Semmiségen nagy vár épül… Egy magyarul hallott tréfa nemzetközi hátteréhez

DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i4.02

 

A neves svéd folklorista, Nils-Arvid Bringéus egy csodálatos tanulmányában azzal kísérletezett, hogy egy adott kulturális jelenséget, történetesen az angyalokról alkotott képünket nem külső forrásokra alapozva, hanem saját maga emlékeinek az elemzésével próbálta megközelíteni. (Bringéus 2000) A módszert kulturális önanalízisnek mondja, és azóta követői is akadtak. Ezen felbátorodva engedtessék meg nekem, hogy az alábbiakban egy, peredi nagyanyámtól[1] gyerekkoromban halott tréfás történetet[2] idézzek föl, majd kíséreljem meg némiképpen értelmezni és szövegfolklorisztikai szempontból nemzetközi kontextusba helyezni.

1.

 Ahogy a legtöbb gyerek, lelkes mesehallgató voltam. Anyám néhány Grimm-mesével vagy általa kitalált, saját tanítómesékkel szórakoztatott és nevelt. Nagyanyám korai meséire nem emlékszem, pedig folyton mesélt. A most szóba hozandót valamivel később, amikor már magam is olvastam (és nem is feltétlenül meséket, sőt, azokat a legkevésbé), afféle tan- vagy szituációs meseként, voltaképpen inkább igaz történetként adta elő. Hogy ő kitől hallotta (esetleg olvasta?), értelemszerűen ezt akkor nem kérdeztem meg. Most meg már nem tudom. Jómagam emlékeim szerint ezt és a további történeteit soha nem mondtam el senkinek (miért?), tehát nagyjából hatvan éven át, afféle búvópatakként léteztek agyam valamelyik szegletében.

Illetve!

De nézzük először magát a történetet! Nagyanyám, amikor makacs módon nem akartam engedni a magam (vélt vagy valós) igazából, többször is, egy tanmeseszerűséggel (ő egyértelműen annak szánta) oktatott ki. Az alábbi textualizáció a szó szoros értelmében nem hiteles, hiszen nem szó szerint adja vissza (hogyan is tudná ezt, hatvanvalahány év távlatából! tenni?) nagyanyám meséjét, s noha a helyi dialektust (pontosabban nagyanyám szóhordozását) nagyjából rekonstruálni tudnám, de csak nagyjából, s épp ezért hitelesebbnek tartom, ha arra sem teszek kísérletet, hanem egyszerűen a történetet mondom el, lényegében annak szüzséjét, ahogy ma emlékszem rá:

 Egy asszony a szomszéd gyerekét tetvesnek nevezte, amire annak anyjával jól összekapott. Először csak szóban szidalmazták egymást, majd tettlegességre is sort került, mígnem a sértett belökte a kútba a családjukat (szerinte) rágalmazót. Az, miután elmerült a vízben, két kezét a felszín fölé nyújtva, két hüvelykujja körme hátát egybedörzsölve, a serkéket elpusztító mozdulatot imitálva jelezte, hogy márpedig az a gyerek akkor is tetves.

 Mintha Pereden[3] megtörtént esetről lett volna szó, nagyanyám talán még név szerint is meg tudta volna nevezni a perpatvar szereplőit – gondoltam (vagy inkább éreztem) akkor, keresztkérdésekkel viszont (mivel eszembe sem jutottak), értelemszerűen nem terheltem. Egyszerűen olybá vettem, hogy valahol itt, a Majorkertben történt meg az eset.

Miközben egy, túlzás nélkül állítható, hogy világszerte elterjedt vándortörténettel van dolgunk, amit a nemzetközi mesekatalógus az ATU 1365 szám alatt, Az akaratos asszony néven tart nyilván.[4] Jelen változat ennek a mesetípusbokornak egy altípusa (ATU 1365C). Ám ne szaladjunk a dolgok elébe, mintegy belülről kifelé araszolgatva, nézzük először előfordulásait a magyar és a szomszédnépek szóbeliségében, majd korábbi, írásos formában rögzített változatait, s mindezzel párhuzamosan a maga történetiségében kíséreljük meg nemzetközi kontextusba is helyezni.

 2.

 Az Ortutay Gyula által szerkesztett reprezentatív(nak szánt) magyar mesegyűjtemény jegyzetírói (Dégh Linda és/vagy Kovács Ágnes) szerint a makacs (akaratos) asszonyról szóló történettípus „népi gyűjteményeinkben viszonylag kis számban fordul elő”. (Ortutay 1960, III: 1076. p.) Megjegyzendő, hogy ez a „kis szám” alighanem a gyűjtői érdeklődés hiányát is jelzi, hiszen az újabb mesegyűjteményekben egyre gyakrabban, több párhuzamos variáns formájában is felbukkan. A gyűjtői érdeklődés tudniillik predesztinálja az eredményt, és a népköltési gyűjtés kezdeti korszakaiban a klasszikus, grimmi népmese (vagy mondjuk úgy: a tündér- vagy varázsmese) volt az etalon, a népmesegyűjtők alapvetően azt a zsánert keresték és – találták meg. Ág Tibor szokta emlegetni (hogy egy másik területről, a népzenegyűjtés köréből származó példát említsek), a jó énekesei pillanatok alatt kiismerték a „tanár urat”, azt, hogy valójában mi is érdekli. Első körben a kérdésre, hogy miket szoktak énekelni, jobbára új stílusú népdalokat, operettmelódiákat, pesti kuplékat adtak elő, de amikor a gyűjtő egy példán keresztül rámutatott, hogy és ilyesmit nem?, attól a pillanattól kezdve tudták, hogy emlékezetükben mi után kajtassanak, amit meg is találtak. Előadták a régi stílusú népdalok, balladák számukra ismert variánsait. Ami persze végső soron torzította a képet azzal kapcsolatban, hogy „mit énekelt a nép”, mit kedvelt, hiszen a gyűjtések eredményeként megjelent publikációk nyomán olybá tűnt, mintha csakis régi stílusú népdalokat. Hasonlóan lehetett tehát a mesegyűjtés során is, amit közvetve, ha nem is bizonyít, de legalábbis megerősíteni látszik, hogy a 20. század utolsó harmadától megszaporodtak a főleg pikáns, erotikus történeteket tartalmazó gyűjteményes kötetek,[5] az ún. paraszt dekameronok (magyar vonatkozásban legyen elég itt Balázs Lívia, Burány Béla, Kóka Rozália, Nagy Olga, Ujváry Zoltán, Vajda Mária, Villányi Péter vagy Vöő Gabriella nevét megemlíteni), de a népmesegyűjteményekben megjelenő egyéb tréfákat, anekdotákat tartalmazó blokkok egyre növekvő méretei is szembeötlőek. Villányi Péter legutóbbi monumentális galgamácsai mesegyűjtésében például a korábbi mesekötetekkel egybevetve imponálóan magas számú, közel 1200 (!) tréfás mese, anekdota található. (Villányi 2022, 1308–1847)

Mai tudásunk szerint a szóban forgó tréfás mesének (ATU 1365C) bő tucatnyi adatolt és részben publikált magyar nyelvű változata ismeretes. Szüzséje a következő pontokba foglalható:

1. A feleség tetvesnek, semmirevalónak nevezi a férjét.
2. A férj, hogy rábírja őt véleménye megváltoztatására, vízbe, kútba ereszti egy derekára erősített kötél segítségével.

III. Az asszony nem tágít, a férj fokozatosan mindig lejjebb (térdig, derékig, nyakig) süllyeszti őt, mígnem fejét is ellepi a víz, s ekkor feltartott kezeivel, hüvelykujja körmeinek egymáshoz dörzsölésével a tetvek (serkék) elpusztítását imitáló mozdulatot tesz, amivel jelzi, hogy akkor is kitart meggyőződése mellett.

Nagyjából a lejegyzés (illetve publikálás) időrendjében haladva először a Szendrey Ákos nagyszalontai gyűjtőfüzetében olvasható, 1914-ben (vagy 1915-ben?) lejegyzett, tudomásom szerint publikálatlan mese standardizált[6] nyelvi változatát közlöm, amely mindazokat az elemeket, motívumokat (pl. a kútba eresztés hármas fokozatosságát) tartalmazza, amelyek a később és más nyelvi közegekben lejegyzett változatoknak is sajátjai:

 Volt egyszer egy ember, annak volt egy felesége, aki a férjét mindig azzal csúfolta, hogy: „Tetűs vagy, buci[7] vagy!” Az ember meg is verte a feleségét, hogy erről leszoktassa, de nem ért el vele semmit, az mindig csak azt mondta jó urának: „Tetűs buci”. Egyszer aztán az ember ezt megsokallva az asszony hóna alá kötelet kötött, majd megkérdezte: „Mondod még”? „Tetűs vagy, buci vagy!” – mondta az asszony. Akkor odavitte őt a kúthoz és beleeresztette. Mikor már félig a vízben volt az asszony, akkor is csak azt hajtogatta: „Tetűs vagy, buci vagy” Mikor már nyakig a vízbe volt, ismét kérdi tőle az ember: „Mondod még?” „Tetűs vagy, buci vagy!” – mondta az asszony. Az ember ekkor leeresztette az asszonyt a szájáig, de ő akkor is csak azt kiabálta: „Tetűs vagy, buci vagy!” Mikor már annyira lejeresztette, hogy csak a feje teteje látszódott ki, kinyújtotta az asszony a kezét a vízből, úgy mutatta, hogy hogy ölik a tetűt. Akkor aztán leeresztette az ember egészen, aztán megfulladt az asszony.

Egy következő, rögzített variáns Ruszkovics Istvántól származik, aki édesanyja révén félig szlovák származású, de ő már egy teljesen (?) asszimilálódott, magyar anyanyelvű családba született az Ung megyei Gálocson 1867-ben. Meséit viszont az 1950-es években (a most bennünket érdeklő változatot 1957-ben) a Szabolcs-Szatmár megyei Baktalórándházán jegyezték fel tőle. Írni-olvasni – ahogy azt a gyűjtemény Ajánlásában olvashatjuk – soha meg nem tanult, „sem nyomtatott könyvvel semmiféle kapcsolatba nem került”, repertoárjában mégis feltűnően magas számban fordulnak elő nyomtatott forrásra utaló szövegek. (Kovács szerk. 1968, 4. p.) Magára a konkrét történetre, más összefüggésben a későbbiekben még visszatérek.

Egy további, népszerű változatot Vöő Gabriellának köszönhetünk, aki egy 1958-ban, Faragó József által, a moldvai Gyoszényben lejegyzett történetet több alkalommal is közreadott (Vöő 1981, 271–272. p.), egyebek között a Magyar népmese katalógus általa is szerkesztett, megfelelő kötetében. (MNK 7/A, 1986, 177–178. p.) A szóban forgó típusnak egy, immár klasszikusnak nevezhető variánsáról van szó.

A Nagy Olga által közölt, 1959-ben lejegyzett következő, széki variáns az altípus szokványos szerkezetét mutatja, részletesen taglalva a kútba eresztés fokozatait is: lenyomta derékig, lenyomta nyakáig, lenyomta egészen. (Nagy O. 1976, 356–357. p.) A gyűjtő-közreadó a jegyzetekben a mese további, 1951-ben, majd 1960-ban, az erdélyi Széken lejegyzett variánsára utal, s az egész romániai magyar nyelvterületről további, legalább egy változat meglétét jelzi.[8]

A rátarti asszony

Megtörtént az egy emberpár között, hogy az asszony többször mind csak azt kiáltotta az urának:

– Tetves!

Egyszer megsokallta az ura, nagy eszpressz pofot lenyomott neki.

– Hát tetves?

– Tetves.

Még üti.

– Mégiscsak tetves?

– Tetves!

Sokáig fújja, de az asszony, akárhogy elveri, mégis mind csak ezt kiáltja az urának:

– Tetves! Tetves!

Akkor fogja az ura, s menyen, hogy belédobja a kútba.

– Te, beléöllek a kútba, ha mind azt mondod, hogy tetves. Csak tetves?

– Tetves.

Beléereszti térdiig.

– Tetves?

– Tetves, tetves.

– Te, mondjad, amíg nem fojtalak belé, mert kihúzlak, csak mondjad, hogy nem tetves.

– Tetves, tetves.

Lenyomja derékig.

– Tetves, tetves.

Lenyomja egész nyakáig.

– Tetves?

– Tetves, tetves.

Akkor lenyomja egészen, hogy a fejin kívül csak a víz.

– Tetves most is?

Akkor már szólani nem tudott. Kitartotta magasra a két karját, s a két hüvelykujján a körmit mind nyomta össze ölésre. Evvel fejezte ki, hogy tovább is, ha megdöglik is, csak:

– Tetves, tetves, tetves!

(Nagy O. 1978, 356–357. p.)

Erdész Sándor a Szabolcs-Szatmár megyei Szamosszegen ugyancsak 1959-ben jegyezte le híressé vált mesemondójától, Ámi Lajostól azt a történetet, ami a vadludak számában való nem egyezéssel indít, de gyorsan kibukik, hogy a feleség a férjét, miután az, saját igazságát megerősítendő, jól elpáholta őt, tetvesnek nevezi („én tudom, hogy tetves vótál életedbe, tetves vagy most is!”). A konfliktus ebből bonyolódik tovább, a férj az asszonyt egy, a derekára hurkolt kötéllel a kútba ereszti, és követeli tőle, vonja vissza az állítását. A nő makacsul ismételgeti, s miután a fejét is elborította a víz, felemelt karjaival két körmét összerakva mutatta, hogy „ölöd a tetüt, tetves vagy!” (Erdész 1968, 184–185. p.)

Nagy Zoltán 1976-ban rögzítette a nógrádi Cereden (?) egy női adatközlőtől A makacs asszony címen közreadott történet két típus (ATU 1430 + ATU 1365C) kontaminációjából keletkezett variánsát. A most bennünket érdeklő szövegrészben a mese klasszikus szerkezetét, a kútba eresztés fokozatosságának a hangsúlyozását találjuk:

 Élt egy bolondos házaspár. Nagyon szegények voltak. Egyszer az ember talált egy cseresznyemagot.

– Jaj, asszony, de nagy kincset találtam! Ezt a magot elültetjük, szép fa nő belőle, terem rajta sok-sok cseresznye. Leszedjük, eladjuk, az árából kocsit szerzünk, lovat, majd azzal hordjuk eladni, ha megint terem.

Azt mondja az asszony:

– De én a parton fölfelé is ráülök a kocsira.

– Nem ülsz!

– De felülök!

– Nem ülsz!

– Hallgass tetves!

– Mi vagyok én?

– Tetves.

– Mondd még egyszer!

– Tetves, tetves!

Megfogta az ember az asszonyt, egy vastag kötelet hurkolt a derekára, leengedte a kútba.

– Mondod-e még?

– Tetves, tetves!

Lejjebb engedte.

– Mondod-e még?

– Mondom. Tetves, tetves!

Még lejjebb, nyakig engedte a vízbe.

– Mondod-e még?

– Mondom. Tetves, tetves!

Lejjebb engedte, hogy az asszony teljesen elmerült.

– Mondod-e még?

Már akkor nem tudta mondani, csak felemelte a két kezét, összepattintotta a két ujja körmét, hogy

– Tetves, tetves!

(Nagy Z. 1987, 234–235. p.)

Villányi Péter a korábban Gömör-Kishonthoz tartozó, a trianoni békeszerződést követő belső területi átszervezések következtében Nógrádhoz került Zabaron 1988-ban ugyanezen altípus alábbi variánsát rögzítette:

A rossz asszony

Vót itt egy család. Oszt nagyon rossz feleségi vót az embernek. Úgy híták az embert, hogy Nagyignác, a feleségit meg Surgyi. Oszt ezt a Surgyi családot nagyon rossznak mondták. Úgyhogy olyan rossz asszony vót, hogy nem bírt vele az ura. Mindenféle tetyvesnek, mindennek elhordta az urát. Oszt gondolta az ura, hogy:

– Megá, majd kitolok veled!

Kötelet kötött a derekára, oszt bevetette a kútba. Oszt aszongya:

– Mondod-e mé, hogy tetyves?

Oszt az asszony csak mondta, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Az ember lejjebb engedte a kútba. Aszongya:

– Mondod-e mé, hogy tetyves?

Aszongya megin az aszony, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Végül lebocsájtotta úgy, hogy má a feji a vízbe vót az asszonynak. Má beszényi nem tudott. Oszt a kezit tartotta fel, oszt ölte a tetyűt. Hogy még akkor is mutatta a kezi, hogy:

– Tetyves, tetyves, tetyves!

Ha meffút vóna, akkor is azt mondta, hogy tetyves.

(Villányi 1992, 32. p.)

E tanulmány írása közbeni kérdezősködésemre reagálva Bodnár Mónika írta egy bejegyzésében a közösségi hálón (2024. október 12.), hogy tornaújfalui édesanyja neki gyerekkorában, de már Szepsiben, az 1960-as években többször is mesélte a szóban forgó történetet.

Szemlém végére hagytam az első ismert lejegyzést, amit Berze Nagy Jánosnak köszönhetünk, aki 1894-ben a Heves megyei Besenyőtelken rögzített egy szöveget, amely az akaratos feleség meséje típusbokrának több altípusát (ATU 1365B, C, A) is egy történetbe olvasztotta. Magyar népmesekatalógusában csak a szüzsét közli:

 Házaspár szépen lekaszált mezőt lát. A férj: „De szépen lekaszálták!” Az asszony: „Biz azt nyírták!” Szóvita. A férj az asszonyt a kútba dobja. „Kaszálták-e már?” Az asszony egyik kezét kinyújtja a vízből s két ujját ollószerűen mozgatva tovább is állítja, hogy nyírták. Kiveszi a kútból. Az asszony a férjet gorombaságáért elnevezi „tetyűëte fi”-nek. A férj újra a kútba dobja, s kérdi, hogy annak nevezi-e még. Az asszony két hüvelyke körmének egymásra csapkodásával jelzi, hogy állítását fenntartja. A férj újra kiveszi, de most már a folyóvízbe veti. Ezt később megbánja s feleségének keresésére indul: nem vetette-e ki a víz valahol. Egy emberrel találkozik, kitől kérdezősködik: nem látta-e, hogy a víz kivetette a feleségét a partra, s egyúttal elmondja cívódásuk történetét. Azt mondja: „Ne lefelé, hanem felfelé (víz ellen) keresd, ha olya akaratos volt!”

 (Berze Nagy 1957, II: 508–509. p.)

A budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában két olyan Berze Nagy-dokumentumegyüttes is található,[9] ahol feltételezhetnénk a keresett mese kéziratos fellelhetőségét, ám kutakodásom eredménytelen maradt. Berze Nagy János gyűjteményes kötetében, amely számos besenyőtelki lejegyzést tartalmaz ugyan, a kérdéses szöveg szintén nem lelhető fel. (Berze Nagy 1907) A fenti példa mutatja (számomra azért kérdés maradt, hogy ez a szöveg vajon valóban ebben a formában elhangzott-e népi elbeszélő szájából,[10] vagy egyszerűen később a gyűjtő „kontaminálta”?), szóval a fenti szöveg mutatja azt az elbeszélésbokrot, amelynek része a kiindulópontunknak választott mese is. Az akaratos asszony meséjének a Berze Nagy által is egybegyúrt három altípusán túl azóta a kutatás még egy sor további altípust is elkülönít (vö. MNK 7/A, 56–57. p.), bennünket viszont a továbbiakban az ATU 1365C altípuson túlmenően a Berze Nagy által már fölvezetett 1365A és 1365B altípusok érdekelnek majd. Hogy miért, az a későbbiekből kiderül.

Első körben kicsit közelebbről nézzük meg a Nyírták vagy vágták (ATU 1365B) címen közismertté vált szövegeinket. A Magyar népmesekatalógus három variánsát hozza (MNK 7A, 56–57), ám azóta ez a szám értelemszerűen megnövekedett, amiket Villányi Péter a közelmúltban megjelent munkájában körültekintően számba is vett. (Villányi 2022, 2725–2726. p.) Az ő két újabb, saját lejegyzésű variánsával (Villányi 2022, 1325–1326. p.) együtt ily módon héttel emelkedett számuk. Úgy tűnik, ezek mennyisége viszonylag könnyen növelhető volna, hiszen hevenyészett körkérdésemre a válaszadók, ha homályosan is, zömében erre az altípusra emlékeztek. Silling István például érdeklődésemre egy, a bácskai Kupuszinából származó történetet küldött (2024. október 21.), amit 1918-ban született édesanyjától hallott valamikor, és így emlékszik rá:

 A vágták vagy nyírták esetéről van szó. Veszekedett az asszony a férjével valaminek a szétválasztásán – már nem tudom, milyen anyagról van szó –, csak az asszony kötötte az ebet a karóhoz a maga igazáról, s azt mondta az urának, hogy ha a kútba dobsz, akkor is nyírták (vagy vágták?, nem emlékszem). Az ura mérgében bele is dobta a kútba, s amikor már fuldokolt, akkor is a kezét a vízből kinyújtva mutatta ujjával a cselekvést (nyírásnak kellene lennie). Na, csak ennyi a tudásom.

Balázs Lívia a rábaközi Rábapordány tréfás elbeszélései közt szereplő, 1982-ban lejegyzett változat egy, első (!) ránézésre két altípusnak (ATU 1365B és 1365C) sajátos keverékét hozza. Érdemes egészében újraközölni és alaposabban szemrevételezni:

Még a kútból is

Vót a faluban egy házaspár. A leány gazdalány vót, a legín meg egy szegin szabónak a fia. Na olyan is lett a házasságuk.

Az embernek nemigen vót maradása, nap nap után mást se hallott a felesígitül, csak, hogy így meg úgy te kódis szabó.

Eccer aztán elég lett, ráordított:

– Mi vagyok én? Kódis szabó? Mondd mégegyszer!

– Mondom is! Kódis szabó, kódis szabó – pörűt a felesíge.

Bemírgesedett az ember, alkapta az asszonyt, belógatta a kútba.

– No, mondd mégegyszer, hogy kódis szabó!

– Kódis szabó, kódis szabó! – kiabát ki a felesíge.

Még jobban elöntöttö a míreg a fírfit, elegengedte. Az asszo egy ideig kapálódzott, de még akkor is kiabáta:

– Kódis szabó!

Aztán amikor má kiabáni nem tudott, mert lesüllyedt a vízbe, kidugta a kezit, aztán a két ujjával mutatta, mint ahogy az olló vágja az anyagot. Inkább megfulladt, de nem hagyta.

Azóta monják a faluban a szájas asszonyokra:

– Na, ez is olyan, még a kútbul is mondja a magáét.

 (Balázs 1991, 91–92. p.)

 Balázs Lívia szíves levélbeli közléséből tudom, hogy később (1985-ben) a történetnek egy másik változatát is följegyezte 1922-ben, Kanadában született édesapjától, Balázs Mihálytól. Ez a variáns készülő gyűjteményes kötetében a közeljövőben meg fog jelenni, a lehetőséget, hogy itt közreadjam ezúton is köszönöm neki!

 Az egyik faluban ollan szeginsíg vót suszterékná, hogy az egyik fiának ölöge lett a mestersígbül, ēment cselédnek egy igen gazdag nagygazdához. Aztán hogyan hogyan sem, valahogy összökeverettek a leánnal, hát elvette. A gazda nem is bánta, mer igen jódúgos gyerek vót, neki meg nem vót fia. Hanem a legín anná jobban bánta, mer a leánbul, mihelyt valami gond akadt köztük, kitört a gőg, aztá azt csapkotta a fejihe hogy: Kódis! Kódis szabó! Na, a gyerek birta e darabig, de eccer aztá megkapta, odavüttö a kutho. Te – aszonta – ha még eccer lekódisszabózol, bedoblak a kutba! De a nő csak továbbpörűt: – Kódisszabó, kódisszabó! A gyerek zsupp, bele a kutba. – Ha abbahagyod, kihuzlak! – De a nő csak mondta, míg bírta szusszal, amikor meg má elsüllyedt, a kezivel mutogatta az ollót. Akkora vót a gőg benne, inkább megfulladt!

 Nos, ha jól megfigyeljük a szöveget, akkor az ollószerű ujjmozdulatok motívuma ellenére itt nem a nyírták vagy vágták (ATU 1365B) altípusról van szó, hanem értelmileg az asszony által a férjét semmibe vevő (tetyves, tetűette vagy kódisszabó: egyre megy) alapállásról. A gesztussal ezt fejezi ki: férje szegény származását, semmirekellőségét, makacs módon, s nem azt, hogy ollóval vágtak bármit is. Ezeket a variánsokat, ahogy azt véleményem szerint nagyon helyesen Balázs Lívia is tette (Balázs 1991, 136. p.), magam is az ATU 1365C altípusként határozom meg. Analógiaként megemlíthető itt az az Alfred Cammann és Alfred Karasek által közreadott, egy, a baranyai Töttösről származó, a hesseni Taunussteinra telepített férfi adatközlő által 1977-ben magnóra mondott történet, amelynek az erős dialektus okán inkább csak magyar nyelvű szüzséjét hozom: A feleség folyamatosan szidalmazza a férjét, aki ezt megsokallva egy vödörbe ültette és leengedte a kútba. Az asszony onnan is minden semmirekellőnek, gazfickónak, senki fiának hordta le, mígnem a férj teljesen a víz alá bocsátotta. Ekkor a nő a vízből kinyújtotta karját és hüvelykujját a mutató- és gyűrűsujja közt előrebökve, a boszorkányok ellen is használatos védekező jelet, tehát fügét mutatott a férje felé. (Cammann–Karasek 1979, 315–316. p.) Kurt Ranke, aki a mesék típusjegyzékét készítette, teljes joggal az 1365C altípushoz sorolta a történetet. (Cammann–Karasek 1979, 519. p.)

Itt említek meg egy, Alfred Cammann és Alfred Karasek által közreadott, a Baranya megyei Nagypallról származó, 1974-ben rögzített, ugyancsak dunai sváb változatot, amely pontosan megfelel a fentebb már bőven taglalt ATU 1365C altípusnak. (Cammann–Karasek 1979, 60–61. p.)

 3.

 A továbbiakban nézzük a mese most vizsgált altípusának (ATU 1365C) előfordulásait más nációk folklórjában! A nemzetközi mesekatalógus mindösszesen huszonhat nép szájhagyományából tudja adatolni ismeretét. Ezek a következők: az afroamerikai, belorusz, brazil, dán, finn, flamand, francia, francia-kanadai, fríz, görög, holland, indiai, ír, katalán, lengyel, litván, magyar, német,[11] olasz, orosz, Puerto Ricó-i, portugál, roma, román, spanyol és a svéd.

Feltűnő, hogy a jegyzékben sem szlovák, sem cseh adat nem szerepel. De vizsgáljuk meg ezt azért kicsit közelebbről!

A szlovák meseanyagban a típust sem a korai kéziratos és részben publikált mesegyűjtéseken alapuló Polívka-féle szlovák mesekatalógus, sem a Frank Wollman-féle népmesegyűjteményre alapozott, Viera Gašparíková által összeállított jegyzék valóban nem tartja számon. Átlapozva a kurrens szlovák gyűjteményeket, csakugyan nyoma sincs a történetnek.[12] Itt említem meg azt a Will-Erich Peuckert által szerkesztett szlovákiai német népi elbeszélésgyűjteményt, ahol a Hauerland térségéből, pontosan viszont be nem azonosítható lokalitásokból származó, mintegy kettő és félszáz szöveget (mondákat, tréfákat, tündérmeséket) közöl, standard német megszövegezésben, részben Alfred Karasek gyűjtéseire alapozva. A közreadott változatot, amelyben a szitkozódó feleséget a folyóba, nem pedig kútba veti a szidalmakat megelégelt férje, az összeállító az 1365B és C altípusba sorolja. Megjegyzem, alaptalanul, hiszen a folyóba vetés típusához az a motívum is kellene, hogy a férj a víz áramlattal ellenkező irányban keresse az asszonyt, aki annyira makacs volt életében, hogy még holtában is mindent ellenkező módon tesz. Ez itt teljesen hiányzik, viszont a folyóvízből mutatja a tetűölés gesztusát. A besorolás tehát egyértelműen 1365C.

 Der Lauser

Bei uns war ein Mann, da hat sich die Frau zur Gewohnheit gemacht, ihren Mann immer den Lauser zu nennen. Trotz guter Zurede und Prügel hat sie es nicht lassen können. Bis er eines Tages sagte: Ach was! Werd’ ich mich mit dir lange rumärgern! Packt sie, geht mit ihr an der Fluß, über die Brücke und wirft sie rein. Und sie hat im Untergehen immer noch geschrien: Lauser! Lauser! Und wie sie nicht mehr schreien konnte, hat sie die Hände rausgestreckt und mit den Fingern so geknippst, als wenn man eine Laus totdrücke auf dem Daumen. Und dann ist sie untergegangen.

 (Peuckert 1959, 141–142. p.)

 Ha jól értelmezem, akkor voltaképpen ugyanebből a térségből, Kuneschau (Kunešov) településről származik egy további variáns, amit a hatalmas, kétkötetes kárpáti német elbeszéléskorpuszban találunk. (Cammann–Karasek 1981. II: 277. p.)

Tekintettel arra, hogy a kérdéses mese magyar variánsainak markáns része éppen a nyelvterület északi részéről származik, továbbá az adatközlők (ha gyenge, de mégis) szlovák kapcsolódásai, az egyik lokalitás (Zabar) szintén szlovák vonatkozásai is adva vannak, továbbá a kárpáti németek szóbeliségéből is adatolni lehet a típust, legalábbis meghökkentő a szlovák oralitásban mutatkozó (szinte) teljes abszencia.

A cseheknél Jaroslav Otčenášek összegzése alapján a történet ismertnek tűnik, noha konkrét előfordulási helyeket nem említ,[13] és a számomra hozzáférhető kurrens cseh mesekatalógusokban és -gyűjteményekben sem sikerült nyomára bukkannom. Úgy tűnik, a szudétanémetek körében (egy bizonytalan adatot leszámítva) szintén nem jegyezték fel egyetlen variánsát sem.

 4.

 Az Ortutay Gyula által szerkesztett, fentebb már említett magyar meseválogatás jegyzetírói (Dégh Linda és/vagy Kovács Ágnes) szerint „a makacs asszonyról szóló történetek nyugati redakcióinak egy minden valószínűség szerint népkönyvi úton hozzánk eljutott” változatáról van szó. (Ortutay 1960, III: 1076. p.) A továbbiakban nézzük tehát, miként adatolható a mese a korai írott európai kultúrában!

A középkori, reneszánsz és barokk kéziratos és nyomtatott példa, exemplum, tréfa, anekdota és facecia gyűjteményekről mára viszonylag sokat tudunk. A korábban latin, majd fokozatosan (és párhuzamosan) nemzeti nyelvekre is lefordított, íródott gyűjtemények mennyisége mind az egyes címeket, mind a kiadások számát s a példányszámokat tekintve irgalmatlanul magas. György Lajos, aki több munkájában is imponálóan széleskörű és mély tájékozottsággal tárgyalta az idegen nyelvű tréfagyűjtemények magyarországi lecsapódásait (vö. György 1929a; 1929b; 1931; 1932; 1933; 1934), több munkájában is részletesen adatolja a most szóban forgó történetbokor elterjedését, lehetséges forrásait. A Nyelves asszony kategóriájába sorolja, ami mai ismereteink szerint már nem tartható, ám ez lenyűgözően gazdag szemléjének értékéből semmit nem von le. (vö. György 1932, 38–40. p.) Ahogy azt a téma későbbi kutatói (Moser-Rath 1959; Moser-Rath 1981; Röhrich 1962–1967, II: 307–322., 486–488. p.) is adatolták, a történet a latin nyelvű irodalomban legalább a 12–13. századig követhető vissza. Megjelenik a korabeli kéziratos exemplumgyűjteményekben, majd nagyjából a reneszánsz ideje alatt, elsősorban Itáliában ismételt virágzásnak indul. A korszak (14–15. század) híres tréfamestereinek (Arlotto, Poggio stb.) a gyűjteményeiben ott van, átkerül angol, francia, spanyol és a német nyelvterültre. Utóbbi helyen a 16. századtól, a többi között Bebel és Pauli rendkívül népszerű, sok kiadást megért gyűjteményeiben köszön vissza. Virágkorát a 18–19. században éri el, amikor számos szerző (köztük nem egy magyar és szlovák) vállalkozott újabb és újabb átdolgozásokra, szűkített vagy éppenséggel bővített gyűjtemények kiadására. Az akaratos asszony figurájának az európai, ezen belül a magyar irodalomban is számos megformálásával találkozunk. A végtelenül hosszú sorból legyen szabad itt La Fontaine, Christian Fürchtegott Gellert, Johann Peter Hebel vagy Tompa Mihály nevét említeni.[14]

Fókuszáljunk azonban szűkebb térségünkre, s induljunk ki az egyetlen (ha nem is a szóbeliségben, de mégiscsak létező!) szlovák nyelvű variánsból. A történet (ATU 1365C) ugyanis megvan Jozef Ignác Bajza, szlovák szempontból korának úttörő jelentőségű, 1795-ben, Nagyszombatban megjelent munkájában is. (Baiza 1795, 230. p.) Bajza könyvének modern kiadásához Jozef Minárik írt utószót és magyarázó jegyzeteket. Innen megtudjuk, hogy Bajza könyve a maga korában oly népszerű volt, hogy a szó szoros értelmében rongyossá olvasták. Minárik tudomása szerint mindössze négy példány maradt fenn belőle, kettő Turócszentmártonban (a szlovák nemzeti könyvtárban és egy magángyűjteményben), egy (amelynek létezése azóta legalábbis kérdéses) a szakolcai múzeumban és egy a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban.[15] (vö. Kotvan 1975, 128. p.)

Jozef Minárik általában a Bajza-gyűjtemény kapcsán az iskolai oktatás segítségével terjedő történetek hatásán túl, főleg a korszak népszerű latin nyelvű gyűjteményeit, köztük az alighanem először 1750 körül Amszterdamban kiadott, majd számos kiadást megért, 1770-ben Democritus ridens címen Pozsonyban is megjelent latin nyelvű anekdotagyűjteményt jelöli meg lehetséges forrásként, de nem zárja ki más idegen nyelvű (elsősorban spanyol, olasz, francia, angol, lengyel és főleg német) gyűjtemények hatását sem, feltehetően inkább másodkézből, német vagy lengyel közvetítéssel. A műfaj, aminek keretében Minárik véleményét, feltevéseit kifejti (egy könyv utószava) nem alkalmas a részletes filológiai bizonyításokra. Alighanem ezért inkább feltételezések sorának, semmint megalapozott és megállapodott következtetéseknek tekinthetőek Bajza lehetséges forrásaival kapcsolatos megjegyzései. (Minárik 1978, 282–283. p.)

Hasonló gyűjtemények ugyanis ebben az időben magyarul is napvilágot láttak. Csak kettő, felettébb gyanúsra legyen elég itt emlékeztetni: az egyik Kónyi János, először 1782-ben megjelent, aztán több kiadást is megélt gyűjteménye (Kónyi 1785), a másik Andrád Sámuel hasonló zsánerű, kétkötetes munkája. (Andrád 1789–1791) Katarína Žeňuchová kutatásaiból tudjuk, hogy abban az időben, amikor a székelyföldi származású, Bécsben orvosként praktizáló Andrád Sámuel kötetei a császárvárosban megjelentek, Bajza nagyon is intenzíven Bécsben tartózkodott.[16] Életszerűnek tűnik, hogy ha az akkor szintén Bécsben élő Andrádot személyesen nem is, ott megjelent munkáját ismerhette. Nem lehet tehát kizárni, hogy bizonyos szövegeket Bajza egyenesen Andrád gyűjteményéből emelhetett át,[17] viszont, ahogy abban a korban mindenki, egyéb forrásokkal is dolgoz(hat)ott.

Még mielőtt jelen írás kiindulási pontjául szolgáló szövegére fordulnék (mert az azért nem ennyire egyszerű eset!), nézzük a történetbokor egy másik altípusát (ATU 1365A), amely megvan Andrádnál is, és Bajza is közli:[18]

Itt akár tehát Andrád Sámuel gyűjteménye is lehet a forrás, miközben Poggiót vagy Kónyit sem zárhatjuk ki:

Miközben természetesen az is elképzelhető, hogy akár több forrásból is ismerhette…

És most még egy kitérő.

Egészen véletlenül, Bajza Országos Széchényi Könyvtár-beli példányához hozzákötve bukkantam egy Prágában, 1796-ban, tehát egy évvel a Bajza-gyűjtemény után (!) megjelent kiadványra,[19] amely tartalmazza az akaratos asszony ATU 1365A altípusának egy variánsát:

183. Sedlák swau ženu dobře znal.

Sedlka padla do řeky, a vtopila se. Muž gegi (aby ho kat spral) ochotně pospichal, gakoby gi pomocy chtěl. Když přissel k mistu, kdež do wody padla, ssel nahoru proti řece, a pilě gi hledal. Lidé, genž tus táli, bláznů mu nadali, a pohaněli ho naneyweyš. – O wy nesmyslnj! odpowěděl sedlák, takéliť gá swé ženy neznám – ona gak žiwa wssecko naopak dělala, a rowně nynj ssla proti wodě.

(Žert a Prawda 1796, 103. p.)

Láthatjuk, nagyon emlékeztet a Bajza-féle szövegre, az is lehet, hogy az ismeretlen cseh szerző tőle vette át (áttételesen tehát akár Andrád Sámueltől is), de az sem egy ördögtől való feltételezés, hogy egy közös (latin? német?) forrásból dolgoztak… A kérdés egyelőre teljesen nyitott.

Rátérve a kiindulásul választott szövegtípushoz (ATU 1365C), megállapíthatjuk, hogy az viszont nincs meg Andrád Sámuel gyűjteményében. Bajza forrása ebben az esetben tehát egyértelműen más volt. Az egyes variánsok (fordítások, átdolgozások, parafrázisok) oly közel vannak egymáshoz, hogy egyelőre csak lehetőségként vetem fel az alábbi három változat összekapcsolhatóságát:

 Végezetül itt is utalok egy további lehetséges recepcióra. Kovács Ágnes a Ruszkovics István meséit tartalmazó kötet jegyzeteiben észrevételezi: „Ruszkovics szövege pontosan megegyezik Kónyiéval.” (Kovács szerk. 1968, 262. p.) Ha a „pontosan” szófordulat eufemizmusnak tűnik is, talán nem érdektelen az előzőekhez ezt a 20. századi szájhagyományból lejegyzett változatot is hozzáolvasni:

A feleség úgy hívja az embert, hogy tetves

Hon vót, vót egy ember. A felesíge mindig úgy hítta, hogy „tetves”. Ez meg mit cselekedett utoljára? Az ember. Megfogta, oszt leeresztette a kútba. Mindig eresztette lejebb, mindig kiabálta neki, hogy:

– Tetves, tetves, tetves!

Mikor mán leeresztette nyakig, még akkor is kiabálta, hogy:

– Tetves!

Ű meg mit cselekedett vele? Mikor mán lebocsátotta, csak a kezit felnyújtotta az asszony, akkor is ölte, hogy:

– Tetves, tetves!

A meg fogta, beleeresztette a kútba. Odamaradt.

(Kovács szerk. 1968, 171. p.)

5.

Felvethető és felvetendő a kérdés, miközben természetesen nem én vagyok az első, aki ezt megteszi, hogy az ördögben tudtak viszonylag kötött szövegek, még ha azok egy motívumon alapszanak is, hosszú évszázadok során, irdatlanul hatalmas földrajzi kiterjedésben fennmaradni a szájhagyományban? Tehát az emberi emlékezetben. Ráadásul különféle nyelveken, szinte szó szerint ugyanazok a szövegek! A példaként hozott, az akaratos asszony mesetípust közel ezer éven tudjuk adatolni az eurázsiai mesehagyományban, a régieket természetesen írott formában. Ezek a szerzők (szerzők? vagy csak lejegyzők?) időnként megemlítik, hogy ettől vagy attól, itt és itt hallottam,[20] de ránk mégiscsak azokban az adott írásos formákban maradt. S ezeket az írásokat korukban is olvasták az írni és olvasni tudók, főleg papok, majd paptanítók, idővel világi tanítók, akik szóban nyilván továbbadták a prédikációikban, iskolában a tanítványaiknak, de akár kötetlen beszélgetések, eszem-iszomok keretében, vagy egy-egy házvezetőnőnek, sekrestyésnek, harangozónak, kocsisnak elmesélve.[21] Ily módon azok be- vagy visszakerültek a szájhagyományba, mígnem valaki ismét lejegyezte őket, Gutenberg óta nyomtatásban is megjelentek, egész gyűjtemények (exemplumok: a prédikációk során a papok számára felhasználható rövid, csattanós és tanulságos történetek), meghökkentően magas példányszámokban (már amennyire ezt tudni lehet), valamint sok-sok kiadásban, továbbá először latinul, idővel folyamatosan nemzeti nyelvekre (németre, angolra, franciára, olaszra, spanyolra, később magyarra, csehre, szlovákra stb.) történt fordításokban is. Ezeket szintén olvasták a papok, tanítók, szóban továbbadták, sőt saját, nemzeti nyelveken megfogalmazott (igen gyakran inkább: összelopkodott) gyűjteményeket adtak ki. Az írás-olvasás elterjedésével ezek afféle népkönyvek, ponyvanyomtatványok formájában terjedtek, olvasták és – szóban is továbbadták őket. Nehéz tehát megmondani, hogy az egészből mi a műmese és mi a népmese. Ami népinek tűnik, annak szerzője a tudományos, filológiai kutatásnak köszönhetően egyszer csak napvilágra kerülhet. Ami pedig műmesének tűnik, arról bebizonyosodhat, hogy a szerző csak a nevét adta hozzá, illetve az adott textualizált formát köszönhetjük neki, ám maga a történet lehet, hogy évezredes múltra tekint vissza. Nos, ezeket a korai textualizációkat, szóval ezeket az írásos lenyomatokat közösségi emlékezetmankónak nevezem. A már épp elkopott, elszürkült, igen: megromlott, sokszor értelmét vesztett szövegek felfrissítéséhez, az emlékezetbe való újra beemeléséhez járulnak hozzá ezek a mankók, ezek az írott (és/vagy nyomtatott) szövegek. Ez közösségi szinten, tehát hosszabb időbeli távlatokban, de egyéni szinten is működik.

És most visszatérnék a korábban említett, nagyanyám által több mint fél évszázada elmesélt történethez. Ahhoz a bizonyos, ha még emlékeznek rá, „Illetve!” fölkiáltással megszakított fonalhoz…

Arra tehát nem emlékszem, hogy ezt a nagyanyámtól hallott történetet bármikor is elmeséltem volna valakinek. Néhány hete jutott az eszembe, s most éppen ezt a tanulmányt írom vele kapcsolatban, arról, hogy egy magyar paraszti környezetben létező történetke (tréfa, adoma stb.) milyen mély és szerteágazó nemzetközi kontextusba helyezhető. És ismételten feltehető a kérdés, az egyén szintjén, tehát jómagam viszonylatában is: miként maradt meg ez ennyi idő után, afféle búvópatakként, emlékezetemben?

Ehhez alighanem egy másik típusú emlékezetmankó járult hozzá. Anyámmal tudniillik, aki szintén ismeri a történetet (ő is anyjától, tehát az én nagyanyámtól hallotta), ha valamelyikünk nevetséges makacsságot tanúsított, a szentnek sem akarva engedni a maga igazából, az utolsó szó jogából, előretolt kezekkel, a másik két hüvelykujja körmeinek összedörzsölésével nevetve mutatta a tetűserke elpusztításának ősi mozdulatát. Nem kellett tehát a történetet elbeszélni, egy apró gesztusból tudtuk, miről van szó. Én ezt is afféle emlékezetmankónak nevezem, hiszen a történetnek az emlékezetben való megszilárdulását segítette. Katarína Žeňuchová a jelenséget, amit ő szűkebb pátriájában, Zemplénben figyelt meg, mint afféle survivalt értékeli: a történet szüzséje a néphagyományban ily módon fennmaradt, ha ebben a töredékes formában is.[22] Leopold Schmidt egy, a gesztusok, mozdulatok, mimika kommunikációs jelentőségét taglaló tanulmányát a most szóban forgó történetbokor egyik, a nyírták vagy vágták címen ismert altípusának (ATU 1365B) a bemutatásával kezdi, kiemelve, hogy a végső érv, amikor az már verbálisan nem kivitelezhető, az ollószerű ujjmozdulatok bemutatása. (vö. Schmidt 1953) Gondolatmenetét nem viszi tovább, mert alighanem ilyesmire nincs példája, hogy a későbbiekben az egész történet mondanivalóját (tehát azt, hogy akkor is nekem van igazam) tudja-e helyettesíteni pusztán az ollószerű ujjmozgatás? Gecse Annabella, érdeklődésemre, a gömöri Baraca vonatkozásában írja, hogy szülei, akik 53 éve házasok, hasonló „lezárhatatlan viták” során a mutató és a középső ujj ollószerű mozgatásával figyelmeztetik egymást a nyírták vagy vágták történetre, illetve így vetnek véget a disputának: „Tudom, nyírták.”[23] Nem kell hozzá túl erős fantázia, hogy feltételezzük a hasonló adatok további felbukkanásának az esélyét. Nyilván a szemiotikai szakirodalomban is eredménnyel kutathatnánk hasonló jelenségek után, de ezt a szálat most kénytelen vagyok elengedni.

Egy kutatást befejezni nem, legfeljebb abbahagyni lehet. Ez a helyzet most is. Kérdések további kérdéseket vetnek fel, ezekre majd még vissza kell térni. Hogy mást ne mondjak, Jozef Ignác Bajza forrásainak alapos feltárásához. Azt hiszem, nyomot fogtam, de követése további munkát igényel…

A jelen dolgozat címéül választott sor Tompa Mihály egyik, az akaratos asszony motívumának egy altípusát megéneklő verséből (Három daru) való, a sorral a lényeget jelezve: egy apróságból, semmiségből is micsoda hatalmas perpatvar keletkezhet. Viszont áttételesen is van értelme a három szónak, hiszen a fentiekben egy alig félperces, tanmeseként előadott történetnek próbáltam meg a tér-, nyelv- és időbeli összefüggéseit bemutatni. És talán, egy aprócska példán keresztül azt is sikerült érzékeltetni, hogy mi, magyarok, a kultúránk azért nem annyira elszigetelt itt, Európa közepén, mint azt egyesek nekünk minduntalan sugallani szeretnék…

 

Irodalom

Andrád Sámuel 1789–1790. Elmés és mulatságos rövid anekdoták. Melyeket íminnen amonnan vállogatva egybe-gyütött és magyar nyelven kí-adott Andrád Sámuel I–II. Darab. Béts, k.n.

ATU: Uther, Hans Jörg 2004. The Types of International Folktales. A Classification and Bibliography. Part I. Animal Tales, Tales of Magic, Religious Tales, and Realistic Tales, with an Introduction; Part II. Tales of the stupid Ogre, Anecdotes and Jokes, and Formula Tales; Part III. Appandices. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica /FF Communications, 284–286./

Bachorski, Hans-Jürgen 2001. Poggios Facetien und das Problem der Performativität des toten Witzes. Zeitschrift für Germanistik, 11. évf. 318–335. p.

Baiza, Jos. Ign. 1795. Weselé Učinki, a Rečeňj, které k stráweňu trúchliwích hoďín Zebral, a widál Jos. Ign. Baiza. Farár Dolno-Dubowský. W Trnawe, u Wáclawa Gelinka privil. Knihotláčara.

Bajza, Jozef Ignác 1978. Veselé príbehy a výroky. Doslov napísal a vysvetlivky spracoval Jozef Minárik. Bratislava, Tatran.

Bajza, Jozef Ignác 2009. Dielo. Výber zostavila, komentáre, vysvetlivky, kalendárium života a diela a doslov napísala Erika Brtáňová. Bratislava, Kalligram–Ústav slovenskej literatúry SAV /Knižnica slovenskej literatúry/

Balázs Lívia 1991. Rábaközi paraszt dekameron. Válogatás rábapordányi tréfákból és elbeszélésekből. Csorna, Rábaközi Művelődési Egyesület.

Berze Nagy János 1907. Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből. Gyűjtötte Berze Nagy János. Jegyzetekkel kísérte Katona Lajos. Budapest, Athenaeum Részvény-társulat /Magyar Népköltési Gyűjtemény, 9./

Berze Nagy János 1957. Magyar népmesetípusok I–II. Pécs, Baranya Megye Tanácsa.

Borový, Antonín 1792. Zrcadlo Possetilosti. Aneb: Nowé y staré, pěkné y daremné, prawdiwé y neprawdiwé Powjdačky neb Hystorye, gichžto gest asy čtyři sta. Pro wyraženj mysli wssem milownjkům na swětlo wydané od Antonjna Borowého, sskolnjho Včitele w Zlaté Koruně. W Praze, 1792. k dostánj u zlatého půlkola wedlé železných dweřj.

Bringéus, Nils-Arvid 2000. Engel zu Gast. In Uő: Volksfrömmigkeit. Schwedische Religionsethnologische Studien. Münster–New York–München–Berlin, Waxmann, 64–89. p. /Münsterer Schriften zur Volkskunde/Europäische Ethnologie, 4./

Cammann, Alfred–Karasek, Alfred 1979. Donauschwaben erzählen 4. Marburg, N. G. Elwert Verlag /Schriftenreihe der Kommission für Ostdeutsche Volkskunde in der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde, 20./

Cammann, Alfred–Karasek, Alfred 1981. Volkserzählungen der Kapatendeutschen. Slowakei 1–2. Marburg, N. G. Elwert Verlag /Schriftenreihe der Kommission für Ostdeutsche Volkskunde in der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde, 24–25./

Democritus 1770. Democritus ridens, sive campus recreationum honestarum cum exorcismo melancholie. Presburg, Subtibus Joann Doll Bibliopole.

Eliáš, Michal 1978. Kratochvílne historky. Martin, Osveta.

Erdész Sándor 1968. Ámi Lajos meséi I–III. Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Erdész Sándor. Budapest, Akadémiai Kiadó /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, XIII–XV./

Gašparíková, Viera szerk. 1981. Ostrovtipné príbehy i veliké cigánstva a žarty. Humor a satira v rozprávaniach slovenského ľudu. Bratislava, Tatran.

György Lajos 1929a. Andrád Sámuel elmés és mulatságos anekdotái. Cluj-Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság.

György Lajos 1929b. Poggio- és Arlotto-elemek a magyar anekdotairodalomban. Budapesti Szemle, 214. évf. 620. sz. 56–90. p.

György Lajos 1931. Eulenspiegel magyar nyomai. Erdélyi Múzeum, 36. évf. 355–390. p.

György Lajos 1932. Kónyi János Demokritusa. Székfoglaló értekezésül felolvasta а M. Tud. Akadémia I. osztályának 1931. március 2-i ülésén. Budapest, A M. Tud. Akadémia Irodalomtörténeti Bizottsága.

György Lajos 1933. Magyar anekdotáink Naszreddin kapcsolatai. Erdélyi Múzeum, 38. évf. 65–85. p.

György Lajos 1934. A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Kétszázötven vándoranekdota. Az anekdota forrásai. Budapest, A „Studium” kiadása.

György Lajos 1996. Világjáró anekdoták. [Budapest], Custos Kiadó.

Havrán Dániel 1902. Ribay könyvtára a Magyar Nemzeti Múzeumban. Magyar Könyvszemle, 10. évf. 3–4. sz. 352–361. p.

Hebel, J[ohann] P[eter] é. n. [1887–1890?] Schatzkästlein des rheinischen Hausfreundes. Leipzig und Wien, Bibliographisches Institut /Meyers Volksbücher/

Kónyi János 1785. A’ mindenkor nevető Democritus‘ folytatása avagy okos leleményu furtsa történetek. Végre hozzá tétetett Diogenes, Anacharsis és Anaxagorasnak görög böltseknek élete. Mellyeket öszve szedegetett Kónyi János. Második rész. Buda, Nyomtatott Landerer Katalin költségével.

Kónyi János 1786. A’ mindenkor nevető Democritus, avagy okos leleményü furtsa történetek, mellyeket a‘ bánatjokat felejteni kivánó jámborok‘ kedvekért szedegetett öszve Kónyi János. Buda, Landerer Katalin betüivel.

Kotvan, Imrich 1975. Literárne dielo Jozefa Ignáca Bajzu. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.

Kovács Ágnes szerk. 1968. Ruszkovics István meséi. A kötet anyagát gyűjtötte: Erdész Sándor és Halmos István. A mesemondó életrajzát írta: Nyárády Mihály. A tájszavak magyarázatát és a nyelvészeti megjegyzéseket írta: Balogh Lajos. A kötetet szerkesztette és jegyzetelte: Kovács Ágnes. Budapest–Nyíregyháza, Néprajzi Múzeum–Jósa András Múzeum /A Magyar Népmesekatalógus Füzetei, 4./

Liszka József 2024. A szóbeliségtől az írásbeliségig – és vissza? Jegyzetek Albert Wesselski korai munkássága kapcsán. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 26. évf. 2. sz. 65–92. p.

Minárik, Jozef 1978. Bajzova kniha humoru. In Bajza, Jozef Ignác: Veselé príbehy a výroky. Bratislava, Tatran, 273–285. p.

MNK 7/A: Vöő Gabriella 1986. Magyar népmesekatalógus 7/A. A magyar népmesék tréfakatalógusa. Összeállította és a bevezetőt írta Vöő Gabriella, Vehrmas Marja adatainak felhasználásával. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Moser-Rath, Elfriede 1959. Das streitsüchtige Eheweib. Erzählformen des 17. Jahrhunderts zum Schwanktyp ATh 1365. Rheinische Jahrbuch für Volkskunde, 10. évf. 40–50. p.

Moser-Rath, Elfriede 1981. Ehefrau (Die widerspenstige Ehefrau). In Enzyklopädie des Märchens 3. Berlin–New York, De Gruyter, 1077–1082. h.

Nagy Olga 1976. Széki népmesék. Gyűjtötte, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Nagy Olga. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Nagy Olga 1977. Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Nagy Olga 1983. Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Nagy Zoltán 1987. Póruljárt szerelmesek. Tréfás palóc mesék. Salgótarján, Nógrád megyei Tanács V.B. Művelődésügyi Osztálya /Palócföld könyvek/

Ortutay Gyula et al. 1960. Magyar népmesék I–III. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A meséket válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Otčenášek, Jaroslav 2012. Antropologie narativity. Problematika české pohádky. Praha, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.

Pauli, Johannes 1924. Schimpf und Ernst. 1. Theil. Die älteste Ausgabe von 1522. Bolte, Johannes szerk. Berlin, Herbert Stubenrauch Verlagsbuchhandlung /Alter Erzähler, 1./

Peuckert, Will-Erich szerk. 1959. Hochwies. Sagen, Schwänke und Märchen mit Beiträgen von Alfred Karasek. Göttingen, Schwartz /Denkmäler deutscher Volksdichtung, 4./

Poggio 1906. Die Facezien des Poggio Fiorentino. Aus dem Lateinischen übersetzt und eingeleitet von Hanns Floerke. Mit einem literaturwissenschaftlichen Anhang von Albert Wesselski. Privatdruck. München, Georg Müller.

Poggio Bracciolini [1936]. Pajkos történetek. Bevezette és fordította Roboz Andor. Budapest, Rózsavölgyi és Társa kiadása /Magyar Elzevirek. Pajkos történetek/

Röhrich, Lutz szerk. 1962–1967. Erzählungen des späten Mittelalters und ihr Weiterleben in Literatur und Volksdichtung bis zur Gegenwart. Sagen, Märchen, Exempel und Schwanke mit einem Kommentar herausgegeben von Lutz Röhrich. I–II. Bern–München, Francke Verlag.

Schmidt, Leopold 1953. Die volkstümlichen Grundlagen der Gebärdesprache. In Beiträge zur sprachlichen Überlieferung. Berlin, Akademie Verlag, 233–249. p. /Deutsche Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Veröffentlichungen der Komission für Volkskunde, 2./

Ujváry Zoltán 1988. Adomák Gömörből. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék /Gömör Néprajza, 13./

ÚMT–1 1979. Új Magyar Tájszótár. Első kötet A–D. B. Lőrinczy Éva főszerk. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Urbancová, Viera 1988. Slovenská etnografia v 19. storočí. Vývoj názorov na slovenský ľud. Martin, Matica slovenská.

Uther, Hans-Jörg 2015. Deutsche Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis. Münster–New York, Waxmann.

Vade Mecum 1764–1792. Vade Mecum für lustige Leute enthaltend eine Sammlung angenehme Scherze, witzige Einfälle und spasshafter kurzer Historien aus den besten Schriftsstellern zusammengetragen. Berlin I. 1764; II. 1768; III. 1767; IV. 1768; V. 1770; VI. 1772; VII. 1771; VIII. 1781; IX. 1783; X. 1792. [A kiadványt nem állott módomban ellenőrzi, a könyvészeti adatokat György Lajos nyomán hozom: György 1929a, 38. p.]

Villányi Péter 1992. Zabari mesék és mondák. Debrecen, Kossuth Lajos Egyetem Néprajzi Tanszék /Gömör Néprajza, 34./

Villányi Péter 2022. Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó /ÚMNGy, XXVII./

Vöő Gabriella 1981. Tréfás népi elbeszélések. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.

Wesselski, Albert szerk. 1907. Heinrich Bebels Schwänke 1–2. Zum ersten Male in vollständiger Übertragung herausgegeben von Albert Wesselski. München–Leipzig, bei Georg Müller.

Wesselski, Albert 1909. Mönchslatein. Erzählungen aus geistlichen Schriften des XIII. Jahrhunderts. Leipzig, bei Wilhelm Heims.

Žeňuchová, Katarína 2016a. Humoristická a zábavná próza v diele J. I. Bajzu medzi literatúrou a folklórom. In Jozef Ignác Bajza v kultúrnom a literárnom kontexte. Žeňuchová, Katarína szerk. 2. doplnené vydanie. Bratislava, Slavistický ústav Jána Slanislava SAV–Slovenské komitét slavistov–Obec Dolné Dubové, 79–96. p.

Žeňuchová, Katarína 2016b. Z archívnych prameňov a najnovších výskumov o J. I. Bajzovi. Slavica Slovaca, 51. évf. 1. sz. 71–79. p.

Žert a Prawda 1796. Žert a Prawda. To gest: welmi pěkně smyssľené, utessněné Hystorye a Rozpráwky w několika stech, kteréž se pro wyraženj mysli a pro zasmánj při dlauhé chwjli, y w každé weselé společnosti, časem také y drobet pro wybrausenj rozumu dobře vžjwati mohou. Wydané podlé rukopisu Hylarya, Jokosa, Astucha. Gakožto II. Djl k Zrcadlu Possetilostj. Kraméryusowým nákladem. W Praze, 1796. k dostánj w Cžeské Expedycý w Dominykánské ulicy, v Hrabů w Nře 373.

 

József Liszka

A Great Castle Is Being Built on Nothing… On the International Background of a Joke Heard in Hungarian

The paper searches for the international context and historical roots of a humorous story recorded in Tešedíkovo (Pered), southwestern Slovakia. The story (ATU 1365C: The Wife Insults the Husband as Lousy-Head), which is considered a subtype of the wilful wife in the international catalogue of tales, has been known in the oral tradition of Hungarian and European peoples since folklore records from the 19^th century onwards. However, our written sources point much further back, to at least the 12^th century, and warn that oral and written culture, mutually fertilizing and reinforcing each other, could keep such stories alive for up to a thousand years. An examination of the interconnectedness of stories also provides an opportunity to highlight the broad international embeddedness of the fairy tale genres in their variants in national languages.