Gazsó Dániel: Otthon és itthon. A magyar diaszpóra és anyaországa. Budapest, Gondolat Kiadó, 2022, 422 p.

Gazsó Dániel könyve a magyar diaszpóra és az anyaország viszonyát vizsgálja. Mint azt Kántor Zoltán politológus is megfogalmazza az előszóban, „egy megélt és átélt munkát tart a kezében az olvasó” (13. p.), mivel a könyv szerzője több évet élt Spanyolországban, kutatási célból megjárta Dél-Amerikát, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként Chilében alakította a helyi magyar közösség életét. A műben ezek a személyes tapasztalatok társulnak az elméleti tudományossággal, ami „lehetőséget adott a magyar diaszpóra átfogó, alulról és felülről történő vizsgálatára és elemzésére”. (23. p.)

A szerző már a bevezetésben pontosan meghatározza a mű felépítését, így az olvasó rögtön tudja, mire számíthat. Ezen túl minden fejezet elején külön ismerteti, hogy az adott részben miről értekezik, bemutatja, milyen szempontokat vesz figyelembe, feltárja az esetleges korlátokat vagy módszertani nehézségeket. A könyv eredetileg három fő fejezetre tagolódik, melyek kisebb egységekből, alfejezetekből állnak. Ez a logikus felépítettség nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a tartalom a laikus olvasó számára is könnyen befogadhatóvá, értelmezhetővé válik. Ennek ellenére a könyv ezen a felosztáson kívül úgy is szemlélhető, mint ami két fő részre bomlik – egy elméleti és egy tapasztalati részre. Recenziómban ezt a második megközelítést fogom figyelembe venni.

Az első fejezet, az elméleti rész, a fogalmi keretek tisztázásával kezdődik. A szerző már a legelején pontosan körülhatárolhatóan elkülöníti a diaszpórát a szórványtól és az őshonos kisebbségtől. A diaszpórára vonatkozóan több fogalmi meghatározást is ad. Ennek megfelelően elmondható, hogy a diaszpóra szót „a legkülönbözőbb migráns közösségek (száműzöttek, menekültek, bevándorlók, vendégmunkások stb.) vonatkozásában alkalmazták, sőt, még tágabb értelemben az összes olyan etnikai, nemzeti, származási vagy vallási alapon szerveződő makroközösség megnevezésére is, mely valós vagy elképzelt hazájától távol a világban szétszórtan él”. (35. p.) Walker Connor definíciója szerint „a diaszpóra egy népnek az óhazán kívüli része”. (35. p.) Gazsó Dániel még kiemeli, hogy „a diaszpóra meghatározásában (…) nagy jelentősége van a társadalmi integrációnak, azaz a befogadó ország társadalmába való beilleszkedés folyamatának. (…) A diaszpórává váláshoz azonban nem elég beilleszkedni, az etnikai határokat is fenn kell tartani.” (55. p.)

Ezt követően járja körbe a magyar diaszpóra fejlődéstörténetét, amely során öt nagy kivándorlási hullámról beszél a 19–20. században, amiből három a 2. világháborút követően zajlott le. Itt külön értekezik az ún. ’45-ösökről, a ’47-esekről és az ’56-osokról. Ezek mindegyike ugyanis jelentősen hozzájárult a magyar diaszpóra intézményesüléséhez. A szerző az elméleti részben érinti a magyar társadalmat befolyásoló migrációs folyamatokat. Mivel ebben a fejezetben nem csupán a ki- és visszavándorlásra helyeződik a hangsúly, hanem értekezik a Magyarországra történő bevándorlásról, a menekültügyről, valamint az idegenellenességről is, így ez kissé megakasztja a diaszpóráról való értekezést. Mindezek ellenére itt átfogó képet nyújt a magyar társadalom etnikai demográfiai helyzetéről.

A következőkben a diaszpóra és az anyaország kapcsolatát taglalja, ahol felhívja a figyelmet a diaszpóra támogatására szánt források megállapításának módszertani nehézségeire. Kiemeli ugyanis, hogy a magyar állam nem mindig pénzügyi juttatás formájában támogatja a diaszpóraközösséget, mégis jelentős mértékben hozzájárul az intézmények fenntartásához, emellett pedig sok esetben oktatási programokat kínál a diaszpórában élők számára. A Magyarországról érkező támogatások közül Gazsó Dániel külön foglalkozik a Kőrösi Csoma Sándor Programmal, „amely a diaszpórában élő magyarokat személyesen szólítja meg abból a célból, hogy a helyi igényeknek megfelelően nyújtson számukra segítséget”. (222. p.) Ebben a részben a szerző saját korábbi kutatásának eredményeit is ismerteti, amelynek keretében a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasainak a 2016–2017-es és 2017–2018-as tárgyévekben kiküldetésen levő tevékenységét vizsgálta kérdőíves módszerrel.

Ennél a résznél tér át a könyv tapasztalati részére a szerző. Elsődlegesen saját diaszpórával kapcsolatos élményeit osztja meg, melyeket a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként szerzett. Gazsó Dániel a chilei diaszpóra életébe nyert betekintést a program során, amit általánosságban úgy jellemzett, hogy a „magyarok nagy része azoknak a leszármazottai, akik ott maradtak. Harmad-, negyedgenerációs magyarok, akik elszórtan élnek a világ leghosszabb államában. (…) a chilei magyar kolónia méreteiben és szervezettségében össze sem hasonlítható a térség más országaiban, főként Argentínában és Brazíliában élő magyar közösségekkel. Itt a magyarok nem rendelkeznek saját kultúrházzal, cserkészegylettel, tánc- és sportegyesülettel.” (231. p.) Az itt eltöltött hónapok találkozásai közül egyet-egyet idéz fel Észak- és Dél-Chiléből, valamint pontos leírást ad a magyar bálról, amelyen száznegyvenen vettek részt az ország különböző részeiről. Ennél a saját tapasztalatból gyökerező leírásnál hiányolom, hogy a szerző a spanyolországi és dél-amerikai tapasztalatait nem osztotta meg az olvasóval, nem számolt be az ott élő magyarokkal való találkozásról, noha ott egyetemi tanulmányokat végzett, valamint kutatást folytatott.

A könyv záró része azonban izgalmas esettanulmányokat tartalmaz, melyekben a szerző személyes diaszpórában átélt tapasztalatainak birtokában immár a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársaként az egyes diaszpóraközösségek meghatározó alakjaival készített interjúkat közli. Ezekben az interjúkban válnak gyakorlativá azok az elméleti ismeretek, melyeket Gazsó Dániel az előzőekben már körbejárt. Az olvasó itt érti meg, hogyan működnek a diaszpóraközösségek, miként jöttek létre a mai napig meghatározó intézményi keretek. A beszélgetések nem rejtik véka alá azokat az ellentéteket sem, melyek néha máig fellelhetőek az egyes szervezetek között, és gyökereik a múltból erednek, sok esetben a ’45-ösök, a ’47-esek és az ’56-osok közti ellenérzésekből fakadnak. Bemutatásra kerülnek a helyi szervezetek, az országos kiterjedésű gyűjtőszervezetek, valamint az országos szervezeteket tömörítő ernyőszervezetek is. Ezek az interjúk taglalják 2010-től a magyar diaszpórapolitikát, kiemelt jelentőségűnek a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében a diaszpórába érkező ösztöndíjasok munkáját tartják, ugyanis az a „legfontosabb, az érinti a legtöbb embert”. (373. p.) Pozitívan értékelik a pályázati lehetőségeket is, bár itt nehézségként többször megjelenik, hogy a kisebb helyi szervezetek sok esetben nem tudnak ezekről a lehetőségekről, vagy a benyújtás során találkoznak nehézségekkel. Külön kiemelendő nemzetegyesítő intézkedésnek számít a magyar kormány részéről a külhoni magyarokat és a diaszpórát is érintő egyszerűsített honosítási eljárás, melynek a diaszpórára nézve „elsősorban szimbolikus jelentősége volt. Azt jelentette, hogy a magyarországiak számon tartanak minket, hogy hozzájuk tartozunk”. (343. p.) Az interjúkban a megkérdezettek beszélnek azokról a kihívásokról is, melyekkel a diaszpóraközösségek szembenéznek. Ilyen volt például a Covid-járvány, melynek okán több meghatározó eseményt kellett lemondani. A másik nehézség a fiataloknak a 2010-es években jellemző exodusa során kivándoroltak bevonása a közösségi létbe, akik „be tudnának illeszkedni, ha akarnának. A lehetőség megvan rá, de túlnyomó részük már nem akar magyar lenni, sőt, vannak közöttük olyanok, akik kézzel-lábbal tiltakoznak a magyar közösségi lét ellen”. (355. p.)

Harmadik kihívásként a diaszpóra létszámának meghatározása tekinthető, mely magában a diaszpórakutatásban is nehézséget okoz, így a könyvben is mind az elméleti, mind a gyakorlati résznél visszaköszön. Gazsó Dániel három okot említ, amelyek hozzájárulnak a diaszpóra számszerű megállapításának nehézségéhez: népszámlálási adatok hiányossága, etnikai rejtőzködés, kétes történelmi adatok a magyar emigrációs hullámok méretéről. Ezzel szemben az interjúkban többnyire a népszámlálási adatok hiányosságait emelik ki, ugyanis „a népszámlálások során, a nemzeti hovatartozás vonatkozásában azt a kérdést teszik fel, hogy ki, hol született, és nem azt, hogy milyen nyelven beszél, vagy milyen nemzetiségűnek érzi magát. Na most a legtöbb délvidéki és erdélyi magyar, aki itt él, Szerbiában vagy Horvátországban vagy Romániában született, így őket ezekből az országokból származóként tartják számon, pedig mind magyarok”. (367. p.)

Kántor Zoltánnal egyetértve állíthatom, hogy Gazsó Dániel könyvében valóban „egy megélt és átélt” mű született, mely talán a magyar diaszpórakutatás hiánypótló alkotása. Alaposan járja körbe a diaszpóra helyzetét, feltárva mindazokat a kihívásokat és eredményeket, melyeket az egyes közösségek magukénak tudhatnak. Ezért ajánlom mindenkinek a könyvet tanulmányozásra vagy olvasásra, aki szeretné megérteni a diaszpóra mindennapjait.