Változatok az önrendelkezésre Sáros és Abaúj-Torna vármegyében. Esettanulmány az 1918. végi magyar összeomlás és csehszlovák államalapítás regionális vonzatairól

Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött – nemzetközi jogilag azonban nem elismert, katonailag és külpolitikailag pedig teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő – független Magyarország peremrégióiban izgalmas folyamatok játszódtak le 1918 őszén. Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, a rövid ideig ígéretesnek tűnő belgrádi konvenció ellenére, sikertelenül próbálta elfogadtatni az önállósult Magyar Népköztársaságot a győztesek nagyhatalmakkal és szomszédokkal. Kormányzásuk első két hónapja alatt azonban fel kellett ismerniük, a győztesek és a szövetségeseiként elismert régi és új szomszédok nem megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek.

A dualizmus 1918. októberi kölcsönös osztrák és magyar felmondásával 1526 után ismét teljesen függetlenné vált Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, s bármifajta nagyhatalmi támasz, érdemi ellenállás kifejtésére alkalmas hadsereg és a közös osztrák–magyar külügyi apparátust pótolni képes diplomáciai hálózat nélkül – szinte kizárólag szabálytalan, az új helyzethez igazodni próbáló, rögtönzött, kockázatos bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány. (Hatos 2018, 143–152. p.) Kiindulópontként le kell szögezni, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek, illetve az amerikai, brit, francia kormányok 1918. júniusi–augusztusi jóváhagyó döntései alapján konkrét, kijelölt határon nélkül ugyan, de a háború befejezésekor a magukénak tartották. A háború végi közép-európai viszonyokban meghatározó francia álláspont szerint Csehszlovákia létezését a győztes nagyhatalmak elismerték, az új Magyarországét viszont nem.[1]

Felbomlás, függetlenség és önrendelkezés

A Károlyi-kormány kezdettől fogva a békekonferencián való részvételre készülve, az 1918. V. számú néptörvény alapján elkezdte kiépíteni a magyar külügyi államigazgatást. (Pritz 1983, 147–161. p.) 1919. január elejéig névleg a miniszterelnök, gyakorlatban inkább Jászi Oszkár, a nemzetiségi miniszter irányította a magyar külpolitikát. Ő pár nap alatt – de legkésőbb a Bukarest erdélyi igényeit elismerő és támogató november 9-i amerikai kormánynyilatkozat után – szembesülni volt kénytelen azzal, hogy az antant a saját szövetségeseinek tekintett csehszlovák, jugoszláv, román kormányokat támogatja. Minderről a Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva, a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.)

Ez az utólagos „önigazoló” szöveg látszólag ellentétben állt azzal a Jászival, aki az 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” minisztere lett. A miniszterségével foglalkozó szakirodalom kiemeli, hogy háborús vereséggel azonnal beállt változások súlya alatt, rövid időn belül hajlandó volt elfogadni a tényleges területi integritásról való lemondást, de ebben a kérdésben csakis a békekonferencia döntéseit tekintette véglegesnek. Az összeomlás humanitárius katasztrófával fenyegető következményei miatt igyekezett a gazdasági kapcsolatok megtartására, a közellátás közös biztosítására, és a békekonferencia döntéséig terjedően – hangsúlyozottan az ország területi egységének megtartása érdekében – messzemenő engedményeket, autonómiákat, közös kormányzati szintű együttműködést helyezett kilátásba a román, rutén, szlovák vezetőkkel folytatott tárgyalásain.

Ennek egyfajta foglalataként a békekonferencia előtt az ország nemzetiségek szerinti „kantonizálásával” „keleti Svájcként” az ország nemzetiségeinek szövetségi államaként próbálta együtt tartani Magyarországot, hogy a vesztes országok által remélt demokratikus békekonferencián majd ennek jegyében lehessen a szomszédok területi igényeiről tárgyalni, illetve plebiszcitumokkal a magyarság és a szomszéd nemzetek önrendelkezését biztosítani. (Schönwald 1969, 44–64. p.; Szarka 2008, 233–247. p.; K. Lengyel 2007, 73–96. p.)

Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg. „Egy percig sem hittem abban, hogy a területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve, hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jóindulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184. p.)

Rövid ideig sikerült is ezt a forgatókönyvet érvényesíteni. Jól látható például, hogy a békekonferencia 1919. január 19-i megnyitásáig terjedő harmadfél hónapban, a román és a szlovák tárgyalások kudarcáig és a december 23-i első Vix-jegyzékig, illetve Pozsony és Kolozsvár december végi csehszlovák, román katonai elfoglalásáig, Jászi a jelzett engedmények ellentételeként, Károlyival közösen ragaszkodni próbált az ország területi integritásának elvéhez. Amint azt már jeleztük, a területi kérdésekben ugyanis egyedül a békekonferenciát tartották illetékesnek, ezért tárgyalásaikon, kapcsolataikban semmilyen körülmények között a belgrádi konvencióban rögzítetteken kívül nem kívántak további területekről lemondani.

A békekonferencia döntéséig a Magyarországon belüli „nemzetiségi önrendelkezés” jegyében Erdélyben magyar–román kondominiális megoldást, a szlovákoknak és a vendeknek pedig – a rutének lakta Ruszka Krajna számára az 1919. X. számú néptörvényben biztosított – területi autonómiát, egyfajta „tót impériumot”, illetve a vendvidéki „Szlovenszka Krajina” létrehozását javasolta. Azzal is tisztában volt persze, hogy a román és szlovák elutasítás mögött a csehszlovák és a román államalapítás ennél az érintettek számára jóval vonzóbb alternatívája állott. Domokos László, Jászi minisztériumi munkatársa a következőképpen foglalta össze a minisztérium programját közreadó kiadványban a Jászi által megfogalmazott „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1918, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket csak kulturális, gazdasági, nyelvi és a területi autonómia illeti meg, a történelmi Magyarország keretein belül.

Ezt támasztja alá Supka Gézának öt évvel később írt visszaemlékezése is. „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.) Maga Jászi a vesztes világháború nyomán kialakult végzetes kényszerhelyzetben gyorsan túllépett korábbi, 1912-es „minimális nemzetiségi programján”: a kiegyezés korának maximális román, szerb, szlovák terveit, álmait kínálta fel a belső megegyezés alapjaként. Azt remélte, hogy a kevert nemzetiségi területeken (Erdélyben) nemzetiségi kantonok, a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területeken (Felvidék, Kárpátalja, Vendvidék) pedig területi autonómiák létrehozásával sikerülhet a békekonferencia döntéséig biztosítani az ország utolsó esélyét az integritás – legalább átmeneti – megőrzésére. Ezzel egyébként november elején a miniszterelnökségre behívott Bethlen István, Apáthy István és Bánffy Miklós is egyetértettek. (Hatos 2018, 281–282. p.; Szarka 2008, 241–246. p.)

A Nemzetiségi Minisztérium programját összefoglaló, fentebb már idézett Kiskáté igyekezett pontosítani, mit értett a Károlyi-kormányzat a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen. „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1918, 25. p.)

Maga Jászi a sikertelen aradi román tárgyalások után, Erdély kivételével, még látott némi esélyt a svájci minta elfogadtatására. „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […], de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1918, 26. p.) Ezek az elvek tükröződnek vissza a rutén, szlovák és német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a Ruszka-Krajna autonómiája lépett rövid időre a megvalósulás útjára. (Szakál 2018, 29–40., 44–45. p.)

Etnoregionális mozgalmak, „kérészállamok”

A történelmi Magyarország több pontján, egymástól eltérő módon és célokkal alakultak ki olyan regionális, parciális, magyarbarát nemzetiségi mozgalmak, amelyek a történeti ország feldarabolásával szemben saját magyarországi kötődésüket próbálták demonstrálni. Ezeknek a mozgalmaknak a többsége regionális hátterű nemzetiségek értelmiségi csoportjaira támaszkodott, amelyeket az 1918 előtti magyar kormányok nem, vagy csak hellyel-közzel támogatták. Megjegyzendő, hogy ezeknek a parciális mozgalmaknak vezéregyéniségei többnyire saját céljaikért vagy a kialakult helyzet (csehszlovák, román csapatok területi hódításai, meggyengült és tehetetlen magyar központi kormányzati jelenlét) nyomán kínálkozó lehetőségeket próbálták kihasználni.

Az Ablonczy Balázs kezdeményezésére újabban kérészállamoknak nevezett, eleve bukásra ítélt magyarországi regionális kezdeményezések sok esetben eljutottak ugyan az állammá alakulás formális attribútumainak megfogalmazásáig (ünnepélyes kikiáltás, alapító dokumentum, valamilyen törvényhozás összehívása, alkotmányjellegű alapdokumentum), valójában a nemzetállamok mögött álló nagyhatalmi akarat és katonai erő eleve illuzórikussá tett mindenfajta szeparatista törekvést.

Ezeket a „kérészállamokat” osztályozva Ablonczy Balázs a kezdeményezők személye vagy céljai szerint négy csoportba sorolta. Az első csoportba azokat a valamilyen létező etnoregionális kisebbségi (szepesi németek, hiéncek, keleti szlovákok, huculok) bázisra támaszkodó önrendelkezési kísérleteket, a másodikba egy nagyhatalom vagy szomszédos állam támogatásával kialakult helyi kezdeményezéseket sorolta. A harmadik típust az ideológiai zárványoknak minősülő próbálkozások jelentették (pl. a Keleti Tót Népköztársaság), s végül az utolsó, negyedik típushoz azok az egyszerű kalandorakciók sorolhatóak, amelyek az összeomlás káoszának köszönhették létezésüket (pl. Tkálecz Vilmos Mura Köztársasága). (Ablonczy 2020, 145–154. p.) Amint azt Ablonczy is megjegyzi, ezek a kategóriák, típusok nem választhatók el élesen egymástól.

Végkimenetelüket illetően négy változat érvényesült. Vagy külső katonai erőnek, vagy nagyhatalmi nyomásnak engedtek, vagy új állam részei lettek. Előfordult, hogy rövid ideig fennmaradtak, megőrizve valamilyen különállást, mint ahogy arra is akadt példa, hogy létre sem jöttek, csak tervezési szinten maradtak. Ablonczy Balázs szerint fontos azt is szem előtt tartani ezeknek a kísérleti államformáknak a megítélésekor, hogy helyi szervezők, játékmesterek vagy kalandorok hozták-e létre ezeket, vagy pedig kívülről érkezett aktivisták mozgósítottak a helyi lakosságot. Mindenesetre érdekes, hogy kivétel nélkül mind „köztársaságként” határozták meg magukat. (Ablonczy 2020, 145–154. p.)

Ez a folyamat elválaszthatatlan volt a kontinens demokratizálási folyamataitól. Elmondható, hogy korszellem kedvezett a köztársasági hullámnak. A nemzeti szabadság és a társadalmi-politikai reform eszméje frigyre lépett egymással: a nemzeti demokrácia a Monarchia ellenalternatívája lett. „A kiéleződő nacionalizmus korszakában a küzdő nemzetek már nemcsak nyelvi és kulturális autonómiára vágytak, hanem hagyományos nemzeti államuk létrehozására is.” (Jászi 1982a, 333–334. p.)

Ezek a perifériákon létrejött, átmeneti államkezdemények egyszerre bizonyítékai a központi államhatalom meggyengülésének, a wilsonizmus messianisztikus eszmeként való felfogásának és a regionális identitások újra felbukkanásának. Ugyanakkor azt is érdemes tudatosítanunk, hogy az érintett területek etnikai jellegéről, nemzeti hovatartozásáról azonnal éles viták robbantak ki. A pozsonyi Slovenský denník című napilap 1919 januárjában Kassa című cikkében azt írta Kassáról, hogy a városnak 50 ezer lakosa volt. A hivatalnokokon, a zsidóságon és az utolsó húsz esztendőben bevándorolt idegeneken kívül Kassa teljes lakossága a cikk szerint tiszta szlovák volt a korban.[2] A Kassai Munkás által ismertetett pozsonyi cikk szerint a gimnázium, reáliskola, kereskedelmi iskola, tanítóképző, jogakadémia, a színház, a Rákóczi-múzeum jelentette Kassán a magyarosítás műhelyeit, amely az egész szlováklakta területen éreztette hatását. „A magyarok jól látták, hogy a mi egész keletünk el van hagyatva, nincsen intelligenciája és ezért vetették rá magukat ezekre a részekre.”[3]

A csehszlovák orientációjú pozsonyi lap egészében véve jól látta az Északkelet-Magyarországon 1918–1919 telén kialakult helyzetet, annak helyi, regionális összefüggéseit, és azzal is tisztában volt, hogy a szlovák nemzeti mozgalom szempontjából passzív megyékben viszonylag jelentős számban élhetnek Magyarország iránt lojális, kettős identitású szlovákok, s őket a régió magyar politikai tényezői igyekeznek saját oldalukon megtartani.

A Kassai Munkás ismertetése szerint a Slovenský denník egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy „csakis a tót keleten és csakis magyar koponyákban születhetett az a nevetséges gondolat, hogy meg kell alakítani a keleti tót köztársaságot, élén a legtürelmetlenebb magyarokkal. De itt is megbukott ez az esztelen terv, mert a keleti tótság nagy elhatározásával elsöpörte és a csatlakozott a cseh-szlovák államhoz.”[4]

A „keleti szlovákok” nevében szerveződő értelmiségi csoport 1918. november első napjaiban Eperjesen megtette az előkészületeket egy „Keleti Tót Tanács” (Vichodnoslovenska Rada) megalakítására,[5] amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács ellensúlyának kívántak tekinteni, és a regionális identitást felhasználva igyekezett leválasztani a keleti szlovákok lakta megyéket a nyugatiakról.^[6] Dvorčák Viktor felismerte a történelmi sorsforduló kínálta választási helyzetet, s a körvonalazódó egységes Csehszlovákia helyett az önálló „Szlovákország” eszméjét terjesztette szlovákság körében.[7] Abban reménykedett, hogy az őszirózsás forradalom által keltett lelkesedés lecsillapultjával a szlovák nép a Magyarországon való maradás lehetőségét fogja kérni, s ily módon elkerülhető lett volna a csehek térfoglalása. (Szviezsényi 1921, 80. p.)

A Vichodnoslovenská Rada tevékenységét nem közvetlenül magától a Tanácstól származó iratok alapján tudjuk rekonstruálni, hiszen nagyon kevés irat maradt fenn. Ehhez érdemes segítségül hívni Hauptmann Ervin főhadnagy Jászi Oszkár részére készített jelentését.[8] Az ő véleménye szerint a szlovák parasztok elégedetlenségét a Sáros vármegyei dzsentriréteg okozta. Sérelmük fő forrása az volt, hogy a megyében 15-20 család uralkodott felettük. „Ezen családokból kerültek ki a főispánok, köztisztviselők szolgabírák, jegyzők. […] a magyar nemzetet reprezentáló köztisztviselők mind úgyszólván a tehetségtelenség protekciós emberei és amellett a parasztság gőgös elnyomói voltak.”^[9] Másik sérelmük abból eredt, hogy a háború idején az élelmiszercikkek nem jutottak el a szlovák falvakba, hanem a szolgabírák és jegyzők kezén elvesztek. „Könyveket lehetne írni a parasztság mostani felszólalásairól, amelyekben minduntalan feltűnik a jegyzők kezén elpanamázott petróleum és cukor készlet.”^[10] Elégedetlenségük harmadik forrása, hogy a jegyzők és a szolgabírák korruptak voltak a hadfelmentési és hadsegélyügyekben. „Mindezen említett a parasztokon esett sérelmek mostan erősítő pontjai a magyarellenes propagandának […].”^[11]

Ezek a tapasztalatok felerősítették a magyarellenes szlovák propagandát a parasztság körében. Azon túl, hogy táptalajt adtak a csehszlovák agitációnak, a keleti szlovákok „politikai ébredését”, politikai öntudatosodását is elősegítették.

Hauptmann állásfoglalását és adatgyűjtését az északkeleti vármegyék parasztságának hangulatáról, sérelmeiről és céljairól szóló más jelentések is megerősítették. A szlovákság hasonló panaszairól tájékoztatta Jászit Juhász János főreáliskolai tanár Zemplén vármegyéből. Juhász azt írta, hogy a szlovák paraszt óvatosságból nyilvánosan nem vall színt. Politikailag számukra az a főszempont, hogy melyik kormány képes számukra anyagi biztonságot, vallási és nyelvi védelmet biztosítani. Ugyanakkor bizalmatlanok a kormány reformjaival szemben. „Sokat ígértek már, de nem adtak soha; azt mondják, hogy másképpen lesz ezentúl, de a főszolgabíró vagy a jegyző még mindig itt van; ezek is védik a zsidókat, akiknek a magyar urak minket mindig kiszolgáltattak.” Észrevehető, hogy a térség szlovákságában a háború végére erőteljes magyar dzsentri- és zsidógyűlölet alakult ki: a vármegyei rendszer jegyzői és főszolgabírói ellen a háború végén sok helyen atrocitásokat történtek. Úgy vélekednek, hogy a megyei urak voltak a felelősek életük megnyomorításáért. Juhász megkérdezte őket a politikai hovatartozásuk felől is, amiből kiderült, hogy foglalkoztatta őket, hova, milyen országhoz kerül majd szülőföldjük, s emiatt a népszavazásra vonatkozó elképzelés iránt élénken érdeklődtek.[12]

Dvorčák Viktor és Liptay Lajos „keleti tót” mozgalma

Maga az ötlet, hogy Északkelet-Magyarország keleti szlovák (szlovják) nyelvjárási területein, az ottani sajátos regionális nyelvi és kulturális identitást felhasználva önálló nemzetiségi tanácsot hozzanak létre, 1918. november 3-án fogalmazódott meg. A „sárosi néphez” intézett felhívást az önálló tanács megalakítására a keleti szlovák nyelvvel hosszabb ideje foglalkozó Ľudovít Liptai (magyarul használt nevén: Liptay Lajos) evangélikus esperes, a Naša Zastava c. magyar szellemiségű eperjesi hetilap főmunkatársa fogalmazta meg. Felhívásában az október 30-ai turócszentmártoni szlovák nemzeti deklaráció által meghirdetett, Liptay szerint „jogtalan” csehszlovák államegységet ostorozta. Szerinte a „nyugati szlovákok” az ő megkérdezésük nélkül ajánlották fel a csehszlovák államnak Szepes, Sáros, Abaúj, Zemplén, Bereg, Ung vármegyéket. „Pedig e megyék tót népe sem nyelv, sem faj, sem szokás, sem erkölcs alapján egyáltalán nem rokon a nyugati tóttal. Mondjátok meg hát nekik, hogy ők keleti tótok s mint ilyeneknek különjoguk van mindazon engedményeket követelni, melyeket hazájuk területén bármelyik nemzetiség követelhet és kaphat.”[13] A felhívást követő napokban az említett hat vármegye területére kiterjedően, 1918. november elején Dvorčák Győző (szlovák nevén Viktor Dvorčák) elnöklete alatt megalakult a Vichodnoslovenská Národná Rada, azaz a Keleti Tót Nemzeti Tanács.

Dvorčákkal kapcsolatban a magyar történetírásban hagyományosan az a kép él, hogy alapvetően vállalkozó szellemű, magyarbarát politikusról van szó, aki a keleti szlovák mozgalom többi vezetőjéhez hasonlóan megbízhatatlan, kalandor tevékenységet folytatott, s ténylegesen nem valamilyen nemzetiségi mozgalom emelte őket fel, hanem ők magukat önhatalmúlag tették a jórészt általuk megszervezett mozgalom vezetőivé. (L. Schönwald 1969, 85–86. p. Vö. Hajdu 1967, 897. p.; Szarka 1995.) A kortársak azonban felismerték benne a tettre kész helyi aktivistát is. 1918 őszén Hauptmann Ervin főhadnagy jelentésében Jászinak a következőket írta: „Van Eperjesen egy igen agilis ember, Dvorčák Győző, vármegyei levéltárnok, az Eperjesi Újság főszerkesztője, számos magyar és tót könyv szerzője.” Megjegyzi, hogy minden politikai mozgalomnak és pártnak aktív tagja volt. Minden politikai mozgalomban részt vesz, és volt már mindenféle párti. „De bevallom, hogy talán csak anyagi érdekből tette, mert lévén családja, és hogy a mai ultrademokratikus irány felelt meg legjobban mindig meggyőződésének.” Többnyelvű értelmiségi személyről van szó, aki magyarul, németül, franciául, szlovákul, lengyelül és oroszul beszélt. A tót nép nagyon szereti. Ugyanakkor a „háború alatt mellékkereset gyanánt üzleteket közvetített, keresett, és mint ilyen, közbeszéd tárgya volt. Kiváló szervező zseni, habár néha politikai kalandornak látszik.” Kiemeli, hogy a Keleti Szlovák Tanács elnökeként a nép emberének tekinthető. Ugyanakkor jelzi Jászi számára, hogy sem főispáni, sem kormánybiztosi pozícióba nem kerülhet a világháború alatt folytatott panamázásai miatt. „Mai állásában a kormányt indirekte nagyon is támogathatja és a nagy ügy érdekében javaslom, hogy anyagilag legmesszemenőbben támogassák.”[14]

A Keleti Szlovák Tanács megalakulásáról Dvorčák Jászi Oszkárt november 14-i beadványában értesítette.^[15] Azt kérte, hogy ezt a tanácsot a kormány ismerje el a keleti szlovákok érdekképviseletének. „[…] Abaújtorna (sic), Bereg, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung és Zemplén vármegyék tótsága,[…] tiltakozásául, hogy a nyugati tótság csehszlovák törekvéseivel nem ért egyet s annak vezetőit nem ismeri el érdekei képviseletére […] a turócszentmártoni Narodná Slovenska Radával szemben megalakítassa Eperjesen a keleti tótoknak tanácsát, a Vichodnoslovenska Radát.”^[16] A tanács a következő jogokat követelte a magyar kormánytól: a keleti szlovákok nemzeti és nyelvi jogainak tiszteletben tartását és teljes körű kulturális autonómiát. A Dvorčák-távirattal Jászi minisztériuma nem sokat foglalkozott, és a következő megjegyzéssel küldték irattárba: „Tudomásul szolgál. Intézkedést nem igényel.”[17]

Hauptmann fontosnak tartotta, hogy jelezze Jászi számára, hogy ezek a politikai és kulturális követelések a keleti szlovák nép körében nem önmagukból erednek, „természetes kulturális fejlődés által létrejött nemzeti aspirációkról a keleti tótságnál szó nincsen. És ezért kell a keleti tót népet a nyugati tót néptől különváltan (!) kezelni. Amíg t.i. a nyugati tótoknak egy intelligens középosztályuk is van, addig ez a keletieknél teljesen hiányzik. Itt a keleti megyékben az előbb említett okokon kívül tisztán agitációk által keletkezett azon követelő irány, amely maholnap már államot veszélyeztető méreteket ölt.”[18]

A magyar agitáció mellett a térségben megjelent a cseh, lengyel és rutén propaganda is. Hauptmann szerint a csehszlovák propaganda terjesztése nem 1918-ban kezdődött, hanem az már a háború előtt és különösen a háború alatt nyert teret. Az 1914–15-ös orosz betörések miatt áthelyezett cseh ezredek póttesteiben gyakran bújtak meg katonaruhába bújtatott agitátorok, akik így akadály nélkül tudtak dolgozni.[19] A csehszlovák agitációnak – megfigyelései szerint – két fő területe volt Sáros vármegyében. Héthárs környéke volt az egyik, a másik a lemes–abosi körzet volt. Utóbbiban a csehszlovák propaganda szellemi vezetője Hicskó, abosi lutheránus pap volt. Magát az agitációt Hauptmann szerint a csehek komoly pénzzel támogatták, ennek intézményi keretét a Živnostenská Banka adta. Ennek a banknak a pénzét Eperjesen a Tátra Bank kezelte. A cseh aspirációkat összegezve aláhúzta, hogy a „cseh agitáció, ha segítség nem jön, napról napra erősbödik, ha ellenben megfelelő anyagi támogatással, egy akcióval ellene fellépünk, garantálom, hogy teljesen letiporható” – foglalta össze Hauptmann konkrét tényeket jórészt nélkülöző beszámolóját az ügynökjelentésekre jellemző kreatív ötletekkel.[20]

November 18-án Dvorčák Viktor telefonjelentésben értesítette Jászi miniszter urat arról, hogy „november 24-én vasárnap, Eperjesen tót népgyűlést tartanak, amelyen Nógrád, Gömör, Bars, Hont, Abaúj, Sáros és Zemplén tótjai nyilatkozni kívánnak a felvidéki lakosság politikai magatartásáról”.^[21] Dvorčák arra kérte Jászit, jelenlétével legitimálja a népgyűlést. Jászi választáviratában üdvözölte a Vichodnoslovenska Rada megalakulását. „Elodázhatatlan teendőkre” hivatkozva azonban visszautasította a meghívást a népgyűlésre.

A „Keleti Tót Tanács” nagygyűlését az eperjesi városi vigadóban tartották meg, amelyen állítólag másfélezer ember vett részt. A gyűlést Dvorčák Viktor nyitotta meg, felolvasta Lovászy Márton kultuszminiszter és Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter üdvözlő táviratait és Lovászy miniszter intézkedését, amely szerint a szlovák nyelvet a visszaállítják az oktatásban.[22]

Itt kell megjegyezni, hogy Eperjesen 1918 novemberében a Magyar Nemzeti Tanács mellett Rutén Nemzeti Tanács is alakult, és a ma már a városhoz tartozó Sóváron a turócszentmártoni irányzatot támogató Szlovák Nemzeti Tanács is létrejött. Ez utóbbi élesen tiltakozott Dvorčák tervei ellen. Az Anton Beskyd vezette rutén tanács pedig a rövid ideig tartó rutén autonomista szakasz után a Csehszlovákiához való csatlakozást támogatta, s Beskyd ennek jegyében lett a párizsi csehszlovák békedelegáció tagja.[23]

Több küldött felszólalása után Liptay Lajos evangélikus főesperes hosszabb beszéd kíséretében előterjesztette a határozati javaslatot, amely így szól: „Kívánjuk, hogy mi, keleti tótok mindazokkal a jogokkal bírjunk, amelyeket országunk határain belül bármely nemzet követelhet és kaphat, és tiltakozunk az ellen, hogy az ország határait bárki megbontani merészelje, mert mi továbbra is az összes nemzettel együtt szeretetben és egyetértésben akarunk élni. Jászi miniszter üdvözletét megköszönve kijelentjük, hogy nyelvi, faji és vallási egyetértésben óhajtunk a magyar nemzettel összeforrni.”^[24] Ezután még Kokoska János és Ondercsó András kisgazdák szólaltak föl, majd üdvözölték Mudrony János turócszentmártoni ügyvédet, a nyugati szlovákok vezérét, aki egyetértett a „keleti tót tanáccsal” a „tót autonómia” kérdésében.[25]

Hauptmann a keleti szlovák nagygyűlést követően részletesen összefoglalta Jászinak, pontosan mit is akarnak a keletiek a politikai mozgalmukkal. Megfogalmazta, hogy a magyar kormányzatnak, így neki is, milyen kötelességei vannak a „radával” szemben, és mit kellene azonnal tenni, annak érdekében, hogy a Károlyi-kormány az északkeleti vármegyék szlovák ajkú lakosságát biztosan megnyerje a magyar államnak. „A keleti tótok saját kultúrát kívánnak minden téren. Praktikus kivitelben ez egy tágabb autonómia, úgyszólván nemzeti függetlenség, amely csak külügyekben és adminisztrációs okokból talán belügyekben is megszorítást szenved. Vagyis a magyarokkal közös maradhat a vasútügy, posta- és távirda ügy, pénzügy, hadsereg, külügyi képviselet, de csak úgy, hogy ezen ügyek azon szervei, amelyek direkte a tót néppel érintkeznek, a tót nyelvet használják írásban és beszédben.”[26]

A tanügy reformja kapcsán követelték, hogy ahol eléri az 50%-ot a szlovák népesség, ott a tanítás saját nyelvükön történjen. Sáros vármegye esetében Eperjesen külön iskolákat kívántak létrehozni a magyaroknak és szlovákoknak, vidéken viszont a tanítás nyelvének a szlovákot jelölték meg.^[27]A közigazgatás esetében a régi hatalom képviselőinek eltávolítását követelték. Bár belátták, hogy a keleti szlovákságnak nincs saját középosztálya, ezért valószínűleg továbbra is szlovákul is beszélő magyarok tölthették volna be a közigazgatási pozíciókat.^[28]

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter és a keleti szlovák törekvések

Mi is lehetett volna a feladata a kormányzatnak Hauptmann szerint a keleti szlovákokkal szemben? Mindenekelőtt anyagiakkal és megfelelő politikai lépésekkel támogathatta volna őket, mert így az eperjesi vezetők szerint meg lehetett volna bontani a keleti és nyugati szlovákok egységét. „Itt megyék megmentéséről van szó. Ez kormány-program! Emelkedés vagy bukás! Első kötelesség és államérdek!” Hauptmann szerint a keleti szlovákok támogatása és a magyar állam megmentése szorosan összefüggő kérdés volt. Szerinte államérdeket szolgáltak a „Vichodnoslovenska Rada” céljai, mert a magyar állam területi integritását szolgálták.

Hauptmann felhívta jelentésében Jászi figyelmét arra, hogy Milan Hodža és Szlovák Nemzeti Tanács csak azért mutatott hajlandóságot a megegyezésre, mert féltek, hogy a magyar kormányzat elismeri a keletieket és azok szervezeti egységként lettek volna képesek fellépni és érdekeiket képviselni. „Miniszter Úr! Nem gondolja, hogy ez a nyugati tót vezéreknél egy fontos pénzkérdés is? A keleti tót rada megalakulása is igen sértette a nyugati tót vezérek egységesítési politikáját, mivel befolyásukat féltik és attól tartanak, hogy a szegény tót parasztnak a keleti tót radától hirdetett igék inkább megfelelnek, mint a nagy csehszlovák ideák, amelyekből a paraszt úgysem ért semmit.”[29] Továbbá jelzi, hogyha mégis megegyezésre kerülne sor, akkor az impériumot csak a nyugati részek fölött adják át és „a keleti megyéket nem szabad eladni. Miniszter Úr! A keleti tótság ügyeiben semmilyen jogi alapon sem tárgyalhat a nyugati vezérekkel. […] Mert figyelmeztetem a kormányt, hogyha a keleti tót megyéket véglegesen a nyugati tót vezérek imperiuma alá helyezi, akkor ezen tény azonnal két eseményt von maga után: 1. Egy általános anarchiát északkeleten, 2. Egy megdönthetetlenül radikális kormányt buktató irányt”.[30]

Tény, hogy Hauptmann Jászihoz intézett jóslatait és észrevételeit az idő rövid időn belül igazolta, mint ahogy az is tény, hogy Dvorčákék mögött semmilyen szervezett tömeges mozgalom vagy politikai erő nem állt. A fokozódó vidéki paraszti elégedetlenség és a városok zavargó lakossága folyamatosan az anarchia felé vitték a térséget. Erre a két legfontosabb bizonyíték a térségből Eperjes és Kassa. Eperjesen 1918. október 31-én a 67-es gyalogezred mintegy 300 katonája a hozzájuk társult civilekkel féktelen fosztogatásba kezdett a város főutcáján. A részben katonai lázadást a helyszínre érkező honvédalakulatok rövid úton felszámolták és a rögtönítélő bíróság által halálra ítélt 40 katonát a Fő utcai templom falánál lelőtték. (Šimko 2018, 114–131. p.) Kassa városának vezetői két hónappal később, december 31-én a csehszlovák légiók behívására kényszerültek, hogy a városi polgárság élet- és vagyonvédelmét biztosítani tudják. (Molnár 1942, 552–561. p.) A második jóslat is bekövetkezett, a szlovákság megosztásának gondolata megosztotta a Károlyi-kormányt.

Ismeretes, hogy Budapesten, az Astoria Szállóban 1918. november 27-én kezdődtek meg Jászi Oszkár és Milan Hodža tárgyalásai a szlovákkérdés provizórikus megoldásának tárgyában. Ezen a tárgyaláson mutatta be Jászi az ún. Tót Impérium szlovák autonómiatervét,[31] amely révén megoldandónak gondolta az ország közigazgatási, gazdasági-, és közlekedési egyben tartását a békekonferenciáig. Önmagában már maga tárgyalás ténye és a felajánlott területek hovatartozásának rendezése is komoly visszhangot váltott ki a Felvidéken és a kormányban is.

Juhász János november végén ismételten jelentett Jászinak a zempléni szlovákság politikai hangulatáról. Javaslatokat tett a nép hangulatának befolyásolására és megnyerésére. Közigazgatás terén szerinte nagyon hiányoztak a nép nyelvét beszélő vezetők. Szükség lett volna a petróleum, zsír, burgonya árának csökkentésére. Meg kellett volna szervezni a nemzetőrséget, amely nem a régi rendszer védelmét szolgálta volna.[32] Úgy gondolta, hogy ezekkel a kormány meg tudta volna nyerni a zempléni nép bizalmát, ami egy új néptanács létrehozásával megerősítette volna a kormány támogatottságát. Hiszen a szeparatisztikus törekvésekkel, a megye négy északi járását kivéve, Juhász szerint a nép többi része nem értett egyet. Azt javasolta, hogy ezeknek a járásoknak az összefogására községi tanácsokra támaszkodva, alakítsák meg az új tanácsot, amely a népakarat képviselőjeként léphetett volna fel. Érdekes, hogy a térség két nagyvárosát jelölte meg alkalmas székhelynek. Pedig ő tudta, hogy november 2-án Eperjesen már létrejött a Dvorčák-féle Keleti Szlovák Néptanács, amely önmagát a térség érdekképviseleteként a keleti szlovákok önrendelkezéséért szállt síkra.

Juhász viszont úgy látta, hogy Dvorčákék „keleti tót tanácsáról” a népben elterjedt az a véleményt, hogy az a „sikeres magyar asszimiláció” részeként elképzelt „keleti szlovák identitás” hordozója, azaz azoknak a magyar közigazgatásból hasznot húzó magyarbarát, magyar szellemiségű polgároknak a véleményét és „önrendelkezését” képviseli, nem pedig a szélesebb helyi szlovákságot is megszólítani képes népakaratot.[33]

A magyar kormány részéről Jászi igyekezett elodázni a konkrét állásfoglalást a keleti szlovákok kérdésében. A néhány sárosi értelmiségi által szervezett mozgalmat olyan parciális jelenségnek tekintette, amely Magyarország integritásának kormány által szorgalmazott megőrzése szempontjából nem jelentett igazán jelentős tényezőt. Az emigrációjában írt visszaemlékezésében is kitért a keleti szlovákokra. Arra a kérdésre, miért nem támogatta őket. Jászi akkor is hasonló álláspontra helyezkedett, mint Hodžáék: „[…] mert ismertem a különböző szeparatisztikus mozgalmak keleti tót vezéreit, s tudtam, hogy mögöttük komoly tömegek nem állnak, lévén ők a régi korrupt feudális rendnek mindenre kapható szolgái […]” (Jászi 1989, 71. p.) Érdekesek azonban azok a forrásszövegek is, amelyek az 1918-as sajtóban találhatóak. Jászi a sajtónak tett nyilatkozataiban arra a konkrét kérdésre, miért nem tárgyal Dvorčákékkal, kitérő választ adott, s nem azt fogalmazta meg, hogy teljesen elutasítja ezeket a perifériákon jelentkező „nemzetiségi” mozgalmakat. „Talán nem szorul magyarázatra, hogy én szívesebben tárgyalnék a hozzánk csatlakozni kívánó keleti tótsággal, […] de sajnos a reális erőviszonyokkal kell számolnunk. A cseh-szlovákok ma az egyedüli erőtényező, amelyet az entente a tót kérdésben elismer. A velük való megbeszéléseim folyamán azonban többször megkíséreltem őket a keleti tótság külön vezetőségének elismerésére rábírni és hangoztattam, hogy kívánatosnak látnám a keleti tótságot, mint külön csoportot tárgyalásainkba belevonni. […] a keleti tótok vezetőit áltótoknak és exponált munkapárti korifeusoknak nevezték […].”[34] Jászi kategorikusan kijelentette, ha a közvélemény úgy gondolja, hogy nyugati szlovákok helyett a keleti szlovákokkal kellene paktumot kötni, akkor inkább visszalép és lemond a miniszteri pozíciójáról. Ez a gondolat a Hodžával folytatott tárgyalások alatt tartott minisztertanácsi ülések alatt is többször elhangzott Jászitól.

Ez az elzárkózás a szeparatisztikus mozgalmaktól főleg abból eredt, hogy tisztában volt az 1906–1910. évi koalíciós kormányzat idején kibontakozott szlovják mozgalom kormányzati támogatása mögött meghúzódó manipulatív szándékokkal, amelyek már akkor is a szlovák nemzeti mozgalom mesterséges megosztását célozták. Háború alatti tanulmányaiban megfogalmazta a megyei elitekkel kapcsolatos kritikus álláspontját. Mindenekelőtt a „régi Magyarországon” szerinte a dzsentri „szomorú változásokon ment keresztül”. A korábbi nemzeti középosztály átengedte a közéletben a helyét „a szedett-vedett álgentrynek, mely bugris, zsidó vagy nemzetiségi múltját a soviniszta-fajmentő ideológia még hangosabb kürtölésével akarja elfeledtetni.” (Jászi 1982b, 260. p.) A nemzetiségi megyék élén álló vezetők jelentős részének soviniszta és demagóg ténykedése megnehezítette és a válság hónapjaiban eleve lehetetlenné tette a vármegyék demokratizálását és fejlődését. Továbbá a magyar állam minden politikai lépésében itt a peremterületeken „csak nemzetiségi renegátokkal dolgozhatott”. (Jászi 1982b, 260. p.)

Az 1918. november 28-i minisztertanácsi ülésen merült fel a magyar kormány miniszterei részéről komolyabb érdeklődés a keleti szlovákok iránt. Buza Barna földművelésügyi miniszter és Batthyány Tivadar belügyminiszter vetette fel a keleti szlovákokkal kapcsolatos elgondolásokat a Milan Hodža-féle tárgyalások kezdetén. Buza Barna helytelennek tartotta azt, hogy „a keleti tótokat odavetik a csehszlovákoknak”.[35] Batthány pedig azt javasolta, biztosítsa Jászi a keleti szlovákok valamilyen formában történő elválasztását a nyugatiaktól. „A wilsoni elvek alapján a keleti tótoknak valamilyen formában külön állást kell biztosítani. Ha lehet, dualizálni kell őket.” Jászi ezt azonban lehetetlennek tartotta, „ki van zárva, hogy ebbe a tótok belemenjenek […] legmerevebb ellenállásba fog ütközni”.[36] Miután a tanácskozáson a szlovákokkal való tárgyalások során folytatott magatartásról a polgári, illetve szocialista miniszterek és Károlyi-párt miniszterei között nézeteltérés alakult ki, Jászi a következőt vetette fel a keleti szlovákság megoldására: „[…] ki kell verni a cseheket, akkor a divide et impera elvét kell alkalmazni a nyugati és keleti tótok között.”[37]

Ezen az ülésen a keleti szlovákok kérdésében Buza Barna elfogadta Jászi álláspontját, de úgy vélte, hogy a népszavazás révén majd lehetőség nyílik arra, hogy a keleti szlovákok itt maradjanak, ezáltal Felső-Magyarország északkeleti területe is megmarad. A belügyminiszter viszont továbbra is azon az állásponton volt, hogy a magyar állam nem kívánhatja elveszíteni őket, és elfogadja a wilsoni elveket. Jászi a felszólalásokat követően ismételten megerősítette azt a megállapítását, hogy nem hajlandó felborítani a Hodžával való megegyezés lehetőségét.[38]

Az Eperjesi Nemzeti Tanács december 4-i táviratában – miközben Budapesten zajlottak a Milan Hodža és Barta Albert hadügyminiszter közötti tárgyalások az ideiglenes magyar–csehszlovák demarkációs vonal kijelöléséről – tiltakozott az ellen, hogy Eperjes városa „tót impérium” alá kerüljön. Azzal indokolták tiltakozásukat, hogy „[…] Eperjes, amelynek magyarságát eddig soha kétségbe nem vonták, amely Magyarország északi vidékén a magyar kultúrának egyik legmegbízhatóbb és legfontosabb központja volt s, amelynek aránytalanul nagy számú intelligenciája úgyszólván magyar.”^[39] Kiemelték azt is, hogy az az 50%-os nemzetiségi arányszám, amely miatt átkerülnének szlovák közigazgatás alá, Eperjesre vonatkozóan nem érvényes, mivel „az összlakosságból már az utolsó népszámlálás szerint is csak negyven százalékot kitevő tót anyanyelvű közül még legalább húsz százaléka magyar”.^[40] Úgy gondolták, hogy Eperjes nem tagadhatja meg múltját és hazafias érzését, mivel ha ezt megtennék, akkor a történelmi múltjukat hazudtolnák meg és a jelenüket árulnák el.

Dvorčák december 4-én váratlanul megjelent Budapesten, és rögtön nyilatkozott a sajtónak. „Azért jöttem, hogy Jászi nemzetiségi miniszternél tiltakozzam a turóci kiküldöttekkel folytatott tárgyalások ellen. Rólunk, keleti tótokról, nem lehet a mi megkérdezésünk nélkül határozni. Mi teljes autonómiát akarunk […].” Elutasítva a keleti szlovákok mozgalmának parciális jellegére vonatkozó állításokat, a következőt mondta: „Nagy tévedés ez. A nép igenis velünk van, nagy tömegben, kompakt egységben.”[41] A magyar sajtó és a politikai közvélemény egy része nehezményezte Jásziék nemzetiségpolitikai taktikáját. Rövidesen Jászinak is be kellett látnia, hogy a nyugati szlovák vezetőkkel mindenféle megegyezési kísérlet eleve kilátástalan.

A magyar Kassa végnapjai

A korabeli magyar források egybehangzóan azt állítják, hogy Kassa 1918 végén magyar jelleggel bírt, a város lakosságának nagy része pedig azonosult a magyar államiság eszméjével. Ugyanakkor a csehszlovák politikusok megnyilvánulásaiban, belügyi jelentésekben Kassáról mint eredetileg szlovák városról beszéltek, amelyet a dualizmus „magyar sovinizmusa” változtatott magyarrá azzal, hogy elmagyarosították a várost, nem titkolva a tényt, hogy a kassai szlovákság is nagyobbrészt magyar érzelmű. (Ficeri 2017, 59. p.)

A megváltozott politikai helyzetre 1918 őszén először Abaúj-Torna vármegye közgyűlése reagált. Azt követően, hogy Magyarország az első világháború vesztesévé vált, fontosnak érezték, hogy kifejtsék véleményüket a megváltozott helyzetről. 1918. október 23-án Kassán tartották meg Abaúj-Torna vármegye negyedéves közgyűlését. A közgyűlésen az alispán kihangsúlyozta, hogy Abaúj-Torna vármegye „hazafiúi erényekben mindig szerves példát” mutatott. A vármegyének „magyar, tót és német ajkú lakossága, anyanyelv, vallás és felekezeti különbség nélkül mindig a magyar hazát támogatta”, ragaszkodik annak területi épségéhez és azt „minden ellenséggel szemben” megvédeni törekszik. „Hazafias kötelezettségeit a legnehezebb körülmények között is híven és becsületesen […] s életével és halálával a haza javát szolgálta.” Szalay László alispán beszéde végén azt indítványozta, hogy a közgyűlés intézzen feliratot az országgyűlés Képviselőházához. A feliratban kérték, hogy „a béketárgyalások alkalmával az ország területi épsége, állami egysége s az államalkotó magyar nemzet jövőbeli fejlődésének s a magyar állam belső békéjének feltételei biztosíttassanak. Hogy Magyarország teljes politikai, katonai s gazdasági önállósága és függetlensége Ausztriával szemben […] törvénybe iktassék és Magyarországnak önálló képviseletet kértek a béketárgyalásokon”.[42]

Kassa város törvényhatósági bizottsága tíz nappal később, november 2-án délelőtt 11 órakor tartotta meg rendkívüli közgyűlését, amelyen egyhangú lelkesedéssel csatlakozott az őszirózsás forradalom győzelme után a hatalmat átvevő Nemzeti Tanácshoz, és határozatban fejtették ki, hogy a város Magyarország része kíván maradni. A közgyűlésen dr. Blanár Béla polgármester elnökölt, aki megnyitójában hangsúlyozta, hogy amiért küzdöttek, az megvalósult. A háború megteremtette a független, demokratikus és magyar nép uralta országot. Ebből is jól látható, hogy még a régi politikai elit gondolkodása sem érzékelte a háború utáni nemzetiségi változásokat. Vagyis azt, hogy 1918 őszén már elavult és meghaladott volt mind a politikai nemzet, mind pedig a magyar szupremácia koncepciója, hiszen novemberre valamennyi nem magyar nemzetiség létrehozta saját nemzeti tanácsát. Ezek általában megalakulásuk pillanatában kinyilatkozták csatlakozási szándékukat saját nemzeti államukhoz vagy „fajrokonaik” országához.

A polgármesteren kívül a város nemzeti tanácsa is a magyar politikai nemzet eszményére hivatkozott. Korláth Ferenc felszólalásában hangsúlyozta, hogy Magyarország a magyaroké (sic!), dr. Glück Lipót szerint „küzdelmünknek […] célja: szent hazánkat és annak integritását megvédeni […].”[43]

A város magyar polgárai nevében Magyarország mellett foglalt állást a novemberi hónapokban. Minden téren elutasították a Szlovák Nemzeti Tanácsot, és késznek mutatkoztak a csehek ellen harcra is. A városi Magyar Nemzeti Tanács november 13-án megtartott ülésén dr. Weisz Ernő arról adott hírt, hogy Kassáról az összes katonaságot a csehek ellen viszik.

A katonaság elvitele következtében a város közbiztonságáért felelős polgárőrséget át kellett szervezni. [44] Surányi Lajos szerint a polgárőrség szervezésénél akként kellene eljárni, hogy mindenki minden második nap teljesítene szolgálatot, 30 korona fejében.[45] Dr. Grósz Sándor osztotta ugyan Surányi nézeteit, de azoktól lényeges eredményt nem várt.[46] Úgy vélte, hogy biztosabb eredményt akkor lehetne elérni, ha a polgárőrségben a polgárság zöme részt venne. „[…] a nélkülözhető tisztviselőket bocsássák 4-5 hétre polgárőrség rendelkezésére s az összes jelentkezők katonai kiképzésben részesüljenek.”[47] Francze Géza százados, a polgárőrség parancsnoka a munkanélküliekből 100-150 fős törzs alakítását szorgalmazta.[48]

Végül Molnár Miklós, a kassai Magyar Nemzeti Tanács elnöke szólalt fel a város védelmének megszervezése ügyében. Kifejtette, hogy Kassának számolnia kell a cseh invázióval, amely föltétlenül bekövetkezik, ha nem áll majd a város rendelkezésére a szükséges katonai erő. Molnár szerint a kassai szervezett munkásság megteszi kötelességét. Szerinte ötven ember már otthagyta a műhelyeket, hogy segítsen a rendet fenntartani, még a katonaság körében is, mert a tisztek állandóan elégedetlenkedést szítanak az új rend ellen. Hasonlóképpen a papok is, akik a gyűléseken lázítanak a polgárság között. A közgyűlés a város közbiztonságának megvédésére a polgárőrség létszámát 1500 főre emelte. A létszámot volt katonákból kívánták feltölteni kényszersorozás révén, s ennek érdekében a város létrehozta a „kényszersorozó bizottságot”.[49]

A polgárőrség felállításához, illetve a jelentkező problémák gyorsabb és hatékonyabb megoldására szükség volt a kormánybiztos kinevezésére. A fegyveres erők fenntartására a polgárság vagyoni állapotáról új lajstrom elkészítése mellett döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztos kinevezésének kérdését Stein Jenő tanácstag vetette fel, azzal kiegészítve, hogy minél hamarabb küldöttség menjen Budapestre a kinevezésért. Természetesen Stein alkalmas jelöltet is megnevezett felszólalásában.[50] Szerinte Molnár Miklós, a Nemzeti Tanács elnöke egyszerre élvezi a munkásság és a polgárság támogatását. A gyűlés berekesztése előtt a gyűlés elrendelte a polgárőrség kényszersorozását,[51] valamint küldöttség menesztését Budapestre a kormánybiztosi kinevezésért.

A magyar népkormány a városi küldöttség fogadását követően november 14-én Molnár Miklóst kinevezte Kassa város kormánybiztosává.[52] Molnár Miklós így emlékezett a kinevezés hírére: „Őszintén bevallom, nem örültem a kinevezésnek. Ez alatt a 15 nap alatt annyira kifáradtam, hogy igazán csak annak tudtam volna örülni, ha a minisztertanács valaki mást nevezett volna ki Kassára […] Sok töprengés után mégis úgy határoztam, hogy amíg bírom, végzem a reám ruházott feladatot.” (Molnár 1942, 55. p.)

November 17-én Molnár Miklóst kinevezésének átvételéért Budapestre hívta a belügyminiszter. Batthány Tivadar belügyminiszter üdvözölte Molnárt mint „Magyarország legelső munkásember kormánybiztos-főispánját”. (Molnár 1942, 57. p.) Batthány szerette volna elérni, hogy ne csak Kassa város kormánybiztosa legyen, hanem hatáskörét terjesszék ki az egész vármegyére. Molnár diszkréten elutasította a kérést, és Horváth Elemér vármegyei főjegyzőt javasolta, mert „nálamnál sokkal jobban ismeri a vidéki közigazgatás embereit és a megye területén élő földbirtokos dzsentri családokkal is megvannak a kapcsolatai”. (Molnár 1942, 57–58. p.) Molnár a kinevezését követően november 26-áig Budapesten maradt spanyolnáthában való megbetegedése miatt. Kassán a hivatalos munkát csak november 27-én kezdte meg. (Molnár 1942, 58. p.)

Kassára való visszaérkezését követően nekilátott a kormánybiztosi hivatal megszervezésének. A hivatal helyszínének dr. Vukovics Károly városi tanácsos a Dessewffy-palota első emeletének a Fő utcára eső részét jelölte ki. „A kormánybiztosi hivatal az új helyiségben tulajdonképpen nem megkezdte, hanem lényegében csak tovább folytatta a Nemzeti Tanács működését.” (Molnár 1942, 61–63. p.)

Kelet Szlovák Népköztársaság, a zsákutcás „kérészállam”

Jászi végül december 5-én fogadta a Keleti Szlovák Tanács képviselőit. Dvorčák megpróbálta elhitetni magáról, hogy tényleges hatalommal rendelkezik, s azt kérte Jászitól, hogy a magyar kormány ismerje el a független „Keleti Tót Népköztársaság” létezését. Dvorčák hatpontos memorandumot terjesztett elő, amelyben a korabeli nemzeti jelszavak és divatos önrendelkezési törekvések alapján követelte a hatalom átadását a szlovák nép (sic!) kezébe. A memorandum ezen kívül azt kérte, hogy a magyar kormány ne avatkozzon be a földreformba, adja át az iskolák igazgatását a helyi kormányzat kezébe. Teljhatalmú követet akartak delegálni Budapestre Dr. Bulissa Károly személyében.[53]

A magyar minisztériumok egyikén belül külön szlovák szakosztály létrehozását kérvényezték, de elismerték, hogy „ezen osztály ügykörének végleges és pontos megállapítása a magyar népkormány kizárólagos joga. E szlovák ügyosztály végleges elhelyezkedéséig a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével megbízott minisztériumban állíttassék fel, illetve a nemzetiségi miniszternek fennhatósága alá vonassék”.[54] Ennek az ügyosztálynak az élére a már jelentős minisztériumi hivatali múlttal rendelkező Podhradszky Györgyöt ajánlották. A szlovák nép ügyét az összehívandó békekonferencián csakis „Keleti Szlovák Népköztársaság” kormánya által megbízott követ képviselheti. Ez a dokumentum, annak különösen ez utóbbi két pontja jól jelzi, hogy Dvorčákék valójában a „nyugati tót vezérek” legitimitásának megkérdőjelezésére, kétségbevonására törekedtek.

A Keleti Szlovák Köztársaság súlytalanságát azonban jól jelezte, hogy vele párhuzamosan Kassa városának Nemzeti Tanácsában is felvetődött az önálló városállam gondolata. „Kassa város a körülötte fekvő néhány tót község miatt még beleesik abba a zónába, melyre a cseh-szlovák állam igényt tart. Városunk csak úgy biztosíthatná teljesen magyarságát és önállóságát, ha önálló köztársasággá kiállítaná ki magát.”[55] A városban a cseh megszállás híre nyomán kibontakozó riadalom enyhítésére a miniszterelnökség táviratot küldött Molnár Miklós kormánybiztos főispánnak. A távirat egyértelművé tette, hogy a magyar kormány nem mondott le a városról, és csak a győztes nagyhatalmak diktátuma kényszerítheti a város elhagyására: „Kérjük a kassai közvéleményt megnyugtatni, hogy a kormány nem mondott és nem fog lemondani Kassáról. Még a Felvidék kiürítéséről szóló francia jegyzékkel szemben is azon az állásponton van, hogy Kassa nem esik bele a kiürítendő területbe.”[56] Ugyanakkor az 1918. decemberi helyzetnek megfelelően a miniszterelnökség már jelezte: „Az azonban bizonyos, hogy a Kassával határos területeken már a csehek fognak rendelkezni.”[57]

Viktor Dvorčák december 5-ei budapesti tárgyalásai során a magyar népkormánytól azt kérte, hogy a köztársaságnak az alkotmányozó gyűlését Kassán tarthassák meg. Azért nem Eperjesen volt a köztársaság kikiáltása, mert a demarkációs vonalat a két város között húzták meg. Olyan városra volt szükség, ahol a csehek nem tudták megzavarni megalakulást. (Molnár 1942, 288. p.)

Dvorčákék önámítását és teljességgel megalapozatlan helyzetértékelését jelzi az alábbi sajtónyilatkozatuk is. „A tót köztársaság követe ez ügyben a következőkép nyilatkozott: A Felvidék tótsága óriási lelkesedéssel fogadja az önálló köztársaság gondolatát. […] A cseh megszállás a tót népkormány működését ugyan megnehezíti – ezért kérünk a kormánytól Kassán vendégjogot – de a tót nép hatalmasan megnyilvánuló tömörülését az eszme körül megállítani nem fogja. […] A tót nép tudatában van annak, hogy szociális, kulturális, és gazdasági érvényesülése csak önálló állam szervezés útján érhető el.”[58] Miközben a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács is fokozatosan kénytelen volt meghajolni a csehszlovák államalapításban meghatározó súllyal rendelkező prágai kormány előtt, a nemzetközi folyamatokról alig tájékozott Dvorčák sikertelenül próbálta felértékelni magát a kibontakozó felső-magyarországi területvédő pozícióharcban.

December 8-án a Keleti Szlovák Népköztársaság követeként dr. Bulissa Károly kereste fel Jászi Oszkár minisztert. Bejelentette, hogy december 11-én Kassán megalakul a szlovák népkormány, amely majd át kívánja venni a közigazgatás vezetését a magyar hatóságoktól. Jászi a bejelentést feltételesen tudomásul vette. A köztársaság elismerésének kérdésével pedig az aznapi minisztertanács foglalkozott.[59]

A folyamatban lévő cseh megszállás miatt a magyar kormány gyorsan reagált, és a „Keleti Tót Tanács” közreműködésével, a szlovják mozgalomra hivatkozva az önálló keleti szlovák állam kikiáltása mellett döntött. A rossz közlekedési viszonyok miatt nem sokan értek oda Kassára, inkább csak Szepes és Sáros vármegye volt képviselve. December 11-én délután 3 órakor a szomszédos szlováklakta megyék küldöttei Kassa város tanácstermében gyűltek össze, hogy megtartsák a Keleti Szlovák Népköztársaság alkotmányozó gyűlését. A tárgyalásokat zárt ülés keretében folytatták. A városháza előtt a helyi sajtó hírei szerint több száz főre tehető közönség gyűlt össze a tanácskozás alatt. Ám ez a tömeg nem támogatás céljából gyűlt össze. „A zsibongó tömeg magatartása egyre fenyegetőbbé vált, az izgatott kiáltozások egymást követték, majd több katona berohant a városháza kapuján. Rettenetes lárma keletkezett, fenyegető öklök emelkedtek.” (Molnár 1942, 281. p.)

A városháza erkélyén Surányi Lajos, a kassai Nemzeti Tanács tagja rövid beszédet intézett a tömeghez, hogy annak dühét lecsillapítsa. Kijelentette, hogy a tanácskozásnak célja az, hogy a tót és magyar nép közötti félreértéseket eloszlatták és megegyezés jött létre a csehek elleni szervezkedés és védelem tárgyába.[60] Ám az összegyűlt katonákat ez sem tudta jobb belátásra téríteni, akik végezni kívántak a „cseh gazemberekkel”. Végül nagy nehezen sikerült a tömeget lecsillapítani, mégpedig oly módon, hogy egy százados és az egyik szlovák küldött felolvasták a magyar kormány táviratát, amelyben Kassán vendégjogot adtak számukra. A katonák körében a százados beszédének volt nagy hatása, hogy a szlovákok a magyarokkal együtt kívánnak a közös ellenség, a csehek ellen küzdeni. (Molnár 1942, 281. p.)

Dvorčák aznap délután fél 5 órakor telefonon jelentette Budapestre, hogy vezetése alatt megalakult a Keleti Szlovák Népköztársaság és annak kormánya. A köztársaság belső adminisztrációja három minisztériumból állt. A minisztériumok mellett egy „nyugati”, illetve egy „keleti” államtitkári pozíciót hoztak létre. Ennek az volt az oka, hogy állítólag számos nyugati szlovák politikus is csatlakozott az önálló szlovákság gondolatához, illetve számos vármegye kilátásba helyezte csatlakozását a Keleti Szlovák Köztársasághoz. „Az utolsó időben már a nyugati tótok közül is testületek, magánosok, sőt nevesebb pánszlávisták is csatlakoztak a keleti tót eszméhez.”[61] A népköztársaság közoktatásügyi minisztériumának vezetője Dr. Halmos József volt, mellette a „keleti államtitkár”, Liptai Lajos, valamint a „nyugati államtitkár” Mangvirt István katolikus esperes. A köztársaság belügyminisztere Dr. Rohman János, keleti államtitkára Dr. Kogutlin Kár, nyugati államtitkára Blahó János volt. A szociális ügyek minisztere Marecha János szocialista munkásvezér, akinek keleti államtitkára Dr. Paulók János, nyugati államtitkára pedig Kenly István.^[62] A köztársaság fővárosa Eperjes lett volna, ahonnan a mozgalmuk kiindult. (Molnár 1942, 281–282. p.)

A tisztségviselők nevei is mutatják, hogy csupa olyan személyről van szó, akik korábban nem fejtettek ki számottevő közéleti vagy politikai tevékenységet, és a szlovák nemzeti mozgalomban sem játszottak semmilyen érdemleges szerepet. Az újonnan megalakult köztársaság üdvözölte Jászi Oszkár minisztert, és kérték a magyar népkormány elismerését.

A Kassai Munkás úgy látta, hogy azért következhetett be a köztársaság kikiáltása, mert „a régi magyar úri uralom minden népi kérdést megoldatlanul hagyott. Így a nemzetiségi kérdést is, amely miatt most legtöbbet szenved ez a szerencsétlen ország. A magyar úri uralom gonoszsága növelte nagyra a cseh agitációkat. […] A tényleges helyzet az, hogy a tót nép sem a csehekről, sem a magyar urakról nem akar hallani.” Úgy vélték, hogy a keletiek mozgalmát a Magyar Népköztársaság is rokonszenvvel kíséri. Sajnos ez csak féligazság. Tény, hogy a kormány támogatta a különféle szeparatisztikus mozgalmakat szóban, de tényleges anyagi támogatást nem nyújtott számukra.[63]

December 17-én Bulissa Károly kelet-szlovák követ újra megjelent Jászi Oszkárnál és kérte, hogy a magyar kormány ismerje el a köztársaságukat. Jászi közölte vele a minisztertanács határozatát. Ez azt hangsúlyozta, hogy amennyiben a szlovák nép többsége népszavazás alapján döntene úgy, hogy a tervezett köztársaságot elfogadja, akkor a népek önrendelkezése jogán hozzájárulnak. Viszont a kormány tiltakozott az ellen, hogy az új köztársaság székhelye Kassára tétessék. Jászi a helyzetet ugyanúgy látta Pestről, mint Molnár Miklós Kassáról: „Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a keletszlovenszkói szlovák köztársaság megalakítását a magyarok kezdeményezték. Ellenkezőleg, sem a magyar kormány, sem az itteni lakosság nem tartotta komolynak ezt a mozgalmat. Arról pedig hallani sem akart a lakosság, hogy a Szlovák Köztársaság székhelye Kassa legyen.” (Molnár 1942, 541. p.)

Jászi egyértelművé tette Bulissa számára, hogy a csehszlovák kormány nemzetközi elismerése, nagyhatalmi támogatása miatt a szlovákkérdés többé már nem tekinthető szorosan vett magyar belügynek, hanem nemzetközi problémává vált. „A magyar kormánynak nincsen módjában ebben a kérdésben egyoldalúan határozni, mivel egy ilyen határozat beláthatatlan nemzetközi és fegyveres komplikációk csíráját rejti magában.” (Molnár 1942, 360–361. p.) Jászi 1919 januárjában Dvorčákék törekvései kapcsán kijelentette, hogy „nincs módjában ezt a mozgalmat támogatni, mert – bár a független tót köztársaság megtartaná a Magyarországgal való gazdasági egységet – mégis arról szerzett tapasztalatokat, hogy ez a mozgalom erőtlen és csak helyi jellegű.” (Molnár 1942, 592. p.)

Fegyveres ellenállási kísérlet a csehszlovák megszállással szemben

A csehek előrenyomulásának megakadályozására Dvorčákék szavakban szívesen vállalkoztak volna, ha lett volna katonai erejük és politikai támogatásuk. Lehetőségeik korlátait jól mutatja, hogy amikor december 11-én szervezni kezdték az úgynevezett „tót nemzeti gárdát”, amelynek az lett volna feladata, hogy Igló térségében fegyveresen szegüljön szembe a cseh katonaságnak, gyakorlatilag semmilyen támogatást nem kaptak senkitől.[64] Elmondhatjuk, hogy próbálkozásuk a csoport hiányzó szélesebb társadalmi bázisa, s persze politikai legitimitásának, elismertségének kérdéses volta miatt eleve nem vezethetett eredményre.

Párhuzamosan a keleti szlovákok katonai szervezkedésével, Kassa városa is megkezdte önmaga védelmének megszervezését. December 14-én a lapok hivatalos jelentésként közölték, hogy a magyar kormány és Milan Hodža között létrejött december 6-i ideiglenes demarkációs vonalat az antant haderő főparancsnoka, Foch tábornok is elismerte, amiről persze hamarosan kiderült, hogy nem felelt meg a valóságnak.

A jelentést 15-én a később Poprádot megszálló cseh csapatok parancsnokának távirata követte, amelyben azt a kérdést intézte Kassa városához, hogy hétfőn reggel (december 17-én) nyolc órakor bevonulhat-e zavartalanul és háborítatlanul a városba.[65] Kezdettől fogva jól érzékelhető volt az, hogy csehszlovák kormány és csapatok parancsnokai az ideiglenes demarkációs vonalat nem tekintették érvényes és rájuk is vonatkozó megegyezésnek, és a románokhoz hasonlóan, akik szintén átlépték a demarkációs vonalat, saját területi elképzeléseiknek érvényt kívántak szerezni a területek megszállásával. Ugyanaz nap délután fél ötkor kapta kézhez a már említett táviratot Molnár Miklós kormánybiztos, aki azonnal tanácskozásra hívta magához a város előjáróságát és a katonai parancsnokot, majd fél hatra összehívta a Nemzeti Tanácsot, valamint a munkás- és katonatanácsot.

Hat óra után a Nemzeti Tanács ülését Drab Sándor elnök nyitotta meg. Molnár Miklós kormánybiztos határozott hangú beszédben figyelmeztette a város közönségét a fenyegető veszedelemre. Hangsúlyozta, hogy a város nem esik a december 6-án Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža által megállapított ideiglenes demarkációs vonallal a csehszlovák felügyelet alá került területhez, és ezt a tényt Molnár szerint elismerte az antant is. Kassa fenyegető csehszlovák megszállása tehát jogosulatlan. Véleménye szerint a csehek azért szeretnék kiterjeszteni a megszállást a városra és a déli vidékre, hogy a lakosság által megtakarított csekély élelmiszerkészletet is rekvirálhassák és elszállíthassák. Beszéde végén kérdést intézet a jelenlévőkhöz: „[…] Akarjuk-e, hogy a város lakossága idegen csapatok erőszakosságának legyen kitéve, vagy pedig a rendelkezésre álló eszközökkel igyekszünk Kassát […] az ellenséges invázióval szemben megvédelmezni?” (Molnár 1942, 338–340. p.)

Berzeviczy Béla tábornok kijelentette, hogy a Kassán állomásozó honvédcsapatok egyelőre vissza tudják tartani a cseheket és így időt nyernek a város védelmének megerősítésére. A tábornokot követően egy fiatal tüzértiszt, Nagy Félix szólalt fel. A kassai Nemzeti Tanácstól a következőket kérte: száz megbízható embert, lehetőleg továbbszolgáló altisztet és nyolc gépfegyvert. Ezt követően az elnök kihirdette a határozatot, amely szerint a Nemzeti Tanács elhatározza, hogy fegyveresen áll ellent a cseheknek. (Uo. Vö. Molnár 1942, 341–343. p.)

A kassai Nemzeti Tanács határozatát elküldték Bartha hadügyminiszternek Budapestre. Másnap meg is érkezett a válasz, amely engedélyezte a demarkációs vonal fegyveres megtartását. A kassai Nemzeti Tanács a frissen felállított csapatokat a demarkációs vonal védelmére irányította. Margitfalva és Főnixhuta között állították le páncélvonatukat, és Margitfalvától délre felszedték a síneket, megnehezítve a csehek előrenyomulását.

A csehszlovák csapatok Kassa felé való előrenyomulása nyomán terjedő rémhírek, a demarkációs vonal bizonytalan kijelölése, a kormány határozatlan intézkedései, a katonák közötti fegyelmezetlenség, az állandó bizonytalanság és a város magárahagyatottsága arra ösztökélte Molnárt, hogy december 18-án Budapestre utazzon, hogy a város sorsával összefüggő kérdésekben közvetlenül a kormány tagjaitól szerezzen megbízható információkat. A kétnapi tárgyalást követően be kellett látnia, hogy a kormány tehetetlen és sodródik az események áradatában. (Molnár 1942, 398. p.)

Molnár a minisztériumban a miniszterek közül Jászival és Nagy Vince belügyminiszterrel, valamint Böhm Vilmos hadügyi államtitkárral tárgyalt. Böhm számára világossá tette, hogy a margitfalvi demarkációs vonal megtartása egyre lehetetlenebb. A katonák egy része húzódozik a szolgálattól, másik része egyáltalán nem kíván a vonalon szolgálatot vállalni. Böhm felajánlotta, hogy matrózezredet küld a csapatok támogatására. Molnár aggodalmát fejezte ki a matrózezredre vonatkozóan, főként a Pozsony környékén a matrózok által elkövetett fosztogatások negatív visszhangja miatt. „Bármennyire fontos lett volna tehát a katonai segítség, a nagyobb zavarok elkerülése végett kénytelen voltam a matrózcsapatok igénybevételéről lemondani. Főként attól tartottam, hogy ez a fékezhetetlen matróztársaság még azt a pár száz főből álló megbízható őrségünket is demoralizálja és megbontja.” (Molnár 1942, 399. p.) „Ilyen körülmények között Kassa megszállása már csak napok kérdése lehetett. […] A minisztériumból történt távozásom után reményvesztettem, lecsüggesztett fejjel indultam útnak […].” (Molnár 1942, 400. p.) Ami Molnárt igazán nyomasztotta: miként fog megtörténni a megszállás. A megszállás körüli aggodalmának forrása az volt, hogy ha csehszlovákok meglepetésszerűen vonulnak be, abból véres összeütközésre lehet számítani, mivel a kaszárnyákban jó néhány ezer fegyveres katona volt.

Jászi Oszkár és Ágoston Péter azt javasolta Molnárnak (!), hogy lépjen kapcsolatba Milan Hodžával, s próbáljon valamilyen megállapodást létesíteni a megszállás körülményeire vonatkozólag. Molnár másnap valóban felkereste Hodžát, akivel „kontraverz kérdésekben teljes megállapodásra jutott”.[66] Szóban (!) a következő egyezséget kötötték meg:

1. A közigazgatás teljesen úgy marad, ahogy van; magyar tisztviselők magyar törvények szerint irányítják, de a kinevezendő tót kormánybiztosnak a viszonyokhoz képest jogában áll a tisztviselőket elmozdítani, felcserélni vagy felfüggeszteni.
2. A cseh-szláv kormánybiztos a kassai viszonyokkal ismerős szociáldemokrata lesz. A személyére vonatkozólag megegyezés jött létre.
3. Közjogilag a megszállás ideje alatt Kassa a cseh-szláv államhoz tartozik.
4. A város élelmezését a cseh-szláv kormány a magyar kormányra bízza.
5. A forgalomban a cseh-szláv pénz használtatik.
6. Tisztviselők ugyanazon osztályba kerülnek, az adók és az államjövedelmek a cseh-szláv államot illetik meg.
7. A munkanélküliek segélye a régi marad.
8. Az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság teljes mértékben biztosíttatik. A vasút és a posta némi ellenőrzés alá kerül.
9. A megszállás esetleg francia tisztek vezetése alatt reguláris cseh csapatokkal történik.[67]

Molnár feljegyzéseiben azt írja, hogy akkor még maga Hodža is átmenetinek tekintette a megszállást, mivel ekkor még Kassának a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolását a csehszlovák kormány a békekonferencia döntése előtt csak remélhette. Molnár Miklós ezzel együtt elismerte, hogy a békekötésnél és a határok végleges megállapításánál döntő jelentőségű volt az a körülmény, hogy akkor már a város csehszlovák közigazgatás alatt állott.

A megállapodás csak terv maradt, másnap nem történt meg az aláírása. Hodža nem kapott jóváhagyást az illetékes szervektől, mert a helyzet megváltozott. „Az ántánt katonai parancsnoksága megszállással kapcsolatos kérdésekben teljesen szabad intézkedési jogot tart fenn magának.” (Molnár 1942, 404. p.) Így azután Molnár eredménytelenül volt kénytelen visszatérni Kassára. Mindezt persze annak fényében kell a kortárs magyar kormányzati és regionális politika szereplői részéről egyfajta tehetetlen sodródásként értékelni, hogy mindeközben a csehszlovák kormány Párizsban maradt külügyminiszterének, Edvard Benešnek már december 10-én sikerült elérnie Pichon francia külügyminiszternél, hogy új demarkációs vonalként a Duna–Ipoly vonalat jelölje ki, amiről a magyar kormányt a december 24-i Vix-jegyzék értesítette. (Ormos 2020, 113–115. p.; Ablonczy 2019.)

Erről mit sem tudva, Kassán a város Nemzeti Tanácsa december 23-án este hívott össze rendkívüli gyűlést. Előtte tartotta a Munkástanács az ülését, ahol elfogadták, hogy nem kívánják a cseh csapatok bevonulását felesleges vérontással megakadályozni. A Nemzeti Tanács ülésén a Munkástanács határozatát Surányi Lajos ismertette és indokolta meg. „Nem hiszem, hogy lett volna olyan idő, mely a maihoz hasonlatos lett volna. Keletről a kommunista irányzat, nyugatról az imperializmus fenyeget. […] a kassai szervezett munkásság fájdalommal látja az imperializmus erőszakát, de a maga részéről a fegyveres ellenállást céltalannak és felesleges vérontásnak tartja […].” (Molnár 1942, 449. p.) A Nemzeti Tanács nagy többséggel kimondta, hogy a Munkástanács határozatához csatlakozik, vagyis hogy Kassa város a csehek „megszállásával” szemben minden fegyveres védelméről lemond.[68] A határozat elfogadása előtt Molnár Miklós intézett szavakat a tanács tagjaihoz: „Lelki szemeim előtt én már most látom azt a rettenetes tragikus jövőt, amely a város lakosaira rövidesen be fog következni. És akkor majd – mint minden nagy tragédia, minden nagy bukás és vesztett csaták után – keresik az árulót, keresik majd Görgeit.” (Molnár 1942, 455. p.)

Molnár a város érdekében tett budapesti útjáról azt a tapasztalatot hozta magával, hogy reménytelen komoly katonai értékű központi segítség érkezésére várni. A kassai honvédkerület főparancsnoki tisztjét ellátó Berzeviczy Béla tábornok arról győződött meg, hogy a parancsnoksága alá tartozó honvédség a teljes szétzüllés állapotában van, s nemhogy a város védelmét nem tudja ellátni, de már a közrendet sem tudja fenntartani. A katonák egy része kijelentette, hogy nem hajlandó kockáztatni életét a demarkációs vonal védelmében, más részük pedig zsoldfizetés után eltűnt. (Simon 2017, 574. p.)

A csehszlovák hadsereg behívása

A csehszlovák csapatok 1918. december 29-én délután 4 órakor vonultak be először Kassára. Molnár Miklós kormánybiztos 1919. január 1-jén beszámolt a kassai Nemzeti Tanács ülésén arról, hogy miért is kellett a cseheknek bevonulniuk a városba. Röviden így foglalta össze a gyűlésen az előző napok, döntések történetét: „Csütörtök reggel a margitfalusi önkéntes sereg felbomlott. Ekkor érintkezésbe léptünk a csehekkel a város megszállásának feltételeire nézve. […] Szombat délután és este azonban a városban garázda elemek megkezdték a fosztogatást. […] Vasárnap délelőtt a fosztogatás oly nagy arányokat öltött, hogy délelőtt 10 órakor a katonai parancsnok kijelentette: nem vállalhatja tovább a város rendjéért a felelőséget. […] Meg kellett menteni a várost és erre nem volt más mód, mint a cseh csapatok behívása.”[69]

Kassa megszállásának történetét jóval részletesebben fejtette ki Molnár Miklós Kassától Košicéig című visszaemlékezésében. Molnár igyekezett a lehető legpontosabban visszaadni történéseket, hogyan ment végbe a város csehszlovák megszállása, és miért kellett végül a tervezett időpontnál hamarabb behívni a városba a csehszlovák csapatokat. Az események december 28-án kezdődtek. A hajnali órákban a csehszlovák csapatok meglepetésszerűen bekerítették a margitfalvi csapatokat. Ez a meglepetés megzavarta a védősereg sorait, és Sobotic őrnagy visszavonulást rendelt el, egészen Abosig. (Molnár 1942, 516. p., vö. 542. p.) Molnárt ezzel a hírrel kereste fel Berzeviczy tábornok. Kifejtette, hogy a város megszállása innentől kezdve elkerülhetetlenné vált. Hangsúlyozta, hogy a helyzet rendezése és a nyugodt csehszlovák bevonulás érdekében időt kell kérni a csehszlovák csapatok parancsnokától, mert a városban található katonai raktárak fegyverekkel voltak telve. Ezeknek az elszállításához viszont idő kell, mert el kell kerülni a vérengzést és az összeütközést.

Molnár ennek érdekében parlamentereket küldött Beran cseh alezredeshez Abosra. Azonban időközben visszatértek Kassára Margitfalváról egyes katonák, akik a történteket kiszínezték, növelve a város polgárságának izgatottságát. A csehek, tartva az esetleges támadástól, nem küldtek tárgyalófeleket Kassára. Molnár úgy döntött, hogy Abosra utazik a csehszlovák parlamenterekért Ferjencsik Ottó vezérkari ezredessel és Blanár Béla polgármesterrel. Ez követően két csehszlovák katonatiszttel tértek vissza Kassa vasútállomására, ahonnan autóval azonnal a kormánybiztosi hivatalba, a Dessewffy-palotába mentek. (Molnár 1942, 516–517. p.)

Tárgyalópartnerként a város részéről részt vettek Molnár Miklós kormánybiztos, Blanár Béla polgármester, dr. Kreibl Edgár helyettes polgármester, Abaúj-torna vármegye részéről Horváth Elemér kormánybiztos-főispán, Puky Endre alispán, a katonai helyőrség részéről Berzeviczy tábornok, Zsedényi alezredes városparancsnok, a munkásság részéről Surányi Lajos. A csehszlovák katonatisztek Vincenc Bělohubý százados és Karel Napracil kapitány voltak. (Molnár 1942, 517. p.) A tárgyalás Berzeviczy tábornok beszédével kezdődött: „A magyar (sic) Népköztársaság kormánya nem ismeri el a megszállás jogosultságát, de miután a vérrontást kerülni akarja […] A megállapodásnak az a célja, hogy a megszállás minden baj és zavar nélkül menjen végbe.” (Molnár 1942, 518. p.) Majd Molnár szólalt fel, s háromnapos halasztást kért a katonai fegyverraktárak kiürítése és biztonságos elszállítása végett. Viszont ragaszkodott hozzá: a város megszállása tisztán katonai legyen. Kérte, hogy a közigazgatás és gazdasági élet a régi keretek között maradjon, a polgárság kellemetlenségektől való megóvását, a közrend biztosítását, az élelmiszer-ellátást, a posta- és vasúti forgalom zavartalan voltát.

A parlamenterek elfogadták a feltételeket, annak fejében, hogy nem történik erőszakos akció a csehszlovák állam ellen. Ugyanakkor Bělohubý elutasította a háromnapos kérés elhalasztását, mert nem volt jogosultsága erre nézve, utasítást kellett kérnie a parancsnoktól. Beran alezredes végül a város megszállását december 31-re módosította. A megadott időpontig a harcképes magyar alakulatokat ki kellett vonni a városból. A városi rendőrség és a polgárőrség megtarthatta a fegyvereiket, de fehér szalagot kellett viselniük. Továbbra is gondoskodnak majd a közbiztonságról. Az állami és megyei hatóságok, közintézmények, egyesületek, kultúrintézmények és iskolák továbbra zavartalanul működhettek. Ha mégis hamarabb válik szükségessé a megszállás, akkor a csehszlovák csapatok parancsnokságát 24 órával korábban kellett értesíteni. (Molnár 1942, 519. p.) A megegyezést követően a csehszlovák parlamenterek visszatértek Abosra.

A megegyezést követően úgy gondolta a város vezetése, hogy a város polgársága és az ott tartózkodó katonák között csökkeni fog a feszültség, és város megnyugszik a csehszlovák megszállás riadalmát illetően. Viszont az események nem ezt igazolták. Még aznap este és másnap hajnalban fosztogatások indultak meg a tüzérlaktanyákban. Az események súlyosságát csak növelte, hogy a fosztogató pont ezen építmények munkásőrsége volt. (Molnár 1942, 552. p.) December 29-én a város több pontjáról jelentették Molnár Miklósnak, hogy a városban fosztogatások zajlanak. „Nagy tömegben szekerekkel vonult fel a falvak csőcseléke, hogy »mentse« a csehek elől, amit lehet. A katonai raktárakból, kaszárnyákból egymás után cipelték a holmikat. A tiszti étkezők élelmiszerkészletére is rávetette magát a tömeg.” (Molnár 1942, 558. p.)

A helyzet egyre reménytelenebbé és fenyegetőbbé vált, az általános felbomlás elkerülhetetlennek látszott. A katonai parancsnokság kijelentette, hogy teljesen tehetetlenül áll az eseményekkel szemben. „Ekkor kellett megesnie Kassa városával az örök időkre szóló szégyennek, hogy az élet és vagyonbiztonság megvédésére a cseheket kellett behívni a városba.” (Molnár 1942, 559. p.) Molnár nem azonnal fordult ahhoz a lehetőséghez, hogy csehszlovák csapatokat behívja a rend biztosítására, előtte még úgy gondolta, hogy kísérletet tesz a munkásőrséggel a rend helyreállítása céljából. Azonban a munkásőrség szétszéledt a városban. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha estig nem tudják megfékezni a dúlást és fosztogatást, akkor „ezen az éjszakán elképzelhetetlenül rettenetes dolgok fognak történni […] későn alkalmazott fegyveres beavatkozás nyomán mennyi vér fog folyni”. (Molnár 1942, 559. p.)

Végül Molnár is kénytelen volt elfogadni a szomorú tényt. Zsedányi alezredes aznap 12 óra tájában felkereste a kormánybiztost, aki habozás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy rendfenntartó csapatokat kérjenek a csehszlovák megszálló csapatok parancsnokságától. Molnár a könyvében erről a súlyos döntésről a következőket írta: „A tett intézkedésemet ma is helyesnek tartom és meggyőződésem, hogy hasonló körülmények között minden humánus gondolkozású ember így cselekedett volna.” (Molnár 1942, 561. p.)

A csehszlovák csapatokat szállító páncélvonatok délután négy órakor futottak be a város pályaudvarára. A csapatok végül fél ötkor kezdték meg bevonulást, katonás rendben, fegyelmezett sorokban vonultak. „Nótázva jönnek mind, magasra emelt zászlóval. […] Biztatják az embereket: ne féljenek, nem bántanak ők senkit. […] s akik előbb félve nézték a bevonulókat, most megkönnyebbülten, bizakodóan vegyülnek a közönség közzé.” (Molnár 1942, 566–567. p.)

A csehszlovák légiók behívása nem egyedül Kassán fordult elő a felső-magyarországi városokban. Számos helyen, például Pozsonyban, Nagyszombatban, Trencsénben, Nyitrán vagy Eperjesen is a rend fenntartása, a polgári értékek védelme és szélsőségek (kommunisták) visszaszorítása érdekében hívták be a csehszlovák hadsereget. A demarkációs vonalon túl a magyar kormánynak már alig maradt esélye bármilyen ellenlépésre. Ráadásul nem volt sem ereje, sem szándéka nyílt katonai ütközetekbe bonyolódni a Prága által követelt szlovák többségű régiókban. 1918. december 24. után a demarkációs vonalakon túl már jogosultsága sem volt megszervezni a katonaságot, illetve a nemzetőrséget bevetni a vidék védelmére.

Összegzés

A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként Jászi Oszkár pontosan látta, hogy az északkelet-magyarországi keleti szlovák mozgalom, a szepesi köztársasági elképzeléshez hasonlóan kezdettől fogva súlytalan megmozdulásnak számított. Kormányzati támogatása csak tovább mélyítette volna a bel- és külpolitikai feszültségeket. Társadalmi bázisuk eleve nagyon gyenge volt: Sáros és Szepes megyékben egyaránt a pozícióikat féltő vármegyei magyar elitek mozgalmáról volt szó, akik az adott történelmi pillanatot – a magyar állam sorsa iránti őszinte aggodalmuk mellett – jórészt arra kívánták felhasználni, hogy életformájuk, vagyonuk, befolyásuk maradékát megmentsék. Ugyanakkor Kassa szerepét, fontosságát és Molnár Miklós kormánybiztos tevékenységét Budapesten is elismerték, de kénytelenek voltak szembesülni a felbomlás előtt álló történeti magyar állam katonai gyengeségével, diplomáciai elszigeteltségével és a nagyhatalmi támogatás teljes hiányával.

Elemzésemben arra a megállapításra kellett jutnom, s ezt konkrét adatokkal is igyekeztem alátámasztani, hogy bár a 20. század elején és nagyrészt azt megelőzően is az északkelet-magyarországi megyék és városok társadalma nyelvileg és vallásilag sokszínű világ volt, a dicsőséges magyar történeti múlttal rendelkező szepességi városoknak és magának Eperjesnek és Kassának a sorsát a nagyhatalmi döntések éppúgy eleve eldöntötték, mint – Bibó kifejezésével szólva – a „poros falvakét”.

Paradox módon ez a multietnikus közeg, illetve a vármegyékben élő nemzetiségek többes kötődései alkalmasnak bizonyultak arra, hogy Sárosban, Szepességben, Abaújban kialakulhatott a szlovákságnak, a „szlovjákoknak”, illetve a zipszereknek az a sajátos etnoregionális identitása, amely a nagyhatalmi döntésekkel szemben mozgósítható volt arra, hogy megpróbálja saját különállását ideig-óráig fenntartani, megőrizni.

A csehszlovák államalapítás hatását a Magyarországra nézve Tisza István az utolsó percig megkérdőjelezte, és „krajcáros komédiának” nevezte. Jászi viszont a felgyorsult katonai, nagyhatalmi döntések nyomán kénytelen volt felismerni a folyamat visszafordíthatatlanságát. Be kellett látnia, hogy a szlovákokkal s még kevésbé Prágával az általa szorgalmazott Magyarországon belüli, belső önrendelkezés, a Felvidék kantonizálása, a szlovák autonómia alapján sem az Astoria Szállóban, sem a párizsi békekonferencián nem fog tudni megállapodni.

A Károlyi-kormány szlovák politikájának 1918. decemberi szakaszában Jászi átlátva a csehszlovák állam nagyhatalmi elismerése és támogatása nyomán előállt helyzetet, utolsó utáni kísérletként arra törekedett, hogy a szlovák nemzeti tanáccsal, majd a prágai kormány képviselőivel egy méltányos etnikai alapú elhatárolásra kerüljön sor a két ország között, s ehhez lehetőség nyíljon a népszavazásra.

A belgrádi fegyverszüneti egyezmény párizsi érvénytelenítése után azonban ennek sem maradt semmi realitása, mert a demokratikus békekonferenciában reménykedő Károlyi-kormány eleve lemondott a november eleji felvidéki katonai ellenállás folytatásáról. Ebben a helyzetben az északkelet-magyarországi parciális magyarbarát etnoregionális mozgalmak kormányzati felkarolása csak tovább fokozta volna az antant által támogatott és irányított csehszlovák katonai akciók területi céljait.

A „keleti szlovákokat” a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere a fentebb kifejtett okok miatt eleve nem tekintette érdemi partnernek vagy komoly tárgyalófélnek, a Keleti Szlovák Népköztársaság kikiáltását pedig elhibázott lépésnek tartotta. A keleti szlovákok vezetőiben a régi hatalom továbbéltetőit látta, és nem tartotta őket az új, népi és helyi akarat demokratikus képviselőinek. Azzal, hogy a keleti szlovákok nevében Dvorčákék kikiáltották a senki által nem regisztrált és helyben is jórészt visszhangtalan maradt „népköztársaságukat”, valójában még inkább felgyorsították a térség csehszlovák katonai megszállását. Ablonczy Balázs bevezetőben idézett tipológiájára visszatérve a Dvorčák-féle népköztársaságról elmondható, hogy az 1918. december 12-i kassai kísérletet egyszerű kalandorakcióknak tekinthetjük. Átmeneti népszerűségét, feltételes támogatását a magyar állam összeomlása nyomán terjedő káosznak és félelemnek köszönhette. Kezdeményezői helyi etnoregionális hátterű értelmiségiek, másod-, harmadrendű politikusok voltak. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy vezetőik – Ablonczy szavával élve – olyan helyi „játékmesterek” voltak, akik a régi történelmi „rebellizmus” és a regionális különállások emlékére próbáltak építeni. Jóllehet saját régiójuk nevében az önrendelkezésre hivatkoztak, valójában éppoly távol álltak az ideálisan elképzelt wilsonizmustól, mint a párizsi békecsináló hatalomtechnikusok többsége.

Kassa esetében pedig azt a következtetést lehet levonni, hogy a város 1918. novemberi–decemberi vezetőségének nehéz helyzetben kellett megoldásokat találnia az egyre súlyosabb problémákra. Elfogadták a Magyar Nemzeti Tanácsot, és felesküdtek a Károlyi-kormányra. Ezt követően a város rendjének és biztonságának a megőrzése céljából polgárőrség felállításáról döntöttek. Molnár Miklós kormánybiztosként többször kérte a budapesti kormányt, küldjön csapatokat a város megvédésére a csehszlovák légiókkal szemben és segítse elő a város magyar kézen maradását. Érzékelve a megváltozott politikai helyzetet, a megoldatlan rendbiztonságot, a város vezetése azzal bízta meg Molnár Miklóst, tárgyaljon a csehszlovák állam és hadsereg vezetőivel a város ideiglenes, a békekonferencia döntéséig terjedő csehszlovák megszállásáról. Összegezve: a város kitartott a magyar állam mellett mindaddig, amíg tudott, de a változó viszonyokat érzékelve, a városi polgárság védelme érdekében, illetve az egyre erősödő kommunista propaganda és tevékenység megfékezésére a csehszlovák légiókhoz fordultak.

A sárosi államkezdemény – akárcsak a Szepesi Köztársaság – a magyar állam szempontjából befelé gravitáló, lojális államalakulat volt, és a magyar államegység megtartását tűzte ki célul.[70] Ugyanakkor már létrehozásuk pillanatában életképtelennek bizonyultak, területük pontos határait sem lehetett meghatározni, és amilyen gyorsan létrejöttek, ugyanolyan gyorsan megszűntek.

Irodalom

 Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Miniszterelnökség (ME)

Štátny archív Košice (ŠA KE) Abovsko-turnianska župa (AMŽ)

 Korabeli sajtó

8 Órai Újság

A Nap

Déli Hírlap

Eperjesi Lapok

Felsőmagyarország

Kassai Hírlap

Kassai Munkás

Magyarország

Naša Zastava

Szepesi Lapok

Szakirodalom

Ablonczy Balázs 2019. Az alezredes. Ki is volt valójában Fernand Vix? In Búr Gábor (főszerk.): Az Eiffel-torony árnyékában. Majoros István 70 éves. Budapest, ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.

Ablonczy Balázs 2020. Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918–1921. Budapest, Jaffa Kiadó.

Ádám Magda–Ormos Mária 1999. Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről. 1918–1919. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Domokos László 1918. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest.

Ficeri, Ondrej 2017. Etnické identity obyvateľov Košíc v medzivojnovom Československu. Dizertačná práca. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystrici, Filozofická fakulta.

Fogarassy László 1990. Hodža Milán és a Károlyi-kormány. Palócföld, 24. évf. 5. sz.

Hajdu Tibor 1967. A polgári demokrácia külpolitikája. Századok, 101. évf. 5. sz.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Jászi Oszkár 1982a. A Habsburg-monarchia felbomlása. Budapest, Gondolat.

Jászi Oszkár 1982b. A magyar középosztály korrumpálása. In Litván György–Varga F. János (szerk.): Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Magyar Hírlap Könyvek.

Kovács Alajos 1938. Kassa népességének fejlődése és összetétele. Magyar Statisztikai Szemle, 16. évf. 5. sz.

Kovács Éva 2014. Felemás asszimiláció; A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

2007. Lengyel Zsolt 2007. „Keleti Svájc” és Erdély 1918–1919. A nagyromán állameszme magyar alternatíváinak történetéhez. In Uő: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.

Magyar Statisztikai Közlemények. 42. kötet. Budapest, 1920.

Mesto Prešov-úvod. Prešov v rokoch 1918 – 1945. http://www.presov.sk/portal/?c=12&id=2904 (Letöltve: 2015.09.10.)

Molnár Miklós 1942. Kassától Košicéig. Történelmi adatgyűjtemény az 1918–19 évi forradalom, vörösuralom és a csehszlovák köztársaság megalakulása idejéből. II. kötet. Kassa.

Ormos Mária 2020. Padovától Trianonig 1918–1920. (Harmadik, átdolgozott kiadás) Budapest, Kossuth Kiadó.

Pritz Pál 1983. Az önálló magyar Külügyminisztérium kialakulása 1918–1919. In Kovács Kálmán (szerk.): Az állami és jogintézmények változásai a XX. század első felében Magyarországon. Budapest, ELTE.

Schönwald Pál 1969. A magyarországi 1918–1919-es polgári demokratikus forradalom állam- és jogtörténeti kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Šimko, Lukáš 2018. Prešovská vzbura. In Na ceste k slovenskej štátnosti. Bratislava, Ministerstvo Vnútra Slovenskej republiky, odbor archívov a registratúr sekcie verejnej správy.

Simon Attila 2017. Kassa három megszállása. Párhuzamok és tanulságok. Történelmi Szemle, 59. évf. 4. sz.

Supka Géza 1923. A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Dénes Lajos–Fényes László–Nagy Vince–Rupert Rezső–Supka Géza–Szász Zoltán–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest.

Švorc, Peter 1999. Prouhorské integračné snahy na území Slovenska na konci r. 1918. Historický časopis, 17. évf. 1. sz.

Szakál Imre 2018. Rend, fegyelem, összetartás, s nem lesz panasz többé a Kárpátok bércei között” Iratok Ruszka Krajna történetéhez (1918–1919.) Beregszász–Ungvár, „RIK-U” Kft. http://real.mtak.hu/93056/1/Rend_fegyelem_osszetartas_s_nem_lesz_pa.pdf (Letöltve: 2020.12.28.)

Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1. évf. 1. sz. http://www.matarka. hu/cikk_list. php? fusz=9648 (Letöltve: 2020.02.17.)

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – Magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Szarka László 2008. A helvét modell alternatívája és kudarca 1918 őszén. Kisebbségkutatás, 17. évf. 2. sz.

Szlovákiai Magyar Adatbank. A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Surányi Lajos. https://adatbank.sk/lexikon/suranyi-lajos-galgoczy-janos/ (Letöltés: 2021.01.25.)

Sztancs Gábor 2018. „Selbständige Zipser Republik” – A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 20. évf. 4. sz.

Szviezsényi Zsolt 1921. Hogyan veszett el a Felvidék? Budapest.

Völgyesi Zoltán 2017. Impériumváltások elleni tiltakozások a Felvidéken 1918 végén. II. rész. Archivnet, 6. https://archivnet.hu/imperiumvaltas-elleni-tiltakozasok-a-felvideken-1918-vegen-ii-resz (Letöltve: 2020.12.20.)