Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez I.

Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain

1. Bevezetés

Közhelyszerű megállapítás, hogy százévnyi múlt távlatában az egykor megtörtént események ismétlődő felidézései és megítélései óhatatlanul egymással feleselő és egymást olykor kizáró értelmezések és újraértelmezési kísérletek végeérhetetlen sorának „kereszttüzébe” kerülhetnek.

Egy ilyesfajta újraértelmezési kísérlet keretén belül állítható, hogy – visszatekintve – az első világháború után megszülető, új, csehszlovák állam területi kiterjedésének, határainak megállapításánál az egyik legnehezebb és napjainkig hatóan is a legtöbb konfliktust kiváltó feladat az új államalakulathoz csatolt egykori magyar királysági területek déli határainak kialakítása volt.

Azonban még ebből a keserű vagy kijózanító alapvetésből kiindulva is kísérletet lehet tenni – újra és újra – az egymást homlokegyenesen kizárónak tűnő közelítések összevetésére. Esetenként akár még annak reményében is, hogy az új értelmezési kísérletekből leszűrhető új következtetések nyomán talán kevésbé riasztó mélységűnek tűnhetnek, vagy áthidalható távolságúra csökkenthetőek a korábban szakadékszerűnek ítélt különbségek. Egyebek mellett az egykor meghatározó szereplők és háttéremberek, illetve annak idején megélt környezetük helyzetértelmezéseinek, cselekedeteik mozgatórugóinak, személyes gondolkodásmódjának minél alaposabb feltárása, értelmezése, megértése segíthet ebben a törekvésben.

1.1. A tanulmány témája, célkitűzései

Megcélzott témáját tekintve a kutatás a mai Szlovákia újkori történelmi létrejöttének területi vonatkozásaival foglalkozik. Azon belül az államalapítás politikatörténetének területi hátterére fókuszál, egyik célkitűzése az államalapításhoz szükséges „földrajzi határok” keresésének bemutatása.

Ebben az irányban a kutatás voltaképpeni tárgyát az első világháborút lezárni hivatott béketárgyalások előtti hosszú fejlődési korszaknak ez irányban tett jobbára tétova lépései, de főképpen magán a tárgyalássorozaton belül, illetve azok szakértői háttérfolyamataiban felmerülő, általában már nagyon határozott, sokszor azonban ad hoc jellegűnek tűnő megoldási javaslatok képezik. Ezek az új állam „déli határai” futásának kijelölését célozták; minden létező formájukban: szövegekben, lajstromokban és térképeken, térképvázlatokon. A későbbi korokban sokat hangoztatott „geográfiai érvkészlet” megalapozásának gyors kikristályosodása ebben a röpke folyamatban kulcsmomentum. Dióhéjban összefoglalva a lényegét: az „igazságos” etnikai elhatárolódás kivitelezhetetlen, „magától értetődő” tehát, hogy az új állam „életképességének” biztosítékaként területe földrajzilag szükségszerűen „kikerekíttessék”. Nem egyszerűen politikai, hanem magasabb, tudományos szempontok szerinti „földrajzi” határokkal körülkerített egységet alkotva, tekintet nélkül minden egyéb következményre.[1]

Másrészt a kutatás az új, csehszlovák államhatár megállapításának 1918–1920-ban zajló folyamatára közelítve a szakértői gondolkodás változásait, módosulásait és helyesbítéseit is bemutatni törekszik.

Ehhez a törekvéshez a Szlovákiát érintő területi kérdések tárgyalásánál a csehszlovák küldöttség részéről kidolgozott: ténylegesen igénybe vett vagy csak felhasználni tervezett szakértői háttéranyagok részletes elemzésére van szükség. Elsősorban a szakértői anyagokban felvonultatott „földrajzi” érvelések és tudományos hátterük, valamint hatásuk és fogadtatásuk az, ami hozzásegíthet a kutatási célok eléréséhez. Különösképpen fontos az érvrendszer „összehangolásának” folyamatában tetten érhető módosulások, eltérések, egyenetlenségek, következetlenségek alapos és részletes feltárása, ezeknek korabeli és utólagos értékeléseivel és értelmezéseivel, esetleges magyarázatával együtt.[2]

Ami a konkrétumokat illeti: ebben a kutatás bevezető lépéseinek eredményeit bemutatni hivatott tanulmányban egy fontosabb, illetve egy kevésbé jelentősnek tűnő szerepet betöltő, a földrajztudományhoz vagy annak témaköreihez erősen kötődő két „háttérember” – Viktor Dvorský és Prinz Gyula – alakján keresztül kíséreljük meg a történelmi eseménysorokban fényképszerűvé merevült pillanatok „megmozgatását”; most csak korabeli megnyilvánulásaik bizonyos hozzáférhető lenyomataira szűkítve a közelítésünket. A tanulmány természetesen – a szabott kereteihez igazodva –, amennyire csak lehetséges, a konkrét esetek bemutatásán túl azok lehetséges értelmezéseinek áttekintésére is kitér.

1.2. Szakirodalmi áttekintés

Az itt szükségszerűen rövid szakirodalmi áttekintésben azt emelném ki, hogy a tanulmány megírásához elsősorban a témakört érintő szlovák, cseh és magyar publikációkra alapoztam. Az utóbbi években szerencsére mindkét oldalon örvendetes tempóban gyarapodott a felhasználható minőségi források köre. A téma iránt a társadalmi nyilvánosságban érzékelhető megnövekedett érdeklődés miatt persze alaposan megrostálandó a felhasználható szakirodalom. Semmiképpen sem szerettem volna azonban a tudományos forrásmunkák, tanulmányok és monográfiák mellől kizárni a tudomány-népszerűsítő jellegű kiadványokat, már csak a kutatás fentiekben felvázolt sajátos közelítése miatt sem.

A magyar társadalomban a téma történelmi súlya miatt mindig is meglevő igények következtében ennek a sajátos szempontú közelítésnek a kialakításához rengeteg újabb időkben született kiváló munkát lehetett felhasználni. Közülük csak a legfontosabbakat felsorolva: Hajdú (2000); Ablonczy (2005, 2015); Romsics (2007, 2014); Zeidler (2008, 2018); Popély (2010); Szarka (2014); Simon (2019) stb.

A szlovák és a cseh fél nézőpontjainak, szemléletmódjának minél behatóbb megismerése érdekében több értelemben is kiterjedtebb szakirodalomra kellett támaszkodni. Itt is csak a legfontosabbakat sorolhatom fel: Hromádka (1943); Bokes (1945); Lukniš (1972, 1974); Lauko et al. (2013); Lauko–Gurňák (2013); Lauko–Kasala (2009); Martínek (2003); Krajčovič (1993); Ferenčuchová (1999); Kolář (2004); Verešš (2005); Hronský (1998, 2011) stb. Különösen a felsorolás végén említett Marián Hronskýnak a trianoni békeszerződésről írt, 2011-ben megjelent monográfiáját emelném ki mint kitűnő alapot arra, hogy az adott kérdéskört mintegy szlovák szemszögből is alaposan megismerhessük. Rendkívül színvonalas, nagy jelentőségű munka: mérföldkő a szlovák historiográfiában.

1.3. Forrásgyűjtemények és források

Két említett szereplőnk 1918/19 fordulóján kifejtett tevékenységének összevető elemzése lényegében két korabeli dokumentum részletes vizsgálatán alapul. Mindkettejük felbukkanása ezekben a – néhány napnyi eltéréssel keletkezett – forrásokban némiképp váratlannak vagy meglepetésszerűnek hat. Közel sem azonos súlyú iratokról van szó. Az egyik egy kormányülés jegyzőkönyve, a másik egy „egyszerű” hivatalos jelentés. A két dokumentum azonban alkalmasnak tűnik arra, hogy az éppen zajló nagy jelentőségű történelmi folyamatokban betöltött szerepeiket összevethessük.

Mindkét iratot egy-egy forrásgyűjteménybeli újraközlés alapján mutatom be és elemzem; bár a fókuszban a két irat egy-egy mellékszereplője áll, reményeim szerint ebben az esetben az eredeti iratok használata nélkül is érvényes következtetések vonhatók le.

Az első bemutatandó dokumentumot egy 2001-ben megjelent cseh(szlovák) külügyi iratokat felvonultató forrásgyűjtemény, (Dejmek–Kolář 2001) a másikat pedig egy jóval korábban, 1975-ben napvilágot látott szlovák történeti okmánytárbeli (Horváth–Rákoš–Watzka 1977) közlés alapján használtam.

Végezetül e helyen és ezúton is szeretném megköszönni a somorjai Bibliotheca Hungarica munkatársainak készséges segítségét, amivel lehetővé tették, hogy a szlovák és a cseh szakirodalomhoz hozzáférjek, ottléteim alatt pedig zavartalanul elmélyedhessek a feldolgozásukban!

2. Tudások a háttérben – Két „aranykori” geográfus pályaíve

„Délen és délkeleten Szlovákia határai természetesek.

…a határ a Duna főága…

…medre a szlovák föld egyetlen természetes határa és védelmi vonala.”[3]

(Horváth–Rákoš–Watzka [eds.] 1977, pp. 134–135. [dok. č. 22.])

 

„A határok természetrajza tehát elárulja magát az államot.

Az az állam, amelyik sűrűn lakott, magas fejlettségű, mély lapályi területek

legmélyebb vonalát, a főfolyót követeli határául,

az hódító, támadó,

s ezen célja érdekében

a lapályi gazdasági élet virágzását is hajlandó áldozatul követelni.”[4]

(Cholnoky–Bartucz–Prinz–Teleki [1936–1938], III. köt., p. 349., [k. t.])

 Az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalások történetének magyar és magyarországi kutatói körében nem lehet teljesen ismeretlen a csehszlovák küldöttség szakértői csapatának geográfusaként számontartott tagja, Viktor Dvorský (1882–1960), hiszen a delegáció számára kifejtett tevékenységének produktumai megkerülhetetlenek a béketárgyalások folyamatának bemutatásánál. A már 1918 novemberétől összeálló szakértői csapat (Hronský 2011, 111. p.) munkája révén felhalmozott anyag a csehszlovák területi követelések alátámasztására a békekonferencia bizottságai elé terjesztett 12 memorandumban „öltött testet”. (Houdek 1931, 299. p.; Hronský 2011, 110. p.) E memorandumok földrajzi vonatkozású, a konkrét határvonalakat illető részei vagy teljes egészükben Dvorský alkotásai, vagy vélhetően nagy mértékben meghatározta a kialakításukat. Marián Hronský elsősorban az 5. számot viselő, Szlovákiára vonatkozó igényeket alátámasztó memorandumot tartja az ő „keze munkájának”. (Hronský, 2011, 116. p.; pp. 118–119.)

Annak ellenére azonban, hogy Viktor Dvorský e munkáival nyilvánvalóan nagyban hozzájárult a csehszlovák fél összességében vitathatatlanul sikeres működéséhez, személyével, tudományos teljesítményével, a csehszlovák tárgyalódelegáció szakértői apparátusában betöltött szerepének pontos tisztázásával és értékelésével a magyar tudományosság részéről ez ideig meglehetősen keveset foglalkoztak. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy életrajzának a legfontosabb cseh biográfiai lexikonban[5] elérhető rövid összefoglalásában vagy a cseh tudományos akadémia hivatalos közlönyében, a „…dunai határ követelésének” első szószólójaként;[6] illetve a csehszlovák–magyar államhatár kialakításának elvi megalapozójaként[7] említik. Már csak emiatt is fontos lenne, hogy alaposabban megismerhessük a 20. század első felének egyik legjelentősebb cseh geográfusát és életművét. Természetesen ennek a tanulmánynak a keretei közt épp csak felvázolható ez az életút és tudományos teljesítmény; de egyelőre ennél többre talán nem is szükséges törekednünk.

Közelebbről tekintve, az életpálya magyar nyelvű bemutatásánál elkerülhetetlenül kínálja magát egy fölöttébb feltűnő párhuzam. A cseh Viktor Dvorský és a magyar társadalomföldrajz kialakulásában szintén meghatározó szerepet játszó Prinz Gyula egyaránt a Monarchia 19. század végi aranykorának gyermeke. Olyannyira, hogy ugyanazon évben születtek (1882), és életrajzaik akár csak felületes összevetése révén is megállapítható, hogy életpályájuknak nem ez az egyetlen közös pontja. (Martínek, 2003, 2011; Fodor, 2006, pp. 714–720.) Abban azért jelentős a különbség, hogy míg Dvorský Csehország fővárosában született és tanult, Prinz Gyula (1882–1973) vidéki családban nőtt fel. A későbbi cseh geográfus iskolai előmenetele is zökkenőmentesebb és ígéretesebb volt, mint magyar kortársáé. Dvorskýnak, aki előbb a jogi kart végezte el az egyetemen (1905), majd egy berlini kitérőt követően a geográfiát is (1907), gimnáziumi tanára volt például a cseh történeti regények írójaként közismert Alois Jirásek.[8]

Prinz hányatott középiskolai, majd annál sikeresebb budapesti geológiai tanulmányok után az egyetemet Sziléziában fejezte be 1903-ban. Többé-kevésbé közös elem viszont mindkettőjüknél, hogy tudományos pályafutásuk eleinte inkább a természetföldrajz körében indult, majd fokozatosan az ebben az időszakban véglegesen önállóvá váló társadalomföldrajzi témák iránt kezdtek el érdeklődni.[9]

Az 1900-as évek második felében mindketten nagyobb utazásokat tesznek. Ezen a téren Prinz jut messzebbre, szó szerinti és átvitt értelemben is: 1906-ban és 1909-ben közép-ázsiai expedíciók résztvevője, ami meglapozza hazai szakmai karrierjét és némi nemzetközi ismertséget is biztosít számára. Dvorskýt inkább a Balkán vonzza, s – a szláv kölcsönösség jegyében is – beutazza a későbbi Jugoszlávia térségét, Montenegrótól a szlovén Alpokig. 1910-es habilitációja is a Montenegró–Törökország közti határok kutatására alapul. Az 1910-es évekbeli utazásaik során mindketten Európával ismerkednek közelebbről. Dvorský egyetemi karrierje ezekben az években a prágai Károly Egyetemen biztos sínen halad, míg Prinz nehezebben talál magának helyet a hazai egyetemi világban.

A két pályaívet részletesebben csak az első világháború végéig követjük.

Dvorský a háború kitörése utáni sikertelen emigrációs kísérletét követően a cseh „nemzeti ellenállással” keres kapcsolatot. A háború harmadik évében, 1917-ben a Národ című folyóiratban jelenik meg az a munkája (A cseh területek határai), amelyben már a későbbi Csehszlovákia kontúrjai rajzolódnak ki.[10] (Martínek, 2003)

Egy évvel később, 1918 szeptemberében a cseh Nemzeti Bizottság megbízásából Lembergben Eugeniusz Romer lengyel geográfussal tárgyal Árva, a Szepesség és a sziléziai Těšínsko hovatartozása ügyében. (Chodějovský, 2010) Ilyen előzmények után a Monarchia háború végi összeomlását követő prágai „forradalmi ősz” forgatagából már szinte egyenes út vezet számára az újdonsült köztársaság párizsi tárgyalódelegációjának „főhadiszállására”, az Hôtel Lutetiába, ahol a szakértői stáb földrajzi, néprajzi és statisztikai kérdésekkel foglalkozó csoportjának tagja. Feljegyzik róla, hogy a küldöttség szakértőinek egyik legtevékenyebbje. Ottléte első hónapja alatt naponta három-négy referátumot állít össze, összességében 41 önálló beadvány köthető a nevéhez.[11] (Chodějovský, 2010)

Prinz 1918 késő tavaszán, egy remélt debreceni egyetemi kinevezés elmaradása miatti csalódást követően az 1914-ben alapított, de a háború miatt még csak alakulófélben levő pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem éppen létrehozott földrajzi tanszékének vezetésére kap kinevezést. Ősszel azonban már hiába várja az egyetemi oktatás elindulását.[12] (Fodor 2006, 715. p.) 1918 végén társszerzője az egyetem vezetőinek szerkesztésében megjelent kiáltványnak (Pro Hungaria…), amelyben Pozsony Magyarországhoz tartozása mellett állnak ki, egyebek mellett – nyilvánvalóan Prinz révén – földrajzi érvekkel alátámasztva a Magyar Királyság „természetes” egységét.[13] 1919 elején, amikor Dvorský már Párizsba tart, elhagyatott tanszékén téblábolva szembesülnie kell a Pozsonyt megszálló cseh-szlovák hatóságok bizalmatlan kutakodásaival.

Viktor Dvorský tudományos pályájának rövid vázlatára visszatérve megállapítható, hogy tárgyalódelegációbeli „csendes” sikerei után a következő évei még a masaryki vízió, az „államépítés” jegyében telnek. 1919 nyarán részt vesz egy, a szlovákiai helyzetet feltárni hivatott „expedícióban”; 1920-ban a cseh–lengyel és a cseh–osztrák határkijelölő bizottságok tagjaként Árvában és a Morvamezőn tevékenykedik. Těšín térségében kis híján megölik egy konfliktus során.[14] (Martínek 2003) A háború után konszolidálódó viszonyok közepette, az 1920-as években visszatér az oktatás világába. Több helyen tanít, a földrajz mellett egyre inkább politikai tudományokat. Tudományos érdeklődésében is egyértelműen a politikai földrajz felé fordul ezekben az években. (Chodějovský 2010) A nagy „államfordulat” kavargása után lassan, de biztosan lépdel előre a tudományos ranglétrán is: a Cseh Tudományos Akadémia Szláv Intézetének tagjává nevezik ki, levelező tagja lesz a belgrádi szerb földrajzi társaságnak; 1928-ban rendes egyetemi tanári státuszban véglegesítik a kinevezését a Károly Egyetemen. A rá következő évben viszont derékba törik az élete: 1929 szeptemberében, 47 évesen, egy londoni út során agyvérzést kap, fél oldalára megbénul és elveszti beszédképességét. (Martínek, 2003; Chodějovský, 2010)

Néhány évvel később, szívós erőfeszítések árán újra megtanul kommunikálni, de az egészségét ért csapás tudományos karrierjét végleg kisiklatja, így az a 30-as évekre gyakorlatilag már lezártnak tekinthető. Ígéretesen alakuló oktatói életútjának megtörése miatt életműve befejezetlen: folytatás, vagyis tanítványok nélkül marad. Egy jelentősebb tudományos pályát befutó követője azért kétségtelenül akadt. Jaromír Korčák 1938-ben Prágában megjelent geopolitikai munkája[15] felvállaltan Dvorský egyik legfontosabb összefoglaló jellegű – politikai földrajzi – művének[16] alapjaira épül. A II. világháború után azonban ezek az alapműnek szánt könyvei (Korčák munkájával együtt) fokozatosan kikerültek a hivatkozható források közül; 1968-at követően legfeljebb a „burzsoá társadalomtudományok zsákutcájának” iskolapéldáiként voltak idézhetőek, egészen 1989-ig. Ugyanakkor kényszerű visszavonulása és háttérbe szorulása ellenére 1952-ben a Cseh Tudományos Akadémia rendes tagjává nevezik ki: ő az első geográfus a testületben. (Martínek 2003; Chodějovský 2010)

Felemás véget ér tehát ez a pályája felívelése idején joggal nagyra hivatottnak tűnő életút. A „dunai határ” egyik atyja, tisztességes, szép életkort megérve, de félresodorva, a partvonalról szemlélte végig mindazt, ami hányatott sorsú térségünkben az új határok szabta keretek közt élő emberekkel és közösségeikkel a 20. század közepén megtörténhetett.

Az életrajzi kitekintés lezárásaképpen aligha hagyható el még az az apró, ám korántsem jelentéktelen mozzanat, amelyet Viktor Dvorský életútjának jelenleg hozzáférhető egyik forrása sem mulaszt el megemlíteni: a századelő talán legfontosabb cseh geográfusa a szabadkőművesek közé is tartozott; alapító tagja és később titkára volt a prágai Nemzeti páholynak. (Martínek 2003; Chodějovský 2010)

3. Területszerzők „maguk között”…

Félrevezető lehet annak feltételezése, hogy a bevezetőben említett győztesek/vesztesek ellentétpár mentén beazonosítható, eltérő diskurzusformák, megnyilvánulások csak az eseménysorozat lezajlása után, az arra visszatekintő és utólag is (át)értelmező szemtanúi visszaemlékezések, majd később az újra és újra megtörténő „leszármazotti” felidézések nyelvezetében lennének felismerhetőek. Korabeli dokumentumok sora tanúsíthatja, hogy ez a szerepfelfogás már az eseménysorozat közvetlen alakítóinak, köztük természetesen a tárgyalások során igénybe vett szakértőknek a viselkedését és nyelvhasználatát is – nem egy esetben – meghatározóan jellemezheti. Ezt az állítást remélhetőleg jól szemlélteti majd a tanulmányban most közelebbről bemutatandó forrás részletesebb elemzése.

3.1. „…tehát velük nem lesz tárgyalás”

Forrásunk egy 1919. január 2-án Prágában tartott csehszlovák kormányülés jegyzőkönyve. Ez az irat a korszakkal foglalkozó szakirodalomban gyakran hivatkozott, idézett dokumentum.[17] A Csehszlovák Köztársaság kormányának év eleji ülése – a jegyzőkönyvnek a dokumentumgyűjteményben feltüntetett címe szerint – „A párizsi békekonferencia tárgyalásaira való felkészülést és Csehszlovákia határainak kérdését” tárgyalta. A csütörtöki napon, délelőtt 10 órakor kezdődő, majd a délután 2 és 4 óra közti „ebédszünet” után a jegyzőkönyv tanúsága szerint egészen este 8 óráig tartó kormányülésen a kormány tagjai mellett – a béketárgyalásokra való felkészülés jegyében – meghívott szakértők is jelen voltak. Az irat két szakértő urat nevez meg; elsőként Viktor Dvorskýt említi. A másik jelenlevő, Josef Malíř professzor[18] is tagja lett a később Párizsba kiutazó tárgyalódelegációnak.[19]

Az itt hivatkozott forrásban közzétett jegyzőkönyv szövege nem szó szerinti leirat. Az eredeti okmány is szerkesztett változat, amelyben azonban bizonyos pontatlanságok maradtak.

Egyrészt az irat közreadóinak 13 esetben kellett kiigazítaniuk a településnevek torzításait, ebből azonban legalább egy alkalommal minden valószínűség szerint maguk is tévesen jártak el.

Még az ülés elején, a szakértők által bemutatott területi követeléseket összegző verziók közül a második ismertetésénél esett szó arról, hogy ez a változat „Délen megerősíti a stratégiai pozíciókat a Duna főágával és a Komín [sic!] melletti hídfővel, továbbá a Bükk hegység részeivel és a Váctól keletre levő szlovák [nyelv]szigetekkel.”[20] A dokumentum-gyűjtemény szerkesztői végjegyzetben (e) jelzik, hogy a szerintük is beazonosíthatatlan szóalak hibás lejegyzés eredménye lehet és e helyett – korrekciójuk szerint – »Kittsee« értendő. Vagyis itt szerintük valójában Köpcsényre, szlovákul Kopčanyra történik utalás, és ilyképpen az állítás a pozsonyi hídfőre vonatkozna. Ez a helyesbítés azonban nem tűnik helytállónak. Még Köpcsény horvát névváltozatának (»Gijeca«) felmerülése esetén sem világos, hogy melyik nyelven elhangzó megnevezést hallhatta és betűzhette félre a megbeszélés lejegyzője »Komín«-ként. Sokkal kézenfekvőbbnek tűnik az a magyarázat, hogy itt Komárom szlovák/cseh nevének – Komárno – torzult változatáról van szó, az egész gondolatmenet pedig eredetileg a komáromi hídfőre vonatkozott. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy egy bekezdéssel lejjebb – a második variáns módosítási lehetőségeire utalva – az esztergomi hídfővel való további bővítést említik [„předmostí ostřihomské”]. Ha az első jelölés valóban a pozsonyi hídfőre utalna, akkor a „bővítési opciók” között az egyébként általában többet emlegetett komáromi hídfőt neveznék meg.

Másrészt a jegyzőkönyvben felbukkannak olyan hozzászólók is, akiket a jelenlevők között nem sorolnak fel. Az általam használt forrásban közzétett jegyzőkönyv szövegében a gondolatait délelőtt négy, délután pedig két alkalommal is kifejtő „Dr. Božinov” kilétére nincs semmiféle utalás.[21] A jelenlevők listájában nincs megnevezve, holott a szót együttesen tizenegyszer magához ragadó miniszterelnök után, az ülés résztvevői közül ő szerepelt a legtöbbször, hat alkalommal tünteti fel nevét a jegyzőkönyv. Igaz, hozzászólásai általában rövidek, viszont a kibontakozó eszmecsere alakulásában meglehetősen sajátságos szerepet betöltők voltak.

Az ülés kezdetétől jelen volt és a jegyzőkönyvet aláírásával hitelesítette a Kramář-kormány valamennyi, akkor Csehországban tartózkodó minisztere, szám szerint 14-en.[22] Csak hárman hiányoztak: a külügyminiszter, Edvard Beneš; a külföldi légiókat felügyelő hadügyminiszter, Milan Rastislav Štefánik; és a szlovákiai ügyek igazgatásával megbízott miniszter, Vavro Šrobár. Utóbbi ez idő tájt Zsolnán,[23] a külügyminiszter pedig Párizsban tartózkodott. Štefánik a szibériai cseh légióknál tett látogatását követően ebben az időben éppen úton volt vissza Európába. Megállapítható tehát, hogy a kormány mindösszesen két szlovák tagja közül egy sem volt jelen.

A zajló megbeszélések jelentőségét jelzi, hogy a délutáni ülés kiegészült még a köztársasági elnökkel, a nemzetgyűlés elnökével és a nemzetgyűlés hét képviselői klubjának (pártjainak) elnökeivel is.[24]

A dokumentumban megemlített jelenlevők teljes névsorát áttekintve úgy tűnik – már amennyire ez a forrás alapján tisztázható –, hogy ez a nagyon fontos megbeszélés kizárólagosan cseh „belügy” volt. Bár nyilvánvaló, hogy jó néhány fontos döntés és elhatározás az elérendő célok kitűzését és a béketárgyaláson folytatandó tárgyalási taktikát illetően már korábban megszületett,[25] ez az ülés az előző év ősze óta összeverbuvált szakértői csapat addigi legfontosabb eredményeinek, a területi követelések lehetséges változatainak bemutatását, megtárgyalását és a megvalósítandó kiválasztását célozta a politikai döntéshozók – ezúttal a formálódó új cseh politikai elit vezető hazai személyiségei – előtt.

A jegyzőkönyv és így nyilván a jelenlevők szóhasználatában is nagyon következetlen és esetleges a „csehoszlovakizmus” felbukkanása. A szöveg az egyes területi követelésvariánsokból összeálló népesség nemzetiségi összetételének ismertetésénél, tehát a szakértői munkák hivatalos bemutatásánál három esetben csehszlovákokként, az első variánsnál viszont egyszerűen csak csehek és szlovákokként utal az államalkotó nemzet(ek)re. A vita során elhangzó hozzászólásokban többes szám első személyben elhangzó megfogalmazások túlnyomórészt egyértelműen a csehekre utalnak, többnyire még a köztársasági elnök megnyilatkozásában is. Elkülönülten, „a szlovákokra” például maga a miniszterelnök utal, amikor a variánsok kiválasztásánál megjegyzi, hogy az ő esetleges kívánságaikat is figyelembe kell majd venni néhány részletnél.[26]

A béketárgyaláson előterjesztendő területi követeléseket illetően tehát a legfontosabb, terítéken levő feladat a szakértők által kidolgozott négy területi variáns megvitatása és valamelyikük elfogadása volt.[27] A tárgyalásokra kiutazó küldöttségnek aztán – a miniszterelnök feltételezhető szándékának megfelelően – a kormányülés során elfogadott változatot kellett volna beterjesztenie a békekonferencia elé.

A kormányülésen bemutatott egyes területi variánsok a minimálistól a maximális területi igényekig rendezték sorba a lehetséges változatokat, a népesség várható nemzetiségi megoszlásának becslése mellett. A becslésnél azonban minden változat esetében két adatsort adtak meg: az elérhető hivatalos statisztikai adatokból összeállított számsorok mellett feltüntették a nemzetiségi megoszlás saját szakértőik szerint becsült „valós” számait és arányait is. Megjegyzendő, hogy a bemutatott forrás dokumentumgyűjteményben megjelent szövegében szereplő számadatokkal szinte semmi sincs rendben. Az adatsor ebben a formában tele van hibákkal, furcsaságokkal.

Tételesen, oszlopokba tagolva szerepel, hogy az egyes variánsok esetében mennyi lesz az igényelt területek teljes népessége és azon belül mennyi az egyes nemzetiségi csoportok (csehek & szlovákok; ruszinok; lengyelek; németek; magyarok) száma és aránya a hivatalos adatok alapján, illetve a szakértői csoport becslése szerint, „ténylegesen”. Az összegzések azonban sehogy sem ülnek. Különös az is, hogy a magyarok hivatalos és becsült száma közti eltérés -410 000 – -437 000 fő között alakul; variánsonként fokozatosan emelkedő tendenciával, kivéve a harmadik előterjesztett változatot. Ebben, ha hinni lehet a forrásban megjelent adatoknak, a magyarok száma 1 598 000 fő lenne, ami a teljes népesség 10,7%-át tenné ki a hivatalos statisztikák alapján. A szakértők szerint becsült tényleges számok oszlopában azonban a magyarok 1 650 000 fővel szerepelnek, tehát 52 000-el még többen is lennének a becslés alapján, mint „hivatalosan”; miközben a becsült részarányuk már csak 7,9% [!] lenne, elvileg ugyanazon népességen belül.

A szakértők által kidolgozott négy variánst a miniszterelnök felkérésére Dr. Vladimír Slavík, a „békekonferenciára való felkészülés hivatalának” vezetője[28] mutatta be az ülés megnyitását követően. Elmagyarázta, hogy a variánsok úgy jöttek létre, hogy az egyes részterületek szakértői saját szempontjaik alapján összeállították, hogy szerintük „mi mindennek” kellene a létrehozandó államhoz tartoznia. Így azonban túlságosan kiterjedt határok jöttek volna létre, amit a figyelembe vett szempontok mérlegelésével igyekeztek korrigálni.

E tanulmány keretein belül nincs elegendő tér arra, és nem is szükséges, hogy a tárgyalás egész menetét és az egyes variánsokat teljes részletességgel ismertessem. Csak a tervezett szlovák–magyar határszakaszra, azon belül is elsősorban annak nyugati részére fókuszálok. A hivatalvezető a négy tervezet előnyeit és hátrányait négy szempont szerint taglalva mutatta be. A szakértők nemzetiségi, gazdasági, „közlekedés-politikai” és stratégiai megfontolások alapján értékelték a területi követelések lehetséges változatait.

Dr. Slavík értelmezésében az első változat azt képviselte, amit a „cseh államnak elengedhetetlenül birtokolnia muszáj”, a negyedik pedig azt, amit „a cseh állam idegen elemekből még túlságos leterhelés nélkül” elbír. A szakértői bizottság a közbülső: második, vagy harmadik változatot tartotta a legmegfelelőbbnek.

Saját, figyelembe vett szempontjaink szerint, vagyis az akkor még jövendőbeli Szlovákia déli határaira vonatkozó javaslatokra és megjegyzésekre fókuszálva foglalom össze az előterjesztés lényegét.

  A B C D E F G  
I. variáns   Hivatalos adatok Becsült adatok*
nemzetiség % % eltérés %  
1 Összlakosság 13 850 559  
2 Csehek és szlovákok 8 069 572 58,0 9 070 000 65,0 1 000 428 12,40  
3 Ruszinok 414 902 3,0 445 000 3,0 30 098 7,25  
4 Lengyelek 310 000 2,0 330 000 2,0 20 000 6,45  
5 Németek 3 668 000 26,0 3 160 000 22,8 -508 000 -13,85  
6 Magyarok 1 210 000 8,7 800 000 5,8 -410 000 -33,88  
7 Σ 13 672 474 97,7 13 805 000 98,6 132 526 0,97  
8 eltérés 178 085 1,3 -45 559 -25,6 -45 559 -25,6  
II. variáns 1 Összlakosság 14 430 000      
2 Csehszlovákok 8 075 000 55,9 9 090 000 63,0 1 015 000 12,57  
3 Ruszinok 423 000 2,9 455 000 3,0 32 000 7,57  
4 Lengyelek 423 000 2,9 450 000 3,0 27 000 6,38  
5 Németek 3 977 000 27,5 3 450 000 23,9 -527 000 -13,25  
6 Magyarok 1 368 000 9,5 945 000 6,5 -423 000 -30,92  
7 Σ 14 266 000 98,7 14 390 000 99,4 124 000 0,87  
8 eltérés 164 000 1,1 -40 000 -24,4 -40 000 -24,4  
III. variáns 1 Összlakosság 14 821 000      
2 Csehszlovákok 8 080 000 54,5 9 100 000 61,0 1 020 000 12,62  
3 Ruszinok 423 000 2,8 455 000 3,0 32 000 7,57  
4 Lengyelek 566 000 3,8 600 000 4,0 34 000 6,01  
5 Németek 3 991 000 26,9 3 460 000 23,0 -531 000 -13,30  
6 Magyarok 1 598 000 10,7 1 650 000 7,9 52 000 3,25  
7 Σ 14 658 000 98,7 15 265 000 98,9 607 000 4,14  
8 eltérés 163 000 1,1 444 000 272,4 444 000 272,4  
IV. variáns 1 Összlakosság 15 995 000      
2 Csehszlovákok 8 088 000 50,5 9 110 000 57,0 1 022 000 12,64  
3 Ruszinok 423 000 2,6 455 000 2,8 32 000 7,57  
4 Lengyelek 1 154 000 7,2 1 300 000 8,0 146 000 12,65  
5 Németek 4 539 000 28,3 3 910 000 24,4 -629 000 -13,86  
6 Magyarok 1 617 000 10,0 1 180 000 7,4 -437 000 -27,03  
7 Σ 15 821 000 98,6 15 955 000 99,6 134 000 0,85  
8 eltérés 174 000 1,1 -40 000 -23,0 -40 000 -23,0  
  1. táblázat. A párizsi békekonferencián előterjesztendő csehszlovák területi követelések változatai [I–IV.] és azok lehetséges következményei az új állam népességének nemzetiségi összetételére.[29]

 

Forrás: Dejmek–Kolář, 2001, pp. 133–134.

*a nemzetiségek tényleges száma alapján [„Odhady dle skutečných poměrů národností.”]

 

I. Az első variáns magyar fennhatóság alatt hagyta volna Csallóköz nagyobbik részét (Pozsony szűkebb környezetét leszámítva); A Vág-Duna torkolatától, vagyis Komáromtól keletre azonban a Duna képezte volna a határt, vélhetően az Ipoly-torkolat környékéig. Itt az irat homályosan fogalmaz. Az onnan keletebbre fekvő szakaszról a jegyzőkönyvből csak annyi derül ki, hogy a diósgyőri szénmedencét, illetve a miskolci csomópontot magyar kézben hagyná. Dr. Slavík – és a szakértők – értelmezése szerint azonban ez kedvezőtlenül befolyásolná a Kassa és a Duna közti összeköttetést és a déli határ védelmét.

II. A második változat stratégiailag jobb déli határt jelent, mert Pozsonytól keletre, egészen Vácig a Dunára alapul, komáromi hídfővel a jobb parton. Váctól keletre, az ottani szlovák [nyelv]szigeteket is magába foglalva, a Bükk hegység irányába folytatódik, Miskolc azonban magyar fennhatóság alatt marad. Itt az előterjesztő megjegyzi, hogy további kisebb kiigazítások is elképzelhetők; például a nógrádi szénmedencék és az esztergomi hídfő bekebelezésével.

III. A harmadik variáns témánkat érintő legfontosabb eltérése, hogy a miskolci vasúti csomópont birtokba vételével biztosítja a Kassa és a Duna közti összeköttetést. Slavík tolmácsolásában: „Ez a lehetőség gazdaságilag rendkívül előnyös, anélkül, hogy túl sok idegen lakossággal terhelne. Elengedi a Miskolc–Sátoraljaújhely vonalat, amivel megszabadul 120 000 magyartól.”[30] (Dejmek–Kolář 2001, 133. p.)

IV. A negyedik variáns a Visegrádtól délre fekvő szlovák települések, valamint a Miskolc–Csap közötti vasútvonal megszerzésével is számol, ami gazdasági és stratégiai szempontból ideális megoldást jelentene, viszont megfontolandóan veszélyes mértékben emelné meg az idegen lakosság számát.

Az előterjesztés nyilván elég hosszadalmas lehetett, akár a négyórás délelőtti ülés egyharmadát is meghaladhatta. Az utólag szerkesztett jegyzőkönyv tanúsága szerint Dr. Slavík egyedül, a jelen levő szakértők segítségét igénybe nem véve, megszakítás nélkül mutatta be a szakértői anyagot. Nincs írásos nyoma annak, hogy Dvorský bármiben is kiigazította vagy kiegészítette volna az előadást. A dokumentum szövegében térképek bemutatására nincs utalás, hozzá mellékletek csatolva a hivatkozások szerint nem voltak. Ez persze még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a helyszínen esetleg valamilyen falitérkép(ek)et is használhattak a bemutató során.

A kibontakozó vitában a délelőtt folyamán mintegy 20 hozzászólást jegyeztek fel. A jelen levő miniszterek közül a kormányfő mellett a legtöbbször, három alkalommal még a pénzügyminiszter hozzászólását rögzítették.[31]

A diskurzust egyébként a vasutakat felügyelő miniszter nyitotta, és azonnal a keleti – jövendőbeli szlovákiai – határok kérdéséhez kapcsolódva jegyezte meg, hogy a Vác és Hatvan között tervezett, szerinte egy éven belül végrehajtható fejlesztések (kétvágányúsítás) miatt feltétlenül ragaszkodni kell a miskolci vasúti csomópont megszerzéséhez, mert azzal, Lvovhoz kötődve, a kelet–nyugati forgalom ellenőrzésének „gazdasági uraivá lennénk”.

Csak ez után a – még a felvázolt maximális igényeken is túlmutató területi követelések mellett kardoskodó – „vitaindító” hozzászólás után ragadta magához a szót Karel Kramář miniszterelnök, aki – nyilván az előzőleg elhangzottakra is válaszolva – rögtön a „magyarkérdés” feszegetésével kezdte. Aggodalmának adott hangot a magyarok túlságosan nagy szlovákiai részaránya miatt, igaz, rögtön kitért arra is, hogy az Esterházy- és Pálffy-birtokokra alapozható kolonizáció, vagyis „külföldi szlovák nép” hazatelepítése révén ez a probléma kezelhető. Mindenesetre, ahogy fogalmazott, „…azért nem mehetünk olyan messzire, hogy a szlovák elem Szlovákiában talán csak alig érzékelhető többséget alkosson majd”.[32] (Dejmek–Kolář 2001, 134. p.) Ez után a kolonizáció mielőbbi beindítását sürgette, s megjegyezte, hogy az ő nézete szerint a kelet–nyugati összeköttetést a Kassa–Bohumín-vasútvonalon „muszáj majd vezetnünk”.

Feltűnő, hogy már itt, a vita korai szakaszában dr. Božinov úr máris maga ragadta meg a szót, jelezvén, hogy a kormány párizsi külügyi hivatala – tehát Benešék – értesülései szerint milyen erős az amerikai szlovákok körében a hazatelepülés iránti vágy.

Jellemző mozzanat az is, hogy utána a miniszterelnöknek kellett újra mederbe terelnie a csapongani kezdő vitát, felhívva a figyelmet arra, hogy nagy jelentőségű elvi kérdésekben kell dönteniük. Nevezetesen, hogy lemondhatnak-e a tárgyalások során a történelmi Cseh Királysághoz tartozó területekről. (A továbbiakban e viharos hozzászólásokat kiváltó kérdés megtárgyalásának részletes bemutatásától eltekintünk.)

A feladatként megjelölt kitüntetett jelentőségű kérdéskörre rátérve, az első, rövid hozzászólást követően a miniszterelnök fontosnak tartotta, hogy néhány nagyon fontos körülményre ismét felhívja a figyelmet: „…a párizsi külügyi hivatalunk hírei szerint a németek és a magyarok nem lesznek képviselve a békekonferencián, tehát velük nem lesz tárgyalás. A feltéteket diktálják majd nekik, és csak rajtunk áll, hogy előterjesszük a követeléseinket.”[33] (Dejmek–Kolář 2001, pp. 132–133. [k. t.])

Ezen a ponton aztán újra dr. Božinov úr követte, a nap folyamán előadott leghosszabb és legérdekfeszítőbb hozzászólásával, amivel a jelek szerint a fentiek mellett legfontosabb – feltétlenül figyelembe veendő – összefüggésekre szerette volna felhívni a jelenlevők figyelmét. „…csak azt antanttal lesz tárgyalás, és annál az a tendencia, hogy Németország és Ausztria a lehető leggyöngébben kerüljön ki a béketárgyalásokról. Így például néhány befolyásos párizsi szereplő egyenesen Bécs annexiójára szólít fel bennünket. Helyzetünk a béketárgyalásokon körülbelül olyan lesz, hogy nagyon sok mindent fognak felajánlani a számunkra, és nekünk arra kell majd rámutatnunk, hogy mi az, amit gazdasági és politikai megfontolásokból már nem vehetünk át az államunkba.”[34] (Dejmek–Kolář 2001, pp. 132–133.)

Azt hiszem, a fent idézett mondatok kitűnően illusztrálják az adott történelmi pillanatban magát teljes joggal győztes helyzetben levőnek tekintő fél valóságértelmezésének jellemzőit. Magabiztos: a közeljövőben várható döntések alternatíváinál – biztosnak érzett reményeibe kapaszkodva – széles kínálat közül, saját szabad elhatározása szerinti választás lehetőségében bízó hang ez. Sőt, bizakodása arra épül, hogy legfontosabb ellenfeleinek – a legyőzöttek szerepében – nem lesz semmiféle beleszólásuk a dolgok alakulásába: kész tények elé lesznek állítva, ami egyúttal azt is jelenti, hogy semmiféle akadálya nem lehet a győztesek kezdeményező fellépésnek. Nyilvánvalóan ennek az attitűdnek a sulykolása mögött a majdani béketárgyalásokon való fellépés „alaphangulatának” a megteremtése állhatott. A kormányülésen a jelek szerint elsősorban ezt a szerepet játszó személy politikai hátterének és kapcsolatrendszerének ismeretében megkockáztatható, hogy a döntéshozók ilyen irányú hangolásában, motivációik befolyásolásában a jelen nem levő külügyminiszter, Edvard Beneš „üzenete” nyilvánul meg. Hogy aztán ezek a vita során többször adagolt impulzusok miképpen rezonáltak a megcélzott politikusi elmékben, az már más kérdés.

A délelőtti vita további részeit nagy vonalakban ismertetve elmondható, hogy hozzászólók gondolkodását leginkább mégiscsak a miniszterelnök intése határozta meg: a szó elsősorban a Cseh Királyság területi épségének a feltétlen megtartása, a németek és a lengyelek várható reakciói és a statisztikai adatok megbízhatósága körül forgott. A hozzászóló „baloldali” miniszterek[35] megjegyzései inkább mérséklőleg hatottak, óvatos modorban a lehetséges nehézségekre hívták fel inkább a figyelmet. A miniszterelnök konzervatív nacionalista párttársa,[36] Alois Rašín pénzügyminiszter náluk sokkal kezdeményezőbbre hangolt hozzászólásokkal állt elő.

Az ő egyik javaslatához, ami konkrétan egy, a történelmi határokhoz való ragaszkodás elve alapján vitatható terület – Hlubčicko[37] – lengyelektől való „elvétele” mellett érvelt, köthető az ülés során feljegyzett egyetlen olyan momentum, amikor Dvorský (és a jegyzőkönyv tanúsága szerint Malíř is) a porondra lépett. Dvorský és társa elmagyarázták, hogy a térségben nincsenek cseh kisebbségek; amellett érveltek tehát, hogy ne különbözzenek össze a lengyelekkel az akkor már csaknem kétszáz éve Szilézia részeként számon tartott város és környékének megszerzése érdekében. Okkal vonható le tehát a következtetés, miszerint Viktor Dvorský teljes mértékben tudatában volt az etnikai elv figyelembe vétele súlyának és jelentőségének. Nem ragaszkodott feltétlenül a történelmi jogon „járó” területekhez – legalábbis ekkor, és a formálódó Lengyelország vonatkozásában.

Jellemző, hogy amikor a vita egy pontján némi lengyelellenes hangulat kezdett kibontakozni – maga a miniszterelnök titulálta „fortélyossága” miatt veszélyesnek a „lengyel elemet” –, Dr. Božinov újra szükségét érezte, hogy megszólaljon. Igaz, felemásan. Egyrészt mérséklőleg: csatlakozott Rašín pénzügyminiszternek a lengyelek szándékaival kapcsolatos optimizmusához; másrészt viszont megosztott a résztvevőkkel egy történetet Franciaországból, ahol állítólag két těšíni lengyel katona, amikor megtiltották számukra, hogy a cseh légióba lépjenek, öngyilkosságot követett el.

Mindezektől a kitérőktől függetlenül több miniszter is úgy nyilatkozott, hogy a „középső” változatokat érdemes preferálni, de nem kéne megkötni a tárgyalódelegáció kezét: jobb lenne szabad mozgásteret engedni az alkufolyamatban a külügyminiszternek, hogy ne gyengítsék a pozícióját egy szigorú kormányhatározattal.

Maga Kramář a megbeszélések folyamán egyfajta bizonytalanságról tett tanúbizonyságot. A vita közepén még meglehetősen hevesen érvelt amellett, hogy a magyaroktól nem kell tartani[38] és ezért a Csallóköz „elvételét” stratégiai és politikai okokból fontosnak tartotta a délszlávokkal való közvetlen kapcsolat, a Duna „megszállása” és a Pozsonnyal[39] való „összeköttetésünk” biztosítása érdekében. Sőt, kifejtette, hogy a Miskolctól keletre eső térség megszerzésétől sem tart, mert reméli, hogy a szlovákiai viszonyok rögvest megváltoznak, amint ott uralkodó tényezőként „megjelenünk”.

Ehhez képest a délelőtti ülés vége felé közeledve egyrészt megszavaztatta az üléssel azt a javaslatát, hogy ne engedjék meg a Nemzetgyűlés külügyi bizottságának egy deputáció Párizsba küldését. Másrészt némiképp meglepő módon úgy foglalta össze az elhangzottakat, miszerint a kormány a második és a harmadik variáns „bizonyos eshetőségeinek kombinációját” javasolja. Kijelentette, hogy a Cseh Királyság területéből – „talán Ašsko kivételével”! – nem engedhető el semmi. Ez alatt nyilván a németekkel való lehetséges alkukat értette. Áttekintette a csekély mozgásteret a lengyelekkel várható alkudozásokban, majd rátért „Szlovákia déli területeire”. „…a Csallóköznek a mi területeinken kívül kell maradnia, és a határnak a [Pozsony alatti] bal-Duna-ág déli partján kell haladnia. A délkeleti határszakasz legyen körülbelül úgy vezetve, amint azt a harmadik variáns tartalmazza, [kiegészítve] Miskolc megszerzésével. Emellett a határ mellett csak akkor tartsunk ki, ha a szlovákok is úgy fogják akarni.”[40] (Dejmek–Kolář 2001, 137. p.)

Evvel a délelőtti ülés berekesztetett.[41]

3.2. „Úgy tűnik, a magyaroktól erőnkön fölül akarunk elvenni…”[42]

A jegyzőkönyv tartalmi ismertetéséből is kitetszhet, nem egészen világos, hogy pontosan mi késztethette Karmář miniszterelnököt a vitában is kifejtett álláspontjának megváltoztatására a Csallóköz hovatartozását illetően. Ha a vita leirata pontos, akkor mintegy a „saját szakállára” vonta le – talán a miniszterek óvatoskodó hangulatából adódó benyomásai miatt – a szükséges következtetést.

Számunkra a legfontosabb hozzáfűzhető észrevétel mindenesetre az, hogy a „dunai határ” egyik atyja, Viktor Dvorský a helyszínen semmilyen nyomot hagyó formában nem nyilvánította ki ellenvetését a „dunai határ” koncepciójának ilyen sajátos értelmezése miatt.[43] A magam részéről arra véleményre hajlok, hogy nyilván nem érthetett egyet a miniszterelnök váratlan húzásával, de mindenesetre úgy ítélhette meg a dolgok állását, az adott pillanatban nincs módja arra, hogy a kialakult helyzeten változtasson.

Az leszögezhető, hogy a három nappal később, 1919. január 6-án, hétfőn útra kelő népes tárgyalódelegáció szakértőjeként már bőven nyílhatott lehetősége ilyen irányban befolyásolni a dolgokat, annál is inkább, mivel tudható, hogy a küldöttség élén Párizsba utazó Kramář és ott őket fogadó Beneš között „bizonyos kérdésekben” már a békekonferencia ideje alatt komoly nézeteltérések támadtak.[44] Ezek egyik forrása lehet ez a kor hangulatát felidéző történet is, amelynek szálai a kormányülés jegyzőkönyvében is fennmaradtak; „sorok közül” fellengő lenyomataiként régmúlt pillanatoknak.

Az biztos, hogy az 1919. február 5-én a béketárgyalásokra, a „tízek tanácsa” elé beterjesztett csehszlovák területi igényekben már nyoma sincs az alig egy hónappal korábbi prágai kormányülés Szlovákia déli határait illető határozatának: „Beneš úr összegzésképpen leszögezi, hogy a dunai határhoz való ragaszkodás igényeik elvi alapja.” (Gerő [szerk.] 1989, 136. p. [k. t.])

Nagyon röviden kitérve még a délutáni kormányülésre, megjegyzendő, hogy azon a meghívott szakértők már nem jutottak szóhoz: Dvorský és Malíř jelenléte bizonytalan, a szakértők munkáját koordináló hivatalvezető, Slavík, és dr. Boženík azonban biztosan jelen voltak, mert mindketten két alkalommal szót is kaptak az ülés folyamán.

A parlamenti képviselői klubok (pártfrakciók) vezetőinek jelenléte rányomta a bélyegét a tanácskozás folyására: a délutáni ülésen a területi kérdéseket érintő konkrétumok helyett már inkább a kialakult politikai helyzet, tehát a saját és az ellenfelek vélt pozícióinak értelmezése, illetve a születőfélben levő állam jövőbeni jellegét illető elképzelések voltak a viták középpontjában.

A miniszterelnöknek a délelőtti ülésen történtek eredményét összefoglaló, valamint a kormány álláspontját pontosító beszámolója után a nemzetgyűlés elnöke, a szociáldemokrata František Tomášek kapott szót. Az ő „hangütése” valóban megszabta az ülés irányát és hangulatát, ugyanis kifejezte abbéli félelmét, hogy az új köztársaságot majd minden irányból ellenségek fogják körülvenni, ha „…a határok kialakításánál túlságosan is elragadnak a csak a nemzeti érdekekre való hivatkozások”.[45] (Dejmek–Kolář 2001, 137. p.) Kifejtette, hogy a lengyelektől inkább tart, mint a magyaroktól, részükről ugyanis nagyon ellenséges érzületet feltételezett. Azt is tanácsolta, hogy „…hassanak rá a szlovákokra, hogy döntéseiknél csak valós gazdasági és nemzetiségi érdekek vezessék őket.”[46] (Dejmek–Kolář 2001, 137. p.)

A kormányfő később világossá tette, hogy a köztársasági elnök és a frakcióvezetők meghívására azért is került sor, mert értesültek a nemzetgyűlésnek arról a szándékáról, hogy külön deputációt küldjenek Párizsba, amit a kormány semmiféleképpen nem hagyna jóvá, viszont úgy döntött, hogy a parlamenti vezetőket beavatja a béketárgyalásokkal kapcsolatos konkrét kérdések ügyében folyó megbeszélések időszerű állásába. Azonban emiatt is szigorú titoktartást kér a jelenlevőktől: különösen fontos, hogy a sajtó felé semmi ne szivárogjon ki a kormánynak a területi követelésekkel kapcsolatban hozott döntéséről.

Az ülés vége felé Masaryk köztársasági elnök kért szót, és tartott végül egy hosszabbra, leirata szerint közel egyórásra nyúlt összegző beszédet. Figyelemre méltó Masaryk „hangja”. Az előtte szólók megnyilatkozásaihoz képest lejegyzett szavaiból vitathatatlan tekintély, felkészültség, áttekintés, egyfajta szellemi erő sugárzik. Azért még így is tesz néhány – utólag – meghökkentő megállapítást, például a lengyelek és a magyarok(!) – akiket többször is így együtt említ – addigi sikeres franciaországi propagandájáról, agitációjáról, amivel szemben a „miénk” – mondja ő – „még nem kész”. Nyilván ebből a felvezetésből is következett az előterjesztett javaslata a saját propaganda további szükséges megerősítésére. Azt már beszéde elején leszögezte, hogy Párizsban nagy „agitációs apparátusra” lesz szükség. Az állítólagos párizsi magyar propagandasikerekre való hivatkozáshoz hasonlóan meghökkentő a hosszasabban kifejtett megjegyzése arról, hogy mennyire tökéletlen még az ország földtani felmérése. Nehezen érthető, hogy miért bonyolódott bele a kissé terjengős fejtegetésbe a terítéken levő ügytől látszatra elég távol eső részlet kapcsán.

A tárgyat érintő gondolatmenetének veleje az a kijelentése, miszerint „…vagy nemzetiségi, csehszlovák politikát akarunk folytatni, vagy a mérsékelten nemzeti politika mellett külpolitikát is, és ezzel államunkból valamiféle Svájchoz hasonlót alkotni.”[47] (Dejmek–Kolář 2001, 140. p.) A dilemma felvázolása után rögtön kijelenti azt is, hogy az előterjesztett variánsok közül a mérsékelt programra hajlik. Ezen a ponton hangzik el egy különös mondata: „Úgy tűnik, hogy a magyaroktól erőnkön felül akarunk elvenni, amit nem tanácsolnék.”[48] (uo.) Feltűnő ez a megfontoltságot tükröző gondolat. Igaz, ugyanígy a németekkel szemben is nyomatékosan kéri a határozott, de igazságos fellépést, mert avval „imponálnának” nekik a leginkább. Beszéde zárását azonban ismét a magyarkérdésnek szenteli és megint csak óvatosságra int: „A magyarok csak nyolcmilliós nemzet, tőlük nem szabad sokat elvennünk.”[49] (uo.)

3.3. Következtetések

Összegezve a jegyzőkönyv alaposabb átolvasásából levonható következtetéseket, megállapítható, hogy – „magyar szemszögből”: a „szétszakítottak” lehetséges közelítési felől – nem kevés meglepő és elgondolkodtató elem rajzolódik ki ennek a tanácskozásnak a lejegyzéséből.

Egyelőre azt a legfontosabb – személyes benyomást – emelném ki, miszerint e szöveg révén mintha bepillanthatnánk a „győztesek egymás közt” zajló diskurzusába, aminek legfeltűnőbb sajátossága, száz év távolából is jól érzékelhetőnek tűnően: a bennük még ekkor kétségtelenül kitapintható sajátos szorongás, bizonytalanság, tétovaság. Túlságosan közel a „legyőzött” ellenfelekhez; mintha nem érzékelnék még a győzelem valódi méreteit és mértékét: mértéktelenségét. Párizsból már ekkor minden másképpen látszott.

Furcsa, de mindebből az a következtetés adódik, hogy ha csak rajtuk (értsd: az „otthoni”, épp hatalomra jutott cseh politikusokon) múlna: „feltétlenül” tárgyalnának, még ha a győzelem jogán nyilvánvalóan ők maguk szeretnék megszabni – a kereteket.[50]

A diskurzusban több megnyilatkozó szereplő, és persze különösen a valóban államférfiúi „zárszót” összegző Masaryk részéről újra és újra felsejlik az igény és törekvés a méltányosságra. Azt kell megállapítani, hogy ezek a megnyilatkozó, vegyesen: kipróbált és újonc politikusok nem azonosítják magukat – ekkor még – teljesen a feltételeket diktáló, kérlelhetetlen győztes szerepével.

Ha más nem is, igazolhatja ezt a véleményt a megbeszélést „szlovák szemszögből” láttató Marián Hronský viszonyulása. Könyvében csak egy hosszabb bekezdésnyi részt szentel a kormányülésen történtek árnyaltabb bemutatásának és egyet az értelmezésének (Hronský 2014, pp. 125–126.), de még így is, vagy pont ezért, a hűvösen távolságtartó, lakonikusnak szánt ismertetés szavai mögül egyértelműen kicseng a neheztelés. Adódik az összevetés, ami aztán valamennyire ki is bontakozik könyvének további részeiben. Az egyik oldalon a „jó, régi, monarchiabeli” reflexek szerint tétován habozó, mérlegelgető, legfeljebb ravaszkodó régi világ téblábol, mintegy a múltja foglyaként; míg a másikon, ott, messze Párizsban: az „Új Európa” diadalmas, dinamikus delimitálói – elszántan munkálkodva a jövő építésén.

A másik levonható következtetés nem kevésbé meghökkentő, bár inkább érthető és talán indokolhatóbb. Azt állapíthatjuk meg a jegyzőkönyvbeli megnyilatkozásokat áttekintve, hogy az ott szereplők többségükben nagyon keveset vagy szinte semmit nem tudnak Magyarországról. Az ország valós belső viszonyairól, lehetőségeiről és korlátairól általánosságban; de ugyanígy arról sem, hogy történelmi „szomszédjuk” miféle szakadékba zuhan bele akkor éppen. Sejthető, hogy bár valamivel többet, „ezt-azt” tudnak „a” szlovákokról, de ezek is inkább homályos vagy bizonytalan benyomások lehetnek, mintsem kiterjedt, valós és alapos ismeretek. Említésüknél a legtöbbször mintha egy távoli, igazából ismeretlen rokonként hivatkoznának rájuk. Ami azért mégiscsak furcsa egy közös állam megszületésének történelmi jelentőségű napjaiban.

(A tanulmány záró részét a következő lapszámunkban közöljük.)

Irodalom

Ablonczy Balázs 2005. Teleki Pál. Budapest, Osiris.

Ablonczy Balázs 2015. Trianon-legendák. Budapest, Jaffa.

Bokes, František 1945. Vývin predstáv o slovenskom území v 19. storočí. Martin, Matica Slovenská.

Chodějovský, Jan 2010. Viktor Dvorský (1882–1960) http://abicko.avcr.cz/miranda2/export/sitesavcr/data.avcr.cz/abicko/2010/01/pdf/AB1_10_WEB.pdf [utolsó letöltés: 2020. 02. 04.]

Chodějovský, Jan (ed.) 2017. Paříž 1919 – Mírová konference očima poradců československé a polské delagace. Praha, Lidové noviny.

Cholnoky Jenő–Bartucz Lajos–Prinz Gyula–Teleki Pál 1936–1938. Magyar föld, magyar faj. I–IV. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Dejmek, Jindřich–Kolář, František (eds.) 2001. Československo na pařížske mírové konferenci 1918 – 1920. sv. I. (listopad [XI.] 1918 – červen [VI.] 1919). Dokumenty československé zahraniční politiky. Praha, Ústav mezinárodních vztahů, Univerzita Karlova v Praze, Historický ústav Akademie věd ČR, Karolinum.

Dulovič, Erik 2018. „Nelze-li zachovati dosavadní hranici…” K účasti českých vedcov pri riešení československo-poľského územného sporu o Oravu a Spiš v rokoch 1918-1920. Slovanský přehled/Slavonic Review: Journal for the History of Central, Eastern and Southeastern Europe, 104. évf. 2. sz. pp. 245–277.

Ferenčuchová, Bohumila 1999. Veľmocenský diktát alebo vedecký problém? Rokovania o hraniciach Československa v prvej fáze mierovej konferencie v Paríži roku 1919. In Švorc, Peter–Harbuľová, Ľubica (eds.) Stredoeurópske národy na križovatkách novodobých dejín 1848-1918. Zborník venovaný prof. PhDr. Michalovi Danilákovi, CSc. k jeho 65. narodeninám. Prešov, Universum, pp. 236 – 251.

Fodor Ferenc 2006. A magyar földrajztudomány története. Budapest, MTA FKI.

Gerő András (szerk.) 1989. Sorsdöntések. A kiegyezés – 1867, A trianoni béke – 1920, A párizsi béke – 1947. Budapest, Göncöl Kiadó.

Hajdú Zoltán 2000: A magyar földrajztudomány és a trianoni békeszerződés. 1918–1920. Kisebbségkutatás, 9. évf. 2. sz. pp. 224–233.

Horváth, Vladimír–Rákoš, Elemír–Watzka, Jozef (eds.) 1977. Bratislava, hlavné mesto Slovenska. Pripojenie Bratislavy k Československej republike roku 1948-1919. Bratislava, Obzor.

Houdek, Fedor 1931. Vznik hraníc Slovenska. Bratislava, Prúdy.

Hromádka, Ján 1943. Všeobecný zemepis Slovenska. Bratislava, SAVU.

Hronský, Marián 1998. Boj o Slovensko a Trianon 1918 – 1920. Bratislava, Národné literárne centrum.

Hronský, Marián 2011. Trianon. Vznik hraníc Slovenska a problémy jej bezpečnosti (1918– 1920). Bratislava, Veda.

Jeleček, Leoš–Chromý, Pavel–Martínek, Jiří 2007. Vývoj geografie na Univerzitě Karlové v kontextu české geografie od poloviny 19. století. Geografie. Sborník České Geografické Spoločnosti, 111(4), pp. 343–367.

Kolář, František 2004. Jednání o československo-maďarské hranice na mírové konferenci v Paříži roku 1919. Historické štúdie SAV, č. 43., pp. 65–78.

Korčák, Jaromír 1938. Geopolitické základy Československa a jeho kmenové oblasti. Praha, Orbis.

Krajčovič, Milan 1998. K politickým dejinám sankcionovania hraníc Slovenska. In Haraksim, Ľudovít (ed.): Národnosti na Slovensku. Bratislava, Veda, pp. 39–58.

Lauko, Viliam–Kasala, Karol 2009. Teória a metodológia regionálnej geografie. Bratislava, Kartprint.

Lauko, Viliam–Tolmáči, Ladislav–Križan, František–Gurňák, Daniel–Cákoci, Rastislav 2013. Geografia Slovenskej republiky. Humánna geografia. Bratislava, GeoGrafika.

Lauko, Viliam–Gurňák, Deniel 2013. Vývoj územia a hraníc Slovenska. In Lauko, Viliam & kol.: Geografia Slovenskej republiky – Humánna geografia. Bratislava, GeoGrafika, pp. 8–30.

Lukniš, Michal 1972. Vývin územia a zemepisného poznávania Slovenska. – In Slovensko I. – Príroda. Bratislava, Obzor, pp. 9–13.

Lukniš, Michal & kol. (eds.) 1974. Slovensko II. – Ľud. Bratislava, Obzor.

Martínek, Jiří 2003. Česká geografie a vznik Československa. In Kostlán, Antonín (ed.) Semináře a studie Výzkumného centra pro dějiny vědy z let 2002-2003. Praha, Výzkumné centrum pro dějiny vědy AV ČR, pp. 97–104.

Martínek, Jiří 2011. Viktor Dvorský (1882–1960) In Biografický slovník českých zemí. 14, Praha, p. 459. http://biography.hiu.cas.cz/Personal/index.php/DVORSK%C3%9D_Viktor_22.9.1882-26.11.1960 [utolsó letöltés: 2020. 02. 02.]

Papers Relating to The Foreing Relations of the United States: 1919 The Paris Peace Conference, I–XIII., Washington 1942–1947. https://history.state.gov/historicaldocuments/frus1919Parisv03/ [utolsó letöltés: 2020. 02. 02.]

Petranská Rolková, Natália (ed.) 2014. Zápisnice Klubu slovenských poslancov I. (1918 – 1919) Bratislava, Národná rada Slovenskej republiky.

Popély Gyula 2010. Felvidék, 1914 – 1920. Budapest, Magyar Napló–Fókusz Egyesület.

Romsics Ignác 2007. A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris.

Romsics Ignác 2014. Trianon okai. A szembenézés narratívái a magyar történelmi gondolkodásban. Hadtörténeti Közlemények, 127. évf. 3. sz. pp. 663–691.

Simon Attila (szerk.) 2019. Csehszlovák iratok a magyar-szlovák államhatár kijelöléséhez, 1918-1920. Monumenta Hungariæ Historica: Diplomataria. 3. kötet / Trianon-dokumentumok- és tanulmányok. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet.

Szarka László 2014: A magyar békejegyzékek érvrendszere. Rubicon, 24. évf. 6. sz. pp. 46–52.

Verešš, Marián 2005. Slovensko: formovanie sa územia a národa. Bratislava, UK.

Zeidler Miklós (szerk.) 2008. Trianon. Budapest, Osiris.

Zeidler Miklós 2018. A magyar békeküldöttség naplója – Neuilly – Versailles – Budapest (1920). Budapest, MTA TTI.

Internetes források

http://www.zs-mpb.cz/plesinger-bozinov/

https://www.vlada.cz/cz/clenove-vlady/historie-minulych-vlad/prehled-vlad-cr/1918-1938-csr/karel-kramar/prehled-ministru-24667/

https://www.mzv.cz/brussels/cz/o_velvyslanectvi/historie_a_osobnosti_diplomacie/zivotopisy_velvyslancu/vladimir_slavik.html