Marta Stojić Mitrović: Evropski granični režim i eksternalizacija kontrole granica EU. Srbija na Balkanskoj migracijskoj ruti
Beograd, Etnografski institut SANU, 2021, 146 p.
A magyar nyelvű médiát követők számára egészen biztosan külön súllyal esik latba Szerbia szerepe, amennyiben a kényszermigrációról van szó. Nyilvánvalóan arra utalunk most itt, hogy az elmúlt évtizedben különös figyelmet szentelt a magyar nyelvű közvélemény ennek az országnak, ami az ázsiai és afrikai (sőt, akár albániai, koszovói és szerbiai) származású menedékkeresők rendkívül összetett jelenségét illeti – nem is beszélve az olyan „ikonikus” mozzanatokról, mint a magyar–szerb határon létesített határkerítés. Feltehető a kérdés: ilyen hosszú idő alatt a felszínességen túlmenően mennyit tudunk arról, ahogy Szerbia kezelte a kényszermigrációt? S milyen viszonyban van mindez az Európai Unió migrációpolitikájával? A hírfogyasztók többsége szerencsés esetben egy-két tartalmas riportot leszámítva valószínűleg aligha tudna megnevezni bármit is.
Napjainkban Marta Stojić Mitrović, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa számít a téma egyik legavatottabb szerbiai kutatójának. Gyakorlatilag bő egy évtized óta valóban napról napra követi az eseményeket, amelyeket – ha teheti – a terepen is figyelemmel kísér. A munkahelyének gondozásában megjelent monográfiája a doktori disszertációjára épül, s ahogy arról az előszóban is értekezik, a 2015 (vagyis a menekültválság) előtti szerbiai kül- és belföldi keretrendszerről szól.
Az egyébként viszonylag rövid, ám gazdag tartalommal bíró kötet négy részre tagolódik. Az elsőben az uniós migrációpolitika történetét tárgyalja Stojić Mitrović, különös tekintettel arra a nyomokban megmutatkozó, ám mégis egyfajta vezérelvként is működő képzetre, miszerint a „távolból” kell távol tartani Európától bizonyos nemkívánatos embercsoportokat, egyebek között példaként felhozva a vendégmunkások eseteit. A második fejezetben az „Európa-erődöt” alkotó szervezeteket, eszközöket és intézményeket veszi számba azon ellentmondáson keresztül, ami a tagállamok szuverenitása és az egyetemes emberi jogok, valamint az ezekhez kapcsolódó nemzetközi egyezmények között feszül. Szerbia helyzetének megértése szempontjából mindenképpen kulcsfontosságú a harmadik fejezet, amely az „externalizációról” szól, vagyis arról a folyamatról, ahogy az EU mintegy kiszervezi a migrációkontrollt a tagállami státusra törekvő országokba. Stojić Mitrović az elemzést – nagyon szemléletesen és helyesen – térbeliséget és a hierarchikus viszonyokat egyként kifejező fogalmakkal (úgymint: centrum, periféria, övezet, zóna, határ stb.) végzi el. A negyedik fejezetben végül időbelileg, ill. esetközpontúan, több forrástípusra alapozva bontja ki azt, ahogyan ez a folyamat 2015-ig lezajlott Szerbia szempontjából. Ami a saját kutatói anyagot illeti, azt multilokális, Szerbia több pontján végzett terepmunka képezte.
Mindvégig érződik, hogy egy olyan kötettel van dolgunk, amely pusztán a rétegzett elemzés ereje által képezi az Európai Unió migrációpolitikájával szembeni kritika alapját. Ez különösen fontos mozzanat abban a szerbiai közegben, amelyben a tudományos világot is hangsúlyosan terheli a nem valamilyen kiforrott teórián és/vagy empirikus kutatásokon, hanem politikai és ideológia motivációkra alapuló Nyugat-ellenesség. Ám miről is van szó itt tulajdonképpen?
A szerző számos mérvadó szakirodalomra is hivatkozva mutatja be az Európai Unió által végzett sajátos politikai (a szabadság, a biztonság és a jog zónájaként is jellemzett) közösség és tér építését, amely azonban bizonyos értelemben antagonisztikus ellentétben áll azzal a világgal, amely ezen kívül esik. Az EU külső határain látványosan, kézzelfoghatóan megmutatkozik ez az ellentét, amely különös hatással van azokra az államokra, amelyek – egyelőre – „kívül” esnek ezen a rendszeren. A határok externalizációja nyomán esetükben olyan „zónák”, „határtájak” („granični pejzaži“) keletkeznek, amelyek jól leképezik az aszimmetrikus politikai viszonyokat. Ez – figyelmeztet a szerző – nemcsak a határellenőrzés kiszervezését teszi lehetővé, hanem erőszakkal és visszaélésekkel is jellemezhető „másfajta szabályok” működtetését is, amelyért viszont a politikai centrumnak nem kell felelősséget vállalnia, míg a szövetségi rendszeren kívüli államok számára az egész stratégiai választás kérdésévé válik.
Szerbia 2015-ben is mutatott magatartása azzal járt, hogy az EU részéről több kedvezményben részesült, ám a migráció kontrollja nem az európai direktívák alkalmazásának bizonyult, hanem egy olyan eszköz volt, amellyel különféle gazdasági, sőt, politikai célokat értek el – s érnek el mindmáig. Szerbiának ilyen téren vajmi kevés lehetősége van arra, hogy saját migrációpolitikát hozzon létre – ellenkezőleg: gyakorlatilag integráns részét képezi annak, amelyet az EU alakított ki.
A kötet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a számos – kül- és belföldi – szereplő és jelenség által alkotott „rezsimek” nem struktúrát, hanem „az aktuális erőviszonyok viszonyainak változékony diszpozícióját” alkotják. E téren a belgrádi kutató könyve jól illeszkedik abba az európai migrációkutatói hullámba, amely az elmúlt években egészen új fényben tünteti fel az EU külső határain zajló folyamatokat.[1]