Dargay Marcell: A 180-as csoport (1979–1990). Művek–Kontextus–Recepció. Budapest, Prae Kiadó, 2023, 348 p.

Dargay Marcell kiváló zeneszerző és zenetörténész monográfiája hatalmas ívű szintézis, a 180-as csoport tevékenységének első szisztematikus feldolgozása. Ha elnagyoltan akarnánk fogalmazni, az experimentális zene azon speciális ága kerül górcső alá, mely az amerikai minimalizmus magyar változatát alkotta meg. Az inspirációs bázisok és források, a szintetizált hagyományok azonban ennél rétegzettebbek, s ennek nemcsak poétikai, hanem kultúrpolitikai okai is vannak, hiszen a Csoport 1979-ben kezdte meg a tevékenységét. A klasszikus monográfia szabályait követő munka a csoport megalakulásának történetével, kontextualizálásával, a róla szóló szakirodalom értékelésével indul. Ehhez érdemes hozzátenni azt is, hogy bizonyos korokban bizonyos kultúrpolitikai megfontolásokból az elhallgatás is beszédes lehet, a hivatalos vélemény és az intimebb közegben (emlékiratok, naplók) szereplő bejegyzések, az alternatívabb közegben terjedő legendák is diskurzusteremtő erejűek. A recepciótörténet korai szakaszának reflexióit Dargay két csoportra osztotta: a hivatalos orgánumokban megjelenő jobbára fanyalgó, sőt gúnyos reakciókra, valamint a társművészetek fórumain feltünedező, sokszor túlzó írásokra. A tárgyilagos tónus megtalálása ebből kifolyólag maga is kihívás. A sikert a műelemzés elmélyültsége garantálja: nyilván ez magyarázza, hogy a bevezető után öt kiválóan megrajzolt alkotói portrét (Márta István, Melis László, Soós András, Szemző Tibor, Faragó Béla) kapunk, s ezek fókuszában is a műértelmezés dominál. Kiemelten fontos, hogy a Csoport előadó-együttesként definiálta magát, vagyis az előadott művek poétikája közvetlen vetületeket képezve elemi hatással van az önálló alkotásokra, nemkülönben a saját művekből kiépült repertoárra, melyet közhelyszerűen a „magyar repetitív zene” repertoárjának is nevezhetnénk. A szerzői profilok kivételesen összetettek és nem feltétlenül hagyományos zeneszerzői pályaképek: Melis László irodalmi érzékenysége, színházi vonzalmai, Szemző Tibor film és videó, valamint performansz iránti nyitottsága, az előadás ritualizált megismételhetetlenségére fókuszáló attitűdje, de általában véve a médiumok kreatív összekapcsolása különféle értelmezési rétegeket alkot. Ezt a poliműfajiságot Márta István így fogalmazta meg: „A zene egyfajta zenei akció, amelyben legalább ugyanolyan fontos a látvány, a kép, a vizualitás, mint maga a zene.” Ezek a kilépések, átlépések, határsértések normatív módon válnak életképessé.

Bámulatosan plasztikus, szisztematikus módszertannal készültek a kötet zenei elemzései. Már Márta István Karácsony napja – 24. lecke című, két változatban ismert, lemezre is rögzített négytételes alkotásának elemzése nagyon magasra teszi a lécet: a zeneművé alakított becketti drámapoétika a nyelvi regiszterek egymásnak eresztésével kísérletezve többszörözi meg a narrátor egyéniségét. A kiinduló Beckett-drámaszöveg a töréspillanatokra fókuszál, majd antropomorf dimenziókkal látja el az összetörés motívumrendszerét. Ezt a narratívát töri meg egy angol nyelvlecke, melynek iskolás szövege a karácsonyt tematizálja. A sematikus és a poétikus, a létbölcseleti és a pragmatikusan közhelyes beszéd ütközőterébe kerülünk, kreatív szerepzavarba, egy létszorongatottságot színre vivő akusztikus térbe. Egy népdal intonációjú vissza-visszatérő pentaton dallamvonal is meghatározóvá válik (a pávamotívumként ismert melódia speciális variánsa, mely ikonikus jellege folytán azonnal bekapcsolja a művet egy polifón felhasználói kontextusba Kodálytól Durkó Zsoltig). Az asszociativitás szabadsága, valamint a szólamszám-növekedés, a hangzástechnika révén kialakuló allúziók különféle kötődéseket hoznak létre. Izgalmas, ahogy az elemző például Steve Reich Piano phase című műve egyik motívumának tükörfordítását is megtalálja a második tételben. A motívumok és szólamok identifikálása révén a kompozíció huzalozása és hálózatossága is feltárul. A harmadik, bukolikus jellegű tétel hat tetszőleges hangszeren és egy zongorán adandó elő. A kompozíció vége hasonló módon nyitott, az előadó számára rengeteg szabadságot, improvizációs lehetőséget kínál, aki így lényegében társszerzővé válva alakítja ki a zenemű akusztikus szövetét.

E sorok írójának Melis László a kedvence a Csoport alkotói közül, ezt talán az is magyarázza, hogy a legirodalmibb szerzőről van szó, aki az antik kultúrák iránt is elkötelezett. „A kultúra nem egyéb, mint hivatkozásrendszer. Ha valaki nem ismer egy kultúrát, akkor nem tudja, mi mért jó vagy rossz” – nyilatkozta Melis 2011-ben, majd rátért a görög hangsorok ethoszának analízisére, és ennek biológiai és lélektani következményeire. Dargay elemzései közül a Maldoror énekei (1984) című műről írtat is örömmel emelem ki, melyet a Michael Nyman-féle „új egyszerűség” irányvonalához köt, nem véletlenül, hiszen már az első tétel egyetlen szűkített négyeshangzatból teremt feszültséget, mondhatni a „botrányból” drámát. A Mulomedica Chironis (Chiron öszvérgyógyászata) című kantáta különféle regiszterekből öszvéresített szövegkonglomerátumon alapszik, szerepel benne például egy eredetileg ógörög nyelven írt, latinra fordított állatorvosi értekezés részlete, Marlow Doktor Faustus című drámájának egy költői sora, de Baudelaire, Petri György, Hölderlin ugyancsak bevonódik, ráadásul a nyelvek változatossága is fontos zenei hozzájárulás a hangzásvilág alakulásához. A nevezetes kentaur Akhilleusz „zenetanára” nevét viselő kompozíció hihetetlenül gazdag allúziókkal alakítja ki kapcsolódási vegyértékeit. Dargay kimutatja, hogy miért atipikusan egyedi ez a kompozíció a repetitív paradigmával szemben, hogy miként érvényesül benne egy következetesnek ható tizenkétfokú szerkesztési elv, hogy a kompozíció miként képez hidat a hagyomány különféle szigetei, az intellektuális és a populáris, a szép és a visszataszítóan irritáló között.

A gazdag kottapéldaanyaggal alátámasztott, szellemes elemzések részletező ismertetésétől itt el kell tekintenünk, de az értelmezői érzékenység és lelemény fontosságára nem elég egyszer felhívni a figyelmet. Az elemző már a mű önazonosságának problémáival szembesülve is csak konkrét vagy potenciális variánsok sokaságára hagyatkozhat, és az allúziótechnika összetettsége sem könnyít a dolgán, hiszen a népdaloktól a klasszikus utalásokig, a populáris kultúra a korszakban szokatlan beemelésétől a különféle modifikált kortárs motívumfelhasználásokig nagyon sok mindenre kell tekintettel lennie.

Dargay könyve nemcsak hiánypótló alkotás, hanem egy rendkívüli zeneszerzői érzékenység dokumentuma is, az érvényteremtő műelemzési stratégiák gazdag tárháza.