Peres Imre: A halál fullánkja. Eszkatológiai reménység vagy emberi reménytelenség a halál küszöbén

Debrecen, Patmosz, 2021, 144 p. /Patmosz Könyvtár, 11./

A halállal és a túlvilággal kapcsolatos általános emberi gondolkodásról, elképzelésekről szól Peres Imre professzor legújabb kötete, melyhez az alapot az Új Szó és a Vasárnap hasábjain megjelent gyászhirdetések (-hírek, -évfordulók, temetést követő köszönetnyilvánítások stb.) szolgáltatták; a merítés egyéves időbeli szakaszra vonatkozik, konkrétan az e lapokban 2020. március és 2021. március között megjelentekre. A szerző által összegyűjtött mintegy 500 gyászjelentésből a kötetbe nagyjából 200 került. Ezek a napi- és hetilapban megjelent, a vershez hasonló, rímelő értesítők és emlékeztetők jobbára laikus szövegek, azaz, mint ez a könyvből is kiderül, nem igazán merül fel bennük a feltámadás örömhíre, egyfelől, másfelől a leggyakrabban nem szépirodalmi igényű alkotások, inkább versbe szedett állítások, s ilyen voltukban sem egyediek, hanem többnyire egymás variánsai. Nem szorul külön bizonyításra, hogy e nép ajkán termett szövegecskék jelentése, üzenete, felépítése és formavilága sablonszerű, s egy-egy újabb gyászjelentés nyilván úgy születik, hogy a hozzátartozók kiválasztják a valaha már megjelentek közül a nekik legjobban tetszőt vagy az ő érzéseikhez vagy akár az elhunythoz legjobban illőt. Álljon itt illusztrálásra a könyv utolsó idézete; egy fiatal pár tragikus halálának tizedik évfordulóján jelent meg a Vasárnap tavaly február 16-i számában: „Nyugodjál békében, legyen édes álmod, / Örökké emlékezni fog rád szerető családod.” A kötetben – mint mindegyik idézethez tartozóan – lábjegyzetben szerepel az elhunyt neve is, hiszen a gyászjelentés részeként ez is megjelent az újságban (s ezzel maguk az emlékezők tették publikussá a szöveget). Látható, hogy a kétsoros első része lényegében az elhunytnak szóló jókívánság, a második pedig fogadalom: a család magával a fizetett hirdetéssel is kifejezi azt, hogy emléket kíván megőrizni és állítani, így az idézett vers részben – természetesen – önreprezentáció is.

Peres Imre több szempontból vizsgálja és dokumentálva elemzi ezeket a külön műfajt is alkotó sajtószövegeket. Az egyik ilyen szempont a célközönség. A szerző itt rámutat a társadalom szekularizációjára, pontosabban arra, hogy megrázó helyzetben (s a haláleset, ugye, feltétlen az) még a hívők is világiasodnak, nem reménnyel telten gondolkodnak és éreznek, mert „a halál közelében ugyanúgy kétségbe esnek, keseregnek, lázadnak, vagy olyan szövegeket közölnek, amelyek reménytelenek és már-már materialisztikusan hatnak”. A példák közül álljon itt egy részlet egy középkorú férfi halála tizedik évfordulójára a családja által közzétett versből: „Mondanánk, de nincs kinek. / Elvesztettük már a hitet.” A szerző a későbbiekben is vizsgálja, hogy a közölt jelentéseknek van-e egyházi (vallási, hitbéli) jellege, avagy részben vagy teljesen világi jelentéseket hordoznak, vagy ahogy ő írja, a szöveg „teljesen emberi síkon mozog, és az embereken kívül más dimenzióval nem is számol”. Fontos ez, hiszen az elemző – tanszékvezető egyetemi tanár – református lelkész, tehát az ő szemszöge közvetíti számunkra az információkat, s ezek értelmezésekor ez az elsődleges szempont. (Egy néprajzos vagy egy irodalmár nyilván teljesen más szemszögből tekintene a vizsgált anyagra. Vagy legalábbis részben más szemszögből, mert a szerző maga is sokféle szempontot érvényesít.)

A következő fejezet a gyászjelentési szövegek forrásait mutatja be. Sok rímes gyászhír vagy emlékezés saját termék, s ezeknél csak az a fontos, hogy szépek és meghatóak legyenek. Más szövegek költőktől átvett sorok, hiszen verset faragni nem mindenki tud. A szerző szerint még nem kutatott kérdés, hogy a klasszikus idézetek (klasszikus költőink idézése) csak az értelmiségi gyászolókra vall-e, avagy általában bárkire. Kosztolányit, írja, elég gyakran idézik, de Juhász Gyulát is, Petőfit, Tóth Árpádot, Márait, Adyt… a sor nyilván hosszan folytatható, visszafelé menve a korokban, egészen az antik szövegtöredékekig. Nem ritka, hogy egy hatásos versidézetet átvesznek egymástól a gyászolók, azaz sok az újraközlés, a folklorizálódott mintaanyag, mint ahogy gyakorta olyan idézeteket választanak költőinktől, melyek nemcsak hogy nem gyászemlékezésre készültek, hanem – „szepulkláris kontextusban”, azaz halotti, síri szövegkörnyezetben – kiábrándítóak. A sok idézet közül lássunk két ilyen, tehát kiragadott Petőfi-sort: „Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet.” Nem Márai-szöveg, hanem könyvének címe emelődik bele a gyászszövegbe: „A gyertyák csonkig égnek… / De emléked itt marad.” – ami jól mutatja, hogy ezek a gondosan megválogatott és kiemelten fontosnak tartott (hiszen a nagyközönségnek szánt, tehát reprezentatív célú) szövegek nemritkán klisékből építkeznek s közhelyek halmozásai. Ami természetesen nem értékítélet akar lenni, hanem megállapítás. Van ellenkező példa is, természetesen, amikor a kiválasztott szemelvény minden tekintetben (egyháziban is) megállja a helyét, íme egy Ady-részlet: „…mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az isten.” Egy helyt Peres Imre rámutat arra, hogy a versek megidézése mellett gyakoriak a dalszövegekből vett idézetek is.

A szerző vizsgálja azt is, mennyiben otthonról hozott s mennyiben szerkesztő által jobbított, csiszolt a gyászhír, amikor is a hozzátartozók által küldött „nyers” szövegen a hírt leközlő újság szerkesztője igazít egyet, ha megkérik vagy ahol ennek szükségét érzi, de általában nem ez a jellemző, hanem az, hogy a majdani hirdetés szövege otthon fogalmazódik: „Ez sokszor különböző (iskolai, gyermekkori) versemlékekből tevődik össze, amelyek magának a családnak vagy a halottnak lehettek kedvesek.” Gyakori, hogy a szöveg egy korábbinak módosított változata, „javított” vagy aktualizált, testre szabott variánsa, vagy több előzőből van összeállítva, azaz kompiláció. A megjelent szövegek, mint említettem, nem esztétikai célokat követnek, hanem, mint a szerző is állítja: „mély emberi érzelmekből fakadnak, ezért többnyire nem az a törekvés érvényesül bennük, hogy minél csodálatosabb szöveget közöljön a gyászoló család, hanem a fájdalomról adjon hírt […] Ezért a szabad alkotás, szövegkorrekció vagy annak aktuális kiegészítése, átköltése respektálandó, mivel a szöveg elsősorban a gyászüzenet hordozása végett született.”

Külön fejezet foglalkozik a gyászjelentések reprodukciójával, azaz hogy a gyászjelentések eredeti (vagy talán inkább: eredetinek látszó) szövege sorozatosan ismétlődik. Peres Imre figyelme kiterjed a versszöveg alatti formulákra („fájó szívvel emlékeznek” stb.); a temetés után közölt köszönésekre; arra, amikor az elhunytnak a társadalomért vagy a köz érdekében kifejtett munkássága is megemlítődik stb. A köszönetnyilvánítások is szólhatnak valamely közösségnek, társadalmi szervezetnek, a szerző ezekre is talált példákat: „a méhészszövetség köre, az önkormányzat, a kulturális csoport, a Csemadok érdekszövetség tagjai, vagy éppen a citerazenekar csoportja.” „Eléggé gyakoriak az olyan jellegű megemlékezések – említi ennek kapcsán –, amelyek a temetés után eléggé részletes köszönetnyilvánításba torkollnak […] Ez egyúttal azt is akarja kifejezni, hogy a halott milyen közkedvelt volt és hol volt a helye a szűkebb vagy szélesebb környezetében.”

Az emlék és az emlékezés fejezet azt járja körül, hogy nemcsak a haldoklónak fontos a tudat, hogy ne feledjék el, hanem a hozzátartozóknak is, még évtizedek múltán is megemlékeznek a születésnapjáról vagy az elhunyta napjáról. Ezért fontosak az újságban megjelenő évfordulós szövegek. Ezek az emlékezést, a nem felejtést, a fájdalmat, a hiányt tematizáló sorok „belekerülnek a gyászszövegekbe, és ott őrződnek sokáig”. Külön fejezet szól a gyászjelentések és megemlékezések leggyakoribb motívumairól: az örök elmenetel, a hátramaradt űr, az odaveszett remény, az elveszett boldogság, de például az emlékőrző ígéret is. Mindenesetre, állapítja meg a szerző, még a „könnyű álom” is gyakoribb, mint az „Isten szeretetében bízva”: a „hit alapján való szembenézés a halállal” egy-két kivételes esetre redukálódik. A halálidő komponensei tárgykörében Peres Imre aszerint osztályozza példáit, hogy (az egyébként csaknem mindig) hirtelen bekövetkezett halál okozta gyász miként fogalmazódik meg ezekben a versekben-szövegekben (a halál korán érkezik, vagy hirtelen, többnyire váratlanul stb.) „A halálidő mindig különböző és mindig egyedi” – vonja le a tanulságot. Amiről már volt szó, tehát hogy a gyászjelentéseknek csak egészen kis töredéke reflektál a vallásra és a hitre, azt a szerző a beszédes című, Biblikus ignoráció fejezetben is taglalja: „szinte minimális az utalás […] a bibliai motívumokra, könyvekre”, és ha mégis, az is inkább „csak vallásos vagy istenes hangulatú versformák szintjén marad”. E tényből posztulálja következtetését, mely „egyúttal erős üzenet a teológiának”: „fájdalmas felismerés az, hogy a halál által sújtott emberek az élet legkritikusabb pillanataiban magukra maradnak”, valamint a következő összegzést: „A gyászjelentések elemzése, amit e könyv első részében végeztünk, óriási mementót jelent az egyháznak, illetve az egyház teológusainak, lelkipásztorainak, tanítóinak és minden hívő embernek […] a gyászszövegekben alig találunk keresztyén vagy bibliai motívumokat.” Meglehet – teszem hozzá laikusként –, a gyászolók figyelme, közvetlen a temetés előtt vagy után, automatikusan inkább az elhunytra, mint a hitükre irányul, s valószínű, hogy a friss és minden bizonnyal mélységes fájdalom is az elhunytat helyezi előtérbe, emeli piedesztálra, ideiglenesen tehát Isten elé is. Talán épp az ilyen gyásztól magukba roskadt hozzátartozókra vonatkozik az ismert bibliai rész is, mely a hitet és a krisztusi út követését mondja fontosabbnak: „Kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat!” (Mt 8,22) A „halottak” alatt itt alighanem azokra kell gondolni, akiket a gyász csak a temetésre tesz alkalmassá, minden egyébre megbénít.

A temetői vagy gyászpoézis értékszintje c. fejezet előbb megállapítja, hogy a szövegek alapján elmondható: a temetések zöme polgári jellegű volt. Sőt, feltételezhetően „az egyházi temetést igénylők is sok esetben egyáltalán nem ápolnak kapcsolatot az egyházzal”. A szociál-etikai és familiáris elemek c. fejezet egyenként számba veszi az elhunyt családja gyászmunkájának ismérveit-jellemzőit: családsirató eszkatológia, a halott visszavárása (a róla való álmodással akár), hiány-eszkatológia (az idő nem gyógyítja a megsebzett szívet), a megszépítő emlékezés (megszépített eszkatológia), az elhunythoz való ragaszkodás (elengedés nélküli eszkatológia), a felejtés nehézsége (felejtés nélküli eszkatológia), az elmaradt elbúcsúzás feletti bánat, az emlékezés, bánatőrzés, a hitevesztett eszkatológia stb.

A szepulkáris-antropológiai elemek fejezetben arról van szó, hogy a halállal, a temetéssel a hozzátartozók felől „a hangsúly főleg a testre, nem pedig a lélekre esik”, vagyis „az itt közölt számtalan halálhírből és gyászmegemlékezésből az tűnik ki erőteljesen, hogy íróik és vallóik leginkább csupán emberi síkon mozognak, ezért a halál tényét zömében csak antropológiai oldalról szemlélik és értelmezik”. Ilyen értelemben tehát ezek a szövegek azt is tükrözik, hogy a gyászolók hívők-e, s ha igen, mennyire mélyen és aktívan.

Peres Imre könyvében egy saját gyászverset is közöl (Vers epilógus gyanánt: Gyermekként féltem a temetőtől. Bíró Dezső madi gondnok emlékére), mintegy autentikus ellenpéldájaként a munka fő részét kitevő megemlékezésversek döntő többségének. A bőséges szakirodalom után csaknem félszáz oldalnyi szemelvénygyűjtemény zárja a kötetet, konkrét és adatolt, a két nevezett lapban megjelent gyászversekből. Kiváló szakmunka, mely bizton számíthat a laikus olvasóközönség érdeklődésére is. S nem lepne meg, ha majdani gyászversek forrásaként is szolgálna.

Csanda Gábor