Ladányi István: Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai. Budapest, Gon¬dolat Kiadó, 2022, 332 p.

Az Új Symposion kivételes helyet tölt be a magyar lapkultúrában. A kisebbségi kereteken túlmutató küldetéses narratívát esztétikai alapokra helyezve nyitott utat a párbeszéd kultú­rája felé. A többközpontúságot hirdette, mely a klasszikus, Budapest-centrikus magyar kultú­rafelfogást kibillentő kulturális modellt váltotta fel, s ezzel mintegy új kisebbségi létesztétikát teremtett. Ez a policentrizmus természetszerűleg járt együtt a folyamatos interakcióból táplálkozó energiák esztétikává transzformálhatóságának gyakorlati lehetőségeivel. A kisebbségi helyzet nem börtön vagy kiszolgáltatottság, hanem a művészi többvegyértékűség lehetősége. Ez a párbeszédhelyzet rokonítja a folyóiratot a Kalligram tevékenységével. Ladányi Istvánt elsősorban az értelmiségi magatartásminták foglalkoztatják, s a történeti folyamatrekonstrukciók helyett nagy előszeretettel helyezi a hangsúlyt arra a felismerésre, hogy egy-egy lapszám önmagában is kezelhető műtárgyként, és hogy a határok tágítását jelentő lapdinamika az együttgondolkodás alapja.

A szerkesztők és alkotó egyéniségek koncepcióit erőteljesen determinálta az átpolitizált légkör is, mely részint közösségi feladatokat követelt meg, valamiféle felelős értelmiségivé nevelési stratégiák kidolgozását rótta a folyóiratra, részint hatalmi érdekek ütközőterévé vált, mint például a Sziveri János vezette harmadik nemzedék leváltását követő időszakban, amikor egyes szerzők egyenesen bojkottálták az új lapot. Ladányi még ebben a krízisidőszakban és törésszakaszban is inkább az alkotó energiák dinamikus áramlására figyel.

Ladányi bizonyos értelemben szerencsés helyzetben van, hiszen az Új Symposionról vagy az azt érintő értelmiségi, művészeti mozgásokról már több könyv is létezik, például Bosnyák István Politikai symposion a Délvidéken, Szerbhorváth György Vajdasági lakoma című, a Kalligramnál kiadott munkája, vagy Losoncz Alpár A hatalom(nélküliség) horizontja című könyve. Bizonyos aspektusok átlátásának pozitívuma mellett azonban Ladányinak több olyan mozzanattal is szembe kellett néznie, melyek épphogy megnehezítették a munkáját, s ha irodalomtörténészként nem ennyire figyelmes, jó eséllyel akadályozhatták volna meg a higgadt és kiegyensúlyozott értekezői nyelv megtalálását. Ezek a munkák ugyanis eltérő karakterűek, műfajúak, szempontúak. Bosnyák Istváné az ellenzékiség apoteózisa, Szerbhorváth György viszont egyenesen legendaromboló részletességgel mutatja be a hatalmi játszmák és az emberi, szerkesztői taktikák mintázatait. Losoncz Alpár a harmadik nemzedék tagjaként a jugoszláv problémakörrel ötvözi a jelenség kontextuális vizsgálatát, de az egyes nemzedékek habitusa, az eszmei töréspontok feltárása is szerephez jut. Ladányi a legendaképzés és a legendátlanítás dinamikus gyakorlatait is elemzi, külön bevezető fejezetet szentel a Symposion-interjúknak, a közösségalakító mozgalommá terebélyesedő publikációs fórum mások szövegeiben megképződő arculatainak. Óvatossága és körültekintő érzékenysége alighanem a leginkább Tolnai Ottóéval rokonítható, s alighanem Tolnai a legmeghatározóbb viszonypont is a Symposion-narratívában, noha Ladányi a sok szálon futó párhuzamosan „igaz” narratívák híveként rajzol meg egy színes képet, természetesen nem a költő, hanem a filológus, irodalomtörténész következetességével.

A Tolnai Ottó szavaival élve „csodaként” megképződő nemzedéki együttállásnak köszönhető, hogy az Ifjúság hetilap mellékleteként elindulhatott egy önfejlesztő nemzedéki fórum is, a Symposium. Az Ifjúság irodalmi rovatában kezd el publikálni például a tizenhat éves Tolnai Ottó, de felbukkan Ladik Katalin vagy Domonkos István is. Az első melléklet 1961. december 21-én jelent meg öt szerkesztővel, akik mögött már irodalmi teljesítmények álltak. A Híd, az Újvidéki Magyar Tanszék vagy az Újvidéki Rádió kulturális együtthatásáról sem lehet megfeledkezni. Figyelemre méltó, hogy már a kezdet kezdetén a kortárs, modern horvát és szerb folyóiratok irodalomfelfogása felé is kinyílt a nemzedék horizontja. 1961 és 1964 között hetvennyolc Symposium-melléklet jelent meg, s olyan fiatalok munkáit közölte, mint például Bányai János, Brasnyó István, Domonkos István, Gion Nándor, Ladik Katalin, Tolnai Ottó vagy Végel László. Ladányi behatóan elemzi a melléklet szerkesztési elveit, kivált az esszé műfajára helyezve a hangsúlyt, de kitér azokra a világirodalmi és regionális kultúrkontextusokra is, melyek a nyitottság a korban meglepő változatait hozzák játékba, hiszen a világirodalmi tájékozódás mellett megjelenik például a kortárs zene (pl. Karl­heinz Stockhausen művészete) vagy éppen a film (Truffaut). Az esztétikai „forradalom”, a kompromisszumok nélküli költészet és művészet generálta viták feldolgozása ugyancsak e fejezet érdeme. A Symposion-könyvek „harsány” poétikai újításai a magyar irodalom két jelentős életművének, nevezetesen Tolnai Ottó és Domonkos István költészetének forrásvidékeire vezetnek vissza bennünket.

A megújulás napi gyakorlatai című fejezet már a címében hordozza a neoavantgárd poétika egyik ismérvét: a nyitottság permanens gerjesztése egyúttal új tartományok meghódítását is jelenti. Az első önálló lapszám Bosnyák István szervezőmunkájának köszönhetően 1965. január 15-ei keltezéssel Új Symposion címmel jelent meg, alcíme szerint művészeti-kritikai folyóiratként. Ladányi pontosan dokumentálja a lapban zajló szerkesztőségi munka változásait, dinamikáját. A kritika és az esszé vezető műfajként továbbra is erőteljes, a társadalomtudományi termés is megélénkül. A délszláv térség irodalmának pásztázása mellett olyan jelentős világirodalmi esszék is megjelennek a lapban, mint például T. S. Eliot Ezra Poundról írt klasszikussá vált esszéje, de a protest song, a beat tematika is hangsúlyossá válik, az esszétől egészen a dalszövegfordításokig. Az 1968-as csehszlovákiai események gazdag reflektáltsága ugyancsak kivételes: fotók jelennek meg a bevonulásról, szlovák és cseh szerzők munkáival ismerkedhet az olvasó, de publicisztikai állásfoglalásokat is közöltek. Ugyanez a fejezet tárgyalja a folyóirat korszakait: az egyik jelentős töréspont 1983, Sziveri János botrányos leváltása, amikor szolidaritásból a főszerkesztővel együtt a teljes szerkesztőség távozott. Néhány szám kihagyásával 1984 januárjáról indul újra a lap Purger Tibor főszerkesztésével. Ekkor kerül a szerkesztőségbe Szombathy Bálint képzőművész is, aki megindítja a folyóirat neoavantgárd átalakulásának történetét (ebben játszik majd nagy szerepet Lantos László és Bada Dada, azaz Bada Tibor is). Az irodalom szempontjából kifejezetten markáns szerzőgárda azonban csak 1988-ban jelentkezik, ráadásul a szerkesztőségi dinamika ismét nagyobb erősségre kapcsol, hiszen Sziveri rehabilitációja után Beszédes István „kompromisszumos megoldásként” több nemzedékből toboroz új szerkesztőséget, mely eklektikus, szervetlen alakulatként már nem képes egységes lendülettel fellépni. A Sziveri-ellenes politikai fellépéshez való viszony traumatizáló energiákat szabadított fel, de az 1989 utáni újraszerveződés is végjáték jellegűvé vált, ugyanis a délszláv háború ellehetetlenítette az érdemi közös munkát, 1992-ben pedig az Új Sym­posion megszűnt. Folytatókként tekinthetünk részint az 1992-ben Veszprémben indított Ex Symposionra és az 1993-ban induló szabadkai Symposion folyóiratra.

Ladányi külön fejezetet szentel a modern és avantgárd önmeghatározásoknak az értelmiségi és alkotó önreprezentáció szemszögéből, mely a hagyomány és modernizmus ütközőterének jellemzése után az autonóm művészet szabadságának aspektusai felé veszi az irányt. A délszláv és a világirodalmi tájékozódás rétegzettségét egy mai irodalmi folyóirat is megirigyelné. A tematikus összeállítások körültekintő gazdagsága ugyancsak cizellálja az értelmezési kontextusok mintázatait. A decentráltság, a lokálishoz való viszony, a deterritorializáció elsősorban abból a szempontból érdekes, hogy a kisebbségfelfogás új modelljét teremti meg: a művészet nem kényszeríthető „zsugorított kisebbségi programra”, a saját tér igenis lehet a szabadság tág tere, a kulturális identitás pedig az átjárás, az összenyitás koordináta-rendszereiben bontakozik ki. A vizualitás és a szöveghez való viszony innovatív alakváltozatai már a könyv illusztrációs anyagából is kitetszenek.

Az Új Symposion műfajai című fejezet az esszé dialogicitásának hangsúlyozásával indul. Az esszé tudás- és tudatpanorámát kínál, Ladányi valóban elképesztő tárházát tekinti át ennek az univerzumnak. A kritika műfajának szokásos kisebbségi dilemmái is előjönnek: esztétikai alapozású ízlésformálás, szakmaiság és pedagógiai kritikaeszmények csapnak össze, de ennél sokkal fontosabb, hogy a délszláv és a nemzetközi irodalomtudományi és művészetelméleti diskurzus markáns hatása is lecsapódik a kritikusi figyelem különféle alműfajaiban. A Magyar Tanszék kritikusneveldéje egy olyan erőteljes impulzusokkal átitatott értelmezői közösségbe szocializálódik, mely pulzáló vitapozíciói ellenére, illetve azok révén folytonosan képes energiákkal feltölteni a legkülönfélébb művészeti ágak iránti érdeklődést tükröző kritikusi kíváncsiságot. A tudományosság elsősorban a délszláv és a nyugat-európai baloldali színezetű társadalomkutatások közvetítését jelentette. Iroda­lom­tudományi és irodalomtörténeti szempontból megkerülhetetlen Bányai János vagy Bori Imre tevékenysége, de felbukkan az új kritika, a strukturalizmus, a kulturális antropológia értelmezési stratégiáinak ismertetése, vagy az avantgárd újrapozicionálásának lehetősége is. A Tel Quel folyóirat iránti érdeklődés élénken rajzolja ki a kulturális irányulásokat egy szövegközpontú irodalomtudományi gondolkodás felé. Az elméleti kontextualizálás fokozatosan szinte számonként válik fontossá. Társada­lomtudományi vonatkozásban erőteljes a nonkonformizmus, a fogyasztói kultúra, a nyelvpolitika, a nemzetiségi iskolarendszer és jövőképalkotás kérdéseinek jelenléte, de a folyóirat egészen konkrét szociológiai elemzéseknek is helyt adott.

A szabad vers kultusza című fejezet kitér arra, hogy a vers az arculatformáló műfajok közé tartozott, ráadásul esszé és vers a speciális spontaneitás szubjektivitásában találkozott. A szabad vers térhódítása Tolnai Ottó és Domonkos István poétikájának szerencsés recepciójával függ össze, de ezek a tendenciák elválaszthatatlanok a már említett elméleti tájékozódástól és a magyarországi neoavantgárd kiszorított alkotóinak befogadásától. Az avantgárd hagyományok felértékelődésének irodalomtörténeti háttérrevízióját Bori Imre kutatásai és publikációi teremtették meg: a magyar futurizmus vagy expresszionizmus mint éles irodalomtörténeti kategóriák jelennek meg.

Külön alfejezetet kap a folytatásos regény műfaja: a lap többek közt Tolnai Érzelmes tolvajok és Végel Egy makró emlékiratai című műveit közölte folytatásokban. Ladányi remek érzékkel mutatja meg, miként hatottak egymásra az egymás mellé kerülő szövegek, miként keletkeztek különféle egymást támogató hipernarratívák, illetve azt is, hogy miként formálódik a végleges változat, miként indul be a vendégszövegek és intertextusok játéka (erre jó példát nyújtanak Esterházy Péter Függőjének Végel-vendégszövegei). Az utolsó vizsgált műfaji kategóriát a vitaműfajok csoportja jelenti. A reagálás műfajai az aktív vitakultúra kialakulása szempontjából elengedhetetlenek: a Centrifugális sarok, majd a Centripetális farok című rovatok kifejezetten a vitacikkeknek adtak helyet. A viták tárgya meglehetősen sokféle lehetett, az értelmiségi szerepek újrafogalmazásától kezdve egy-egy megbírált szerző válaszcikkein át az ideológiai elköteleződésekig. De vita zajlott arról is, hogy egy olasz nyelvű jugoszláv irodalmat bemutató antológiában helyük van-e a kisebbségi nyelveken alkotóknak. Kétnyelvűn zajlott le pl. Gerold László és Danilo Kiš vitája Gerold egy fordításkritikájáról, mely Kiš Ady-fordításainak problematikusságára hívta fel a figyelmet.

Az utolsó egység a Hatások, utóélet, befejezés címet viseli. Ez a fejezet megkísérli megrajzolni a szerkesztői nemzedékek mentalitástérképét, az együttgondolkodás mintázatait, összegezni a konfrontációs narratívák poétikai hozadékát. Külön érdekesség a folyóirat regionális kánonban betöltött szerepének vizsgálata a tankönyvi jelenlét által.

Az Új Symposion története messze nem csak egy folyóirat története, hanem egy önelvű kultúrateremtő igyekezet szabadságvágyának története is, melyet Ladányi István monográfiája sokrétűen, nagy filológiai alapossággal, ugyanakkor érdekfeszítően tár elénk. A recenzens óhaja talán nem is lehet más, mint hogy egyszer hasonló munka készüljön a szlovákiai magyar kultúra hasonló „nagy történetéről”, a Kalligramról is.

Csehy Zoltán