„Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak, majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz” – írja Kölcsey Ferenc a Parainesisben. (Kölcsey 2008, 232–233. p.) Kamélon, vagy vitorla volt-e Sas Andor? Eszközzé tette-e magát, vagy őt használták eszközként?
A sokféle érdeklődés és a sokféleképpen traumatizált és fertőzött szociokulturális légkör bonyodalmas viszonyrendszerében nehéz választ adni egy ilyen esszébe illő kérdésre. A szlovákiai magyar irodalomtörténetekben „enciklopédikus érdeklődésű és felkészültségű” egyéniségként jelenik meg (Szeberényi 2000, 34. p.), aki már fiatalon elismerésre méltó alapozottságú irodalomtudományi munkákat és elmélyült bölcseleti recenziókat publikált az Egyetemes Philológiai Közlönyben és a korszak számos más, kiemelkedő fórumában. 1910-ben írt például egy különlenyomatként is kiadott, pozitivista keretek között maradó, de a szellemtörténeti irány egyes aspektusaira is kikacsintó jelentős Hölderlin-tanulmányt. (Párkány 1975, 11–19. p.; Mészáros 2021, 3–24. p.) Madáchról és Hegelről az Athenaeumban publikált dolgozatát Szerb Antal irodalomtörténete is hivatkozta. (Szerb 1934, 109. p.)
A modern recepció szerint eleve nagyobb volumenű gazdaság- és kultúrtörténeti munkái hosszabb távon pozitívabb fogadtatásra találtak, mint irodalomtudományi írásai, és alighanem időtállóbbaknak is bizonyultak. Fried István elismeri, hogy ugyan „Madáchról, Hölderlinről fontos mondanivalója akadt”, ám Sas kutatásainak központi terepe szerinte elsősorban „a gazdaság- és a művelődéstörténet” volt. (Fried 1974, 534. p.) Görömbei András is inkább a történészek közé sorolja, és az 1945 utáni korszakról szóló irodalomtörténetében munkásságát nem is tárgyalja. (Görömbei 1982, 54. p.) Sas 1945 utáni működéséről a Comenius Egyetemen ugyan született egy szakdolgozat Jaroslava Pašiaková vezetésével, de irodalomtudományi munkásságára vonatkozólag ebben sem találni lényeges meglátásokat. (Flaskár 1973)
Írásom tárgya a (cseh)szlovákiai magyar irodalom problematizálásának, illetve értékelésének megjelenése Sas munkásságában. A terep a vártnál szűkebb és sikamlósabb, s talán nem árulok el titkot, hogy alighanem a gazdag Sas-repertoár marginálisabb része. A téma nehéz korszakokban bukkan fel, a történelmi kontextus színjátékaihoz még a legdörzsöltebb kaméleon is nehezen idomul, a fényes és kevéssé fényes szelek is össze-vissza cibálják a vitorlát. Az életveszélyes színtükröző játékok és az egyre viharosabb, szeszélyesebb szelek nem kedveznek a maradandó értékek létrejöttének, főként akkor, ha az alkotó nyilvános térben mozog és folyamatos megfelelésre kényszerül.
Sas Andor 1932-ben költözött Pozsonyba (Párkány 1975, 47. p.), bekapcsolódott a frissen alakult Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság munkájába, intenzíven publikált a Magyar Figyelő hasábjain. E publikációk között találjuk az első szlovákiai magyar irodalmi tárgyú írását is, egy meglehetősen gyenge és langyos recenziót az Alžbeta Göllnerová által szerkesztett, Pavol Bujnák tiszteletére kiadott emlékkönyvről. (Sas 1935, 244–246. p.) Bujnák a pozsonyi hungarológia történetének egyik legsötétebb karaktere, a nacionalista szervilizmus és az ideológiailag determinált karrierista áltudós iskolapéldája Göllnerovával együtt. Bujnák nacionalista kultúraszemléletének csúcsa alighanem az 1933-ban publikált Literatúra maďarská na území ČSR (Magyar irodalom a Csehszlovák Köztársaság területén) című dolgozat, mely területi alapon szlávosítja el utólagosan is a magyar irodalom aktuálisan Csehszlovákiára eső részét. (Bujnák 1933, 378–390. p.) Bujnák ténykedéséről Vájlok Sándor közölt radikális bírálatot Vajtay Dénes álnéven egy évvel Sas Andor recenziója előtt: „A tanulmány, melynek egyedüli célja kimutatni azt, hogy mit köszönhet a magyar irodalom Szlovenszkónak, lojális nemzetieskedésében politikai mellékíze miatt sokszor a nevetség határán jár. Eltekintve attól a dilettáns kritikai módszertől, mely a művészetet nem a műben és annak szellemiségében keresi, hanem az író őseitől és tartózkodási helyeitől teszi függővé, leginkább a tanulmány szelleme hibáztatható. Tárgyilagosságot, tárgyi hozzáértést hiába keresünk benne, a szerkezet ereje, színe csak egy feladatot tart szeme előtt, hogy céljának megfeleljen. El is éri ezt. Az olcsó dekoratív nacionalizmus lehetetlen tárgyi tévedésekre vezeti a szerzőt és erőltetetté tette a tanulmányt.” (Vajtay 1934, 124. p.)
Bujnák irodalomtudományi és nyelvészeti munkái meglehetősen csekély értékű, sőt olykor kifejezetten áltudományos művek sora. (Turczel 2004, 57. p.) Jiří Januška Bujnák prágai ténykedéseit kutatva 2012-ben tárt fel számos új dokumentumot, melyek egyértelművé teszik, hogy Bujnák célja az itteni magyarság „csehszlovák szellemben történő átnevelése” volt a prágai német egyetem „államellenes és nemzetellenes” lelkületével szemben. 1924-es habilitációs kérelmében sem tudományos erényeit állította előtérbe, hanem azt a tudatformáló nevelői munkát, melynek célja a csehszlovák hazafiság belenevelése lenne a csehszlovákiai magyar fiatalokba. (Januška 2012, 74–75. p.)
Alžbeta Göllnerová (később Gwerková), Bujnák tanítványa, Móricz, Kosztolányi, Szabó Dezső és Wass Albert regényeinek szlovák fordítója komparatisztikai munkáiba ugyancsak hagyta beszüremleni a zsurnálnacionalista ideológiát. Az említett emlékkönyvben sem hazudtolta meg magát, problematikus Mikszáth-tanulmánya, melyről Kniezsa István rövid kritikájában csak annyit jegyzett meg, hogy „a szerkesztő pedig Mikszáth Kálmánnak a tót néphez való viszonyát vázolja, de teljesen félreérti”, kifejezetten botrányos. (Kniezsa 1935, 497. p.) De botrányosan nívótlan és torzító Göllnerová Eötvös-monográfiája is. Az ideológiai kiélezettségnek minduntalan engedő szerző még a releváns szakirodalmat sem ismeri. (Szalatnai 1938, 87–90. p.; Sárkány 1938, 548–549. p.) Az emlékkönyvben mindössze két sikerültebb munka akad: Emil Boleslav Lukáč Ady-tanulmánya és Zapf László úttörő dolgozata az ún. szlovenszkói magyar irodalomról. Még Párkány Antal, Sas iskolásan benevolens monográfusa is felrója Sasnak, amiért nem tett legalább egy elmarasztaló megjegyzést Göllnerová beteges nacionalizmusára, melynek alaptézise szerint a magyar nép „ösztönszerű ellenszenvet érez” a szlovákokkal szemben. (Párkány 1975, 83. p.) Sas udvarias és langyos, noha ekkor még aligha sejtheti, hogy a pozsonyi hungarológia és a vágyott magyar tanszék ügye 1959-ben majd az ő nyakába szakad. Mentségére legyen mondva, hogy az állami támogatásból megjelenő Magyar Figyelőt a cenzúra szemmel tartotta, az első duplaszámát el is kobozta, tehát az óvatosságra az aktivizmus mellett is minden oka meglehetett. Csanda Sándor viszont Sast a nemzetek közötti közeledés szinte kifogyhatatlanul naiv bizalommal megáldott munkásaként láttatta, s ezzel magyarázta Sas heroikus nagyvonalúságát: „Kapcsolattörténeti tanulmányaira az is jellemző, hogy a cseh és szlovák szerzőket (Kamil Krofta, Ján Kollár, Göllnerová) még akkor sem kritizálta, ha erre oka lett volna, mert munkásságukban azt értékelte, ami összekötő és nem elválasztó jellegű volt.” (Csanda 1977, 275. p.)[1]
Sas Csehszlovákiában sorra állította elő saját lojalitásának emlékműveit: 1933-tól 1936-ig sorozatban jelenteti meg Masaryk-fordításait,[2] majd a bibliográfiák szerint 1938-ban a Dr. Beneš Eduárd pályája és műve című (Sturm-Oswald) jelentéktelen brosúrát is lefordította magyarra. A háború, a holokauszt traumája után a vitorla ismét fordulni kénytelen, Sas az 1950-es években Klement Gottwald munkásságának is adózott egy fordítással. 1951-ben magyarította Gottwald Köztársaságunk útja a szocializmus felé 1946–1948 című munkájának egy részét (az első kötetet Takács Sándor és Mayer Imre fordította, ez 1950-ben jelent meg a Pravda kiadó gondozásában, ezt követte a második kötet, Sas fordítása 1951-ben, ugyanott).
Sas intenzív és gondolkodó baloldaliságát az 1950-es évekre kemény sztálinizmussá fejlesztette. 1953-as Történelmi és irodalmi tanulmányok című könyve Gottwald, Lenin és Sztálin elképzeléseinek kis szlovákiai magyar apoteózisa. A második fejezet címe (Dolgozókkal menetelő tudomány és irodalom) egyben ars poetica és tudományos program is lesz a számára. A gyűjtemény egyetlen írást sem tartalmaz, mely a csehszlovákiai magyar írásbeliségre vonatkozna, ugyanakkor az új kisebbségi élet alapparadigmájának politikai hálózatát ijesztő opportunizmussal és a korszak jellegéből magyarázható pragmatizmussal feszíti ki. A legfrappánsabb és legpontosabb ítéletet alighanem Duba Gyula fogalmazta meg a könyvről: „Dicséretei sematikusak, nyelvezete azonban visszafogott. Bizonyos tudományos mértéktartás igényével ír, s nem lelkendezik. De megadja a császárnak, ami a császáré…” (Duba, 2012, 49. p.)
A csehszlovákiai magyar irodalomtörténet-írás kiemelt szerepet tulajdonít Sas Andornak (Fábry, Egri Viktor és Szabó Béla mellett) a „harmadvirágzás irodalmának megindításában”. (Szeberényi 2000, 38. p.) Sas az Új Szóban 1949-től azonnal hozzálát a „haladó magyar irodalmi hagyomány” terjesztéséhez. „Irodalomkritikai munkássága is számottevő. A minden irodalmi értéket menteni akaró, építő jellegű kritikát művelte” – írja Szeberényi Zoltán. (Szeberényi 2000, 39. p.) Dénes György közismert alapigazságként rögzíti Sasról: „Szívügye volt a szlovákiai magyar irodalmi élet. Bölcs és jóindulatú bírálatokkal segítette a fiatalokat, az indulókat, sosem fukarkodott tanácsot adni, s igyekezett mindent szétosztani ismereteinek gazdag kincstárából.” (Párkány 1975, 138. p.)[3] Szalatnai Rezső szinte ugyanezt mondja: „Nemcsak a katedrán volt elsőrangú nevelő, hanem az irodalmi életben is: fiatal tehetségek felfedezője s irányítója a szlovákiai magyarok között.” (Párkány 1975, 137. p.)[4] A tanárember saját tapasztalatból is tudja, hogy a bírálás vagy biztató útnak indítás nem kell, hogy írásban is megmutatkozzon, hiszen ez a tanári pálya szerves és egészséges részét képezi. Alighanem Sas Andor tehetséggondozó készsége is inkább láthatatlanul e pálya keretein belül maradhatott, hiszen a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos, publikált írásainak száma viszonylag kicsi, a napilapos írásokat is beszámolva, és a témát igencsak tágan értelmezve mintegy 15–20 közlemény közé tehető. Ez ugyan valamennyire jelzi, hogy a csehszlovákiai magyar irodalommal való foglalkozás és a tehetséggondozás ténye valószínűleg nem pusztán az udvarias nekrológszólamok rutinmondata, de sejteti azt is, hogy Sasnak a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatban nem voltak nagyobb irodalomtörténészi vagy kritikusi tervei. A Sas-írások között mindössze egyetlen írás kifejezetten felfedező karakterű: Sas Duba Gyula korai karcolataiban éles szemmel látja meg az ígéretes írót. (Szeberényi 2000, 39. p.)
Sas 1950-ben S. A. szignóval írt lelkes ajánlót Egri Viktor Fény a faluban című drámájáról az Új Szóban. Egri műve a „gottwaldi ötéves terv kulturális zónájának napja alatt érlelődött”, a műfaja optimista játék, a kigyúló fény az intrikáló kulákokat is leleplezi, Kerekes Annuska pedig a gazdag parasztlegény helyett hozzámegy a derék villanyszerelőhöz. (Sas 1950, 4. p.) A szocialista realizmus esztétikai programját megvalósítani látszó mű sematizmusba fullad, ám Sas korának megannyi vonalas kritikusához hasonlóan Egri művében az új, forradalmi esztétikumot keresi. Egri Viktor pályájára Sas élénkebben figyelt: 1954-ben a Márton elindul című Egri-regényt is recenzeálta. A regényt ugyancsak társadalmi szempontból tartja fontosnak: a szocialista kultúráért zajló törekvések sikeres megnyilvánulását látja benne, mely az osztályharcos öntudatosulástól a „népközi testvéries elfogulatlanságban” feloldódó nacionalizmus kérdéséig sok társadalmi témát vet fel. (Sas 1954, 4. p.) Egri egy trilógia létrehozásán fáradozva alkotta meg a művet. A Márton elindul korábbi, Fölkél a nap (1928) című regényének az új kulturális elvárásrendszerhez igazított változata. Egri a korábban lélektanilag hitelesebb főhősből Görömbei András szavaival élve „a sematizmus közismert módszereivel formált” öntudatos pártmunkást. Görömbei meggyőző érvelését azzal is megerősíti, hogy a regényt már Fábry Zoltán is reménytelenül elhibázottnak tartotta. (Görömbei 1982, 125. p.)
Sas tárgyat nemegyszer a kortárs irodalom sematikus munkáiból választ. Ilyen alapanyag például Bakó László kárpátaljai költő Rohanó évek sodrában című verskötete is, melyről Sas is írt recenziót. (Sas 1957, 7. p.) Ezekben a szövegekben nem pusztán egy új, a szovjet modellre támaszkodó esztétikai minőség kialakulásának lehetőségét érzékelte, hanem az ún. proletár internacionalizmus ideológiájának példáit is meglátta bennük, s ezt az általa választott idézetek is alátámasztják. Pl.: „Egyre szebb a kikelet, / orosz ukrán adj kezet /, járjunk tovább győztesen / örökifjú földeken.” Bakó hozzávetőlegesen ugyanazt a szerepet töltötte be a kárpátaljai magyar irodalomban, mint nálunk Dénes György vagy L. Gály Olga. Bakó László munkáira a folyamatosan modelleket kereső új hazai irodalmi élet fokozottan odafigyelt, 1958-ban a Hét hasábjain Sándor László így jellemezte Bakó köteteit: „verseskötetei mind tudatosabban és formailag mind egyénibb és kiforrottabb hangon fejezik ki nemcsak a kárpátontúli magyar és ukrán mikrokozmosz problémáit, hanem korunk égetően fontos, általános mondanivalóját is. Bakó László fő témaköre az alkotó, teremtő munka, amelynek mámora ott lüktet a szovjet emberek szívében, és amely sok új csoda véghezvitelére serkenti a dolgozó tömegeket.” (Sándor 1958, 12. p.) Sas Kovács Vilmos kárpátaljai verskötetében 1958-ban is a szovjet kultúrpolitikai frissítő energiáit hangsúlyozta (Sas, 1958d, 4. p.), s Kovácsban a szovjet polgárban feloldódó magyar költő ideális profilját pillantotta meg.
Sas Dávid Teréz társadalmi színműve címmel írt ismertetést a Lidércfény szlovák nyelvű előadásáról. (Sas 1958a, 7. p.) Noha a „földbirtokosság csökevényeivel terhelt dekadens család” regenerálásában a főhősnő nem veszi ki maximálisan a részét, a darab Sas szerint mégis jelentős. A Lidércfény valóban viszonylagos sikerdarabnak számított a korszak irodalmában. Görömbei épp azt tartja a dráma egyik érdemének, amit Sas kifogásol, nevezetesen a „két társadalmi osztály atmoszférájának sikerült rajzát”. (Görömbei 1982, 205. p.) A szlovák és szlovákiai magyar fogadtatást a legtömörebben Tóth Tibor foglalta össze: „A darabbal foglalkozó beszámolók igen ellentétesek voltak, a szlovák napisajtó szinte egységesen pálcát tört a szerző és a színház dramaturgja fölött, a Večerník című esti lap kritikusa ízetlen elménckedéssel »áprilisi tréfá«-nak minősítette a Lidércfény bemutatóját, s ehhez az elítélő, negatív véleményhez csatlakozott két magyar hetilap, az Új Ifjúság, majd a rádióbemutatót oly lelkesülten kommentáló A Hét is. Ugyanakkor szlovák részről a Kultúrny život, az írószövetség hetilapja, a magyar nyelvű lapok közül pedig az Új Szó igyekezett tárgyilagosságát megőrizve értékelni Dávid Teréz darabját és kijelölni helyét a szlovákiai drámaírásban.” (Tóth 1958, 1418. p.) Sas Andor Új Szó-beli kritikája tehát Tóth szerint a korabeli írások között a tárgyszerű értékelések közé sorolható.
Sas Duba Gyula humoreszkjeiről 1959-ben írt recenziója (Sas 1959a, 6. p.) az egyik legjobb, legszakmaibb irodalmi írása: a humor természetrajza Sast eleve foglalkoztatta, a kontextusrajz is ennek megfelelően a szokásos társadalmi-politikai erővonalakat elmosva poétikaivá alakul át. Sas meglátása szerint Dubát „mértéktartó, a jó ízlés határaira jellemző vidámság jellemzi”, noha Karinthy Frigyes hatása talán még túlságosan erőteljesen van jelen nála a saját hangért való küzdelemben. Sas jótékony „bábáskodását” Gály Iván örökítette meg: Dubát egyenesen Sas Andor felfedezettjének mondja, „akinek az akkor 24 éves szerző, a kassai gépészeti felsőiskola érettségiző diákja három kéziratot küldött. A Költővé lettem, az Újjászületés és a Felleg Kelemen súg című írások Sas Andor felfigyeltető jegyzeteivel ellátva a Fáklya 1954. júniusi számában jelentek meg”. (Gály 1959, 320. p.)
Sas Győry Dezsőről 1960-ban írt a Szabad Földművesben egy köszöntőszöveget, melyben a Győry által képviselt politikai magatartásformákat teszi hangsúlyossá. (Sas 1960, 5. p.) Mécs Lászlót meg nem nevezve („egy itteni papköltő édeskés lírai termékei”), de rá utalva pozicionálja mintegy ellenpéldaként Győry értékesebbnek vélt líráját. A szerzők társadalmi pozicionálásának marxista maximái az irodalmi élet úgynevezett polgári hagyományainak ösztönszerű bírálatát is maga után vonja. Az Amit az irodalmi élet a Nagy Októbernek köszönhet című eszmefuttatás a szocialista irodalompolitika erényeit igyekezett számbavenni. (Sas, 1958b, 7. p.) A szocialista vívmányok Sas szerint a következők: az írók kizsákmányolásának megszűnése a magánkiadók által, a zavartalan alkotómunka feltételeinek megteremtése, a stabil honoráriumok. A szocialista kultúra szerinte tematikus gazdagságot eredményezett, és az olvasó tömegek „hallatlan” megnövekedését hozta magával. Az íróvá nevelés programja is kiemelten fontos pozícióba került: „a nem polgári eredetű, tehát avult hagyományok által nem béklyózott egyéniségek kiemelése irodalmi munkára proletár,- általában plebejus és elfogulatlan értelmiségi körökből” kulcsfontosságúvá vált. A szovjet irodalom kezdettől „őrködött az irodalom kártevőinek elszigetelésére, mert voltak olyanok is, akik arccal hátrafelé, a letűnt múlton siránkozva próbálták forgatni a tollat” – írja meglepően zavaros cikkében az amúgy általában kiegyensúlyozott nyelvezetű Sas. Az új eszmék illusztrálására és a tömegek megelégedésére szolgáló szovjetizált irodalom jegyében kibomló koncepció azonban Sas lelkesedését később kételyekkel is megtöltötte. A Széttekintés egy kritikus műhelyében és a kritika feladata körül című 1959-es írása ugyan Turczel Lajos Írások mérlegen című könyvéről szól, de a marxista alapozású műbírálat általános kérdéseit is számbaveszi. Sas itt is elmondja, mennyire új jelenség a hagyományos kritika mellett, hogy egyre nagyobb teret kapnak „az olvasó tömegek kollektív kritikai megnyilvánulásai a mind sűrűbben tartott nyilvános megbeszéléseken, vitaösszejöveteleken”. Turczelben az úgynevezett pedagógiai kritika megtestesítőjét látja meg, s bár helyenként finoman a tudomására hozza, hogy módszere talán nem elég marxista, mert az igazi marxista „a dialektikus fejlődés menetében magyaráz és értékel jelenségeket”, végeredményben elismerősen veszi tudomásul az általa képviselt új tendenciákat. Olyan érzésünk lehet, mintha a szöveg egy idő után okos, tettetett szigorral megírt, figyelemelterelő, vagyis végső soron védelmező látszatkritikává válna, mert az explicit vonalasság hiányának kifejtő bírálata helyett Sas csupa felszíni elembe köt bele. Turczel pl. megrovásban részesül, mert a Toldit a magyar irodalom „örök kincsének” nevezi időtálló érték helyett. (Sas 1959b, 8. p.)
Sas 1958-ban írt kritikát Rácz Olivér Kassai dalok című verskötetéről, melyet a líra hangulatteremtő erejéről szóló fejtegetéssel indít, majd azon nyomban a világkép lírai megteremthetőségének terepeire kormányozza a figyelmet. A költő feladatot kap, a „korélményt” kell adekvát módon kifejeznie, Sas elsősorban a „politikai” verseket elemzi, és egy-egy Kassa-történeti csemegénél örömmel el is időz. Ráczot a „polgári jellegű emlékek” foglalkoztatják, ráadásul a „a dekadens költészetre emlékeztető árnyalással”, és Sas szerint szerencséseb lenne, ha a lírája jövőorientáltabb lenne. „Rácz Olivérre a Nyugat folyóiratnak magas esztétikai kultúrát képviselő, de öncéloskodó iránya hatott” – von mérleget. (Sas 1958c, 139. p.) „A költészet ne legyen túlzásba vitt önelemzés, rejtélyes mélységek keresgélése egy befelé irányított reflektor vagy látcső segítségével, hanem pezsdítsen, terjesszen napfényt s ez fokozza az életkedvet, az alkotó a közösségért munkálkodó tettvágyat” – teremt programot a kritikus Rácz számára. (Sas 1958c, 140. p.) A kritika legizgalmasabb és ma is időtálló része bizarr módon a lándzsa és az alabárd szakszerű, történészi alaposságú megkülönböztetése: ez azonban poétikai értelemben se nem ront, se nem javít Rácz verseinek megítélésén. Sas mentségére legyen mondva, hogy csak közvetve sugallja a szocialista realizmus poétikai irányelveit, tételesen ebben a szövegben ilyesmi nem jelenik meg. A kor kritikusainak jelentős része eleve képtelen arra, hogy a kötet belső világából teremtsen potenciális értelmezői keretet. Rácz megítélése Sas olvasatában nem egyedi, a Sas-tanítvány Turczel Lajos vagy a kor pártos vonalának szószólójaként ismert L. Gály Olga kritikái hasonló szellemben készültek. (Görömbei 1982, 194. p.) Rácz kötetének valóban súlyos hibája a nyugatos epigonizmus, de ez nem kultúrpolitikai-ideológiai hiányosság, hanem poétikai defektus.
Sas Zala József Csallóközi útravaló című könyvéről írt kritikája (Realista hang a lírában) kivételesen érdekes, mert egy regionális irodalomkoncepció felől nyit, s ennek a táj misztifikálása ad keretet. Számbaveszi a csallóközi előzményeket Amade Lászlótól Samarjay Károlyig, majd előbb a kötet anatómiájának matematikai leírása következik átlagszámítással (128 oldal, 75 vers, átlagban 4–6 strófa), majd azt fejtegeti, kell-e, lehet-e ismertetni a kötet „tartalmát”. Zala József kis karakterrajzát megteremtve egyetlen ugrással jut oda, hogy „Semmi olyanfajta küzdelmesség nem mutatkozik, mint amilyen Ady Endre költészetére jellemző”. Zala József és Ady? Kapja fel önkéntelenül a fejét az olvasó. Csakhamar kiderül, hogy itt nem ekvivalencia vagy mester-tanítvány viszony áll fenn, hanem kontraszt, méghozzá kifejezetten éles. Sas hangsúlyozza, hogy Zala szerencsére nem dekadens, „sehol semmi titánkodás, semmi megfeszült igyekvés” (Sas 1959c, 316. p.), helyette viszont van természetesség, egyszerűség, „nyugodt optimizmus”, vagyis realizmus. Sas szerint Zala sokkal inkább emlékeztet Arany Jánosra vagy Tompa Mihályra, bár egy bekezdéssel később már a József Attila-hatás és a tőle való elkülönülés kérdéseivel küszködik. Sas eszmefuttatásának nem igazán esztétikai tétjei vannak, hanem társadalmiak, a költészetet valamiféle párhuzamos tükörpozíciónak látja, talán ez magyarázza az irodalomtörténetinek álcázott, ám végeredményben munkásosztály- vagy néptörténeti párhuzamok láncolattá fűzését is. Elhibázott vagy ma nevetséges szakaszokat emel ki a könyvből (mentségére legyen mondva, hogy Zala könyvében nem könnyű jó verset találni). Sas pl. egy orosz katona verses leveléből idéz, melyet amerikai társához intézett:
„A nép egyformán óhajt békességet
nálunk és túl az óceánon is;
álljatok mellénk a megértés végett,
igaz barátként. Üdvözöl, Borisz.” (Sas 1959c, 317. p.)
Sas pozitív kritikai megfigyelései sem javítanak Zala későbbiekben is végletesen sematikusnak tartott, „irodalmunk történetének legnagyobb verskonjunktúrája idején” született verseinek megítélésén. (Szeberényi 2000, 117. p.)
Sas ugyancsak 1959-ben írt portrét Forbáth Imréről Egy költő, aki harcos, hű fia korának címmel. Önéletrajzi versek ürügyén bontja ki a pályaképet, melynek lényege, hogy „Forbáth csüggeteg átmeneteket leküzdve hű maradt a kommunizmus nagy eszméjéhez”. (Sas 1959d, 152. p.) Egyes „divatszerű izmusok”-nak köszönhetően Forbáth „a kábulatos beszéd ingoványán próbált lépéseket tenni” (Sas 1959d, 153. p.), ám amiben igazán nagy lesz, az a szocialista rapszódia műfaja. Forbáthot Sas alapvetően értékként láttatja, s ez nem is annyira költészeti teljesítményével, mint inkább életpályájának és baloldali, marxista elkötelezettségének tulajdonítható. Forbáth és Győry Dezső Sas rendszerében etalonképző szerepűnek mutatkozik a csehszlovákiai magyar irodalom alakulástörténetében.
Sast az ún. haladó hagyományok keresése motiválta Vághi Miklós-portréjának (a szövegben később Vági, 1920–1943) megalkotására is 1961-ben. Vági Kirgizföldön született, ahol apja hadifogolyként nősült meg, majd ahonnan visszatért Kassára, ahol saját kiadásban 1939-ig két kötetet is kiadott, s így vált a Horthy-rendszer célpontjává. Fogjunk fegyvert című versét nyilvánosan osztogatta, ezért izgatásért ítélték el, majd az ügy Budapestre került, 1940-ben pedig a Magyar Nemzet Sas szerint Tízhónapi börtönt kapott a kassai borbélylegény egy kommunista versért címmel tárgyalta az ügyet. (Sas 1961, 666. p.)[5] Hasonló meghurcoltatás éri, mihelyt új kötetet akar kiadni. Sas ezután Ady-epigonizmusára hívja fel a figyelmet. A hatalmas Vági-citátum ijesztő, de létező költői erejét egy öngyilkos naivitásig feszülő spontaneitás adja, de az idézett vers a versben megszólaló én mártírságig fokozott hipertóniája politikai közhelyekbe szédül. Sas azonban kegyes felmentést ad a valóban vakmerő, tragikus sorsú, vélhetőleg munkaszolgálatosként a Don-kanyarban elpusztult fiatalembernek: „nemcsak a kiérlelt, művészi értékű verses alkotások tartoznak az irodalom történetébe, hanem a feléjük való törekvések is, az irodalmi érdeklődés, az átlagos kísérletek talaján kibontakozó színvonal, az egyes író kapcsolata a társadalmi körülményekkel, viaskodása rosszul s emberhez méltó törhetetlensége boldog közösségi élet feltételeinek kiharcolására.” (Sas 1961, 668. p.)
Sas Andor csehszlovákiai magyar irodalomról szóló írásai több, ideológiailag másként, de szinte folytonosan fertőzött korszakokban készültek. E szövegekben Sas nem alkotott meg koherens kritikusi nyelvet, nem fejlesztett ki értékképző és értékmentő technikákat, kritikai reflexiói, eszmefuttatásai jobbára elnagyoltak maradtak, és a társadalmi mozgások párhuzamaiként, ideológiai illusztrációkként elgondolt sémákra épültek. A poétikai megfontolások minduntalan a háttérben rekedtek, folyamatrajzok nem készültek, a művek számbavételénél és ambivalens kezelésénél aligha történt több, a kritikai esemény tulajdonképpen elmaradt, ráadásul a kritikák nyelvezete is a legtöbbször leckefelmondósan sematikusra sikeredett.
„Mi tette Sas Andort olyan szeretve tisztelt emberré, hogy akik még ismerhették, csak a nagyoknak kijáró jelzőkkel tudják jellemezni? Hogy mindazt, amit tett, igazi szenvedéllyel tette? Vagy fáradhatatlansága, teljességre törekvése, mindenre odafigyelése? A tudományos pontosság iránti alázata? Kifogástalan jelleme, amellyel a kiváló pedagógus példaképpé tudott nőni diákjai szemében? Az a képessége-e, hogy teljes lényével azonosulni tudott mindenkori munkájával, s mindezt nem a babérok megszerzésének szándékával? Azt hiszem, mindez együtt, s még egy apróság, ami az igazán nagy egyéniségnek mindig sajátja: szerénysége” – írta Haraszti Mária Sas Andor 100. születésnapjára. (Haraszti 1987, 53. p.)
Sas Andor érdemeit ez az írás sem akarta elvitatni, ám az nem hallgatható el, hogy ma, amikor az alkotó ember egyénisége kényszerűen kihátrál a műve mögül és a szövegek magukra maradnak, Sas csehszlovákiai magyar irodalom terepén végzett tevékenységének írásban ránk hagyományozódott, nyilvános, elérhető része nem emeli őt a korszak jelentékeny irodalomtörténészei közé. „Ne a nagy írót vagy kritikust keressük benne! – írta Sasról 1965-ben Balázs Béla. – Tiszteljük, becsüljük és értékeljük őt úgy, mint jeles nevelőt, mint példamutató embert, mint a csehszlovákiai magyarság szellemi életének fáradhatatlan munkását.” (Balázs 1965, 10. p.) Próbáljuk meg. Többet úgysem tehetünk.
Irodalom
Balázs Béla 1965. Igaz ember. Tegyük közkinccsé Sas Andor irodalmi hagyatékát. Új Szó, 18. évf. 92. sz. 10. p.
Bujnák, Pavel Dr. 1933. „Literatúra maďarská na území ČSR”. In: Československá vlastivěda VII. Praha, Sfinx, 378–390. p.
Csanda Sándor 1977. Pályaképvázlat Sas Andorról. Irodalmi Szemle, 20. évf. 3. sz. 274–275. p.
Duba Gyula 2012. Emlékezzünk régiekről. Három évforduló okán. Irodalmi Szemle, 55. évf. 8. sz. 46–51.p.
Flaskár Izabella 1973. Dr. Sas Andor munkássága 1945 után. Bratislava, FiF UK. (Jelzete: DP 32.)
Fónod Zoltán 1993. Üzenet. A magyar irodalom története Cseh/Szlovákiában 1918–1945. Pozsony, Madách–Posonium.
Fried István 1974. Sas Andor: A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig. 1818–1848. Helikon, 20. évf. 3-4. sz. 534–535. p.
Gály Iván 1959. A nevettetés művészete. Duba Gyula szatírái és humoreszkjei. Irodalmi Szemle, 2. évf. 2. sz. 319–321. p.
Görömbei András 1982. A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Haraszti Mária 1987. Bőséggel termő fa. Száz éve született Sas Andor. Irodalmi Szemle, 30. évf. 1. sz. 53–55. p.
Hatvani János 1935. Karel Čapek: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással. II. kötet. Magyar Figyelő, 3. évf. 1. sz. 102. p.
Januška, Jiří 2012. Dějiny výuky maďarštiny a maďarské filologie na českých univerzitách. Acta Universitatis Carolinae, tomus 52, fasc. 2, 69–100. p.
Kniezsa István 1935. Pavlovi Bujnákovi ctitelia, priatelia, žiaci. Századok, 69. évf. 1–3. sz. 496–497. p.
Kölcsey Ferenc 2008. Összes költeményei. Nemzeti hagyományok. Parainesis. Budapest, Osiris.
Mészáros András 2021. Sas Andor fiatalkori írásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 23. évf. 4. sz. 3–24. p.
Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava, Madách. (Eredetileg szigorlati munkaként íródott a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékén, jelzete: RIG 1388.)
Sándor László 1958. A kárpátontúli magyar irodalom. Hét, 3. évf. 2. sz. 12. p.
Sárkány Oszkár 1938. Göllnerová Alžbeta: József Eötvös. Századok, 72. évf. 9–10. sz. 548–549. p.
Sas Andor 1935. Pavlovi Bujnákovi ctitelia, priatelia, žiaci. Usporiadala Alžbeta Göllnerová. Magyar Figyelő, 2. évf. 1–2. sz. 244–246. p.
Sas Andor 1950. Mit olvassunk? Egri Viktor: Fény a faluban, Új Szó, 3. évf. 208. sz. 4. p.
Sas Andor 1953. Történelmi és irodalmi tanulmányok. Bratislava, Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó.
Sas Andor 1954. Márton elindul. Egri Viktor trilógiájának első kötete. Új Szó, 7. évf. 6. sz. 4. p.
Sas Andor 1957. Magyar verskötet Kárpát-Ukrajnából, Új Szó, 10. évf. 69. sz. 7. p.
Sas Andor 1958a. Dávid Teréz társadalmi színműve. Új Szó, 11. évf. 105. sz. 7. p.
Sas Andror 1958b. Amit az irodalmi élet a Nagy Októbernek köszönhet. Új Szó, 11. évf. 316. sz. 7. p.
Sas Andor 1958c. Egy verskötet friss és hagyományt-őrző értékei. Irodalmi Szemle, 1. évf. 1. sz. 136–140. p.
Sas Andor 1958d. Egy személyben szovjet polgár és magyar író versei. Új Szó, 11. évf. 329. sz. 4. p.
Sas Andor 1959a. Egy fiatal humoristánk írásai. Új Szó, 12. évf. 293. sz. 6. p.
Sas Andor 1959b. Széttekintés egy kritikus műhelyében és a kritika feladata körül. Új Szó, 12. évf. 113. sz. 8–9. p.
Sas Andor 1959c. Realista hang a lírában (Zala József versei). Irodalmi Szemle, 2. évf. 2. sz. 315–318. p.
Sas Andor 1959d. Egy költő, aki harcos, hű fia korának. Irodalmi Szemle, 2. évf. 1. sz. 152–155. p.
Sas Andor 1960. Győry Dezső csehszlovákiai évei, Szabad Földműves, 11. évf. 24–25. sz. 5. p.
Sas Andor 1961. Versírásért pokoljárás — Vági Miklós emlékezete. Irodalmi Szemle, 4. évf. 6. sz. 666–668. p.
Surányi Géza 1935. A magyar Masaryk. Szerkeszti: Váradi Aladár dr. Magyar Figyelő, 3. évf. 1. sz. 98–101. p.
Szalatnai Rezső 1938. Egy szlovák Eötvös József-monográfia. Korunk, 3. évf. 1. sz. 87–90. p.
Szeberényi Zoltán 2000. A magyar irodalom Szlovákiában I. (1945–1999). Pozsony, AB-ART.
Szerb Antal 1934. Magyar irodalomtörténet. Cluj–Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh.
Szerényi Ferdinánd 1933. Karel Čapek–Sas Andor: Beszélgetések Masaryk Garrigue Tamással. Magyar Figyelő, 1. évf. 1–2. sz. 161. p.
Tóth Tibor 1958. Magyar drámaírás Szlovákiában. Korunk, 17. évf. 9. sz. 1416–1419. p.
Turczel Lajos 1995. Visszatekintésesek kisebbségi életünk első szakaszára. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.
Turczel Lajos 2004. Bujnák, Pavol (címszó). In Fónod Zoltán (szerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Pozsony, Madách–Posonium, 57. p.
Vajtay Dénes 1934. „Csehszlovák hazai tudomány”. Magyar irodalom a csehszlovák köztársaság területén. Magyar Minerva, 5. évf. 1–10. sz. 124–125. p.