Gerndt, Helge: Sagen – Fakt, Fiktion oder Fake? Eine kurze Reise durch zweifelhafte Geschichten vom Mittelalter bis heute

Münster–New York, Waxmann, 2020, 238 p.

Helge Gerndt, a müncheni egyetem emeritus néprajzprofesszora rövid utazásra invitálja az olvasókat, aminek keretében a rejtelmes mondavilág kérdéseibe avatja be képzeletbeli útitársait. Ő maga hosszú évtizedek óta járja ezt az utat, szavára, érveléseire oda kell hát figyelni, noha első mondatára felkaptam a fejem: Hogy mi a mese, azt mindenki tudja, de hogy a monda? Mert a mese definíciója, s pláne vegytiszta megkülönböztetése a mondától sem annyira egyszerű. De hát ezt Helge Gerndt is tudja, így a kezdőmondatot inkább az olvasó figyelmének a felkeltésére szolgáló fordulatként értelmezem. Mi azonban maradjunk még ennél a mese–monda dichotómiánál, hiszen a kutatók igen gyakran egymással szemben, egymás ellenében határozzák meg a két műfajt (Gerndt ezt, nem alaptalanul, a dolog túlzott leegyszerűsítésének tartja), miközben a mesekutatás hajnalán, a 19. század első felében (sőt később is), legalábbis tájainkon, meg sem különböztették őket egymástól. Gondoljunk csak Erdélyi János híres gyűjteményére, a Népdalok és mondákra,[1] amelyben egyetlenegy monda nem szerepelt. Azok mind mesék voltak, s később maga a szerző is ilyen műfaji meghatározással gyűjtötte ki saját gyűjteményéből őket, s jelentette meg külön kötetben.[2] Pavol (Pavel) Dobšinský nagyszabású gyűjteményének a címe Prostonárodné slovenské povesti (tehát szlovák népmondák), miközben a benne található szövegek jó háromnegyede mai értelemben véve mese, s mindössze egynegyede monda (povesť). Nota bene, Dobšinský mai kiadásainak címe (félreértés ne essék: ugyanazokról a szövegekről van szó) már meséket (rozprávky) ígér.[3] Amennyiben hallgatóimat kérdezem az egyetemen, mi a monda és a mese közti különbség, általában tudják az alap- és középiskolai tananyagot: a monda tartalmaz valóságelemeket, a mese meg teljesen kitalált történet. Ez a leegyszerűsített definíció voltaképpen a Grimm fivérek által 1816-ban, a Német mondák (Deutsche Sagen) első kiadásához írott bevezetőjének sorait visszhangozza: „A mese költőibb, a monda történelmibb; amaz szinte önmagában, veleszületett virágzásában és kiteljesedésében is biztosan áll; a mondának, amellett, hogy színekben nem olyan gazdag, sajátja még, hogy valami ismerthez és tudotthoz, egy helyhez vagy történelmileg adatolt névhez kötődik.”[4]

A német kutatás jó néhány, mára klasszikusnak tekinthető szerzője (pl. Max Lüthi[5] vagy Lutz Röhrich[6]) a mese és a monda műfaját gyakran együtt, egymás fényében, vagy ha úgy tetszik, egymás ellenében vizsgálja és értelmezi, ami rendben is van, hiszen olyan műfajokról van szó, amelyek (mint látni fogjuk) jól beazonosíthatóak ugyan, ám éles határvonal mégsem húzható köztük: hol itt nyúlik át, hol ott türemkedik be valami. A nemzetközi népmesekutatásnak klasszikus, az utóbbi száz évben egymásra épülő nemzetközi katalógusa[7] van, amit azonban (a két műfaj közti elmosódott és ráadásul történetileg mozgó határok miatt) a mese- és a mondakutatók is haszonnal forgathatnak. Helyénvaló tehát, ha ugyanaz a kutató időnként mindkét műfajt szemmel tartja, ahogy az a magyar kutatásban, hogy mást ne említsek, Nagy Ilona,[8] a cseh folklorisztikában meg Oldřich Sirovátka,[9] vagy a német nyelvűben, annak idején éppen a most bemutatásra kerülő kötet szerzőjét is meghatározó módon inspiráló bécsi Leopold Schmidt[10] munkásságát jellemzi.

Rátérve Helge Gerndt munkájára, nézzük először a szerkezeti felépítést. A szerző tizenhárom fejezetre (nem lehet nem észrevenni: egy egyetemi szemeszter anyaga) tagolja kötetét. Az alap szövegfolyamot egy személyes hangvételű epilógus, valamint aprólékos jegyzetapparátus, ami egyszersmind a téma válogatott irodalmát is adja, illetve a személynév- és tárgymutató zárja. Gerndt kérdésfelvetése már magában a kötet címében adva van. A mondák tények, fikciók vagy hamisítványok? Kérdéseit az első fejezetben a Tell Vilmos-mondakör képbe hozásával hegyezi ki: 1307. november 19-én a svájci Uri kantonban egy bizonyos Tell Vilmos (ezt már így megszoktuk, noha ma Wilhelm Tellt illene írni), egy Geßler nevű császári helytartóval kirobbant konfliktusban, íjpuskájával a saját fia fejéről lelőtt egy almát (gyerekkorunkból ismerjük, a filmsorozat minden epizódja ezzel a repülő nyílvesszővel és az általa kettéhasított alma képével kezdődött). Az esetet Aegidius Tschudi jó két évszázad elteltével, 1555 tájékán örökítette meg Svájci krónikájában, ami aztán először, megint csak eltelt közben szinte kétszáz év, 1734-ben jelent meg nyomtatásban. Friedrich Schillernek a történetről készült drámája (1804) a német nyelvterületen rendkívül népszerűvé tette Tell Vilmos históriáját.[11] De joggal tehető fel a kérdés: valóban egy megtörtént történeti eseményt örökít meg? Vagy egy fantáziaszülemény, netán hamisítvány? Tell Vilmos almája tény, fikció vagy hamisítvány?

A következő fejezetekben a szerző (meg kell, hogy mondjam, vérbeli pedagógusként) konkrét eseteket (a bolygó hollandi, Auerberg-mondakör, Oroszlán Henrik mondája, az égből pottyant tehenek vagy a 2001-es terrortámadás, az azt követő, Anthrax tartalmú levelek, s igen, egy említés erejéig már a koronavírus modern mondaanyaga) és elméleti-módszertani kérdéseket felváltva tárgyal. Felhívja a figyelmet a mondakutatás két aspektusára: a korai, szövegközpontú, a tizenkettedik órával riogató, mondaszövegek százezreit eredményező leletmentésre, illetve a későbbi, a mondák „biológiájára” figyelő[12] s ezáltal jobban értelmezhető és definiálható anyagot eredményező kutatásokra. Önmagában a szöveg ugyanis nem mindig elegendő a műfaji besoroláshoz, értelmezéshez. Ahhoz szükség van a mesélési szituáció, indíték, az elbeszélő és hallgatósága viszonya stb. ismeretére is.

Már Max Lüthi is megfogalmazta, noha ő eléggé mereven igyekszik a mesét a mondától különválasztani, hogy a mese előadójának (és hallgatóságának) sem célja, sem igénye, hogy hihető történetet adjon elő, hallgasson meg. A monda viszont eleve élmény- vagy eseménybeszámolóként hangzik el, s a két fél (tehát az elbeszélő és hallgató) közül legalább az egyik valóságként kezeli, pontosabban igyekszik valóságként elfogadni. Néhány példa ahhoz, hogy voltaképpen ugyanaz (vagy egymásra nagyon hasonlító) jelenség mese- vagy mondaanyag lehet, attól függően, hogy az előadó vagy a hallgatóság azt mennyire tartja hihetőnek. Egy, az égben szárnyaló táltosparipa, azt hiszem, bármelyik hallgató (vagy olvasó) számára egyértelművé teszi, hogy a mesék világában járunk. Hihetetlen, de elhisszük, nem csodálkozunk rajta, hiszen a mese világában minden lehetséges. Egy repülni tudó szerzetes történetét viszont kétkedve hallgatjuk, de (ha hitetlenkedve is) elhisszük, hiszen igaz történetként van előadva.[13] Ha egy mesehős egy túlvilági (vagy másik világi) lénnyel találkozik, vagy éppenséggel a csillagszemű juhászlegény érti a madarak nyelvét, azon nem csodálkozunk, hiszen tudjuk, hogy a mesében járunk, ahol minden lehetséges. Viszont a hazajáró halottról, vagy egyéb kísértetekről szóló történeteket némi hitetlenséggel hallgatjuk, de végső soron elhisszük, mert megtörtént eseményként vannak előadva. Tehát mondák. Az öregasszony és Halál mesét hallva nem csodálkozunk azon, hogy a Halál emberi alakban megjelenik az öregasszonynál, majd ráadásul az őt többször át is veri. Mese, ahol minden lehetséges. A mesélő sem bizonygatja a történet igaz voltát, s ezt a hallgatóság sem igényli. A mondáknál más a helyzet. Azokat saját élményként vagy belátható kapcsolathálón belüli információként adják tovább. Egy további példa: egy ismerősöm vejének a nagyanyjával történt, hogy este a lakása lépcsőjén akarva lemenni, megbotlott, de egy erős kéz elkapta a karját és az idős asszonynak így nem esett baja. Az a kézszorítás az uram kézszorítása volt, meséli az évek óta özvegy nagymama. Karján később véraláfutás is jelezte az erős kézszorítást, meséli ismerősöm, vejének nagyanyjára hivatkozva. Hallgatva az ilyen történetet, hitetlenkedünk, de hát az a véraláfutás… Amit nem láttunk, csak ismerősünknek… talán a veje… vagy annak nagyanyja. No, ez a monda.

Mivel azt hiszem, most már a rendelkezésre álló terjedelemnek és drága szerkesztőm türelmének is a végére értem, végezetül engedtessék meg Helge Gerndt definícióját idézni, hogy akkor szerinte (ahogy ő fogalmaz óvatosan), inkább csak absztrakciós szinten, mi a monda: „Egy aránylag rövid, szöveges beszámoló valamilyen szokatlan, gyakran kellemetlen eseményről vagy élményről, ami állítólag valóban megtörtént, s a beszélgetési szituációban az elfogadás és a kétkedés közt ingadozik.”

Liszka József