Czobor Erzsébet nádorné családi leveleiről 1621–1626

Thurzó György nádor felesége, Czobor Erzsébet kivételes és tehetséges úrasszony volt. Férje, majd egyetlen fia halála után következetesen és hozzáértéssel vezette, irányította a család hatalmas birtokait. Nem ment újra férjhez, szeretettel nevelte édes- és mostohagyermekeit, gondoskodott a már felnőtt lányokról, kiházasította őket, imádta a kis unokáit. Ez utóbbi szerteágazó tevékenység volt, hisz a gyermekek között igen nagy volt a korkülönbség. A férje első házasságából születettek már családot alapítottak, már szültek, ugyanakkor még neki kicsi gyermekei is voltak. Ráadásul mind a Thurzó,[1] mind a Czobor[2] család roppant népes volt, a sok lány férjhezmenetelével rengeteg magyar főúri családdal kerültek atyafiságba, akikkel az újabb és újabb rokonsági kapcsolatot kellett ápolnia – s mindezt meg is tette. Családfáikon szinte nem tudjuk követni ezt a szerteágazó, bonyolult hálózatot, amely egyre csak bővült az évek folyamán. Fennmaradt, saját kézzel írt levelei révén bekerült a magyar irodalomtörténet episztolográfiai (levéltani) fejezetébe.[3] A majd később említettek közül kiemelkedik a 6. levél, egy tizenegy pontból álló instrukció (útbaigazítás, rendelkezés), amelyet szinte Kölcsey Parainesiséhez hasonlíthatunk. A 21. sorszámú levele pedig kimondottan szépirodalmi értékű búcsúzás, s egyben kérelem a missilis (valóságos levél) címzettjéhez.[4]

Hogy ki is volt ez a címzett? Az elhunyt nádor régi, meghitt embere, kelecsényi Fejérpataky György,[5] Letava[6] várának kapitánya, várnagya. Ez utóbbi családjának levéltárát a Liptó vármegyei Kelecsényben őrizték, ebben maradt fönn a Czobor Erzsébet és rokonai által írt levelek egy része, mégpedig húsz darab. Maga a levéltár körülbelül ezer írást (oklevelek, levelek, iratok stb.) tartalmazott, amelyek 1891-ben a Nemzeti Múzeum könyvtárába kerültek. A név nélküli átíró az említett levelekből huszonnégyet közölt folyóiratban, azonban ezek közül négyet nem a családtagok írtak, nem is a várnagynak szóltak, csupán véletlenül kerültek be a levéltárba (ezeket a későbbiekben itt nem ismertetjük, csak részben érintjük).

A levelek – mint minden magánlevél – bizalmasak, témáik szerteágazóak. S mivel az abban említett személyek akkor és ott mindenkinek ismerősek voltak, pontosításuk utólag nagyon nehéz, hisz az Erzsicske, öcsémasszony, szerelmetes lányom stb. föloldása ennyi év távlatából külön nyomozás tárgya volt jelen közlemény írójának. Hogy a későbbiekben megkönnyítsük az olvasónak e családtagok azonosítását, a levelek ismertetése előtt szólnunk kell a két család tagjairól, a rokonsági kapcsolatokról, születésük és halálozásuk helyéről, körülményeiről. Ezen adatok természetesen néhol hiányosak, kiderítésük ugyanis utólag már nagyon nehézkes, sőt, néhány esetben lehetetlen. Elsőként a címben szereplő nagyasszony, a feleség családját ismertetjük röviden:

Coborszentmihályi Czobor Erzsébet (*1572 Szomolány †1626. május 31. Biccse~Nagybiccse). Apja báró Czobor Imre, aki 1572-tól Magyarország alnádora volt. Háromszor nősült meg. Első felesége Bakich Angelika volt, akitől egy fia, Márton született. A második zlunyi Frangepán Kata, kitől nem lett utóda. Végül a harmadik Perényi Bora (†1619 Nagyida, Abaúj-Torda vármegye), kitől két gyermeke maradt: Mihály és Erzse, aki 1592-ben Thurzó Györgyhöz ment feleségül. Erzsébet halálozási napját mindenütt március 31-ének olvashatjuk. Ez azonban elírás lehet, hisz az utolsó levelét május 13-án írta a várnagyhoz. Az igaz, hogy a március 23-i levelében azt írja Fejérpatakynak a már fent említett, irodalmi értékű levelében (melynek második mondata egy 15 soros, barokk körmondat), hogy nagybeteg, s az élete már csak Isten kezében van. Viszont ez nem jelenti azt, hogy utána hamarosan meg is halt. Ezt a tévedést valaki egyszer leírta, és azóta minden hivatkozó változatlanul átveszi. Ugyanígy azt is, hogy Szomolány várában hunyt el.

Nézzük ezek után a férj, bethlenfalvi Thurzó (V.) György családját. György *1567 Lietava †1616 Biccse. Először Árva megyei főispán, majd 1609-től az ország nádora volt. Apja, Ferenc, szintén Árva vármegye főispánja volt haláláig, 1576-ig. Első felesége halála után újra nősült, elvette Zrínyi Miklós szigetvári hős 14 éves leányát. Hét gyermekük született (egy gyermekkorban meghalt), egyikük volt az említett György, akinek tehát Zrínyi Katalin volt az édesanyja.

A családból még meg kell említenünk György egyik nagybátyját, (III.) Szaniszlót, aki az ország nádora volt, 1625-ben hunyt el. (Keresztnevét a korabeli levelekben mindig „Stanislo”-ként írták le.) Az ő neje Liszti (másképp Listhius) Anna Rozina volt, akinek – mint majd említeni fogjuk – két levelét is megőrizték a családi levéltárban. Magának a férjnek a szerepéről is alább lesz szó.

Thurzó György első neje ghimesi Forgách Zsófia volt, aki 1590-ben szülésben meghalt. Ebből a házasságból egy korán elhunyt fia és két leánya született, Zsuzsanna és Judit. Zsuzsannának négy férje is volt (köztük a második Czobor [!] Mihály). A későbbiekben róluk nem tesznek a családi följegyzések említést. A másik leánya Judit, akit 1607-ben vezetett oltár elé báró orbovai Jakusith András (†1623). Házasságukból kilenc gyermek született, kik közül Miklós korán elhalt, a többi fiú és lány mind megérte a felnőttkort. E három fiú és öt leány mind Czobor Erzsébet mostohaunokája volt, s mint már említettük, róluk is gondoskodott. Jakusith hozta a Thurzó családba apja halála után Oroszlánkő és Pruszka helységekben levő birtokait.

Mint már korábban utaltunk rá, Thurzó György első felesége halála után két évvel, 1592-ben vette feleségül Czobor Erzsét. Házasságuk szintén nagyon termékeny volt, nyolc gyermekük született. Egyes genealógiák tudni vélnek egy kilencedikről is, egy Zsófia nevű leányról, aki „pártában halt el.” Első fiúk, János korán meghalt, így (nem számítva a bizonytalan kilencediket) hét gyermeket neveltek föl. Sajnos közülük csak egy fiú vitte (volna) tovább a család nevét, mivel a többi mind leány volt. Először e hat lányt mutatjuk be nagyon hiányos adatainkkal, amelyek miatt az időrendi sorrendet sem tudjuk megtartani. És a végére hagyjuk az egyetlen fiút, Imrét, akinek a rövid élete szinte különálló kis történet.

Borbála első férje gróf monyorókeréki Erdődy Kristóf[7] volt (†1620). Öt gyermekük született, a levelekben azonban csupán kettőről történik említés (Marianka és Imruska~Imriskó), a többiről nem. Második férje gróf trakostyáni Draskovich János (†1648) nádor, kitől még további öt gyermek született.

Ilona (†1648 ?) férje gróf Illyésházy Gáspár Trencsén és Liptó vármegyei főispán, kitől négy élő gyermeke maradt. Említés nem történik róluk a levelezésben. Ilona viszont két levelében is ír egy Hajdu Gábor nevű „fiamról”, akit ő neveltetett Letaván. Pontos kapcsolatuk indítéka nem derül ki.

Mária ⚭ 1618 †1662. március 20. Férje báró ujfalusi Vízkelethy Mihály nádori ítélőmester (1650-ben már nem élt). Gyermekeikről nem szólnak a nemzedékrendi táblák.

Katalin (Kata) ⚭ 1620, báró késmárki Thököly István királyi táblai ülnök, II. Ferdinánd híve (*1581 †1651). Katalin a második felesége volt. Az elsőtől, Hoffmann Zsófiától négy, Katától nyolc gyermeke született.

Anna ⚭ 1622, báró jeszenicei és budetini Szunyogh János (†1641) második felesége volt. Hat gyermeket neveltek, de nem ismerjük pontosan, hogy ők melyik házasságból születtek.

Erzsébet (Erzse) Annyit tudunk róla, hogy 1625-ben még élt. Nagy Iván szerint nem ment férjhez.[8]

Imre (*1598 Nagybiccse † 1621. október 19-én Nikolsburg) Róla, az egyetlen élő fiukról tudunk legtöbbet. 1615-től Wittenbergben tanult az egyetemen. Apja halála után megszakította a tanulmányait, hazajött Magyarországra. Ifjú kora ellenére Árva vármegye főispánja, majd egyben királyi táblabíró lett. Nagyon tehetséges, több nyelvet beszélő (mint minden Thurzó!) fiatalember lehetett. Korán nősült, húszévesen, 1618-ban elvette feleségül gróf bedegi Nyáry Krisztinát. Első gyermekük, Erzsébet (*1621 †1642), gróf Eszterházy István felesége huszonegy évesen elhalálozott. Második leányuk, Krisztina (posthuma *1622 †1632) tízévesen hunyt el. Fiúgyermekük nem volt. Imre tehetségét és tudását bizonyítja az, hogy ő volt az egyik magyar tárgyaló fél a nikolsburgi békebeli tárgyaláson, amely II Ferdinánd és Bethlen Gábor közt zajlott le 1621. október 11-től. Ezen az eseményen október 19-én váratlanul meghalt. A további tárgyalások levezető elnöki szerepét a már korábban említett nagybátyja, Thurzó Szaniszló nádor vette át.

A huszonhárom éves, nagy tudású fiatalember családjának életét tehát háromszoros tragédia zárta le. Második kislánya már az ő halála után született – ezért tettük zárójelbe a posthuma jelzőt –, fia nem lévén, elhunytával egyben kihalt a Thurzók ezen ága. Holttestét 1622. január 16-án helyezték örök nyugalomra egy ónból készült koporsóban Árva várának családi kápolnájában.

Itt kezdődik írásunk második része a címben jelölt családi levelezésről. Ezekből tízet írt maga Czobor Erzsébet, hatot Ilona nevű lánya, kettőt Szaniszló felesége, Liszti Anna Rozina,[9] egyet-egyet Judit nevű mostohalánya, valamint a vő, Thököly István. Négy dokumentum – bár valamennyire a családdal kapcsolatos – nem tartozik szorosan a témánkhoz.

A családi levélköteg első misszilisze, azaz valóságos, elküldött levele 1621. november 24-én kelt Trencsén várában. Írója, az anya, Czobor Erzsébet, aki egyetlen fia temetését intézi. Csak két témával foglalkozik. Az egyik, hogy olyan fehér ólmot szerezzen a porkoláb a fia koporsójához – ha kell, akkor Zsolnáról –, mint amilyenben eltemették az öt éve elhunyt férjét. A korabeli okiratokban feltűnik, hogy a gazdag nemesi családoknál ez a szokás divatban volt, szeretteiket nem fakoporsókban helyezték a kriptáikba. Ha kellett, hosszabb időt is vártak annak elkészültéig, jelen esetben is több mint egy hónapot. A másik témája az, hogy Fejérpataky küldje oda a képírót, azaz festőt. Ugyan ezt nem írja, csupán feltételezésünk, hogy a fiáról készíttetett utólag egy festményt. Nincs róla tudomásunk, hogy ez elkészült-e, fennmaradt-e. Viszont azt tudjuk, hogy az előkelő nemesi családok elhunyt családtagjainak a képét az impozáns lépcsőfeljárókban és a legnagyobb termeikben kifüggesztették a falakra.

A következő közölt levél jóval későbben, csak öt év múltán íródott, természetesen már teljesen másról szól. Innentől fogva nem időrendben, hanem témakörönként közöljük a tartalmukat. Az íróik nevét, a keletkezésük időpontját és helyét csak abban az esetben említjük, ha az valamiért fontos a megértéshez. Legtöbbjüket Trencsénben, Szomolyában (Szomolány) vagy Biccsén írták, ugyanis ez a három település volt a család tagjainak kedvelt tartózkodási helye. Konkrét adatok híján csupán feltételezzük, hogy Trencsén városában a legelőkelőbb helyen és nagyméretű házban (kastélyban?) lakhattak, amely be tudta fogadni, ellátni a népes család odalátogató tagjait. Érdemes előzetesen megemlíteni azt is, hogy a kisebb gyermekeiket és az unokákat maguknál tartották, a „nagyobbakat” viszont Letava várában Fejérpataky várnagy felügyelete alatt dajkák nevelték. Taníttatásukról nem esik szó. Bár feltűnő számunkra, hogy minden levelüket még a nők is saját kezűleg írták (nem tartottak ehhez íródeákot!). Valószínűleg nem tanultak latinul, hisz leveleikben latin szó csak akkor fordul elő, ha annak akkor nem volt magyar megfelelője. A férfiak több nyelven beszéltek: magyar, német, latin, egyesek még lengyelül is. (A szlovák nyelvet pedig a környezetük, szolgáik, cselédeik miatt valamelyest el kellett sajátítaniuk. Ez a feltevésünk bizonytalan, hisz a dokumentumokban erre való utalás csupán pár helyen történik, szlovák nevek pedig nem fordulnak elő bennük.)

Bevezetőnkben említettük, hogy Czobor Erzsébet (és minden lánya is) kiváló gazdaasszony volt, aki nagy hozzáértéssel vezette a birtokok mindennapi ügyeit. Letaván tartózkodva 12 pontban fogalja össze utasításait, hogy milyen munkákat végeztessen el a várnagy még augusztusban. Hívassa a „fazokasokat”, hogy a kályhákat javítsák ki mind a „palotában”, mind a „kisurak házaiban”, azaz a lakrészben és a hálószobákban. Különbséget tesz a fűtésre való kályha és a szenes házba (konyha) való kemencék között. A kis urak emeleti szobáit takarítsák ki, és Zsolnáról hozott kőművessel „megfehéríttessék”, azaz meszeljék ki. De az ablakokat szedjék le, hogy azok gyorsan száradjanak. Csinálják meg a grádicsot (itt lépcsőt jelent), azt fedessék le, és ahol szükséges, ott zsindelyezzenek. A vár alatti és a fönn levő istállókat tapasszák meg, az aljukat jól megveressék, hogy arra gabonafélét is lehessen rátölteni. (Feltehetően agyaggal kellett őket ledöngölni.) A várat naponta háromszor füstöltessék, és rendszeresen takarítsák. A füstölés abban a korban egyfajta fertőtlenítést jelentett a különböző járványok elkerülése érdekében.

A tárház nagyon fontos helyisége volt a várnak. Ez egy elkülönített helyiség volt, itt őrizték külön ládákban a családi levéltárat, az ékszereket, a pénzt, az értékes ruháikat és holmijaikat. Szokás volt, hogy a környékbeli nemes családok is, akiknek nem volt biztonságos helyük (például vár, várkastély), ide vitték föl szintén ládákban elkülönítve a hasonló értékeiket. A tárházról a vár úrnője külön rendelkezett. Azt lepecsételtette, és csak az ő engedélyével vehettek ki a családok holmikat a saját ládáikból. Például: „Akay István uram elviheti a marháját, ha akarja…” Erről listát kellett készíteni, azt tanúkkal aláíratni, hogy elejét vegyék a későbbi vitáknak. Így tett még a veje is, Thököly István, aki 1626. február 6-án vett ki értékes darabokat a saját ládájából. Kulcsa csak egyedül a porkolábnak, azaz a várnagynak volt ehhez a helyiséghez, amit mindig magánál kellett tartania. Idézzük a rendelkezés e mondatának egy részét: „…kitől isten oltalmazzon, hogy ha valami mennyütőkő jönne be a várban…”, akkor azonnal föl lehessen a tárházat nyitni, és a ládákat kimenekíteni. Hogy ez a mennyütőkő elnevezés a mennykő/ménkű/villámcsapás szó helyett abban a korban általános volt-e, vagy maga Erzsébet szóalkotása, nem sikerült kideríteni. (Ebből a tárházból kér 1625-ben Liszti Anna Rozina a férje, Thurzó Szaniszló temetésére kölcsönbe egy aranyozott fegyverderekat és egy aranyos sisakot rokonától, Erzsébettől. A fegyverderék mellvas, másképp derékra való páncélöltöny.)

Több helyütt olvashatunk az ételekről és italokról. Magában a várban volt egy kút, a vize azonban embernek nem volt iható.[10] Csak tisztálkodásra, mosásra, mosogatásra, állatitatásra stb. használhatták. Emiatt többször is leírják, hogy küldtek egy (!) üveg ivóvizet, de az üres üveget (mint egy nagy kincset) visszavárják, hogy újabb adagot küldhessenek. Ezt a vizet (forrásvíz?) főként a gyerekek itták, elképzelhetően kis mennyiségben. Ugyanis a felnőttek, félve mindenféle fertőzéstől, betegségtől, szinte csak bort és sört fogyasztottak. A bor gyakori téma levelezésükben: hogy honnan és mekkora mennyiséget hozzanak, például (Nyitra)Pásztóról, ahova egyik alkalommal nyolc szekeret is küldtek borért, valamint az, hogy hol tárolják majd. Étkezésükben fontos szerepet tölthetett be a hal, mert ebből is nagy mennyiséget emlegetnek a levelek. Elkülönítik a kisebb és nagyobb (öreg) méretűeket, feltehetően más-más ételfélét készítettek belőlük. Néhány halfajtát meg is említenek, így: a pontyot, a csukát és a pisztrángot, amelyeket valószínűleg a Vág folyóban, esetleg a Biccsén levő tóban foghattak. Ezeket sohasem darabszámra írják le, hanem egy különleges mértékegységben adják meg a mennyiséget: kepe. Egyes magyarázatok szerint ez egy hazai alkotású térfogatmérték, talán egyenlő a kupac jelentésű szavunkkal. Viszont a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában[11] megtaláljuk a pontos leírását. Szláv, valószínűleg szlovén jövevényszó. A szlovén kôpa, mint mértékegység jelentése öt tucat, azaz hatvan darab. A szlovák nyelvbéli megfelelése is hasonló: rakás, csomó, kupac, boglya. Nyelvjárási szinten csak a magyar nyelvterület nyugati részén használták. 1625 februárjában fölháborodva írja az úrnő, hogy ami heringet kapott, nincs beecetezve, pedig most nincs aratás és „egyéb szorgalmatos dolog”, csak a tollfosztás. Ettől függetlenül még egy tonna (!) heringet kér és fűszerszámokat. A fűszereket többször is említik, sajnos konkrétan nem nevezik meg ilyenkor a fajtáikat. Azonban az kiderül, hogy hordóban tartották őket (persze lehettek kis méretű hordócskák), és azoknak a helyéül mindig a „bótot”, azaz a pincét említették az írások. Azt biztosan tudjuk, hogy sokféle fűszert használtak a főzéshez nyersen és szárítottan ugyanúgy, mint a 20. században élt falusi asszonyok, akik ezekkel az ízekkel tették változatosabbá egyszerűbb ételeiket, de főként a húsféléket. Ilyenek: a sütéshez-főzéshez elengedhetetlen só, bors, „édes fa”, amely vélhetően fahéjat jelentett, és a petrezselyem. A gyümölcsfélék közül kevés olvasható, mivel csak általában nevezik meg azokat összefoglalóan, de többször előfordul a szilva, amelyet gyógyításra is használtak, az eper és a mogyoró. A főzelékfélék közül is csak a lencséről írnak. Nagy mennyiségű cipót és húst ettek. Csupán fölsoroljuk az említett háziállatokat: tyúk, lúd, ökör, tehén, borjú és bárány.

A továbbiakban tekintsük át, hogy milyen ruhafélékről esik szó a levelekben. Ezek szinte mind csak a gyermekeikkel, unokákkal kapcsolatban kerültek a szövegbe. Az alapanyagokat részben Krakkóból szerezték be, részben a szolgáik állították elő. Ezek: a posztó, a varráshoz kellő selyemfonál; a len- és a kendervászon. A szőrmékből a süvegre való nyestet („valami leszen az ára… megszolgálom”), és általában a gereznát olvashatjuk. A gerezna kisebb állat – róka, nyúl, mókus – szőrmévé feldolgozott szőrös bőre, prém. Folyamatosan gondoskodnak arról, hogy az „urfiaknak” minden évszakra megfelelő ruháik legyenek. Ezek: a dolmány, mente (ehhez külön gombokat küldenek), „zubbonka”, ingváll, előkötő, és a szalavárdi (másképp: salavári) varratása fordul elő. Ez az utóbbi perzsa eredetű szó, a bugyogóhoz hasonló, térdig érő (lovagló)nadrágot, keleti nadrágot jelent. Érdekes módon a leányaik ruháiról ritkán történik említés, bár a mentét, dolmányt ők is viselték abban a korban, legföljebb kissé eltérő szabással és díszítéssel. Thurzó Ilona küld Trencsénből a kisfiának egy pár „deli”, azaz remek, pompás csizmát (még a viselését is leírja, nehogy törje a lábát), valamint ebbe való kötött kapcát.

A gyermekek nevelésével kapcsolatosan szinte minden levélben találkozunk. Mint már említettük, a családokban sok gyerek született. Ezek közül vélhetően a kicsit nagyobbakat neveltették dajkával a várban, a kisebbek pedig az édesanyjukkal voltak („Szerelmes urammal és az itt való gyermekeimmel jó egészségben vagyok”). Ennek kissé ellentmond Thurzó Ilona egyik levele, amelyben azt írja, hogy a dajka a gyermeket el ne válassza, szoptassa tovább. Állandóan kérik, hogy a várnagy mindennap látogassa meg őket: „mind a kissebbeket s mind az öregbeket”, és állapotukról negyednaponként, de hetente legalább kétszer írjon értesítést. Szintén az ő feladata volt arra ügyelni, hogy senki embert (idegent) a várba be ne engedjen, hogy „valami dögletesség be ne hozattassék”. 1624-ben még Biccséről sem mehetett az elszigetelten nevelt gyermekek közé senki sem, „a hol egészségtelen ég volna”, azaz valamilyen járvány lehetett. Ez alól csak a családtagok (lányaik, vőik) voltak a kivételek, akik látogathatták a kicsiket. Egy időben a menye, Imre felesége is a várban élt, feltehetően beteg volt, „mert most nehéz útra nem viheti”, írja levelében az úrnő. S kéri a porkolábot, hogy „tisztességes asztala legyen az unokáimmal együtt”, azaz, külön asztalnál étkezzenek. Néha szinte még meg is fenyegetik Katus asszonyt, a dajkát, idézem: „az gyermeket úgy őrizze mint a két szemét” és „a széltűl is őrizzék a gyermeket”. Szintén Ilona asszony még játékszert is küldött a saját gyermekeinek és Hajdu Gábornak, mégpedig „fazecskákat”, kéri, hogy osszák el nekik, „üstököt ne vonjanak rajta”, azaz nehogy veszekedjenek miatta; valamint egy-egy citromot és pomagránátot (gránátalmát) a gyerekeknek. Vélhetően mindkettő ritkaságszámba mehetett akkor, ha csak egyetlen darabot küldött nekik. 1625-ben az édesanyja szappant kért tőle a vár szükségleteire. Ebből egy mázsányi (!) mennyiséget vitetett ingyen Letavára, bizonyára a család tisztálkodása és a mosás szükségletére.

Ehhez a fejezethez kapcsolódik az, hogy bizony a gyerekek sokszor voltak betegek. Ilyenkor nagy aggodalommal gondoskodtak róluk, gyakoribb levélváltást kértek, jó tanácsaikkal és az akkor feltehetően szokásban levő házi praktikáikkal próbálták gyógyítani őket. Mindemellett tanult emberek segítségét is igénybe vették, ezek a doktor, a borbély (felcser) és a patikárius. Az orvost még a kisgyerek felgyógyulása után is odakérették, hogy nézze meg. A gyógyszerésztől olyan orvosságot (port) kérnek, mint amilyet Erdődy Mariankának már készített, de ha szükséges, akkor hozasson szert Zsolnáról is. A házi gyógymódokból idézünk rövidítve néhányat, hogy bemutassuk az olvasónak, micsoda elképesztő, néha pedig ma is használatos alapanyagú „orvosságokat” javasoltak a dajkáknak elkészíteni, és hogy azokat hogyan kellett alkalmazniuk. Az egyik beteg Thurzó Erzsicske (Erzsike, Örzsik) volt 1625, majd 1626 telén, mindkétszer januárban. Mint írják, „nagy hűség betegségben fekszik”, azaz magas láza van. Attól tartanak, hogy himlős lett, ahogy írják „csak meg ne himlőzzék”. Az anyja javaslatára azonnal elkülönítették a többi gyerektől, és csak Katus asszony, a dada volt mellette, de doktort is küldöttek hozzá. A házi javaslat a gyógyulására a következő: bort, borsos és sós ételeket ne adjanak neki. Forraljanak föl lencsét vízben, abba tegyenek édes fát és néhány répaszemet, csak azt igyék. Étkezéskor az első ételébe (fogás), „mindenkor az vén asszony szilvát főzzön”, azt egye ebédre-vacsorára, hogy „a hasa meg ne keményedjék”. Második alkalommal szintén nagy „hűség” volt rajta. A már özvegy Thurzó Judit írta, hogy az anyja valamikor küldött „azféle vizet”, amelyből naponta egy-egy kanállal kell innia. Kéri Katus asszonyt, hogy „ketezzék”, azaz borogassák, és bort (újra előjön ez a téma) ne adjanak neki. Ha himlője lenne, írják meg azonnal, mert tud ellene küldeni orvosságot. Ha pedig „gliszta” bántja, akkor tehén epéjébe mártsanak gyapotot, és azt tegyék a köldökére. A hasát pedig ürömolajjal[12] kenjék meg. (Mint írja, most nem tudja meglátogatni, mert épp a fiát készíti az útjához, aki kedden vagy szerdán indul Wittenbergbe tanulni. Ez a fiú koránál fogva csakis Imre lehetett). A másik beteg, akiről ír Czobor Erzsébet egy évszám nélküli levélben, unokája, Borbála nevű lányának a fia, „Erdeődj Imriskó”. A betegségét pontosan nem nevezi meg, csak azt, hogy nyavalyája van. Mondja, hogy a patikárius csináljon neki olyan port, mint amilyet Erdődy Mariankának, és azt „eper vízbe adjanak innya” neki. Ezenkívül készítsenek petrezselyem és eper vizet (főzetet?), s azokat hasonló mértékben itassák vele. Ugyanígy szerezzenek borkót,[13] amelynek tótul bolehlau[14] a neve, s azt valamely gyermek vizeletében párolják meg, és langyos állapotban kössék az ágyékára. (Sajnos sem a magyar, sem a szlovák szótárakban nem sikerült ezt a szót pontosan és biztosan azonosítani.)

A családi levelezés a Történelmi Tárban megjelent közlésben egy 1626. július 20-án Trencsénben kelt, Illyésházyné Thurzó Ilona levelével zárul, amelyet Fejérpataky várnagynak írt. Ebben már úgy emlékezik meg az anyjáról, hogy „szegény üdvözült asszonyom anyám”, tehát már el is temették.

Minden családtörténeti leírás úgy említi a Thurzó-házat, hogy az kihalt, történelmi magyar család. Azonban meg kell jegyeznem, hogy ez a család valójában kétszer halt ki. Genealógiai szempontból 1621-ben Imre nevű fiuk nikolsburgi váratlan és hirtelen halálával, hisz Erzsébet lánya már nem vitte tovább a nevet, több fiúutód pedig már nem volt a famíliában. A második pedig az anya, Czobor Erzsébet 1626 tavaszán történt elhunytával történt. Elment a családból az az asszony, aki nagyon szerette, sőt, imádta mind az édes-, mind a mostohagyermekeit, azok unokáit. Aki határozottságával, ügyes szervezőképességének köszönhetően össze tudta volna fogni, tartani a nagy gazdaságot és ezt a népes rokonsággal bíró ősi dinasztiát.[15]