféle ígéretet tenni az őrizetbe vettek szabadon bocsátására, az internálást mint olyat pedig preventív katonai akciónak nevezte, amely maguknak az internáltaknak az érdekeit is szolgálja, hiszen – jelentette ki a szlovák politikus – így nem lehet őket akaratuk ellenére semmiféle kalandor politikai akcióba bevonni.[40]

Azt viszont, hogy mit akartak az internálások által megelőzni, nem sikerült Šrobáréknak hihetően megmagyarázni. A fenti pozsonyi küldöttségnek azt nyilatkozta, hogy azért kellett internálni, mivel Léván a lakosság a csehszlovák hatalom ellen fordult, és az ottani evangélikus pap a bolsevikok mellett prédikált.[41] Később viszont a lévai mozzanat feledésbe merült,[42] és leginkább azzal érveltek, hogy a katonai diktatúra kihirdetése kapcsán Pozsonyban végrehajtott házkutatások során nagy mennyiségű lőfegyvert találtak a pozsonyiaknál, akik egy Magyarországról érkező támadás esetén hátba támadhatták volna a város csehszlovák védelmét.[43] Ez az érvelés kísértetiesen hasonlít Šrobárnak a február 12-i sortűz kapcsán kommunikált magyarázatára, amikor szintén a magyarok állítólagos – ám semmilyen konkrét bizonyítékkal alá nem támasztott – agressziójára hivatkozott. Pieter C. van Duin holland történész ennek kapcsán úgy véli, Šrobár érvelését semmi nem igazolja, s vádjait csupán az általa folytatott tudatos propaganda részének kell tekintenünk (Duin 2012, 367 – 369. p.).

A június elején internáltak közül külön kell foglalkozni azzal a 28 pozsonyi személyiséggel, akit nem Theresienstadtba, hanem a morvaországi Luhačovice fürdőbe vittek. Többségük Illavát is megjárt „tapasztalt internált” volt, mint Polner Ödön, Arkauer István, Julius Hammerl vagy Maszár Ágoston. De akadtak köztük újak is, mint Jankovics Marcell.[44] A Luhačovicébe hurcoltak lényegében az internáltak elitjét képezték, akik a csehszlovák források szerint sem követtek el semmit.[45] A velük való bánásmód is eltért a Theresienstadtba vittekétől: a morva fürdővárosig első osztályú vagonokban utaztak, és fabarakkok helyett a Tanítóháznak nevezett üdülőházban szállásolták el őket. Jankovics a visszaemlékezéseiben „helyes szobák”-ról és „tisztes és tisztesen drága ellátás”-ról ír, hiszen saját maguk fizették internálásuk költségeit (Jankovics 2000, 82. p.). Így Jankovicsnak, amikor egy hónappal később elbocsátották, 1500 koronát kellett „őrzési díjként” kifizetnie, ami egy nagyon tisztességes havi bérnek megfelelő összeg volt.

A június 4-ével megkezdődő internálások alapvetően túszszedő akciók voltak, amelyek során Szlovákia szinte valamennyi fontosabb településéről, így a nyelvhatár fölötti térségből is begyűjtötték a tiszteletre méltó polgárokat, köztük értelmiségieket, ügyvédeket és a helyi zsidó hitközségek vezető személyiségeit, valamint a munkásmozgalmi vezetőket.[46] A túszként összeszedett polgárokat vasúton szállították Theresienstadtba, ahol a tömeges internálások következtében a tábor lakóinak száma jelentősen megugrott: június 9-én már 1700,[47] a hónap második felében pedig már 2670 internáltat jeleznek a források.[48]

Az, hogy az internálások bizonyos mértékig felfokozott közhangulatban, a csehszlovák–magyar háború idején zajlottak, a márciusi internálásokhoz képest más kontextust biztosítottak a folyamatnak: magát az internálás folyamatát és az internáltak őrzését is több ellenséges érzelem, szóbeli vagy fizikai agresszió kísérte, és az internáltakat nemegyszer már a táborba szállítás folyamán is atrocitások érték. Vagy az őket kísérő őrök fosztották ki őket, vagy valamelyik vasútállomáson támadtak rájuk cseh-szlovák katonák vagy civilek. Mint annak az internáltakat szállító vasúti transzportnak az esetében történt, amely 222 személyt szállítva (feltehetően internáltakat és a Vörös Hadsereg foglyul ejtett katonáit vegyesen) Theresienstadt felé tartott, s amelyet június 4-én az esti órákban a csehországi Česká Třebová állomáson ért támadás. A véletlen szerencsétlen összejátszása során ugyanis a magyarokat szállító szerelvény éppen akkor futott be a cseh városka állomására és állt ott meg, hogy a vacsorát kiadják a fogva tartottaknak, amikor az állomáson tartózkodott a csehszlovák hadsereg 35. gyalogezredének mintegy 500 katonáját a csehországi Cheb (Egger) városából Trencsénbe szállító szerelvénye is. A csehszlovák katonák pedig magyar szót hallva a peronon „Fiúk, a másik oldalra! Magyarok!” kiáltással rátámadtak a védtelen internáltakra, és – legalábbis a csendőrség csehországi főparancsnoksága által az esetről készített jelentés szerint – „a foglyokat azonnal rendkívül durva módszerekkel kezdték kínozni…”, ütötték, rúgták, kövekkel dobálták őket.[49] A megvadult katonákkal szemben, akiket saját tisztjeik sem nagyon próbáltak lecsillapítani, az állomás őrsége is tehetetlennek bizonyult. Sőt a magyarok elleni agresszióból az állomáson tartózkodó civilek és vasúti alkalmazottak is kivették részüket. Ebben a helyzetben az internáltaknak más lehetőségük, mint a menekülés nem maradt, s aki tudott, megpróbált a zűrzavart kihasználva elmenekülni. Így amikor a csehszlovák katonák szerelvénye elhagyta az állomást, az internáltakat pedig újból összeterelték, 42 fő hiányzott, akikre körözést adtak ki.[50]

Az igazi problémát mégis a theresienstadti tábor viszonyai jelentették, hiszen a tábor ekkora tömeg befogadására nem volt alkalmas. Az internáltak többségének még szalmazsák sem jutott,[51] csupán a priccsek deszkáján voltak kénytelen aludni, és evőeszközből sem volt elegendő. A kelleténél több is volt viszont a különböző élősködőkből, amelyek igencsak meggyötörték a táborlakókat. Mindazonáltal az internáltak helyzete – mint az Baranyay József visszaemlékezéséből kiderül – korántsem volt reménytelen: a tábori kosztot az otthonról kapott csomagokkal és a közeli városból hozatott élelmiszerrel gond nélkül ki tudták egészíteni, sőt olykor – őrök kíséretében – az Elba túlpartján lévő Litoměřicébe is kiengedték őket (Baranyay 2002, 471–480. p.).

Miközben a tábor vezetése a helyhiányból fakadó gondokkal, az internáltak pedig az élősködőkkel küzdöttek, a terezíni internálótábor problémái a cseh-szlovák közéletben és politikában is beszédtémává váltak. A korabeli szlovák politikai elitet például leginkább az idegesítette, hogy az internáltak izolálása a távoli Csehországban sem tökéletes, a fogva tartottak kapcsolatot alakítanak ki a külvilággal és látogatókat is fogadnak otthonról. Ivan Markovič, aki ekkoriban a csehszlovák Nemzetgyűlés képviselője volt, egy Šrobárnak címzett levelében azt panaszolta fel, hogy „az internált magyaroknak és társaiknak az őrzését egy szlovák ezredre bízták. A szlovák katonák és az internáltak között természetesen fraternizálás van, az internáltak agitálnak a katonák között, lázítják őket, így azok már morognak a cseh tisztjeikre. Az internáltak anyagilag rossz helyzetben vannak, de túl nagy a szabadságuk és őrök nélkül járnak, még kirándulni is.”[52]

Eközben – feltehetően a táborból érkező hírek hatására – a nemzetvédelmi minisztérium június 14-én egy vizsgálóbizottságot küldött Terezínbe, amely lényegében megerősítette a táborral kapcsolatos panaszokat: a már elviselhetetlen zsúfoltságot, a higiénia és az élelmezés hiányosságait, a táborvezetés hibáit és azt, hogy a tábori őrség 90%-a megbízhatatlan, akik a magyar internáltak befolyása alatt állva veszélyt jelentenek a csehszlovák állam biztonságára.[53] Mindezt kiküszöbölendő 18 pontos javaslattal álltak elő, amelynek sarokpontjait az internáltakról való egészségügyi gondoskodás javítása, a tábori őrség megerősítése és a táborlakók napirendjének szigorítása jelentette.

A közéleti vitákban azonban elsősorban nem az volt a téma, hogy hogyan élnek az internáltak, hanem egyre inkább az, ki küldte őket oda, volt-e hozzá jogalapja és vajon legitim-e az internáltak fogva tartása. Amely viták mögött persze olykor nem lehet nem látni a cseh-szlovák eliten belüli nemzeti és politikai konfliktusokat: egyrészt a cseh-szlovák belső viszony buktatóit, másrészt pedig a jobb- és baloldal közötti rivalizálást.

Mindenesetre a pozsonyi teljhatalmú miniszternek és csapatának az internálásokkal kapcsolatos kommunikációja meglehetősen félrevezető volt, hiszen arról mint katonai intézkedésekről beszéltek, s bizonygatták a hozzájuk érkező és az internáltak szabadon bocsátását kérő küldöttségéknek, hogy a döntés joga a hadsereg kezében van. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak, hiszen mint Illava esetében is hangsúlyoztuk, az internálásokat Šrobár rendelte el, és ő volt az is, aki az internáltak szabadon bocsátásáról rendelkezhetett.[54]

Az igazi kérdés valójában nem az volt, hogy Šrobár vagy a hadsereg küldte-e az internáltakat Theresienstadtba (erre a válasz egyértelműnek tűnik), hanem az, volt-e rá oka és törtvényesen járt-e el. Mint ugyanis jeleztük, az internáltak többsége mindenféle írásos dokumentáció nélkül került internálásra, amely problémára a nemzetvédelmi minisztérium már említett vizsgálata is felhívta figyelmet.[55] A fennmaradt forrásokban egy-egy város internáltjairól maximum annyit tudhatunk meg, hogy lázítottak vagy hogy bolsevik érzelműek,[56] a legtöbb esetben azonban még ennyit sem tudni. Egyszerűen csak begyűjtötték és Theresienstadtba szállították őket.

Šrobárék önkénye azonban a szlovák politikai elitből sem mindenkinek tetszett. Ilyen volt Pozsony megye zsupánja, Samuel Zoch evangélikus lelkész is, aki egyáltalán nem volt lelkes attól, ami történt, és akinek meglehetősen kellemetlen volt a hozzá érkező delegációknak folyamatosan azt magyarázni, hogy ő semmit sem tehet. Zoch egy a lánya halálos ágya mellől elhurcolt besztercebányai bányatanácsos esete kapcsán egyenesen azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy „nem lehet a célunk az, hogy az [internálások] embertelen folytatása által elkeserítsük az embereket…, hiszen államunk érdeke azt kívánja meg, hogy ne kövessünk el kegyetlenségeket.”[57]

Az, hogy a theresienstadti tábor lakói a szlovákiai társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki (egy barakkba került a komáromi hajógyári munkás, a Vág mentén élő zsidó nagykereskedő, Hlinka-párti ügyvéd, a kassai munkásvezér), egyben azt is jelentette, hogy a szlovák politikai elit szinte valamennyi irányzatát panaszok áradata borította el, aminek hatására az internálások ügyével a nemzetgyűlés szlovák parlamenti klubja is foglalkozni volt kénytelen. Ennek eredményeképpen a parlamenti klub június közepén egy háromtagú küldöttséget menesztett Terezínbe, amelynek feladata az volt, hogy megbizonyosodjon a táborral kapcsolatos híresztelésekről (Huebner 1996, 204. p.). A küldöttséget az 1918-as Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, Matúš Dula, valamint két szociáldemokrata politikus, Emanuel Lehocký és Andrej Hvizdák alkották, akik nem csupán az akkor a táborban tartózkodó mintegy 2500 fő (ebből 64 nő) rossz életkörülményeit konstatálták, hanem azt is, hogy a táborlakók egy részének internálására valószínűleg nem volt megfelelő indok.[58]

A panaszok – részben különböző zsidó szervezetek révén – közben Masaryk köztársasági elnökhöz is eljutottak, aki a róla kialakulóban levő (és saját maga által is erősen táplált) kép miatt sem tehette meg, hogy ne foglalkozzon az üggyel. Végül ő is arra a következtetésre jutott, hogy az indok nélkül fogva tartottakat szabadon kell bocsátani, és fel is szólította Antonín Švehla belügyminisztert, hogy tegyen lépéseket ez ügyben.[59] Kérése azonban ellentétben állt Šrobárék szándékaival, amit Ivan Markovič egy június 15-i keltezésű levelében így foglalt össze: „Sok a szabadon bocsátást sürgető kérelem. De én határozottan javasolom elutasításukat, mivel ellenkező esetben ártanánk sajt tekintélyünknek.”[60] Ezért Markovič Šrobár kérésére Švehlához fordult, akitől azt kérte, hogy a teljhatalmú miniszterrel való konzultáció nélkül senkit se bocsássanak szabadon. Vagyis az internáltak ügyében lényegében kompetenciavita keletkezett Prága és Pozsony között, amelynek részleteit ugyan nem ismerjük, ám a végeredményét igen: Švehla a neves és befolyásos szlovák politikust, nem mellékesen Šrobár egyik politikai vetélytársát, Milan Hodžát küldte Theresienstadtba. Mégpedig azzal a feladattal, hogy három csoportra válogassa szét az internáltakat: azokra, akiknek a fogva tartása indokolt, és akiknek továbbra is a táborban kell maradniuk, azokra, akiket Szlovákiába kell átszállítani és ott konfiniálni, és azokra, akiket szabadon kell bocsátani. Egyben fel is ruházta Hodžát, hogy helyben intézkedjen és akár azonnal szabadon is bocsássa azokat, akik esetében ezt indokoltnak tartja.

Arról, hogy Hodža június 21-én az internálótáborban járt, egy a nemzetgyűlésben négy nappal később kirobbant vita kapcsán tudunk. Június 25-én ugyanis a Csehszlovák Néppárt képviselője, Bedřich Pospíšil keményhangú felszólalásban kérte számon a kormányzattól a theresienstadti állapotokat, és fejtette ki azt a véleményét, hogy az internáltak (magyarok, szlovákok, németek stb.) ugyanannak a militarizmusnak az áldozatai, amelyre a csehek korábban joggal panaszkodtak.[61] Pospíšil felszólalása valóságos vihart okozott a nemzetgyűlésben, képviselőtársai alig hagyták végigmondani beszédét, közbekiabáltak, és a csehszlovák érdekek elárulójának nevezték. Érdemi válaszra azonban másnapig kellett várnia, amikor épp Hodža emelkedett szólásra. A szlovák politikus lényegében elutasította Pospíšil szavait, s a Szlovákiát fenyegető magyar veszéllyel indokolta a teljhatalmú minisztérium lépéseit. Beszédében azonban – ha közvetetten is, de – elismerte, hogy az internáltak között sok ártatlan is volt: „Én magam szabadon engedtem az összes 55 évestől idősebbet, kivéve azokat, akik ellen olyan ügyben folyik vizsgálat, ami nem teszi lehetővé elengedésüket. Azonnal hazabocsátottam 210 pozsonyi s környékbeli tartalékos tisztet, akik azért voltak a katonai hatóságok által – egyébként helyesen – internálva, mert a magyar haderőben szolgáltak. És hazaengedtem 31 nőt.”[62]

Hodža szavait a kassai internáltak története igazolja, hiszen a Molnár Miklós felesége, Molnár Katalin szabadon bocsátásáról szóló végzést június 21-én írták alá, és másnap már vonatra is ülhetett. Szintén aznap engedték szabadon Márai Sándor későbbi anyósát és apósát, a Matzner házaspárt, akik azonban nem hazafelé, hanem Marienbad fürdőbe utaztak, hogy a tábor megpróbáltatásai után helyreállítsák megrendült egészségüket (Molnár V. 1942, 416. p; Molnár VI. 1942, 46–47. p.).

Mindenesetre Masaryk elnök közbelépése és Hodža missziója elindította a tábor felszámolásának folyamatát, és Šrobár számára is világossá tette, hogy valamit kezdenie kell az internáltak ügyével. Amit egyébként az is megkönnyített, hogy közben megkezdődött a magyar Vörös Hadsereg kivonása a demarkációs vonaltól északra eső területekről és – ha lassan is – de konszolidálódni látszott Szlovákia biztonsági helyzete. Ennek köszönhetően a Luhačovicére internáltak július első napjaiban hazatérhettek Pozsonyba,[63] és a terezíniek elengedése is napirendre került.

Šrobár az internáltakról való döntés jogát továbbra sem akarta kiengedni a kezéből, és ezért július 7-én azt javasolta Švehlának, hogy a prágai belügy küldjön a táborba olyan hivatalnokokat, akik az internáltakról olyan háttéranyagot dolgoznának ki, amely alapján ő maga dönthetne azok sorsáról.[64] Švehla ezt a megoldást annak hosszadalmas voltára való tekintettel elutasította, és azt javasolta, hogy inkább Pozsony küldjön magyarul is beszélő embereket Theresienstadtba, akik ott helyben dönthetnek majd az internáltak sorsáról.[65] Hogy végül is kinek a döntése alapján, azt a fellelhető forrásokból nem lehet kideríteni, de július 21-vel megkezdődött a terezíni internáltak tömeges szabadon bocsátása, amelynek következtében a június végi 2600 fő helyett augusztus 31-én már csak 8 internáltat őriztek a táborban.[66]

Noha a nyár végére a theresienstadti internálótábor teljesen kiürült, az internálások mint a hatalmi erőszak eszköze nem mentek ki a divatból. 1919 októberében például közel egy tucat losonci iparost és kereskedőt vittek Illavára,[67] az 1920-as parlamenti választások idején pedig az akkor formálódó szlovenszkói magyar polgári erők számos képviselőjét hurcolták el államellenes összeesküvés vádjával ismételten csak Illavára, mint ahogy az 1921-es második királypuccs idején is az internálások eszközéhez nyúlt a csehszlovák hatalom.[68]

Levéltári források

Archív Kanceláře prezidenta republiky, Praha (AKPR),

fond D-důvěrné

Archív Mesta Bratislavy (AMBa),

fond Magistrát mesta Bratislavy (MMBa)

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár (MNL-OL),

fond K-40

Národný archív ČR (a továbbiakban NA ČR),

fond Prezidium ministerské rady (PMR)

fond Presidium ministerství vnitra, AMV 225 (AMV-PMV 225)

Slovenský národný archív (SNA),

fond Ivan Markovič (f. IM)

fond Ministerstvo plnou mocou pre správu Slovenska (f. MPS)

fond Vavro Šrobár

 

Společná česko-slovenská digitální parlamentní knihovna http://www.psp.cz/sqw/hp.sqw?k=82

Poslanecká sněmovna – stenoprotokoly

 

Štátny archív Bratislava (ŠABa),

fond Bratislavská župa I., Prezidiálne spisy župana (ŽB I. Prez.)

 

Vojenský historický archív, Praha (VÚA-VHA Praha),

fond Velitelství skupiny Schöbl (f. VS-Schöbl)

fond MNO – Hlavný štáb (f. MNO – HŠ)

Korabeli sajtó

Bars, 1919

Híradó, 1919

Kassai Híradó, 1919

Kassai Munkás, 1919

Komáromi Lapok, 1919

Losonci Újság, 1919

Magyar Szó, 1919

Právo Lidu, 1919

Pressburger Presse, 1919

Preßburger Tagblatt, 1919

Preßburger Zeitung, 1919

Slovenské hlasy, 1919

Slovenský denník, 1919

Úradné noviny, 1919

Szakirodalom

Baranyay József 2002. A vesztőhelytől az internáló táborig. (Egy magyar újságíró élete a cseh megszállás alatt). In Baranyay József: Baranyay József nagyobb munkái. Pozsony, Kalligram, 439–496. p.

Chobo, Lubomír (ed.) 2018. Encyklopedie válečného zajetí a internace. O osudech internovaných a válečných zajatcu v období novověku. I. https://www.cervenykriz.eu/cz/729/EVZ-I.pdf

Duin, Pieter van 2012. Vavro Šrobár, bratislavský štrajk vo februári 1919 a umenie propagandy. In Pekník, Miroslav a kol.: Dr. Vavro Šrobár politik, publicista a národnoosvetový pracovník. Bratislava, Veda, 344–374. p.

Ferenčuchová, Bohumila–Zemko, Milan 2012. V medzivojnovom Československu 1918 – 1939. Bratislava, Veda.

Filep Tamás Gusztáv 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony, Kalligram.

Gerwarth, Robert–Horne, John 2012. Paramilitarism in Europe after the Great War–An Introduction. In Robert Gerwarth–John Horne (ed.): War in Peace. Paramilitary Violence in Europe after the Great War. Oxford, Oxford University Press.

Győry Dezső 1960. A nagy érettségi. Budapest, Magvető.

Hronský, Marián 1998. Boj o Slovensko a Trianon 1918 – 1920. Bratislava, Národné literárne centrum.

Huebner, Todd 1996. The Internment Camp at Terezín, 1919. Austrian History Yearbook, 27. sz. 199–211. p.

Jankovics Marcell 2000. Húsz esztendő Pozsonyban. Méry Ratio.

Molnár Miklós 1942. Kassától Košicéig. I–VI. Kassa.

Rábely Miklós 2005. Egy rimaszombati polgár emlékezései. Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, Rimaszombat. /Gömör-Kishonti Téka, 8./

Scherer Lajos 1952. Önéletrajz. Kézirat.

Somogyi László 2016. Internálás Magyarországon az első világháború alatt. Valóság, 59. 12. sz. 79–87. p.

Šrobár, Vavro 1928. Oslobodené Slovensko. Pamäti z rokov 1918 – 1920. Zv. 1. Praha, Čin.

Šrobár, Vavro 2004. Oslobodené Slovensko. Pamäti z rokov 1918 – 1920. Zv. 2. Bratislava, Academic Electronic Press.

Telek Sándor 1924. Egy morzsa történelem. Rimaszombat, Rábely Károly nyomdája.

Tóth Árpád 2002. A Magyar Tanácsköztársaság Vörös hadseregének északi hadjárata (1919. május 30. – június 24.). Sic itur ad Astra, 14. 2–3. sz. http://epa.niif.hu/01000/01019/00002/pdf/totharpi.pdf.